Hadtörténet
hadtörténet
hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Tárkány (névetimológiája: kabar törzsnév) Árpád-kori települése a korszak első felében minden bizonnyal a szihalmi földvárhoz tartozhatott. Mivel közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger között húzódó úthoz, ezért a népesség kötelezettségei közé tartozhatott az út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is. Uralkodóink a csatlakozott népek csoportját, a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére – védelmi célból – telepítik.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tárkány területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A településnek minden bizonnyal nem volt esélye a megmenekülésre.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tárkány mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztult a település.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez. Településünket esetleg ezek az események elkerülhették.
Török hódoltság
1550-ben már török hódoltság alá került a falu. 1552-ben a törökök elpusztították a települést, de néhány év után újjáépült, 1563-ban már népes. A 17. század közepén Pograz Musztafa Bulyok basa, – mint itteni földesúr – adott engedélyt a káptalannak a malom megépítésére. 1686-ban ismét néptelen lett és csak 1701-re népesül újra be a település.
Rákóczi-szabadságharc
1707-ben a kuruc Gundelfinger ezredben szolgál a faluból Hegedűs János, Szabados Mátyás, Csomai János, Szabó András, Bede Máté, Kövér Gergely.
1848-49-es szabadságharc
A harci események 1849. februárjában érintették Mezőtárkányt. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Kisfaludy-dandár Mezőtárkányt és Egerfarmost tartotta megszállva (február 24.).
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – Máriássy hadosztálya délután Tárkány és Szemere felé előőrsöket állított. Délután Máriássynak jelentés érkezett, hogy Szihalom felől a császári csapatok közelednek. A megkezdődött harc késő délután ágyúcsatában végződött. Az ellenség a Szihalom, Besenyő, Tárkány vonalon állt fel.
Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
Az I. világháború hősi halottai
Bársony Gáspár | Jacsó Mihály | Németh László |
Bársony Lajos | Kiss Bertalan | Németh Miklós |
Bársony Miklós | Kiss Lajos | Nyeste Ignác |
Boda József | Kocsis István | Nyeste Lajos |
Borda László | Koós Antal hadapród | Nyeste Tamás |
Borda Mihály | Kovács Antal | Ondo Ignác |
Bölkény Ignác | Kovács István | Ondo János |
Bölkény Ignác | Ködmön Ferenc | Pozderka János tanító |
Császár Antal | Kökény Sándor | Salamon Imre |
Császár Gáspár | Köteles László | Szabó Antal B. |
Császár Pál | Krasznai Antal | Szabó Benedek |
Cseh József | Lakatos Károly | Szabó Géza |
Cseh László | Lázár János | Szabó Ignác |
Cseh Sándor M. | Lázár József | Szabó János |
Cseh Sándor Sz. | Lévai Pál | Szabó László M. |
Csepregi Ignác | Macskás Béla | Szabó Mátyás |
Csepregi László | Macskás Ferenc | Szabó Pál |
Csík Ferenc | Macskás Gusztáv | Szabó Pál B. |
Csirke Béla | Macskás László | Szabó Sándor |
Csirke Frigyes | Mátyus Miklós | Székely Pál |
Csirke István | Mátyus Sándor | Szuromi István |
Csirke László M. | Mezei Ferenc | Takács Bertalan |
Csirke Miklós | Mihók Béla | Takács Károly |
Csirke Pál Bertalan | Molnár István | Toldi Antal |
Gál Imre | Nagy István | Toldi László |
Gál László | Nagy János | Toldi Miklós |
Godó István | Nagy Miklós | Tóth Antal |
Gyurkó Gáspár | Nagy Miklós P. | Tóth Lajos |
Gyurkó Sándor | Németh Antal | Tóth László |
Jacsó Bertalan | Németh Ferenc | Tóth Mihály |
Jacsó Gáspár | Németh Gáspár | Tóth Sándor |
Jacsó István | Németh István | Vass Lajos |
Jacsó László | Németh János | Vass Sándor |
Jacsó László | ||
A II. világháború áldozatai |
||
Angyal Sándor | Halász G. László | Németh Miklósné |
Asztalos Jánosné | Jacsó Albert | Németh Pál |
Balogh Ferenc | Jacsó Imre | Németh Teréz |
Balogh Pál | Jacsó Józsefné | Németh Zsigmond |
Balogh Viktorné | Jacsó Katalin | Nyeste József |
Bara Imre | Jacsó Zsigmond | Patai Jánosné |
Bartha Miklós | Jacsó Zsigmondné | Pók Gáspár |
Burai László | Jauernik Gáspár | Posta Pál |
Császár Emil | Kallik Balázs | Rapcsók József |
Császár József | Kálmán Bertalan | Rektori József |
Cseh Béla | Kassai Béla | Sinkó Pál |
Cseh Ferenc | Kecsmár János | Siska János |
Cseh Ignác | Kiss Árpád | Sűrű Nándor |
Cseh Illés | Kiss Gáspár | Szabó Béla |
Cseh László | Kiss László | Szabó István |
Cseh Zsigmond | Kiss Lajosné | Szabó Mátyás |
Csepregi Emil | Kovács Géza | Szakál István |
Csepregi Géza | Kovács István | Szecskó Gábor |
Csepregi Pál | Ködmön Ferenc | Szecskó Vilmos |
Csík Géza | Krasznai Nándor | Székely István |
Csirke István | Kürti Miklós | Szombati József |
Csirke József | Macskás Lajosné | Takács Béla |
Deák Lajos | Márky Pál | Takács Gáspár |
Demecs Zoltán | Mátyus Imre | Takács József |
Dobos Pál | Méhi Lajos | Takács László |
Fehér László | Molnár Imre | Takács Miklós |
Ferencz István | Nagy Béla | Telekes Ferenc |
Forgács Márton | K. Nagy Erzsébet | Tóth M. József |
Gál Bertalan | Nagy László | Tóth Pál |
Gál Gusztáv | Nagy Sándor | Vámos Teréz |
Gulyás Anna | Németh Antal | Vass Barnabás |
Gyurkó Géza | Németh Ferenc | Vass István |
Halász Ferenc | Németh Ferenc | Vass Lajos |
Halász László | Németh Miklósné | Vass Miklós |
Veres Lajos |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk (a falu kora Árpád-kori alapítású), ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Zaránkot is elérte, függetlenül attól, hogy nem hadiút mellett – de attól nem is messze – feküdt a település. Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Zaránk területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél). Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest melletti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, de a menekülő Dénes nádor még ennél is többet, kb. 125 km-t tett meg naponta, hogy a tatárok előtt érkezzék a gyülekezőhelyre.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi települések is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a hadiúton (via regis), amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort. Elképzelhető, hogy Zaránkot ez az esemény nem érintette.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Zaránktól nem messze a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben elpusztult az itteni település.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Zaránk vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe lehetett (pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen), de a csatározások főhadszínterei területünktől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
A török idők elején 1548-ban az akkori egri várkapitány (Varkocs Tamás) is dézsmáltatta a falut. 1550-ben a defterek szerint már hódolt falu Zaránk. 1552-1593 között viszonylag békés a falu élete (1570-ben Zaránkot Heves náhijéba tartozónak említik a defterek, ekkor feltehetően Ali bég az egyik birtokosa a falunak).
1677-ben a császári csapatok rekvirálásai miatt részben kiürült a falu. 1685-1696-ban lakatlan a település. 1701-ben népesült be újra.
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc minden bizonnyal érintette a települést, bár nem feküdt fontos út mentén. A rabló portyázások (labanc-rác) és a háborúk kísérőjeként jelentkező pestis minden bizonnyal itt is pusztítottak.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban a faluból 39 nemeztőrt soroztak be:
Barna János | Juhász József |
Barna Mihály | Kakuk Antal |
Barótsi Jakab | Kakuk Illés |
Barótsi Pál | Kovács János |
Berta András | Lövei András |
Berta Gergely | Lövei Gáspár |
Berta István | Lövei János |
Berta Mátyás | Lövei Pál |
Berta Pál | Mazsi Mihály |
Besenyi Pál | Molnár Demeter |
Csintalan András | Molnár Antal |
Csintalan Gáspár | Surányi István |
Csintalan István | Surányi János |
Csintalan János id. | Urbán Gergely |
Csintalan Mihály | Urbán János ifj. |
Farkas János | Urbán Joachim |
Hegedűs Bertalan | Urbán József id. |
Juhász András | Urbán József ifj. |
Juhász Benjámin | Víg Ferenc |
Juhász János |
Az I. világháború hősi halottai
Barócsi Jenő | Juhász Mihály | Pap Ferenc |
Berta József | Kakuk Mihály | Somodi Péter |
Berta József | Katona Gáspár | Surányi Péter |
Csintalan Áron | Kerekes István | Szanyi Lajos |
Csintalan József | Kovács András | Tamasi Fábián |
Csintalan Géza | Kovács János | Tőzsér Émán |
Csintalan Imre | Kovács János | Urbán János |
Géczi János | Lövei Ferenc | Urbán József |
Juhász Jenő | Maczki Géza | Veréb János |
Víg Imre | ||
A II. világháború áldozatai | ||
Ballagó István | Birgés Imre | Lövei Ferenc |
Balogh Imre | Blaskó György | Lövei János |
Balogh Lajos | Csintalan József | Lövei László |
id. Barócsi Gáspár | Csintalan Kálmán | Major József |
Barócsi Kálmán | Fehér István | Makszemcsuk József |
Bencsik Ferenc | Gonda Miklós | Marsi János |
Bencsik Imre | Juhász Gyula | Molnár Béla |
Besenyei Béla | Juhász József | Sánta Izidor |
Besenyei Ferenc | Kiss Dezső | Urbán István |
Besenyei János | Kovács József | Urbán József |
Urbán József |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Újlőrincfalva területén lévő településekhez (Halász, Bágya, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Újlőrincfalvától délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Halász, Bágya, Magyarad nem igen láthatta a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Halász, Bágya, Magyarad településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Halász, Magyarad, Bágya is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen (településeinkhez közel) áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Halász területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.
Török hódoltság
Településelőzményét Halászt, 1542-ben Ferhát aga csapata feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén megemlíti históriás énekében (ld. Sarudnál).
Halász/Óhalász lakosai 1549-ben újratelepültek, de 1552-ben a falu elpusztult (ebben az évben a falu officiális tisztje Szirmay Pál volt, akit az ősszel 5 lovasával együtt az egri vár védelmére rendeltek. Szirmay október 11-én kitörve a várból, rajtaütött a törökön). A falu 1554-ben pusztaság, 1558-ban gyéren lakott. 1596 (Eger eleste) a falut a püspökség elmenekülése (Kassa) után a kincstár vette át, majd világiaknak adományozták (1606). 1630-ban az egri püspökség visszaszerezte Halászt. 1675 előtt lakosai a rablásoktól való félelmükben a falut elhagyták (a nevezett évben pl. egy portája maradt). 1683-ban gyér a lakossága. 1683-86-ban Halász a Bécs elfoglalását és Eger visszavételét célzó hadjárat idején ismét elpusztul. 1694-95-ben népesül be újból.
Rákóczi-szabadságharc
Az egykori faluhelyen – a Tisza közvetlen közelében – a Rákóczi szabadságharc idején a bujdosók miatt megnőtt a lakosságszám, akik a szabadságharc leverése után eltávoztak a faluból.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc idején a falu még az eredeti helyén volt (a Tisza kanyarulatában), a neve Tiszahalász volt. Nemzetőrök ebből a faluból is kikerültek, összesen 26-n (azonban a halásziakat nem sorolták zászlóaljba).
Bán Balázs | Nagy János 24 éves |
Bede István ifj. | Nagy József |
Bede János ifj. | Nagy Mihály |
Gaál Gábor | Nagy Miklós |
Gégus János | Sebestyén Jakab |
Hám István | Szarvas János |
Hidetzky János | Szőllősy Imre |
Himer Albert | Tóth András |
Himer István | Tóth János |
Himer János | Tóth Péter |
Málik Ágoston | Töröcsik Ignác népjegyző |
Mihits Ferenc | Vass János |
Nagy János 48 éve | Víg Ádám |
Halászon 1849-ben újabb kolerajárvány volt.
Az I. világháború hősi halottai
B. Csörgő József | ||
Falábú János | ||
Lőrincz János | ||
Nagy János | ||
Schuster János | ||
Szarvas Vilmos | ||
A II. világháború áldozatai |
|
|
Barócsi András | Guba Béla | Szabó János |
Berecz József | Lőrincz János | Szilágyi András |
Besenyei Lajos | Nagy Kálmán | Szilágyi János |
Bóta András | Rajna János | Szilágyi Ferenc |
Bukta József | Rutka Mihály | Tajcs Béla |
Csörgő Elemér | Sipos Árpád | Váradi Ferenc |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Tiszanána területén lévő településekhez (Pók, Felpoklosi, Alpoklosi, Dédtelek, Vécseszeg) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, Nánát érintve, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Nánát és a területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tiszanána és a területén fekvők is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt a mai Tiszanána területén fekvő Nána, Lovásztelek, Pók, Alpoklosi, Ménesító és Olfa (az utóbbi kettő ma már a Tisza mederváltozása miatt területileg nem tartozik Heves megyéhez) településeket is említve, melyeket egyébként még I. (Szent) László adományozott az egyháznak. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is. Ebből az oklevélből tudjuk azt is, hogy az abádi révhez vezető „nagyút” (via magna) Nánán és Ménesitón haladt keresztül.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Nána területe a feltételezett felvonulási útvonalon volt, a környékbeli falvakhoz (Pély, Tarnaszentmiklós/Ény, Köre) hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1550-ben már a töröknek hódolt a falu. 1552-ben a falu elpusztult, 1555-ben török adókönyvben már szerepel. 1558-ra a falu újjáépült. 1566-ban a tatárok az egész települést felégetik. 1577-79. évi összeírás részletes képet ad a faluról, mit és, hogy adóznak kétfelé (török és a magyar földesúrnak). Ugyanitt a nánaiak elpanaszolták, hogy a szomszéd települések lakosai kaszálóikat, erdeiket, szántóföldjeiket elfoglalták, nem tudják azokat zavartalanul használni. 1635-ben csak két porta volt a faluban. 1683-ban vagy 76 lakos, vagy 76 porta alkotta a falut (mindent figyelembe véve valószínűbb, hogy az adat lakosságszámot jelöl). A falu 1686-87-ben részben pusztává vált az Eger felszabadításáért folytatott harcok során. 1696-ban újonnan benépesült falu Nána.
Rákóczi-szabadságharc
Az 1706. évi labanc/rác portyázások hatására erősen megritkult a falu népessége. 1707-ben a kuruc Csáky ezredben szolgált három nánai személy; Csala Sebők, Kónya Pál, Ónodi Nagy György.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc kezdete a faluban problémát, ingerültséget okozott, elsősorban az 1848. évi áprilisi törvények értelmezése okán. Az első feladatok a községben a választások kapcsán adódtak, ennek eredményeként Nána választási kerületi központ lett. A nemzetőrök összeírása és mozgósítása július folyamán zajlott le megyeszerte, de az összeírás Nánán nem volt zavartalan. A május-júniusi adatok a faluban 228 nyilvántartásba vett nemzetőrről adtak számot, a július-augusztusi revízió idejére a létszám 162-re csökkent (az 1848-as nemzetőrök Heves és Külső-Szolnok vármegyében c. kiadvány a nánaiak létszámát 316 főben jelöli meg). Mindenesetre a nemzetőrök a megye I. nemzetőrzászlóaljának 18. századába lettek besorozva, ők a többi megyei nemzetőrrel együtt Bácskában kezdték meg szolgálatukat (augusztus első felében). Itt a nemzetőrök nem tudtak maradéktalanul helytállni, ill. szolgálati idejük lejárta előtt eltávoztak. Újabb nemeztőr-mozgósításra Nánán is október végén, november elején került sor. Azonban összpontosításuk elkésett és nem tudtak érdemben bekapcsolódni a Trencsén megyében rájuk váró feladatba, ezért hazatérhettek lakóhelyükre a nánaiak is.
Decemberben újabb nemeztőr-mozgósításra került sor, elsősorban lovasokat állítottak fel, így a faluból is. Bevetésükre Kassánál került sor. Maga Szemere Bertalan kormánybiztos mélyen elítélő szavakkal illette a hevesi lovas nemeztőröket, nem megfelelő helytállásukért.
Az I. világháború hősi halottai Tiszanánán
Apostol Sámuel | Gőz Imre | Prokai Gáspár |
Árnyék Sándor | Gőz Lajos | Prokai István |
Ballok Benjámin | Gőz Pál | Prokai István |
Ballok István | Gőz Sándor | Répási Ferenc |
Bari Alajos | Grónás András | Répási Kálmán |
Bari József | Grónás István | Sallos István |
Bartók Ferencz | Kovács András | Sándor Imre |
Bartók József | Kovács Antal | Seres Bertalan |
Belleg József | Kovács Bálint | Sinka Jeremiás |
Berta Ferenc | Kovács Béla | Somodi István |
Biró Géza | Kovács Gábor | Suba Ferenc |
Bollók Pál | Kovács Gáspár | Suba István |
Bozó András | Kovács Kálmán | Szabad József |
Burai Antal | Lányi Elek | Szabó György |
Buru Ferencz | Lázár Dániel | Szabó Gyula |
Buru Gábor | Lázár Imre | Szabó Ignác |
Buru János | Lázár Lajos | Szabó Imre |
Buru Menyhért | Lévai László | Szabó Kálmán |
Buru Pál | Majorszki Gábor | Szabó Károly |
Czajner János | Majorszki Ignácz | Székely Jenő |
Cseh Elek | Majorszki Pál | Szlávik Károly |
Cseh Ferencz | Mári Bertalan | Szlávik Pál |
Cseh János | Mester István | Szútor Benjámin |
Csontos Mihály | Mészáros Gábor | Szútor László |
Csörgő Gábor | Molnár Ferencz | Szűcs János |
Danyi Mihály | Nagy Bálint | Szűcs Pál |
Domján István | Nagy Ferenc | Tari Ferenc |
Donát Gergely | Nagy Ferenc | Tari László |
Erdélyi Mihály | Nagy István | Tasi János |
Falyc István | Nagy János | Tóth György |
Fábián Ferencz | Nagy János | Tóth Lajos |
Farkas András | Nagy János | Tóth Zsigmond |
Ficsor János | Nagy József | Turai János |
Fülepi Zsigmond | Nagy Károly | Turó József |
Galambos János | Nagy Mihály | Uj János |
Galambos Zsigmond | Nagy Sándor | Ujhelyi György |
Gerendai Bálint | Nagy Sándor | Vadász István |
Gerendai Lajos | Nagy Sándor | Vajda János |
Gerendai Pál | Német István | Vankó János |
Godó András | Novák István | Vankó József |
Godó János | Oláh István | Vankó Zsigmond |
Godó Lajos | Oláh Mihály | Varga Mihály |
Godó Zsigmond | Orbán Imre | Vas Gábor |
Gonda Béla | Orbán Lajos | Vas János |
Gonda Pál | Pap Lajos | Vas József |
Gőz Benjámin | Prokai András | Vékony Zsigmond |
Gőz Ferencz | Prokai Ferenc | Zatko János |
Gőz Imre | ||
A II. világháború áldozatai |
|
|
Anga Béla | Gőz Imre | Morzsa Miklós |
Anga Lajos | Gőz Lajos | Nagy Gábor |
Árva János | Grónás János | Nagy János |
Bakos János | Grónás József | Nagy József |
Ballók Pál | Guba Mihály | Nagy József |
Barcsik Lajos | Gulyás Bertalan | Nagy József |
Barcsik Ferenc | Gulyás Imre | Nagy László |
Bari Barna | Gulyás János | Nagy Mihály |
Bari István | Gulyás Lajos | Nagy Miklós |
Bartók Ferenc | Hegyi Gábor | Nagy Sándor |
Bartók János | Hímer János | Nemes János |
Bedécs István | Ipacs Ferenc | Oláh Bálint |
Beke Gyula | Ipacs József | Oláh Dániel |
Benkocs István | Ipacs Károly | Oláh Zsigmond |
Benkocs Jánosné | Juhász Ferenc | Oláh Zsigmond |
Berencsi Lajos | Kalmár József | Orbán Bálint |
Berencsi Pál | Kácsor János | Orbán Dániel |
Beta Imre | Kácsor Károly | Orosz Géza |
Bíró Imre | Kálosi János | Pala Sándor |
Bogdányi Ferenc | Kecső Gábor | Pető Györgyné |
Borbély Béla | Kiss György | Petróczki Károly |
Boru Gábor | B. Kiss János | Prókai János |
Boru János | Kiss József | Ronyecz József |
D. Boru János | Kovács Ferenc | T. Sallós Zsigmond |
Ceglédi sándor | Koács Ferenc | Somogyi Károly |
Cseh Ambrus | Kovács István | Somogyi Sándor |
Cseh Flórián | Kovács János | Suba Kálmán |
Csontos Gábor | Kovács Lajos | Sós János |
Csontos György | Kovács Miklós | Szabó József |
Csörgő Sándor | Kovács Miklós | Szlama János |
Deme Mihály | Kovács Pál | Szlama Lajos |
Domján Lajos | Kovács Péter | Szutor Imre |
Domján Lajos | Krancziczki Gáborné | Tóth László |
Dósa Balázs | Lányi Béla | Turai József |
Fehér Lajos | Lányi Menyhért | Vadász István |
Fejes Béla | Lányi Pál | Vajda Imre |
Fejes Vilmos | Lévai Ferenc | Vajda István |
Fülepi Lajos | Lévai József | Vajda János |
Gacsal Imre | K. Molnár Ferenc | Vajnóczki Árpád |
Galambos Gyula | T. Molnár István | Vankó Gábor |
Gerendai Ferenc | T. Molnár István | Vankó János |
Godó János | T. Molnár Simon | Varga Gyula |
Godó Kálmán | D. Molnár János | Vass István |
Gonda Flórián | Molnár Pál | Vass Mátyás |
Zobolyák Ferenc | Zele Imre |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnazsadány területe minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette.
1071-ben a fiatal magyar államban – 33 éven belül – az ötödik trónviszály kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Tarnazsadány területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tarnazsadányt is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnazsadányt és a területén lévő egykori települést (Tarcsa), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a magyarok Pest alatti táborának felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre. Tarnazsadánytól nem messze érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Feltételezhető, hogy Tarnazsadányon sem múlt el nyomtalanul a kun pusztítás.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnazsadánytól nem messze a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztult a település.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnazsadány vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt, pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen), de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
1550-től a hódoltság területéhez tartozik. 1677-ben a császári katonaság erőszakosságaitól szenvednek a lakosok, néhányukat a szendrői vár kapitánya a várba záratta az adók elmaradása miatt. 1686-ban – Eger visszavétele előtt – a falu lakosai szétszéledtek, Mercy császári generális kegyetlen adóbehajtása okán. 1702-től újra lakott a falu.
Rákóczi-szabadságharc
1706-ban a Rabutin vezette labancok harcainak következtében a falu elnéptelenedett. 1710 körül indul meg újra a benépesülés.
1848-49-es szabadságharc
A faluból a ’48-as szabadságharcba 21 nemzetőrt soroztak be. Ez a létszám arra utal, hogy a településen élő férfi lakosság csak kis számban felet meg az 1848. évi XXII. törvénycikknek, miszerint rendezett tanácsú településen kellett lakniuk a besorozottaknak, 200 Ft értékű házzal, vagy földdel kellett rendelkezniük, ill. évi 100 Ft tiszta jövedelemmel. A zsadányi besorozottak a II. zászlóaljba kerültek:
Bencze Gábor | Juhász Mihály |
Bíró János | Katona Antal |
Csintalan József | Kelemen Gábor |
Farkas Mihály | Kelemen Mihály |
Forgó András | Kovács Mihály |
Forgó János | Nagy Ferenc |
Forgó Mihály | Nemes János |
Freizajzen László, Kováts János helyettesíti | Tóth István |
Halasy Gáspár | Urbán István |
Hellebronth István | Vona Pál |
Juhász János |
Blaskovics Gyula korabeli alispán jelentéséből az szűrhető le, hogy Zsadányban a ’48 március 15-ei események a napi életet nem rengették meg. 1848. decemberében Heves megyének lovascsapatokat is ki kellett állítania, melybe 4 zsadányi került.
A falu jelentős részét birtokló Almásyak közül ifj. Almásy Pál neve beíródott a szabadságharc történetébe. 1848. június 3-án Gyöngyös országgyűlési követének, az országgyűlés másodalelnöknek választotta. Novemberben kormánybiztosi megbízatást kapott, volt hadi élelmezési biztos, majd kormánybiztosnak nevezték ki Heves megyébe. Volt nemzetőrparancsnok, 1849 januárjában ismét kormánybiztosi megbízatást kapott. 1849. február 9-től a képviselőház alelnöke volt. A szabadságharc bukása után emigrált, távollétében kötél általi halálra ítélték.
Az I. világháború hősi halottai
Barkóczi József | Hevesi János | Szabó János |
Barkóczi Gáspár | Jankovics István | Szabó József |
Barkóczi János | Juhász József | Szabó István |
Bata János | Kovács András | Szabó Sándor |
Bencze István | Kovács István | Szabados András |
Besenyei Sándor | Kovács János | Szalóki János |
Cseplye Ferenc | Kovács Mihály | Szalóki Mihály |
Cseplye István | Kökény Sándor | Torbavecz István |
Cseplye László tizedes | Mága János | Tóth János Tóth János |
Cseplye Simon | Már József | Tóth János |
Csintalan Mihály | Mester József | Udvari István |
Dobi János | Nagy András | Udvari József |
Forgó János | Nagy József | Urbán József |
Guruz János tizedes | Nagy Kálmán | Vereb János |
Gyetvai András tizedes | Német Péter | Vereb Sándor |
Gyetvai Pál | Ratkai György | Vona János |
Habóczki György tizedes | Rusznyák Dezső | Vona Mihály |
Hajdrik András | Stál János | Zazravecz Flórián őrm. |
A II. világháború áldozatai |
|
|
Balogh József | Héber Ernőné | Németh Béla |
Bencze József | Héber Katika | Németh Ferenc S. |
Besenyei András | Héber Marika | Németh Ferenc |
Berényi János | Héber Zsuzsika | Ratkai András |
Blaskó József | Hopka József | Rusznyák Ferenc |
Csapó Mihály | Hopka Mihály | Seidner Vilmosné |
Cseplye István | Katona Béláné | Somogyi István |
Cseplye József | Katona Évike | Szabó György |
Cseplye László | Katona Ibike | Szabó István |
Csintalan Ferenc | Kiss József | Szabó Sándor |
Csintalan László | Klein Ancika | Tóth Andor |
Csintalan Zoltán | Klein László | Tóth István |
Dér János | Klein Lászlóné | Udvari István |
Dér László | Kovács Ferenc | Udvari Józsefné |
Dobi Antal | Kovács József | Udvari József |
Dobi István | Lázók Vilmos | Udvari Sándor |
Dobi József | Lengyel Mihály | Urbán József |
id. Fazekas Flórián | Már Mihály | Varga István |
ifj. Fazekas Flórián | Mester György | Váradi Rudolf |
Forgó András | Nagy B. István | Várkonyi József |
Forgó Ilonka | Nagy István | Vastag Kristóf |
Forgó Irénke | Nagy S. István | Vona József |
Forgó Józsefné | Nagy P. István | Vona Sándor |
Hajdrik András | Nagyfügedi József | id. Vereb István |
Hessenberger János | Nagy László |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). E hadmozdulatok valószínűleg elkerülték Tarnaszentmiklóst, Győrffy György szerint egykori nevén Ényt.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Bizonytalan, hogy a pusztítás a Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mivel viszonylag nagy távolságra volt a hadiúttól, a Tisza-menti vízi világ pedig egyébként is nehézzé tette megközelítését, elképzelhető, hogy Kapolcs kunjainak színét sem látták, a hírek azonban minden bizonnyal ide is eljutottak a falutól északra fekvő, a portyát megszenvedő települések lakosaitól, a hirtelen támadt veszedelemről. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvők is (Türügy, Hajóuta).
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaszentmiklóstól/Ény északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Tarnaszentmiklós/Ény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
1548-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-67 között török összeírások is lakatlan helyként jelölik. 1576-83 között lakott hely volt, de a későbbiek során a 16. század végétől a 17. század első negyedéig újra puszta. 1635-ben lakott hely. 1685-ben Mercy tábornok sarcoltatásai miatt a helység elpusztult és 1751-ig lakatlan.
Rákóczi-szabadságharc
Miután 1685-1751 között lakatlan a falu, a Rákóczi-féle szabadságharc idején nem létezett a település.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-ban 39 nemeztőrt soroztak be a faluból:
Balázs József | Szétsi József 30 éves |
Balogh Ambrus | Szétsi Mihály |
Birinyi István | Toth Albert |
Dutkai János | Toth András ifj. |
Gulyás Ignác | Toth Gazsi József |
Gulyás Pál | Toth I. Ferenc |
Kállai János | Toth I. István |
Kállay Ferenc | Toth I. József |
Kiss Ferenc | Toth István |
Kiss György | Toth Jakab József |
Kontra Pál | Toth Matyo József |
Kréter Mátyás | Toth Pál János |
Nagy Pál | Toth Simon Pál |
Nagy Pál István | Törőtsik Donát |
Nagy Pál Mihály | Törőtsik P. József |
Szabó Zsigmond | Újvári András |
Szétsi Gábor | Újvári Ferenc |
Szétsi István | Újvári Gábor |
Szétsi János | Újvári Ignác |
Szétsi József 28 éves |
Az I. világháború hősi halottai
Balogh Pál | Nagy Dezső | Tóth Károly |
Bukus Károly | Nagy Ignác | Tóth Mihály |
Garcsik Vince | Nagy József | Tóth Miklós |
Gulyás Gábor | Nagy József | Tóth Pál |
Gulyás G. János | Pintér Gábor | Tóth P. Sándor |
Gulyás János | Szécsi Ambrus | Tóth Zs. Lajos |
Gulyás Jenő | Szécsi Mihály | Tóth Zsigmond |
Gulyás Lajos | Szőke Elemér | Törőcsik Béla |
Gulyás László | Tóth Elemér | Törőcsik Béla |
Gulyás Zsiga | Tóth István | Törőcsik János |
Helle István | Tóth István | Törőcsik László |
Jenei József | Tóth I. István | Törőcsik László |
Kiss József | Tóth János | Törőcsik Miklós |
Kontra Zsiga | Ujvári Ignác | |
A II. világháború áldozatai |
|
|
Ancsa Miklós | Majoros István | Törőcsik Lipót |
Bakos Mihály | Nagy B. László | Újvári Béla |
Bartók János | Pataki József | Újvári István |
Garancz Lajos | Szécsi András | Szabó Péter |
Gulyás Ágoston | Tóth Imre | Szécsi Antal |
Gulyás Elemér | Tóth László | Szécsi László |
Kiss István | Tóth Péter szv | Szécsi Miklós |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Tarnaörs területén lévő települések (Varsány, Miske, Demjén, Nyestefölde) az Árpád-kor első szakaszában a hevesi királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult el hadával. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tarnaörs területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk (Örs nem feküdt közvetlenül hadiút közelében). A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaörs területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tarnaörs területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaörstől kelet-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaörs területe kívül esik a feltételezett felvonulási útvonalon, elképzelhető, hogy a kunok sértetlenül hagyták a falut. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település nyugati, déli és délkeleti szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaörs viszonylag távol esett a kedvezőtlen időjárási viszonyok közt is járható fontosabb útvonalaktól, elképzelhető, hogy sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
A falu 1549-50-től a hatvani szandzsák katonai-adózási területéhez tartozott, a jászberényi alkerületben. Az 1549. évi adóösszeírás szerint a portánként kifizetendő adóösszeg felét Dobó István vette át az egri várőrség fenntartási költségeinek fedezésére.
Örs 1682. szeptember-1686 között elpusztult és lakatlan volt a kuruc háborúk utánig (1711).
Rákóczi szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején a falu lakatlan volt. 1709-ben a Tarnaörs pusztán lévő kuruc táborban halt meg – feltételezhetően pestisben – Vak Bottyán János kuruc generális. (A gyöngyösi Szent Bertalan templomban temették el, bizonytalan azonban, hogy teteme ma is ott van-e?)
1848-49-es szabadságharc
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás gyökeres változást hozott a faluban. Az úrbéres alapon addig használt jobbágytelkek a parasztság tulajdonába kerültek.
A szabadságharcba 53 nemzetőrt soroztak be a faluból:
Bodonyi Vince | Krizsa Jakab |
Csomor Flórián | Magyar Mihály |
Csomor György | Mászáros Mihály |
Csomor Imre | Nyúl Gergely |
Csomor János | Nyúl József |
Eszlajger Ignác | Orczy László |
Gacsal Ferenc | Ózsváry György |
Gérmány József | Ózsváry János |
Gonda András | Ózsváry Mihály |
Gonda Gergely | Pálinkás Ádám |
Gonda György | Pálinkás György |
Gonda Illés | Peredi Pál |
Gonda Pál | Sánta Antal |
Göblyös Flórián | Sánta György |
Göblyös János | Sánta Márton |
Gulyás János | Sánta Mihály |
Gulyás Márton | Sánta Tamás |
Gurics Ágoston | Sári Ambrus |
Gurics János | Sári János |
Gurics Lukács | Sári Miklós |
Hallay József | Somody Vince |
Hevér Bertalan | Surányi József |
Hevér József | Szőke Máté |
Jakus József | Tóbiás Ágoston |
Jónás Miklós | Torma Bálint |
Juhász Ambrus | Torma Sebestyén |
Krizsa Bálint |
Az I. világháború hősi halottai
Bakó László | Hevér Alajos | Nyúl József |
Csomor János | Hevér Ferdinánd | Pál István |
Csomor Mihály | Hevér Márton | Pál Kálmán |
Csomor Miklós | Hornyák János | Salga István |
Csík László | Jónás Kálmán | Sánta János |
Danyi István | Jónás Mihály | Sánta Mihály |
Fehér József | Jónás Miklós | Sánta Sándor |
Germán Mihály | Jónás Vince | Sári Ferenc |
Gonda András | Kántor Miklós | Surányi József |
Gonda György | Király János | Szanyi Miklós |
Gonda Imre | Lővei János | Szlama József |
Gonda József | Magyar András | Szőke János |
Gonda Miklós | Major János | Szűcsi Ferdinánd |
Göblyös Sándor | Nagy András | Torma György |
Gunics Imre | Nagy András | Torma István |
Gunics Miklós | Novák Ferenc | Zsákai Béla |
Gyurics Miklós | Novák István | Zsákai Dezső |
Hallai Mihály | Nyúl János | |
A II. világháború áldozatai |
|
|
Almádi Lajos | Gyékény József | Pacziga János |
Almádi László | Hallai Béla | Pataki Lajosné |
Ambrus Mihály | Hallai János | Pál Lajos |
Antal Sándor | Hevér István | Pege János |
Báder Vilmos | Hevér János | Peredi Lénárt |
Bolyós Sándor | Hevér József | Pető Emánuel |
Botka Mihály | Jakus Mihály | Sánta István |
Csikós Ignác | Jónás András | Sánta Sándor |
Csomor Dezső | Király József | Sipos János |
Csomor János | Kirzsa Andor | Szanyi Mihály |
Csomor József | Kovács József | Szanyi István |
Csomor László | Kozma Lajos | Szappan Ferenc |
Csomor Vince | Kóczián Sándor | Száva Dezső |
Deme János | Kökény Lajos | Szlama Mihály |
Faragó Alajos | Mihályi István | Tolmács István |
Faragó János | Molnár János | Tóbiás Alajos |
Fehér József | Molnár Józsefné | Tóth Béla |
Fehér Lajos | Nagy Sándor | Varga István |
Gonda Albert | Nagy Zoltán | Zsakai Mihály |
Gunics János | Németh András | Czudor József |
Gunics János | Nyul Miklós | Surányi József |
Ifj. Gunics István | Ózsvári István | Barócsi Sándor |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnaméra minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan hadiúton haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Méra területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták, miután a hadiút itt is elhaladt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tarnamérát is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaméra területén lévő településeket (Vécsfölde, Ányástelek), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaméra mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaméra területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaméra mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, újra elpusztultak az itteni települések.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnaméra vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt, pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
A falu 1550-ben már hódolt terület. 1554-56-ban lakják, 1596-ban a falu pusztán áll. 1642-ben és 1687-ben ismét lakatlan, közben 1647-ben vannak lakói. 1687-ben – Eger várának visszavételekor – Méra elpusztult. 1696-ban is néptelen még a falu. Az Almásyak 1702-ben népesítették be a települést.
Rákóczi-szabadságharc
1705-ben Rabutin labanc generális a labancok zsoldjában álló rácokkal együtt elpusztította a falut, 1706-ban pedig a délvidéki rácok miatt pusztult el. Méra 1711-ig lakatlan, azt követően népes.
1848-as szabadságharc
1848-ban a faluból 69 nemzetőrt soroztak be. A szabadságharc alatt kettő mérai honvéd vett részt a harcokban Temesvárnál: Zsákai János és Majzik Ernő közlegények.
Az I. világháború hősi halottai
Balogh József | Katona János | Rácz Sándor |
Bártfay Lajos | Keresztesi Sándor | Robotka István |
Berta György | Kiss János | Tari Ferenc |
Csáki István | Kovács József | Tímár Sándor |
Cseplye János | Lengyel János | Tóth Péter |
Fodor András | Mahunka István | Varga András |
Gyurcsik Lajos | Ózsvári János | Varga Balázs |
Hopka Pál | Pintér Mihály | Varga József |
Juhász Sándor | Pósa István | Varga Mihály |
Katona István | Pukli Vilmos | Zsákai Sándor |
A II. világháború áldozatai |
|
|
Almádi István | Juhász Sándor | Pári László |
Balogh János | Kakuk Lajos | Pintér András |
Balogh János | Kelemen József | Polgár Béla |
Barócsi András | Keresztesi János | Rácz Béla |
Birkás Imre | Keresztesi József | Somodi Gáspár |
Bodó Dezső | Kota József | Suri János |
Gábor Géza | Kovács Béla | Szabó János |
Gál Gyula | Kovács József | Szanyi Béla |
Hegedűs Béla | Lengyel László | Szekeres István |
Holló Endre | Lőrincz András | Szekeres János |
Juhász András | Lőrincz Béla | Tari János |
Juhász János | Molnár József | Tóth Béla |
Juhász József | Nagy János | Tóth Ferenc |
Juhász Kálmán | Papp István | Turi Béla |
Juhász Mátyás | Pári András | Víg György |
Árpád-kor
A mai Tófalu területén (többek között egy 1783-ból datálható térkép által is igazoltan), állt Csal vára, a hozzá tartozó településsel, Csala/Cseliváraljával. A várat 1417-ben említi először okleveles forrás, mint a Debrei II. Makján leszármazottainak birtokát. A 15. század folyamán a tulajdonjog a Rozgonyiak kezére kerül, majd az 1500-as évek elején Perényi birtok lesz. Pusztulása Hatvan török általi elfoglalása (1544) és Eger sikertelen ostroma (1552) közötti időszakban történt.
Az Árpád-korból az itteni településekhez (Csal, esetleg Szentgyörgy, utóbbi keletkezésének ideje nem ismert) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak életükre. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tófalu, valamint Aldebrő területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte (Csal, Szentgyörgy amennyiben akkor már léteztek). Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely érinthette Csalt, Tófalut és Szentgyörgyöt(?), ill. a területet, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél), minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla táborának kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort (Kompolton vezetett keresztül a hadiút). Itt szintén csak feltételezhetjük, hogy kisebb portyázó csoportjaik eljuthattak Tófaluig, Csalig, de a várat, amennyiben már állt ekkor, nem tudták elfoglalni.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Tófalu (ha akkor már létezett), Csal és Szentgyörgy (?) a hadi úttól kissé délre volt, de mégsem a Tisza kiöntései által védett régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak a településekre és ki is fosztották.
Összegezve a Tófalu helyén egykor állt Csal (és Szentgyörgy ?) Árpád-kori hadtörténetének vizsgálatát, megállapíthatjuk, hogy Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette a település(ek) életét. (Ez az állapot majd két és fél évszázaddal később fog megváltozni, amikor a török hódítás Csal falu és vára pusztulásához vezet, s Tófalu is többször elnéptelenedik a hódoltság 150 éve alatt. Utóbbi 1696-tól ismét folyamatosan lakott. Csal falut 1740-1743 között Grassalkovich Antal újratelepítette Aldebrő néven, ezzel szemben a vár a végleges pusztulás sorsára jutott. A 20. század közepére a homokbányászat következtében még a dombot is elhordták, amelyen állt. Ma már csak a Vár utca elnevezés emlékeztet az egykori erősségre.)
Török hódoltság
1550-ben már a törököknek is adózik. 1552-54 között a török pusztítás hatására néptelen lett, de 1564-re újra benépesült. Lakott falu 1576-ban. 1596-ban – Eger elestekor – elpusztult, és még két év múlva is néptelen, ezt követően újra benépesült. 1683-86 között a Bécs ostromára induló török-tatár megszállás során, majd Eger blokádja idején (1687) – kiürítés miatt –egy évtizedre néptelenné vált. 1696-ban már néhány zsellér lakja.
Rákóczi-szabadságharc
1603-ban Rákóczi Zsigmond – a későbbi erdélyi fejedelem – vásárolja meg a debrői uradalmat. Tófalu is Rákóczi birtok lett. A Tarna mentén haladó fontos út okán (Sirok és Eger felé) feltételezhetjük, hogy a Rákóczi-szabadságharc nem hagyta a település érintetlenül (rabló portyák, pestis).
1848-49-es szabadságharc
A községben 1848 májusa és októbere között 53 férfit vettek lajstromba nemzetőri szolgálatra:
Adátsi (Adácsi András) | Inklovits György ifj. |
Bíró Benedek | Inklovits József |
Csernák Sándor | Karsay János |
Dajkó Ferenc | Kerek Mátyás |
Drahos János | Kováts (Kovács) István |
Drahos Mihály ifj. | Kováts (Kovács) József |
Farkas András Báró | Molnár József |
Farkas Antal ifj. | Molnár Mátyás |
Farkas János Buda | Nagy Imre |
Farkas József Bence | Nemtsik (Nemcsik) György |
Farkas Márton ifj. | Orosz János |
Farkas Máté János | Potsay István ifj. |
Farkas Mátyás ifj. | Potsay János |
Farkas Mihály felső | Simon János |
Farkas Pál ifj. | Snajder (Schneider) István |
Farkas Tamás | Szabó András id. |
Gulyás Mátyás id | Szabó Gergely |
Gulyás Mátyás ifj. | Szabó István ifj. |
Gyetvai (Gyetvay) Antal | Szabó János |
Horváth (Horvát) János 38 éves | Szabó János alsó |
Horváth (Horvát) János 25 éves | Szabó János felső |
Horváth (Horvát) Mihály | Szabó József |
Hutter János | Uzelman János |
Hutter József | Uzelman Márton |
Hutter Pál | Viltsik János |
Ignátz (Ignácz) János | Viltsik Márton |
Inklovits G. György |
1849. február 26-án a 14 órakor elkezdő ún. kápolnai csatában a császáriak közül a Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja támadta a magyar állásokat Tófalu irányából is.
A kápolnai csata második napján február 27-én reggel 8 óra tájban Tófalu irányából az osztrákok centruma elterelő hadmozdulattal, szemből pedig tüzérségi előkészítéssel megkezdte Kápolna támadását. A császári Coloredo vezérőrnagy dandára 9 ágyúval vonult Tófalu ellen. Dembinski ekkor 10 löveget irányított a veszélyeztetett pontra. Az ellenség visszahúzódott a Tarna túlpartjára. Az egész nap folyamán és a délutáni órákban is Máriássy sakkban tudta tartani a Tófalu felől átkarolással kísérletező Wyss- és Coloredo-dandárt. Jóllehet a térségből induló olasz 16. Zanini gyalogezred II. zászlóalja, miután átgázolt Kápolna irányába a mocsaras réten (Hangács), végül megadta magát. A Poeltenberg vezette magyar csapat is délután 2-3 óra körül kénytelen volt visszavonulni, ha nem akarták, hogy az ellenség elvágja a visszavonulás útját éppen Tófalunál.
Tófalu keleti határában a tüzérségi állások helyén, a Honvédhalmon 1998 óta emlékmű áll.
Az I. világháború hősi halottai
Ali József | Gyetvai Gergely | Lefler Flórián |
Bíró Gáspár | Gyetvai Imre | Lefler János |
Bíró Mihály | Gyetvai István | Lehoczky Károly |
Boros Márton | Gyetvai Sándor | Lehoczky Lajos |
Bóta József | Helgert Gergely | Orosz Gergely |
Dajkó Izidor | Hugli János | Orosz János |
Domoszlai Gergely | Hugli Mátyás | Pocsai Adorján |
Drahos János | Hutter Mihály | Pocsai Gyula |
Drahos János | Ignácz József | Pocsai János |
Farkas Gergely | Ignácz Mihály | Szabó Károly |
Farkas Gyula | Inklovics Ignác | Takács Ferenc |
Farkas Ferenc | Inklovics Rudolf | Tóth Mátyás |
Farkas Imre | Jankovics Kálmán | Tóth Miklós |
Farkas Lajos | Jaskó Sándor | Uzelman Imre |
Farkas Urbán | Jeziczky Lajos | Uzelman Sándor |
Fáczán Lajos | Kerek Mihály | |
A II. világháború áldozatai |
|
|
Antal Sándor | Drahos József | Kovács József |
Baráth Ferenc | Farkas Bálint | Nagy József |
Bencsura Bálint | Farkas Béla | Pocsai György |
Bíró Lajos | Farkas József | Sebők János |
Bódi János | Gulyás István | Szabó József |
Dajkó János | Gyetvai Imre | Szabó Sándor |
Dajkó József | Gyetvai Orbán | Umhauzer Gyula |
Dobos István | Kerek János | Uzelman János |
Drahos János | Kovács Gergely | Varga József |
Vingender József |
Árpád-kor
A (Nagy) Csörsz-ároktól délre fekvő Tenk egyszerre volt szerencsés és kevésbé szerencsés helyzetben amiatt, hogy közel feküdt a megye egyik főútvonalához. Érintette/érinthette a hadak járása, ugyanakkor gazdasági szempontból előnyére vált a kereskedelmi útvonal.
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történések bizonyos mozzanatai a falu környékén zajlottak, vagy közvetlenül is befolyással lehettek az itteni lakosság életére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tenk területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar sereg felderítése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, köztük Tenk is.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tenk a kunok felvonulási útvonalától nem messze volt, elképzelhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul. Az is elképzelhető, hogy a szomszéd település, Erdőtelek határában eltemetett kun harcos ennek az 1280. évi portyának volt az egyik résztvevője, aki valami okból ennél a falunál lelte halálát, s társai itt temették el.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük, az útjukba eső települések szerencséjére, több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek. Ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Tenk is a portya útvonalában volt, elképzelhető, hogy a mongolok felprédálták.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregével a nagy hadiúton vonult kelet felé, délről elhaladva Tenk mellett, majd délkeletnek fordulva, Poroszlónál kelt át a Tiszán, a Borsák tiszántúli területeire.
Török hódoltság
1548-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-ben a török pusztítás következtében továbbra is néptelen a település. 1553-54-ben újratelepült, majd újabb pusztítás hatására a 17. század végéig nem népesült be, ezt követően sem lakják telkes jobbágyok (önálló községként 1947-től létezik).
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc alatt, – a 18. században – nem lakják telkes jobbágyok. Így települési esemény itt nem ismert.
1848-49-es szabadságharc
Egy-két esemény érintette Tenk-pusztát a szabadságharc alatt. 1849. március 18-án Braun alezredes, Jablonowski császári vezérőrnagy utasítására Tenk-pusztára vonult.
1849. március 20-án Ramberg azt jelentette, hogy reméli – többek között Tenket is –másnapig tartani tudja.
Március 21-én Braun alezredes jelentette Jablonowski császári vezérőrnagynak, hogy Tenknél (és Besenyőnél) is ellenséges (magyar) járőröket láttak.
Az I. világháború hősi halottai
A település anyakönyvileg Erdőtelekhez tartozott, azonban az erdőtelki halotti anyakönyvben a hősi halottak bejegyzésénél az anyakönyvvezető nem tüntette fel az elesettek lakhelyét, emiatt a tenki illetőségűek is az erdőtelki áldozatok között találhatók.
A II. világháború áldozatai |
|
|
Csontos János | Kozik Sándor | Szabó István |
Domán István | Liplinczki Sándor | Szalmási Kálmán |
Hajnal József | Majoros József | Török Ferenc |
Kalóczkai Kálmán | Nagy László | Varga József |
Komlósi Kálmán | Nagy Péter | Vass József |
Koncsik Lajos | Nováki István | Vass Márton |
Kovács László | Rédei Benjámin | Vígh Sándor |
Kovács Pál | Slakta József | Vígh Sándor |
Vizkeleti Lajos |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnabod területe minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette, magának a településnek a kialakulása is a 11-12. századra tehető.
1071-ben a fiatal magyar államban – 33 éven belül – az ötödik trónviszály kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon erre vonult hadával. (Tarnabodnak a megléte ez időben még bizonytalan.) 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Tarnabodot feltételesen vehetjük a támadók útjába kerülő településnek, amennyiben a 11. század vége felé már létezett. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnabod területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a magyarok Pest alatti táborának felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Ez az a hadi esemény, mely már érinthette Tarnabodot, mert a falu létezett.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnabod mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnabod területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnabod mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések, Tarnabod is.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnabod vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt (pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen), de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
1552-ben a törökök felégették, 1554-ben kezdett újra benépesülni, de ezután újabb pusztulás következhetett be a település életében, mert 1564-ben benépesült falunak nevezi egy összeírás. 1685 körül – a végrehajtók által beszedett adók miatt – a lakosok elhagyták falujukat. Az újranépesülés 1696-ra történt meg.
Rákóczi-szabadságharc
Miután a település a Heves-Eger közötti fontos út mentén feküdt feltételezhető, hogy részese volt az eseményeknek, a labanc-rác pusztításoknak és a harcok kísérőjeként fejét felütő pestisnek. A szabadságharc végeztével új, birtoktalan lakók kerültek a településre.
1848-49-es szabadságharc
A faluból 1848-ban 46 nemzetőrt soroztak be.
Fazekas Lajos 1849. február 28-ával kapcsolatban március 1-én jelentette Repetzky Ferenc kormánybiztosnak, hogy a császáriak Besenyőre út nélkül akartak menni (nem a meglévő úton), de a posványos réten ágyúik süllyedni kezdtek, ezért visszavonultak előbbi helyükre, Erdőtelekre. A falut a legkíméletlenebbül kirabolták, Tarnaboddal együtt.
Az I. világháború hősi halottai
Ács Ferenc | Kalicz Kálmán | Nagy L. Mihály |
Ács János | Kassa István | Nyizsnyánszki Gábor |
Bencze János | Koczka István | Pető István |
Bencsik József | Koczka János | Pető János |
Bencsik Kristóf | Koczka Márton | Pető Ferenc |
Besenyei Mihály | Kovács István | Ragovics János |
Bognár János | Klemencz János | Rajzinger Miklós |
Burom János | Krisztián Jakab | Sike András |
Ficzere István | Lövei István | Sike Áron |
Gazsó Gyula | Lövei József | Simon Kálmán |
Gazsó István | Lövei Kristóf | Szarvas Mihály |
Gazsó Mihály | Magyar József | Szegedi Márton |
Gyarmati István | Máté János | Szekeres Imre |
Gyarmati János | Molnár Pál | Tóth János |
Harangi István | Molnár Sándor | Veres András |
Harangi János | Nagy János | Verner Mihály |
Heidrich János | Nagy József | Zsákai János |
Jáger Kristóf | ||
A II. világháború áldozatai |
|
|
Boros József | Kovács István | Pető Ferenc |
Burom János | Nagy András | Ragovics András |
Farkas Sándor | Nagy Imre | Sike István |
Ficsó Rudolf | Nagy István | Sike Kristóf |
Gazsó Kristóf | Nagy József Pál | Simon Ferenc |
Baranyi János | Nagy Sándor | Somodi Imre |
Kakas János | Parlenka István | Szekeres András |
Kulka Alajos | Pető József | Zöldi Sándor |
Kassai József | Pető József Ferenc | Zsákai János |
Koczka Ferenc |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Sarudhoz és akkor a – mai területén lévő – településekhez (Déd/Déltelek/Décse, Hídvég Kétpókere, Apuchalama, Hídvég, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig, ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Sarudtól és Halásztól (Újlőrincfalva) délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Sarud, Halász és a fentebb felsorolt egykori falvak nem igen láthatták a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Sarudot és a területén lévő egykori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Sarud és a fent említett egykori települések is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Sarud, Hídvég, Halász és a többi – Sarud mai területén elhelyezkedő falu – viszonylag közel esett a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki; a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.
Török hódoltság
A mohácsi csata után (1526 ősze) a törökök rablóportyákat indítottak Eger környékére is, de Sarudot ekkor még nem érte támadás.
1542-ben Ferhát aga csapata már Sarudot is feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén is megemlíti históriás énekében:
„Egrőt hogy megszállja minden hadával
Deli Perhát agát Pestről kibocsátá.
Az Hidvégöt, Halászt, Sarudot dúlá,
Tiszttartóit Varkucsnak ő elfogá.”
1544-től (Hatvan eleste) Sarud is a török által ellenőrzött hódoltsági terület lett.
1548-ban magával Dobó Istvánnal is meggyűlt a bajuk a sarudiaknak, aki az egri vár hadi felkészítése okán személyenkénti adót vetett ki a falu lakóira is, – miután a várhoz tartozó püspöki birtokok megadóztatására jogot nyert. Az adó elleni sarudi tiltakozást Dobó nem fogadta el.
Az 1549-ben megjelent török-tatár rablócsapatnak Sarud megtagadta az adófizetést, akik a falu kirablása után vonultak el. Ez után a falu teljesen lakatlan lett. 1549-53 között a település elnéptelenedett, 1554-től kezdett benépesülni. 1596-tól végleg török fennhatóság alá került a falu, de már 1552-től a töröknek is adózott. Sarud 1604-től közel 90 évig újra lakatlan. A falu 1690-93 között települt be a környékbeli falvakból, főleg Tiszanánáról.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején Eger kuruc főhadiszállás volt (1705-10). Minden településtől katonai adót hajtottak be, így Sarudon is. 1708-ban a sarudiak panasszal fordultak a vármegyéhez, hogy az adót a Csáky-ezred katonái erőszakkal hajtották be. Ugyanakkor 1709-ben hajdúkat toboroztak a faluban a kuruc haderő számára.
1709-11 között pestisjárvány pusztította az egész környéket, haláleset is volt Sarudon, de néptelenné a lakosok elkötözése miatt vált a település. 1712-ben kezdett ismét benépesülni a falu.
1848-49-es szabadságharc
A jobbágyság kötelékeit a faluban is ’48 forradalma oldotta fel. Az 1848-49-es szabadságharcban több sarudi honvéd harcolt, többek között;
Árva Balázs, Bukta Gábor, Csörgő Miklós, Demeter József, Gaál István, Gaál József, Kovács Gáspár, Madarász János, Malik Gergely, Pásztor András, Palicz Pál, Pócs István, Sebestyén János, Sebestyén József, Seres János, Szabó Vince, Szőllősi István gyalogos közlegények, foglalkozásukra nézve földművesek. Méhi József, Molnár János, Nagy S. István, Pócs Bertalan, Sebestyén H. Ignác, Seres Imre huszárok. Összességében a szabadságharc éveiben a faluból 107-en védték a hazát.
Az I. világháború hősi halottai
Antal Benedek | Mazug Vendel | Izrael György |
Antal Imre | Méhi Károly | Sebestyén József |
Ballók István | Méhi László | Sebestyén Pál |
Besenyei György | Méhi Mátyás | Sebők István |
Beszedits István | Mező János | Seres Gábor |
Bóta József | Molnár György | Seres István |
Bukta Mihály | Molnár József | Seres Pál |
Csőke Pál | Molnár Mihály | Soltész Károly |
Csörgő Albert | Nagy András | Szabó Imre Pál |
Csörgő András | Nagy Flórián | Szabó János |
Csörgő András | Nagy József | Szabó Vilmos |
D. Csörgő András | Nagy József | Székely András |
Csörgő Gábor | Nagy Pál | Szisszenhofer János |
Csörgő István | Nemes József | Szőllősi András |
Csörgő József | ifj. Német György | ifj. Tajcs Kálmán |
Csörgő József | id. Német György | id. Tajcs Kálmán |
Csörgő Péter | Német Sándor | Takács András |
Dege András | Német Sándor | Takács János |
Demeter Károly | Nyeste Bertalan | Takács József |
Gál András | Nyeste György | K. Takács József |
Gál István | Nyeste Imre | Takács Lajos |
Gazsó Albert | Nyeste József | Tóth Antal |
Guba Péter | Nyeste József | Tóth Ignác |
Hanus Pál | Nyeste Kálmán | Tóth János |
Illés Pál | Orosz László | Tóth József |
Kalló Mátyás | Palitz Ágoston | Tóth Mihály |
Kerekes Mihály | Palitz György | Török Gyula |
Kocsis Lajos | Palla Ferenc | Török Lajos |
Kormos Albert | Papp Dezső | Turcsák János |
Madarász András | Pásztor József | Varga Gábor |
Madarász János | Polgár József | Varga János |
Madarász Mihály | Pócs József | Vas János |
Malik Vendel | Pócs Mihály | Vas Lajos |
Mazug András | Rédei István | Vizes Albert |
Mazug József | Sebestyén István | Vizes Vince |
Zombori István | ||
A II. világháború áldozatai |
|
|
Antal Ferenc | György Béla | Pásztor András |
Bán Géza | Illés Károly | Pásztor József |
Bercsényi Lajos | Kovács Endre | Pataki János |
Berecz Zoltán | Kozma László | Pócs Elemér |
Bessenyei Jenő | Köles István | Pócs Gyula |
v. Bessenyői Márton | Madarász Mihály | Pócs Jenő |
Bódi András | Madarász Pál | Pócs László |
Boros József | Malik András | Pócs Mátyás |
Csőke Ambrus | Malik András | Sebők József |
Csörgő Ernő | Malik Béla | Seres Géza |
Csörgő Ferenc | Malik Béla | Seres István |
Csörgő György | Malik József | S. Nagy Béla |
Csörgő István | Méhi József | S. Nagy József |
Csörgő János | Molnár Ágoston | Szabó Géza |
Csörgő József | Molnár György | Széplaki István |
Csuhai György | Molnár Mihály | Szikszai Kálmán |
Csuhai József | Nagy Bálint | Sz. Tóth József |
Daragó István | Nagy Béla | Takács Balázs |
Dege Béla | Nagy Ferenc | Takács István |
Dege József | Nagy Gyula | Talmács Antal |
Dege Mátyás | Nagy István | Tamasi András |
Demkó János | Nagy János | Tóth András |
Demeter Balázs | Nagy József | Tóth György |
Faragó András | Nagy Kálmán | Tóth László |
Ficsor Ferenc | Nagy Vilmos | Török Ferenc |
Ficsór Imre | Németh József | Turcsák Dezső |
Ficsór József | Pál László | Turcsák József |
F. Nagy Béla | Pállai Géza | Varga Pál |
Gál József | Pállai György | Veres Lajos |
Gazsó Pál | Pállai József | Vizes Albert |
Gyimesi József | Vizes József |
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Poroszlón, a dél-hevesi térségben ritkaságszámba menő módon, már az Árpád-korban vár állott. Közismert – feltételezhetően – III. Béla (1172-1196) névtelen jegyzőjének, Anonymusnak az a kitétele, miszerint: „Árpád vezér és övéi megindulván az Egur [Eger patak] vizéig jövének […] s táboruk az Ustoros [Ostoros] vizétől Purozlou váráig terjedt…” Ennek a várnak a nyomai máig megtalálhatók a településen, bár avatatlan szem nehezen fedezi fel a térszín különbségeiben az egykor volt földvár sáncait.
Az Anonymus által „castrum Poruzlou” néven említett földvár mai vélemények szerint 10-11. századi eredetű, amely a korabeli vízrajzi viszonyok közt az Ős-Rima (!) árterének egyik kiemelkedő pontján épült. Az erődítés alapja kb. 11 m szélességű, erre húzták a kb. 2 m széles rekeszes szerkezetű sáncot. Az 1978-ban és 1983-ban, Szabó J. Győző által végzett ásatások kiderítették, hogy a földvár valószínűleg tűzvészben pusztult el a tatárjárás során, vagy az ezt követő időszakban.
A vár ellenőrizte a fontos királyi átkelőhelyet, szedte a vámot és, feltehetően, a népesség kötelezettségei közé tartozott a Poroszló–Szihalom–Eger, valamint a Heves felé vivő út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve Poroszló, vagy az abádi rév felől, haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Poroszló területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával, mint említettük, a poroszlói földvár felégetése is feltehetően hozzájuk fűződik (magához a muhi csatához Hídvégen biztosan átvonultak a mongolok, e település Poroszló közelében volt).
1262. december 5-én IV. Béla (1235-1270), a köztük lévő hatalmi harcot lezárandó, itt kötött békét fiával, István ifjabb királlyal (1270-1272).
1264-ben újabb belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a település mellett elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Poroszló mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez.
Török hódoltság
1550-ben már hódolt település volt. A település határában esett török fogságba 1553. október 18-án Bornemissza Gergely. 1553-54-ben Veli bég végigpusztította Poroszlót és környékét.
Az itt lévő bencés monostor 1639-re elpusztult, a templom átvészelte ezt az időszakot. 1672-ben Barkóczy lévai kapitány felégette a település, templomával együtt. 1676 körül lassan újranépesült Poroszló.
1685-ben a császári generális megparancsolta a poroszlóiaknak, hogy a szolnoki várhoz palánkfát hordjanak, ugyanakkor a török basa ennek megtétele esetén a hét év feletti személyek kivégzését helyezte kilátásba. 1686-87-ben ismét elpusztul a település. 1689-ben kezdenek a lakosok újból visszatérni.
Rákóczi-szabadságharc
1707-ben 16 poroszlói katona szolgált a kurucok Csáky-ezredében, egy a karabélyos-ezredben, egy Deák Ferenc ezredében. 1709-ben a kurucok új hajdúkat soroztak Poroszlón.
1848-49
A szabadságharc alatti harci esemény, mely érintette Poroszlót 1849. februárjában volt. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Patay-dandár Poroszlót és Tiszafüredet megszállva tartotta (február 24.).
1849. február 26-27-én Kossuth Lajos – az ország kormányzója – a településen tartózkodott. Az emlékezet úgy őrzi, hogy a katolikus templom mellett a fülét a földre szorítva hallgatta a Kápolnán dübörgő ágyúk messzire gyűrűző hangját.
Krasznai Péter volt 1848/49-es honvéd altiszt – aki Egerben volt joghallgató -, „Naplójegyzetei”-ben azt írta, hogy Szekulits ezredes osztályába beosztva 1849. februárjában Poroszlóról egy század Würtenberg huszárral Mezőkövesdre mentek.
Az 1849. március 1-én vívott farmosi ágyúcsata után – Dembinski utasítására – Klapka elrendelte a Poroszlóra való visszavonulást. Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
Március 16-án Ramberg altábornagy császári hadosztálya megszállta Hevest, innen küldött portyázó különítményeket hírek szerzésére Poroszló felé.
1849. március 17-én a Ramberg császári altábornagy által Átányba kiküldött hírszerző azt az információt adta, hogy Poroszlót magyar csapatok szállták meg.
1849. március 18-án (?) Görgei megszállta a falut, hogy fedezze a magyar fősereg három hadtestének átkelését Poroszlónál (több esetben itt vonultak át a Tiszán a honvédek az hadmozdulatokhoz).
1849. március 18-án Braun alezredes, Jablonowski császári vezérőrnagy utasítására, Tenk-pusztára vonult, innen küldött egy századot Besenyőre és Poroszlóra.
Március 20-án Ramberg császári tábornok jelentése szerint a magyarok lovas és gyalogos katonái Hevesről nagy létszámban érkeztek Poroszlóra.
Március 21-én Bruderman százados Átányból jelentette Rambergnek, hogy Poroszlót a magyarok kiürítették.
1849. július 25-26-án Korponay honvédezredes foglalt védelmi állást Poroszlónál 2500 katonájával, Gorcsekov 12000 főnyi cári seregével szemben.
Az I. világháború hősi halottai Poroszlón:
Bogár János | Hugyik János | Orosz Gábor |
Bogár József | Kiss Bálint | Rezső Lajos |
Botos Imre | Koncz István | Rezső Sándor |
Fazekas István | Koppán István | Sajtós Bálint |
Fekete Imre | Lénárt Vince | Sárándi Lajos |
Gál Imre | Lovász József | Sinka József |
Gál Sándor | Márki Ferenc | Sinka Vince |
Hajdu Kálmán | Nemes László | Suszter Antal |
Halász Bálint | Nemes Sándor | Szabó Béla |
Halász Lajos | Nemes Sándor | Szűcs János |
Halász Sándor | Oláh Vince | Vester Sándor |
A II. világháború áldozatai |
|
|
Arany Sándor | Herpai Mihály | Pintér Imre |
Csala Géza | Kalmár Balázs | Pongrácz Károly |
Dobos Imre | Kiss Károly | Sallós M. János |
Dósa István | Kiss Lajos | Sipos István |
Dósa Lajos | Kiss Vince | Cs. Szabó Imre |
Farkas Lajos | Koppán Károly | Szabó István |
Fazekas János | Korsós Sándor | Szántai Lajos |
Fehér Gyula | Kovács Benjámin | Széles Lajos |
Gacsal József | Kovács Imre | Tomai József |
Hajdu István | Kovács Sándor | Tóth Lajos |
Halász Borbála | B. Nagy Károly | Varga Gyula |
Halász Ernő | Nemes Sándor | Zolnai István |
Halász Sándor | Oláh Lajos | Zolnai Sándor |
Árpád kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). Ezekből a hadmozdulatokból Pély nem sokat érzékelhetett, sem nem volt a település fontos út közelében, sem vizenyős környezete nem tette lehetővé könnyű elérhetőségét. Maga a település az események idejében már létezett.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Pély területén fekvő Árpád-kori településeket (Türügy, Saj keletkezési ideje ismeretlen) is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mivel viszonylag nagy távolságra volt a hadiúttól, a Tisza-menti vízi világ pedig egyébként is nehézzé tette megközelítését, elképzelhető, hogy Kapolcs kunjainak színét sem látták, a hírek azonban minden bizonnyal ide is eljutottak a Pélytől északra fekvő, a portyát megszenvedő települések lakosaitól, a hirtelen támadt veszedelemről. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Pély területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így minden bizonnyal a mai Pély területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Pélytől észak-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Mivel Pély területe kívül esett a feltételezett felvonulási útvonalon, elképzelhető, hogy a kunok sértetlenül hagyták a falut. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település északnyugati, nyugati és délnyugati szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Pély viszonylag távol esett a kedvezőtlen időjárási viszonyok közt is járható fontosabb útvonalaktól, elképzelhető, hogy sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
1550-ben már hódoltsági falu Pély. 1567-ben a hatvani bég elpusztította a falut. 1596-ban újabb pusztítás áldozata lett, majd 1621-ben ismét lakott. 1682-ben puszta, 1695-ben újra lakott.
Rákóczi-szabadságharc
II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc idején gr. Károlyi Sándornak itt bortokot adományozott. Az új tulajdonos volt az, aki 1711-ben a szatmári síkon letette a fegyvert, mely a szabadságharc végét jelentette.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban a faluból 76 személyt soroztak be a nemzetőrségbe:
Besenyei (Besenyi) Ignác | Nagy Fekete Ferenc |
Besenyi Ferenc | Nagy Ferenc |
Bessenyei (Besenyei, Besenyi) András | Nagy Gábor, Nagy János Józsefet helyettesíti |
Bodor (Búdor) János | Nagy Gábor, Kovács Pál Györgyöt helyettesíti |
Dragon (Dragony) Ferenc | Nagy Ignác Ferenc |
Dragon (Dragony) János | Nagy István Ferenc |
Dragon (Dragony) József | Nagy János József, Nagy Gábor helyettesíti |
Dragon (Dragony) Pál | Nagy Mátyás, Kalmár Ferencet helyettesíti |
Fekete Ignác | Nász György |
Fekete Pál | Nász István |
Fodor Elek János | Pádár András |
Fodor Ferenc | Pádár Ferenc |
Fodor István | Péli Kovács Pál |
Fodor János 25 éves | Rab István, Rab János helyettesíti |
Fodor János 24 éves | Rab János, Rab Istvánt helyettesíti |
Fodor József | Simon János, Vágány Mártont helyettesíti |
Fodor Pál | Szabó Sándor János |
Jankovics (Jankovits) József | Sznopek József |
Jantsó János | Tercsi (Tertsi) Ferenc |
Kádár József | Tót Gábor |
Kalmár Ferenc ifj. | Vágán (Vágány) Ferenc ifj. |
Kalmár Ferenc id. | Vágán Ferenc ifj. |
Kalmár Ferenc Középső | Vágán István |
Kalmár István | Vágán (Vágány) Márton, Simon János helyettesíti |
Kalmár János | Vágán (Vágány) Pál |
Kalmár Pál id. | Vágány István ifj., Kovács Ferencet helyettesíti |
Kovács (Kováts) Benedek Pál | Varró Demeter, Varró Ferencet helyettesíti |
Kovács (Kováts) Ferenc ifj., Vágány István helyettesíti | Varró Ferenc, Varró Demeter helyettesíti |
Kovács György | Varró József 26 éves |
Kovács (Kováts) Illés | Varró József 28 éves |
Kovács János | Vincze Ignác |
Kovács László József | Vona Ferenc B. |
Kovács (Kováts) Pál György, Nagy Gábor helyettesíti | Vona Ferenc ifj. |
Mészáros Gy. Ferenc | Vona Ferenc János |
Mészáros József, Dragon Jánost helyettesíti | Vona (Vana) Gábor |
Mészáros Menyhért | Vona István |
Mészáros Pál | Vona János |
Molnár János, Fodor Istvánt helyettesíti | Vona (Vana) Pál |
Az I. világháború hősi halottai
Balogh Ignác | Garancz József | Pádár Kálmán |
Balogh Lajos | Járvás Miklós | Pető Lajos |
Bartus József | Kalmár András | Pető Sándor |
Beres Dezső | Katona István | Rab József |
Bessenyei Joachim | Kiss András | Rab Ferenc |
Bessenyei Gábor | Kiss István | Rab Kálmán |
Bessenyei Márton | Kóródi Péter | Rácz József |
Bessenyei Lajos | Kovács Ágoston | Soós János |
Biró Károly | Kovács F. István | Soós István |
Budai János | Kovács Ferenc | Soltész István |
Czeglédi Péter | Kovács B. Ferenc | Szabó János |
Csík Ferenc | Kovács Joachim | Szabó József |
Csáti László | Kovács Pál | ifj. Szabó József |
Csáti Lukács | Lovász József | Sznopek Ferenc |
Dragon Gábor | Magyar István | Sznopek József |
Dragon Sándor | Mészáros Gábor | Szécsi Mátyás |
Fekete Ágoston | Mészáros György | Szécsi Sándor |
Fekete Ferenc | Mészáros Illés | Tóth Kálmán |
Fekete János | Mészáros József | Vasas András |
Fekete József | Molnár Ágoston | Varga Ferenc |
Fekete Joachim | Molnár György | Vágán János |
Fekete I. István | Nagy János | Vágán Jeremiás |
Fekete I. László | Nagy I. József | Varnyú Gábor |
Fekete Márton | Nász László | Varnyú József |
Fekete Pál | Pádár András | Varnyú Orbán |
Fekete Sz. István | Pádár Ferenc | Vona Ágoston |
Fodor Gábor | Pádár József | Zagyva János |
A II. világháború áldozatai |
||
Aszódi István | Kis Géza | Puzsoma Albert |
Berente István | Kis István | Rab Béla |
Besenyei Péter | Kis István | Rab István |
Bíró Gábor | Kis János | Rab István |
Boros Sándor | Kocsis László | Rab Joachim |
Bódi István | Kovács Antal | Rab József |
Bódi Zsigmond | Kovács Ferenc | Sebők János |
Bódor Joachim | Kovács Géza | Soós Ignác |
Csáti Ferenc | Kovács József | Soós Jeremiás |
Csáti László | Kovács Kálmán | Tóth Lajos |
Csáti János | Kovács Pál | Sóti János |
Csík Ferenc | Kristály László | Szabó Ferenc |
Dankó István | Lovász István | Szabó Sándor |
Dragony Mátyás | Magyar László | Szécsi Emánuel |
Dragony Pál | Mészáros János | Szlama István |
Fekete Ágoston | Mészáros Joachim | Tóth István |
Fekete Béla | Kovács János | Tóth Pál |
Fekete István | Mészáros Lajos | Varga János |
Fekete János | Molnár Géza | Varnyú Lukács |
Fekete Joachim | Molnár László | Vavrik János |
Fekete József | Molnár Sándor | Vágány Béla |
Fekete Pál | Mondok Dezső | Vágány Ferenc |
Fekete Vendel | Nagy László | Vágány Gábor |
Fodor János | Ócsai József | Vitai József |
Fodor Kálmán | Pádár Pál | Vona Béla |
Földes Mátyás | Pál Gáspár | Vona B. Béla |
Kalmár Gábor | Pázmándi Sándor | Vona Gábor |
Kalmár János | Pető János | Vona Géza |
Kalmár Lajos | Pető Márk | Vona István |
Kerepesi Mihály | Péter János | Vona István |
Kis Ágoston | Péter József | Vona László |
Kis Antal | Poczók Adolf | Vona Márton |
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Nagyút, a régió többi falujához hasonlóan, kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett. Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban. Nagyút első ismert birtokosa az Aba nemzetség volt.
Nagyút a Pest irányából kelet, észak-kelet felé vezető hadiút (királyi út; via regis) mentén helyezkedett el, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falu pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nagyon valószínű, hogy a pusztítás ezt az Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, visszaszerezve ezzel a rablott zsákmány nagy részét, s kiszabadítva a foglyul ejtetteket. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait 1241. március 12-én megfutamították a Vereckei-hágónál. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi út mellett feküdt, Nagyútnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták és kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. A falu is elszenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Nagyút közvetlenül a hadi út mentén helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy ekkor is súlyos károk érték.
A település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török hódoltság
1549-ben a törökök elpusztították, de a 16. századra benépesült. A török kiűzésével kapcsolatosan 1682-ben teljesen néptelenné vált, a török-tatár hadak újra elpusztították. Az ez évből származó összeírás szerint a kőtemplom elpusztult. Nagyút csak 1946-tól lett újra lakott.
Rákóczi-szabadságharc
Miután Nagyút 1946-tól lett újra lakott, így a Rákóczi-féle szabadságharc idején a települési esemény itt nem volt.
1848-49-es szabadságharc
A török idők vége felé (1682) elpusztult és csak 1946-tól újra lakott településhez, 1848-49-ben esemény nem köthető.
Az I. világháború idején a település anyakönyvileg Kálhoz tartozott, azonban a káli halotti anyakönyvben a hősi halottak bejegyzésénél az anyakönyvvezető nem tüntette fel az elesettek lakhelyét, emiatt a nagyúti illetőségűek is a káli áldozatok között találhatók.
A II. világháború áldozatai |
|
|
Balogh György | Hodai László | Nagy Sándor |
Bencze György | Jakab László | Pocsai György |
Csintalan Géza | Kerék János | Ratkai Pál |
Deme János | Kocsmár János | Rum István |
Farkas Endre | Kollár Béla | Sipos Frigyes |
Fodor István | Kolozsi István | Smider György |
Fodor Miklós | Kovács Béla | Tóth József |
Gonda János | Kovács István | Vojvoda János |
Guti János | Kovács József | Veigler Mihály |
Hajszik István | Kovács Márton |
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással volt a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Szemere Árpád-kori települése a korszak első felében minden bizonnyal a szihalmi földvárhoz tartozhatott. Mivel közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger között húzódó úthoz, ezért a népesség kötelezettségei közé tartozhatott az út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Szemere területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Településünknek minden bizonnyal nem volt esélye a megmenekülésre.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Szemere mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez. Településünket esetleg ezek az események elkerülhették.
Dózsa-féle parasztháború
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
Török kor
1552-ben a török elpusztította a falut, és hosszú ideig puszta maradt. 1594-ig nem szerepel neve a dézsmajegyzékekben.
Rákóczi-szabadságharc
A települést – közlekedés-földrajzi helyzete miatt – érinthette a Rákóczi szabadságharc, így a labanc-rác portyázások és a harcok nyomában járó pestis is.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban itt 100-an jegyeztették be magukat nemzetőrnek.
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – Máriássy hadosztálya délután Szemere és Tárkány felé előőrsöket állított. Délután 3 óra körül a császáriak Szemeréről Tárkány felé tartottak. A rossz terepviszonyok miatt azonban nem nyomultak tovább előre, ágyúharcba kezdtek.
Az I. világháború hősi halottai
Bak János | Homonnai Frigyes | Kovács Gábor |
Bartók Miklós | Horváth Boldizsár | Máté Boldizsár |
Biró Bálint | Horváth Lajos | Molnár Donáth |
Bíró Boldizsár | Jakab Boldizsár | Nagy József |
Bíró Lajos | Jakab Lajos | Németh Antal |
Bukta Antal | Jakab Miklós | Németh Lajos |
Bukta Barnabás | Jakab Simon | Németh Miklós |
Bukta Barnabás | Juhász József | Papp Barnabás |
Bukta Gábor | Kelemen Albert | Papp Bertalan |
Bukta Imre | Kelemen Ágoston | Poczok Antal |
Bukta Lajos | Kelemen Boldizsár | Poczok Antal |
Bukta Lukács | Kelemen Boldizsár | Poczok Joachim |
Bukta Tibor | Kelemen Lajos | Szarvas József |
Erdélyi Aladár | Kovács Barnabás | Tóth Albert |
Erdélyi Károly | Kovács Barnabás | Tóth Imre |
Hideg Boldizsár | Kovács Barnabás | Tóth József |
Hideg József | Kovács Boldizsár | Tóth Lajos |
A II. világháború áldozatai |
||
Bak János | Weisz Ervin | Kelemen Gábor |
Bartók Miklós | Weisz Ágnes Éva | Kovács Barnabás |
Bíró Boldizsár | Brüll Lajos | Máté Boldizsár |
Bukta Barnabás | Brüll Lajosné Weisz Aranka | Németh Lajos |
Bukta Gábor | Brüll Sándor | Németh Miklós |
Bukta Lajos | Erdélyi Aladár | Pap Barnabás |
Verny István | Horváth Boldizsár | Poczok Antal |
Ungár Hermina | Homonnai Frigyes | Poczok Antal Tibor |
Pollak Miksáné Ungár Gizella | Jakab Lajos | Poczok Joachim |
Weisz Sándorné Pollák Margit | Juhász József |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Hevesvezekényhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Hevesvezekény mellett, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevesvezekényt is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Hevesvezekényt is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a mai Hevesvezekénytől északkeleti irányban elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Vezekény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási úthoz, a környékbeli falvakhoz (Pély, Tarnaszentmiklós/Ény, Köre) hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1548-ra a település deserta. A következő évben újranépesül (1549). A település lakossága már 1550-ben adózott a török földesúrnak is. 1567-ben a hatvani bég kegyetlenül elpusztította a többi környékbeli településsel együtt (ekkor megsemmisül a falu temploma is). Az 1570-es adóösszeírás alapján megállapítható, hogy újra benépesült a település. Ezt követően újabb pusztítás érte a falut, majd 1589-90-ben ismét újjáépült. A 17. században lakott település volt, kivéve a század végét, 1685-1710 között a település puszta.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi szabadságharc idején 1705-ben a rácok elől az alföldi Túrból elmenekült lakosok Vezekényen és a környéken találtak menedéket. 1709-ben a faluban is pusztított a pestis. 1710-ben a kurucok között két vezekényi katona harcolt a Csajági ezredben; Molnár András és Nagy Mihály, ők azonban megszöktek.
Az eredeti faluhelyen lévő temploma minden bizonnyal a török alatt vált rommá (az 1746-os egyházlátogatási jegyzőkönyv utal a romos templomra, az 1733-as összeírásban Vezekény Pély filiája).
1848-49-es szabadságharc
A faluból a szabadságharc alatt nemzetőrnek besorozottak névsora (a falu nemeztőreit az I. zászlóaljhoz osztották be):
Bagó József ifj. | Vratarits László |
Horváth Béla | Vratarits Pál |
Lukáts Albert | Vratarits Sándor |
Lukáts Péter | Zbiskó Gábor |
Mezei Lőrinc | Zbiskó Ignácz |
Mlinkó Lajos | Zbiskó István |
Rottenstein Pál | Zbiskó János |
Szabó Antal | Zbiskó Pál (46 éves) |
Vratarits Ferenc | Zbiskó Pál (34 éves) |
Vratarits Imre |
Vezekényről minden nemzetőr kisnemes volt. A lakosság az élelmezés terén csak részben szenvedte meg a szabadságharcot, legfőképpen azért, mert a szabadságharc évei alatt a termésmennyiség jócskán meghaladta az átlagot.
Az I. világháború hevesvezekényi hősi katonái
|
||
Balogh János | ||
Tóth Zsigmond | ||
Vitkóczki József | ||
A II. világháború hevesvezekényi áldozatai
|
||
Balázs György | Dékány Ferenc | Rédei Miklós |
Balogh János | Kalmár László | Süveges Ferenc |
Balogh József | Kiss János | Tóth József |
Barna Lajos | Kovács Sándor | Tóth Pál |
Bódi Ferenc | Kristály László | Turó István |
Bódi József | Nagy Károly | Veres Miklós |
Bodnár Miklós | Nagy Lajos | Zbiskó Lukács |
Árpád-kor
Füzesabony a jelenlegi feltételezések szerint már a 9-10. század óta a lakott települések közé tartozik. Nevéből következtetve besenyő eredetű népek voltak az első lakói, akiknek kb. 100 sírra tehető temetőjét ismerjük a mai város területéről. Egy 1067-ben kelt oklevél alapján feltételezhető, hogy Abony lakosai besenyők voltak, a későbbi személynév-vizsgálatokból pedig kiderül, hogy még a 13. században is ez az etnikum dominál a településen.
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk (beleértve az elpusztult Szikszó, illetve, részben, a szintén már nem létező Keresztesfölde, Izsépfája, Endréd, Buda területét), ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Abony már a kezdetektől katonai jellegű falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. A régészet bizonyítékai közül besenyő harcosokra utal az a Füzesabonyban előkerült csillag alakú buzogány, amely a besenyő (és kun) könnyűlovasság kedvelt közelharci fegyvere volt a 11-13. században. Uralkodóink – a székelyekhez hasonlóan – elsősorban felderítésre, portyázásra használták a besenyő könnyűlovasokat, pl. I. András (1046-1060) sikerrel alkalmazta őket a Magyarországra törő III. Henrik császár csapatai ellen.
Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi, köztük a füzesabonyi népesség, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba, besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (973-997) és I. (Szent) István (997-1000/1001-1038) alatt folytatódik a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítik.
Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:
„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)
Abonyhoz a földrajzilag legközelebb eső vár a szihalmi volt, ezért joggal feltételezhetjük, hogy az abonyi besenyők ennek a várközpontnak a fennhatósága alá tartoztak, annak védelmét látták el. A várban ellátott feladatokon kívül rájuk hárult a Poroszló felől Eger irányába vezető út egy szakaszának biztosítása, valamint, hadjáratok idején a részvétel a királyi seregben.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a mai Füzesabony területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a szihalmi földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. A portyázó kunok súlyos vereséget szenvedtek a magyar királytól, aki a fogságba esetteket is kiszabadította, a rablott zsákmánnyal együtt, a veszteségeket elhanyagolhatónak tekinthetjük.
A következő eseménysor az előzőnél sokkal mélyebb nyomot hagyott Füzesabony területén. Az 1241-1242. évi tatárjárás során a mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előörs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, de a menekülő Tomaj nembeli Dénes nádor még ennél is sebesebben nyargalt, átlagosan 125 km-t tett meg naponta)
A muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Így jártak a mai Füzesabony területén fekvő települések is. A mongol pusztítás sikerét nagyban elősegítette a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket. A frekventált közlekedés-földrajzi fekvés miatt Abony és az Abony környéki települések egy része részese lehetett a viszálynak.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Abony is a portya útvonalában volt, nem minden alap nélküli a feltételezés, hogy a mongolok felprédálhatták.
Török hódoltság
1550-től már a töröknek is adózik a falu, a hatvani szandzsákon belül. 1552-ben a törökök elpusztították, de hamarosan újranépesült. 1551-57 között a népesség növekedett. Az Eger-patakon lévő malmot 7 évre Szelim aga bírta a 17. században. 1686-ban a település teljesen néptelen. A pusztulás közvetlen oka az volt, hogy a császári Rummel generális Eger környékét az ostrom előtt teljesen kiüríttette. Az 1693. évi összeírásban az egri püspök pusztájaként szerepelt. Az 1697. évi összeírás nem említi. Az elnéptelenedés oka nemcsak a török pusztítás volt, hanem járvány is. 1701-re népesíttette be a települést újra az egri püspökség.
Rákóczi szabadságharc
A szabadságharc idején az idetelepedett jobbágyok kezdtek szétszéledni, ill. 1710-ben sokan pestisben meghaltak és elszegényedtek.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban a nemzeti őrseregbe 138 főt soroztak be a településről. Az Abonyban történtek a ’48-49-es események kapcsán nem bírtak sorsfordító jelentőséggel. A szabadságharc alatt egy-két átvonuló csapat táborozott itt. A kápolnai csata után (1849. február 27.) Abonyon keresztül vonult vissza a magyar sereg (a sebesültek közül egy a Berek erdőben vesztette életét, sírjánál 1896-ban emlékművet emeltek). A csatában részt vett zalai Balogh Gábor a „Honvéd emlékeim” c. művében azt írta, hogy „Kálból jövet Füzesabonyban állapodtunk meg, itt kaptunk némi ennivalót, s még aznap Mezőkövesdre mentünk.”
Az 1849. március 1-én az egerfarmosi ágyúcsatában széjjelugrasztott osztrákok a Maklárnál és Füzesabonynál álló osztrák gyalogság felé gyülekeztek. Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
1849. március 18-án itt táborozott a magyar VII. ’György hadtest’ Gáspár hadosztálya. Március 30-án az I. hadtest néhány szakasza pihent meg Abonyban.
Az I. világháború füzesabonyi hősi katonái
|
||
Ádám István | Csuhai Imre | Laskovics Kálmán |
Antal András Koha | Csuhai István | Lázár Lajos |
Antal András Kurcel | Csuhai József | Mlinkó Fauszt |
Antal András Máté | Farkas János | Mondok Béni |
Antal D. László | Fazekas István | Nagy András Donát |
Antal Ferenc Lencsés | Fekete Antal | Nagy István |
Antal György Szitka | Fekete Ferenc | Nagy János Nene |
Antal István Mázsás | Fekete János | Nagy János Nepec |
Antal István Szitka | Gál András Hosszú | Nagy József |
Antal István Vak | Gál András Szélső | Nahócki János |
Antal János Maró | Gál Béni Kis | Német Bertalan |
Antal János Paki | Gál Imre Guhin | Német Sándor Barócsi |
Antal József Göndör | Gál Imre Nyeste | Pásztor Béni |
Antal József Koha | Gál Kálmán Vertel | Pásztor István |
Antal József Lencsés | Geda János | Pásztor József |
Antal József Szitka | Goldschild Lipót | Pásztor Péter |
Antal József Szitka | Goldschild Mór | Pataki János |
Antal Péter | Gulyás András | Perge Ádám |
Antal Sándor Lencsés | Gulyás András Bozsik | Perge Géza |
Bágyi Béni | Gulyás Imre | Perge István |
Bágyi István | Gulyás József Bander | Péter János |
Baranyai Demeter Péter egyéves önkéntes őrmester | Gulyás Sándor | Pruzsinszki Pál |
Baráz Imre | Győr György | Ratkovács Albert |
Belón József | Győri Béni | Reisz Herman |
Bernát Ádám | Hegedűs Imre | Rendler Gyula |
Bernát Béni | Hegedűs József Manó | Sári János |
Bíró András | Hegedűs Vendel | Szabó András |
Bíró Sándor | Hidvégi János | Szabó Ferenc |
Bocsi János | Hidvégi Sándor | Szabó Imre |
Bocsi János Fekete | Hollós János vitéz | Szabó József |
Bocsi József | Horváth János | Szajlai József Muci |
Bocsi József Kosztos | Jaskó András | Szajlai Sándor |
Bocsi József Piszke | Jónás János | Székely Imre Butyok |
Czeglédi György | Jónás Sándor | Székely István |
Csajbók József | Juhász Gáspár | Szerencs János |
Csanálosi Dezső | Kaló József Pohola | Szögedi István |
Csanálosi József | Kis Károly | Tasi József |
Csanálosi Lajos | Kovács András | Varga József |
Csanálosi Péter | Kovács József Bence | Zagyvai Gáspár |
Csányi András | Kovács József Kisgazda | Zagyvai János |
Császár Gáspár | Kovács Kálmán | Zagyvai Péter |
Császár Gusztáv | Kovács László K | Zele Béni |
Cseh János | Kriston János | Zele István |
Cserven Lajos | Lajtner József | Zele József Bolya |
Csirkés Károly | Laskovics István | |
A II. világháború füzesabonyi áldozatai
|
||
Ács Ferenc | Gál József | Molnár Mária |
Antal András | Gál Lajos | Molnár Urbán |
Antal Gáspár | Gál Lajoska | Nagy Albert |
Antal György | Gál Lajosné | Nagy D. János |
Antal János | Gál Mátyás | Nagy Ferenc |
Antal József | Gál Sándor | Nagy Ferenc |
Antal László | Gál Sándor | Nagy Imre |
Antal László | Gregus József | Nagy István |
Antal László | Guba József | Nagy János |
Antal Sándor | Gulyás András | Nagy József |
Bágyi Irénke | Gulyás Tibor | Nagy József |
Baross István | Győr Ferenc | Nagy Sándor |
Baross Károly | Hanyi András | Nagy Sándor |
Barta Lajos | Hegedűs Imre | Nagy Sándor |
Barta Lajos | Hegedűs Imréné | Nahóczki Pál |
Barta Miklós | Hegedűs János | Németh Sándor |
Benke Mátyás | Hegedűs József | Orosz István |
Bernáth László | Hidvégi Ferenc | Pásztori Ferenc reg. zászlós |
Bernáth László | Hollós János | Rakovács Ferenc |
Bíró Imre | Horváth József | Remenyik Eduárd |
Bocsi István | Kalina Szilárd | Rónaszéki Rustcsók Miklós |
Bocsi János | Kálmán János | Sándor István |
Bocsi János | Kalmár János | Sári Adorján |
Bocsi József | Kaló József | Sári András |
Bocsi József | Karkus János | Sári András |
Bocsi Sándor | Karlik Ferenc | Sári János |
Bocsi Sándor | Kasza József | Sári Sándor |
Bocsi Vendel | Kiss Jenő | Seiber Antal |
Buda József, id. | Korcsmáros András | Szabó Ferenc |
Budai József ifj. | Kóródi János | Szabó Sándor |
Czeglédi Lajos | Kóródi Sándor | Szolnoki Gusztáv |
Czeglédi Péter | Kovács Ádám | Szoó Magdolna |
Csanálosi Imre | Kovács Imre | Tasi Imre |
Császár Antal | Kovács Imre | Tasi Péter |
Császár Imre | Krecz József | Tóth Istvánné |
Császár János | Kremzer Imre | Tóth Istvánné |
Cseh Ferenc | Lengyel László | Tóth Istvánné |
Cseh Imre | Magyar István | Tóth Sándor |
Csirke Sándor | Magyar János | Török János |
Erőss István | Mészáros János | Török József |
Erőss Istvánné | Mészáros János | Török Sándor |
Farkas Béla | Metényi János | Új Sándor |
Gál Béla | Mezei János | Zele József |
Gál István | Mlinkó Lajos | Zele József |
Gál István | Mlinkó Zsigmond | Zele Sándor |
Gál János | Molnár János |
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában a település, a régió többi falujához hasonlóan kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett. Aba Sámuel (Debrő ura) bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Az első trónviszályok annyiban érintették a területet közvetlenül, hogy maga Aba Sámuel az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harcban feltételezhetően Debrőtől nem messze lett áldozata a trónviszálynak, 1046-ban (egyes források szerint holttestének első nyughelye a feldebrői monostorban volt). Ugyanakkor (Füzes)Abony környéke is lehetett halála helyszíne.
Az 1091-es kun portyázás – Kapolcs vezetésével – nem zárható ki, hogy Debrő területét is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Debrőt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én, bár ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg Debrőtől délre, a mai Aldebrő területén Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás. A vár szerepét abban láthatjuk, hogy képes volt a kisebb helyi konfliktusok esetén védelmet nyújtani a környék lakosságának, így a debrőieknek is.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort is. A tőle kevesebb, mint 10 km-rel északabbra levő Debrőről viszont nem ismerünk hasonló korabeli tudósítást. A kérdés az, hogy miért? Azért, mert állt Csal vára, amely védelmet nyújtott dél felől, vagy azért, mert ekkor már csak körülárkolt temploma volt Debrőnek, bőséges zsákmányt ígérő monostora megszűnt? (Mivel a 13. század közepe táján a templomot bővítik: háromhajós, hosszházas plébániatemplommá, feltehető, hogy talán a tatárjárás alatt elpusztult monostor köveit használják az építkezések során.)
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Mivel Debrő a hadi úttól északra volt, magasabb térszínen helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak erre, az országúttól valamivel távolabb eső településre és ki is fosztották.
Debrő Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a területen inkább a békés viszonyok, mint a hadak gyakori vonulása volt a jellemző. A Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette (de, az 1241-1242. évi tatárjárás kivételével csak feltételesen!) a település életét.
Dózsa-féle parasztháború
Drágfy Bertalan erdélyi vajda 1493-ban lett a debrői váruradalom birtokosa. Az ő fia Drágfy János volt, aki az egri püspök csapatainak élén 1514. június végén (21-én) Debrő váránál (Debrő és Verpelét között) a Dózsa-féle parasztháborúban felkelt 7000 fős csapatot szétverette. A parasztsereget Bács Barnabás szerémségi ferences pap vezetette. A Bornemissza János budai várnagy vezette 1200 fős, jól felszerelt nemesi csapat, a parasztsereget tönkreverte.
Török hódoltság
1550-ben már a töröknek is adózik a falu. Eger 1552-es ostromakor egy debrőit ismerünk Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regénye alapján; a várvédők egyik kocsmárosa Debrői György volt (vélhetően legalább az ősei debreiek voltak). 1552-60 között a török lerombolta a debrői várat (feltételezhetően azonos Csal/Cseli várral). 1596-ban, az egri vár ostromakor Debrő is lakatlan lett. 1686-87-ben Eger hosszas blokádja idején a falu – kilakoltatás miatt – szintén elnéptelenedett. A lakosság 1692-ig részben visszaköltözött.
Rákóczi-szabadságharc
A faluban a Rákócziak is birtokosok voltak, így II. Rákóczi Ferenc. Birtokát 1710-ben elkobozta a Habsburg császári udvar, hűtlenség okán.
Az 1848-49-es szabadságharc
1848. május 7-én a faluban felállítandó nemzetőrcsapatot felfegyverzésre javasolták.
A faluból a szabadságharc elején 24 honvéd került besorozásra:
Bodnár György | Pál János |
Boros György | Pacza József |
Gáspár Mátyás | Próczai János |
Kerékgyártó Zsigmond | Próczai Mihály |
Kiss István | Pek Antal |
Kovács János | Pócsos György |
Kovács Márton | Rika János |
Mata Mátyás | Szabó Gáspár |
Mata Mihály | Szabó József |
Nagy Antal | Szepessy János |
Nagy András | Takács János |
Pál Ferenc | Tuncsik Gergely |
A nemzeti őrsereg létszáma a továbbiakban 92 főre bővült.
A kápolnai csata keretében 1849. február 25-én a Görgei-hadtest Poeltenberg ezredes vezette hadosztálya a falunál foglalt állást.
Február 26-án Poeltenberg a Kápolnán állomásozó Máriássy támogatására Feldebrő felől a Tarnán átkelve nyomult előre. Velük szemben a császári Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja indított támadást. Délután az aldebrői erdőért folytatott csatát elvesztve, a magyar csapatok a császári ütegek tüzében vonultak vissza. Az 1. zászlóalj Feldebrőn keresztül vonult vissza Kerecsend felé, nélkülözve a Tarna-hidakat, melyeket maga Poeltenberg romboltatott le. Ez délután 17 óra tájban volt.
Másnap (február 27.) Dembinski azt az utasítást adta Poeltenbergnek, hogy vonuljon vissza Fel- és Aldebrőre. A magyar csapatoknak délután 2-3 óra körülig sikerült feltartóztatni az osztrákokat, majd kénytelenek voltak visszavonulni, ha nem akarták, hogy az ellenség elvágja a visszavonulás útját, Tófalu felől.
Az elesett katonák közül többet Feldebrőn temettek el; február 26-án az aldebrői szőlők fölött találtak egy honvédet agyonlőve. Február 28-án 15 magyar, ill. osztrák elesettet szedtek össze a határban, akik 27-én estek el. Március 1-én egy osztrák kadétot – Brandestein Ottó – találtak meg, akit szintén eltemettek a feldebrői temetőben.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Az I. világháború feldebrői hősi katonái
|
||
Andrási Gyula | Kis András | Nagy Sándor |
Asztalos György | Kis András r. | Német Pál |
Asztalos János | Kis Dezső | Pál Flórián |
Bódi Mátyás | Kis e. Sándor | Pál István |
Bódi Sándor | Kis Flórián | Pál József |
Bodnár Dezső | Kis György s. | Pál József r. |
Bodnár János | Kis József u. | Pál Mihály |
Bogdán György | Kis Mátyás | Paróczai János |
Bóta Sándor | Kis Mátyás uv. | Paróczai Mátyás k. |
Csadó András | Kis P. Mátyás | Paróczai Sándor cs. |
Csadó József | Kis P. Sándor | Petró József |
Csomós Sándor | Kis Sándor a. | Pocsai János |
Domoszlai Imre | Kovács Béla | Preczner Mihály |
Farkas György | Kovács György u. | Riba Dezső |
Fazekas György | Krausz Lajos | Rózsa Rudolf |
Fazekas József | Lemperger Miklós | Sándor István |
Fazekas Kálmán | Lemperger Sándor | Stáhl Aladár |
Fazekas Sándor | Lénárt János I. | Szakács György |
Gáspár András | Lengyel István | Szalai Mátyás |
Gáspár János | Lengyel József c. | Szőke Alajos |
Gazics János | Lengyel Sándor | Szőke József |
Grósz Jenő | Lusztig Jakab | Szőke Mihály |
Gulyás József | Macz Mihály | Takács Dezső k. |
Herman Mátyás | Maruzs Gergely | Takács János III. |
Katona József III. | Mata Mátyás | Takács József |
Katona Márton I. | Milibák András | Tanner József |
Katona Mihály III. | Milibák János | Tóth János |
Katona Sándor I. | Molnár András k. | Tóth Márton |
Katona Sándor III. | Molnár István | Tóth Pál |
Kecsmár Márton | Molnár József | Varga János |
Kecsmár Mihály V. | Nagy György k. | Várkonyi János |
Kis András | Nagy István r. | |
A II. világháború feldebrői áldozatai
|
||
Bata Mihály | Kerekes József | Paróczai Gyula |
Bocsi Béla | Kerékgyártó István | Paróczai József |
Bodnár Mihály | Kincs István | Paróczai József |
Bogdán István | Kiss Béla | Pék János |
Boncsér Károly | Kovács Géza | Riba János |
Bordás Mihály | Kovács György | Rózsa Flórián |
Bőte István | Kovács István | Szabó György |
Csőke János | Kovács József | Szabó István |
Donevál Sándor | Kovács Sándor | Szabó József |
Dorogházi István | Kovács Sándor | Szabó József |
Farkas János | Lénárt Andor | Szabó László |
Gál Márton | Lénárt János | Szendrődi István |
Gáspár Pál | Lénárt József | Szitár Márton |
Gecse József | Maruzs András | Tanner Pál |
Godó Ferenc | Maruzs László | Tuncsik László |
Herman Mátyás | Nagy Sándor | Varga Mihály |
Juni György | Pál Emil | Varga Mihály |
Kása János | Pál Jenő | Vass József |
Kása József | Paróczai György | Verebélyi Fábián |
Kecsmár József |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Erk területén lévő, vagy területük egy részével átnyúló egykori települések (Nyestefölde, Győ) az Árpád-kor első szakaszában a hevesi fejedelmi, majd királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával. Nem zárható ki, hogy Erket is érintették az események.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Erk területét is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Erk területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Erk területén fekvők is (Nyestefölde, Győ).
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Erktől kelet-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Erk területe kívül esik a feltételezett felvonulási útvonalon, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt nem hagyott nyomot. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település déli, délkeleti szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Elképzelhető, hogy Erk sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
A mohácsi vész (1526) után a község jelentősen kivette részét a török elleni harcokból és lassan elnéptelenedett. 1550-ben hódolt falu. A 16. században jelentősebb pusztítás nem érte. A török uralom végétől – 1687–1710-ig – a falu néptelen.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején a község a kurucok oldalán harcolt. 1709 szeptemberében a falu határában zajlott le a szabadságharc egyik nevezetes csatája, amelyben Bottyán János, Rákóczi generálisa súlyos sebet kapott (de nem ez okozta halálát, hanem pestis). Emlékét egy határrész neve – „Bottyán-szög” – őrzi.
1848-49-es szabadságharc
A település 34 nemzetőrt adott a szabadságharcnak:
Almádi Mihály | Kis Bálint |
Árva Mátyás | Kis Boldizsár |
Dudás Balázs | Néző Mátyás |
Dudás László | Péter Bálint |
Faragó György | Péter Domonkos |
Faragó János | Péter Lajos |
Faragó József | Péter László |
Faragó Mátyás | Somodi András id. |
Göntző Jakab | Somodi András ifj. |
Göntző Jeremiás | Somodi György |
Göntző Károly | Somodi János |
Göntző Máté | Sötyi Lőrinc |
Gulyás József | Sötyi Márton |
Gulyás Mátyás | Szekeres Gergely |
Gulyás Vince id. | Szekeres János |
Gulyás Vince ifj. | Szekeres János |
Jónás János | Tari Jakab |
Az I. világháború erki hősi katonái
|
||
Almádi Ferenc | Göncző János ifj. | Péter Károly |
André Ferenc | Gressai Ferenc | Péter Miklós |
Antal Sándor | Gulyás Antal | Pető Ignác |
Árva Ferenc | Gulyás Béla | Pető Ignác |
Árva Miklós | Gulyás József tizedes | Pózsa István |
Bagi Lénárt szakaszvezető | Guth István | Rumi János |
Bagi Szilveszter szakaszvezető | Honvédek: | Somodi János |
Bendő János | Jónás József | Sőti József |
Bodonyi Pál | Kácsor Mihály | Sőti Menyhért |
Bóta Béla | Király István | Szabó János |
Bozsik Imre | Király László | Szanyi István |
Császár György | Kis Barnabás | Szekeres László szakaszvezető |
Deme József | Kis János | Szekeres Miklós |
Dudás András | Kis P. János | Szekeres Sándor |
Dudás András tizedes | Kókai Antal | Tasi János |
Dudás Ferenc | Kókai Sándor | Tasi János |
Dudás István | Marsi István | Tasi László |
Dudás István szakaszvezető | Nagy István | Tomcsányi János |
Dudás József | Nagy István | Tóth Ferenc |
Faragó János | Nagy Sándor | Tóth István |
Farkas Mihály | Nyeső István | Tóth Miklós |
Fazekas Alajos | Péter Ferenc | Urbán Lajos |
Fehér Lajos | Péter János szakaszvezető | |
A II. világháború erki áldozatai
|
||
Agócs József 1914 – 1944 | Palla Alajos 1925 – 1944 | Farkas János 1904 – 1943 |
André József 1906 – 1947 | Palla Ferenc 1922 – 1944 | Farkas Sándor 1912 – 1943 |
Árva Ferenc 1890 – 1944 | Palla József 1920 – 1944 | Guba Balázs 1907 – 1943 |
Balogh István 1913 – 1944 | Peredi Lénárd 1915 – 1944 | Gulyás József 1904 – 1943 |
Göncő István ifj. 1923 – 1945 | Polgár Béla 1921 – 1945 | Jónás Sándor 1904 – 1943 |
Göncző István 1900 – 1945 | Somodi László 1911 – 1945 | Kiss József 1919 – 1943 |
Gressai Sarolta 1930 – ? (Auschwitz) | Sóti Ferenc 1922 – 1944 | Kóczián Alajos 1907 – 1943 |
Gulyás Béla 1906 – 1944 | Tasi Ferenc 1877 – 1944 | Kókai Lajos 1904 – 1943 |
Hercz Hermanné ? – ? (Auschwitz) | Urbán István 1912 – 1943 | Laczkó István 1907 – 1943 |
Hercz Julianna 1899 – ? (Auschwitz) | Elesettek a Donnál: | Laczkó István 1907 – 1943 |
Juhász József 1901 – 1946 | Almádi József 1896 – 1943 | Nagy M. László 1907 – 1943 |
Kántor Károly 1923 – 1943 | Árva József 1922 – 1943 | Nagy Miklós 1905 – 1943 |
Kiss Béla 1913 – 1944 | Árva László 1913 – 1943 | Nyeső István 1907 – 1943 |
Kiss Olga 1930 – 1944 | Balogh János 1911 – 1943 | Pető Emánuel 1914 – 1943 |
Kollár István 1904 – 1944 | Balogh János 1911 – 1943 | Szántó János 1909 – 1943 |
Mészely Sándor 1926 – 1944 | Czuder József 1922 – 1943 | Szűcs János 1913 – 1943 |
Mihályi István 1916 – 1944 | Faragó Sándor 1906 – 1943 | Ürmös József 1916 – 1943 |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére, legalábbis az Árpád-kor második felében (maga a település 13. század előtti lehet).
Egerfarmos Árpád-kori települése a korszak második felében a szihalmi, vagy a poroszlói földvárhoz tartozhatott. Tény, hogy közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger közötti és a Hevesről észak-keletre haladó fontos úthoz. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is. Farmos ennek kapcsán láthatott el feladatot.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. (Kérdéses, hogy Egerfarmos ekkor már létező település volt-e?) A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely már biztosan érintette Egerfarmost, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Farmos mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez.
Török hódoltság
Már 1546-ban adózott a portának a falu, a hatvani szandzsák részeként (az 1550. évi adóösszeírás lapján). 1548-ban a tizedet az egri várnak fizetik. 1552-ben – Eger ostromakor a hadiesemények miatt – a falu lakói termelni nem tudtak, így adót sem tudtak fizetni. A falu lakói a 16. század végén – a reformáció időszakában – telepedtek át a régi faluhelyről – a Rima-patak bal partjáról – a mai helyre (az egykori temető köré). 1680-ban – még Eger megszállása előtt – elpusztult a falu. 1696-ban is lakatlan. 1697-98-ban újra népes.
13. századi temploma a török hódítás idején (a 16. századtól) pusztulásnak indult.
Rákóczi-szabadságharc
1702-ben a falu még Thököly Imre (II. Rákóczi Ferenc mostohaapja) birtoka, noha a tulajdonos ekkor már törökországi száműzetésben volt.
A szabadságharc bukása után az itt tulajdonos Forgách Simon birtokát elkobozták (II. Rákóczi Ferenc tábornagya, császári tábornok volt, de 1704-ben Rákóczi táborához csatlakozott, s Esterházy Antallal meghódította a Dunántúlt, majd Kassát. Eperjest és Szatmárt is elfoglalta. Sikerrel harcolt 1705-ben Erdélyben is. Később II. Rákóczi Ferenc bizalmát elvesztette. Lengyelországban halt meg).
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc eseményei Egerfarmoson az 1848-as év decemberében voltak érzékelhetők. A megyei nemzetőrségnek december 17-ig Füzesabony és Mezőtárkány között kellett összpontosulnia, az északról történt – Schlick-féle – betörés megállítására. A nemzetőri ezred 5. százada december 26-án hagyta el a gyülekezőhelyet és Sajószentpéter-Szikszó irányába indult.
Újabb történés – harci esemény – 1849. februárjában volt, mely érintette Farmost. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Kisfaludy-dandár Egerfarmost és Mezőtárkányt tartotta megszállva (február 24.).
Február 28-a után a Kisfaludy-dandárt Dembinski fővezér pihenőszállásra, Egerfarmosra rendelte (Krasznai Péter 1848/49-es honvéd altiszt – aki Egerben volt joghallgató – „Naplójegyzetei”-ben azt írta, hogy Szekulits ezredes osztályába beosztva 1849. februárjában Poroszlóról egy század Würtenberg huszárral Mezőkövesdre mentek. Előtte Egerfarmoson is töltöttek egy napot, onnan mentek Kövesdre).
Máriássy János volt, aki hitelesen leírta a farmosi március 1-i eseményeket. Reggel fél 7-kor indult Klapka nagy csapata a táborból, és Máriássy hadosztálya képezte az elővédet. Délután 1 óra után érkeztek Egerfarmosra. Máriássy a község északi részén maradt, Szemere és Tárkány felé állítva. Rövid idő múlva jelentették, hogy az ellenség Szihalom felől nagy csapatokkal közeledik. Az ellenség 3 óra tájban kibukkant Szemeréről és jobbra Tárkány felé fejlődött ki. A magyar és osztrák csapatok közötti terepviszonyok miatt, az ellenség nem mert támadni, hanem helyben maradt és ágyúharcra szorítkozott, Máriássyéknak érzékeny károkat okozva, mégis megtartották állásaikat Az ágyúharc az este beálltával megszűnt.
Egy farmosi ember vitte át a mocsáron éjjel a Klapka hadtestéhez tartozó Máriássy huszárokat, hogy biztosítsák Dembinszky tábornok számára Poroszlóra, a Tiszához való visszavonulás útját.
Ekkor, 1849. március 1-én temettek el itt négy ismeretlen szabadságharcos katonát (1906. március 8-án emlékoszlopot állítottak az 1849. március 1-én Farmoson lezajlott ágyúcsatának).
Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
Az I. világháború egerfarmosi hősi katonái
|
||
Bágyi Lajos | Polgár Gábor | Tóth Ignác |
Bajnok István | Polgár Gábor S. | Tuza János |
Dobó Pál | Polgár Sándor | Tuza József |
Farkas Kálmán | Sas Gusztáv | Veres Albert |
Jakab Imre | Sas Lajos | Veres Gábor L. |
Kaló Sándor | Sas Sándor | Veres Lajos |
Kovács Gergely | Szombati Péter | Veres Miklós |
Kovács János | Tanka József | Vers Béla |
Misz János | Tanka László | Zsámba Albert |
Nyeste Albert | Tóth Gábor | Zsámba József |
A II. világháború egerfarmosi áldozatai
|
||
Bajnók János | Kovács János | Polgár Illés |
Barna Sándor | Kovács János | Sass Miklós |
Bukta József | Kovács Pál | Simon József |
Dobó Géza | Misz János | Subick János |
Dudás István | Nagy Albert | Tóth Donát |
Dudás István | Nagy József | Veres Albert |
Farkas Gábor | Nagyidai Imre | Veres Gábor |
Kolozsvári Aladár | Nahóczki Pál | Veres Imre |
Kolozsvári Sándor | Polgár Albert | Veres Kálmán |
Kovács Ferenc | Polgár Albert |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Mindezen túl, előre kell bocsátanunk, hogy Dormánd (Bogurbesenyő) már a kezdetektől katonai jellegű szálláshely/falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi, köztük a dormándi népesség is, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (970/73-997) és I. (Szent) István (997/1000/1-1038) alatt folytatódott a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítették.
Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:
„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)
Nemesi sorba emelkedett besenyő család tagja volt az a Tekme is, akit egy 1278-ban keltezett oklevél alapján ismerünk, mint a terület korábbi urát.
Ide vonatkozó korabeli források hiányában nem jelenthetjük ki egyértelműen a stratégiai tudatosságot, de elgondolkodtató az a tény, hogy a mai Besenyőtelek és Dormánd területén megtelepült besenyők 15 km-es körzetén belül található a poroszlói és a szihalmi földvár, valamint a hevesi királyi udvarhely. Szükség esetén egyaránt részt tudtak venni a megye legjelentősebb útvonalainak (Poroszló–Szihalom–Eger, abádi rév–Heves – via magna, valamint a via magna megyei szakasza) ellenőrzésében, az útvonalak biztonságának fenntartásában is.
A Bécsi Képes Krónika szerint könnyűlovas besenyők már I. András (1046-1060) seregében is harcoltak az országba 1051-ben betörő III. Henrik csapatai ellen.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Dormánd területén fekvő besenyő szállásokat is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a szihalmi földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel a magyar haderő a Temes mentén megsemmisítő vereséget mért a kun portyázókra, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Dormánd (Bogurbesenyő) területét, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá) A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvakat is könnyen meg lehetett közelíteni.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Pár évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Dormánd is a portya útvonalában volt, mégis elképzelhető, hogy nem volt részese a mongol seregek támadásának.
Török hódoltság idején
1550-ben a település már a töröknek adózott. 1552-ben a falu elpusztult. 1698-re csekély létszámmal, de újra betelepült.
Rákóczi-szabadságharc
A kis számú lakosságot a rácok (császári zsoldban lévő irreguláris csapatok) 1706-ban szétszórták.
1848-49-es szabadságharc
A faluból a szabadságharcban ’48-as nemzetőr volt, többek között Ferentz (Ferencz) Albert, Godó Ferenc, Nyizsnánszki János, Ratsay Bertalan, Remenyik István, Sághy László, Veiszman Mózes (Móric), Veres János.
1849. március 4-én Liechteinstein altábornagy császári csapatai Besenyő és Dormánd környékén álltak.
Az I. és a II. világháború dormándi áldozatai
|
||
Angyal József | Hudák Bertalan | Papp Lajos |
Angyal Mátyás | Kasza József | Pelyhe József |
Antal András | Kasza József | Prokai József |
Antal Jenő | Kis János | Rajna István |
Báder Sándor | Kis Kálmán | Recskó Lajos |
Bakos Miklós | Kiss Jenő | Rózsa József |
Balázs István | Kovács István | Rózsa Sándor |
Balog Lajos | Lorber Ernő | Salamon István |
Barna Balázs | Makkai D. Zsigmond | Szabó József |
Bessenyei András | Mészáros János | Szabó László |
Birkás Sándor | Mészáros József | Székely Joachim |
Csonka Bertalan | Mészáros Sándor | Tóth Ferenc |
Csonka Menyhért | Mlinkó Fauszt | Tóth Ferenc |
Csonka Pál | Nagy András | Tóth Rafael |
Demeter Lajos | Nagy Balázs | Tóth Sándor |
Drevenka István | Nagy Bertalan | Váradi Boldizsár |
Elszászer András | Nagy Boldizsár | Váradi Ferenc |
Ferenc Sándor | Nagy Gáspár | Váradi Sándor |
Földi István | Nagy Lajos | Váradi Tamás |
Godó János (Bicskás) | Nyizsnyánszki Balázs | Vereb István |
Godó József (Bicskás) | Nyizsnyánszki József | Vincze Gábor |
Godó Sándor (Bencze) | Oszlánczi József | Vincze Vilmos |
Gulyás Balázs | Papp József | Zám Sándor |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Boconád területén lévő települések feltehetően a hevesi királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves – Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Boconád területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Boconád területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Boconád területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Boconád mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza – Körös – Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Boconád területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Boconád mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Boconád vidéke, a jelentős utak közelsége miatt, időnként a hadak felvonulásának terepe volt. Ez történt 1294-ben is, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei Boconádtól jóval távolabb húzódtak (megjegyezzük, hogy Boconádtól délre létezett egy szintén Besenyő/telek/ nevű település, melynek területe feltételezhetően a mai boconádi határba benyúlt, e tény mindenképpen egy fontos út közelségét jelzi).
Török hódoltság
A település 1546(?)-52 közötti török pusztítás folytán néptelenné vált (’52 évben rövid időre újranépesült, de még ez évben ismét deserta). 1553-ban kezdett újra benépesülni. 1570-ben lakott. 1596-ban, Eger eleste kapcsán feltételezhetően ismét elnéptelenedett a falu és közel négy évtizedre lakatlan is maradt. 1630 körül újabb pusztítás érte, de 1635-ben egy összeírás tanúsága szerint ismét népes. 1674-ben a falu a kuruc- és a császári katonaságtól is szenvedett. A község 1683-87 között is elnéptelenedett, miután a török-tatár hadak ellepték a vidéket. A falut 1700-ig nem lakták (1697-es benépesülése esetleges).
Rákóczi-szabadságharc
1703-ban elpusztult a falu, majd 1706-ban portyázó rácok (császári zsoldban lévő irregurális csapatok) ismét pusztították. Csak a szabadságharcot követően népesül be újra (1712).
A település nevezetes családja – a Szeleczky – híres volt Habsburg-hűségéről. 1705-ben Rákóczi fejedelem el is fogatta Szeleczky Mártont – a falu földbirtokosát – a Habsburg király iránti hűsége miatt.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-49-es szabadságharc alatt a faluból nemzetőrnek összeírtakat a II. zászlóaljhoz sorolták. A szabadságharcban a következő boconádi nemzetőrök vettek részt:
Czimre Mihály | Nagy József |
Csordás Illés | Nagy Márton |
Fejér József | Novák Márton |
Forgó Józsóf | Pap Márton |
Holló Gáspár | Savanyú Balázs |
Holló István | Savanyú Pál |
Holló János | Simonyi István |
Holló József | Simonyi János |
Jedlovszky József | Simonyi József |
Juhász Gáspár | Simonyi Sándor |
Juhász János | Sipos János |
Kaáli Gáspár | Surányi Ferenc |
Kaáli József | Tary Antal |
Kaslik István | Tóth Ferenc |
Kovács Imre | Tóth József |
Kovács János | Vajda János |
Kovács Miklós | Vígh János |
Kovács Pál | Zsákai János |
Nagy János | Zsákai Péter |
Az I. világháború boconádi hősi katonái
|
||
Barna Miklós | Katona Mihály | Radics István |
Batki Gábor | Kiss János | Radics Rudolf |
Batki János | Klement Imre | Ratsek Károly |
Batki Lajos | Kovács János | Robotka Pál |
Bóka János | Kovács János id. | Sike Károly |
Czimre Imre | Kovács Kálmán | Simon Bálint |
Domoszlai Dezső | Krizsán Sándor | Simon Gábor |
Fehér Vince | Majoros Péter | Simon József |
Forgács Zsigmond | Molnár Mátyás | Simon József id. |
Forgó Dezső | Nagy Áron | Simon Károly |
Forgó János | Nagy Bálint | Simon Mátyás |
Forgó József | Nagy K. László | Simon Vilmos |
Forgó Péter | Nagy T. István | Sipos János |
Gubics István | Németh Imre | Surányi József |
Holló Gáspár | Novák István | Szabó József |
Holló János | Novák János | Tóth András |
Juhász György | Novák Kálmán | Tóth Miklós |
Juhász József | Pap Ferenc | Tóth Pál |
Juhász Kálmán | Petes Gáspár | Veréb Kristóf |
Káli Gábor | ||
A II. világháború boconádi áldozatai
|
||
Balázs Ferenc | Kiss István | Suja István |
Balogh József | Koczka Vendel | Surányi Ferenc |
Besenyei Árpád | Kurucz Géza | Surányi Zoltán |
Bóka József | Lőcsei József | Szanyi Béla |
Bolyhos Ignác | Lőcsei Sándor | Takács József |
Fehér István | Lukács László | Tari Sándor |
Fehér József | Miklósi János | Tóth Géza |
Ficsór György | Nagy András | Vágó Sándor |
Ficsór István | Nahóczki Béla | Vajda István |
Gyarmati József | Petes Gáspár | Vajda Vilma |
Káli Béla | Robotka József | Verebélyi István |
Káli Mihály | Rottenstein János | Vigh János |
Kaslik Flórián | Simon János | Vigh Pál |
Kassa János | Simon József | Zsákai Béla |
Kelemen Géza | Sipos János | Zsákai János |
Kerék Kálmán | Sipos János | Zsákai József |
Keresztes István | Sóspataki József |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: I. Béla (1060-1063) fia Géza herceg, valamint Salamon király (1063-1074). 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve – az abádi rév felől – a Heves-Hatvan (a település már létezhetett) útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Átány területén élők (a település már étezett, miután 10-11. századi lehet) a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás az Átány területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László (1077-1095) a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratva a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Átányt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, (V.) István (1270-72) között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán (megjegyezzük, hogy a Tisza akkori szakaszán) és Heves irányában nyomult előre – ezen az úton feküdt Átány is – , március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Átány ezen az útvonalon feküdt, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Átány is a portya útvonalában volt, mégis elképzelhető, hogy a korábban említett rossz időjárás miatt a mongolok nem tudták felprédálni.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a Borsák ostromolta Feneshez. Átány részese lehetett a seregek vonulásának.
Török hódoltság
1548-ban a falu deserta-ként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-ben is néptelen, de még ebben az évben újra benépesül. 1576-ban dézsmafizető a település. 1635 körül újabb elnéptelenedés okán új lakosok kerültek a faluba, akik jobbágyok és kisbirtokos nemesek voltak. 1683-ban a Bécs ostromára induló török-tatár sereg pusztít Átányon. 1688-ban az Eger visszafoglalásáért vívott harcok során Átány ismét elnéptelenedett, 1692-ben népesedett be újra.
A falu középkori eredetű temploma a török hódoltság idején pusztult el. A reformáció térhódításával a faluban 1596-ban református imaház épült.
Rákóczi-szabadságharc
1705-1710 között a Csajági-brigádhoz tartozó kuruc hajdúk többször táboroztak a faluban. Élelmezésüket az átányiak biztosították. 1707-ben Kovács János nemes és Barát István parasztember szolgált a Csáky-féle ezredben Átányból.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-49-es szabadságharcban a faluból 104 személy volt nemzetőr.
1849. március 17-én a Ramberg császári altábornagy által Átányba kiküldött hírszerző Görgeiről azt az információt adta, hogy az egész hadtestével Miskolcon van (?!).
Március 19-én Poeltenberg Ernő a magyar VII. hadtest hadosztályparancsnoka jelentette, hogy a beérkezett hírek szerint március 18-án Hevesről ellenséges lovasság és gyalogság érkezett Besenyőre, ill. az ellenség Kömlőn, Átányon és Hevesen is jelen van.
Március 20-án Bruderman százados Átányból jelentette Ramberg császári altábornoknak, hogy Görgei Eger felé vonult.
Az I. világháború átányi hősi katonái
|
||
Balogh Ferenc | Juhász B. József | Nyerges Ferenc |
Balogh Imre | Juhász Ferenc | Nyerges József |
Balogh Mihály | Juhász Imre | Nyerges Mihály |
Bányai István | Juhász János | Oláh Imre |
Baráth György | Juhász Mihály | Oláh Sándor |
Baráth Imre | Juhász Sámuel | Rátkai Imre |
Baráth Imre ifj. | Juhász Sándor | Rátkai János |
Barna Károly | Juhász T. Mihály | Rátkai Sámuel |
Bedécs Ádám | Kaja Gábor | Rózsa G. Sámuel |
Bedécs György | Kaja Sámuel | Rózsa Sándor |
Bedécs József | Kakas István I. | Sárándi János |
Bedécs Mihály | Kakas István II. | Sárándi Sámuel |
Bencsik István | Kakas Mihály | Schwarcz Miksa |
Besenyei János | Kaló Ferenc | Sebők Gábor |
Blázi János | Kapitány György | Sebők György |
Czégel Sámuel | Kasa János | Suha István |
Demeter Ferenc | Kiss Gábor | Szabó K. László |
Együd János | Kiss István I | Szabó Sámuel |
Együd Károly | Kiss István II | Szoboszlai Sámuel |
Együd Zsigmond | Kövesdi Sámuel | Szórád Gábor |
Ferge János | Krusper József | Szórád János |
Ferge Sámuel | Krusper Sámuel | Szőke Gábor |
Galvács Imre | Madarász István | Tóth II. József |
Galvács István | Madarász Sámuel | Tóth József I. |
Gömöri János | Mérten Ferenc | Tóth József II. |
Gönczi András | Mérten Gábor | Tóth Lajos |
Gönczi Sámuel | Mérten János | Tóth V. András |
Gulyás Imre | Mikó Ferenc | Török György |
Gyenes Gábor | Mikó István | Török István |
Gyenes István | Mikó Mihály | Török János |
Ipacs Antal | Nagy Mihály | Varga Bálint |
A II. világháború átányi áldozatai
|
||
Bányai Ferenc | Hajdú György | Nagy Mihály |
Baráth Sándor | Hajdú Mihály | Nemes Károly |
Baráth Sándor | Harangozó György | Nyerges Ferenc |
Barna András | Juhász Ferenc | Oláh Mihály |
Barna István | Juhász Ferenc | Orbán Ádám |
Barna Sámuel | Juhász Kálmán | Orbán Ferenc |
Bedecs Károly | Juhász Lajos | Ötvös Gábor |
Barna Sámuel | Kaja Kálmán | Ötvös Károly |
Czegel Sándor | Kálosi János Sámuel | Papp Mihály |
Dorogi Károly | Kapitány Sándor | Perjési Mihály |
Együd György | Kósa István Kálmán | Rátkai Ádám |
Együd József | Kósa István Sándor | Rátkai Károly |
Együd Károly | Krusper Károly | Rózsa Mihály |
Filipovics Miksáné | Madarász György | Sárándi György |
Fóra János | Madarász György | Sebők Ferenc |
Gulyás István | Madarász Károly | Sebők Gábor |
Győr János | Maródi Tivadar | Sebők István |
Márton András | T. Juhász Ferenc |
Árpád-kori hadtörténeti események
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Mivel a település nevének etimológiája arra utal, hogy kémlelő, hírszerző feladatokat ellátó népesség lakta, nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy háborús időkben a falu férfilakossága vagy a közeli várakban, vagy az uralkodó seregében szolgált, funkciójának megfelelően.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Kömlő területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták abban az esetben, ha a 14. században meglévő, Hevesről-Poroszlóra menő út már létezett a 11. században is. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kömlőt is (akkori helyén) elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Kömlőt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Kömlő ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhébb, de nedves időjárás miatt a folyók, patakok és egyéb vízfelületek által szabdalt területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Ha Kömlő is a portya útvonalában volt, ezen túlmenően védelmi szolgáltató-falu jellege (neve alapján kémlők, kémlelők, hírszerzők települése) miatt is elképzelhető, hogy a rossz időjárás ellenére felprédálták.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze Kömlőn áthaladva, a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromlott Feneshez.
Török hódoltság
A falu 1549 előtt elnéptelenedett (az 1548-as dézsmajegyzékben még szerepel), de a lakosság ez évben visszatért és a 16. század végéig a település lakott volt. 1576-ban pl. a szomszéd települések közül a legnépesebb, ám 1579-re jelentősen lecsökkent a népességszám. Kömlő a 17. század elején elpusztult és puszta maradt 1770-ig.
A török hódoltság időszakában Kömlő 1592-től Rákóczi birtok.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-féle szabadságharc alatt – 1703-11 – a település néptelen/puszta. A puszta 1707-től az Egri Püspökség tulajdona.
1848-49-es szabadságharc idején
1848-ban a nemzeti őrseregbe besorozottak létszáma Kömlőről 118 fő volt.
1849. március 18-án Ramberg császári altábornagy csapatai tartják megszállva Kömlőt.
Március 19-én Poeltenberg Ernő a magyar VII. hadtest hadosztályparancsnoka jelentette, hogy a beérkezett hírek szerint március 18-án Hevesről ellenséges lovasság és gyalogság érkezett Besenyőre, ill. az ellenség Kömlőn, Átányon és Hevesen is jelen van.
Az I. világháború kömlői hősi katonái
|
||
Ács Zsigmond | Kádár Sámuel | Ördög Sámuel |
Bakos Lajos | Kádár Zsigmond | Pádár András |
Balyi János | Kakuk János | Pádár Ferenc |
Balyi József | Kasza János | Pádár Péter |
Bari József | Kiss Bernát | Pádár Sándor |
Bari Lajos | Kiss János | Papp János |
Bartus Joakim | Kiss Joakim | Rácz Gábor |
Berta András | Kiss Sándor | Rácz János |
Berta József | Kobolák Ernő | Rácz Miklós |
Bolya Ferenc | Kobolák Joakim | Rutner Pál |
Bolya Miklós | Kobolák Mihály | Sipos Imre |
Csáti András | Kovács Ferenc | Szabados Kálmán |
Csáti Joakim | Kovács János | Szabó Joakim |
Csató Pál | Kovács József | Szabó Miklós |
Cseh András | Körömi József | Szászi András |
Cseh Dávid | Lovász Sándor | Szécsi András |
Cseh Joakim | Magyar Albert | Szécsi Imre |
Cseh József | Magyar András | Szécsi Joakim |
Cseh Vendel | Magyar István | Szécsi József |
Csontos Antal | Molnár András | Szőke András |
Deák Miklós | Molnár Ferenc | Tóth Áron |
Domán András | Nagy Ágoston | Tóth Ferenc |
Dul Gábor | Nagy Antal | Tóth Ignác |
Farkas Jenő | Nagy Gábor | Tóth János |
Ferenczi Sándor | Nagy István | Tóth János |
Ficsór Mihály | Nagy Mátyás | Tóth János |
Halkó András | Nagy Miklós | Törőcsik Ferenc |
Himer Bernát | Nagy Sándor | Törőcsik János |
Jakab József | Németh Albert | Varga János |
Juhász Sándor | Németh Ferenc | Vasas István |
Kácsor Gábor | Németh József | Vass Ernő |
Kácsor János | Németi Viktor | Vass Gábor |
Kácsor János | Neufeld Antal | Vass János |
Kácsor Joakim | Nyiri Imre | Veisz Imre |
Kádár András | Oláh Ferenc | Veréb Ernő |
Kádár Joakim | Ördög András | Zsolyomi József |
A II. világháború kömlői áldozatai
|
||
Ambrus Bernát | Kiss Bernát | Neufeld Zsigmond |
Angyal János | Kiss Joachim | Oláh János |
Bartus Lajos | Kiss József | Ördög József |
Besenyei István | Kiss V. Béla | Pádár Dávid |
Besenyei János | Kiss V. József | Pádár Illés |
Besenyei Lajos | Kobolák Ernő | Pádár József |
Bollók György | Kovács Lajos | Petrik Mihály |
Bollók János | Körömi Ferenc | Pintér József |
Csáti Jenő | Madarász János | Rácz Miklós |
Csáti Miklós | Molnár János | Sebestyén János |
Csáti Sándor | Nagy Imre | Sipos Bernát |
Cseh Joachim | Nagy István | Szécsi Áron |
Garancz János | Nagy István id. | Szécsi István |
Halavács Imre (külön síremléken) | Nagy Jenő | Szécsi János |
Hudák István | Nagy József | Szécsi Zsigmond |
Kácsor Béla | Nagy József id. | Tokaji Zsigmond |
Kádár Miklós | Nagy Lajos | Tóth Imre |
Kasza Joachim | Nagy Mihály | Tóth József |
Kelemen Joachim | Nagy P. András | Tóth Lajos |
Kelemen József | Németh Elemér | Vasas Antal |
Kis István | Neufeld Jenő | Veréb Albin |
Kis Pál | Neufeld Sándor | Villangó Bernát |
Kiss Béla |
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől Körét érintve, Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). Köre minden bizonnyal átélte a hadak vonulását.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Köre mai területén fekvő Árpád-kori településeket (Lovásztelek, Hajóuta, Szélespókere, Türügy?) is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Kisköre és a mai területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányába nyomult előre, Körétől távol haladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Köre a feltételezett felvonulási útvonalon volt, a környékbeli falvakhoz hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1683-ban – miután a Bécs ostromára induló törökök és a velük együtt lévő tatárok átvonultak ezen a részen – elnéptelenedett a falu, és csak 1690-93 között népesült be újra.
Rákóczi-szabadságharc
Az 1705-6. évi labanc portyázás elpusztította a települést, lakói Borsodba menekültek. A falu hét évig lakatlan volt.
1848-49-es szabadságharc
A faluban 59 nemzetőrt soroztak be a szabadságharcba.
Az I. világháború kiskörei hősi katonái
|
||
Barta István | Molnár György | Schulcz Jakab |
Bódi Ferenc | Molnár József | Sebők István |
Bódi László | Nagy András | Sebők József |
Bodor Ignác | Nagy Ferenc | Simon István |
Bozó Bálint | Nagy István | Simon Orbán |
Bozsó István | Nagy János | Sipos Dezső |
Burai Ferenc | Nagy Lajos | Sipos József |
Czank János | Nagy Z. András | Sipos József |
Czank József | Nagyidai János | Sipos Zs. József |
Cseh István | Németh József | Sipos Zsigmond |
Cseh József | Novotni Lajos | Sőtér József |
Csernei József | Oláh Béla | Sürü Mihály |
Csutor István | Oláh Ferenc | Szabó János |
Csutor Zsigmond | Oláh Ferenc | Szántó Bálint |
Domán István | Oláh Imre | Szántó Károly |
Erős Pál | Oláh István | Szántó Károly |
Fehér János | Oláh István | Szántó Sámuel |
Fehér János | Oláh József | Szlovencsák Gyula |
Fejes Ferenc | Oláh Sándor | Szöllösi Pál |
Gál Imre | Páldi Jeremiás | Sztrehó András |
Gál János | Pataki Sándor | Tolnai Ferenc |
Gyetvai József | Patkó András | Tolnai Ferenc |
Himer János | Patkó Bálint | Tolnai István |
Horváth István | Patkó Benjamin | Tolnai János |
Horváth János | Patkó Ferenc | Tolnai Kálmán |
Horváth József | Patkó Gusztáv | Tolnai Károly |
Horváth Orbán | Patkó István | Tomán Lajos |
Horváth Sándor | Patkó István | Tóth András |
Juhász Ferenc | Patkó János | Tóth István |
Juhász János | Patkó Mihály | Tóth István |
Juhász József | Patkó Miklós | Török Lajos |
Juhász Károly | Patkó R. János | Turcsák József |
Kalicz Zsigmond | Patkó Sándor | Turcsák József |
Kálmán Sándor | Pelyhe József | Várkonyi János |
Keleti Zoltán | Penti Ferenc | Vécsi Sándor |
Kónya József | Petrik Pál | Veidner Antal |
Kovács Imre | Pócs Ferenc | Vereb Menyhért |
Krupa István | Pruzsinszki Ignác | Vincze András |
Lestár Károly | Pruzsinszki Pál | Vizkeleti Albert |
Magyar Ferenc | Pusoma Béla | Vizkeleti István |
Magyar Károly | Pusoma Sándor | Vona János |
Máté István | Rózsa Lajos | Zsólyomi János |
A II. világháború kiskörei áldozatai
|
||
Agócs János | Lólé Tivadar | Puzsoma Albert |
Árvai János | Magyar Béla | Puzsoma Kálmán |
Bagi Géza | Magyar Illés | Puzsoma Tivadar |
Balyi József | Magyar István | Rab László |
Bártfai István | Maka Lajos | Réti István |
Berecz István | Marsi Illés | Réti János |
Berencsi Pál | Mezei László | Sas Orbán |
Bessenyei Béla | Molnár István | Schwartz Istvánné |
Birk Péter | Molnár Lajos | Schwartz Sándor |
Bódi István | Nagy Ignác | Sehlésinger Ibolya |
Bódi János | Nagy Ignácné | Sehlésinger Lenke |
Bódi Károly | Nagy István | Sehlésinger Margit |
Bódi Pál | Nagy Mihály | Sehlésinger Salamonné |
Bódi Sándor | Nagy Orbán | Sehlésinger Sándor |
Braun Mariellé | Nagy Pál | Simon József |
Csikós István | Nagy Sándor | Sipos János |
Gál János | Németh András | Sipos János |
Godó Rudolf | Németh Ferenc | Stein Efraim Frigyes |
Göd János | Németh József | Stein Frigyesné |
Grósz Anna | Németh Károly | Steniner Andorné |
Grósz Dezsőné | Oláh András | Szabó Kálmán |
Horváth János | Páldi András | Szántó Károly |
Horváth József | Páldi Béla | Tolnai Boldizsár |
Horváth Károly | Pap László | Tolnai István |
Horváth Márk | Patkó András | Tolnai Sándor |
Horváth Vince | Patkó András | Tóth Ferenc |
Ipacs József | Patkó András | Tóth István |
Karnok Sándor | Patkó András | Tóth Zsigmond |
Klein Ferenc | Patkó János | Varga Benjamin |
Klein Ferencné | Patkó Sándor | Vereb András |
Klein Simonné | Pócs Emil | Vereb András |
Klein Zoltán | Pócs Jenő | Vincze András |
Kovács István | Pócs József | Vincze András |
Lólé Márton | Pócs József vitéz | Vincze János |
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török hódoltság
1544-től – Hatvan elfoglalása után – Kápolna is adózott a töröknek. 1552-ben Eger ostromakor a falut elpusztította a török, de a lakosok egy éven belül visszatértek. Majd 1596-ban az egri vár bevételekor a lakók ismét elmenekültek. A falu és környéke hódolt terület lett. Kápolna 1598-ban is puszta volt, 1600-ban újra benépesült és török fennhatóság alatt áll, ugyanakkor az eredeti – magyar – földesúrnak is adózott (egyház, bár 1605 és 1629 között Bocskai István és Bethlen Gábor is rendelkezett a falu birtokjogával, a birtokjogot az egyház 1630-ban kapta vissza). Az 1670-es években feljegyzések beszámolnak arról, hogy janicsárok Gyöngyösről Egerbe tartván, letáboroztak a Tarna-híd szögletében. Egy korabeli hajdútiszt elbeszélése szerint a janicsárok egy részét levágták és azonmód ott eltemették.
Az 1675 után készült urbárium szerint a falut emberemlékezet óta lakják az első faluhelyen a mai Pusztatemplom-parton. A török hódoltság alatt kápolnája elpusztult, 1682-ből erről adat van a püspöki udvarban – a Jászón – megjelenő kápolnaiak elmondása alapján. Az 1687. évi visszafoglaló hadjáratok során ismét elnéptelenedett a falu és csak 1694 körül települt újra, de már az új – a mai – faluhelyen.
Rákóczi-szabadságharc
1707-ben Agócs István kápolnai lakos a kuruc Csáky-ezredben szolgált. A szabadságharc alatt a falu lakói elszegényedtek, többen meghaltak az 1709 óta a faluban „grasszáló” mirigydöghalálban (pestis).
1848-49-es szabadságharc
A forradalom és szabadságharc időszaka Kápolna történetének legmozgalmasabb fejezetei közé tartozik. A falu közlekedés-földrajzi helyzete révén a harcok alatt többször került a hadi események középpontjába, az itt lévő stratégiai fontosságú hidak miatt, és mert a hadak fő vonulási útjába esett.
Röviddel az 1848-as április 11-ei törvények kihirdetése után Kápolnán megkezdték a ’polgári őrsereg’ szervezését. A faluból 60 fő került összeírásra.
Május 1-én az eddigi megyei közgyűlés helyett egy álladó bizottmány alakult, melynek tagjai sorába 3 kápolnai lakos – Horhauser Péter, Kapui (Kapuy) Dániel és Pap (Papp) Pál – is bekerült. A megyét választási kerületekre osztották, az 5. választókerület székhelye Kápolna lett.
1848 decemberében, a kialakult háborús helyzet miatt Kápolna is – a vármegyei honvédelmi bizottmány utasítására – lovasokat tartozott kiállítani (Szuromi András, Jávorka János, Hutter Mátyás, Horhauser Pál, Rózsa András, Ebner Lajos). Egyéb besorozottak; Győri István, Kováts János, Szuromi József, Bencsura Antal, Juhász Mátyás voltak.
Pap Pál népfelkelési kormánybiztos december 27-én Kápolnáról adott utasításokat a népfelkelés rendezésére.
1849 januárjának elején a megyébe ellenséges (császári) csapatok érkeztek. Január 26-án délután 3 óra körül, és január 28-ára 5000 ember számára szállást, ellátást rendeletek Kápolnán.
Február 13-ától a császári csapatok fővezére (Windisch-Grätz) felderítés céljából egy dandárját Gyöngyösre küldte, akik a Pest-kassai országúton portyázva sűrűn megfordultak Kápolnán is.
Február 17-én az osztrák éldandár előretolt lovasosztálya megszállta Kápolnát. Február 22-én a magyar honvédsereg Klapka-hadtestének Máriássy János vezette hadosztálya előőrseivel szintén megszállta Kápolnát. Február 25-én az egész hadosztály bevonult Kápolnára.
Február 26-án a déli órákban a magyar honvédség Máriássy hadosztályának járőrei jelentették, hogy az ellenség Gyöngyös és Árokszállás felől nagyobb csapatokkal nyomul előre. Kápolnán Máriássy alezredes hadosztálya foglalt állást. Máriássy miután figyelmeztette a magyar csapatok vezetői közül Poeltenberget és Sekulitsot a császáriak közeledtére, délután egy órakor elindult Kápolnáról a község nyugati határában lévő magaslaton (Erdőpart) védelmi állást elfoglalni. Vele szemben az országút két oldalán már készülődtek a támadásra az ellenséges erők. Egyik fél sem készült aznap összecsapásra, az ágyúk a két főparancsnok – Dembinsky és Windisch-Grätz – terve és tudta nélkül (délután 14 óra körül) dördültek el, – mi több, a két fővezér nem volt jelen. A magyar magasabb beosztású parancsnokok közül egyedül Klapka volt a harctéren. A magyar csapatok közöl az első vonalban mindössze három hadosztály (a kilencből) és egy dandár vonult fel ez idáig, a többi elszórtan – ezek mögött – fél-egynapi járóföldre tartózkodott. A császári Csorich-hadosztály indított támadást Kápolna irányába, a gyöngyösi országút mentén, délről – Árokszállás felől – pedig az osztrák Schwarzenberg altábornagy hadosztálya készülődött támadásra. A magyar ütegek pontos lövésekkel a hadosztály Wyss-dandárját képesek voltak órákig feltartóztatni, ugyanakkor az Árokszállás felől közeledő Schwarzenberg-féle hadosztályt is órákon át feltartotta Sekulits, Kál-Kompolt községnél. Súlyosabb közelharcra csak a Máriássy-hadosztály bal szárnyán került sor. A lovassági és tüzérségi harcban végül a császáriak kerekedtek felül. Máriássy – a lőszerkészlet megfogyatkozása miatt – Szöghy kápolnai plébános feljegyzései szerint – csapatait a késő délutáni órákban visszavonta a faluba. A sötétség beálltával az egész arcvonalon megszűnt a harc. Az ellenség még kísérletet tett Kápolna felgyújtására egy röppentyűüteg bevetésével. Ez az akció nem sikerült, de a faluban több ház teljesen leégett. Ezt követően a Sekulits-hadosztály is – a Dembinskivel éppen megérkező Görgei utasítására – a Tarna bal partjára vonult vissza. Az első nap végén megállapítható volt, hogy a magyar sereg jól megállta a helyét.
Dembinski fővezér és vezérkara a falu keleti felén lévő vendégfogadóba költözött, ahol áttekintették a helyzetet és a másnapi szükséges intézkedéseket. A fővezér a Tarna vonalának megerősítését tartotta elsődleges feladatnak, ennek érdekében még az este folyamán elrendelte az arcvonal mögött elhelyezkedő hadosztályok előrevonását. Azonban nem szenteltek kellő figyelmet egy döntő fontosságú pontnak, mely másnap a csata elvesztéséhez vezetett. Ugyanis az osztrák főerők és Schlik hadtestének együttműködését és egyesülését nem akadályozták meg (Schlik Pétervásáráról indult Verpelét irányába, hogy a magyar honvédsereget oldalba támadja, és egyesüljön az osztrák főerőkkel). A magyar hadvezetés még az éjszaka folyamán értesült az eseményről, de elmulasztotta a hatékony ellenlépéseket.
Február 27-én reggel Schlik elfoglalta Verpelétet, dacára annak, hogy Klapka és Dessewffy itt védelemre rendezkedett be. A helyzet megváltoztatásához a Kerecsend felől segítségükre érkező Poeltenberg-hadosztály is kevésnek bizonyult.
A másik nagy erejű támadás Kápolna községet Tófalu irányából érte, reggel 8 óra tájban (mindezek előtt Windiscg-Grätz hajnali terepszemléjén eldöntötte, hogy az áttörést Kápolnánál kísérli meg). Addigra a községben a magyar egységek közül csak egy zászlóalj maradt. A helyzetet kihasználva az osztrákok gyalogsága (Wyss-dandár) a Tarna-patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe. Ám Dembinsky – tisztában lévén a helység jelentőségével – azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására (ehhez azonban nem rendelkezett kellő tartalékokkal). Többek között a Kompoltnál állómásozó Aulich-hadosztály – a fővezéri parancs ellenére – sem kapcsolódott be a Kápolnát védő támadásba. Kápolnán Dembinski csak Máriássy gyalogságára számíthatott (mindössze három zászlóalj). Két zászlóalj a község keleti részén rohammal visszavette a vendégfogadót az oda befészkelt császári vadászoktól (melyben előző este és éjszaka még Dembinski tartott haditanácsot). A menekülő ellenség még az ágyúit is hátrahagyta. A falu északi felén a honvédek több zászlóaljból álló ellenséges csapatba ütköztek. Máriássy visszavonult, mely visszavonulást nem nevezte ’rendesnek’. A teljes vereségtől a megjelenő Aulich-hadosztály mentette meg őket. A falu északi részén további hadmozdulatok történtek. Itt a fővezér utasítására az olasz legénységű 16. Zanini-gyalogezred II. zászlóalja került bevetésre. Hozzájuk csatlakozott a Görgei-hadtest tábori főpapja Mednyánszky Cézár is. A csapatok üggyel-bajjal a templomig hatoltak előre. Itt tűzharcba keveredtek a Wyss-dandár két gyalogszázadával, majd a megjelenő újabb császári századok előtt letették a fegyvert.
A csatatér oldalszárnyain is romlott a helyzet, (pl. Verpelétnél) a magyar honvédség ellentámadása kifulladt. A csapatok Kerecsend felé kezdtek visszavonulni.
Dembinski, látva, hogy a Tarna vonalát nem tudja megtartani, délután 1 óra tájban általános visszavonulást rendelt el, kelet felé (Kerecsend), melynek során a honvédek rendben hagyták el a csatateret. Majd Görgei is, – aki ez idáig a Tófalu és Kápolna közötti dombos területen (ma: Honvéd-halom és környéke) fedezte az elvonulást – rendben végrehajthatta a visszavonulást, köszönhetően a közben Egerbakta felől megérkező magyar hadosztálynak, akik az osztrák Schlik-hadosztályt lekötötték.
A Kerecsend környékén összpontosult magyar erők – bár helyzeti előnyben voltak – nem újították fel a küzdelmet. Így a csata délután 4 órakor gyakorlatilag véget ért.
Február 26-27-én Kápolna térségében sorra kerülő, döntőnek szánt csatában a magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt.
Az ütközet után Kápolnára Windisch-Grätz diadalmasan vonult be, ám Ferenc József császárnak túlzó optimizmussal megírt hadijelentése még korai volt. Az általa „lázadó hordák”-nak nevezett magyar csapatok még több hónapon keresztül diadalmasan állták a harcot („Tavaszi hadjárat”), legyőzni csak – a támogatásért kezet csókoló Ferenc József rokonának, az orosz cárnak – a császár megsegítőjének sikerült a magyarokat.
Kápolnán 1849. március 19-re készült el az az összeírás, amely a kápolnai lakosok kárait és kártalanítását tartalmazta.
Az események tovább pörögtek: március 23-án Poeltenberg ezredes magyar csapatokkal bevonult Kápolnára. Wysocki honvédei június 30-án érkeztek a faluba, itt egy napig pihentek és tovább vonultak Cegléd irányába.
Az orosz sereg július 9-én érte el Kápolnát, majd Gyöngyös és Hatvan irányába nyomult tovább. Ám Paszkevics nem ismervén a magyar hadvezetés szándékait, csapatai egy részét fel-alá járkáltatta Miskolc-Mezőkövesd és Kápolna között. A kápolnaiak eleve előítélettel fogadták a cári katonákat, akiknek jött a híre, hogy, ahol csak tudnak, rabolnak. A kolera is újra felütötte fejét az oroszok között. Az elhaltakat Kápolnán mésszel leöntött tömegsírokba temették, a parókia akkori kertjében (a sírok közül néhányra a kápolnai csata emlékére 1999-ben állíttatott szoborkompozíció készültekor rá is leltek, a nyugvóhelyek fölé síremlék került).
A járványban – az anyakönyvek tanúsága szerint – a kápolnaiak közül is 11-en elhaltak, ’49 márciusa és júniusa között.
A szabadságharc bukása után a kápolnai honvédek közül voltak, akik elbujdostak a császári seregbe történő besorozás elől. A körözött személyek között három kápolnai illetőségű volt; Ketskés József, Báder János, Hajdú Ferenc. A bírósági eljárás alá vont személyek sorában találjuk a kápolnai segédlelkészt, Seigfried Jánost is.
Papp Pál kápolnai Heves megyei képviselőt, – több társával együtt – haditörvényszék elé állították. Ellene a vizsgálatot csak a császári és királyi III. hadsereg-parancsnokság 1851. évi szeptember 10-i rendelete állította le.
Kápolnán a harci események és a hadak vonulása súlyos károkat okoztak; a falu kétévi dohánytermésének nagy része a császári katonaság martaléka lett, a lakosság takarmány és vetőmagkészleteinek jelentős részét felélték, a falu ládában őrzött pénzét elvitték, a hivatalos iratok egy része megsemmisült, elvitték a falu két csődörét, több épület megsérült, a falu keleti felén lévő vízimalomban tetemes kár keletkezett, több gazdasági épület leégett.
*
Kápolnán két emlékmű állít emléket az 1849-es eseményeknek: a Szabadság-téren álló obeliszk (a Dohánybeváltó előtt), melyet országos adakozásból a Heves Megyei Honvéd Egylet állíttatta, 1869 december 19-én, Mednyánszky Sándor honvéd ezredes irányításával.
Az emlékmű felirata:
Példátokon fellelkesedve
Kik hős halált itt haltatok,
Rohant a honvéd győzelemre,
Örök dicsőség rajtatok.
Szerző n. (Zalár József)
A másik emlékmű a falun belül a Kossuth-téren álló szoborkompozíció. Ez utóbbi Sebestyén Sándor nyíregyházi szobrászművész alkotása. A szoborkompozíciót a kápolnai csata 150. évfordulójára állíttatta a Kápolna Községért Közalapítvány, a Honvédelmi Minisztérium (dr. Molnár János honvédelmi miniszter) segítségével, valamint helyi és országos adakozásból, 1999. február 27-én.
A híd túl messze volt? – A kápolnai csata leírásai és ábrázolásai”
In: Élet és Tudomány, LXVI. évf. 8. szám, 233-235. old.
Katonai és politikai jelentőségénél fogva a kápolnai csata a szabadságharc leggyakrabban tárgyalt eseményei közé tartozik. Gazdag irodalma ellenére az ütközet, illetve annak előzményei és hatásai kapcsán a mai napig számos olyan kérdés merül fel, melyek tárgyilagos megválaszolása még várat magára. A katonai vonatkozású dokumentumok mellett szerencsére számos visszaemlékezés, egykorú leírás, illetve ábrázolás maradt ránk. A források újabb elemzése, kritikája sok segítséget nyújthat ahhoz, hogy az egyes részletekről árnyaltabb képet kaphassunk.
A képi ábrázolások közül az egyik legismertebb Than Mór „Mednyánszky Cézár és Psotta Móric honvéd ezredes rohamra vezeti a Zanini gyalogezred katonáit a kápolnai csatában” c. akvarellje. A festmény a csata egyik döntő mozzanatát ábrázolja. A csata második napján a falu visszaszerzésére indított támadásban a magyar oldalon harcoló, olasz legénységű 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóalja harcba keveredett a falut megszállva tartó, 29. Schönhals gyalogezred 1. zászlóaljával. Amikor a Zaniniak sortüzet adtak, azt a Schönhals két százada bátran viszonozta. Ugyanekkor a császári zászlóalj maradék négy százada a hídon át oldalba támadta az olaszokat, akik megrettentek, körülfogva érezték magukat, és letették a fegyvert. Az eseményt a történelmi hagyomány a mai 3. számú főút hídjától néhány méterre, északra állt régi kőhíd közelébe teszi. A kőhíd ma már nem létezik, 1944-ben (november 17.) a németek felrobbantották.
Az eseményről számos leírás maradt ránk, bár néhány meglehetősen ellentmondásos. Megítélésünk szerint ugyanez vonatkozik a festményre is. Gyermek- és fiatalkoromat kápolnán töltöttem, és annak idején családom helybeli ismerősei felhívták a figyelmemet a festmény néhány „furcsaságára”. Ezek közül az egyik legszembetűnőbb a két meghatározó objektum, a híd és a templom helyzete. Ha feltételezzük, hogy az ábrázolt híd az egykori Tarna-híddal azonos, akkor a két építménynek a képen látható egymáshoz viszonyított helyzete nem felel meg a valóságnak. A helyszínen nem találunk olyan nézőpontot, ahonnan a híd és a templom ilyen módon látszik. A templom az egykori hídhoz képest a képen délkeleti, míg a helyszínen délnyugati irányból látható!
A kompozíció látszólagos életszerűtlensége azért is érdekes, mert Than Mórról tudjuk, hogy a tavaszi hadjárat alatt civilként csatlakozott Görgei seregéhez, sőt, 1849-ben egy ideig Egerben is tartózkodott, így minden bizonnyal a csata helyszínén is járt. Than helyismeretét, személyes tapasztalatait az a tájképsorozat is alátámasztja, melyet a tavaszi hadjárat nevezetes hadszíntereiről közölt a Vasárnapi Újság 1867-es évfolyamában. Az újságban közölt metszeten kissé távolabbi nézőpontból, de lényegében ugyanaz a környezet látható, mint a csataképen.
Esetünkben természetesen nem zárható ki bizonyos fokú művészi szabadság sem. Tárgyak, építmények „igazítása” a kompozícióhoz elég gyakori eljárásnak számít a festészetben. A híd és a templom pozíciója ennek figyelembevételével is irreálisnak tűnik. Nem tudjuk, hogy a művész készített-e helyszíni vázlatot, de a festményen alkalmazott akvarell technika az ún. „plain air” (szabadban festés) módszerét sem zárja ki, így a kép akár a helyszínen is készülhetett (erről vannak helyi legendák). Ez esetben is nehéz elképzelni a kompozíción látható „pontatlanságot”.
Szerencsére az esemény elég jól dokumentált, így a kép elemzésén túl lehetőségünk van a korabeli jelentések, visszaemlékezések, valamint a községről készült egykorú kataszteri felmérések adatainak összevetésére is. Ezek segítségével az események helyszínei elég pontosan rekonstruálhatók.
A kétnapos ütközetben a magyar csapatok a Tarna völgyében, Sirok és Kál között egy több mint 15 kilométer hosszú arcvonalon helyezkedtek el. A csata másnapján, február 27-én reggel az osztrák támadás súlya a magyar arcvonal két pontjára nehezedett. A jobbszárnyon a Tarnaszentmária felől közeledő Schlik-hadtest feltartóztatására tett erőfeszítések ideig-óráig megakadályozták ugyan a magyar arcvonal összeomlását, de a döntő események mégis a középnél, Tófalu és Kápolna térségében zajlottak le. Itt a vezényletet Dembinszky saját magának tartotta meg. Schlik csapatainak támadását bevárva az osztrákok centruma reggel 8 óra tájban oldalt Tófalu irányába egy elterelő hadmozdulattal, szemből pedig tüzérségi előkészítéssel megkezdte a község ostromát. A Tarnára támaszkodó védelmi vonal sebezhetősége miatt a Máriássy-hadosztály csapatait már korábban, az ellenséges ütegek tűzkörletén túlra, a falu mögé, Kerecsend irányába hátravonták. A községben előőrsként csak egy zászlóalj maradt, amely röviddel az osztrák támadás után szintén visszavonult. A helyzetet kihasználva az osztrák gyalogság a patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe.
Dembiński, aki maga is tisztában volt a helység jelentőségével, azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására. Ehhez azonban nem rendelkezett elegendő tartalékokkal, ugyanis az előző nap éjjel erősítésként Kerecsendre rendelt csapatok nem érkeztek meg időben, Schlik támadása miatt pedig a jobbszárny erőire sem tudott számítani. Azon a reggelen erősítés egyedül a balszárnyra érkezett, ahonnan egy hadosztály a fővezéri parancs értelmében meg is indult Kápolna irányába, de félve attól, hogy az ellenség oldalról támadást intézhet felvonuló csapatok ellen, végül mégsem kapcsolódott be a támadásba.
Támogatás híján Dembiński csak a Máriássy-hadosztály gyalogságára számíthatott, így a két irányból párhuzamosan végrehajtott támadáshoz mindössze három zászlóaljat tudott felsorakoztatni. A hadosztályparancsnok, Máriássy János leírásából jól rekonstruálható az ellentámadás két iránya. A Zanini-zászlóalj a hadosztály jobbszárnyán, az országúttól északra, a falut északkeletről övező mocsaras területen (a Hangácson) keresztül a település északkeleti részét, a Máriássy által vezetett két zászlóalj pedig az országút vonalán a korcsma, azaz vendégfogadó irányában a délkeleti részt támadta. (3. kép) A visszaemlékezésben nincs szó hídról, a szöveg csak „híd felé vezető országút”-at említ a korcsma ellen intézett támadás kapcsán. Bár az is igaz, hogy a hadosztályparancsnok csak a saját szemszögéből írja le a támadást, így érthető módon viszonylag röviden tér ki a Zanini-zászlóaljjal történtekre.
Figyelmet érdemel viszont a kor híres katonai írójának, Wilhelm Rüstownak a korabeli osztrák hadijelentéseken alapuló leírása. Rüstow szerint a Schönhals-zászlóalj egyik osztálya, azaz két százada a templom körül állt fel, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A Zanini-zászlóalj ekkor megtámadta a templomnál álló császáriakat, de azok helytálltak. Közben a másik két osztály visszafordult, s oldalba támadta az olaszokat, akik e támadást nem állva, kiszorultak a faluból és szétszóródtak. Egy kis részük a debrői erdőbe menekült. A jobbszárny egyik parancsnoka, Klapka György „Emlékeimből” című művében azt írja, hogy a Zanini-zászlóalj, semmit nem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomult, elfoglalta és megszállta az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt (!) zászlóalj fogta körül, és mert sehonnan sem kapott segítséget, nagyobb részben fogságba esett.
A Klapka által említett „első házak” – a támadási irány ismeretében – a falu keleti részének első házsorával azonosíthatók. Ez egybecseng Rüstow leírásával, hiszen a templom a falu északkeleti részén, az említett házsorok mellett található. A kérdéses harccselekmény kapcsán Máriássy-hoz hasonlóan sem Klapka, sem pedig Rüstow nem tesz említést hídról. A település 1857-ben készült kataszteri térképére tekintve látható, hogy a templom aránylag nagy távolságra, közel 350 méterre áll a régi Tarna-hídtól. A távolságot és a leírásokat figyelembe véve nehezen képzelhető el, hogy a Zanini-zászlóalj, vagy Máriássy támadó oszlopa eljuthatott a híd közelébe. Akkor mégis miért választotta Than a hidat témája helyszínéül?
A választ ismét a térképek segítségével kaphatjuk meg. Ha figyelmesen nézzük a faluról készült felméréseket, láthatjuk, hogy a településnek több hídja is volt. A már ismert háromnyílású, nagy kőhíd 1817-ben épült a település nyugati kijáratánál, az ún. „Anya Tarnán”. A falut a többi irányból is vizek övezik, északon és keleten a Malomárok, melyen abban az időben két kőhíd is volt. Egy az északi kijáratnál és egy másik a Kerecsend felé vezető országúton, a keletei kijáratnál. Az utóbbi a Tarna-hídnál is idősebb volt, 1780-ban épült és ugyancsak háromnyílású volt.
Témánk szempontjából ez a híd a legérdekesebb. Ha a festmény feltételezett nézőpontját a térképre helyezzük, és a nézőpontot összekötjük a híddal, illetve a tőle északnyugatra fekvő templommal, akkor láthatjuk, hogy a két építmény egymáshoz viszonyított helyzete nagyon hasonló a festményen levőhöz! A templom a híd jobb oldalán, délkeleti irányból látható. A Malomárok-híd megjelenésében nagyon hasonló volt a Tarna-hídhoz, valószínűleg ez okozhatta a történelmi tévedést. Az elmélet mellett szól a két híd közötti méretkülönbség is. A Malomárok-híd a Tarna-hídhoz képest jóval kisebb volt, ez utóbbi nyílásméretei alapján a legnagyobb kőboltozat volt a megyében. Méretei jól érzékelhetők egy, a két világháború között készült fotón is. A méretkülönbség magyarázatot adhat a művész által megfestett alakok és a híd arányaira – amely a Tarna-híd méreteit ismerve – egy gyakorlott festőtől meglehetősen nagy aránytévesztés lett volna. Ha a kérdéses hidat a Malomárok hídjával azonosítjuk, akkor máris a festményhez hasonló arányokat kapunk.
A táj mára már nagyon megváltozott. A régi Malomárok-híd nem létezik, és a templomot is magas nyárfák takarják, így a helyszínen kell némi képzelőerő a Than által megörökített látkép rekonstruálásához. A Malomárok-híd mindössze 150 méterre állt a vendégfogadótól, tehát a kérdéses harccselekmények helyszínéhez jóval közelebb, mint a Tarna-híd. A helyszín ismeretében elképzelhető, hogy az aznap délelőtti ellentámadás során a magyar csapatok megközelíthették ezt a hidat, bár erről egyik jelentés sem tesz említést. Ez talán azzal magyarázható, hogy stratégai jelentőséggel csak Tarna-híd bírt, mivel a folyó kora tavasszal nehezen járható, ellentétben a Malomárokkal, ami egy viszonylag keskeny mélyedés.
A téma szempontjából további csavar, hogy a vendégfogadót a Máriássy által vezetett támadó oszlop rohanta meg. Akkor hogy került a festményre a Zanini-zászlóalj? A tévedésre két magyarázat is lehetséges. Az egyik szerint Than tévedett a katonai alakulatok tekintetében. A tanulmány elején szó volt róla, hogy a festő a tavaszi hadjárat helyszíneit Görgei seregéhez csatlakozva járta végig. A tisztektől, vagy a korabeli hadi jelentésekből nyilván tájékozódott a csaták eseményeiről. Elképzelhető, hogy emlékeiben utólag összekeverte az alakulatokat. A másik magyarázat az, hogy a helyszíneket keverte össze. Itt válik érdekessé a harmadik híd, a település északi bejáratánál. A korabeli jelentésekből csak az derül ki, hogy a templom környékét Schönhals-zászlóalj egyik osztálya szállta meg, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A templomhoz legközelebb az északi kijárat feküdt, rajta a híddal. Amikor a Zanini-zászlóalj elérte a templomot, az osztrák zászlóalj másik két osztálya is visszafordult, bekerítve az olaszokat. Elképzelhető, hogy az egyik osztály az északi hidat használta az ismételt átkeléshez, így a képen ábrázolt jelenet valóban megközelíti a valóságot, de rossz helyszínnel!
Than Mór festménye a kápolnai csata egy apró, de igen fontos részletét örökítette meg az utókor számára. Mára a festményen szereplő híd szinte jelképévé vált a történelmi eseménynek. 1999-ban a mostani Tarna-hídtól nem messze egy emlékművet is avattak a témának. Ilyen szempontból nem közömbös, hogy a tényleges helyszín hol található. Az eddigi kutatások alapján a festménnyel kapcsolatban több tévedés is feltételezhető. Valószínűnek látszik, hogy a festő a Malomárok-hidat választotta témája helyszínéül és a későbbi korok kutatói – megfelelő helyismeret hiányában – tévesen azonosították az építményt. További kutatást igényel az északi kis híd, mint a lehetséges helyszín azonosítása. Ebben az esetben a festő részéről feltételezhetünk téves helyszínválasztást.
Az I. világháború kápolnai hősi katonái (születési évükkel)
|
||
Asztalos Mihály (1885) | Hamar Sándor (1892) | Orosz Pál (1883) |
Báder Ignác (1888) | Herczeg István (1889) | Pető József (1887) |
Bencsura Albert (1897 | Herman Ferenc (1893) | Polyák János (1894) |
Bencsura Ferenc (1890) | Hutter Zoltán (1895) | Polyák László (1890) |
Bencsura József (1895) | Ignácz Mátyás (1883) | Rácz István (1883) |
Bíró Ambrus (1885) | Jónás dóser József (1872) | Radics István (1897) |
Bornstein Arnold (1882) | Jónás János (1882) | Recskó Lajos (1884) |
Burai Kálmán (?) | Jung János (1890) | Reke Pál (1883) |
Burom Ambrus (1876) | Kis Károly (1875) | Szalóki János (1898) |
Burom Bálint (1894) | Kovács András (1876) | Szalóki József (1888) |
Burom Béla ? | Kovács István (1896) | Szuromi Béla (1886) |
Burom Ferenc (1893) | Kovács julis Albert (1878) | Szuromi István (1886) |
Burom János (1897) | Krisztián Antal (1886) | Szuromi Joachim (1884) |
Burom József (1897) | Krisztián József (1894) | Takács János (1890) |
Domoszlai Ferenc (1889) | Lukendics András (1880) | Tóbiás András (1881) |
Dorogházi Vendel (1880) | Lukendics Péter (1886) | Tóth István (1896) |
Farkas Ferenc (?) | Mayer Mihály (1893) | Udvari Antal (1876) |
Gombos Péter (1892) | Nagy Albert (1878) | Váradi Mihály (1884) |
Gulyás Antal (1886) | Nagy József (1896) | Véber Ferenc (1893) |
Gulyás Károly (1899) | Nagy Márton (1894) | Zele János (1871) |
Gulyás Mihály (1893) | Orosz István (1880) | Zöldi András (1891) |
A II. világháború kápolnai áldozatai
|
||
Bauman Ignác | Győri István | Petrik András |
Bencsura János | Győri Károly | Polyák Sándor |
Birgenstok Miklós | Gyungya József | Suha Elemér |
Biró Béla | Hajag Imre | Szalóki József |
Bódi Ferenc | Herceg János | Szuromi Antal |
Bodó István | Horhauzer István | Szuromi Béla ifj. |
Budai István | Ignácz János | Szuromi Gáspár |
Burai Kálmán | Kladiva gyula | Szuromi István |
Burom János | Kormos László | Szuromi István |
Czibulka András | Krisztián Gyula | Szuromi István |
Farkas Ferenc | Nagy István | Szuromi János |
Farkas Menyhért | Orosz István | Tóth István |
Fehér Ferenc | Pál István | Varga János |
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török hódoltság alatt
1549-ben, amikor a törökök elfoglalták Hatvant, Kál is lakatlanná vált. 1552-ben (Eger ostromakor) újabb török dúlás következett be, a falu csak két év múlva kezdett benépesülni. Az 1596-os események kapcsán (Eger eleste) a lakosság erősen megfogyatkozott. 1682 tájékán – Fülek ostroma kapcsán, mely ekkor Heves megye székhelye volt – a falu néptelenné vált és 1689-ben is puszta. Lakosságáról újra 1701-től lehet tudni az összeírásokból.
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc idején a falu kétszer is elnéptelenedett, 1706 végén népes volt, ezt megelőzően néptelen. 1710-ben pestis miatt vált lakatlanná Kál, két évtizedre.
1848-49-es szabadságharc
1848. április 11-12-én a falu jobbágyai az úrbéri viszonyok megszűntetése feletti örömükben a nemzeti zászló körül – közköltségen – nagy áldomást ittak.
A nemzeti őrseregbe Kálból 215 személy soroztak be.
1849. február 25-én a magyar honvédsereg Répásy-hadtestének Kisfaludy-dandára, Sekulits István alezredes vezetésével Kál előtt foglalt állást.
Február 26-án délután a Jászárokszállás felől érkező császári Schwarzenberg-hadosztály indított támadást Kálnál. A magyar ütegek pontos lövésekkel a császári hadosztályt képesek voltak órákig feltartóztatni. Sekulits magyar hadosztálya hosszabb ideig sorra meghiúsította az ellenség előrenyomulási kísérleteit. Délben azonban sikerült az osztrákoknak tért nyerniük Kálnál is, kiszorítva a Sekulits-hadosztályt.
Február 27-én délelőtt romlott a hadi helyzet Kápolnától északra és délre is. Kálnál is sikerült az osztrákoknak tért nyerniük, kiszorították az idáig eredményesen védekező Sekulits-hadosztályt a községből. Ezt követően Dembinski fővezér délután 1 óra tájban általános visszavonulást rendelt el keleti irányba (Kerecsend felé).
Az I. világháború káli hősi katonái
|
||
Alács József | Goldstein Imre | Radics Mátyás |
Antal András | Goldstein Vilmos | Sike István |
Antal Antal | Griczman János | Simon Béla |
Antal István | Halla István | Simon János |
Antal János | Halla István | Somogyi István |
Antal János | Halla János | Sturm József |
Antal János | Holló János | Sturm Péter |
Aux András | Horváth András | Szabari István |
Báder András | Ignácz János | Szűcs Sándor |
Balog Bertalan | István János | Tamás István |
Balog Sándor | Juhász András | Tompa András |
Balsai János | Kassa Mihály | Tompa István |
Barkóczi József | Kelemen Ambrus | Tompa József |
Barna Mátyás | Kerékgyártó Márton | Tóth Gábor |
Bártvai Sándor | Kiss Flórián | Tóth Gusztáv |
Bíró József | Kiss János | Tóth György |
Boda István | Kiss József | Trencsényi András |
Buczkó András | Kiss József | Váradi Bertalan |
Budai György | Kiss Mátyás | Váradi Gyula |
Budai István | Kocsis Mátyás | Váradi József |
Cseh János | Kocsis Mátyás | Váradi Sándor |
Deák Ferenc | Kozma Károly | Varga Bálint |
Dresser Pál | Kozma Mátyás | Varga István |
Dutkay Gyula | Krisztián József | Várkonyi András |
Engel Miklós | Lőcsei János | Várkonyi János |
Fabók József | Maczky Géza | Várkonyi József |
Farkas András | Makula István | Várkonyi Mátyás |
Farkas András | Mezei Béla | Veres András |
Farkas Géza | Molnár József | Veres Dezső |
Farkas Mátyás | Nagy Miksa | Veres Gyula |
Fejes József | Pelle Kálmán | Veres István |
Fejes Sándor | Pocsai Ferenc | Veres János |
Ficsór János | Pocsai János | Veres László |
Ficsór Mihály | Póser István | Veres Mihály |
Goldstein Ede | Radics József | Veres Sándor |
Goldstein Ferenc | ||
A II. világháború káli katonai áldozatai
|
||
Adamkó János | Királyi György | Tompa Géza |
Antal János | Kiss Mihály | Tompa József |
Antal József | Kocsis József | Tompa Miklós |
Antal Mihály | Kozma Dezső | Tóth Béla |
Bárdos Zsigmond | Kozma István | Tóth Emil |
Bíró Gyula | Magda Benedek | Tóth Mátyás |
Bodó Antal | Mayer Gyula | Trencsényi András |
Bodó György | Morvai József | Túróczi Ferenc |
Czekmány Béla | Nagy Albin | Tusai Miklós |
Czirják Ignác | Nagy András | Váradi Gyula |
Erberling Ferenc | Nagy Béla | Váradi Mátyás |
Farkas József | Nagy János | Váradi Miklós |
Farkas József | Nagy Kálmán | Váradi Simon |
Fazekas János | Oláh Rudolf | Várkonyi József |
Fegecs János | Paulusz János | Veres András |
Fehér Antal | Pető Ferenc | Vincze Flórián |
Fejes Sándor | Pető István | Vitéz Sándor |
Fülöp Sándor | Plaveczki József | Polgári áldozatok: |
Gramantik gyula | Pocsai Ferenc | Burony János |
Gubics Nándor | Prezenszky Béla | Farkas László |
Gyetvai Imre | Pusztavári Lajos | Ficsór István |
Gyetvai Mátyás | Radics Mihály | Ficsór József |
Holló Ambrus | Salga Béla | Girind Mátyás |
Jámbor István | Simon Benedek | Józsa Gyula |
Jászai Nagy Imre | Simon János | Káli István |
Józsa Imre | Sipkovics Lajos | Káli Istvánné |
Káli Kelemen | Somogyi József | Károlyi Béla id. |
Káli Kelemen | Szabari Béla | Klubuk István |
Kalo Mátyás | Szabó János | Klubuk Istvánné |
Kassa Mihály | Szarvas István | Klubuk Julianna |
Kecskés József | Szatlóczki István | Magda András |
Kerékgyártó János | Szatlóczki József | Moss Ferenc |
Kerékgyártó Nándor | Szigetközi Mátyás | Tóth Márta |
Árpád-kor
Az Árpád-kori Heves története mindmáig történészi viták tárgya, mivel a megyének is nevet adó település tárgyalt korszakunkban központi szerepet töltött be a térség életében, ugyanakkor rendkívül csekély azon tárgyi és írásos emlékek száma, amelyek konkretizálhatnák jelentőségének részleteit.
A kutatók egy része feltételezi, hogy az Árpád-korban ispáni vár (földvár) állt itt, Fodor László régész szerint még 1358-ból is van okleveles adat az erődítés létének igazolására. 1864-ben Hubert András, Heves bírája írja Pesty Frigyes számára készült jelentésében, hogy „…hajdan egy földvár is létezett, melyben a vármegye székhelye volt.”1913-ban Soós Elemér a mai Hevestől mintegy 3 km-re keletre, a Hanyi-ér mellett, a Fácános nevű határrészen vélte felfedezni a vár nyomait, s ezt a későbbi szakirodalom hosszú ideig elfogadta anélkül, hogy bármely konkrét régészeti, vagy történeti adat alátámasztotta volna. 1969-ben Gömöri János vállalkozott a régészet eszközeivel bizonyságot szerezni a Hanyi-ér partján fekvő várról, ásatásai során azonban nem sikerült perdöntő bizonyítékokat feltárnia. 1981-ben Major Ernő arra a következtetésre jutott, hogy az ispáni vár a mai város belterületén helyezkedett el, de ő sem tudott egyértelmű tényeket felsorakoztatni állítása mögé. Nem sokkal később Fodor László 1986-1987-es kutatásai sem vezettek eredményre. A kudarcok alapján nem meglepő, hogy 1995-ben Bóna István már egyértelműen tagadja a 11-12. századi vár létét, s a 13-14. században is bizonytalan egy közigazgatási központként is funkcionáló erősség megléte. Mi áll mégis a mérleg másik serpenyőjében? Többek között az, hogy pl. egy 1264-es oklevél említi a hevesi várjobbágyokat (iobagionum castri Heues), vagy az, hogy már a 10-11. századtól jelentős utak keresztezték itt egymást, amelyek mind kereskedelmi, mind katonai-politikai szempontból stratégiai jelentőséggel ruházták fel a helyet. Elképzelhető tehát a hevesi várispánság megléte, talán az (Aba)Újvári várispánság részeként, mint a hevesi területek királyi kezelésű birtokainak gondozója. Mivel nem tisztünk dönteni a kérdésben, a továbbiakban a Heves történetét is befolyásoló jelentősebb hadtörténeti események bemutatására szorítkozunk.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevest is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva jutottak Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Feltehető, hogy amennyiben állt Hevesen földvár ebben az időben, azt a mongol hadak ugyanúgy felprédálták, mint a többi, környékbeli települést.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre a nagyúton (királyi/hadiút), amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Heves területe a feltételezett felvonulási úton feküdt, mégis megkockáztatjuk a kijelentést, miszerint a kunok nem támadták meg a települést, ugyanis itt, közigazgatási központ jellegéből adódóan, jelentősebb létszámú katonaság állomásozhatott. Ha egy kisebb erődítés meglétét is feltételezzük, akkor egyértelmű, hogy a portyázó had nem töltötte idejét annak elfoglalásával, mivel az számára jelentős időveszteséggel, s ezáltal kockázattal járt.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a konkrét helyi eseményeket.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze Hevesen áthaladva, a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromlott Feneshez.
Dózsa-féle parasztháború
Heves vármegyében a parasztok a hevesi táborban június második felében is szervezkedtek. Június 21-én Hevesről a lázadó parasztok a Csörsz árkán keresztül Eger ostromára készültek, miközben a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. Debrő (a mai Feldebrő) táján találkoztak egymással a csapatok, ahol vár védelmezte a falut.
Török hódoltság
A török hódítás idején a település – amiatt, hogy Heves és környéke a megye éléstárát képező síkságon feküdt (gabona, állatállomány), ezen túlmenően a hadak vonulásának útjába is esett – a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
1550-ben már hódoltságban élt a település. 1557-ben a budai basa Eger bekerítése céljából palánkvár felépítését határozta el Hevesen (a vár 1583 után épül fel). A török 1558-ban bevette a várost. 1567-ben a hatvani bég dúlta fel, templomát elpusztította. 1596-ban III. Mohamed szultán a hevesi palánkvárat is felégettette, mert eleddig a török őrségnek állandó harcban kellett állnia a végvári vitézekkel. 1596 után (Eger eleste) Heves katonai véghely lett, a lakosok kimenekültek eddigi mezővárosukból, keletre, Kishevesre. „Nagyhevest az egri török élte.” A város az Eger körül kialakított vilajetbe került. A megmaradt és régi helyükről kiköltözött lakosokat a járványok és a zaklatások megtizedelték.
Magáról a hevesi várról 1605-6. évben van szó, a védősereg hiányos listája kapcsán (22 fő, ha az őrség teljes volt 57 fős volt). A várparancsnok személye nem ismert, helyettese Ali fia Szulejmán volt. A várőrség létszáma a későbbiek során növekedhetett.
1685 őszén a törökök újra elpusztították a palánkvárat, mely tartós ostromot nem bírt volna ki. A törökök egy része elmenekült, de elvonulóban a várost felégették. Így a város és a vár harc nélkül került a császáriak kezére 1685. október 19-én. A fogságba esett törökök száma 200 fő volt. Az események elől Kisheves lakói a Jászságba menekültek. Akkor szivárogtak vissza, amikor Egert 1687. december 17-én a törökök átadták a császáriaknak.
1698-99 között a szomszédos településekről népesült be újra a város. Nem kevés lakos volt közöttük rác/horvát.
Rákóczi-szabadságharc
A török után meginduló fejlődést, és a népességszám növekedését a Rákóczi-féle szabadságharc megállította Hevesen is. Elsősorban a szerbek és a hajdúk pusztításai vetették vissza a stabilizációt.
1705-6-ban a Dél-Magyarországról (Szeged és környéke) felvonult labanc-rác portyázó bandák elpusztították a települést. Összesen 14 családfőt, több nőt és gyermeket öltek meg, többen pedig pestisben haltak meg: Bala Péter, Besenyei Márton, Czékmány János, Csizy János, Dégi Pál, Deme Márton, Demeter Márton, György János, Katona István, Király István, Kiss István, Kiss János, Koos Mihály, Kovács István, Kovács Péter, Nagyuti István, Nagyuti Mátyás, Német István, Öttvös István, Pázmándi Benedek, Pelyvás András, Szalóki András, Szaniszló Gáspár, Szaniszló Gergely, Szaniszló Mihály, Szécsi Pál, Totth András, Totth György, Török Pál, Turay György, Varga András, Vona Mátyás. A pestisben elhaltak közül a nők és a gyermekek nem kerültek összeírásra.
Hevesen nem kevesen álltak a kurucok mellé. 1707-ben a kuruc ezredekben szolgáltak hevesiek, így a Károlyi-ezredben Fogarasi János, a Csajági ezredben Bene Demeter, Baláti György és a Csáky-ezredben egy Juhász nevű férfi.
1710-ben a pestis tovább szedte a településen az áldozatait.
A szabadságharc alatt a település birtokosa gr. Károlyi Sándor volt.
1848-49-es szabadságharc
Heves megye lakosai – így Heves városa is – a március 20-ra összehívott kisgyűlésen értesültek az 1848. március 15-ei eseményekről. Itt Blaskovits Gyula másodalispán ismertette a pesti forradalom eseményeit, valamint beszélt a cenzúra eltörléséről. Ismertette Batthyányi Lajos körlevelét, melyben a hatóságokat a közrend fenntartására utasította.
Április 10-én szintén Blaskovits Gyula számolt be az utóbbi hetek eseményeiről és a Heves megyei történésekről. Ezekben az eseményekben Heves városa nem vett részt.
A május 1-ei közgyűlésen kihirdették az áprilisi törvényeket és megkezdték az országgyűlési választások előkészületeit. Heves mezőváros a tarnai járás tiszanánai kerületébe került. A június 26-ra kiírt választásokon a hevesi születésű Német Albertet választották meg képviselőnek.
A nemzetőrség összeírásával kapcsolatban a besorozottak felfegyverzését csak a megbízható településeken javasolták, ide tartozónak ítélték Hevest is. Az önkéntesen nemzetőri szolgálatot vállalókat augusztus 1-ig írták össze, a végleges összeírásokra október végén került sor. 1848-ban a nemzeti őrseregbe Hevesről is besoroztak 280 személyt. A nemeztőrök összpontosítását Hevesre jelölték ki (innen egyenesen a bácskai hadszíntérre indultak a nemzetőrök). Sikertelen ténykedésük után a megyébe szeptember 8-a körül értek vissza (a nemzetőrök szállításában Hevesnek is 10 szállítókocsit kellett biztosítania). Hevesen vonultak át Sáros megye és Eperjes város önkéntesei Szolnokra, szeptember utolsó napjaiban.
A Hevesről kiállított önkéntesek szeptemberben valószínűleg a Jellačićhot üldöző sereghez kerültek.
A szeptember közepén megindított újoncozás eredményeként október 14-ig felállították a 26. honvédzászlóaljat, melyben a hevesiek is szolgáltak. Őket a Felső-Magyarországra betört – Schlik altábornagy vezette – osztrák támadók ellen vetették be.
Decemberben a dunántúli mozgó nemzetőrség 2. (pesti) zászlóaljába is kerültek hevesiek, a 71. honvédzászlóalj, melybe szintén voltak Hevesről, 1848 december végétől a komáromi várőrséghez tartozott.
1849. március 1-én Windisch-Grätz tábornagy vezérkari főnöke utasította Schwarzenberg altábornagyot, hogy hadosztálya Bellegarde-lovasdandárát Hevesre küldje. Bellegarde vezérőrnagy Hevesről terjesztette fel kitüntetésre dandárja arra érdemes katonáit kitüntetésre, akik Kápolnánál, Kálnál harcoltak.
Március 2-án a Poroszlónál lévő Görgei vezette VII. hadtest egyik huszárjárőre Heves környékén foglyul ejtett pár császári és királyi dzsidást, és egy Wrbna altábornagynak szóló levelet találtak náluk. Tartalma az volt, hogy a Hevesen álló ellenség nem Poroszló felé vonul tovább.
Március 4-én Wrbna altábornagy II. császári hadteste érkezett meg Hevesre, a Wyss-dandár is Hevesen volt ekkor.
Március 5-én a Franz Deym vezérőrnagy vezette császári dandár szállta meg Hevest, de másnap el is hagyta a várost.
1849. március 15-én császári horvát határőrök vonultak be a városba.
Március 16-án Ramberg altábornagy hadosztálya szállta meg Hevest.
Március 18-án Görgei 5000-8000 fő közöttire becsülte a Hevesnél álló ellenséget.
Március 20-án Ramberg azt jelentette, hogy a magyarok előőrsei egy mérföldre vannak Hevestől.
Március 21-én Ramberg délelőtt 11 órakor elhagyta Hevest.
Március 22-én Baumbach főhadnagy (Hortról!) közölte Ramberggel, hogy Hevest elfoglalták a magyarok (Görgeivel az élen a főhadiszállás Hevesre került, a magyar gyalogság Heves előtt ütött tábort).
A szabadságharc védelmére újabb újoncokat Heves 1849. május 22-re állított ki. Heves honvédtisztekkel is kivette részét a küzdelemből; Németh Albert honvédőrnagy, Bernát(h) Albert, Soldos Sándor, Tilling Antal századosok, Bereczky Pál és Ürmény Lajos főhadnagyok különböző alakulatoknál szolgálták végig a szabadságharcot.
A tavaszi hadjárat után Heves az újonnan szervezett csapatok átvonuló- és állomáshelyévé vált. A nyár folyamán Hevest a hadiesemények elkerülték. Görgei felvidéki hadjárata miatt Heves megmenekült az orosz megszállástól, miután a cári csapatok, Egerből nem dél felé hanem, északra, Görgei megtámadásra indultak.
A megye végleges megszállására 1849. július végén került sor, ugyanekkor szállhatták meg Hevest is a császári csapatok.
Heves szerepe a szabadságharcban nem volt túl jelentős. Ezzel indokolható, hogy a megtorlás csak három hevesi személyt (Németh Albert, Töltényi Miklós, Smoling Ferenc) érintett.
Az I. világháború hevesi hősi katonái
|
||
Bagi Imre | Hager József | Nagy Mátyás |
Balázs Benedek | Hajdu József | Nagy Ny. István |
Bálint János | Hoffer József | Nagy Pál |
Balog János | Horváth Lajos | Nagy Zsigmond |
Balog János | Horváth László | Ozsvári András |
Balogh Ernő | Kalicz Zsigmond | Pataki István |
Balogh György | Kaszab Imre | Rab József |
Bárdos János | Kecskés Ferenc | Rab József |
Barna István | Király Sándor | Sinkovics János |
Barna László | Kohut Dezső | Sinkovics Mihály |
Bencsik Lajos | Kovács Gusztáv | Stander György |
Berecz Kálmán | Kovács István | Szabó Antal |
Berta Ferenc | Kozik József | Szabó Antal |
Besenyei Dezső | Kökény Géza | Szabó Mihály |
Besenyei Ferenc | Lájer Ferenc | Szatló József |
Besenyei Gyula | Lájer György | Szatló László |
Besenyei János | Lájer János | Szedlák András |
Besenyei László | Lászka János | Szedlák Ferenc |
Besze József | Lászka József | Szedlák László |
Boros András | Liptoczki József | Szilágyi Sándor |
Boros Mihály | Lólé János | Szuromi Ferenc |
Cseh István | Lökös Zsigmond | Szücs János |
Cseh József | Maczky Géza | Tari Kálmán |
Csepcsányi Gábor | Magyar Ferenc | Torba János |
Cserven Lajos | Magyar József | Tóth József |
Csipcsányi András | Mészáros Sándor | Török Ferenc |
Darázs Éliás | Mezei László | Tuza János |
Dobrova Illés | Mihály Zsigmond | Valyon László |
Erős Sándor | Mikus Ferenc | Varga István |
Fazekas Pál | Mikus Kálmán | Varga József |
Ficsor András | Molnár Jenő | Veres János |
Forgács János | Molnár László | Veres László |
Forgács József | Morvay Mihály | Vincze József |
Gál László | Mukrányi László | Virág István |
Géczi István | Nagy Illés | Vona Lajos |
Guba Lajos | Nagy János | Vona László |
Gyetvai András | Nagy László | Weisz Jenő |
Győr János | Nagy László | Weiszman Bálint |
Győri István | ||
A II. világháború hevesi áldozatai
|
||
Árvai István | Kiss Gáspár | Persze Mihály |
Auer József | Kiss István | Pikula József |
Balázs Benedek | Kókai György | Sági József |
Balázs József | Kolozsvári Benedek | Sallai József |
Balázs Pál | Kovács Miklós | Sári János |
Balogh János | Kovács Rudolf István | Semfén András |
Balogh László | Kovalcsik István | Simon István |
Bartus Sándor | Kozik József | Sinkovics Ferenc |
Bencsik Imre | Kőműves Benedek | Smidelik László |
Besenyei Gusztáv | Laboda Mihály | Solymosi Dezső |
Besenyei István | Laboda Pál | Straub István |
Besenyei István | Lajer István | Stupek Zsigmond |
Besenyei József | Lakó Flórián | Surányi József |
Besenyei Pál | Maczky Emil Lajos | Szabó István |
Bettembuk Pál | Maczky György Zsigmond | Szabolcsi Kálmán |
Blaskó János | Macskás Sándor | Szatló Gusztáv |
Csomós János | Magyar József | Szilágyi János |
Darázs János | Majoros Ferenc | Szombati Géza |
Darázs Kálmán | Majoros József | Szőke István |
Fábián András | Marosi István | Sztanek János ifj. |
Farkas Miklós | Marosi József | Szuromi István |
Fehér László | Mezei József | Szuromi Lajos |
Fehér Pál | Mihályfi Kálmán | Tajti József |
Ferenc Lajos | Mihics Mihály | Tajti József |
Ficsór János | Misi László | Toldi János |
Ficsór Sándor | Molnár János | Tóth Benedek |
Ficsór Zsigmond | Molnár Lajos | Tóth Illés |
Forgács Sándor | Molnár Pál | Tóth István |
Fülep László | Nagy András | Tóth József |
Fülöp László | Nagy Béla | Tóth Lajos |
Gál János | Nagy Benedek | Tóth László |
Gál Lajos | Nagy Gábor | Tóth László |
Góbor József | Nagy Gábor | Urbán János |
Gór György | Nagy Gáspár | Urbán László |
Guri János | Nagy Illés | Valovics László |
Gyarmati János | Nagy István | Varga József |
Gyetvai László | Nagy József | Varga László |
Háger József | Nagy Lajos | Varga László |
Hajdu István | Nagy László | Varga Miklós |
Halász László | Nász János | Vereb László |
Hamburger András | Németh József | Vereb Mihály |
Holló Lajos | Ollári József | Veres József |
Holló Sándor | Orosz Lajos | Viczán József |
Kalmár István | Ötvös Sándor | Viczán Sándor |
Kalmár László | Pabar János | Vigh János |
Kán József | Palla József | Vigh S. Ferenc |
Kárpáti János | Palla Sándor | Vona János |
Kilczin László | Pataki Lajos | Vona László |
Kiskartali Zsigmond | Pataki Miklós | Zámbó József |
Árpád-kor
A Csörsz-árok déli partja mentén, honfoglalás kori lelettel rendelkező Erdőtelek egyszerre volt szerencsés és kevésbé szerencsés helyzetben amiatt, hogy viszonylag messze feküdt a megye főútvonalaitól. Gazdasági szempontból hátrányára vált a kereskedelmi vonalaktól való relatív elzártsága.
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történések bizonyos mozzanatai a falu környékén zajlottak, vagy közvetlenül is befolyással lehettek az itteni lakosság életére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Géza herceg, Salamon király (1063-1074) fia és I. Béla (1060-1063). 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával. 1074. március 14-én Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig a győztes Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. A főúttól távolabbi Erdőteleket azonban mégis elérhette ez az esemény. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, köztük Erdőtelek is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet arat apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Feltehető, hogy a kun pusztítás Erdőteleken sem múlt el nyomtalanul. Az is elképzelhető, hogy a település határában eltemetett kun harcos ennek az 1280. évi portyának volt az egyik résztvevője, aki Erdőteleknél lelte halálát.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük, az útjukba eső települések szerencséjére, több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek. Ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Erdőtelek nem volt hadiút mellett, a portya érinthette a települést.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregével a nagy hadiúton vonult kelet felé, elhaladva Erdőtelek mellett, majd délkeletnek fordulva, Poroszlónál kelt át a Tiszán, a Borsák tiszántúli területeire.
Török hódoltság
1549-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-1554 között is puszta. 1564-ben kezdett újra benépesülni. 1576-ban dézsmafizető Erdőtelek. 1586-ban Erdőtelektől északra Felső-Erdőtelek (elpusztult település a mai Erdőtelek határában) Omár Bin Ali tulajdona. A 17. században, 1672-ig ismét néptelen volt a település, 1675 körül újra népes. 1686-ban lakosai elszéledtek. A század végére állandósult a falu lakossága.
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc alatt a település lakott volt, lakossága a 17. század végére állandósult. A falu szabadságharcban való részvétele csak feltételezhető. Minden bizonnyal érintették a települést az 1705-6-ban a Dél-Magyarországról (Szeged és környéke) felvonult labanc-rác portyázó bandák pusztításai és a vidéket tizedelő pestis.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc idején a faluból 202 nemzetőr került ki.
A szabadságharc alatt kevés hadi esemény zajlott a faluban, csak a rövid hadijelentések utalnak eseményekre: Fazekas Lajos 1849. február 28-ával kapcsolatban március 1-én jelentette Repetzky Ferenc kormánybiztosnak, hogy a császáriak Besenyőre út nélkül akartak menni (nem a meglévő úton), de a posványos réten ágyúik süllyedni kezdtek, ezért visszavonultak előbbi helyükre, Erdőtelekre, és a legkíméletlenebbül kirabolták, Tarnaboddal együtt.
1849. március 21-én Braun alezredes jelentette Jablonowski császári vezérőrnagynak, hogy egy magyar dandár elfoglalta Erdőteleket.
Az I. világháború erdőtelki hősi katonái
|
||
Ádám István gyalogos | Hajnal József | Nagy Lajos |
Bader Mátyás | Hart János | Nagy Lajos őrmester |
Bakos György | Heiszman Lajos | Nagy Sándor |
Bakos István | Kadenczki Mátyás | Novák József |
Bakos János | Káli Antal | Orosz János |
Bakos János | Kalóczkai István | Oszlánczi Gábor |
Bakos József | Kassa Lajos | Oszlánczi Gábor |
Bakos József | Kecső Lajos | Oszlánczi György |
Bakos József | Kecső Mihály | Oszlánczi János |
Bakos József | Kerekes János | Oszlánczi János |
Bakos József | Klement József tizedes | Oszlánczi János |
Bakos József őrvezető | Kóczián Antal | Oszlánczi József |
Bakos Lajos | Koncsik János tizedes | Oszlánczi József |
Bakos László | Korsós Ferenc | Oszlánczi József |
Bakos Rudolf | Kovács András | Oszlánczi Lajos |
Bakos Sándor őrmester | Kovács Bertalan | Oszlánczi Lajos |
Balog János | Kovács G. József | Oszlánczi Lajos |
Barna Miklós | Kovács István | Oszlánczi Sándor |
Barócsi István | Kovács József | Papp József |
Batki István | Kovács Lajos | Papp Lajos |
Batki Lajos | Kovács Mátyás | Papp Sándor |
Benkovics Béla zászlós | Kovács Mihály | Perge János |
Besenyei G. József tizedes | Kovács Pál | Perge Lajos |
Besenyei János | Kovács Pál | Perge Sándor |
Besenyei János | Kovács Sándor | Póka Bertalan |
Besenyei Lajos | Kozma Lajos | Pusoma Joachim |
Besenyei Lajos | Maczky Géza tartalékos hadnagy | Pusoma Pál |
Besenyei Lajos | Macskás Lajos | Simon Balázs |
Besenyei Sándor | Magyar István | Sipos István |
Birinyi József | Majerszki Ignác | Sőtér Antal tizedes |
Bóta András | Majerszki János | Szántó Lajos |
Bóta János | Martók István | Szecskó András |
Branfeld Hilárd | Mester József | Szungyi József tizedes |
Burai József | Mezei Ferenc | Tisza József |
Csirincsik Mihály | Molnár István | Tóth Imre |
Csuhay János | Molnár János | Tóth Imre tizedes |
Daru József | Molnár János | Tóth János |
Daru Lajos | Molnár Lajos | Tóth Sándor |
Daru Lajos | Molnár Sándor | Tóth Sándor |
Debrei Lajos | Molnár Sándor | Török Pál |
Erdélyi József | Molnár Sándor | Török Sándor |
Erdélyi László | Molnár Sándor | Vas Gábor |
Fabók János | Nagy András | Vas Lajos |
Fabók Mihály | Nagy Antal | Vereb János |
Farkas Vince | Nagy Gábor | Vereb Lajos |
Ferencz András | Nagy István | Verebélyi Gyula |
Ferencz Flórián | Nagy István | Víg János |
Ferencz János | Nagy János | Víg Miklós |
Ferencz Lajos | Nagy János | Víg Sándor |
Ferencz Mihály | Nagy József | Vízi Lajos |
Ferge Sámuel | Nagy József | Vízkeleti György szakaszvezető |
Ficzere István | Nagy Kálmán | Vizkeleti István |
Forgács Gábor | Nagy Kálmán | Vizkeleti János |
Forgács József | Nagy Kálmán | Zám János tizedes |
Forgács Sándor | Nagy Kálmán szakaszvezető | Zólyomi András |
Forgács Zsigmond | Nagy Lajos | Zörög József |
Gyarmati József | Nagy Lajos | |
A II. világháború erdőtelki áldozatai
|
||
Balázs István | Nagy Gábor | Veres János |
Batki István | Nagy János | Veres Sándor |
Batki József | Nagy Kálmán | Elhurcoltak: |
Batki Kálmán | Oláh István | Altmann Andorné |
Batki Sándor | Oszlánczi Ferenc | Biron Jenő |
Béres József | Oszlánczi Ferenc | Biron Jenőné |
Besenyei István | Oszlánczi Flórián | Biron Menyhért |
Besenyei József | Oszlánczi József | Biron Menyhért ifj. |
Besenyei Sándor | Oszlánczi József | Biron Menyhértné |
Besenyei Sándor | Oszlánczi Károly | Biron Menyhértné ifj. |
Bóta János | Oszlánczi Lajos | Elekes Dezső |
Bóta József | Oszlánczi Sándor | Elekes Dezsőné |
Burai József | Pampuk József | Elekes László |
Burai Zoltán | Papp József | Grósz Éva |
Czakó Ignác | Papp Sándor | Grósz Sándor |
Cseh Alfonz | Pintér József | Grósz Sándorné |
Csillik Lajos | Potornai Ferenc | Hartmann Tibor |
Dudás József | Pusoma István | Hartmann Tibor ifj. |
Ferencz János | Serfőző János | Hartmann Tiborné |
Ferencz József | Sipos Sándor | Hirsch Andor |
Ferencz József | Sipos Sándor | Hirsch József |
Ferencz Sándor | Suha Károly | Hirsch Józsefné |
Forgács József | Szabó Sándor | Katz Ági |
Gyarmati János | Szatló Pál | Katz Béla |
Homonnai Antal | Szecskó Ferenc | Katz Béláné |
Kerekes Pál | Szigili János | Katz Ibolya |
Kiss Sándor | Szőllősi Sándor | László Jenőné |
Kocsis János | Tari Flórián | Róth Sándorné |
Komlósi János | Tari Sándor | Schwarz Áron |
Komlósi Kálmánné | Tóth Lajos | Schwarz Dezső |
Kovács János | Tóth Lajos | Schwarz Irén |
Kovács László | Tóth Sándor | Schwarz István |
Lénárt Lajos | Török István | Schwarz Jakab |
Magyar János | Török Sándor | Schwarz Jakabné |
Molnár Ferenc | Vancsik Flórián | Weis Klára |
Molnár László | Várkonyi Ferenc |
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török-kor
A török dúlás elején, 1549-ben a falu lakatlanná vált. 1552-ben a bencés monostor és a templom is elpusztult. Kompolt 1570-1750 között néptelen volt.
Rákóczi-szabadságharc
Miután a település 1570-1750 között néptelen volt, így Rákóczi szabadságharc idején települési esemény itt nem volt.
1848-49-es forradalom és szabadságharc
A forradalom kezdetén Kossuth Lajos hívó szavára (a hagyomány szerint) Schmidt Ferdinánd elhatározta, hogy egy nemzetőr szakaszt saját maga fog toborozni és felszerelni. Huszonnégy embert indított útnak, akik a nemzetőrök gyülekező helyére vonultak és harcra jelentkeztek.
Borus József: Dembinszki fővezérsége és a kápolnai csata c. könyvében a következőket írja a kompolti Károlyi kastélynál lezajlott „kompolti csatáról”: Február 17-én Klapka megtudta, hogy az ellenséges dandár egyik előretolt vértesosztálya Kompolton a Károlyi kastélyban állomásozik. Az ezredes támadásra adott parancsot, s ennek folytán Dessewffy ezredes február 18-án hajnalban négy század huszárral váratlanul meglepte és negyedórás harcban szétugrasztotta az ellenséget. Klapka Kossuthnak küldött jelentése szerint az ellenség 50 halottat és harmincöt foglyot, továbbá fegyvert, felszerelést és lovakat hagyott hátra.
1849. február 25-én a magyar honvédsereg Répásy-hadtestének Kisfaludy-dandára Sekulits István alezredes vezetésével Kompolt község előtt foglalt állást.
Február 27-én Dembinski fővezér a Kápolnát reggel 8 óra tájban ért nagy erejű támadás kivédésére a Kompoltnál állómásozó Aulich-hadosztályból volt kénytelen erőket elvonni. Aulich a fővezéri parancs értelmében meg is indult Kápolna irányába, oldaltámadástól félve végül mégsem kapcsolódott be a támadásba.
Az I. világháború kiskörei hősi katonái
|
||
Barta István | Molnár György | Schulcz Jakab |
Bódi Ferenc | Molnár József | Sebők István |
Bódi László | Nagy András | Sebők József |
Bodor Ignác | Nagy Ferenc | Simon István |
Bozó Bálint | Nagy István | Simon Orbán |
Bozsó István | Nagy János | Sipos Dezső |
Burai Ferenc | Nagy Lajos | Sipos József |
Czank János | Nagy Z. András | Sipos József |
Czank József | Nagyidai János | Sipos Zs. József |
Cseh István | Németh József | Sipos Zsigmond |
Cseh József | Novotni Lajos | Sőtér József |
Csernei József | Oláh Béla | Sürü Mihály |
Csutor István | Oláh Ferenc | Szabó János |
Csutor Zsigmond | Oláh Ferenc | Szántó Bálint |
Domán István | Oláh Imre | Szántó Károly |
Erős Pál | Oláh István | Szántó Károly |
Fehér János | Oláh István | Szántó Sámuel |
Fehér János | Oláh József | Szlovencsák Gyula |
Fejes Ferenc | Oláh Sándor | Szöllösi Pál |
Gál Imre | Páldi Jeremiás | Sztrehó András |
Gál János | Pataki Sándor | Tolnai Ferenc |
Gyetvai József | Patkó András | Tolnai Ferenc |
Himer János | Patkó Bálint | Tolnai István |
Horváth István | Patkó Benjamin | Tolnai János |
Horváth János | Patkó Ferenc | Tolnai Kálmán |
Horváth József | Patkó Gusztáv | Tolnai Károly |
Horváth Orbán | Patkó István | Tomán Lajos |
Horváth Sándor | Patkó István | Tóth András |
Juhász Ferenc | Patkó János | Tóth István |
Juhász János | Patkó Mihály | Tóth István |
Juhász József | Patkó Miklós | Török Lajos |
Juhász Károly | Patkó R. János | Turcsák József |
Kalicz Zsigmond | Patkó Sándor | Turcsák József |
Kálmán Sándor | Pelyhe József | Várkonyi János |
Keleti Zoltán | Penti Ferenc | Vécsi Sándor |
Kónya József | Petrik Pál | Veidner Antal |
Kovács Imre | Pócs Ferenc | Vereb Menyhért |
Krupa István | Pruzsinszki Ignác | Vincze András |
Lestár Károly | Pruzsinszki Pál | Vizkeleti Albert |
Magyar Ferenc | Pusoma Béla | Vizkeleti István |
Magyar Károly | Pusoma Sándor | Vona János |
Máté István | Rózsa Lajos | Zsólyomi János |
A II. világháború kiskörei áldozatai
|
||
Agócs János | Lólé Tivadar | Puzsoma Albert |
Árvai János | Magyar Béla | Puzsoma Kálmán |
Bagi Géza | Magyar Illés | Puzsoma Tivadar |
Balyi József | Magyar István | Rab László |
Bártfai István | Maka Lajos | Réti István |
Berecz István | Marsi Illés | Réti János |
Berencsi Pál | Mezei László | Sas Orbán |
Bessenyei Béla | Molnár István | Schwartz Istvánné |
Birk Péter | Molnár Lajos | Schwartz Sándor |
Bódi István | Nagy Ignác | Sehlésinger Ibolya |
Bódi János | Nagy Ignácné | Sehlésinger Lenke |
Bódi Károly | Nagy István | Sehlésinger Margit |
Bódi Pál | Nagy Mihály | Sehlésinger Salamonné |
Bódi Sándor | Nagy Orbán | Sehlésinger Sándor |
Braun Mariellé | Nagy Pál | Simon József |
Csikós István | Nagy Sándor | Sipos János |
Gál János | Németh András | Sipos János |
Godó Rudolf | Németh Ferenc | Stein Efraim Frigyes |
Göd János | Németh József | Stein Frigyesné |
Grósz Anna | Németh Károly | Steniner Andorné |
Grósz Dezsőné | Oláh András | Szabó Kálmán |
Horváth János | Páldi András | Szántó Károly |
Horváth József | Páldi Béla | Tolnai Boldizsár |
Horváth Károly | Pap László | Tolnai István |
Horváth Márk | Patkó András | Tolnai Sándor |
Horváth Vince | Patkó András | Tóth Ferenc |
Ipacs József | Patkó András | Tóth István |
Karnok Sándor | Patkó András | Tóth Zsigmond |
Klein Ferenc | Patkó János | Varga Benjamin |
Klein Ferencné | Patkó Sándor | Vereb András |
Klein Simonné | Pócs Emil | Vereb András |
Klein Zoltán | Pócs Jenő | Vincze András |
Kovács István | Pócs József | Vincze András |
Lólé Márton | Pócs József vitéz | Vincze János |
Árpád kor
A mai Aldebrő területén (többek között egy 1783-ból datálható térkép által is igazoltan), Tófalutól északra állt Csal vára, a hozzá tartozó településsel, Csala/Cseliváraljával. A várat 1417-ben említi először okleveles forrás, mint a Debrei II. Makján leszármazottainak birtokát. A 15. század folyamán a tulajdonjog a Rozgonyiak kezére kerül, majd az 1500-as évek elején Perényi birtok lesz. Pusztulása Hatvan török általi elfoglalása (1544) és Eger sikertelen ostroma (1552) közötti időszakban történt.
Az Árpád-korból az itteni településekhez (Csal és Tófalu, esetleg Szentgyörgy, utóbbi keletkezésének ideje nem ismert) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak életükre. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tófalu, valamint Aldebrő területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte (Csal, Szentgyörgy; amennyiben léteztek). Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely érinthette Csalt, Tófalut és Szentgyörgyöt(?) (ill. a területet), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél), minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla táborának kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg a település vára, Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort (Kompolton vezetett keresztül a hadiút). Itt szintén csak feltételezhetjük, hogy kisebb portyázó csoportjaik eljuthattak Tófaluig, Csalig, de a várat, amennyiben már állt ekkor, nem tudták elfoglalni.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Tófalu (?) és Csal, Szentgyörgy (?) a hadi úttól kissé délre volt, de mégsem a Tisza kiöntései által védett régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak erre, a hadiúttól nem túl távol eső településre és ki is fosztották.
Összegezve Tófalu és az Aldebrő helyén egykor állt Csal (Szentgyörgy ?) falu Árpád-kori hadtörténetének vizsgálatát, megállapíthatjuk, hogy Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette a település(ek) életét. (Ez az állapot majd két és fél évszázaddal később fog megváltozni, amikor a török hódítás Csal falu és vára pusztulásához vezet, s Tófalu is többször elnéptelenedik a hódoltság 150 éve alatt. Utóbbi 1696-tól ismét folyamatosan lakott. Csal falut 1740-1743 között Grassalkovich Antal újratelepítette Aldebrő néven, ezzel szemben a vár a végleges pusztulás sorsára jutott. A 20. század közepére a homokbányászat következtében még a dombot is elhordták, amelyen állt. Ma már csak a Vár utca elnevezés emlékeztet az egykori erősségre.)
Török kor
Miután a falu 1740-43 között létesült, a török korban (1526-1687) települési esemény itt nem volt. A határában egykor létezett Balpüspöki és Csal/Cselivár/Cseliváralja a török alatt 1549-ben pusztultak el.
Rákóczi szabadságharc
Miután a település 1740-43 között létesült, a Rákóczi-szabadságharc idejében (1703-11) e település nem létezett.
1848 – 49
Aldebrő lakói viszonylag gyorsan értesültek 1848-ban a március 15-ei eseményekről, az áprilisi törvényekről, a nemzeti őrsereg létrehozásáról. A nemeztőrök összeírásáról 1848. május 2-án döntött a vármegyei közgyűlés. Aldebrőn 108 személyt írtak össze, akik július 24-én a megye I. számú menetzászlóaljának 13. századához lettek beosztva. A gyülekezési hely Kápolna volt, parancsnokuk Hán Péter aldebrői jegyző lett.
A szabadságharc eseményei közül a települést közvetlenül leginkább érintő a kápolnai csata volt.
A csata kezdőnapján 1849. február 26-én a Görgei-hadtest Poeltenberg Ernő (a 6. aradi vértanú) vezette hadosztálya, a lovassággal együtt a falunál foglalt állást. A császáriak közül Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja támadta a magyar állásokat. A magyarok február 26-án délután az országúttól északra előrenyomuló ellenséges dandárral kerültek harcba az aldebrői erdőben (e harci eseményről ellentmondásos tudósítások vannak, azt illetően, hogy mely csapat vonult be előbb az erdőbe a magyar-e vagy az osztrák). Verpelét felől a császáriak segítségére siető gyalogos különítmény döntötte el a harc kimenetelét, az erdő a császáriak kezére került. Az időpont 17 óra körül volt. Poeltenberg elrendelte a magyar csapatok visszavonulását a császári ütegek tüzében. Az 51. zászlóalj Aldebrőn keresztül vonult vissza Kerecsend felé, nélkülözve a Tarna-hidakat, melyeket leromboltak.
A csata második napján, Aldebrő területén nem volt harci cselekmény, mivel a hadműveletek a falutól északra, keletre és délre folytak. A lakosságnak a császári seregek vonulásait beszállásolását, ellátását kellett elviselniük, biztosítaniuk.
A dicsőséges „tavaszi hadjáratot” élelmiszerek szállításával segítette a falu lakossága.
Újabb hadmozdulatok ’49 júliusában voltak a faluban. Az orosz cári csapatok Vác-Gödöllő irányába a falun keresztül vonultak el, ill. a Tisza vonalához. Az intervenciós csapatok figyelme különösen a faluban lévő borkészletek felé fordult…
Az I. világháború aldebrői hősi katonái (születési dátummal)
|
||
Birgenstok Lajos 1889 | Lipkovics Lajos 1878 | Smider Sándor 1894 |
Domoszlai András 1886 | Lipkovics Márton 1884 | Sneider János 1883 |
Domoszlai Gergely 1878 | Lipkovics Márton 1895 | Sneider János 1885 |
Heiszman Imre 1893 | Lipkovics Mátyás 1900 | Sneider József 1896 |
Herman Mihály 1900 | Márton János 1880 | Sönperger József 1886 |
Hínervádh György 1885 | Márton János 1893 | Spiczmüller János 1885 |
Horváth József 1882 | Márton Mátyás 1883 | Sveiczer Péter 1892 |
Hugh Béla 1889 | Novák József 1895 | Szeverényi Kálmán 1899 |
Jákli Mátyás 1882 | Ország Imre 1886 | Tarnóczi György 1895 |
Karancs Béla 1879 | Pelrinyecz István 1885 | Tóth Márton 1899 |
Kozsik Ferenc 1898 | Rudda József 1889 | Uzelman Bálint 1888 |
Kozsik János 1887 | Rusz Ferenc 1883 | Uzelman Gergely 1882 |
Kozsik József 181897 | Rusz István 1886 | Uzelman István 1888 |
Köles János 1975 | Rusz Nándor 1887 | Vágner Aladár 1893 |
Lipkovics Dezső 1889 | Simon Ferenc 1889 | Vágner Kálmán 1890 |
Lipkovics János 1893 | Simon Imre 1892 | Veiner Dezső 1884 |
Lipkovics József 1891 | Smider Gábor 1880 | Veiner István 1875 |
Lipkovics József 1893 | Smider Mátyás 1873 | Veiner István 1875 |
Lipkovics József 1897 | Smider Mihály 1882 | Veiner Lőrinc 1874 |
A II. világháború aldebrői áldozatai (születési dátummal)
|
||
Birgenstok Gábor 1917 | Krecz György 1899 | Smider István 1921 |
Borovics Sándor 1900 | Krecz János 1895 | Smider Mátyás 1908 |
Bóta Sándor 1911 | Krecz József 1921 | Smutczer János 1905 |
Cziner Mihály 1917 | Lipkovics István 1918 | Sneider Gábor 1909 |
Fekete Pál 1916 | Lipkovics József 1905 | Sneider György 1908 |
Forgó József 1916 | Lipkovics Mihály 1913 | Sönperger József 1910 |
Herman Gábor 1914 | Márton István 1918 | Spiczmüller József 1914 |
Herman János 1894 | Molnár József 1902 | Spiczmüller József 1916 |
Herman Mihály 1920 | Molnár Lajos 1920 | Stekkelpach Sándor 1912 |
Hoór István 1913 | Novák Mihály 1869 | Szarvas István 1900 |
Hoór István 1919 | Plósz János 1907 | Szász József 1927 |
Hugli Béla 1916 | Plósz Miklós 1919 | Taisz János 1909 |
Hugli János 1928 | Rémik János 1917 | Uzelman János 1920 |
Jákli Mihály 1920 | Rémik Mátyás 1919 | Várhelyi Márton 1920 |
Júni András 1925 | Rusz Bálint 1916 | Veiner István 1903 |
Kernács János 1903 | Saufert Mihály 1908 | Verpeléti Győző 1913 |
Kozsik István 1913 | Verpeléti Imre 1919 |
Árpád-kor
Szihalom a mai dél-hevesi térség települései között azon kevesek egyike, ahol már a korai Árpád-korban vár állott. A százdi apátság 1067-ben kelt alapítólevele alapján elmondhatjuk, hogy az említett esztendőig a vár bizonyosan uralkodói kézben volt, ezt követően az apátság, majd az egri püspökség birtokát képezte. Ez a tény egyben feltételezi a vár jelentőségének fokozatos csökkenését, és elképzelhető, hogy a tatárjárás idején pusztán csak birtokközpontként funkcionált, erődítményként nem jelentett komoly akadályt az ostromhoz is értő mongoloknak.
A vár védelmét – legalább részben – besenyők láthatták el az első Árpádok alatt, amelyről szintén tanúskodik a fentebb említett oklevél. 1067-ben 10 besenyő lovas szolga (tulajdonképpen könnyűlovas katona) is élt a településen, a falu határának egyes pontjai pedig szintén e népelem jelenlétéről tanúskodnak: besenyők kútja, besenyők sírjai (…ad sepulturas Bissenorum).
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Szihalom eleinte katonai jellegű falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. Uralkodóink – a székelyekhez hasonlóan – elsősorban felderítésre, portyázásra használták a besenyő könnyűlovasokat, pl. I. András (1046-1060) sikerrel alkalmazta őket a Magyarországra törő III. Henrik császár csapatai ellen. Másrészt, a várakban szolgálók feladata volt a Poroszló–Eger útvonal egy adott szakaszának ellenőrzése, az út karban tartása és a vár ellátása. Később, a vár és a falu egyházi kézbe kerülésével a besenyők hadi szolgálatai háttérbe szorulhattak, a kereszténységet felvéve gyorsan asszimilálódtak a középkori magyarságba.
Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi (köztük a szihalmi) népesség, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba, besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (973-997) és I. (Szent) István (997-1000/1001-1038) alatt folytatódik a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítik.
Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:
„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Szihalom területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. Mivel a portyázó kunok súlyos vereséget szenvedtek a magyar királytól, aki a fogságba esetteket is kiszabadította, a rablott zsákmánnyal együtt, a veszteségeket elhanyagolhatónak tekinthetjük.
A következő eseménysor az előzőnél sokkal mélyebb nyomot hagyott Szihalom területén. Az 1241-1242. évi tatárjárás során a mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előörs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, de a menekülő Tomaj nembeli Dénes nádor még ennél is sebesebben nyargalt, átlagosan 125 km-t tett meg naponta)
A muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Így jártak a Szihalom területén fekvő települések is. A mongol pusztítás sikerét nagyban elősegítette a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Szihalom várának eljelentéktelenedését tükrözheti az a tény, hogy a mongoloknak nem tudott hathatósan ellenállni, az okleveles emlékanyagban nincs erről információnk.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket. A település feltételezhetően részese lehetett a viszály eseményeinek.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Szihalom is a portya útvonalában volt, elképzelhető, hogy a mongolok felprédálták.
Szihalom a török hódoltság idején
A török 1544-ben már eléri Szihalmot is (de még nem uralta teljesen a vidéket). Az 1548-as török adóösszeírásban a falu már szerepel, melyet megerősít az 1550-es összeírás is. 1552-ben, Eger ostromakor a törökök felégették (a falu északkeleti részén öt ház maradt meg, mely területet azóta is, „Öt-ház” néven ismerik). 1554-ben a füleki pasa pusztította el, 1566-ban a tatárok égették fel, elhurcoltak két lakost, három meghalt. 1596-ban ismét népes. A 17. század közepén Rézmán basa az egri vár tartozékaként használta a falu határában az un. Basarétet. Szihalom 1699-ben is pusztán állt.
Szihalom a Rákóczi-szabadságharc idején
A falu népe a török harcokat követően is néptelen, a Rákóczi szabadságharcot követő években lett csak népes. 1706 novemberének első két napján Rákóczi fejedelem a pusztafaluban táborozott, innen figyelte a labancok mozgását.
Szihalom 1848-49-ben
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – délután Máriássynak jelentés érkezett, hogy Szihalom felől a császári csapatok közelednek. A megkezdődött harc késő délután ágyúcsatában végződött. Az ellenség a Szihalom, Besenyő, Tárkány vonalon állt fel. Krasznai Péter volt 1848/49-es kemecsei honvéd altiszt, – aki Egerben volt joghallgató -, „Naplójegyzetei”-ben azt írta, „Még a Kápolnától visszavonuló seregnek utócsapatja alig érkezett be a többi seregrészekhez, amidőn Szihalom felől nagyszámú lovasság (osztrák) törtetett elő. Mire az utócsapatból kivált egy divízió Vilmos huszár, egy divízió Vürtenberg huszár és a jóval nagyobb számú ellenséges lovasságot megrohanta, alig néhány percnyi vagdalkózás után szétszórták őket, mintegy hetvenet levágtak közülük, azalatt egy portyázásból visszajövő Hunyady huszárszázad a menekülő hét ágyúra reácsapva munitiós szekereivel, s legénysége nagy részével elfogta, miben a mi osztályunkhoz tartozó Leel huszárok is segítségükre voltak, ezen összecsapás annál érdekesebb volt, mivel az a magyar tábor előtt igen közel történvén mindannyian legszebben láthattuk.”
1849. március 18-án Görgei megszállta a falut, hogy fedezze a magyar fősereg három hadtestének átkelését Poroszlónál.
Az I. és II. világháború áldozatai Szihalomban
Albert József | Kiss József | Potencsik András |
Albert László | Kiss Lajos | Popovics János |
Antal János | Kiss Márton | Póczos József |
Antal Joachim | Kiss Pál | Sári Ferenc |
Antal Miklós | Kiss Richárd | Sári Sándor |
Antal Pál | Koós István | Simon István |
Ács István | Koós László | Simon Sándor |
Ádám László | Koós Pál | Szabó Antal |
Balogh András | Kovács Imre | Talmács Ambruzs |
Bernáth István | Kovács István | Tóth Antal |
Boda Ambrúzs | Kovács János | Tóth István |
Boda Antal | Kovács Joachim | Tóth József |
Boda Emil | Kovács József | Tóth Sándor |
Boda József | Kovács Károly | Tuza András |
Both István | Kovács Miklós | Tuza Ferenc |
Bregli János | Kovács Pál | Tuza József |
Csanálosi László | Kovács Sándor | Tuza Lajos |
Csík László | Kristály Bertalan | Tuza Pál |
Csík Sándor | Krizsai József | Urbán Sándor |
Dobos András | Kürti Gáspár | Varga Antal |
Erdős László | Kürti József | Varga József |
Farkas Imre | Majoros Miklós | Venesz János |
Farkas János | Mák János | Veres Miklós |
Farkas Pál | Mengyi Sádor | Vincze István |
Ferencz Ádám | Mihály Antal | Vincze Joachim |
Ferencz János | Mihály Joachim | Vincze József |
Gál János | Mihály József | Vincze Pál |
Gerecz Miklós | Mihály Miklós | Vona János |
Joó József | Mihály Sándor | Zelei József |
Kapus László | Molnár Antal | Zelei Miklós |
Katkó Lajos | Molnár Barnabás | Kovács Antal |
Katkó Lajosné | Molnár Mihály | Fekete István |
Katkó Sándor | Nagy József | Frank Irén |
Kálmán Bertalan | Nagy Mihály | Steinfeld Aranka |
Kiss Antal | Papp Balázs | Braun Ármin |
Kiss Joachim | Pálfalvi Antal |
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.