span style=”display: none;”>5.08 Tófalu – Gazdaságtörténet
Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
1549-ben a dézsmajegyzék szerint 12 fő fizetett őszi búzából és méhrajok szaporulata után tizedet. Ekkor már török részre is adóztak, búza, kétszeres, káposzta, méhkas mellett must és sertés adót fizettek, továbbá kincstári rét és kétkerekű malom után is fizetniük kellett. 1552-ben elnéptelenedett, 1564-től az ónodi uradalom tartozéka lett. 1683–1686 között ismét elhagyták lakói, 1696-től települt újra. Lakói ebben az időszakban pálinkafőzéssel és erdei fakitermeléssel foglalkoztak. A szántóterületeket évenkénti újraosztásos rendszerben használták. 1766-ban úrbéri szerződést kötöttek a Grassalkovich-uradalommal, mely szerint a jobbágyok földesúri és egyházi adójukat terményeikből, gabonából, borsóból, lencséből, kenderből, kukoricából, dohányból, káposztából, tökből, lenmagból, babból és bárányszaporulatból természetben fizetik meg, robotolni kötelesek három napot, melyet pénzen is megválthattak. 1770-ben szabályos telekrendszer szerint használták a határt. A Tófalusi hegyen 50 gazda művelte a 135 kapás szőlőt. 1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 28 kishold szántót és 10 kaszás rétet adtak.
1800-ban a jobbágyok bérbe vették a majorsági szántóföldeket. Ekkor minősítették majorsági földekké a kertaljai dohányföldeket, melyek után szintén adót kellett fizetniük. A tagosítási és birtokelkülönözési pert 1839-ben indították meg, melyet 1859-ben zártak le. A 338 hold kertaljai és maradványföldeket váltság ellenében meghagyták használóik birtokában, a legelőből pedig minden egész telekhez 7 holdat jutattak.
A 20. század első harmadában fő termesztett növényei a búza és kukorica voltak, mellette zöldtakarmány, árpa, burgonya, dinnye, dohány, hüvelyes növények és len termeléssel is foglalkoztak.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1896 és 1935 között a következő képet mutatja:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 2521 | 1610 | 165 | 51 | 493 | ||||
| 1897 | 2477 | 2002 | 56 | 23 | – | 272 | 6 | – | 118 |
| 1935 | 2519 | 1997 | 68 | 19 | 41 | 262 | 3 | – | 129 |
A vizsgált időszakban a szántóföldi művelés alá vont területek növekedtek, az összterülethez viszonyított aránya az 1866. évi 63,86 %-ról 1935-re 79,27 %-ra növekedett. Mindennek forrása a rét és legelőterületek voltak, ezek feltörésével és szántóföldi művelésbe vonásával növelték meg művelhető területeiket.
A gazdaságok száma 1897-ben 268, 1935-ben 529 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 200–500 kh nagyságú birtokból 1 volt, 100–200 kh területű gazdaságból kettőt számláltak. 20–50 kh nagyságú birtokos 3 volt, 10–20 kh területű birtoka 25 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 88 volt, 1–5 kh között területe 243 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 167, közülük 34 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás feltételeit a rét és legelőterületek biztosították. A 19. században a juh, a szarvasmarha és a ló állománya volt jelentősebb. A hagyományos rideg módon tartott marhákat növendékként vagy hízva értékesítették, a tejtermelés nem volt jellemző. Az állatok egy részét igásállatként is használták. A lótartás szintén az igaerőt biztosította a földművelésben és áruszállításban. A sertések és baromfi tartása a lakosok húsigényét biztosította. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 239 | 290 | 362 |
| Ló | 249 | 211 | 190 |
| Sertés | 175 | 356 | 726 |
| Juh | 632 | 16 | 14 |
| Baromfi | 2111 | ||
| Méhcsaládok | 9 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 1 kovács, 1 asztalos, 2 kerékgyártó, 2 cipész, 1 mészáros és 1 egyéb ipari foglakozású került összeírásra. 1925-ben az iparosok száma 14 volt, 5 féle szakmát képviseltek: asztalos 3, cipész 5, kovács 3, kerékgyártó 2, bodnár 1.
Vásár és piactartási joggal a település nem rendelkezett, a szomszédos Kál és Kápolna piacán árusítottak. 1906-ban 3 kereskedőt írtak össze a faluban. 1925-ben 3 szatócsbolt és 2 kocsma működött a településen. A helyi kereskedelem és értékesítés elősegítésére 1907-ben megalapították a Tófalui Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet.
span style=”display: none;”>5.08 Tarnabod – Gazdaságtörténet
Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A 16. századból megmaradt dézsmajegyzékek szerint 1549-ben 9fő fizetett őszi gabonából tizedet, 3 személy pedig bárányszaporulata után adózott. Ekkor már a török részre is adóztak, 11 házban lakó 22 nős férfi fizetett búza, kétszeres, méhkas, sertés után kivetett adót. Fizetniük kellett Turcsányi Zsigmond kétkerekű malma után is. 1552-ben, Eger török ostromakor lakói elhagyták, pár év elteltével már újra népes. 1556-ban 9 tarnabodi lakos adott őszi, tavaszi gabonából dézsmát, báránytizedet 1 ember fizetett.
A 16. század közepén kisnemesek és taksás jobbágyok lakták, az 1672. évi összeírás kuriális faluként említi. 1685-ben lakói az adófizetés elől elmenekültek. 1696-ban újra népes, továbbra is kisnemesek lakták.
1725-ben a határt kétnyomásos rendszerben használták, legelőterületet Kál határában béreltek. Az apáti országút Bod felőli részeken a szántókat a közbirtokosok és jobbágyaik egyenlő arányban egymás között felosztva, azaz szabályozott telekrendszerben művelték, a külső határrészeket igaerő nagysága alapján évenként újraosztva dolgozták. Ezen a területen tavaszi gabonát és dinnyét ültettek.
1770-ben a kilenc úrbéri kérdőpontra adott válaszok szerint a Haller és Almásy részek jobbágyai földesúri adót fizettek búzából, árpából, zabból, káposztából, dohányból és bárányból, robotot szükség szerint végeztek. A többi kisebb birtokrészek lakói jobbágyszolgáltatásaikat pénzzel váltották meg. A település telki állománya 19 darab 26 holdas egész telek és 4 darab 13 holdas féltelek volt.
1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát negyedik osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 32 kishold szántóföldet és 12 kaszás rétet adtak. 1790 után a falu határában lévő 223 katasztrális hold területű majorsági földeket a jobbágyok használatába adták, így az úrbéri telkek száma nőtt. A birtokelkülönözés és tagosítás ügyében 1844-ben indított per 1859-ben fejeződött be: E szerint az úrbérrendezés utáni telkeket elismerték, a 25 hold maradványföld megváltás ellenében a jobbágyok kezén maradt, a 186 hold legelőt felosztva minden egész telekhez 6 holdat adtak. A 20. század első harmadában Az 1930-as évek közepén a szántóföldi növénytermesztésben jellemző volt a búza, kisebb területeken kukoricát, rozst, zöldtakarmányt, cukor- és takarmányrépát ültettek. Dinnyét és dohányt is sokan termesztettek.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 1804 | 1093 | 342 | 267 | |||||
| 1897 | 1787 | 1382 | 40 | 293 | 17 | 17 | 1 | – | 37 |
| 1935 | 1754 | 1360 | 64 | 92 | 48 | 143 | – | – | 47 |
A gazdaságok száma 1897-ben 143, 1935-ben 342 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 100–200 kh területű birtokból 1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 5-en rendelkeztek, 20–50 kh terület nagyságú birtokos 10 volt, 10–20 kh területű birtoka 11 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 58 volt, 1–5 kh között területe 116 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 141, közülük 98 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A szűk legelőterület miatt az állattartás nem vált meghatározó ágazattá. A 20. században nagyobb számban szarvasmarhát tartottak, melyet részben hízva értékesítettek, részben tejtermelésre hasznosítottak. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 242 | 413 | 409 |
| Ló | 220 | 170 | 175 |
| Sertés | 498 | 256 | 421 |
| Juh | 352 | – | – |
| Baromfi | 2317 | ||
| Méhcsaládok | 111 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1675-ben a település kovácsmesteréről tesz említést egy összeírás. 1906-ban 1 kovács és 1 mészáros élt a faluban. 1925-ben 12 iparos, 2 kovács, 1 kerékgyártó, 1 szabó, 1 borbély, 2 cipész, 3 cséplőgépes és 2 olajütő dolgozott a településen.
Vásár és piactartási joggal a település nem rendelkezett, a szomszédos Kál piacán árusítottak. 1906-ban 5 kereskedőt írtak össze. A helyi kereskedelem és értékesítés elősegítésére 1902-ben alakult meg a Tarnabodi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, mely 1925-ben már Hangya Szövetkezetként 1 kocsmát és egy vegyeskereskedést tartott fenn. 1933-ban még egy szatócsbolt nyílt, s az Eger és Vidéke Tejszövetkezet tejgyűjtő telepet hozott létre.
Tenk – Birtoklástörténet
1546-ban Losonczy István használta a négy jobbágyportát, de 1549-ben a török elpusztította a falut. Egészen a 17. század végéig néptelen is maradt. Erdőtelek pusztája, és a Szentmáriay család birtoka volt. 1694-ben Butler János egri várparancsnok lett a földesura. Az 1720-as évektől a Gellén család lett a másik birtokos. Az 1700-as évek végén mellettük még a Csoma és más birtokosok is megjelentek, így a runyai Soldos család. A Soldosokkal való házasság kapcsán játszanak szerepet Tenk életében a Gyulayak. A 19. század két nagy birtokosa volt még az Elek és a Pap-Szász família. Az 1880-as években Szerelem Alfréd is birtokos volt itt. Pusztatenk utolsó földes urai a pazonyi Elekek voltak 1952-ig
Egészen 1947-ig Erdőtelek pusztája maradt, ekkor újra önálló községgé alakult.
Újlőrincfalva – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Az 1746. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a településen iskolamester működött, de 1774-1775-ben készített megyei iskolai összeírásban már nem szerepel a falu.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1851-ben két felekezet (református és katolikus) működtetett a faluban iskolát, amelynek épülete „igen rossz” volt az összeírás készítői szerint. A tanulók száma ekkor 65 volt.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
Az új faluhelyen 1880-ben megépült az iskola, azonban a római katolikus és református egyház egyaránt igényt tartott rá. 1882-ben született megegyezés, mely szerint az intézmény a római katolikus egyház működtetésébe kerül, és a református iskola megépítéséig az ehhez a hitfelekezethez tartozó gyerekek tanítását is – a hitoktatás kivételével – vállalják. 1887-ben a 35 tanköteles gyerek közül 31 járt iskolába, ahol egy tanteremben egy tanító oktatta őket. 1902-ben elkészült a római katolikus felekezeti elemi iskola és tanítói lak épülete.
1925-ben a katolikus és a református egyház is fenntartott külön-külön egy tantermes iskolát, ahol osztatlan formában tanította egy-egy tanító a gyerekeket. 1932-ben a községi elöljáróság éves közigazgatási jelentésében az állt, hogy a református iskola megszűnt. 1934-ben a római katolikus egyházközség új iskolaépületet építtetett. 1935-ben Juhász Lajos és Molnár József voltak a tanítók.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
A településen az első egyesület, az Önkéntes Tűzoltóegylet 1899. szeptember 10-én alakult meg. 1925-ben jött létre a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a nagyközségben. 1935-ben szervezték meg a Katolikus Olvasókört, 1944-ben pedig megalakult a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet helyi fiókszervezete.
1931-ben 110 kötetes Népkönyvtárat hoztak létre a településen.
Újlőrincfalva – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. Az egri püspökség birtokához tartozó falu már az 1261. évi okleveles említésben jellemzően halászattal foglalkozó településként szerepel. A Nagymorotva és Zsukmorotva nevű halászóhelyeken kifogott halak fele a püspökséget illette, másik felén a szomszédos Magyarádiakkal osztoztak.
1546-ban a településen 11 portát írtak össze, melyből négy már elhagyottként szerepelt. 1552-ben lakói elhagyták, de hamarosan visszaköltöztek, mert 1558-ban öt lakott telket írtak össze. 1570-ben már török részre is adózott 11 háztartás. 1609-től kincstári kezelésbe került, majd 1630 körül ismét a püspök birtokává vált. 1675-től a települést lakói elhagyták. 1683-ban 3 telkes és 3 zsellér lakója Poroszlón élt, az ottani földesúrnak fizette adóját.
1694-1695-ben ismét benépesült. Szántóföldi művelésre nem volt alkalmas határa, fő gazdálkodási ága továbbra is a halászat maradt. A falu lakosságát alkotó uradalmi halászok a szerződésük szerint évente a Tiszából kifogott halakból 2000 élő halat adtak az egri és felsőtárkányi halastóba, s a püspök számára halászták az uradalom Morotva tavát. 1766-ban Eszterházy Károly püspök 20 szerződéses halászt, rétet adva nekik, telkesjobbággyá tett, s a település jobbágyfaluvá lett. Az 1770-es úrbéri kérdőpontokra adott feleltek szerint a település lakói minden héten tartoztak halat adni a püspöki udvar számára, ezen túl kötelesek voltak 480 kéve nádat vágni. Szántófölddel nem, csak réttel rendelkeztek.
Az 1771. évi úrbérrendezéskor a határt harmadik osztályúnak minősítették, a 20 negyedtelkes jobbágynak rétet adtak. 1804-ben a megalakított szatmári püspökség birtoka lett. A 19. században továbbra is a halászat jelentette a fő megélhetési forrást. 1868-ban megtörtént az úrbéri elkülönözés, ekkor kijelölték a kender-, kukorica- és krumpliföldeket, a szántóföldeket pedig rétekben adták ki. Az 1876. évi árvízben a település elpusztult, majd a szatmári püspök által rendelkezésre bocsátott új területen, Felső-Magyarad pusztán épült újjá. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1896 és 1935 között a következő képet mutatja:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1896 | 7327 | 605 | 14 | 2235 | – | 2755 | 687 | 2 | 1029 |
| 1935 | 5748 | 1129 | 16 | 1744 | 1 | 2027 | 617 | 3 | 211 |
A 19. század végétől 1935-re a szántóföld területe majdnem kétszeresére növekedett, de az összterülethez viszonyítva továbbra is a rét (30,34 %) és legelő (35,26 %) magas aránya maradt jellemző. A szántóföldeken kukoricát, zabot, búzát, árpát és burgonyát termeltek.
A gazdaságok száma 1896-ban 123, 1935-ben 140 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint 1000 kh nagyságot meghaladó birtokos 1 volt, az 500 és 1000 hold közötti területet a közösben hagyott kaszáló és legelő jelentette. 100 kh és 500 hold közötti birtokból kettőt számláltak, 20–50 kh területű birtokosok száma 5, 10–20 kh területű birtoka 7 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 22 főnek volt, az 1–5 kh területtel rendelkezők száma 46. Az 1 kh alatti területet bírók száma 56 volt, közülük 39 fő nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a rét és legelőterületek biztosítottak feltételeket. A 18. században a határban a püspökség állatait legeltették. 1799-ben a jobbágyok tulajdonában 75 ló, 61 tehén és 125 juh volt. Az állatállomány alakulását a következő táblázat mutatja:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1896 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 195 | 164 | 217 |
| Ló | 125 | 140 | 133 |
| Sertés | 128 | 106 | 239 |
| Juh | 2 | – | – |
| Baromfi | 1017 | ||
| Méhcsaládok | 15 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. Újlőrincfalván nem éltek iparral foglalkozók, 1906-ban és 1925-ben is csupán 1 kovács volt a településen. 1932-ben még 2 cipész kapott iparengedély, így 3 fő lett a község iparosainak száma. Az itt élők jellemző háziipari tevékenysége a szövés-fonás és a kosárfonás volt.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. Az 1799-es leltár szerint az uradalomnak kocsmája volt a településen. 1906-ban egy kereskedőt írtak össze a településen. 1932-ben két szatócsbolt és egy kocsma volt a helyi kereskedés színtere. A lakosság piacozni és vásárra az 5 km-re fekvő Poroszlóra járt, mivel helység nem rendelkezett vásártartási joggal.
Tarnaszentmiklós – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1527-től az egri káptalan birtokában lévő falu a török hadjáratok idején elpusztult: az 1548. és 1549. évi dézsmajegyzékben lakatlan pusztának tüntették fel. 1556-ban 13 fő fizetett őszi és tavaszi gabonaterméséből egyházi adót, közülük egy fő bárányszaporulata után is adott dézsmát. A 16. század végén ismét elnéptelenedett, 1629-től poroszlói káptalani jobbágyok művelték határát. A 1685-ben a töröktől való visszafoglaló háború idején lakói ismét elhagyták, s 1751-ig lakatlan maradt. Határát 1718-ban az egri káptalan bérbe adta gróf Buttler Lajosnak, melyet ezt követően legelőként használtak.
1751-ben a falut újratelepítették. A káptalannal kötött szerződés szerint a betelepülők a határhasználatot 500 Ft készpénzzel és ajándékokkal (1 akó vaj, 24 bárány, 4 hízott sertés, 3 borjú) megváltották. Megkapták emellé még a korcsma és mészárszék jövedelmét is. A szántóterületeket és a rétet évenkénti újraosztásos rendszerben használták.
1771-ben az úrbérrendezés során a falut második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 28 kishold szánót és 12 kaszás rétet adtak. 1836-ban a káptalan bérbe adta községnek a korcsmát, a mészárszéket, a szárazmalmot, a kovácsműhelyt, a piacjövedelmet és a sóárulás hasznát, robotváltság fejében pedig évi 600 Ft váltságösszeget kért.
1856-ban a birtokelkülönözés során a maradványföld (338 kishold) váltság ellenében a jobbágyok birtokában maradt, legelőből pedig a telkenkénti maximális 22 holdat kapták meg. A 20. század első harmadában a búza és kukorica termesztése vált meghatározóvá, de jelentős volt a borsó termelése is, árpát, zöldtakarmányt, rozst, zabot elsősorban házi szükségletre termeltek.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 9516 | 2632 | 940 | 4523 | |||||
| 1897 | 6080 | 2612 | 26 | 720 | – | 2426 | 1 | 39 | 256 |
| 1935 | 6051 | 3728 | 57 | 68 | – | 1905 | – | – | 293 |
A gazdaságok száma 1897-ben 200, 1935-ben 412 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh területű birtok egy volt, 200–500 kh közötti birtoknagyságú tulajdonosból hármat számláltak. 100–200 kh területű birtokból szintén 3 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 11-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 49 volt, 10–20 kh területű birtoka 69 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 47 volt, 1–5 kh között területe 157 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 72, közülük 60 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás kedvező feltételeit a jelentős rét és legelőterületek biztosították. A szikes, vízáradásos területen fekvő legelőn a 19. században jelentős számban tartottak juhokat és szarvasmarhát. Az összes földterületnek csaknem felét kitevő legelőn a káptalan is kiterjedt szarvasmarha és juhtenyésztést folytatott. Az uradalom és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 1003 | 794 | 708 |
| Ló | 365 | 354 | 339 |
| Sertés | 587 | 302 | 685 |
| Juh | 3906 | 1761 | 1005 |
| Baromfi | 2172 | ||
| Méhcsaládok | 23 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1836-ban kovácsműhely, mészárszék és szárazmalom működött a faluban. 1906-ban 2 kovács, 1 lakatos, 1 csizmadia, 1 molnár és 1 olajsajtoló élt a településen. 1925-ben 3 kovács, 1 kőműves-ács, 1 csizmadia, 1 cipész, 1 asztalos, 1 borbély és 2 géplakatos alkotta a helyi iparos társadalmat. Nagyobb vállalkozás a malom volt, melyet ekkor már gőzerővel hajtottak meg, ezen kívül két olajütő is dolgozott a faluban.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. 1751-ben kocsma és mészárszék működött a faluban. 1906-ban 3 kereskedő került összeírásra. 1925-ben 3 kocsma és 3 vegyeskereskedés, más néven szatócsbolt volt a faluban. 1906. március 4-én alakult meg a Tarnaszentmiklósi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, mely a helyi kereskedelmi forgalmat segítette. Vásár és piactartási joggal nem rendelkezett a község, a lakosság a 12 km-re lévő Heves vásárait és piacát vette igénybe.
Helybeli hitelintézete a Tarnaszentmiklósi Hitelszövetkezet volt.
Sarud – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. Az Árpád-kori régészeti leletek alapján a település lakói elsősorban állattartással foglalkoztak, ezen belül a lótartás volt a legnagyobb arányú. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az egri püspök az 1327-ben birtokába kerülő falu, Hídvég határában lévő vám- és rév jövedelmét is megkapta. A 15. század végén a püspökség majorságot alakított ki Hídvég központtal. Szántóföldi vetéshez búzát, zabot, lencsét és babot vásároltak, és nagy számban lovat, tehenet, ökröt és juhot tartottak. Jelentős és jövedelmező tevékenység volt a halászat is, a püspökséget sózott hallal, az egri halastavakat pedig halivadékkal látta el.
1544 után a település lakói már a törököknek is adóztak. 1548 után a püspöknek járó földesúri jövedelem kétharmadát az egri vár fenntartására és katonái ellátására fordították. 1552-ben az Eger falaihoz vonuló török seregek elpusztították a falut, lakói közül nem mindenki tért vissza. 1558-ban a Hídvégen élő 8 jobbágy a 31 elpusztult telekhez tartozó szántókat és legelőket közösen használta. Sarudon 3 jobbágy és 15 zsellér élt, akik az itt lévő 34 elpusztult telekhez tartozó földeket egyenlő arányban egymás között felosztva művelték. Mindkét település lakói kötelesek voltak minden munkát elvégezni a püspöki majorban. 1579-re a majorságban a gazdálkodás megszűnt.
A 17. században nem néptelenedett el teljesen, de 1671-ben határát Péntek Benedek és János tiszanánai nemesek használták. A török kiűzése után 1690 és 1693 között újratelepítették, s 1703-ban visszaállt az egri püspök birtokjoga is.
Hídvégen majorsági gazdálkodást folytattak, 1772-ig a tiszttartóság központja volt. Az 1730-as években megépültek az uradalom legfontosabb gazdasági épületei Ómajor (Hídvég) és Újmajor (Csárdamajor) területén. A kisebb jelentőségű szántóföldi művelésben 1749-ben őszi és tavaszi gabonát, árpát és zabot termeltek. A majorság vezető ágazata az állattartás volt. Elsősorban szarvasmarhát tartottak, 1731-ben közel 200 darab volt a számuk. 1764-ben 27 bika és tinó, 366 tehén és üsző, 77 borjú és 324 ökör (117 eladásra váró hizlalt, 40 hízásra fogott, 167 gulyában legelő) és 43 bivaly a majorság állománya. A hizlalt állatok húst biztosítottak a püspökségnek, a többi szarvasmarha és bivalytehén tejét pedig feldolgozták, vajat és sajtot készítettek belőle. A hídvégi majorüzem nem termelt piacra, nem vált árutermelő gazdasággá, az itt előállított vaj és sajt szinte teljes mennyiségét a püspöki udvar szükségletére fordították.
A majorságban jelentéktelen volt a lótartás, nagyobb számú juhot 1761 után kezdtek tartani. 1764-ben 1399 juhot írtak össze. A sertés és baromfi leginkább a majorságban élők ellátására szolgált.
1799-ben az uradalmat bérbe vette Gemingen báró, majd 1804-től az újonnan szervezett szatmári püspökség kapta meg. A 19. században a gabonafélék és kapásnövények mellett ipari növényeket (cukorrépa, dohány, len kender, repce, szója), mákot és hagymamagot termesztettek. A szarvasmarha és juhtartás továbbra is jelentős maradt.
Sarud 1709 és 1711 között a pestisjárvány miatt elnéptelenedett. Az 1712-ben visszaköltözőknek az egri püspök adókedvezményt adott, mely szerint az igásjószággal rendelkező jobbágy évi 4 forint megfizetésével mentesül minden további földesúri adó- és robotkötelezettség alól. A határt szabad foglalásos rendszerben használták, majd évenkénti újraosztásos rendszerben. 1744 után a majorsági munkák nagy részét a jobbágyok végezték robotban, a saját földjeik megművelése teljesen ellehetetlenült, ezért inkább elköltöznek, ha a helyzetük nem változik. 1759-ben a püspök 1500 forintért bérbe adta a sarudiaknak az egész határt, elengedte a tizedet és a kilencedet, mentesítette őket a robot végzése alól, átengedte nekik a mészárszék, a kocsma és a malom jövedelmeit és a halászat jogát. 1763-ban az új urbáriummal kedvezményeik megszűntek. 1767-ben az újabb úrbéri szabályozással rögzítették a jobbágyok éves szolgáltatását és megkezdték a jobbágyföldek kimérését. Kialakítottak 6 db 20 holdas, 16 db 10 holdas, 20 db 5 holdas és 16 db 2,5 holdas gazdaságot. A gazdálkodásban áttértek a háromnyomásos rendszerre. Az 1771 évi úrbérrendezés során a falu határát harmadik osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 30 kishold szántót és 12 kaszás rétet adtak. 1860-ban a birtokelkülönözés és tagosítás ügyében indított per befejeződött, a 686 hold maradványföld megváltás ellenében a jobbágyok birtokában maradt, a 2000 holdas közlegelőből 16 holdat ítéltek meg telkenként. A 20. század első harmadában a gabonafélék mellett a szántóföldeken takarmánynövényeket, kukoricát, takarmány- és cukorrépát, repcét, hüvelyeseket és étkezési célra burgonyát termesztettek. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 10325 | 3428 | 1209 | 3962 | 266 | ||||
| 1897 | 10368 | 5896 | 61 | 1332 | 1 | 2178 | 46 | 75 | 779 |
| 1935 | 10272 | 6854 | 66 | 924 | – | 1581 | 65 | – | 782 |
A gazdaságok száma 1897-ben 392, 1935-ben 1133 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti birtokkal rendelkező egy volt, 200–500 kh nagyságú területet hárman bírtak. 100–200 kh és 50–100 kh területű birtokokból 2-2 volt, 20–50 kh birtoknagyságú földdel 27-en rendelkeztek, 10–20 kh területű birtoka 103 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 143 volt, 1–5 kh között területe 425 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 427, közülük 13 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás a korai időktől kezdve meghatározó ágazat volt a településen. A hídvégi majorság állattartó üzem volt, és a falu lakóinak állattartásához is a nagy kiterjedésű rét és legelőterületek biztosították a feltételeket. A 18. század végétől a növekvő gyapjúárak miatt a juhok száma jelentősen megnőtt és ugyancsak gyarapodott az igáslovak állománya. 1799-ben 1089 volt a juhok száma, a hámos és ménesbeli lovaké 262, 1847–48-ban a juhok száma 1554 darabra, a hámos lovak száma 331 darabra nőtt. Az uradalom és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:
| Állatállomány változása (darabszámban) | ||||
| 1897 | 1911 | 1935 | 1944 | |
| Szarvasmarha | 1862 | 1832 | 1390 | 1439 |
| Ló | 736 | 281 | 223 | 588 |
| Sertés | 2570 | 2207 | 2914 | 617 |
| Juh | 3721 | 5460 | 5021 | 2809 |
| Baromfi | 5580 | |||
| Méhcsaládok | 70 | |||
A korai ipari üzemek megjelenése az uradalomhoz kapcsolhatók. Az ott folyó építkezések anyagát az 1750-ben már biztosan működő téglakemence biztosította, ahol évente közel 30 000 téglát égettek. 1799-ig működése folyamatos volt. 1751-ben egy tiszanánai ács szárazmalmot épített, mely a 19. század végéig működött. Ennek helyén megépült az uradalmi malom, mely először gőzerővel, 1944-ben már villanymotorral működött.
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1747-ben Sarud község két kovácsot, a következő évben pedig mészárost szegődtetett. 1750 és 1752 között csizmadia, 1799-ben takácsmester dolgozott a faluban. 1828-ban egy kovácsot és egy mészárost írtak össze. 1906-ban 6 kovács, 2 asztalos, 3 kerékgyártó, 1 hentes és 1 kőműves élt a településen. 1936-ban az iparosok száma 35 volt, foglalkozásuk szerint 2 asztalos, 5 ács, 5 borbély, 8 cipész, 2 csizmadia, 5 kovács, 5 kőműves, 2 kerékgyártó és 1 kútfúró.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. 1747-51 között a hídvégi majorban kocsmaház épült. 1925-ben 2 kocsma volt a településen. 1906-ban 4 kereskedő került összeírásra. 1933-ban 8 kereskedő élt a faluban. 1901-ben alakult meg a Sarud és Vidéke Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, 1912 után pedig a Hangya Szövetkezet. A településen Tejszövetkezet is működött.
A helyi hitelélet elősegítésére 1911-ben megalapították a Sarud és Vidéke Hitelszövetkezetet.
Hetivásár tartására 1907-ben kapott a nagyközség engedélyt, mellette Poroszló piacára és vásárára jártak.
Sarud – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Sarud
Közigazgatási jogállása:1848-ig jobbágyfalu, ettől kezdve 1895-ig úrbéres község, 1895-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Hídvég és Pusztadaruhát puszták, Csárdamajor, Tölgyeshát-, Fekete-, Büdöskúti- és Rátkay-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tiszai járás
1883–1950. január 31. Tiszafüredi járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Kápolna – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Kápolna
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres nagyközség, 1871-től nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1877-ben: Albert-major
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1950. január 31. Egri járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Kápolna – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
1770-ben 25 tanulóval római katolikus elemi iskola működött Kápolnán. Tanítás mindennap volt, az órákon olvasást, magyar és latin „literaturát” tanultak, valamint hitoktatásban is részesültek a gyerekek. Az iskolába járók száma 1772–1775 között évente 20 fő volt, s ekkor már az írás tanulása is a tananyagba került. 1774-től az írás, olvasás és hittan oktatása folyt. Az iskola tanítója Zele György volt, akinek munkájáért 1770-ben a szülők 30 krajcárt fizettek tanulónként. 1772-től a község vállalta magára a tanítói javadalmazást, évi 8 rajnai forintot és 8 pozsonyi mérő búzát adtak neki.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Továbbra is az egyház irányítása alatt maradtak az elemi iskolák, s az egri püspök, Eszterházy Károly 1786-ban a településen önálló iskolaépület megépítését rendelte el.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény kötelező tankötelezettséget vezetett be, meghatározta a kötelező tananyagot, s az oktatási formát is előírta. Az elemi népiskolai oktatást két fokozatra bontották, 6 évig tartott a mindennapi szakasz a 6-12 éves gyerekek számára, 3 éves volt az ismétlő iskolai fokozat, ahová a 13–15 éves gyerekeknek volt kötelező járni. A tanítási időszak faluhelyen legalább 8 hónap volt, a tanítási órák száma a mindennapi iskolában el kellett hogy érje a heti 20 órát, de 25 óránál több nem lehetett, az ismétlőben télen heti 5, nyáron heti 2 órát kellett megtartani.
A kápolnai Római Katolikus Népiskola tanulói létszáma 1865-ben már 188 volt, a rendeletet követően pedig meghaladta a kétszázat. A tanítást az 1854–1874 közötti 20 évben Kóczián György végezte, majd 1874-től fia, Kóczián Ferenc vette át a tanítói feladatokat. 1875-től ketten (kántortanító, segédtanító), 1887-től a korszak végéig pedig hárman (kántortanító, tanító, segédtanító) végeztek oktatói munkát az iskolában. 1899-től az ismétlő iskola tanulói gazdasági képzésben is részesültek, az 1873-ban már működő faiskolában kertészeti és „fa tenyésztési” ismereteket sajátíthattak el gyakorlati órákon.
1886-ban megnagyobbították az iskolát, a már meglévő iskolaépület mellé építettek új épületet. Az építkezést az egri érsek, a helyi plébános és a község közösen finanszírozta. 1894-ben harmadik tantermet alakítottak ki. 1941-ben a legrégibb, és legrosszabb állapotú épületet lebontották, helyére újat építettek három tanteremmel.
Az 1940-es években kísérletek voltak a nyolcosztályos népiskola bevezetésére, de ezt csak egy 1945. augusztus 16-án kelt miniszterelnöki rendelet tette kötelezővé. Kápolnán az 1943-1944. tanévben 8 évfolyamon folyt tanítás, igaz, összevont osztályokban. Az iskolát 1948-ban államosították.
A kisdedóvoda felállítását a község képviselőtestülete már 1877-ben jótékonynak tartotta, de alkalmas személyzet és hely híján nem kezdeményezte megvalósítását. A nyári időszakban működő gyermekmenház megnyitását végül 1892. június 1-jére tűzték ki, de valószínűleg csak két év múlva kezdte meg működését. Az óvoda az iskola épületében kapott helyet, feladata a nyári mezőgazdasági munkákat végző szülők gyermekeinek megőrzése volt. A kicsik felügyeletét dajka segítségével a tanítónők látták el, így 1906-ban Gáspár Lenke, 1919 után Semperger Katalin vezette a gyermekmenházat. Államosítására az iskolákkal együtt 1948-ban került sor.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Kápolna elsőként, 1898. március 1-jén megalakuló egyesülete az Önkéntes Tűzoltótestület volt. 1907-ben jegyezték be a Földműves Olvasókört, melyet már akkor Gazdakörnek is hívtak. 1924-ben jött létre a Levente Egyesület helyi csoportja, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1925. január 11-én alakult a Kápolnai Iparoskör. 1935 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület is működött a településen. 1941-ben létrehozták a Katolikus Leánykörök Szövetségének helyi csoportját.
1926-ban a földművelődésügyi miniszter, a község és lakosság együttes anyagi támogatásával megépítették a Földműves Olvasókör Népházát. Az épületben ismeretterjesztő és műkedvelő előadásokat tartottak. Jelentős volt az Olvasókör könyvállománya, 1937-ben 700 kötet, melyet népkönyvtárként is használtak. Ugyanekkor az Iparoskör is rendelkezett 300 darabos könyvtárral.
1912-ben a főszolgabíró engedélyével Fonó Sándor debreceni vándormozis vetített először filmet a faluban. Állandó mozija a településnek 1926-tól lett a Földműves Olvasókör épületében.
Kápolna – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A sík vidéken fekvő település állattartásra és földművelésre egyaránt alkalmas volt. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1430-tól az egri püspökség birtokába tartozó település tiszttartósági központ volt, a közelben fekvő egyházi területek gazdálkodását innen szervezték. Így Kiskompolt és Dobi puszta is ide tartozott 1486-ban. Ugyanebben az évben a falu 12 háztartása Szent György és Szent Mihály napján is 12–12 dénár cenzust fizetett, gabonatermésük után a tizedet megadta és Szent Demeter napján 600 fej káposztát szolgáltatott be. A településen földesúri tulajdonban lévő malom is működött.
Eger 1552. évi ostromakor a települést lakói elhagyták, de a hadak elvonulását követően visszaköltöztek. Hódolt településként a török számára is adóztak, az 1550 körül készített összeírás szerint a 9 házban lakó 17 nős férfi a kapuadón kívül búza, kétszeres, must, méhkas, széna, káposzta és sertés után fizetett adót. Az 1558. évi urbárium a pénz- és terménybeli szolgáltatáson túl már robotkötelezettséget is előírt a falu lakóinak: a malom karbantartását és árkának tisztán tartását kellett elvégezniük, teljesíteniük kellett egy napi arató- és cséplőmunkát a püspökség pusztaszikszói majorjában, a gabona- és bortized Egerbe szállításában fuvarozási kötelezettségük volt, továbbá az egri vár szükséges munkálatainál is igásfogatokkal szolgálni tartoztak.
1596-ban Eger elfoglalását követően a település elpusztult, de a 16. század elejétől ismét népes. 1686-ban az Eger köré vont blokád során a falut kiürítettek, lakói 1694 táján költöztek vissza. Az újratelepülést segítette, hogy a beköltözők a vármegyétől adómentességet kaptak.
1716-ban Erdődy Gábor püspök úrbéri szerződést kötött a kápolnaiakkal. A püspökl az itt lakók nehéz helyzetét figyelembe véve mentesítette őket a földesúri kilenced megfizetése alól és rögzítette robotterheiket. Az igásállattal rendelkezők 3 hét robotot voltak kötelesek végezni a pusztaszikszói majorsági földeken, melynek egy-egy hetes időszakai az ugarszántás, a tavaszi és őszi vetés idejére estek. Egy napos fuvarszolgálattal tartoztak. A kocsma és mészárszék hasznát a község megkapta azzal a kikötéssel, hogy a kimérendő bort, sört és pálinkát, csak az uraságtól szerzik be.
A határt 1715-ben szabadfoglalásban használták. Az 1720-ban és 1737–1738-ban készített összeírások szerint két nyomásban, szabályozott újraosztásos rendszer szerint művelték a szántókat, ahol főként gabonaféléket vetettek. Dinnyét és kendert az őszi búza vetésterületén termesztettek, emellett káposzta, komló, mák, dohány, borsó és lencse termelésével is foglalkoztak. 1764 táján már háromnyomásos rendszerben művelték a földeket, s a korábban meglévő növénykultúrák mellett új haszonnövényként megjelent a kukorica. 1755 után a település északnyugati részén, az Előhegy, Avasalja, Lázár hegy és Csonkás nevű részeken szőlők telepítésére került sor. Az itt termelt szőlőből készített bor, a források szerint minden esetben vörösbor, a helyi szükségletet elégítette ki. A legeltetésre alkalmas területek és az erdő szűkössége miatt 18. század közepétől a község rendszeresen bérbe vette Dobi pusztát.
1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát harmadik osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 39 kishold szántóföldet és 3 kaszás rétet adtak. Az úrbéres telkiállomány 27,5 volt. A jobbágygazdaságok számát a maradványföldekből 31-gyel Eszterházy Károly püspök megemelte, így 58,5 lett az úrbéres telkek száma a községben, melyből 8,5 telek tartós adómentességet kapott.
A püspökség majorsági szántóföldet 1771-ig nem hasított ki magának, területét harmados részes bérleményben a jobbágyok művelték. 1779-ben már rendelkezett három táblában három nyomásra osztott elkülönített földdel, azt a korábbiak szerint műveltette. A termesztett növények között a zab és az árpa jelentősége nőtt az 1800-as évek első harmadában.
Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően az egri érsekség 1856-ban kérte az úrbéri birtok és legelő elkülönözését, tagosítását. Az úrbéri bíróság 1858. évi ítélete szerint a közös legelőből minden egész telek 10 kisholdat kapott, a maradványföldeket holdanként 10 forintjával megválthatták. A szőlők és szőlőalja utáni taksákat változatlanul hagyták. Ez utóbbit 1868-ban törölték el.
A 20. század első harmadában a gabonafélék, búza, árpa mellett a szántóföldeken takarmánynövényeket, kukoricát, takarmányrépát, hüvelyeseket, dohányt, dinnyét és burgonyát termesztettek. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 5392 | 2430 | 190 | 69 | 756 | 19 | |||
| 1897 | 3785 | 3093 | 55 | 141 | 34 | 260 | 17- | 185 | |
| 1935 | 3768 | 3018 | 92 | 112 | 146 | 227 | 15 | – | 158 |
A gazdaságok száma 1897-ben 394, 1935-ben 540 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh és 200–500 kh területű birtokokból 1-1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 3-an rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 17 volt, 10–20 kh területű birtoka 64 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 67 volt, 1–5 kh között területe 206 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 181, közülük 73 nem rendelkezett szántófölddel.
Az 1919. évi XVIII. néptörvény február 19-i elfogadását követően február 23-án Kápolnán Károlyi Mihály ünnepélyes keretek között kezdete meg birtokának felosztásával a földosztást.
Az állattartás a korai időktől kezdve fontos ágazat volt a településen. Az állatok biztosították a föld megműveléséhez szükséges igaerőt, és a lakosság húsellátását is szolgálták. A 16. századi török adószedők által készített összeírások adatai szerint az 1570 utáni időszakban a juhok tartása került a gabonatermeléssel szemben előtérbe. Az 1732. évi összeírásban a telkes jobbágyok igásállata 48 ökör és 10 ló volt. Ez utóbbiakat a föld műveléséhez nem, csak fuvarozáshoz használták. 1764-ben az igavonó ökrök száma 136, a hámos lovaké 68 volt, 1799-ben 84 ökröt és 267 lovat írtak össze. 1840-re az igásállatok száma csökkent, ökörből 13 darabot, lóból 172 darabot számláltak. Az egyéb állatok közül a juhok tartása emelkedett ki, mely a gyapjúkonjunktúra miatt jelentős hasznot termelő ágazattá vált.
A földesúri majorgazdálkodást is a juhászat képviselte. 1799-ben az uradalom juhállománya 365 darabból állt, a falubeliek 1100 darab juhot tartottak. A legelőterületek szűkössége miatt a kápolnaiak Dobi pusztát bérelték. A telkiállomány megnövelése miatt a közös legelő már nem volt elegendő, s a helybeliek helyzetét tovább rontotta a postaállomáson kötelezően tartott 10 postaló eltartása és az átvonuló katonaság lovainak élelmezése is. Az egyéb tartott állatok, sertés, baromfi a helybeli szükségletek kielégítésére szolgáltak. Az uradalom és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 408 | 179 | 210 |
| Ló | 330 | 225 | 113 |
| Sertés | 459 | 208 | 487 |
| Juh | 654 | 70 | – |
| Baromfi | 3400 | ||
| Méhcsaládok | 22 | ||
A korai ipari üzemek megjelenése az uradalomhoz kapcsolhatók. Uradalmi sörfőző 1704-ben már létezett, amit 1720 táján már nem említenek, feltehetően elpusztult. Erdődy püspök 1730-ban G. B. Carlone építészt bízta meg egy új sörház építésével, melynek üzemeltetésére Herner Ferenc sörfőzővel kötött szerződést.
Téglaégető 1783–1790 között működött, itt cserepet is készítettek.
Malom működésére 1486-ból van az első adat, s ezt követően a szórványos forrásokban, így az 1558-as urbáriumban, 1570-ben készített török összeírásban, 1682. évi urbáriumban említést tesznek róla. A 18. században a Malomárok mentén két vízimalom volt. 1868-ban Zettner Károly megépítette az első gőzmalmot, 1873-ban Merschitz Kálmán alakítatta át az egyik vízimalmot gőzmalommá.
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1764-ben Kápolna lakosai között kovácsot írtak össze, s 1786-ban említették. 1906-ban az alispáni jelentés szerint 2 kovács, 1 kerékgyártó, 1 szabó, 2 cipész, 3 csizmadia, 1 ács és 2 kőműves élt a településen. 1925-ben 27 iparost számláltak, 4 mészáros és hentes, 2 csizmadia, 5 cipész, 1 pék, 1 bádogos, 3 asztalos, 2 szabó, 5 kovács, 4 kőműves és ács alkotta a helyi iparos társadalmat. 1942-re számuk megduplázódott, s a korábbi szakmák mellett új foglalkozásként megjelent a szikvízkészítő, bércséplő és géplakatos.
A település legjelentősebb üzeme az 1868-ban felállított Kápolnai Dohánybeváltó Hivatal volt. Az állami dohánymonopólium folytán a hivatal adminisztratív teendőket végzett, továbbá ellátta a termelőket vetőmaggal, ellenőrizte a termelést, átvette hatósági áron a dohánytermést, valamint feldolgozta és bálázta a dohányt. A 25 alkalmazott mellett időszakosan is foglalkoztattak munkásokat, a zöld dohány átvételekor 50–60 főt, a száraz dohány beváltása idején és fermentáláskor 150 főt.
1906-ban Rácz József mezőgazdasági gépek javítására műhelyt hozott létre. 1910–1914 között cserépgyár működött. 1927–1928-ban olajütő malmot alakított ki Detky János, a gőzmalom tulajdonosa. Az 1920-as években megalakult a Kápolnai Bortermelők Szeszfőző Egyesülete, mely 1926-ban szeszfőzde építésére nyert engedélyt. 1939 őszén a háborús szükségletek fedezésére Kísérleti Rostnövény Feldolgozó üzemet létesítettek. A 700 tonna rostnövény feldolgozására elképzelt és tervezett üzem beindítása nem volt megvalósítható, így az építményt 1941-ben lebontották.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. Az 1500 és 1508 között vezetett püspöki számadáskönyvek kocsmába kiadott borét fizetett összegeket is feltüntettek. 1716-ban a kocsma és vele együtt a mészárszék haszna is a községet illette. 1787-ben már belső kocsma és külső kocsma vagy vendégfogadó szerepelt az összeírásokban. Ez utóbbi az Eger felől bevezető úttól délre állt, a 9 szobájából egy a püspök számára volt berendezve. Pincéjében 60 hordó bor fért el. A belső kocsma kisebb volt, pincéje 30 hordó tárolására volt alkalmas. 1925-ben 5 kocsmát írtak össze a településen.
1906-ban a kereskedők száma 3 volt. 1935-ben 6 vegyeskereskedés, más néven szatócsbolt működött a faluban. A helyi kereskedelmi forgalom elősegítésére 1901-ben meg alapították a Kápolnai Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet.
1908-ban a község két országos kirakodó és állatvásár megtartására nyert jogot, melyet május első és november második hétfőjén tartottak. Heti piacot is tarthattak, de erről 1925-ben azt írták, hogy nem látogatott, a szomszédos Kál község piacát használták állandó piacként.
A helyi hiteléletben az 1920-ban létrehozott Kápolnai Hitelszövetkezetet játszott szerepet.
Heves – Gazdaságtörténet
A település középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A 10-11. században királyi birtokközpont, a 12. század végétől várispánsági, a 13. században főesperesi székhely volt. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni. 1467-ben egy oklevél mezővárosként említette. A sík vidéken fekvő település határa alkalmas volt szántóföldi művelésre és állattartásra is, az itt vezető utak pedig a kereskedelem elősegítői voltak.
Buda (1541) majd Hatvan (1544) elfoglalását követően 1546-ban már a törökök is összeírták a város lakóit, az állami és földesúri adót 52 háztartásfőre vetették ki. Az 1548. és 1549. és 1556. évi dézsmajegyzékek szerint őszi, tavaszi gabonából, árpából és zabból fizettek a település lakói egyházi tizedet, mellette bárányszaporulatuk után is adóztak. A 16. század török–magyar harcok többször is érintették, Eger eleste (1596) után 1605–1606-ban palánkvárába török helyőrséget szerveztek. 1685-ben a várat és a települést visszafoglalták, de a hadiesemények miatt elmenekült lakosság visszaköltözése és újabb lakók betelepülése még évekig eltartott.
1698 után Kishevesről, Borsodszemeréről, Ónodról és Mezőkövesdről érkezők költöztek Hevesre és rácok is megtelepedtek. A rendelkezésre álló föld bősége lehetővé tette a szabad foglalásos rendszerben való határhasználatot. A föld megműveléséhez szükséges igaerő hiánya miatt 1720-ig 379 hold területet vontak szántóföldi művelés alá, a határ nagyobb részét legelőként használták. Hevesi területeket béreltek szántóföldnek és legelőnek Jászapáti, Recsk, Egercsehi, Átány, Tarnaméra és Csász lakói. Jellemzően termesztett növény a búza volt, 1720 után megjelent a dinnye is. 1737 táján kezdték meg a szőlők telepítését.
1739-ben a kishevesi területet magába foglaló Dorogfy-részen Babocsay Judit örökösei a közös birtoklást megszüntették, s a települést, valamint annak tartozékait, a szántókat, a rétet és az erdőt a birtokviszonyoknak megfelelően öt egyenlő részre osztották. A legelőket közös használatban hagyták, de meghatározták, hogy minden ötödrész birtokosa csak 200 marhát legeltethet. A Nyáry-örökösök 1743-ban szüntették meg a birtokközösséget. Az osztályos egyezség szerint a település fele tartozékaival együtt a Haller családé lett, a másik felén a leányági leszármazott Bossányi, Orczy, Szunyogh és Török család osztozott. A megegyezés szerint a legelő és az erdő közös használatban maradt, s ugyancsak közösen, bérletbe adva üzemeltették a kocsmát, a mészárszéket, a vendégfogadót és a menház boltját. A kétnyomásos rendszerben művelt földek kimérése 1754-ben befejeződött. 1761-ben ismét felosztásra kerültek a területek, melyet ekkor már három nyomásban műveltek.
A nagyobb birtokosok 1740 után kialakították saját majorsági gazdaságaikat. A Haller uradalom hevesi tiszttartójának felügyelete alá tartozott Hevesen kívül Sár, Átány, Pély, Tarnabod, Nádudvar és Diósgyőr. A majorsági földek művelésénél a jobbágyok robottal szolgáltak, a szőlőkhöz saját béres vincelléreket fogadtak. A pálinkafőzőt és a sörházat földesúr üzemeltette. Az 1775-ben és 1778-ban készített összeírások szerint a Nagy Majorban a gazdaságban foglalkoztatottak házain kívül volt „ló tanító oskola” a 60 ló befogadására alkalmas istálló mellett, 200 marha befogadására tehénistálló, 60 öl hosszúságú csűr, 16 ezer kila gabona tárolására alkalmas magtár, szérűskert és veteményes kert. Fő szántóföldi növényként gabonaféléket ültettek, a homokosabb területeken kukoricát és dinnyét termesztettek. A hevesi Haller birtok összjövedelme 1778-ban 11 053 rajnai forint volt.
A település jobbágyai a beköltözés időszakában (1720–1725) 3 évig tartó adómentességet kaptak a vármegyétől. A birtokosok szerinti megosztást követően az úrbérrendezést megelőzően a falubeliek a különböző földesuraknak természetben fizették adójukat terményeik (búza, árpa, köles) és bárányaik után, földesúri cenzust nem fizettek, robotot szükség szerint végeztek. A konyhára való ajándékot (vaj, csirke, tojás) tehetősség, azaz a birtokolt ökrök száma alapján meghatározottak szerint fizették, a 8 ökrös gazdára kiszabott mennyiség felét fizette az, akinek csak 4 ökre volt. Földjeiket három nyomásban művelték, az állattartásukat a legelő hiánya megnehezítette.
1771-ben az úrbérrendezés során a település határát második osztályúnak minősítették, így minden egész telekhez 34 kishold szántót és 6 kaszás rétet adtak. A majorsági szántók kiterjedése 1778-ban: gróf Berényi Tamásé 3152 katasztrális hold, 34 közbirokosé 3908 katasztrális hold. Csász pusztán 6 nemes bírt 1277 katasztrális holdat.
1836-ban megindult a jobbágybirtok és közös legelő elkülönözési pere, mely 1859-ben zárult. Az úrbéri törvényszék 55 ¼ telekmennyiséget állapított meg. Az úrbéri zsellérek száma 255 fő, 107-en, belterületi taksások és a krakóiak majorsági zselléreknek minősültek. Az úrbéri telekhez 5 kishold legelőjárandóság tartozott. 136 hold javításföldet, azaz mezőgazdasági művelésre alkalmassá tett földet földesúri birtokba adtak, a többi maradványföldet megváltás fejében a gazdáknak adta.
A 19. század második felében is a szántóföldi gazdálkodásban a búzatermesztés maradt meghatározó, mellette rozst, árpát és zabot is ültettek. A homokos részeken burgonyát termesztettek, s egyre nagyobb jelentőségűvé vált a dinnye és gyümölcstermesztés. A század közepétől dohányt is termeltek. A század végén pusztító filoxéra kevéssé károsította a hevesi homoki szőlőket, így azok telepítésével a szőlőtermesztés egyre nagyobb arányúvá vált. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 17276 | 10898 | 1431 | 467 | 2650 | 395 | |||
| 1897 | 17141 | 13139 | 164 | 1162 | 349 | 967 | 979 | 9 | 372 |
| 1935 | 17113 | 11456 | 291 | 828 | 2484 | 780 | 567 | 4 | 703 |
A gazdaságok száma 1897-ben 829, 1935-ben 3311 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti és 500–1000 kh területű birtokokból 1-1 volt, 200–500 kh közötti földbirtokosból négyet számláltak. 100–200 kh területű birtokosok száma 12, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 30-an rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 90 volt, 10–20 kh területű birtoka 139 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 192 volt, 1–5 kh között területe 1185 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 1657, közülük 998 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás a korai időktől kezdve fontos ágazat volt a településen. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A rét és legelőterületek nagysága és közös használata korlátozta a tartható állatok számát, s a földesurak ráadásul nagy részét lefoglalták saját állataik számára. Az 1740-es évektől a hevesi gazdák állandó panaszának tárgya volt a rét és legelők hiánya, s igásállataik túlzott igénybevétele a majorsági munkálatokban. A 18. század végétől a növekvő gyapjúárak miatt a juhok száma jelentősen megnőtt, tartásuk a nagybirtokhoz kötődött. Nagy számban tartottak lovat és marhát is, melyek igaerőt biztosítottak, illetve a szarvasmarhát hizlalva is értékesítették. A 19. század végén a legelőterületek csökkentek, az állatállomány, különösen a juhállomány visszaesett. Az 1880-as években állami méntelep működött a településen. Az uradalmak és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:
| Állatállomány változása (darabszámban) | ||||
| 1897 | 1911 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 2064 | 1938 | 1195 | 1115 |
| Ló | 833 | 884 | 628 | 894 |
| Sertés | 2388 | 1818 | 2376 | 1889 |
| Juh | 5772 | 1220 | 1097 | 622 |
| Baromfi | 10797 | – | ||
| Méhcsaládok | 400 | |||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható.
A korai ipari, manufakturális vállalkozások közül téglaégető és serfőző működésére vonatkozóan vannak adatok a 18. századból. 1712 és 1730 között téglaégető működött a településen, mely a Frankfurt környékéről ide költöző német családokhoz köthető. 1730 előtt serfőző műhelyt is létrehoztak, melynek működésére 1770-ig találhatók adatok. A Haller Sámuel javait felsoroló összeírások (1775, 1778) mészárszéket, kovácsműhelyt, olajütő házat, szabót és kerékgyártót, takácsmestert említettek. Az 1828. évi országos összeírásban Hevesen 31 iparost számláltak, mesterségek szerint 5 szűcs, 5 takács, 4 kovács, 4 szabó, 3 csizmadia, 3 kőműves, 2 lakatos, 2 ács, 1 asztalos, 1 kerékgyártó, 1 mészáros és 1 szíjgyártó. 1906-ban az iparosok száma 100 volt, 15 kovács, 4 lakatos, 2 bádogos, 8 asztalos, 2 kerékgyártó, 2 kádár, 26 szabó, 25 cipész, 20 csizmadia, 5 mészáros, 2 kőműves, 2 borbély, 2 pék és 6 egyéb iparágban foglalkozó volt a településen. 1906-ban megalakult az Általános Ipartestület. 1925-ben az iparosok száma 206 volt, akik 27 féle mesterséget űztek. 1935-ben a 200 iparos 26 szakmát képviselt a településen. Nagyobb ipari vállalkozásnak a malom számított, 1910-ben 2 gőzmalom üzemelt a településen. 1925-ben iparvállat a két gőzmalom és egy asztalos telep volt. A helyi sajtó megjelentetéséhez kapcsolhatóan 1892-ben és 1901–1914-ben nyomda működött Hevesen.
A középkorban feltehetően vásártartási joggal is rendelkezett. Az 1700-ban nyert vásártartási jogát 1832-ben I. Ferenc megerősítette. Eszerint évente négy alkalommal (január 25., április 18., július 18., október 24.) országos vásárt tarthattak, melynek jövedelme a közbirtokosságot, 1911-től pedig a községet illette meg. A következő évben az országos vásárokon tartható az állatvásár jogát is megkapták. 1838-ban a hetivásárt is engedélyezte az uralkodó. 1937-ben hónapos állatvásárok megtartására nyertek jogot, melyet a hónap első szerdai napján tartottak.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. 1734-ben már biztosan működtettek kocsmát a településen, 1740-ben a vendégfogadót a földesurak közösen, bérbe adva üzemeltették. 1925-ben 15 kocsmát, 3 vendéglőt, 1 kávéházat és 3 szállodát írtak össze.
1906-ban a kereskedők száma 18 volt. 1925-ben 79 kereskedőt számláltak, közülük 40 üzlettel rendelkezett 39 pedig piaci árus volt. A 20. század elejétől a helyi értékesítés területén szövetkezetek jöttek létre. 1906-ban alakult meg a Hevesi Tej- és Saját Egyéb Gazdasági Termékeit Értékesítő Szövetkezet. A Hangya Szövetkezet 1911 után már működött a településen. 1923-ban a kereskedelem és áruforgalom segítője és lebonyolítója volt két részvénytársaság, a Borkereskedelmi és Áruforgalmi Rt. és a Hevesi Terménykereskedelmi Rt.. A gazdasági válság után a Hevesi Járási Gyümölcsértékesítő és Központi Szeszfőző Szövetkezet is létrejött.
A helyi hitelélet elősegítésére 1896-ban megalapították a Hevesi Kölcsönös Önsegélyező Takarék- és Hitelszövetkezetet. 1901-ben már működött a Hevesvidéki Takarékpénztár. 1906. március 29-én létrehozták a Hevesi Népbank Rt.-t. 1923-ban a Hatvani Takarékpénztárnak volt még fiókja a településen, működött a Hevesi Mezőgazdasági Bank és Kereskedelmi Rt. és Heves Város és Vidéke Takarékpénztár (a Népbank utóda). A Heves és Vidéke Hitelszövetkezet 1939-ben alakult meg.
Heves – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Heves
Közigazgatási jogállása: 1886-ig mezőváros, 1886-tól nagyközség, 1950-től önálló tanácsú község
Külterületi lakott helyei, pusztái1877-ben: Csász, Bútelek, 1909-ben: Básthy Ignác-tanya, Bútelek, Dobótag, Fáczányos, Hercegtag, Lévay Borbély Kornélia-tanya, Maczky-tanya, Máder Miksa-tanya, Marcsa-tanya, Mihályi Ferencz tanya, Németh Albertné tanya, Okolicsányiné tanya, Pap tanya, Pusztacsász, Sárga-puszta, Soldos Sándor tanya, Szabó Ignácz tanya, Város tanya és Verczel.
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983. december 31. Hevesi járás székhelye
Várispánsági székhely a 12. század végétől. a 13. században főesperesi székhely. A 15. században több oklevél mezővárosnak (oppidum) nevezi, minden bizonnyal vásártartási joggal rendelkezett.
1871-től járásbíróság székhelye. 1883-tól a Hevesi járás székhelye. Így főszolgabírói hivatal, királyi adóhivatal, királyi közjegyző és állami anyakönyvi hivatal, továbbá csendőrőrs és pénzügyőri szakasz működött a településen.
Heves – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Hevesen 1767-ből van adat iskolai oktatásról, az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint az iskolamester Kovács János volt. A római katolikus elemi iskolában 1770-ben Josa Adalbert 35 gyereknek tanított naponta írást, olvasást, latin névszóragozást és hittant. 1772-ben Török János az előzőek mellett a latin igeragozásra és fogalmazásra is oktatta az 50 iskolást, igaz, már csak heti két alkalommal. 1774-ben változás annyi történt, hogy Bíró József lett a tanító, 1775-ben pedig 6 fővel csökkent a tanulói létszám. A tanító oktatómunkájáért nem kapott külön fizetést, a kántorsága utáni párbér fejében kellett a tanítást is végeznie.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1820-ban külön tanítói ház volt, melynek egy termében tanították az iskolásokat. A tantermet a templomból kiselejtezett székekkel és padokkal rendezték be. Tarjáni István tanító 1820-ban Tiszanánáról jött Hevesre, s nyolc éven át oktatott. Ő lehetett a reformátusok tanítója. 1851-ben egy összeírás szerint a római katolikus iskola „rossz és kicsiny”, ahol egy tanteremben egy tanító vezetésével 190 gyerek tanult.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1886-ban egy tanteremmel bővítették az iskolát. 1887-ben 3 felekezet tartott fenn iskolákat a településen. A római katolikus iskolának 4 tanterme és 4 tanítója volt, a református iskola egy tanítóval, egy tanteremmel működött, az 1860 körül szerveződött izraelita iskola 3 tantermében 3 tanítót foglalkoztattak. 1889-ben két új iskolát nyitottak, egyiket a Krakó városrészen, a másikat Sárga-pusztán. 1922-ben a Szent Orsolya rend nyitott elemi leányiskolát 5 tanteremmel és 5 tanítót foglalkoztatva. 1925-ben Sárga-pusztán új épületbe került az iskola, 1926-ban Hercegtagban nyílt egy tantermes tanyai iskola, 1928-ban az Újtelepen és Csász pusztán egy-egy tanteremmel épültek iskolák.
1935-ben a településen a római katolikus egyház fenntartásában a központi iskola 8 tanteremmel és 8 tanítóval működött, tanulóinak száma 500 volt. Krakó városrész iskolájának 2 tanterme volt, 125 iskolás járt ide. Az Újtelep iskolájának ekkor egy tanterme volt (további két terem építése éppen folyt), és 172 tanulót tanítottak. Csász pusztán 58 elemi iskolás, Herceg-pusztán 63 mindennapi és 24 ismétlős diák, Sárga-pusztán 64 mindennapi és 15 ismétlős tanuló járt. A református egyház iskolája egy épületben, melyet 1930-ban építettek, egy tanteremmel továbbra is működött, az izraelita iskola egy tantermében egy tanító oktatott.
Az elemi iskolákon kívül az 1887–1888 tanévben megkezdődött az iparostanonc iskolában is a tanítás. A község fenntartásában önálló gazdasági népiskola működött, melyet 1897-ben alapítottak. 1892-ben női ipariskolát szerveztek.
1901-ben felépült a kisdedóvoda, mely a működését állami fenntartással a következő évben kezdte meg. Mellette nyári menedékházat is fenntartottak két nyári hónapban, ahol a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezték szüleik munkavégzése, elsősorban az aratás ideje alatt.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Heves elsőként bejegyzett egyesülete az 1874. május 1-jén 100 fővel megalakított Hevesi Olvasó Egylet volt. 1927-ben alapszabályának módosításával Kaszinóként működött tovább. 1881-ben a Magyar Szent Korona Országai Vöröskereszt Egyletének helyi fiókja jött létre. Ez az egyesület is újjáalakult 1930-ban. 1885-ben alakult meg (1889-ben ismét bejegyezték) a Polgári Olvasókör. 1888 és 1944 között tevékenykedett az Izraelita Jótékony nőegylet. 1889-től 1944-ig állt fenn az izraelita temetési ügyeket intéző Chevra Kadisha. 1890-ben két egyesület alakult, a Hevesi Iparos Temetkezési Egylet és az Önkéntes Tűzoltóegylet. 1891-ben Dalkört hoztak létre. 1897. december 12-én Korcsolyázó Egyletet alapítottak, mely 1914-ben megszűnt. 1900-ban Leány Egylet alakult, s ugyancsak a nőket fogta össze az 1910-ben 130 taggal létrehozott Hevesi Iparos Jótékony Nőegylet. 1908-ban jött létre a Hevesi Gazdák Szövetsége (Gazdakör).
1922-ben 100 fővel Atlétikai Klub kezdte meg működését. Országos szervezetek helyi csoportjai is létrejöttek, így 1923-ban a Keresztényszocialista Földmunkások Országos Szövetségének, 1924-ben a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének (1936-ban újjáalakult), 1925-ben a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének, 1926-ban a „Falu” Országos Földműves Szövetségének (Sárga-pusztán 1930-tól külön csoportja alakult) és a Szociális Misszió Társulatnak. 1925-ben alakult a Levente Egyesület, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. Az egyesület 1935-ben zenekart hozott létre. 1926-ban szerveződött meg a Római Katolikus Iparos Ifjak Legényegylete. 1928 és 1941 között állt fenn a Hevesi Sport Egyesület. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület is működött a településen. 1931-ben az Országos Stefánia Szövetség helyi fiókja, 1932-ben az Országos Gazdasági Liga helyi csoportja jött létre. 1933-ban megalakult a Hevesvidéki Géptulajdonosok Egyesülete.
1936-ban egyesületként jegyezték be a Hevesi Szent Erzsébet Egyházi Énekkart. 1938-ban létrehozták a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletet.
1924-ben megépült a Gazdakör székháza, a következő évben a Polgári Olvasókör beépített színpaddal ellátott kultúrház épülete. A két épület a közösségi, társadalmi élet központja volt, kulturális rendezvényeknek, színházi előadásoknak adtak helyet. A Polgári Olvasókör otthonában működött a mozi is. Könyvtára 700 kötetes volt.
A helybeli sajtó a századfordulón indult. 1892. június 11. és augusztus 17. között Heves címmel társadalmi és szépirodalmi lapot jelentetett meg Mikola Ádám. 1900-tól hetente egyszer jelent meg a Heves és vidéke társadalmi lap.
Füzesabony – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Az 1767. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv említi először az iskolamestert, Szász Andrást. A település római katolikus elemi iskolájába 1770-ben 24 gyerek járt, tanítójuk, Vincze Mihály írást, olvasást és hittant oktatott. A tanulók száma 1772-ben 60 főre emelkedett, őket Kovács József tanította az előzőeken kívül latin névszóragozásra is. Vele kapcsolatosan az összeírást készítők megjegyezték, javítható lenne a tanítás, ha szlovákul is tudna. 1774-ben már 80 iskolás, 1775-ben 70 tanuló volt az iskolában. A számtan tanítását azért nem lehetett megvalósítani, mert a szülők nem küldték az iskolába gyerekeiket. A tanítók járandósága évente 12 rajnai forint és 12 pozsonyi mérő búza volt, melyet a község fizetett.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az 1851-ben készült felmérés szerint az iskola jó állapotban lévő, két tanító oktatta a 159 tanulót. 1852-ben a 404 iskolaköteles gyerek közül 276 járt télen, 220 nyáron iskolába. 1853-ban egy teremmel új iskolát építettek.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1887-ben az alispán jelentése szerint az előző évben elkezdett iskola építése befejeződött. A 446 tanköteles iskolást három teremben (iskolában) négy tanító oktatta. 1888-ban a Samassa József egri érsek által megvásárolt katonai istállóban alakítottak ki három tantermet és tanítói lakást.
1889-ben az izraelita hitközség iskolájába szerveztek egy tanítói állást. 1894-ben ugyancsak az egri érsek anyagi segítségével Pusztaszikszón épült iskola, egy tanteremmel és tanítói lakással. 1897-ben új iskolaház építéséről, 1902-ben pedig a hatodik terem elkészültéről jelentett az alispán. 1924-ben a telepi részen megépült a „tornyos iskola”, s ugyanebben az évben határoztak polgári iskola építéséről is.
1925-ben a községi közigazgatási tájékoztató lapok szerint a következő római katolikus iskolák voltak a településen: 3 tantermes iskola és tanítói lakás a Piactéren, iskola és tanítói lakás a Vasvégben, kántori iskola, 2 tantermes iskola az Alvégben, iskola és tanítói lakás a Telepen, és Szikszó pusztán iskola és tanítói lakás. A tanítók száma ekkor 11 volt. Az izraelita felekezeti iskola egy tanteremmel és két tanítóval szintén működött.
1928 januárjában 38 fővel iparostanonc iskola indult.
Füzesabonyban nyári menedékházat is fenntartottak két nyári hónapban, ahol a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezték szüleik munkavégzése, elsősorban az aratás ideje alatt. 1925-ben a piactéri és a telepi iskolában működött.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb társulások, közösségek, melyek közéleti, szakmai, vallási, politikai és kulturális céllal országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek. Füzesabonyban elsőként, 1897. június 25-én az Önkéntes Tűzoltóegylet alakult meg. 1905-ben Olvasókört szerveztek, 1907-ben két egyesület jött létre, a Polgári Kaszinó és az Iparoskör. Az Iparoskör 1922-ben felépített székházában színpadot is létesítettek, ahol műkedvelő előadásokat tartottak. 1932-ben Okály Artúr Önképző Színjátszó Csoportot szervezett.
1910-ben jött létre a Keresztelő Szent Jánosról Nevezett Római Katolikus Füzesabonyi Földmunkások Temetkezési Társulata. 1911-ben Római Katolikus Ifjúsági Egyesület kezdte meg működését. 1913-ban 55 taggal megalakult a MÁV Dal- és Olvasókör. 1923-ban megszerveződött a Magyarországi Földmunkás Szövetség helyi csoportja. Ugyanebben az évben a településen élő izraelita közösség létrehozta a Chevra Kadisha Betegsegélyező és Temetkezési Egyletet. 1924. február 7-én Sport Club alakult, 1937. április 15-én pedig Sport Egylet jött létre. 1924-től Levente Egyesület, 1935-ben Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1936-ban kezdte meg tevékenységét a Katolikus Legényegylet. Országos egyesületek fiókszervei is megalakultak: 1930-ban az Országos Stefánia Szövetség Füzesabonyi Fiókszövetsége jött létre, 1932-ben a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportját alakították meg, 1938-ban a Légoltalmi Liga helyi szervezetét hozták létre. 1941-ben jegyezték be a Füzesabony és Vidéke Temetkezési Segélybiztosító Egyesületet, 1942-ben pedig a Füzesabonyi Mezőgazdák Köre alakult meg.
1898. december 24-én a képviselőtestület ingyenes népkönyvtár létesítéséről határozott, melyhez a földművelődésügyi miniszter anyagi segítségét kérték. A 191 darab állományú könyvtár a községi elöljáróság helyiségében kapott helyet. Jelentős volt az iskolai könyvtár, 1889-ben 200 fölötti állománya volt. Az Iparoskör 1935-ben 258 kötetes könyvtárral rendelkezett, 191
1928-ban múzeumot hoztak létre azzal a céllal, hogy a község történetére vonatkozó emlékeket összegyűjtsék.
Mozi működtetésére 1927-ben engedélyt adtak, 1934 óta voltak vetítések a településen.
Füzesabony – Gazdaságtörténet
Az egri püspökség, majd 1804 után érsekség birtokába tartozó település középkori és kora újkori gazdaságtörténetére néhány szórványadat áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
A sík vidéken fekvő település lakói gabonatermesztéssel és állattartással foglalkoztak. A 15. században Pusztaszikszón volt a környékbeli püspöki birtokok központja, ahol a püspök földesúr majorüzemet működtetett. 1493-ban majorház állt itt, 8 béres és udvarbíró lakta. 1548-ban Füzesabony, valamint Pusztaszikszó és Kisbuda dézsmáját az egri vár officiálisai szedték. 1552-ben a települések elpusztultak, lakói 1557 táján költöztek vissza. Az ekkor készült urbárium szerint a település lakói mind a török, mind a magyar részre is adóztak. Az egri várnak gabonából és sertésből fizettek tizedet, a hatvani szandzsák adószedőinek pedig 50 Ft készpénz mellett nyáron egy fejős tehenet, ősszel vágómarhát is adtak. Emellett tavasszal és ősszel Hatvanban 10 napon át szántottak, s a gabona betakarításakor és szénakaszálásnál is munkákat végeztek. 1596-ban Eger eleste után a település jövedelmeit világiak foglalták le, 1631-ben került vissza ismét a püspökség birtokába. 1686-ban a visszafoglaló háború során az Eger köré vont blokád miatt a települést kiürítették, újratelepítésére az 1700. március 20-án kiadott megállapodás alapján került sor. Katonák, hajdúk, szabadosok és jobbágyok költöztek be, akik egy éven belül kötelesek voltak házat építeni.
1701-ben 32 felnőtt férfit számláltak a településen. Az 1710. évi pestisjárvány miatt a település lélekszáma megfogyatkozott, így Erdődy Gábor püspök földesúr 1716-ban könnyebb szerződést adott a lakóknak. A település határa ebben az időben osztatlan, azt szabad foglalásos rendszerben használták. Mivel a Pusztaszikszó betelepítésére tett kísérlet (1717) sikertelen maradt, a füzesabonyi jobbágyok saját földjeik mellett ennek határát is használták, s művelték Kisbuda és Maklár földjeit is. 1723-ban a földesúri terménykilencedet és a füstpénzt a lakosok 150 Ft összeggel megválthatták, de a más határban is földet művelőket az ottani termésük után a kilenced megfizetésére kötelezték. Ezen túl tartoztak széna kaszáláskor, begyűjtéskor háromnapi robottal a majorságnak, részt kellett venniük a Gyöngyösön termett dézsmaborok Egerbe történő szállításban, s a majorság juhainak nyírásába is be kellett szükség esetén segíteniük. Húsvétkor ajándékkal szolgáltak.
1767-ben megszűnt az újraosztásos földközösség, szabályos telekrendszer bevezetésére került sor. A szerződés szerint egy egész telekhez 45 köblös szántó, 8 köblös rét, 2,5 köblös kukorica- és kenderföld tartozott. 1771-ben az úrbérrendezéskor a határt harmadik osztályúnak minősítették. Rét hiányában a rétjárandóság felét szántóföldben adták ki, így egész telkenként 36 kishold szántót és 6 kaszás rétet mértek ki.
1828-ban a szántóföldek az összterület 85,71 %-át tette ki. A háromnyomásos rendszerben művelt szántók fő terménye a zab, rozs és árpa volt. Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően 1855-ben történt meg a birtokelkülönözés. A jobbágyszántók nagysága 2865 katasztrális holdat tett ki, a majorsági szántó a faluban 934, Kisbudán és Pusztaszikszón 981 katasztrális hold volt. 20. század első harmadában jellemzően termesztett növények a búza, kukorica és zöldtakarmány volt. Mellette termeltek még árpát, zabot, cukor- és takarmányrépát, hüvelyes növényeket, kevés dohányt, lent és kendert.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 7340 | 4722 | 707 | 1340 | 264 | ||||
| 1897 | 7436 | 5244 | 126 | 419 | – | 1041 | 300 | – | 306 |
| 1935 | 7419 | 5707 | 242 | 258 | – | 598 | 140 | – | 474 |
A gazdaságok száma 1897-ben 646, 1935-ben 1654 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 1000 kh holdon felüli birtokból egy volt a településen, csakúgy, mint az 500–1000 kh és 200–500 kh közötti területű birtokokból is. 50–100 kh közötti birtokkal négyen rendelkeztek, 20–50 kh területű birtokosok száma 26, 10–20 kh területű birtoka 98 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 144 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 526. Az 1 kh alatti területet bírók száma 853 volt, közülük 456 fő nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a 19. század végéig megfelelő legelőterület és rét állt rendelkezésre. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A 18. században az uradalom bírt nagy állatállománnyal, 1799-ben a faluban 1038 darabból álló juhászata volt. Pusztaszikszón ugyanekkor 19 bivalyt és 167 szarvasmarhát tüntettek fel az uradalmi leltárban. 1828-ban a település lakóinak állatállománya 58 ökör, 66 fejőstehén, 18 növendékmarha, 368 ló, 43 sertés és 231 juh volt. Az uradalmak és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 997 | 1029 | 649 |
| Ló | 662 | 643 | 91 |
| Sertés | 1539 | 820 | 2611 |
| Juh | 3027 | 702 | 1102 |
| Baromfi | 8065 | ||
| Méhcsaládok | 152 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható.
Pusztaszikszón, a püspöki uradalom majorságában 1761-től már téglaégető működött, mely a plébánia építéséhez és egyéb majorsági épületek készítéséhez szolgáltatta a szükséges téglákat. 1783-ban az első katonai térképen helyét feltüntették. Az 1799. évi uradalmi leltár szerint a faluban mészárszék és malom működött. 1906-ban 47 iparos, 5 kovács, 4 lakatos, 5 asztalos, 5 kerékgyártó, 2 szabó, 4 cipész, 5 csizmadia, 1 molnár, 6 hentes, 2 mészáros, 3 ács, 1 kőműves, 2 borbély, 1 pék és 1 kötélgyártó élt a településen. 1925-ben az iparosok száma 83 volt, akik 23 féle mesterséget űztek. Foglalkozásuk szerint 9 asztalos, 3 bádogos, 1 tímár, 9 cséplőgépes, 2 cementkészítő, 10 cipész, 2 üvegező, 2 kerékgyártó, 8 mészáros és hentes, 6 kovács, 1 lakatos, 3 ács, 1 pék, 1 szíjgyártó, 5 szabó, 3 borbély, 8 kőműves, 2 órás, 1 szikvízkészítő, 1 villanyszerelő, 2 varrónő, 1 gyógyszerész és 2 temetkezési vállalkozó szerepel az összeírásban. 1935-ben 104 iparűzőt számláltak, és 2 malom– egy vízi és egy gőzzel meghajtott – működött a településen.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak. 1799-es uradalmi leltár szerint a Pest felé vezető országút mellett 6 szobás vendégfogadó állt, s a faluban is működött korcsma. 1906-ban a kereskedők száma 17 volt. 1925-ben 11 korcsma és 2 szálloda volt a településen. A kereskedelmi fogalom lebonyolítói voltak a helybeli szatócsok, számuk 1925-ben 12. Mellettük 1 ásványolaj kereskedő, 1 termény-, 4 borjú, 2 bőr-, 4 tűzifa és szénkereskedő, továbbá 2 dohányárus tevékenykedett. Egy sörraktárt is feltüntettek a községbeli kereskedések összeírásában. Vállalati formában működött a Fakereskedelmi és Ipari Rt., a Motor- és Gőzgéptulajdonosok Anyagbeszerző Rt. és volt itt lerakata a Kerecsendi Gőztéglagyárnak is. A helybeli Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet 1901-ben alakult meg, a Hangya Szövetkezet 1903-ban jött létre. 1935-ben a Hangya Szövetkezetnek 1200 tagja volt, egy főüzlete mellett 3 fiókot és egy korcsmát működtetett.
1925-ben 4 országos vásár és 1 hetipiac megtartására volt joga a községnek.
A helyi hitelélet segítőjeként 1912-ben már működött a Füzesabony és Vidéke Takarékpénztár, melynek megszűnte után helyébe 1925-től a Hevesmegyei Takarékpénztár egri fiókja lépett. 1921-ben megalakult a Füzesabonyi Hitelszövetkezet.
Füzesabony – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Füzes-Abony, Abony
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség. Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Pusztaszikszó, Kisbuda, Jankovics-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1950. január 31. Egri járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Mezőtárkány – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Tárkány (névetimológiája: kabar törzsnév) Árpád-kori települése a korszak első felében minden bizonnyal a szihalmi földvárhoz tartozhatott. Mivel közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger között húzódó úthoz, ezért a népesség kötelezettségei közé tartozhatott az út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is. Uralkodóink a csatlakozott népek csoportját, a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére – védelmi célból – telepítik.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tárkány területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A településnek minden bizonnyal nem volt esélye a megmenekülésre.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tárkány mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztult a település.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez. Településünket esetleg ezek az események elkerülhették.
Török hódoltság
1550-ben már török hódoltság alá került a falu. 1552-ben a törökök elpusztították a települést, de néhány év után újjáépült, 1563-ban már népes. A 17. század közepén Pograz Musztafa Bulyok basa, – mint itteni földesúr – adott engedélyt a káptalannak a malom megépítésére. 1686-ban ismét néptelen lett és csak 1701-re népesül újra be a település.
Rákóczi-szabadságharc
1707-ben a kuruc Gundelfinger ezredben szolgál a faluból Hegedűs János, Szabados Mátyás, Csomai János, Szabó András, Bede Máté, Kövér Gergely.
1848-49-es szabadságharc
A harci események 1849. februárjában érintették Mezőtárkányt. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Kisfaludy-dandár Mezőtárkányt és Egerfarmost tartotta megszállva (február 24.).
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – Máriássy hadosztálya délután Tárkány és Szemere felé előőrsöket állított. Délután Máriássynak jelentés érkezett, hogy Szihalom felől a császári csapatok közelednek. A megkezdődött harc késő délután ágyúcsatában végződött. Az ellenség a Szihalom, Besenyő, Tárkány vonalon állt fel.
Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
Az I. világháború hősi halottai
| Bársony Gáspár | Jacsó Mihály | Németh László |
| Bársony Lajos | Kiss Bertalan | Németh Miklós |
| Bársony Miklós | Kiss Lajos | Nyeste Ignác |
| Boda József | Kocsis István | Nyeste Lajos |
| Borda László | Koós Antal hadapród | Nyeste Tamás |
| Borda Mihály | Kovács Antal | Ondo Ignác |
| Bölkény Ignác | Kovács István | Ondo János |
| Bölkény Ignác | Ködmön Ferenc | Pozderka János tanító |
| Császár Antal | Kökény Sándor | Salamon Imre |
| Császár Gáspár | Köteles László | Szabó Antal B. |
| Császár Pál | Krasznai Antal | Szabó Benedek |
| Cseh József | Lakatos Károly | Szabó Géza |
| Cseh László | Lázár János | Szabó Ignác |
| Cseh Sándor M. | Lázár József | Szabó János |
| Cseh Sándor Sz. | Lévai Pál | Szabó László M. |
| Csepregi Ignác | Macskás Béla | Szabó Mátyás |
| Csepregi László | Macskás Ferenc | Szabó Pál |
| Csík Ferenc | Macskás Gusztáv | Szabó Pál B. |
| Csirke Béla | Macskás László | Szabó Sándor |
| Csirke Frigyes | Mátyus Miklós | Székely Pál |
| Csirke István | Mátyus Sándor | Szuromi István |
| Csirke László M. | Mezei Ferenc | Takács Bertalan |
| Csirke Miklós | Mihók Béla | Takács Károly |
| Csirke Pál Bertalan | Molnár István | Toldi Antal |
| Gál Imre | Nagy István | Toldi László |
| Gál László | Nagy János | Toldi Miklós |
| Godó István | Nagy Miklós | Tóth Antal |
| Gyurkó Gáspár | Nagy Miklós P. | Tóth Lajos |
| Gyurkó Sándor | Németh Antal | Tóth László |
| Jacsó Bertalan | Németh Ferenc | Tóth Mihály |
| Jacsó Gáspár | Németh Gáspár | Tóth Sándor |
| Jacsó István | Németh István | Vass Lajos |
| Jacsó László | Németh János | Vass Sándor |
| Jacsó László | ||
|
A II. világháború áldozatai |
||
| Angyal Sándor | Halász G. László | Németh Miklósné |
| Asztalos Jánosné | Jacsó Albert | Németh Pál |
| Balogh Ferenc | Jacsó Imre | Németh Teréz |
| Balogh Pál | Jacsó Józsefné | Németh Zsigmond |
| Balogh Viktorné | Jacsó Katalin | Nyeste József |
| Bara Imre | Jacsó Zsigmond | Patai Jánosné |
| Bartha Miklós | Jacsó Zsigmondné | Pók Gáspár |
| Burai László | Jauernik Gáspár | Posta Pál |
| Császár Emil | Kallik Balázs | Rapcsók József |
| Császár József | Kálmán Bertalan | Rektori József |
| Cseh Béla | Kassai Béla | Sinkó Pál |
| Cseh Ferenc | Kecsmár János | Siska János |
| Cseh Ignác | Kiss Árpád | Sűrű Nándor |
| Cseh Illés | Kiss Gáspár | Szabó Béla |
| Cseh László | Kiss László | Szabó István |
| Cseh Zsigmond | Kiss Lajosné | Szabó Mátyás |
| Csepregi Emil | Kovács Géza | Szakál István |
| Csepregi Géza | Kovács István | Szecskó Gábor |
| Csepregi Pál | Ködmön Ferenc | Szecskó Vilmos |
| Csík Géza | Krasznai Nándor | Székely István |
| Csirke István | Kürti Miklós | Szombati József |
| Csirke József | Macskás Lajosné | Takács Béla |
| Deák Lajos | Márky Pál | Takács Gáspár |
| Demecs Zoltán | Mátyus Imre | Takács József |
| Dobos Pál | Méhi Lajos | Takács László |
| Fehér László | Molnár Imre | Takács Miklós |
| Ferencz István | Nagy Béla | Telekes Ferenc |
| Forgács Márton | K. Nagy Erzsébet | Tóth M. József |
| Gál Bertalan | Nagy László | Tóth Pál |
| Gál Gusztáv | Nagy Sándor | Vámos Teréz |
| Gulyás Anna | Németh Antal | Vass Barnabás |
| Gyurkó Géza | Németh Ferenc | Vass István |
| Halász Ferenc | Németh Ferenc | Vass Lajos |
| Halász László | Németh Miklósné | Vass Miklós |
| Veres Lajos |
Zaránk – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk (a falu kora Árpád-kori alapítású), ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Zaránkot is elérte, függetlenül attól, hogy nem hadiút mellett – de attól nem is messze – feküdt a település. Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Zaránk területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél). Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest melletti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, de a menekülő Dénes nádor még ennél is többet, kb. 125 km-t tett meg naponta, hogy a tatárok előtt érkezzék a gyülekezőhelyre.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi települések is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a hadiúton (via regis), amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort. Elképzelhető, hogy Zaránkot ez az esemény nem érintette.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Zaránktól nem messze a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben elpusztult az itteni település.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Zaránk vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe lehetett (pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen), de a csatározások főhadszínterei területünktől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
A török idők elején 1548-ban az akkori egri várkapitány (Varkocs Tamás) is dézsmáltatta a falut. 1550-ben a defterek szerint már hódolt falu Zaránk. 1552-1593 között viszonylag békés a falu élete (1570-ben Zaránkot Heves náhijéba tartozónak említik a defterek, ekkor feltehetően Ali bég az egyik birtokosa a falunak).
1677-ben a császári csapatok rekvirálásai miatt részben kiürült a falu. 1685-1696-ban lakatlan a település. 1701-ben népesült be újra.
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc minden bizonnyal érintette a települést, bár nem feküdt fontos út mentén. A rabló portyázások (labanc-rác) és a háborúk kísérőjeként jelentkező pestis minden bizonnyal itt is pusztítottak.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban a faluból 39 nemeztőrt soroztak be:
| Barna János | Juhász József |
| Barna Mihály | Kakuk Antal |
| Barótsi Jakab | Kakuk Illés |
| Barótsi Pál | Kovács János |
| Berta András | Lövei András |
| Berta Gergely | Lövei Gáspár |
| Berta István | Lövei János |
| Berta Mátyás | Lövei Pál |
| Berta Pál | Mazsi Mihály |
| Besenyi Pál | Molnár Demeter |
| Csintalan András | Molnár Antal |
| Csintalan Gáspár | Surányi István |
| Csintalan István | Surányi János |
| Csintalan János id. | Urbán Gergely |
| Csintalan Mihály | Urbán János ifj. |
| Farkas János | Urbán Joachim |
| Hegedűs Bertalan | Urbán József id. |
| Juhász András | Urbán József ifj. |
| Juhász Benjámin | Víg Ferenc |
| Juhász János |
Az I. világháború hősi halottai
| Barócsi Jenő | Juhász Mihály | Pap Ferenc |
| Berta József | Kakuk Mihály | Somodi Péter |
| Berta József | Katona Gáspár | Surányi Péter |
| Csintalan Áron | Kerekes István | Szanyi Lajos |
| Csintalan József | Kovács András | Tamasi Fábián |
| Csintalan Géza | Kovács János | Tőzsér Émán |
| Csintalan Imre | Kovács János | Urbán János |
| Géczi János | Lövei Ferenc | Urbán József |
| Juhász Jenő | Maczki Géza | Veréb János |
| Víg Imre | ||
| A II. világháború áldozatai | ||
| Ballagó István | Birgés Imre | Lövei Ferenc |
| Balogh Imre | Blaskó György | Lövei János |
| Balogh Lajos | Csintalan József | Lövei László |
| id. Barócsi Gáspár | Csintalan Kálmán | Major József |
| Barócsi Kálmán | Fehér István | Makszemcsuk József |
| Bencsik Ferenc | Gonda Miklós | Marsi János |
| Bencsik Imre | Juhász Gyula | Molnár Béla |
| Besenyei Béla | Juhász József | Sánta Izidor |
| Besenyei Ferenc | Kiss Dezső | Urbán István |
| Besenyei János | Kovács József | Urbán József |
| Urbán József |
Újlőrincfalva – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Újlőrincfalva területén lévő településekhez (Halász, Bágya, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Újlőrincfalvától délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Halász, Bágya, Magyarad nem igen láthatta a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Halász, Bágya, Magyarad településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Halász, Magyarad, Bágya is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen (településeinkhez közel) áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Halász területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.
Török hódoltság
Településelőzményét Halászt, 1542-ben Ferhát aga csapata feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén megemlíti históriás énekében (ld. Sarudnál).
Halász/Óhalász lakosai 1549-ben újratelepültek, de 1552-ben a falu elpusztult (ebben az évben a falu officiális tisztje Szirmay Pál volt, akit az ősszel 5 lovasával együtt az egri vár védelmére rendeltek. Szirmay október 11-én kitörve a várból, rajtaütött a törökön). A falu 1554-ben pusztaság, 1558-ban gyéren lakott. 1596 (Eger eleste) a falut a püspökség elmenekülése (Kassa) után a kincstár vette át, majd világiaknak adományozták (1606). 1630-ban az egri püspökség visszaszerezte Halászt. 1675 előtt lakosai a rablásoktól való félelmükben a falut elhagyták (a nevezett évben pl. egy portája maradt). 1683-ban gyér a lakossága. 1683-86-ban Halász a Bécs elfoglalását és Eger visszavételét célzó hadjárat idején ismét elpusztul. 1694-95-ben népesül be újból.
Rákóczi-szabadságharc
Az egykori faluhelyen – a Tisza közvetlen közelében – a Rákóczi szabadságharc idején a bujdosók miatt megnőtt a lakosságszám, akik a szabadságharc leverése után eltávoztak a faluból.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc idején a falu még az eredeti helyén volt (a Tisza kanyarulatában), a neve Tiszahalász volt. Nemzetőrök ebből a faluból is kikerültek, összesen 26-n (azonban a halásziakat nem sorolták zászlóaljba).
| Bán Balázs | Nagy János 24 éves |
| Bede István ifj. | Nagy József |
| Bede János ifj. | Nagy Mihály |
| Gaál Gábor | Nagy Miklós |
| Gégus János | Sebestyén Jakab |
| Hám István | Szarvas János |
| Hidetzky János | Szőllősy Imre |
| Himer Albert | Tóth András |
| Himer István | Tóth János |
| Himer János | Tóth Péter |
| Málik Ágoston | Töröcsik Ignác népjegyző |
| Mihits Ferenc | Vass János |
| Nagy János 48 éve | Víg Ádám |
Halászon 1849-ben újabb kolerajárvány volt.
Az I. világháború hősi halottai
| B. Csörgő József | ||
| Falábú János | ||
| Lőrincz János | ||
| Nagy János | ||
| Schuster János | ||
| Szarvas Vilmos | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Barócsi András | Guba Béla | Szabó János |
| Berecz József | Lőrincz János | Szilágyi András |
| Besenyei Lajos | Nagy Kálmán | Szilágyi János |
| Bóta András | Rajna János | Szilágyi Ferenc |
| Bukta József | Rutka Mihály | Tajcs Béla |
| Csörgő Elemér | Sipos Árpád | Váradi Ferenc |
Tiszanána – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Tiszanána területén lévő településekhez (Pók, Felpoklosi, Alpoklosi, Dédtelek, Vécseszeg) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, Nánát érintve, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Nánát és a területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tiszanána és a területén fekvők is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt a mai Tiszanána területén fekvő Nána, Lovásztelek, Pók, Alpoklosi, Ménesító és Olfa (az utóbbi kettő ma már a Tisza mederváltozása miatt területileg nem tartozik Heves megyéhez) településeket is említve, melyeket egyébként még I. (Szent) László adományozott az egyháznak. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is. Ebből az oklevélből tudjuk azt is, hogy az abádi révhez vezető „nagyút” (via magna) Nánán és Ménesitón haladt keresztül.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Nána területe a feltételezett felvonulási útvonalon volt, a környékbeli falvakhoz (Pély, Tarnaszentmiklós/Ény, Köre) hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1550-ben már a töröknek hódolt a falu. 1552-ben a falu elpusztult, 1555-ben török adókönyvben már szerepel. 1558-ra a falu újjáépült. 1566-ban a tatárok az egész települést felégetik. 1577-79. évi összeírás részletes képet ad a faluról, mit és, hogy adóznak kétfelé (török és a magyar földesúrnak). Ugyanitt a nánaiak elpanaszolták, hogy a szomszéd települések lakosai kaszálóikat, erdeiket, szántóföldjeiket elfoglalták, nem tudják azokat zavartalanul használni. 1635-ben csak két porta volt a faluban. 1683-ban vagy 76 lakos, vagy 76 porta alkotta a falut (mindent figyelembe véve valószínűbb, hogy az adat lakosságszámot jelöl). A falu 1686-87-ben részben pusztává vált az Eger felszabadításáért folytatott harcok során. 1696-ban újonnan benépesült falu Nána.
Rákóczi-szabadságharc
Az 1706. évi labanc/rác portyázások hatására erősen megritkult a falu népessége. 1707-ben a kuruc Csáky ezredben szolgált három nánai személy; Csala Sebők, Kónya Pál, Ónodi Nagy György.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc kezdete a faluban problémát, ingerültséget okozott, elsősorban az 1848. évi áprilisi törvények értelmezése okán. Az első feladatok a községben a választások kapcsán adódtak, ennek eredményeként Nána választási kerületi központ lett. A nemzetőrök összeírása és mozgósítása július folyamán zajlott le megyeszerte, de az összeírás Nánán nem volt zavartalan. A május-júniusi adatok a faluban 228 nyilvántartásba vett nemzetőrről adtak számot, a július-augusztusi revízió idejére a létszám 162-re csökkent (az 1848-as nemzetőrök Heves és Külső-Szolnok vármegyében c. kiadvány a nánaiak létszámát 316 főben jelöli meg). Mindenesetre a nemzetőrök a megye I. nemzetőrzászlóaljának 18. századába lettek besorozva, ők a többi megyei nemzetőrrel együtt Bácskában kezdték meg szolgálatukat (augusztus első felében). Itt a nemzetőrök nem tudtak maradéktalanul helytállni, ill. szolgálati idejük lejárta előtt eltávoztak. Újabb nemeztőr-mozgósításra Nánán is október végén, november elején került sor. Azonban összpontosításuk elkésett és nem tudtak érdemben bekapcsolódni a Trencsén megyében rájuk váró feladatba, ezért hazatérhettek lakóhelyükre a nánaiak is.
Decemberben újabb nemeztőr-mozgósításra került sor, elsősorban lovasokat állítottak fel, így a faluból is. Bevetésükre Kassánál került sor. Maga Szemere Bertalan kormánybiztos mélyen elítélő szavakkal illette a hevesi lovas nemeztőröket, nem megfelelő helytállásukért.
Az I. világháború hősi halottai Tiszanánán
| Apostol Sámuel | Gőz Imre | Prokai Gáspár |
| Árnyék Sándor | Gőz Lajos | Prokai István |
| Ballok Benjámin | Gőz Pál | Prokai István |
| Ballok István | Gőz Sándor | Répási Ferenc |
| Bari Alajos | Grónás András | Répási Kálmán |
| Bari József | Grónás István | Sallos István |
| Bartók Ferencz | Kovács András | Sándor Imre |
| Bartók József | Kovács Antal | Seres Bertalan |
| Belleg József | Kovács Bálint | Sinka Jeremiás |
| Berta Ferenc | Kovács Béla | Somodi István |
| Biró Géza | Kovács Gábor | Suba Ferenc |
| Bollók Pál | Kovács Gáspár | Suba István |
| Bozó András | Kovács Kálmán | Szabad József |
| Burai Antal | Lányi Elek | Szabó György |
| Buru Ferencz | Lázár Dániel | Szabó Gyula |
| Buru Gábor | Lázár Imre | Szabó Ignác |
| Buru János | Lázár Lajos | Szabó Imre |
| Buru Menyhért | Lévai László | Szabó Kálmán |
| Buru Pál | Majorszki Gábor | Szabó Károly |
| Czajner János | Majorszki Ignácz | Székely Jenő |
| Cseh Elek | Majorszki Pál | Szlávik Károly |
| Cseh Ferencz | Mári Bertalan | Szlávik Pál |
| Cseh János | Mester István | Szútor Benjámin |
| Csontos Mihály | Mészáros Gábor | Szútor László |
| Csörgő Gábor | Molnár Ferencz | Szűcs János |
| Danyi Mihály | Nagy Bálint | Szűcs Pál |
| Domján István | Nagy Ferenc | Tari Ferenc |
| Donát Gergely | Nagy Ferenc | Tari László |
| Erdélyi Mihály | Nagy István | Tasi János |
| Falyc István | Nagy János | Tóth György |
| Fábián Ferencz | Nagy János | Tóth Lajos |
| Farkas András | Nagy János | Tóth Zsigmond |
| Ficsor János | Nagy József | Turai János |
| Fülepi Zsigmond | Nagy Károly | Turó József |
| Galambos János | Nagy Mihály | Uj János |
| Galambos Zsigmond | Nagy Sándor | Ujhelyi György |
| Gerendai Bálint | Nagy Sándor | Vadász István |
| Gerendai Lajos | Nagy Sándor | Vajda János |
| Gerendai Pál | Német István | Vankó János |
| Godó András | Novák István | Vankó József |
| Godó János | Oláh István | Vankó Zsigmond |
| Godó Lajos | Oláh Mihály | Varga Mihály |
| Godó Zsigmond | Orbán Imre | Vas Gábor |
| Gonda Béla | Orbán Lajos | Vas János |
| Gonda Pál | Pap Lajos | Vas József |
| Gőz Benjámin | Prokai András | Vékony Zsigmond |
| Gőz Ferencz | Prokai Ferenc | Zatko János |
| Gőz Imre | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Anga Béla | Gőz Imre | Morzsa Miklós |
| Anga Lajos | Gőz Lajos | Nagy Gábor |
| Árva János | Grónás János | Nagy János |
| Bakos János | Grónás József | Nagy József |
| Ballók Pál | Guba Mihály | Nagy József |
| Barcsik Lajos | Gulyás Bertalan | Nagy József |
| Barcsik Ferenc | Gulyás Imre | Nagy László |
| Bari Barna | Gulyás János | Nagy Mihály |
| Bari István | Gulyás Lajos | Nagy Miklós |
| Bartók Ferenc | Hegyi Gábor | Nagy Sándor |
| Bartók János | Hímer János | Nemes János |
| Bedécs István | Ipacs Ferenc | Oláh Bálint |
| Beke Gyula | Ipacs József | Oláh Dániel |
| Benkocs István | Ipacs Károly | Oláh Zsigmond |
| Benkocs Jánosné | Juhász Ferenc | Oláh Zsigmond |
| Berencsi Lajos | Kalmár József | Orbán Bálint |
| Berencsi Pál | Kácsor János | Orbán Dániel |
| Beta Imre | Kácsor Károly | Orosz Géza |
| Bíró Imre | Kálosi János | Pala Sándor |
| Bogdányi Ferenc | Kecső Gábor | Pető Györgyné |
| Borbély Béla | Kiss György | Petróczki Károly |
| Boru Gábor | B. Kiss János | Prókai János |
| Boru János | Kiss József | Ronyecz József |
| D. Boru János | Kovács Ferenc | T. Sallós Zsigmond |
| Ceglédi sándor | Koács Ferenc | Somogyi Károly |
| Cseh Ambrus | Kovács István | Somogyi Sándor |
| Cseh Flórián | Kovács János | Suba Kálmán |
| Csontos Gábor | Kovács Lajos | Sós János |
| Csontos György | Kovács Miklós | Szabó József |
| Csörgő Sándor | Kovács Miklós | Szlama János |
| Deme Mihály | Kovács Pál | Szlama Lajos |
| Domján Lajos | Kovács Péter | Szutor Imre |
| Domján Lajos | Krancziczki Gáborné | Tóth László |
| Dósa Balázs | Lányi Béla | Turai József |
| Fehér Lajos | Lányi Menyhért | Vadász István |
| Fejes Béla | Lányi Pál | Vajda Imre |
| Fejes Vilmos | Lévai Ferenc | Vajda István |
| Fülepi Lajos | Lévai József | Vajda János |
| Gacsal Imre | K. Molnár Ferenc | Vajnóczki Árpád |
| Galambos Gyula | T. Molnár István | Vankó Gábor |
| Gerendai Ferenc | T. Molnár István | Vankó János |
| Godó János | T. Molnár Simon | Varga Gyula |
| Godó Kálmán | D. Molnár János | Vass István |
| Gonda Flórián | Molnár Pál | Vass Mátyás |
| Zobolyák Ferenc | Zele Imre |
Tarnazsadány – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnazsadány területe minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette.
1071-ben a fiatal magyar államban – 33 éven belül – az ötödik trónviszály kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Tarnazsadány területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tarnazsadányt is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnazsadányt és a területén lévő egykori települést (Tarcsa), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a magyarok Pest alatti táborának felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre. Tarnazsadánytól nem messze érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Feltételezhető, hogy Tarnazsadányon sem múlt el nyomtalanul a kun pusztítás.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnazsadánytól nem messze a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztult a település.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnazsadány vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt, pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen), de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
1550-től a hódoltság területéhez tartozik. 1677-ben a császári katonaság erőszakosságaitól szenvednek a lakosok, néhányukat a szendrői vár kapitánya a várba záratta az adók elmaradása miatt. 1686-ban – Eger visszavétele előtt – a falu lakosai szétszéledtek, Mercy császári generális kegyetlen adóbehajtása okán. 1702-től újra lakott a falu.
Rákóczi-szabadságharc
1706-ban a Rabutin vezette labancok harcainak következtében a falu elnéptelenedett. 1710 körül indul meg újra a benépesülés.
1848-49-es szabadságharc
A faluból a ’48-as szabadságharcba 21 nemzetőrt soroztak be. Ez a létszám arra utal, hogy a településen élő férfi lakosság csak kis számban felet meg az 1848. évi XXII. törvénycikknek, miszerint rendezett tanácsú településen kellett lakniuk a besorozottaknak, 200 Ft értékű házzal, vagy földdel kellett rendelkezniük, ill. évi 100 Ft tiszta jövedelemmel. A zsadányi besorozottak a II. zászlóaljba kerültek:
| Bencze Gábor | Juhász Mihály |
| Bíró János | Katona Antal |
| Csintalan József | Kelemen Gábor |
| Farkas Mihály | Kelemen Mihály |
| Forgó András | Kovács Mihály |
| Forgó János | Nagy Ferenc |
| Forgó Mihály | Nemes János |
| Freizajzen László, Kováts János helyettesíti | Tóth István |
| Halasy Gáspár | Urbán István |
| Hellebronth István | Vona Pál |
| Juhász János |
Blaskovics Gyula korabeli alispán jelentéséből az szűrhető le, hogy Zsadányban a ’48 március 15-ei események a napi életet nem rengették meg. 1848. decemberében Heves megyének lovascsapatokat is ki kellett állítania, melybe 4 zsadányi került.
A falu jelentős részét birtokló Almásyak közül ifj. Almásy Pál neve beíródott a szabadságharc történetébe. 1848. június 3-án Gyöngyös országgyűlési követének, az országgyűlés másodalelnöknek választotta. Novemberben kormánybiztosi megbízatást kapott, volt hadi élelmezési biztos, majd kormánybiztosnak nevezték ki Heves megyébe. Volt nemzetőrparancsnok, 1849 januárjában ismét kormánybiztosi megbízatást kapott. 1849. február 9-től a képviselőház alelnöke volt. A szabadságharc bukása után emigrált, távollétében kötél általi halálra ítélték.
Az I. világháború hősi halottai
| Barkóczi József | Hevesi János | Szabó János |
| Barkóczi Gáspár | Jankovics István | Szabó József |
| Barkóczi János | Juhász József | Szabó István |
| Bata János | Kovács András | Szabó Sándor |
| Bencze István | Kovács István | Szabados András |
| Besenyei Sándor | Kovács János | Szalóki János |
| Cseplye Ferenc | Kovács Mihály | Szalóki Mihály |
| Cseplye István | Kökény Sándor | Torbavecz István |
| Cseplye László tizedes | Mága János | Tóth János Tóth János |
| Cseplye Simon | Már József | Tóth János |
| Csintalan Mihály | Mester József | Udvari István |
| Dobi János | Nagy András | Udvari József |
| Forgó János | Nagy József | Urbán József |
| Guruz János tizedes | Nagy Kálmán | Vereb János |
| Gyetvai András tizedes | Német Péter | Vereb Sándor |
| Gyetvai Pál | Ratkai György | Vona János |
| Habóczki György tizedes | Rusznyák Dezső | Vona Mihály |
| Hajdrik András | Stál János | Zazravecz Flórián őrm. |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Balogh József | Héber Ernőné | Németh Béla |
| Bencze József | Héber Katika | Németh Ferenc S. |
| Besenyei András | Héber Marika | Németh Ferenc |
| Berényi János | Héber Zsuzsika | Ratkai András |
| Blaskó József | Hopka József | Rusznyák Ferenc |
| Csapó Mihály | Hopka Mihály | Seidner Vilmosné |
| Cseplye István | Katona Béláné | Somogyi István |
| Cseplye József | Katona Évike | Szabó György |
| Cseplye László | Katona Ibike | Szabó István |
| Csintalan Ferenc | Kiss József | Szabó Sándor |
| Csintalan László | Klein Ancika | Tóth Andor |
| Csintalan Zoltán | Klein László | Tóth István |
| Dér János | Klein Lászlóné | Udvari István |
| Dér László | Kovács Ferenc | Udvari Józsefné |
| Dobi Antal | Kovács József | Udvari József |
| Dobi István | Lázók Vilmos | Udvari Sándor |
| Dobi József | Lengyel Mihály | Urbán József |
| id. Fazekas Flórián | Már Mihály | Varga István |
| ifj. Fazekas Flórián | Mester György | Váradi Rudolf |
| Forgó András | Nagy B. István | Várkonyi József |
| Forgó Ilonka | Nagy István | Vastag Kristóf |
| Forgó Irénke | Nagy S. István | Vona József |
| Forgó Józsefné | Nagy P. István | Vona Sándor |
| Hajdrik András | Nagyfügedi József | id. Vereb István |
| Hessenberger János | Nagy László |
Tarnaszentmiklós – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). E hadmozdulatok valószínűleg elkerülték Tarnaszentmiklóst, Győrffy György szerint egykori nevén Ényt.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Bizonytalan, hogy a pusztítás a Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mivel viszonylag nagy távolságra volt a hadiúttól, a Tisza-menti vízi világ pedig egyébként is nehézzé tette megközelítését, elképzelhető, hogy Kapolcs kunjainak színét sem látták, a hírek azonban minden bizonnyal ide is eljutottak a falutól északra fekvő, a portyát megszenvedő települések lakosaitól, a hirtelen támadt veszedelemről. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvők is (Türügy, Hajóuta).
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaszentmiklóstól/Ény északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Tarnaszentmiklós/Ény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
1548-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-67 között török összeírások is lakatlan helyként jelölik. 1576-83 között lakott hely volt, de a későbbiek során a 16. század végétől a 17. század első negyedéig újra puszta. 1635-ben lakott hely. 1685-ben Mercy tábornok sarcoltatásai miatt a helység elpusztult és 1751-ig lakatlan.
Rákóczi-szabadságharc
Miután 1685-1751 között lakatlan a falu, a Rákóczi-féle szabadságharc idején nem létezett a település.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-ban 39 nemeztőrt soroztak be a faluból:
| Balázs József | Szétsi József 30 éves |
| Balogh Ambrus | Szétsi Mihály |
| Birinyi István | Toth Albert |
| Dutkai János | Toth András ifj. |
| Gulyás Ignác | Toth Gazsi József |
| Gulyás Pál | Toth I. Ferenc |
| Kállai János | Toth I. István |
| Kállay Ferenc | Toth I. József |
| Kiss Ferenc | Toth István |
| Kiss György | Toth Jakab József |
| Kontra Pál | Toth Matyo József |
| Kréter Mátyás | Toth Pál János |
| Nagy Pál | Toth Simon Pál |
| Nagy Pál István | Törőtsik Donát |
| Nagy Pál Mihály | Törőtsik P. József |
| Szabó Zsigmond | Újvári András |
| Szétsi Gábor | Újvári Ferenc |
| Szétsi István | Újvári Gábor |
| Szétsi János | Újvári Ignác |
| Szétsi József 28 éves |
Az I. világháború hősi halottai
| Balogh Pál | Nagy Dezső | Tóth Károly |
| Bukus Károly | Nagy Ignác | Tóth Mihály |
| Garcsik Vince | Nagy József | Tóth Miklós |
| Gulyás Gábor | Nagy József | Tóth Pál |
| Gulyás G. János | Pintér Gábor | Tóth P. Sándor |
| Gulyás János | Szécsi Ambrus | Tóth Zs. Lajos |
| Gulyás Jenő | Szécsi Mihály | Tóth Zsigmond |
| Gulyás Lajos | Szőke Elemér | Törőcsik Béla |
| Gulyás László | Tóth Elemér | Törőcsik Béla |
| Gulyás Zsiga | Tóth István | Törőcsik János |
| Helle István | Tóth István | Törőcsik László |
| Jenei József | Tóth I. István | Törőcsik László |
| Kiss József | Tóth János | Törőcsik Miklós |
| Kontra Zsiga | Ujvári Ignác | |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Ancsa Miklós | Majoros István | Törőcsik Lipót |
| Bakos Mihály | Nagy B. László | Újvári Béla |
| Bartók János | Pataki József | Újvári István |
| Garancz Lajos | Szécsi András | Szabó Péter |
| Gulyás Ágoston | Tóth Imre | Szécsi Antal |
| Gulyás Elemér | Tóth László | Szécsi László |
| Kiss István | Tóth Péter szv | Szécsi Miklós |
Tarnaörs – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Tarnaörs területén lévő települések (Varsány, Miske, Demjén, Nyestefölde) az Árpád-kor első szakaszában a hevesi királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult el hadával. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tarnaörs területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk (Örs nem feküdt közvetlenül hadiút közelében). A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaörs területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tarnaörs területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaörstől kelet-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaörs területe kívül esik a feltételezett felvonulási útvonalon, elképzelhető, hogy a kunok sértetlenül hagyták a falut. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település nyugati, déli és délkeleti szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaörs viszonylag távol esett a kedvezőtlen időjárási viszonyok közt is járható fontosabb útvonalaktól, elképzelhető, hogy sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
A falu 1549-50-től a hatvani szandzsák katonai-adózási területéhez tartozott, a jászberényi alkerületben. Az 1549. évi adóösszeírás szerint a portánként kifizetendő adóösszeg felét Dobó István vette át az egri várőrség fenntartási költségeinek fedezésére.
Örs 1682. szeptember-1686 között elpusztult és lakatlan volt a kuruc háborúk utánig (1711).
Rákóczi szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején a falu lakatlan volt. 1709-ben a Tarnaörs pusztán lévő kuruc táborban halt meg – feltételezhetően pestisben – Vak Bottyán János kuruc generális. (A gyöngyösi Szent Bertalan templomban temették el, bizonytalan azonban, hogy teteme ma is ott van-e?)
1848-49-es szabadságharc
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás gyökeres változást hozott a faluban. Az úrbéres alapon addig használt jobbágytelkek a parasztság tulajdonába kerültek.
A szabadságharcba 53 nemzetőrt soroztak be a faluból:
| Bodonyi Vince | Krizsa Jakab |
| Csomor Flórián | Magyar Mihály |
| Csomor György | Mászáros Mihály |
| Csomor Imre | Nyúl Gergely |
| Csomor János | Nyúl József |
| Eszlajger Ignác | Orczy László |
| Gacsal Ferenc | Ózsváry György |
| Gérmány József | Ózsváry János |
| Gonda András | Ózsváry Mihály |
| Gonda Gergely | Pálinkás Ádám |
| Gonda György | Pálinkás György |
| Gonda Illés | Peredi Pál |
| Gonda Pál | Sánta Antal |
| Göblyös Flórián | Sánta György |
| Göblyös János | Sánta Márton |
| Gulyás János | Sánta Mihály |
| Gulyás Márton | Sánta Tamás |
| Gurics Ágoston | Sári Ambrus |
| Gurics János | Sári János |
| Gurics Lukács | Sári Miklós |
| Hallay József | Somody Vince |
| Hevér Bertalan | Surányi József |
| Hevér József | Szőke Máté |
| Jakus József | Tóbiás Ágoston |
| Jónás Miklós | Torma Bálint |
| Juhász Ambrus | Torma Sebestyén |
| Krizsa Bálint |
Az I. világháború hősi halottai
| Bakó László | Hevér Alajos | Nyúl József |
| Csomor János | Hevér Ferdinánd | Pál István |
| Csomor Mihály | Hevér Márton | Pál Kálmán |
| Csomor Miklós | Hornyák János | Salga István |
| Csík László | Jónás Kálmán | Sánta János |
| Danyi István | Jónás Mihály | Sánta Mihály |
| Fehér József | Jónás Miklós | Sánta Sándor |
| Germán Mihály | Jónás Vince | Sári Ferenc |
| Gonda András | Kántor Miklós | Surányi József |
| Gonda György | Király János | Szanyi Miklós |
| Gonda Imre | Lővei János | Szlama József |
| Gonda József | Magyar András | Szőke János |
| Gonda Miklós | Major János | Szűcsi Ferdinánd |
| Göblyös Sándor | Nagy András | Torma György |
| Gunics Imre | Nagy András | Torma István |
| Gunics Miklós | Novák Ferenc | Zsákai Béla |
| Gyurics Miklós | Novák István | Zsákai Dezső |
| Hallai Mihály | Nyúl János | |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Almádi Lajos | Gyékény József | Pacziga János |
| Almádi László | Hallai Béla | Pataki Lajosné |
| Ambrus Mihály | Hallai János | Pál Lajos |
| Antal Sándor | Hevér István | Pege János |
| Báder Vilmos | Hevér János | Peredi Lénárt |
| Bolyós Sándor | Hevér József | Pető Emánuel |
| Botka Mihály | Jakus Mihály | Sánta István |
| Csikós Ignác | Jónás András | Sánta Sándor |
| Csomor Dezső | Király József | Sipos János |
| Csomor János | Kirzsa Andor | Szanyi Mihály |
| Csomor József | Kovács József | Szanyi István |
| Csomor László | Kozma Lajos | Szappan Ferenc |
| Csomor Vince | Kóczián Sándor | Száva Dezső |
| Deme János | Kökény Lajos | Szlama Mihály |
| Faragó Alajos | Mihályi István | Tolmács István |
| Faragó János | Molnár János | Tóbiás Alajos |
| Fehér József | Molnár Józsefné | Tóth Béla |
| Fehér Lajos | Nagy Sándor | Varga István |
| Gonda Albert | Nagy Zoltán | Zsakai Mihály |
| Gunics János | Németh András | Czudor József |
| Gunics János | Nyul Miklós | Surányi József |
| Ifj. Gunics István | Ózsvári István | Barócsi Sándor |
Tarnaméra – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnaméra minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan hadiúton haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Méra területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták, miután a hadiút itt is elhaladt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tarnamérát is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaméra területén lévő településeket (Vécsfölde, Ányástelek), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaméra mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaméra területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaméra mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, újra elpusztultak az itteni települések.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnaméra vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt, pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
A falu 1550-ben már hódolt terület. 1554-56-ban lakják, 1596-ban a falu pusztán áll. 1642-ben és 1687-ben ismét lakatlan, közben 1647-ben vannak lakói. 1687-ben – Eger várának visszavételekor – Méra elpusztult. 1696-ban is néptelen még a falu. Az Almásyak 1702-ben népesítették be a települést.
Rákóczi-szabadságharc
1705-ben Rabutin labanc generális a labancok zsoldjában álló rácokkal együtt elpusztította a falut, 1706-ban pedig a délvidéki rácok miatt pusztult el. Méra 1711-ig lakatlan, azt követően népes.
1848-as szabadságharc
1848-ban a faluból 69 nemzetőrt soroztak be. A szabadságharc alatt kettő mérai honvéd vett részt a harcokban Temesvárnál: Zsákai János és Majzik Ernő közlegények.
Az I. világháború hősi halottai
| Balogh József | Katona János | Rácz Sándor |
| Bártfay Lajos | Keresztesi Sándor | Robotka István |
| Berta György | Kiss János | Tari Ferenc |
| Csáki István | Kovács József | Tímár Sándor |
| Cseplye János | Lengyel János | Tóth Péter |
| Fodor András | Mahunka István | Varga András |
| Gyurcsik Lajos | Ózsvári János | Varga Balázs |
| Hopka Pál | Pintér Mihály | Varga József |
| Juhász Sándor | Pósa István | Varga Mihály |
| Katona István | Pukli Vilmos | Zsákai Sándor |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Almádi István | Juhász Sándor | Pári László |
| Balogh János | Kakuk Lajos | Pintér András |
| Balogh János | Kelemen József | Polgár Béla |
| Barócsi András | Keresztesi János | Rácz Béla |
| Birkás Imre | Keresztesi József | Somodi Gáspár |
| Bodó Dezső | Kota József | Suri János |
| Gábor Géza | Kovács Béla | Szabó János |
| Gál Gyula | Kovács József | Szanyi Béla |
| Hegedűs Béla | Lengyel László | Szekeres István |
| Holló Endre | Lőrincz András | Szekeres János |
| Juhász András | Lőrincz Béla | Tari János |
| Juhász János | Molnár József | Tóth Béla |
| Juhász József | Nagy János | Tóth Ferenc |
| Juhász Kálmán | Papp István | Turi Béla |
| Juhász Mátyás | Pári András | Víg György |
Tófalu – Hadtörténet
Árpád-kor
A mai Tófalu területén (többek között egy 1783-ból datálható térkép által is igazoltan), állt Csal vára, a hozzá tartozó településsel, Csala/Cseliváraljával. A várat 1417-ben említi először okleveles forrás, mint a Debrei II. Makján leszármazottainak birtokát. A 15. század folyamán a tulajdonjog a Rozgonyiak kezére kerül, majd az 1500-as évek elején Perényi birtok lesz. Pusztulása Hatvan török általi elfoglalása (1544) és Eger sikertelen ostroma (1552) közötti időszakban történt.
Az Árpád-korból az itteni településekhez (Csal, esetleg Szentgyörgy, utóbbi keletkezésének ideje nem ismert) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak életükre. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tófalu, valamint Aldebrő területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte (Csal, Szentgyörgy amennyiben akkor már léteztek). Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely érinthette Csalt, Tófalut és Szentgyörgyöt(?), ill. a területet, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél), minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla táborának kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort (Kompolton vezetett keresztül a hadiút). Itt szintén csak feltételezhetjük, hogy kisebb portyázó csoportjaik eljuthattak Tófaluig, Csalig, de a várat, amennyiben már állt ekkor, nem tudták elfoglalni.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Tófalu (ha akkor már létezett), Csal és Szentgyörgy (?) a hadi úttól kissé délre volt, de mégsem a Tisza kiöntései által védett régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak a településekre és ki is fosztották.
Összegezve a Tófalu helyén egykor állt Csal (és Szentgyörgy ?) Árpád-kori hadtörténetének vizsgálatát, megállapíthatjuk, hogy Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette a település(ek) életét. (Ez az állapot majd két és fél évszázaddal később fog megváltozni, amikor a török hódítás Csal falu és vára pusztulásához vezet, s Tófalu is többször elnéptelenedik a hódoltság 150 éve alatt. Utóbbi 1696-tól ismét folyamatosan lakott. Csal falut 1740-1743 között Grassalkovich Antal újratelepítette Aldebrő néven, ezzel szemben a vár a végleges pusztulás sorsára jutott. A 20. század közepére a homokbányászat következtében még a dombot is elhordták, amelyen állt. Ma már csak a Vár utca elnevezés emlékeztet az egykori erősségre.)
Török hódoltság
1550-ben már a törököknek is adózik. 1552-54 között a török pusztítás hatására néptelen lett, de 1564-re újra benépesült. Lakott falu 1576-ban. 1596-ban – Eger elestekor – elpusztult, és még két év múlva is néptelen, ezt követően újra benépesült. 1683-86 között a Bécs ostromára induló török-tatár megszállás során, majd Eger blokádja idején (1687) – kiürítés miatt –egy évtizedre néptelenné vált. 1696-ban már néhány zsellér lakja.
Rákóczi-szabadságharc
1603-ban Rákóczi Zsigmond – a későbbi erdélyi fejedelem – vásárolja meg a debrői uradalmat. Tófalu is Rákóczi birtok lett. A Tarna mentén haladó fontos út okán (Sirok és Eger felé) feltételezhetjük, hogy a Rákóczi-szabadságharc nem hagyta a település érintetlenül (rabló portyák, pestis).
1848-49-es szabadságharc
A községben 1848 májusa és októbere között 53 férfit vettek lajstromba nemzetőri szolgálatra:
| Adátsi (Adácsi András) | Inklovits György ifj. |
| Bíró Benedek | Inklovits József |
| Csernák Sándor | Karsay János |
| Dajkó Ferenc | Kerek Mátyás |
| Drahos János | Kováts (Kovács) István |
| Drahos Mihály ifj. | Kováts (Kovács) József |
| Farkas András Báró | Molnár József |
| Farkas Antal ifj. | Molnár Mátyás |
| Farkas János Buda | Nagy Imre |
| Farkas József Bence | Nemtsik (Nemcsik) György |
| Farkas Márton ifj. | Orosz János |
| Farkas Máté János | Potsay István ifj. |
| Farkas Mátyás ifj. | Potsay János |
| Farkas Mihály felső | Simon János |
| Farkas Pál ifj. | Snajder (Schneider) István |
| Farkas Tamás | Szabó András id. |
| Gulyás Mátyás id | Szabó Gergely |
| Gulyás Mátyás ifj. | Szabó István ifj. |
| Gyetvai (Gyetvay) Antal | Szabó János |
| Horváth (Horvát) János 38 éves | Szabó János alsó |
| Horváth (Horvát) János 25 éves | Szabó János felső |
| Horváth (Horvát) Mihály | Szabó József |
| Hutter János | Uzelman János |
| Hutter József | Uzelman Márton |
| Hutter Pál | Viltsik János |
| Ignátz (Ignácz) János | Viltsik Márton |
| Inklovits G. György |
1849. február 26-án a 14 órakor elkezdő ún. kápolnai csatában a császáriak közül a Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja támadta a magyar állásokat Tófalu irányából is.
A kápolnai csata második napján február 27-én reggel 8 óra tájban Tófalu irányából az osztrákok centruma elterelő hadmozdulattal, szemből pedig tüzérségi előkészítéssel megkezdte Kápolna támadását. A császári Coloredo vezérőrnagy dandára 9 ágyúval vonult Tófalu ellen. Dembinski ekkor 10 löveget irányított a veszélyeztetett pontra. Az ellenség visszahúzódott a Tarna túlpartjára. Az egész nap folyamán és a délutáni órákban is Máriássy sakkban tudta tartani a Tófalu felől átkarolással kísérletező Wyss- és Coloredo-dandárt. Jóllehet a térségből induló olasz 16. Zanini gyalogezred II. zászlóalja, miután átgázolt Kápolna irányába a mocsaras réten (Hangács), végül megadta magát. A Poeltenberg vezette magyar csapat is délután 2-3 óra körül kénytelen volt visszavonulni, ha nem akarták, hogy az ellenség elvágja a visszavonulás útját éppen Tófalunál.
Tófalu keleti határában a tüzérségi állások helyén, a Honvédhalmon 1998 óta emlékmű áll.
Az I. világháború hősi halottai
| Ali József | Gyetvai Gergely | Lefler Flórián |
| Bíró Gáspár | Gyetvai Imre | Lefler János |
| Bíró Mihály | Gyetvai István | Lehoczky Károly |
| Boros Márton | Gyetvai Sándor | Lehoczky Lajos |
| Bóta József | Helgert Gergely | Orosz Gergely |
| Dajkó Izidor | Hugli János | Orosz János |
| Domoszlai Gergely | Hugli Mátyás | Pocsai Adorján |
| Drahos János | Hutter Mihály | Pocsai Gyula |
| Drahos János | Ignácz József | Pocsai János |
| Farkas Gergely | Ignácz Mihály | Szabó Károly |
| Farkas Gyula | Inklovics Ignác | Takács Ferenc |
| Farkas Ferenc | Inklovics Rudolf | Tóth Mátyás |
| Farkas Imre | Jankovics Kálmán | Tóth Miklós |
| Farkas Lajos | Jaskó Sándor | Uzelman Imre |
| Farkas Urbán | Jeziczky Lajos | Uzelman Sándor |
| Fáczán Lajos | Kerek Mihály | |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Antal Sándor | Drahos József | Kovács József |
| Baráth Ferenc | Farkas Bálint | Nagy József |
| Bencsura Bálint | Farkas Béla | Pocsai György |
| Bíró Lajos | Farkas József | Sebők János |
| Bódi János | Gulyás István | Szabó József |
| Dajkó János | Gyetvai Imre | Szabó Sándor |
| Dajkó József | Gyetvai Orbán | Umhauzer Gyula |
| Dobos István | Kerek János | Uzelman János |
| Drahos János | Kovács Gergely | Varga József |
| Vingender József |
Tenk – Hadtörténet
Árpád-kor
A (Nagy) Csörsz-ároktól délre fekvő Tenk egyszerre volt szerencsés és kevésbé szerencsés helyzetben amiatt, hogy közel feküdt a megye egyik főútvonalához. Érintette/érinthette a hadak járása, ugyanakkor gazdasági szempontból előnyére vált a kereskedelmi útvonal.
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történések bizonyos mozzanatai a falu környékén zajlottak, vagy közvetlenül is befolyással lehettek az itteni lakosság életére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tenk területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar sereg felderítése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, köztük Tenk is.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tenk a kunok felvonulási útvonalától nem messze volt, elképzelhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul. Az is elképzelhető, hogy a szomszéd település, Erdőtelek határában eltemetett kun harcos ennek az 1280. évi portyának volt az egyik résztvevője, aki valami okból ennél a falunál lelte halálát, s társai itt temették el.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük, az útjukba eső települések szerencséjére, több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek. Ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Tenk is a portya útvonalában volt, elképzelhető, hogy a mongolok felprédálták.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregével a nagy hadiúton vonult kelet felé, délről elhaladva Tenk mellett, majd délkeletnek fordulva, Poroszlónál kelt át a Tiszán, a Borsák tiszántúli területeire.
Török hódoltság
1548-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-ben a török pusztítás következtében továbbra is néptelen a település. 1553-54-ben újratelepült, majd újabb pusztítás hatására a 17. század végéig nem népesült be, ezt követően sem lakják telkes jobbágyok (önálló községként 1947-től létezik).
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc alatt, – a 18. században – nem lakják telkes jobbágyok. Így települési esemény itt nem ismert.
1848-49-es szabadságharc
Egy-két esemény érintette Tenk-pusztát a szabadságharc alatt. 1849. március 18-án Braun alezredes, Jablonowski császári vezérőrnagy utasítására Tenk-pusztára vonult.
1849. március 20-án Ramberg azt jelentette, hogy reméli – többek között Tenket is –másnapig tartani tudja.
Március 21-én Braun alezredes jelentette Jablonowski császári vezérőrnagynak, hogy Tenknél (és Besenyőnél) is ellenséges (magyar) járőröket láttak.
Az I. világháború hősi halottai
A település anyakönyvileg Erdőtelekhez tartozott, azonban az erdőtelki halotti anyakönyvben a hősi halottak bejegyzésénél az anyakönyvvezető nem tüntette fel az elesettek lakhelyét, emiatt a tenki illetőségűek is az erdőtelki áldozatok között találhatók.
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Csontos János | Kozik Sándor | Szabó István |
| Domán István | Liplinczki Sándor | Szalmási Kálmán |
| Hajnal József | Majoros József | Török Ferenc |
| Kalóczkai Kálmán | Nagy László | Varga József |
| Komlósi Kálmán | Nagy Péter | Vass József |
| Koncsik Lajos | Nováki István | Vass Márton |
| Kovács László | Rédei Benjámin | Vígh Sándor |
| Kovács Pál | Slakta József | Vígh Sándor |
| Vizkeleti Lajos | ||
Tarnabod – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnabod területe minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette, magának a településnek a kialakulása is a 11-12. századra tehető.
1071-ben a fiatal magyar államban – 33 éven belül – az ötödik trónviszály kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon erre vonult hadával. (Tarnabodnak a megléte ez időben még bizonytalan.) 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Tarnabodot feltételesen vehetjük a támadók útjába kerülő településnek, amennyiben a 11. század vége felé már létezett. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnabod területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a magyarok Pest alatti táborának felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Ez az a hadi esemény, mely már érinthette Tarnabodot, mert a falu létezett.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnabod mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnabod területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnabod mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések, Tarnabod is.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnabod vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt (pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen), de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
1552-ben a törökök felégették, 1554-ben kezdett újra benépesülni, de ezután újabb pusztulás következhetett be a település életében, mert 1564-ben benépesült falunak nevezi egy összeírás. 1685 körül – a végrehajtók által beszedett adók miatt – a lakosok elhagyták falujukat. Az újranépesülés 1696-ra történt meg.
Rákóczi-szabadságharc
Miután a település a Heves-Eger közötti fontos út mentén feküdt feltételezhető, hogy részese volt az eseményeknek, a labanc-rác pusztításoknak és a harcok kísérőjeként fejét felütő pestisnek. A szabadságharc végeztével új, birtoktalan lakók kerültek a településre.
1848-49-es szabadságharc
A faluból 1848-ban 46 nemzetőrt soroztak be.
Fazekas Lajos 1849. február 28-ával kapcsolatban március 1-én jelentette Repetzky Ferenc kormánybiztosnak, hogy a császáriak Besenyőre út nélkül akartak menni (nem a meglévő úton), de a posványos réten ágyúik süllyedni kezdtek, ezért visszavonultak előbbi helyükre, Erdőtelekre. A falut a legkíméletlenebbül kirabolták, Tarnaboddal együtt.
Az I. világháború hősi halottai
| Ács Ferenc | Kalicz Kálmán | Nagy L. Mihály |
| Ács János | Kassa István | Nyizsnyánszki Gábor |
| Bencze János | Koczka István | Pető István |
| Bencsik József | Koczka János | Pető János |
| Bencsik Kristóf | Koczka Márton | Pető Ferenc |
| Besenyei Mihály | Kovács István | Ragovics János |
| Bognár János | Klemencz János | Rajzinger Miklós |
| Burom János | Krisztián Jakab | Sike András |
| Ficzere István | Lövei István | Sike Áron |
| Gazsó Gyula | Lövei József | Simon Kálmán |
| Gazsó István | Lövei Kristóf | Szarvas Mihály |
| Gazsó Mihály | Magyar József | Szegedi Márton |
| Gyarmati István | Máté János | Szekeres Imre |
| Gyarmati János | Molnár Pál | Tóth János |
| Harangi István | Molnár Sándor | Veres András |
| Harangi János | Nagy János | Verner Mihály |
| Heidrich János | Nagy József | Zsákai János |
| Jáger Kristóf | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Boros József | Kovács István | Pető Ferenc |
| Burom János | Nagy András | Ragovics András |
| Farkas Sándor | Nagy Imre | Sike István |
| Ficsó Rudolf | Nagy István | Sike Kristóf |
| Gazsó Kristóf | Nagy József Pál | Simon Ferenc |
| Baranyi János | Nagy Sándor | Somodi Imre |
| Kakas János | Parlenka István | Szekeres András |
| Kulka Alajos | Pető József | Zöldi Sándor |
| Kassai József | Pető József Ferenc | Zsákai János |
| Koczka Ferenc |
Sarud – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Sarudhoz és akkor a – mai területén lévő – településekhez (Déd/Déltelek/Décse, Hídvég Kétpókere, Apuchalama, Hídvég, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig, ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Sarudtól és Halásztól (Újlőrincfalva) délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Sarud, Halász és a fentebb felsorolt egykori falvak nem igen láthatták a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Sarudot és a területén lévő egykori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Sarud és a fent említett egykori települések is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Sarud, Hídvég, Halász és a többi – Sarud mai területén elhelyezkedő falu – viszonylag közel esett a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki; a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.
Török hódoltság
A mohácsi csata után (1526 ősze) a törökök rablóportyákat indítottak Eger környékére is, de Sarudot ekkor még nem érte támadás.
1542-ben Ferhát aga csapata már Sarudot is feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén is megemlíti históriás énekében:
„Egrőt hogy megszállja minden hadával
Deli Perhát agát Pestről kibocsátá.
Az Hidvégöt, Halászt, Sarudot dúlá,
Tiszttartóit Varkucsnak ő elfogá.”
1544-től (Hatvan eleste) Sarud is a török által ellenőrzött hódoltsági terület lett.
1548-ban magával Dobó Istvánnal is meggyűlt a bajuk a sarudiaknak, aki az egri vár hadi felkészítése okán személyenkénti adót vetett ki a falu lakóira is, – miután a várhoz tartozó püspöki birtokok megadóztatására jogot nyert. Az adó elleni sarudi tiltakozást Dobó nem fogadta el.
Az 1549-ben megjelent török-tatár rablócsapatnak Sarud megtagadta az adófizetést, akik a falu kirablása után vonultak el. Ez után a falu teljesen lakatlan lett. 1549-53 között a település elnéptelenedett, 1554-től kezdett benépesülni. 1596-tól végleg török fennhatóság alá került a falu, de már 1552-től a töröknek is adózott. Sarud 1604-től közel 90 évig újra lakatlan. A falu 1690-93 között települt be a környékbeli falvakból, főleg Tiszanánáról.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején Eger kuruc főhadiszállás volt (1705-10). Minden településtől katonai adót hajtottak be, így Sarudon is. 1708-ban a sarudiak panasszal fordultak a vármegyéhez, hogy az adót a Csáky-ezred katonái erőszakkal hajtották be. Ugyanakkor 1709-ben hajdúkat toboroztak a faluban a kuruc haderő számára.
1709-11 között pestisjárvány pusztította az egész környéket, haláleset is volt Sarudon, de néptelenné a lakosok elkötözése miatt vált a település. 1712-ben kezdett ismét benépesülni a falu.
1848-49-es szabadságharc
A jobbágyság kötelékeit a faluban is ’48 forradalma oldotta fel. Az 1848-49-es szabadságharcban több sarudi honvéd harcolt, többek között;
Árva Balázs, Bukta Gábor, Csörgő Miklós, Demeter József, Gaál István, Gaál József, Kovács Gáspár, Madarász János, Malik Gergely, Pásztor András, Palicz Pál, Pócs István, Sebestyén János, Sebestyén József, Seres János, Szabó Vince, Szőllősi István gyalogos közlegények, foglalkozásukra nézve földművesek. Méhi József, Molnár János, Nagy S. István, Pócs Bertalan, Sebestyén H. Ignác, Seres Imre huszárok. Összességében a szabadságharc éveiben a faluból 107-en védték a hazát.
Az I. világháború hősi halottai
| Antal Benedek | Mazug Vendel | Izrael György |
| Antal Imre | Méhi Károly | Sebestyén József |
| Ballók István | Méhi László | Sebestyén Pál |
| Besenyei György | Méhi Mátyás | Sebők István |
| Beszedits István | Mező János | Seres Gábor |
| Bóta József | Molnár György | Seres István |
| Bukta Mihály | Molnár József | Seres Pál |
| Csőke Pál | Molnár Mihály | Soltész Károly |
| Csörgő Albert | Nagy András | Szabó Imre Pál |
| Csörgő András | Nagy Flórián | Szabó János |
| Csörgő András | Nagy József | Szabó Vilmos |
| D. Csörgő András | Nagy József | Székely András |
| Csörgő Gábor | Nagy Pál | Szisszenhofer János |
| Csörgő István | Nemes József | Szőllősi András |
| Csörgő József | ifj. Német György | ifj. Tajcs Kálmán |
| Csörgő József | id. Német György | id. Tajcs Kálmán |
| Csörgő Péter | Német Sándor | Takács András |
| Dege András | Német Sándor | Takács János |
| Demeter Károly | Nyeste Bertalan | Takács József |
| Gál András | Nyeste György | K. Takács József |
| Gál István | Nyeste Imre | Takács Lajos |
| Gazsó Albert | Nyeste József | Tóth Antal |
| Guba Péter | Nyeste József | Tóth Ignác |
| Hanus Pál | Nyeste Kálmán | Tóth János |
| Illés Pál | Orosz László | Tóth József |
| Kalló Mátyás | Palitz Ágoston | Tóth Mihály |
| Kerekes Mihály | Palitz György | Török Gyula |
| Kocsis Lajos | Palla Ferenc | Török Lajos |
| Kormos Albert | Papp Dezső | Turcsák János |
| Madarász András | Pásztor József | Varga Gábor |
| Madarász János | Polgár József | Varga János |
| Madarász Mihály | Pócs József | Vas János |
| Malik Vendel | Pócs Mihály | Vas Lajos |
| Mazug András | Rédei István | Vizes Albert |
| Mazug József | Sebestyén István | Vizes Vince |
| Zombori István | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Antal Ferenc | György Béla | Pásztor András |
| Bán Géza | Illés Károly | Pásztor József |
| Bercsényi Lajos | Kovács Endre | Pataki János |
| Berecz Zoltán | Kozma László | Pócs Elemér |
| Bessenyei Jenő | Köles István | Pócs Gyula |
| v. Bessenyői Márton | Madarász Mihály | Pócs Jenő |
| Bódi András | Madarász Pál | Pócs László |
| Boros József | Malik András | Pócs Mátyás |
| Csőke Ambrus | Malik András | Sebők József |
| Csörgő Ernő | Malik Béla | Seres Géza |
| Csörgő Ferenc | Malik Béla | Seres István |
| Csörgő György | Malik József | S. Nagy Béla |
| Csörgő István | Méhi József | S. Nagy József |
| Csörgő János | Molnár Ágoston | Szabó Géza |
| Csörgő József | Molnár György | Széplaki István |
| Csuhai György | Molnár Mihály | Szikszai Kálmán |
| Csuhai József | Nagy Bálint | Sz. Tóth József |
| Daragó István | Nagy Béla | Takács Balázs |
| Dege Béla | Nagy Ferenc | Takács István |
| Dege József | Nagy Gyula | Talmács Antal |
| Dege Mátyás | Nagy István | Tamasi András |
| Demkó János | Nagy János | Tóth András |
| Demeter Balázs | Nagy József | Tóth György |
| Faragó András | Nagy Kálmán | Tóth László |
| Ficsor Ferenc | Nagy Vilmos | Török Ferenc |
| Ficsór Imre | Németh József | Turcsák Dezső |
| Ficsór József | Pál László | Turcsák József |
| F. Nagy Béla | Pállai Géza | Varga Pál |
| Gál József | Pállai György | Veres Lajos |
| Gazsó Pál | Pállai József | Vizes Albert |
| Gyimesi József | Vizes József |
Poroszló – Hadtörténet
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Poroszlón, a dél-hevesi térségben ritkaságszámba menő módon, már az Árpád-korban vár állott. Közismert – feltételezhetően – III. Béla (1172-1196) névtelen jegyzőjének, Anonymusnak az a kitétele, miszerint: „Árpád vezér és övéi megindulván az Egur [Eger patak] vizéig jövének […] s táboruk az Ustoros [Ostoros] vizétől Purozlou váráig terjedt…” Ennek a várnak a nyomai máig megtalálhatók a településen, bár avatatlan szem nehezen fedezi fel a térszín különbségeiben az egykor volt földvár sáncait.
Az Anonymus által „castrum Poruzlou” néven említett földvár mai vélemények szerint 10-11. századi eredetű, amely a korabeli vízrajzi viszonyok közt az Ős-Rima (!) árterének egyik kiemelkedő pontján épült. Az erődítés alapja kb. 11 m szélességű, erre húzták a kb. 2 m széles rekeszes szerkezetű sáncot. Az 1978-ban és 1983-ban, Szabó J. Győző által végzett ásatások kiderítették, hogy a földvár valószínűleg tűzvészben pusztult el a tatárjárás során, vagy az ezt követő időszakban.
A vár ellenőrizte a fontos királyi átkelőhelyet, szedte a vámot és, feltehetően, a népesség kötelezettségei közé tartozott a Poroszló–Szihalom–Eger, valamint a Heves felé vivő út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve Poroszló, vagy az abádi rév felől, haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Poroszló területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával, mint említettük, a poroszlói földvár felégetése is feltehetően hozzájuk fűződik (magához a muhi csatához Hídvégen biztosan átvonultak a mongolok, e település Poroszló közelében volt).
1262. december 5-én IV. Béla (1235-1270), a köztük lévő hatalmi harcot lezárandó, itt kötött békét fiával, István ifjabb királlyal (1270-1272).
1264-ben újabb belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a település mellett elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Poroszló mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez.
Török hódoltság
1550-ben már hódolt település volt. A település határában esett török fogságba 1553. október 18-án Bornemissza Gergely. 1553-54-ben Veli bég végigpusztította Poroszlót és környékét.
Az itt lévő bencés monostor 1639-re elpusztult, a templom átvészelte ezt az időszakot. 1672-ben Barkóczy lévai kapitány felégette a település, templomával együtt. 1676 körül lassan újranépesült Poroszló.
1685-ben a császári generális megparancsolta a poroszlóiaknak, hogy a szolnoki várhoz palánkfát hordjanak, ugyanakkor a török basa ennek megtétele esetén a hét év feletti személyek kivégzését helyezte kilátásba. 1686-87-ben ismét elpusztul a település. 1689-ben kezdenek a lakosok újból visszatérni.
Rákóczi-szabadságharc
1707-ben 16 poroszlói katona szolgált a kurucok Csáky-ezredében, egy a karabélyos-ezredben, egy Deák Ferenc ezredében. 1709-ben a kurucok új hajdúkat soroztak Poroszlón.
1848-49
A szabadságharc alatti harci esemény, mely érintette Poroszlót 1849. februárjában volt. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Patay-dandár Poroszlót és Tiszafüredet megszállva tartotta (február 24.).
1849. február 26-27-én Kossuth Lajos – az ország kormányzója – a településen tartózkodott. Az emlékezet úgy őrzi, hogy a katolikus templom mellett a fülét a földre szorítva hallgatta a Kápolnán dübörgő ágyúk messzire gyűrűző hangját.
Krasznai Péter volt 1848/49-es honvéd altiszt – aki Egerben volt joghallgató -, „Naplójegyzetei”-ben azt írta, hogy Szekulits ezredes osztályába beosztva 1849. februárjában Poroszlóról egy század Würtenberg huszárral Mezőkövesdre mentek.
Az 1849. március 1-én vívott farmosi ágyúcsata után – Dembinski utasítására – Klapka elrendelte a Poroszlóra való visszavonulást. Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
Március 16-án Ramberg altábornagy császári hadosztálya megszállta Hevest, innen küldött portyázó különítményeket hírek szerzésére Poroszló felé.
1849. március 17-én a Ramberg császári altábornagy által Átányba kiküldött hírszerző azt az információt adta, hogy Poroszlót magyar csapatok szállták meg.
1849. március 18-án (?) Görgei megszállta a falut, hogy fedezze a magyar fősereg három hadtestének átkelését Poroszlónál (több esetben itt vonultak át a Tiszán a honvédek az hadmozdulatokhoz).
1849. március 18-án Braun alezredes, Jablonowski császári vezérőrnagy utasítására, Tenk-pusztára vonult, innen küldött egy századot Besenyőre és Poroszlóra.
Március 20-án Ramberg császári tábornok jelentése szerint a magyarok lovas és gyalogos katonái Hevesről nagy létszámban érkeztek Poroszlóra.
Március 21-én Bruderman százados Átányból jelentette Rambergnek, hogy Poroszlót a magyarok kiürítették.
1849. július 25-26-án Korponay honvédezredes foglalt védelmi állást Poroszlónál 2500 katonájával, Gorcsekov 12000 főnyi cári seregével szemben.
Az I. világháború hősi halottai Poroszlón:
| Bogár János | Hugyik János | Orosz Gábor |
| Bogár József | Kiss Bálint | Rezső Lajos |
| Botos Imre | Koncz István | Rezső Sándor |
| Fazekas István | Koppán István | Sajtós Bálint |
| Fekete Imre | Lénárt Vince | Sárándi Lajos |
| Gál Imre | Lovász József | Sinka József |
| Gál Sándor | Márki Ferenc | Sinka Vince |
| Hajdu Kálmán | Nemes László | Suszter Antal |
| Halász Bálint | Nemes Sándor | Szabó Béla |
| Halász Lajos | Nemes Sándor | Szűcs János |
| Halász Sándor | Oláh Vince | Vester Sándor |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Arany Sándor | Herpai Mihály | Pintér Imre |
| Csala Géza | Kalmár Balázs | Pongrácz Károly |
| Dobos Imre | Kiss Károly | Sallós M. János |
| Dósa István | Kiss Lajos | Sipos István |
| Dósa Lajos | Kiss Vince | Cs. Szabó Imre |
| Farkas Lajos | Koppán Károly | Szabó István |
| Fazekas János | Korsós Sándor | Szántai Lajos |
| Fehér Gyula | Kovács Benjámin | Széles Lajos |
| Gacsal József | Kovács Imre | Tomai József |
| Hajdu István | Kovács Sándor | Tóth Lajos |
| Halász Borbála | B. Nagy Károly | Varga Gyula |
| Halász Ernő | Nemes Sándor | Zolnai István |
| Halász Sándor | Oláh Lajos | Zolnai Sándor |
Pély – Hadtörténet
Árpád kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). Ezekből a hadmozdulatokból Pély nem sokat érzékelhetett, sem nem volt a település fontos út közelében, sem vizenyős környezete nem tette lehetővé könnyű elérhetőségét. Maga a település az események idejében már létezett.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Pély területén fekvő Árpád-kori településeket (Türügy, Saj keletkezési ideje ismeretlen) is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mivel viszonylag nagy távolságra volt a hadiúttól, a Tisza-menti vízi világ pedig egyébként is nehézzé tette megközelítését, elképzelhető, hogy Kapolcs kunjainak színét sem látták, a hírek azonban minden bizonnyal ide is eljutottak a Pélytől északra fekvő, a portyát megszenvedő települések lakosaitól, a hirtelen támadt veszedelemről. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Pély területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így minden bizonnyal a mai Pély területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Pélytől észak-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Mivel Pély területe kívül esett a feltételezett felvonulási útvonalon, elképzelhető, hogy a kunok sértetlenül hagyták a falut. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település északnyugati, nyugati és délnyugati szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Pély viszonylag távol esett a kedvezőtlen időjárási viszonyok közt is járható fontosabb útvonalaktól, elképzelhető, hogy sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
1550-ben már hódoltsági falu Pély. 1567-ben a hatvani bég elpusztította a falut. 1596-ban újabb pusztítás áldozata lett, majd 1621-ben ismét lakott. 1682-ben puszta, 1695-ben újra lakott.
Rákóczi-szabadságharc
II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc idején gr. Károlyi Sándornak itt bortokot adományozott. Az új tulajdonos volt az, aki 1711-ben a szatmári síkon letette a fegyvert, mely a szabadságharc végét jelentette.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban a faluból 76 személyt soroztak be a nemzetőrségbe:
| Besenyei (Besenyi) Ignác | Nagy Fekete Ferenc |
| Besenyi Ferenc | Nagy Ferenc |
| Bessenyei (Besenyei, Besenyi) András | Nagy Gábor, Nagy János Józsefet helyettesíti |
| Bodor (Búdor) János | Nagy Gábor, Kovács Pál Györgyöt helyettesíti |
| Dragon (Dragony) Ferenc | Nagy Ignác Ferenc |
| Dragon (Dragony) János | Nagy István Ferenc |
| Dragon (Dragony) József | Nagy János József, Nagy Gábor helyettesíti |
| Dragon (Dragony) Pál | Nagy Mátyás, Kalmár Ferencet helyettesíti |
| Fekete Ignác | Nász György |
| Fekete Pál | Nász István |
| Fodor Elek János | Pádár András |
| Fodor Ferenc | Pádár Ferenc |
| Fodor István | Péli Kovács Pál |
| Fodor János 25 éves | Rab István, Rab János helyettesíti |
| Fodor János 24 éves | Rab János, Rab Istvánt helyettesíti |
| Fodor József | Simon János, Vágány Mártont helyettesíti |
| Fodor Pál | Szabó Sándor János |
| Jankovics (Jankovits) József | Sznopek József |
| Jantsó János | Tercsi (Tertsi) Ferenc |
| Kádár József | Tót Gábor |
| Kalmár Ferenc ifj. | Vágán (Vágány) Ferenc ifj. |
| Kalmár Ferenc id. | Vágán Ferenc ifj. |
| Kalmár Ferenc Középső | Vágán István |
| Kalmár István | Vágán (Vágány) Márton, Simon János helyettesíti |
| Kalmár János | Vágán (Vágány) Pál |
| Kalmár Pál id. | Vágány István ifj., Kovács Ferencet helyettesíti |
| Kovács (Kováts) Benedek Pál | Varró Demeter, Varró Ferencet helyettesíti |
| Kovács (Kováts) Ferenc ifj., Vágány István helyettesíti | Varró Ferenc, Varró Demeter helyettesíti |
| Kovács György | Varró József 26 éves |
| Kovács (Kováts) Illés | Varró József 28 éves |
| Kovács János | Vincze Ignác |
| Kovács László József | Vona Ferenc B. |
| Kovács (Kováts) Pál György, Nagy Gábor helyettesíti | Vona Ferenc ifj. |
| Mészáros Gy. Ferenc | Vona Ferenc János |
| Mészáros József, Dragon Jánost helyettesíti | Vona (Vana) Gábor |
| Mészáros Menyhért | Vona István |
| Mészáros Pál | Vona János |
| Molnár János, Fodor Istvánt helyettesíti | Vona (Vana) Pál |
Az I. világháború hősi halottai
| Balogh Ignác | Garancz József | Pádár Kálmán |
| Balogh Lajos | Járvás Miklós | Pető Lajos |
| Bartus József | Kalmár András | Pető Sándor |
| Beres Dezső | Katona István | Rab József |
| Bessenyei Joachim | Kiss András | Rab Ferenc |
| Bessenyei Gábor | Kiss István | Rab Kálmán |
| Bessenyei Márton | Kóródi Péter | Rácz József |
| Bessenyei Lajos | Kovács Ágoston | Soós János |
| Biró Károly | Kovács F. István | Soós István |
| Budai János | Kovács Ferenc | Soltész István |
| Czeglédi Péter | Kovács B. Ferenc | Szabó János |
| Csík Ferenc | Kovács Joachim | Szabó József |
| Csáti László | Kovács Pál | ifj. Szabó József |
| Csáti Lukács | Lovász József | Sznopek Ferenc |
| Dragon Gábor | Magyar István | Sznopek József |
| Dragon Sándor | Mészáros Gábor | Szécsi Mátyás |
| Fekete Ágoston | Mészáros György | Szécsi Sándor |
| Fekete Ferenc | Mészáros Illés | Tóth Kálmán |
| Fekete János | Mészáros József | Vasas András |
| Fekete József | Molnár Ágoston | Varga Ferenc |
| Fekete Joachim | Molnár György | Vágán János |
| Fekete I. István | Nagy János | Vágán Jeremiás |
| Fekete I. László | Nagy I. József | Varnyú Gábor |
| Fekete Márton | Nász László | Varnyú József |
| Fekete Pál | Pádár András | Varnyú Orbán |
| Fekete Sz. István | Pádár Ferenc | Vona Ágoston |
| Fodor Gábor | Pádár József | Zagyva János |
|
A II. világháború áldozatai |
||
| Aszódi István | Kis Géza | Puzsoma Albert |
| Berente István | Kis István | Rab Béla |
| Besenyei Péter | Kis István | Rab István |
| Bíró Gábor | Kis János | Rab István |
| Boros Sándor | Kocsis László | Rab Joachim |
| Bódi István | Kovács Antal | Rab József |
| Bódi Zsigmond | Kovács Ferenc | Sebők János |
| Bódor Joachim | Kovács Géza | Soós Ignác |
| Csáti Ferenc | Kovács József | Soós Jeremiás |
| Csáti László | Kovács Kálmán | Tóth Lajos |
| Csáti János | Kovács Pál | Sóti János |
| Csík Ferenc | Kristály László | Szabó Ferenc |
| Dankó István | Lovász István | Szabó Sándor |
| Dragony Mátyás | Magyar László | Szécsi Emánuel |
| Dragony Pál | Mészáros János | Szlama István |
| Fekete Ágoston | Mészáros Joachim | Tóth István |
| Fekete Béla | Kovács János | Tóth Pál |
| Fekete István | Mészáros Lajos | Varga János |
| Fekete János | Molnár Géza | Varnyú Lukács |
| Fekete Joachim | Molnár László | Vavrik János |
| Fekete József | Molnár Sándor | Vágány Béla |
| Fekete Pál | Mondok Dezső | Vágány Ferenc |
| Fekete Vendel | Nagy László | Vágány Gábor |
| Fodor János | Ócsai József | Vitai József |
| Fodor Kálmán | Pádár Pál | Vona Béla |
| Földes Mátyás | Pál Gáspár | Vona B. Béla |
| Kalmár Gábor | Pázmándi Sándor | Vona Gábor |
| Kalmár János | Pető János | Vona Géza |
| Kalmár Lajos | Pető Márk | Vona István |
| Kerepesi Mihály | Péter János | Vona István |
| Kis Ágoston | Péter József | Vona László |
| Kis Antal | Poczók Adolf | Vona Márton |
Nagyút – Hadtörténet
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Nagyút, a régió többi falujához hasonlóan, kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett. Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban. Nagyút első ismert birtokosa az Aba nemzetség volt.
Nagyút a Pest irányából kelet, észak-kelet felé vezető hadiút (királyi út; via regis) mentén helyezkedett el, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falu pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nagyon valószínű, hogy a pusztítás ezt az Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, visszaszerezve ezzel a rablott zsákmány nagy részét, s kiszabadítva a foglyul ejtetteket. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait 1241. március 12-én megfutamították a Vereckei-hágónál. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi út mellett feküdt, Nagyútnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták és kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. A falu is elszenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Nagyút közvetlenül a hadi út mentén helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy ekkor is súlyos károk érték.
A település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török hódoltság
1549-ben a törökök elpusztították, de a 16. századra benépesült. A török kiűzésével kapcsolatosan 1682-ben teljesen néptelenné vált, a török-tatár hadak újra elpusztították. Az ez évből származó összeírás szerint a kőtemplom elpusztult. Nagyút csak 1946-tól lett újra lakott.
Rákóczi-szabadságharc
Miután Nagyút 1946-tól lett újra lakott, így a Rákóczi-féle szabadságharc idején a települési esemény itt nem volt.
1848-49-es szabadságharc
A török idők vége felé (1682) elpusztult és csak 1946-tól újra lakott településhez, 1848-49-ben esemény nem köthető.
Az I. világháború idején a település anyakönyvileg Kálhoz tartozott, azonban a káli halotti anyakönyvben a hősi halottak bejegyzésénél az anyakönyvvezető nem tüntette fel az elesettek lakhelyét, emiatt a nagyúti illetőségűek is a káli áldozatok között találhatók.
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Balogh György | Hodai László | Nagy Sándor |
| Bencze György | Jakab László | Pocsai György |
| Csintalan Géza | Kerék János | Ratkai Pál |
| Deme János | Kocsmár János | Rum István |
| Farkas Endre | Kollár Béla | Sipos Frigyes |
| Fodor István | Kolozsi István | Smider György |
| Fodor Miklós | Kovács Béla | Tóth József |
| Gonda János | Kovács István | Vojvoda János |
| Guti János | Kovács József | Veigler Mihály |
| Hajszik István | Kovács Márton | |
Mezőszemere – Hadtörténet
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással volt a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Szemere Árpád-kori települése a korszak első felében minden bizonnyal a szihalmi földvárhoz tartozhatott. Mivel közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger között húzódó úthoz, ezért a népesség kötelezettségei közé tartozhatott az út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Szemere területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Településünknek minden bizonnyal nem volt esélye a megmenekülésre.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Szemere mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez. Településünket esetleg ezek az események elkerülhették.
Dózsa-féle parasztháború
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
Török kor
1552-ben a török elpusztította a falut, és hosszú ideig puszta maradt. 1594-ig nem szerepel neve a dézsmajegyzékekben.
Rákóczi-szabadságharc
A települést – közlekedés-földrajzi helyzete miatt – érinthette a Rákóczi szabadságharc, így a labanc-rác portyázások és a harcok nyomában járó pestis is.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban itt 100-an jegyeztették be magukat nemzetőrnek.
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – Máriássy hadosztálya délután Szemere és Tárkány felé előőrsöket állított. Délután 3 óra körül a császáriak Szemeréről Tárkány felé tartottak. A rossz terepviszonyok miatt azonban nem nyomultak tovább előre, ágyúharcba kezdtek.
Az I. világháború hősi halottai
| Bak János | Homonnai Frigyes | Kovács Gábor |
| Bartók Miklós | Horváth Boldizsár | Máté Boldizsár |
| Biró Bálint | Horváth Lajos | Molnár Donáth |
| Bíró Boldizsár | Jakab Boldizsár | Nagy József |
| Bíró Lajos | Jakab Lajos | Németh Antal |
| Bukta Antal | Jakab Miklós | Németh Lajos |
| Bukta Barnabás | Jakab Simon | Németh Miklós |
| Bukta Barnabás | Juhász József | Papp Barnabás |
| Bukta Gábor | Kelemen Albert | Papp Bertalan |
| Bukta Imre | Kelemen Ágoston | Poczok Antal |
| Bukta Lajos | Kelemen Boldizsár | Poczok Antal |
| Bukta Lukács | Kelemen Boldizsár | Poczok Joachim |
| Bukta Tibor | Kelemen Lajos | Szarvas József |
| Erdélyi Aladár | Kovács Barnabás | Tóth Albert |
| Erdélyi Károly | Kovács Barnabás | Tóth Imre |
| Hideg Boldizsár | Kovács Barnabás | Tóth József |
| Hideg József | Kovács Boldizsár | Tóth Lajos |
|
A II. világháború áldozatai |
||
| Bak János | Weisz Ervin | Kelemen Gábor |
| Bartók Miklós | Weisz Ágnes Éva | Kovács Barnabás |
| Bíró Boldizsár | Brüll Lajos | Máté Boldizsár |
| Bukta Barnabás | Brüll Lajosné Weisz Aranka | Németh Lajos |
| Bukta Gábor | Brüll Sándor | Németh Miklós |
| Bukta Lajos | Erdélyi Aladár | Pap Barnabás |
| Verny István | Horváth Boldizsár | Poczok Antal |
| Ungár Hermina | Homonnai Frigyes | Poczok Antal Tibor |
| Pollak Miksáné Ungár Gizella | Jakab Lajos | Poczok Joachim |
| Weisz Sándorné Pollák Margit | Juhász József |
Hevesvezekény – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Hevesvezekényhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Hevesvezekény mellett, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevesvezekényt is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Hevesvezekényt is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a mai Hevesvezekénytől északkeleti irányban elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Vezekény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási úthoz, a környékbeli falvakhoz (Pély, Tarnaszentmiklós/Ény, Köre) hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1548-ra a település deserta. A következő évben újranépesül (1549). A település lakossága már 1550-ben adózott a török földesúrnak is. 1567-ben a hatvani bég kegyetlenül elpusztította a többi környékbeli településsel együtt (ekkor megsemmisül a falu temploma is). Az 1570-es adóösszeírás alapján megállapítható, hogy újra benépesült a település. Ezt követően újabb pusztítás érte a falut, majd 1589-90-ben ismét újjáépült. A 17. században lakott település volt, kivéve a század végét, 1685-1710 között a település puszta.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi szabadságharc idején 1705-ben a rácok elől az alföldi Túrból elmenekült lakosok Vezekényen és a környéken találtak menedéket. 1709-ben a faluban is pusztított a pestis. 1710-ben a kurucok között két vezekényi katona harcolt a Csajági ezredben; Molnár András és Nagy Mihály, ők azonban megszöktek.
Az eredeti faluhelyen lévő temploma minden bizonnyal a török alatt vált rommá (az 1746-os egyházlátogatási jegyzőkönyv utal a romos templomra, az 1733-as összeírásban Vezekény Pély filiája).
1848-49-es szabadságharc
A faluból a szabadságharc alatt nemzetőrnek besorozottak névsora (a falu nemeztőreit az I. zászlóaljhoz osztották be):
| Bagó József ifj. | Vratarits László |
| Horváth Béla | Vratarits Pál |
| Lukáts Albert | Vratarits Sándor |
| Lukáts Péter | Zbiskó Gábor |
| Mezei Lőrinc | Zbiskó Ignácz |
| Mlinkó Lajos | Zbiskó István |
| Rottenstein Pál | Zbiskó János |
| Szabó Antal | Zbiskó Pál (46 éves) |
| Vratarits Ferenc | Zbiskó Pál (34 éves) |
| Vratarits Imre |
Vezekényről minden nemzetőr kisnemes volt. A lakosság az élelmezés terén csak részben szenvedte meg a szabadságharcot, legfőképpen azért, mert a szabadságharc évei alatt a termésmennyiség jócskán meghaladta az átlagot.
|
Az I. világháború hevesvezekényi hősi katonái
|
||
| Balogh János | ||
| Tóth Zsigmond | ||
| Vitkóczki József | ||
|
A II. világháború hevesvezekényi áldozatai
|
||
| Balázs György | Dékány Ferenc | Rédei Miklós |
| Balogh János | Kalmár László | Süveges Ferenc |
| Balogh József | Kiss János | Tóth József |
| Barna Lajos | Kovács Sándor | Tóth Pál |
| Bódi Ferenc | Kristály László | Turó István |
| Bódi József | Nagy Károly | Veres Miklós |
| Bodnár Miklós | Nagy Lajos | Zbiskó Lukács |
Füzesabony – Hadtörténet
Árpád-kor
Füzesabony a jelenlegi feltételezések szerint már a 9-10. század óta a lakott települések közé tartozik. Nevéből következtetve besenyő eredetű népek voltak az első lakói, akiknek kb. 100 sírra tehető temetőjét ismerjük a mai város területéről. Egy 1067-ben kelt oklevél alapján feltételezhető, hogy Abony lakosai besenyők voltak, a későbbi személynév-vizsgálatokból pedig kiderül, hogy még a 13. században is ez az etnikum dominál a településen.
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk (beleértve az elpusztult Szikszó, illetve, részben, a szintén már nem létező Keresztesfölde, Izsépfája, Endréd, Buda területét), ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Abony már a kezdetektől katonai jellegű falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. A régészet bizonyítékai közül besenyő harcosokra utal az a Füzesabonyban előkerült csillag alakú buzogány, amely a besenyő (és kun) könnyűlovasság kedvelt közelharci fegyvere volt a 11-13. században. Uralkodóink – a székelyekhez hasonlóan – elsősorban felderítésre, portyázásra használták a besenyő könnyűlovasokat, pl. I. András (1046-1060) sikerrel alkalmazta őket a Magyarországra törő III. Henrik császár csapatai ellen.
Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi, köztük a füzesabonyi népesség, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba, besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (973-997) és I. (Szent) István (997-1000/1001-1038) alatt folytatódik a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítik.
Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:
„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)
Abonyhoz a földrajzilag legközelebb eső vár a szihalmi volt, ezért joggal feltételezhetjük, hogy az abonyi besenyők ennek a várközpontnak a fennhatósága alá tartoztak, annak védelmét látták el. A várban ellátott feladatokon kívül rájuk hárult a Poroszló felől Eger irányába vezető út egy szakaszának biztosítása, valamint, hadjáratok idején a részvétel a királyi seregben.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a mai Füzesabony területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a szihalmi földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. A portyázó kunok súlyos vereséget szenvedtek a magyar királytól, aki a fogságba esetteket is kiszabadította, a rablott zsákmánnyal együtt, a veszteségeket elhanyagolhatónak tekinthetjük.
A következő eseménysor az előzőnél sokkal mélyebb nyomot hagyott Füzesabony területén. Az 1241-1242. évi tatárjárás során a mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előörs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, de a menekülő Tomaj nembeli Dénes nádor még ennél is sebesebben nyargalt, átlagosan 125 km-t tett meg naponta)
A muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Így jártak a mai Füzesabony területén fekvő települések is. A mongol pusztítás sikerét nagyban elősegítette a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket. A frekventált közlekedés-földrajzi fekvés miatt Abony és az Abony környéki települések egy része részese lehetett a viszálynak.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Abony is a portya útvonalában volt, nem minden alap nélküli a feltételezés, hogy a mongolok felprédálhatták.
Török hódoltság
1550-től már a töröknek is adózik a falu, a hatvani szandzsákon belül. 1552-ben a törökök elpusztították, de hamarosan újranépesült. 1551-57 között a népesség növekedett. Az Eger-patakon lévő malmot 7 évre Szelim aga bírta a 17. században. 1686-ban a település teljesen néptelen. A pusztulás közvetlen oka az volt, hogy a császári Rummel generális Eger környékét az ostrom előtt teljesen kiüríttette. Az 1693. évi összeírásban az egri püspök pusztájaként szerepelt. Az 1697. évi összeírás nem említi. Az elnéptelenedés oka nemcsak a török pusztítás volt, hanem járvány is. 1701-re népesíttette be a települést újra az egri püspökség.
Rákóczi szabadságharc
A szabadságharc idején az idetelepedett jobbágyok kezdtek szétszéledni, ill. 1710-ben sokan pestisben meghaltak és elszegényedtek.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban a nemzeti őrseregbe 138 főt soroztak be a településről. Az Abonyban történtek a ’48-49-es események kapcsán nem bírtak sorsfordító jelentőséggel. A szabadságharc alatt egy-két átvonuló csapat táborozott itt. A kápolnai csata után (1849. február 27.) Abonyon keresztül vonult vissza a magyar sereg (a sebesültek közül egy a Berek erdőben vesztette életét, sírjánál 1896-ban emlékművet emeltek). A csatában részt vett zalai Balogh Gábor a „Honvéd emlékeim” c. művében azt írta, hogy „Kálból jövet Füzesabonyban állapodtunk meg, itt kaptunk némi ennivalót, s még aznap Mezőkövesdre mentünk.”
Az 1849. március 1-én az egerfarmosi ágyúcsatában széjjelugrasztott osztrákok a Maklárnál és Füzesabonynál álló osztrák gyalogság felé gyülekeztek. Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
1849. március 18-án itt táborozott a magyar VII. ’György hadtest’ Gáspár hadosztálya. Március 30-án az I. hadtest néhány szakasza pihent meg Abonyban.
|
Az I. világháború füzesabonyi hősi katonái
|
||
| Ádám István | Csuhai Imre | Laskovics Kálmán |
| Antal András Koha | Csuhai István | Lázár Lajos |
| Antal András Kurcel | Csuhai József | Mlinkó Fauszt |
| Antal András Máté | Farkas János | Mondok Béni |
| Antal D. László | Fazekas István | Nagy András Donát |
| Antal Ferenc Lencsés | Fekete Antal | Nagy István |
| Antal György Szitka | Fekete Ferenc | Nagy János Nene |
| Antal István Mázsás | Fekete János | Nagy János Nepec |
| Antal István Szitka | Gál András Hosszú | Nagy József |
| Antal István Vak | Gál András Szélső | Nahócki János |
| Antal János Maró | Gál Béni Kis | Német Bertalan |
| Antal János Paki | Gál Imre Guhin | Német Sándor Barócsi |
| Antal József Göndör | Gál Imre Nyeste | Pásztor Béni |
| Antal József Koha | Gál Kálmán Vertel | Pásztor István |
| Antal József Lencsés | Geda János | Pásztor József |
| Antal József Szitka | Goldschild Lipót | Pásztor Péter |
| Antal József Szitka | Goldschild Mór | Pataki János |
| Antal Péter | Gulyás András | Perge Ádám |
| Antal Sándor Lencsés | Gulyás András Bozsik | Perge Géza |
| Bágyi Béni | Gulyás Imre | Perge István |
| Bágyi István | Gulyás József Bander | Péter János |
| Baranyai Demeter Péter egyéves önkéntes őrmester | Gulyás Sándor | Pruzsinszki Pál |
| Baráz Imre | Győr György | Ratkovács Albert |
| Belón József | Győri Béni | Reisz Herman |
| Bernát Ádám | Hegedűs Imre | Rendler Gyula |
| Bernát Béni | Hegedűs József Manó | Sári János |
| Bíró András | Hegedűs Vendel | Szabó András |
| Bíró Sándor | Hidvégi János | Szabó Ferenc |
| Bocsi János | Hidvégi Sándor | Szabó Imre |
| Bocsi János Fekete | Hollós János vitéz | Szabó József |
| Bocsi József | Horváth János | Szajlai József Muci |
| Bocsi József Kosztos | Jaskó András | Szajlai Sándor |
| Bocsi József Piszke | Jónás János | Székely Imre Butyok |
| Czeglédi György | Jónás Sándor | Székely István |
| Csajbók József | Juhász Gáspár | Szerencs János |
| Csanálosi Dezső | Kaló József Pohola | Szögedi István |
| Csanálosi József | Kis Károly | Tasi József |
| Csanálosi Lajos | Kovács András | Varga József |
| Csanálosi Péter | Kovács József Bence | Zagyvai Gáspár |
| Csányi András | Kovács József Kisgazda | Zagyvai János |
| Császár Gáspár | Kovács Kálmán | Zagyvai Péter |
| Császár Gusztáv | Kovács László K | Zele Béni |
| Cseh János | Kriston János | Zele István |
| Cserven Lajos | Lajtner József | Zele József Bolya |
| Csirkés Károly | Laskovics István | |
|
A II. világháború füzesabonyi áldozatai
|
||
| Ács Ferenc | Gál József | Molnár Mária |
| Antal András | Gál Lajos | Molnár Urbán |
| Antal Gáspár | Gál Lajoska | Nagy Albert |
| Antal György | Gál Lajosné | Nagy D. János |
| Antal János | Gál Mátyás | Nagy Ferenc |
| Antal József | Gál Sándor | Nagy Ferenc |
| Antal László | Gál Sándor | Nagy Imre |
| Antal László | Gregus József | Nagy István |
| Antal László | Guba József | Nagy János |
| Antal Sándor | Gulyás András | Nagy József |
| Bágyi Irénke | Gulyás Tibor | Nagy József |
| Baross István | Győr Ferenc | Nagy Sándor |
| Baross Károly | Hanyi András | Nagy Sándor |
| Barta Lajos | Hegedűs Imre | Nagy Sándor |
| Barta Lajos | Hegedűs Imréné | Nahóczki Pál |
| Barta Miklós | Hegedűs János | Németh Sándor |
| Benke Mátyás | Hegedűs József | Orosz István |
| Bernáth László | Hidvégi Ferenc | Pásztori Ferenc reg. zászlós |
| Bernáth László | Hollós János | Rakovács Ferenc |
| Bíró Imre | Horváth József | Remenyik Eduárd |
| Bocsi István | Kalina Szilárd | Rónaszéki Rustcsók Miklós |
| Bocsi János | Kálmán János | Sándor István |
| Bocsi János | Kalmár János | Sári Adorján |
| Bocsi József | Kaló József | Sári András |
| Bocsi József | Karkus János | Sári András |
| Bocsi Sándor | Karlik Ferenc | Sári János |
| Bocsi Sándor | Kasza József | Sári Sándor |
| Bocsi Vendel | Kiss Jenő | Seiber Antal |
| Buda József, id. | Korcsmáros András | Szabó Ferenc |
| Budai József ifj. | Kóródi János | Szabó Sándor |
| Czeglédi Lajos | Kóródi Sándor | Szolnoki Gusztáv |
| Czeglédi Péter | Kovács Ádám | Szoó Magdolna |
| Csanálosi Imre | Kovács Imre | Tasi Imre |
| Császár Antal | Kovács Imre | Tasi Péter |
| Császár Imre | Krecz József | Tóth Istvánné |
| Császár János | Kremzer Imre | Tóth Istvánné |
| Cseh Ferenc | Lengyel László | Tóth Istvánné |
| Cseh Imre | Magyar István | Tóth Sándor |
| Csirke Sándor | Magyar János | Török János |
| Erőss István | Mészáros János | Török József |
| Erőss Istvánné | Mészáros János | Török Sándor |
| Farkas Béla | Metényi János | Új Sándor |
| Gál Béla | Mezei János | Zele József |
| Gál István | Mlinkó Lajos | Zele József |
| Gál István | Mlinkó Zsigmond | Zele Sándor |
| Gál János | Molnár János | |
Feldebrő – Hadtörténet
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában a település, a régió többi falujához hasonlóan kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett. Aba Sámuel (Debrő ura) bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Az első trónviszályok annyiban érintették a területet közvetlenül, hogy maga Aba Sámuel az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harcban feltételezhetően Debrőtől nem messze lett áldozata a trónviszálynak, 1046-ban (egyes források szerint holttestének első nyughelye a feldebrői monostorban volt). Ugyanakkor (Füzes)Abony környéke is lehetett halála helyszíne.
Az 1091-es kun portyázás – Kapolcs vezetésével – nem zárható ki, hogy Debrő területét is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Debrőt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én, bár ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg Debrőtől délre, a mai Aldebrő területén Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás. A vár szerepét abban láthatjuk, hogy képes volt a kisebb helyi konfliktusok esetén védelmet nyújtani a környék lakosságának, így a debrőieknek is.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort is. A tőle kevesebb, mint 10 km-rel északabbra levő Debrőről viszont nem ismerünk hasonló korabeli tudósítást. A kérdés az, hogy miért? Azért, mert állt Csal vára, amely védelmet nyújtott dél felől, vagy azért, mert ekkor már csak körülárkolt temploma volt Debrőnek, bőséges zsákmányt ígérő monostora megszűnt? (Mivel a 13. század közepe táján a templomot bővítik: háromhajós, hosszházas plébániatemplommá, feltehető, hogy talán a tatárjárás alatt elpusztult monostor köveit használják az építkezések során.)
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Mivel Debrő a hadi úttól északra volt, magasabb térszínen helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak erre, az országúttól valamivel távolabb eső településre és ki is fosztották.
Debrő Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a területen inkább a békés viszonyok, mint a hadak gyakori vonulása volt a jellemző. A Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette (de, az 1241-1242. évi tatárjárás kivételével csak feltételesen!) a település életét.
Dózsa-féle parasztháború
Drágfy Bertalan erdélyi vajda 1493-ban lett a debrői váruradalom birtokosa. Az ő fia Drágfy János volt, aki az egri püspök csapatainak élén 1514. június végén (21-én) Debrő váránál (Debrő és Verpelét között) a Dózsa-féle parasztháborúban felkelt 7000 fős csapatot szétverette. A parasztsereget Bács Barnabás szerémségi ferences pap vezetette. A Bornemissza János budai várnagy vezette 1200 fős, jól felszerelt nemesi csapat, a parasztsereget tönkreverte.
Török hódoltság
1550-ben már a töröknek is adózik a falu. Eger 1552-es ostromakor egy debrőit ismerünk Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regénye alapján; a várvédők egyik kocsmárosa Debrői György volt (vélhetően legalább az ősei debreiek voltak). 1552-60 között a török lerombolta a debrői várat (feltételezhetően azonos Csal/Cseli várral). 1596-ban, az egri vár ostromakor Debrő is lakatlan lett. 1686-87-ben Eger hosszas blokádja idején a falu – kilakoltatás miatt – szintén elnéptelenedett. A lakosság 1692-ig részben visszaköltözött.
Rákóczi-szabadságharc
A faluban a Rákócziak is birtokosok voltak, így II. Rákóczi Ferenc. Birtokát 1710-ben elkobozta a Habsburg császári udvar, hűtlenség okán.
Az 1848-49-es szabadságharc
1848. május 7-én a faluban felállítandó nemzetőrcsapatot felfegyverzésre javasolták.
A faluból a szabadságharc elején 24 honvéd került besorozásra:
| Bodnár György | Pál János |
| Boros György | Pacza József |
| Gáspár Mátyás | Próczai János |
| Kerékgyártó Zsigmond | Próczai Mihály |
| Kiss István | Pek Antal |
| Kovács János | Pócsos György |
| Kovács Márton | Rika János |
| Mata Mátyás | Szabó Gáspár |
| Mata Mihály | Szabó József |
| Nagy Antal | Szepessy János |
| Nagy András | Takács János |
| Pál Ferenc | Tuncsik Gergely |
A nemzeti őrsereg létszáma a továbbiakban 92 főre bővült.
A kápolnai csata keretében 1849. február 25-én a Görgei-hadtest Poeltenberg ezredes vezette hadosztálya a falunál foglalt állást.
Február 26-án Poeltenberg a Kápolnán állomásozó Máriássy támogatására Feldebrő felől a Tarnán átkelve nyomult előre. Velük szemben a császári Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja indított támadást. Délután az aldebrői erdőért folytatott csatát elvesztve, a magyar csapatok a császári ütegek tüzében vonultak vissza. Az 1. zászlóalj Feldebrőn keresztül vonult vissza Kerecsend felé, nélkülözve a Tarna-hidakat, melyeket maga Poeltenberg romboltatott le. Ez délután 17 óra tájban volt.
Másnap (február 27.) Dembinski azt az utasítást adta Poeltenbergnek, hogy vonuljon vissza Fel- és Aldebrőre. A magyar csapatoknak délután 2-3 óra körülig sikerült feltartóztatni az osztrákokat, majd kénytelenek voltak visszavonulni, ha nem akarták, hogy az ellenség elvágja a visszavonulás útját, Tófalu felől.
Az elesett katonák közül többet Feldebrőn temettek el; február 26-án az aldebrői szőlők fölött találtak egy honvédet agyonlőve. Február 28-án 15 magyar, ill. osztrák elesettet szedtek össze a határban, akik 27-én estek el. Március 1-én egy osztrák kadétot – Brandestein Ottó – találtak meg, akit szintén eltemettek a feldebrői temetőben.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
|
Az I. világháború feldebrői hősi katonái
|
||
| Andrási Gyula | Kis András | Nagy Sándor |
| Asztalos György | Kis András r. | Német Pál |
| Asztalos János | Kis Dezső | Pál Flórián |
| Bódi Mátyás | Kis e. Sándor | Pál István |
| Bódi Sándor | Kis Flórián | Pál József |
| Bodnár Dezső | Kis György s. | Pál József r. |
| Bodnár János | Kis József u. | Pál Mihály |
| Bogdán György | Kis Mátyás | Paróczai János |
| Bóta Sándor | Kis Mátyás uv. | Paróczai Mátyás k. |
| Csadó András | Kis P. Mátyás | Paróczai Sándor cs. |
| Csadó József | Kis P. Sándor | Petró József |
| Csomós Sándor | Kis Sándor a. | Pocsai János |
| Domoszlai Imre | Kovács Béla | Preczner Mihály |
| Farkas György | Kovács György u. | Riba Dezső |
| Fazekas György | Krausz Lajos | Rózsa Rudolf |
| Fazekas József | Lemperger Miklós | Sándor István |
| Fazekas Kálmán | Lemperger Sándor | Stáhl Aladár |
| Fazekas Sándor | Lénárt János I. | Szakács György |
| Gáspár András | Lengyel István | Szalai Mátyás |
| Gáspár János | Lengyel József c. | Szőke Alajos |
| Gazics János | Lengyel Sándor | Szőke József |
| Grósz Jenő | Lusztig Jakab | Szőke Mihály |
| Gulyás József | Macz Mihály | Takács Dezső k. |
| Herman Mátyás | Maruzs Gergely | Takács János III. |
| Katona József III. | Mata Mátyás | Takács József |
| Katona Márton I. | Milibák András | Tanner József |
| Katona Mihály III. | Milibák János | Tóth János |
| Katona Sándor I. | Molnár András k. | Tóth Márton |
| Katona Sándor III. | Molnár István | Tóth Pál |
| Kecsmár Márton | Molnár József | Varga János |
| Kecsmár Mihály V. | Nagy György k. | Várkonyi János |
| Kis András | Nagy István r. | |
|
A II. világháború feldebrői áldozatai
|
||
| Bata Mihály | Kerekes József | Paróczai Gyula |
| Bocsi Béla | Kerékgyártó István | Paróczai József |
| Bodnár Mihály | Kincs István | Paróczai József |
| Bogdán István | Kiss Béla | Pék János |
| Boncsér Károly | Kovács Géza | Riba János |
| Bordás Mihály | Kovács György | Rózsa Flórián |
| Bőte István | Kovács István | Szabó György |
| Csőke János | Kovács József | Szabó István |
| Donevál Sándor | Kovács Sándor | Szabó József |
| Dorogházi István | Kovács Sándor | Szabó József |
| Farkas János | Lénárt Andor | Szabó László |
| Gál Márton | Lénárt János | Szendrődi István |
| Gáspár Pál | Lénárt József | Szitár Márton |
| Gecse József | Maruzs András | Tanner Pál |
| Godó Ferenc | Maruzs László | Tuncsik László |
| Herman Mátyás | Nagy Sándor | Varga Mihály |
| Juni György | Pál Emil | Varga Mihály |
| Kása János | Pál Jenő | Vass József |
| Kása József | Paróczai György | Verebélyi Fábián |
| Kecsmár József | ||
Erk – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Erk területén lévő, vagy területük egy részével átnyúló egykori települések (Nyestefölde, Győ) az Árpád-kor első szakaszában a hevesi fejedelmi, majd királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával. Nem zárható ki, hogy Erket is érintették az események.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Erk területét is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Erk területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Erk területén fekvők is (Nyestefölde, Győ).
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Erktől kelet-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Erk területe kívül esik a feltételezett felvonulási útvonalon, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt nem hagyott nyomot. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település déli, délkeleti szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Elképzelhető, hogy Erk sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
A mohácsi vész (1526) után a község jelentősen kivette részét a török elleni harcokból és lassan elnéptelenedett. 1550-ben hódolt falu. A 16. században jelentősebb pusztítás nem érte. A török uralom végétől – 1687–1710-ig – a falu néptelen.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején a község a kurucok oldalán harcolt. 1709 szeptemberében a falu határában zajlott le a szabadságharc egyik nevezetes csatája, amelyben Bottyán János, Rákóczi generálisa súlyos sebet kapott (de nem ez okozta halálát, hanem pestis). Emlékét egy határrész neve – „Bottyán-szög” – őrzi.
1848-49-es szabadságharc
A település 34 nemzetőrt adott a szabadságharcnak:
| Almádi Mihály | Kis Bálint |
| Árva Mátyás | Kis Boldizsár |
| Dudás Balázs | Néző Mátyás |
| Dudás László | Péter Bálint |
| Faragó György | Péter Domonkos |
| Faragó János | Péter Lajos |
| Faragó József | Péter László |
| Faragó Mátyás | Somodi András id. |
| Göntző Jakab | Somodi András ifj. |
| Göntző Jeremiás | Somodi György |
| Göntző Károly | Somodi János |
| Göntző Máté | Sötyi Lőrinc |
| Gulyás József | Sötyi Márton |
| Gulyás Mátyás | Szekeres Gergely |
| Gulyás Vince id. | Szekeres János |
| Gulyás Vince ifj. | Szekeres János |
| Jónás János | Tari Jakab |
|
Az I. világháború erki hősi katonái
|
||
| Almádi Ferenc | Göncző János ifj. | Péter Károly |
| André Ferenc | Gressai Ferenc | Péter Miklós |
| Antal Sándor | Gulyás Antal | Pető Ignác |
| Árva Ferenc | Gulyás Béla | Pető Ignác |
| Árva Miklós | Gulyás József tizedes | Pózsa István |
| Bagi Lénárt szakaszvezető | Guth István | Rumi János |
| Bagi Szilveszter szakaszvezető | Honvédek: | Somodi János |
| Bendő János | Jónás József | Sőti József |
| Bodonyi Pál | Kácsor Mihály | Sőti Menyhért |
| Bóta Béla | Király István | Szabó János |
| Bozsik Imre | Király László | Szanyi István |
| Császár György | Kis Barnabás | Szekeres László szakaszvezető |
| Deme József | Kis János | Szekeres Miklós |
| Dudás András | Kis P. János | Szekeres Sándor |
| Dudás András tizedes | Kókai Antal | Tasi János |
| Dudás Ferenc | Kókai Sándor | Tasi János |
| Dudás István | Marsi István | Tasi László |
| Dudás István szakaszvezető | Nagy István | Tomcsányi János |
| Dudás József | Nagy István | Tóth Ferenc |
| Faragó János | Nagy Sándor | Tóth István |
| Farkas Mihály | Nyeső István | Tóth Miklós |
| Fazekas Alajos | Péter Ferenc | Urbán Lajos |
| Fehér Lajos | Péter János szakaszvezető | |
|
A II. világháború erki áldozatai
|
||
| Agócs József 1914 – 1944 | Palla Alajos 1925 – 1944 | Farkas János 1904 – 1943 |
| André József 1906 – 1947 | Palla Ferenc 1922 – 1944 | Farkas Sándor 1912 – 1943 |
| Árva Ferenc 1890 – 1944 | Palla József 1920 – 1944 | Guba Balázs 1907 – 1943 |
| Balogh István 1913 – 1944 | Peredi Lénárd 1915 – 1944 | Gulyás József 1904 – 1943 |
| Göncő István ifj. 1923 – 1945 | Polgár Béla 1921 – 1945 | Jónás Sándor 1904 – 1943 |
| Göncző István 1900 – 1945 | Somodi László 1911 – 1945 | Kiss József 1919 – 1943 |
| Gressai Sarolta 1930 – ? (Auschwitz) | Sóti Ferenc 1922 – 1944 | Kóczián Alajos 1907 – 1943 |
| Gulyás Béla 1906 – 1944 | Tasi Ferenc 1877 – 1944 | Kókai Lajos 1904 – 1943 |
| Hercz Hermanné ? – ? (Auschwitz) | Urbán István 1912 – 1943 | Laczkó István 1907 – 1943 |
| Hercz Julianna 1899 – ? (Auschwitz) | Elesettek a Donnál: | Laczkó István 1907 – 1943 |
| Juhász József 1901 – 1946 | Almádi József 1896 – 1943 | Nagy M. László 1907 – 1943 |
| Kántor Károly 1923 – 1943 | Árva József 1922 – 1943 | Nagy Miklós 1905 – 1943 |
| Kiss Béla 1913 – 1944 | Árva László 1913 – 1943 | Nyeső István 1907 – 1943 |
| Kiss Olga 1930 – 1944 | Balogh János 1911 – 1943 | Pető Emánuel 1914 – 1943 |
| Kollár István 1904 – 1944 | Balogh János 1911 – 1943 | Szántó János 1909 – 1943 |
| Mészely Sándor 1926 – 1944 | Czuder József 1922 – 1943 | Szűcs János 1913 – 1943 |
| Mihályi István 1916 – 1944 | Faragó Sándor 1906 – 1943 | Ürmös József 1916 – 1943 |
Egerfarmos – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére, legalábbis az Árpád-kor második felében (maga a település 13. század előtti lehet).
Egerfarmos Árpád-kori települése a korszak második felében a szihalmi, vagy a poroszlói földvárhoz tartozhatott. Tény, hogy közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger közötti és a Hevesről észak-keletre haladó fontos úthoz. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is. Farmos ennek kapcsán láthatott el feladatot.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. (Kérdéses, hogy Egerfarmos ekkor már létező település volt-e?) A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely már biztosan érintette Egerfarmost, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Farmos mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez.
Török hódoltság
Már 1546-ban adózott a portának a falu, a hatvani szandzsák részeként (az 1550. évi adóösszeírás lapján). 1548-ban a tizedet az egri várnak fizetik. 1552-ben – Eger ostromakor a hadiesemények miatt – a falu lakói termelni nem tudtak, így adót sem tudtak fizetni. A falu lakói a 16. század végén – a reformáció időszakában – telepedtek át a régi faluhelyről – a Rima-patak bal partjáról – a mai helyre (az egykori temető köré). 1680-ban – még Eger megszállása előtt – elpusztult a falu. 1696-ban is lakatlan. 1697-98-ban újra népes.
13. századi temploma a török hódítás idején (a 16. századtól) pusztulásnak indult.
Rákóczi-szabadságharc
1702-ben a falu még Thököly Imre (II. Rákóczi Ferenc mostohaapja) birtoka, noha a tulajdonos ekkor már törökországi száműzetésben volt.
A szabadságharc bukása után az itt tulajdonos Forgách Simon birtokát elkobozták (II. Rákóczi Ferenc tábornagya, császári tábornok volt, de 1704-ben Rákóczi táborához csatlakozott, s Esterházy Antallal meghódította a Dunántúlt, majd Kassát. Eperjest és Szatmárt is elfoglalta. Sikerrel harcolt 1705-ben Erdélyben is. Később II. Rákóczi Ferenc bizalmát elvesztette. Lengyelországban halt meg).
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc eseményei Egerfarmoson az 1848-as év decemberében voltak érzékelhetők. A megyei nemzetőrségnek december 17-ig Füzesabony és Mezőtárkány között kellett összpontosulnia, az északról történt – Schlick-féle – betörés megállítására. A nemzetőri ezred 5. százada december 26-án hagyta el a gyülekezőhelyet és Sajószentpéter-Szikszó irányába indult.
Újabb történés – harci esemény – 1849. februárjában volt, mely érintette Farmost. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Kisfaludy-dandár Egerfarmost és Mezőtárkányt tartotta megszállva (február 24.).
Február 28-a után a Kisfaludy-dandárt Dembinski fővezér pihenőszállásra, Egerfarmosra rendelte (Krasznai Péter 1848/49-es honvéd altiszt – aki Egerben volt joghallgató – „Naplójegyzetei”-ben azt írta, hogy Szekulits ezredes osztályába beosztva 1849. februárjában Poroszlóról egy század Würtenberg huszárral Mezőkövesdre mentek. Előtte Egerfarmoson is töltöttek egy napot, onnan mentek Kövesdre).
Máriássy János volt, aki hitelesen leírta a farmosi március 1-i eseményeket. Reggel fél 7-kor indult Klapka nagy csapata a táborból, és Máriássy hadosztálya képezte az elővédet. Délután 1 óra után érkeztek Egerfarmosra. Máriássy a község északi részén maradt, Szemere és Tárkány felé állítva. Rövid idő múlva jelentették, hogy az ellenség Szihalom felől nagy csapatokkal közeledik. Az ellenség 3 óra tájban kibukkant Szemeréről és jobbra Tárkány felé fejlődött ki. A magyar és osztrák csapatok közötti terepviszonyok miatt, az ellenség nem mert támadni, hanem helyben maradt és ágyúharcra szorítkozott, Máriássyéknak érzékeny károkat okozva, mégis megtartották állásaikat Az ágyúharc az este beálltával megszűnt.
Egy farmosi ember vitte át a mocsáron éjjel a Klapka hadtestéhez tartozó Máriássy huszárokat, hogy biztosítsák Dembinszky tábornok számára Poroszlóra, a Tiszához való visszavonulás útját.
Ekkor, 1849. március 1-én temettek el itt négy ismeretlen szabadságharcos katonát (1906. március 8-án emlékoszlopot állítottak az 1849. március 1-én Farmoson lezajlott ágyúcsatának).
Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
|
Az I. világháború egerfarmosi hősi katonái
|
||
| Bágyi Lajos | Polgár Gábor | Tóth Ignác |
| Bajnok István | Polgár Gábor S. | Tuza János |
| Dobó Pál | Polgár Sándor | Tuza József |
| Farkas Kálmán | Sas Gusztáv | Veres Albert |
| Jakab Imre | Sas Lajos | Veres Gábor L. |
| Kaló Sándor | Sas Sándor | Veres Lajos |
| Kovács Gergely | Szombati Péter | Veres Miklós |
| Kovács János | Tanka József | Vers Béla |
| Misz János | Tanka László | Zsámba Albert |
| Nyeste Albert | Tóth Gábor | Zsámba József |
|
A II. világháború egerfarmosi áldozatai
|
||
| Bajnók János | Kovács János | Polgár Illés |
| Barna Sándor | Kovács János | Sass Miklós |
| Bukta József | Kovács Pál | Simon József |
| Dobó Géza | Misz János | Subick János |
| Dudás István | Nagy Albert | Tóth Donát |
| Dudás István | Nagy József | Veres Albert |
| Farkas Gábor | Nagyidai Imre | Veres Gábor |
| Kolozsvári Aladár | Nahóczki Pál | Veres Imre |
| Kolozsvári Sándor | Polgár Albert | Veres Kálmán |
| Kovács Ferenc | Polgár Albert | |
Dormánd – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Mindezen túl, előre kell bocsátanunk, hogy Dormánd (Bogurbesenyő) már a kezdetektől katonai jellegű szálláshely/falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi, köztük a dormándi népesség is, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (970/73-997) és I. (Szent) István (997/1000/1-1038) alatt folytatódott a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítették.
Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:
„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)
Nemesi sorba emelkedett besenyő család tagja volt az a Tekme is, akit egy 1278-ban keltezett oklevél alapján ismerünk, mint a terület korábbi urát.
Ide vonatkozó korabeli források hiányában nem jelenthetjük ki egyértelműen a stratégiai tudatosságot, de elgondolkodtató az a tény, hogy a mai Besenyőtelek és Dormánd területén megtelepült besenyők 15 km-es körzetén belül található a poroszlói és a szihalmi földvár, valamint a hevesi királyi udvarhely. Szükség esetén egyaránt részt tudtak venni a megye legjelentősebb útvonalainak (Poroszló–Szihalom–Eger, abádi rév–Heves – via magna, valamint a via magna megyei szakasza) ellenőrzésében, az útvonalak biztonságának fenntartásában is.
A Bécsi Képes Krónika szerint könnyűlovas besenyők már I. András (1046-1060) seregében is harcoltak az országba 1051-ben betörő III. Henrik csapatai ellen.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Dormánd területén fekvő besenyő szállásokat is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a szihalmi földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel a magyar haderő a Temes mentén megsemmisítő vereséget mért a kun portyázókra, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Dormánd (Bogurbesenyő) területét, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá) A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvakat is könnyen meg lehetett közelíteni.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Pár évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Dormánd is a portya útvonalában volt, mégis elképzelhető, hogy nem volt részese a mongol seregek támadásának.
Török hódoltság idején
1550-ben a település már a töröknek adózott. 1552-ben a falu elpusztult. 1698-re csekély létszámmal, de újra betelepült.
Rákóczi-szabadságharc
A kis számú lakosságot a rácok (császári zsoldban lévő irreguláris csapatok) 1706-ban szétszórták.
1848-49-es szabadságharc
A faluból a szabadságharcban ’48-as nemzetőr volt, többek között Ferentz (Ferencz) Albert, Godó Ferenc, Nyizsnánszki János, Ratsay Bertalan, Remenyik István, Sághy László, Veiszman Mózes (Móric), Veres János.
1849. március 4-én Liechteinstein altábornagy császári csapatai Besenyő és Dormánd környékén álltak.
|
Az I. és a II. világháború dormándi áldozatai
|
||
| Angyal József | Hudák Bertalan | Papp Lajos |
| Angyal Mátyás | Kasza József | Pelyhe József |
| Antal András | Kasza József | Prokai József |
| Antal Jenő | Kis János | Rajna István |
| Báder Sándor | Kis Kálmán | Recskó Lajos |
| Bakos Miklós | Kiss Jenő | Rózsa József |
| Balázs István | Kovács István | Rózsa Sándor |
| Balog Lajos | Lorber Ernő | Salamon István |
| Barna Balázs | Makkai D. Zsigmond | Szabó József |
| Bessenyei András | Mészáros János | Szabó László |
| Birkás Sándor | Mészáros József | Székely Joachim |
| Csonka Bertalan | Mészáros Sándor | Tóth Ferenc |
| Csonka Menyhért | Mlinkó Fauszt | Tóth Ferenc |
| Csonka Pál | Nagy András | Tóth Rafael |
| Demeter Lajos | Nagy Balázs | Tóth Sándor |
| Drevenka István | Nagy Bertalan | Váradi Boldizsár |
| Elszászer András | Nagy Boldizsár | Váradi Ferenc |
| Ferenc Sándor | Nagy Gáspár | Váradi Sándor |
| Földi István | Nagy Lajos | Váradi Tamás |
| Godó János (Bicskás) | Nyizsnyánszki Balázs | Vereb István |
| Godó József (Bicskás) | Nyizsnyánszki József | Vincze Gábor |
| Godó Sándor (Bencze) | Oszlánczi József | Vincze Vilmos |
| Gulyás Balázs | Papp József | Zám Sándor |
Boconád – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Boconád területén lévő települések feltehetően a hevesi királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves – Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Boconád területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Boconád területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Boconád területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Boconád mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza – Körös – Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Boconád területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Boconád mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Boconád vidéke, a jelentős utak közelsége miatt, időnként a hadak felvonulásának terepe volt. Ez történt 1294-ben is, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei Boconádtól jóval távolabb húzódtak (megjegyezzük, hogy Boconádtól délre létezett egy szintén Besenyő/telek/ nevű település, melynek területe feltételezhetően a mai boconádi határba benyúlt, e tény mindenképpen egy fontos út közelségét jelzi).
Török hódoltság
A település 1546(?)-52 közötti török pusztítás folytán néptelenné vált (’52 évben rövid időre újranépesült, de még ez évben ismét deserta). 1553-ban kezdett újra benépesülni. 1570-ben lakott. 1596-ban, Eger eleste kapcsán feltételezhetően ismét elnéptelenedett a falu és közel négy évtizedre lakatlan is maradt. 1630 körül újabb pusztítás érte, de 1635-ben egy összeírás tanúsága szerint ismét népes. 1674-ben a falu a kuruc- és a császári katonaságtól is szenvedett. A község 1683-87 között is elnéptelenedett, miután a török-tatár hadak ellepték a vidéket. A falut 1700-ig nem lakták (1697-es benépesülése esetleges).
Rákóczi-szabadságharc
1703-ban elpusztult a falu, majd 1706-ban portyázó rácok (császári zsoldban lévő irregurális csapatok) ismét pusztították. Csak a szabadságharcot követően népesül be újra (1712).
A település nevezetes családja – a Szeleczky – híres volt Habsburg-hűségéről. 1705-ben Rákóczi fejedelem el is fogatta Szeleczky Mártont – a falu földbirtokosát – a Habsburg király iránti hűsége miatt.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-49-es szabadságharc alatt a faluból nemzetőrnek összeírtakat a II. zászlóaljhoz sorolták. A szabadságharcban a következő boconádi nemzetőrök vettek részt:
| Czimre Mihály | Nagy József |
| Csordás Illés | Nagy Márton |
| Fejér József | Novák Márton |
| Forgó Józsóf | Pap Márton |
| Holló Gáspár | Savanyú Balázs |
| Holló István | Savanyú Pál |
| Holló János | Simonyi István |
| Holló József | Simonyi János |
| Jedlovszky József | Simonyi József |
| Juhász Gáspár | Simonyi Sándor |
| Juhász János | Sipos János |
| Kaáli Gáspár | Surányi Ferenc |
| Kaáli József | Tary Antal |
| Kaslik István | Tóth Ferenc |
| Kovács Imre | Tóth József |
| Kovács János | Vajda János |
| Kovács Miklós | Vígh János |
| Kovács Pál | Zsákai János |
| Nagy János | Zsákai Péter |
|
Az I. világháború boconádi hősi katonái
|
||
| Barna Miklós | Katona Mihály | Radics István |
| Batki Gábor | Kiss János | Radics Rudolf |
| Batki János | Klement Imre | Ratsek Károly |
| Batki Lajos | Kovács János | Robotka Pál |
| Bóka János | Kovács János id. | Sike Károly |
| Czimre Imre | Kovács Kálmán | Simon Bálint |
| Domoszlai Dezső | Krizsán Sándor | Simon Gábor |
| Fehér Vince | Majoros Péter | Simon József |
| Forgács Zsigmond | Molnár Mátyás | Simon József id. |
| Forgó Dezső | Nagy Áron | Simon Károly |
| Forgó János | Nagy Bálint | Simon Mátyás |
| Forgó József | Nagy K. László | Simon Vilmos |
| Forgó Péter | Nagy T. István | Sipos János |
| Gubics István | Németh Imre | Surányi József |
| Holló Gáspár | Novák István | Szabó József |
| Holló János | Novák János | Tóth András |
| Juhász György | Novák Kálmán | Tóth Miklós |
| Juhász József | Pap Ferenc | Tóth Pál |
| Juhász Kálmán | Petes Gáspár | Veréb Kristóf |
| Káli Gábor | ||
|
A II. világháború boconádi áldozatai
|
||
| Balázs Ferenc | Kiss István | Suja István |
| Balogh József | Koczka Vendel | Surányi Ferenc |
| Besenyei Árpád | Kurucz Géza | Surányi Zoltán |
| Bóka József | Lőcsei József | Szanyi Béla |
| Bolyhos Ignác | Lőcsei Sándor | Takács József |
| Fehér István | Lukács László | Tari Sándor |
| Fehér József | Miklósi János | Tóth Géza |
| Ficsór György | Nagy András | Vágó Sándor |
| Ficsór István | Nahóczki Béla | Vajda István |
| Gyarmati József | Petes Gáspár | Vajda Vilma |
| Káli Béla | Robotka József | Verebélyi István |
| Káli Mihály | Rottenstein János | Vigh János |
| Kaslik Flórián | Simon János | Vigh Pál |
| Kassa János | Simon József | Zsákai Béla |
| Kelemen Géza | Sipos János | Zsákai János |
| Kerék Kálmán | Sipos János | Zsákai József |
| Keresztes István | Sóspataki József | |
Átány – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: I. Béla (1060-1063) fia Géza herceg, valamint Salamon király (1063-1074). 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve – az abádi rév felől – a Heves-Hatvan (a település már létezhetett) útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Átány területén élők (a település már étezett, miután 10-11. századi lehet) a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás az Átány területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László (1077-1095) a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratva a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Átányt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, (V.) István (1270-72) között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán (megjegyezzük, hogy a Tisza akkori szakaszán) és Heves irányában nyomult előre – ezen az úton feküdt Átány is – , március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Átány ezen az útvonalon feküdt, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Átány is a portya útvonalában volt, mégis elképzelhető, hogy a korábban említett rossz időjárás miatt a mongolok nem tudták felprédálni.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a Borsák ostromolta Feneshez. Átány részese lehetett a seregek vonulásának.
Török hódoltság
1548-ban a falu deserta-ként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-ben is néptelen, de még ebben az évben újra benépesül. 1576-ban dézsmafizető a település. 1635 körül újabb elnéptelenedés okán új lakosok kerültek a faluba, akik jobbágyok és kisbirtokos nemesek voltak. 1683-ban a Bécs ostromára induló török-tatár sereg pusztít Átányon. 1688-ban az Eger visszafoglalásáért vívott harcok során Átány ismét elnéptelenedett, 1692-ben népesedett be újra.
A falu középkori eredetű temploma a török hódoltság idején pusztult el. A reformáció térhódításával a faluban 1596-ban református imaház épült.
Rákóczi-szabadságharc
1705-1710 között a Csajági-brigádhoz tartozó kuruc hajdúk többször táboroztak a faluban. Élelmezésüket az átányiak biztosították. 1707-ben Kovács János nemes és Barát István parasztember szolgált a Csáky-féle ezredben Átányból.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-49-es szabadságharcban a faluból 104 személy volt nemzetőr.
1849. március 17-én a Ramberg császári altábornagy által Átányba kiküldött hírszerző Görgeiről azt az információt adta, hogy az egész hadtestével Miskolcon van (?!).
Március 19-én Poeltenberg Ernő a magyar VII. hadtest hadosztályparancsnoka jelentette, hogy a beérkezett hírek szerint március 18-án Hevesről ellenséges lovasság és gyalogság érkezett Besenyőre, ill. az ellenség Kömlőn, Átányon és Hevesen is jelen van.
Március 20-án Bruderman százados Átányból jelentette Ramberg császári altábornoknak, hogy Görgei Eger felé vonult.
|
Az I. világháború átányi hősi katonái
|
||
| Balogh Ferenc | Juhász B. József | Nyerges Ferenc |
| Balogh Imre | Juhász Ferenc | Nyerges József |
| Balogh Mihály | Juhász Imre | Nyerges Mihály |
| Bányai István | Juhász János | Oláh Imre |
| Baráth György | Juhász Mihály | Oláh Sándor |
| Baráth Imre | Juhász Sámuel | Rátkai Imre |
| Baráth Imre ifj. | Juhász Sándor | Rátkai János |
| Barna Károly | Juhász T. Mihály | Rátkai Sámuel |
| Bedécs Ádám | Kaja Gábor | Rózsa G. Sámuel |
| Bedécs György | Kaja Sámuel | Rózsa Sándor |
| Bedécs József | Kakas István I. | Sárándi János |
| Bedécs Mihály | Kakas István II. | Sárándi Sámuel |
| Bencsik István | Kakas Mihály | Schwarcz Miksa |
| Besenyei János | Kaló Ferenc | Sebők Gábor |
| Blázi János | Kapitány György | Sebők György |
| Czégel Sámuel | Kasa János | Suha István |
| Demeter Ferenc | Kiss Gábor | Szabó K. László |
| Együd János | Kiss István I | Szabó Sámuel |
| Együd Károly | Kiss István II | Szoboszlai Sámuel |
| Együd Zsigmond | Kövesdi Sámuel | Szórád Gábor |
| Ferge János | Krusper József | Szórád János |
| Ferge Sámuel | Krusper Sámuel | Szőke Gábor |
| Galvács Imre | Madarász István | Tóth II. József |
| Galvács István | Madarász Sámuel | Tóth József I. |
| Gömöri János | Mérten Ferenc | Tóth József II. |
| Gönczi András | Mérten Gábor | Tóth Lajos |
| Gönczi Sámuel | Mérten János | Tóth V. András |
| Gulyás Imre | Mikó Ferenc | Török György |
| Gyenes Gábor | Mikó István | Török István |
| Gyenes István | Mikó Mihály | Török János |
| Ipacs Antal | Nagy Mihály | Varga Bálint |
|
A II. világháború átányi áldozatai
|
||
| Bányai Ferenc | Hajdú György | Nagy Mihály |
| Baráth Sándor | Hajdú Mihály | Nemes Károly |
| Baráth Sándor | Harangozó György | Nyerges Ferenc |
| Barna András | Juhász Ferenc | Oláh Mihály |
| Barna István | Juhász Ferenc | Orbán Ádám |
| Barna Sámuel | Juhász Kálmán | Orbán Ferenc |
| Bedecs Károly | Juhász Lajos | Ötvös Gábor |
| Barna Sámuel | Kaja Kálmán | Ötvös Károly |
| Czegel Sándor | Kálosi János Sámuel | Papp Mihály |
| Dorogi Károly | Kapitány Sándor | Perjési Mihály |
| Együd György | Kósa István Kálmán | Rátkai Ádám |
| Együd József | Kósa István Sándor | Rátkai Károly |
| Együd Károly | Krusper Károly | Rózsa Mihály |
| Filipovics Miksáné | Madarász György | Sárándi György |
| Fóra János | Madarász György | Sebők Ferenc |
| Gulyás István | Madarász Károly | Sebők Gábor |
| Győr János | Maródi Tivadar | Sebők István |
| Márton András | T. Juhász Ferenc | |
Kömlő – Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Mivel a település nevének etimológiája arra utal, hogy kémlelő, hírszerző feladatokat ellátó népesség lakta, nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy háborús időkben a falu férfilakossága vagy a közeli várakban, vagy az uralkodó seregében szolgált, funkciójának megfelelően.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Kömlő területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták abban az esetben, ha a 14. században meglévő, Hevesről-Poroszlóra menő út már létezett a 11. században is. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kömlőt is (akkori helyén) elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Kömlőt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Kömlő ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhébb, de nedves időjárás miatt a folyók, patakok és egyéb vízfelületek által szabdalt területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Ha Kömlő is a portya útvonalában volt, ezen túlmenően védelmi szolgáltató-falu jellege (neve alapján kémlők, kémlelők, hírszerzők települése) miatt is elképzelhető, hogy a rossz időjárás ellenére felprédálták.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze Kömlőn áthaladva, a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromlott Feneshez.
Török hódoltság
A falu 1549 előtt elnéptelenedett (az 1548-as dézsmajegyzékben még szerepel), de a lakosság ez évben visszatért és a 16. század végéig a település lakott volt. 1576-ban pl. a szomszéd települések közül a legnépesebb, ám 1579-re jelentősen lecsökkent a népességszám. Kömlő a 17. század elején elpusztult és puszta maradt 1770-ig.
A török hódoltság időszakában Kömlő 1592-től Rákóczi birtok.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-féle szabadságharc alatt – 1703-11 – a település néptelen/puszta. A puszta 1707-től az Egri Püspökség tulajdona.
1848-49-es szabadságharc idején
1848-ban a nemzeti őrseregbe besorozottak létszáma Kömlőről 118 fő volt.
1849. március 18-án Ramberg császári altábornagy csapatai tartják megszállva Kömlőt.
Március 19-én Poeltenberg Ernő a magyar VII. hadtest hadosztályparancsnoka jelentette, hogy a beérkezett hírek szerint március 18-án Hevesről ellenséges lovasság és gyalogság érkezett Besenyőre, ill. az ellenség Kömlőn, Átányon és Hevesen is jelen van.
|
Az I. világháború kömlői hősi katonái
|
||
| Ács Zsigmond | Kádár Sámuel | Ördög Sámuel |
| Bakos Lajos | Kádár Zsigmond | Pádár András |
| Balyi János | Kakuk János | Pádár Ferenc |
| Balyi József | Kasza János | Pádár Péter |
| Bari József | Kiss Bernát | Pádár Sándor |
| Bari Lajos | Kiss János | Papp János |
| Bartus Joakim | Kiss Joakim | Rácz Gábor |
| Berta András | Kiss Sándor | Rácz János |
| Berta József | Kobolák Ernő | Rácz Miklós |
| Bolya Ferenc | Kobolák Joakim | Rutner Pál |
| Bolya Miklós | Kobolák Mihály | Sipos Imre |
| Csáti András | Kovács Ferenc | Szabados Kálmán |
| Csáti Joakim | Kovács János | Szabó Joakim |
| Csató Pál | Kovács József | Szabó Miklós |
| Cseh András | Körömi József | Szászi András |
| Cseh Dávid | Lovász Sándor | Szécsi András |
| Cseh Joakim | Magyar Albert | Szécsi Imre |
| Cseh József | Magyar András | Szécsi Joakim |
| Cseh Vendel | Magyar István | Szécsi József |
| Csontos Antal | Molnár András | Szőke András |
| Deák Miklós | Molnár Ferenc | Tóth Áron |
| Domán András | Nagy Ágoston | Tóth Ferenc |
| Dul Gábor | Nagy Antal | Tóth Ignác |
| Farkas Jenő | Nagy Gábor | Tóth János |
| Ferenczi Sándor | Nagy István | Tóth János |
| Ficsór Mihály | Nagy Mátyás | Tóth János |
| Halkó András | Nagy Miklós | Törőcsik Ferenc |
| Himer Bernát | Nagy Sándor | Törőcsik János |
| Jakab József | Németh Albert | Varga János |
| Juhász Sándor | Németh Ferenc | Vasas István |
| Kácsor Gábor | Németh József | Vass Ernő |
| Kácsor János | Németi Viktor | Vass Gábor |
| Kácsor János | Neufeld Antal | Vass János |
| Kácsor Joakim | Nyiri Imre | Veisz Imre |
| Kádár András | Oláh Ferenc | Veréb Ernő |
| Kádár Joakim | Ördög András | Zsolyomi József |
|
A II. világháború kömlői áldozatai
|
||
| Ambrus Bernát | Kiss Bernát | Neufeld Zsigmond |
| Angyal János | Kiss Joachim | Oláh János |
| Bartus Lajos | Kiss József | Ördög József |
| Besenyei István | Kiss V. Béla | Pádár Dávid |
| Besenyei János | Kiss V. József | Pádár Illés |
| Besenyei Lajos | Kobolák Ernő | Pádár József |
| Bollók György | Kovács Lajos | Petrik Mihály |
| Bollók János | Körömi Ferenc | Pintér József |
| Csáti Jenő | Madarász János | Rácz Miklós |
| Csáti Miklós | Molnár János | Sebestyén János |
| Csáti Sándor | Nagy Imre | Sipos Bernát |
| Cseh Joachim | Nagy István | Szécsi Áron |
| Garancz János | Nagy István id. | Szécsi István |
| Halavács Imre (külön síremléken) | Nagy Jenő | Szécsi János |
| Hudák István | Nagy József | Szécsi Zsigmond |
| Kácsor Béla | Nagy József id. | Tokaji Zsigmond |
| Kádár Miklós | Nagy Lajos | Tóth Imre |
| Kasza Joachim | Nagy Mihály | Tóth József |
| Kelemen Joachim | Nagy P. András | Tóth Lajos |
| Kelemen József | Németh Elemér | Vasas Antal |
| Kis István | Neufeld Jenő | Veréb Albin |
| Kis Pál | Neufeld Sándor | Villangó Bernát |
| Kiss Béla | ||
Kisköre – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől Körét érintve, Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). Köre minden bizonnyal átélte a hadak vonulását.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Köre mai területén fekvő Árpád-kori településeket (Lovásztelek, Hajóuta, Szélespókere, Türügy?) is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Kisköre és a mai területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányába nyomult előre, Körétől távol haladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Köre a feltételezett felvonulási útvonalon volt, a környékbeli falvakhoz hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1683-ban – miután a Bécs ostromára induló törökök és a velük együtt lévő tatárok átvonultak ezen a részen – elnéptelenedett a falu, és csak 1690-93 között népesült be újra.
Rákóczi-szabadságharc
Az 1705-6. évi labanc portyázás elpusztította a települést, lakói Borsodba menekültek. A falu hét évig lakatlan volt.
1848-49-es szabadságharc
A faluban 59 nemzetőrt soroztak be a szabadságharcba.
|
Az I. világháború kiskörei hősi katonái
|
||
| Barta István | Molnár György | Schulcz Jakab |
| Bódi Ferenc | Molnár József | Sebők István |
| Bódi László | Nagy András | Sebők József |
| Bodor Ignác | Nagy Ferenc | Simon István |
| Bozó Bálint | Nagy István | Simon Orbán |
| Bozsó István | Nagy János | Sipos Dezső |
| Burai Ferenc | Nagy Lajos | Sipos József |
| Czank János | Nagy Z. András | Sipos József |
| Czank József | Nagyidai János | Sipos Zs. József |
| Cseh István | Németh József | Sipos Zsigmond |
| Cseh József | Novotni Lajos | Sőtér József |
| Csernei József | Oláh Béla | Sürü Mihály |
| Csutor István | Oláh Ferenc | Szabó János |
| Csutor Zsigmond | Oláh Ferenc | Szántó Bálint |
| Domán István | Oláh Imre | Szántó Károly |
| Erős Pál | Oláh István | Szántó Károly |
| Fehér János | Oláh István | Szántó Sámuel |
| Fehér János | Oláh József | Szlovencsák Gyula |
| Fejes Ferenc | Oláh Sándor | Szöllösi Pál |
| Gál Imre | Páldi Jeremiás | Sztrehó András |
| Gál János | Pataki Sándor | Tolnai Ferenc |
| Gyetvai József | Patkó András | Tolnai Ferenc |
| Himer János | Patkó Bálint | Tolnai István |
| Horváth István | Patkó Benjamin | Tolnai János |
| Horváth János | Patkó Ferenc | Tolnai Kálmán |
| Horváth József | Patkó Gusztáv | Tolnai Károly |
| Horváth Orbán | Patkó István | Tomán Lajos |
| Horváth Sándor | Patkó István | Tóth András |
| Juhász Ferenc | Patkó János | Tóth István |
| Juhász János | Patkó Mihály | Tóth István |
| Juhász József | Patkó Miklós | Török Lajos |
| Juhász Károly | Patkó R. János | Turcsák József |
| Kalicz Zsigmond | Patkó Sándor | Turcsák József |
| Kálmán Sándor | Pelyhe József | Várkonyi János |
| Keleti Zoltán | Penti Ferenc | Vécsi Sándor |
| Kónya József | Petrik Pál | Veidner Antal |
| Kovács Imre | Pócs Ferenc | Vereb Menyhért |
| Krupa István | Pruzsinszki Ignác | Vincze András |
| Lestár Károly | Pruzsinszki Pál | Vizkeleti Albert |
| Magyar Ferenc | Pusoma Béla | Vizkeleti István |
| Magyar Károly | Pusoma Sándor | Vona János |
| Máté István | Rózsa Lajos | Zsólyomi János |
|
A II. világháború kiskörei áldozatai
|
||
| Agócs János | Lólé Tivadar | Puzsoma Albert |
| Árvai János | Magyar Béla | Puzsoma Kálmán |
| Bagi Géza | Magyar Illés | Puzsoma Tivadar |
| Balyi József | Magyar István | Rab László |
| Bártfai István | Maka Lajos | Réti István |
| Berecz István | Marsi Illés | Réti János |
| Berencsi Pál | Mezei László | Sas Orbán |
| Bessenyei Béla | Molnár István | Schwartz Istvánné |
| Birk Péter | Molnár Lajos | Schwartz Sándor |
| Bódi István | Nagy Ignác | Sehlésinger Ibolya |
| Bódi János | Nagy Ignácné | Sehlésinger Lenke |
| Bódi Károly | Nagy István | Sehlésinger Margit |
| Bódi Pál | Nagy Mihály | Sehlésinger Salamonné |
| Bódi Sándor | Nagy Orbán | Sehlésinger Sándor |
| Braun Mariellé | Nagy Pál | Simon József |
| Csikós István | Nagy Sándor | Sipos János |
| Gál János | Németh András | Sipos János |
| Godó Rudolf | Németh Ferenc | Stein Efraim Frigyes |
| Göd János | Németh József | Stein Frigyesné |
| Grósz Anna | Németh Károly | Steniner Andorné |
| Grósz Dezsőné | Oláh András | Szabó Kálmán |
| Horváth János | Páldi András | Szántó Károly |
| Horváth József | Páldi Béla | Tolnai Boldizsár |
| Horváth Károly | Pap László | Tolnai István |
| Horváth Márk | Patkó András | Tolnai Sándor |
| Horváth Vince | Patkó András | Tóth Ferenc |
| Ipacs József | Patkó András | Tóth István |
| Karnok Sándor | Patkó András | Tóth Zsigmond |
| Klein Ferenc | Patkó János | Varga Benjamin |
| Klein Ferencné | Patkó Sándor | Vereb András |
| Klein Simonné | Pócs Emil | Vereb András |
| Klein Zoltán | Pócs Jenő | Vincze András |
| Kovács István | Pócs József | Vincze András |
| Lólé Márton | Pócs József vitéz | Vincze János |
Kápolna – Hadtörténet
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török hódoltság
1544-től – Hatvan elfoglalása után – Kápolna is adózott a töröknek. 1552-ben Eger ostromakor a falut elpusztította a török, de a lakosok egy éven belül visszatértek. Majd 1596-ban az egri vár bevételekor a lakók ismét elmenekültek. A falu és környéke hódolt terület lett. Kápolna 1598-ban is puszta volt, 1600-ban újra benépesült és török fennhatóság alatt áll, ugyanakkor az eredeti – magyar – földesúrnak is adózott (egyház, bár 1605 és 1629 között Bocskai István és Bethlen Gábor is rendelkezett a falu birtokjogával, a birtokjogot az egyház 1630-ban kapta vissza). Az 1670-es években feljegyzések beszámolnak arról, hogy janicsárok Gyöngyösről Egerbe tartván, letáboroztak a Tarna-híd szögletében. Egy korabeli hajdútiszt elbeszélése szerint a janicsárok egy részét levágták és azonmód ott eltemették.
Az 1675 után készült urbárium szerint a falut emberemlékezet óta lakják az első faluhelyen a mai Pusztatemplom-parton. A török hódoltság alatt kápolnája elpusztult, 1682-ből erről adat van a püspöki udvarban – a Jászón – megjelenő kápolnaiak elmondása alapján. Az 1687. évi visszafoglaló hadjáratok során ismét elnéptelenedett a falu és csak 1694 körül települt újra, de már az új – a mai – faluhelyen.
Rákóczi-szabadságharc
1707-ben Agócs István kápolnai lakos a kuruc Csáky-ezredben szolgált. A szabadságharc alatt a falu lakói elszegényedtek, többen meghaltak az 1709 óta a faluban „grasszáló” mirigydöghalálban (pestis).
1848-49-es szabadságharc
A forradalom és szabadságharc időszaka Kápolna történetének legmozgalmasabb fejezetei közé tartozik. A falu közlekedés-földrajzi helyzete révén a harcok alatt többször került a hadi események középpontjába, az itt lévő stratégiai fontosságú hidak miatt, és mert a hadak fő vonulási útjába esett.
Röviddel az 1848-as április 11-ei törvények kihirdetése után Kápolnán megkezdték a ’polgári őrsereg’ szervezését. A faluból 60 fő került összeírásra.
Május 1-én az eddigi megyei közgyűlés helyett egy álladó bizottmány alakult, melynek tagjai sorába 3 kápolnai lakos – Horhauser Péter, Kapui (Kapuy) Dániel és Pap (Papp) Pál – is bekerült. A megyét választási kerületekre osztották, az 5. választókerület székhelye Kápolna lett.
1848 decemberében, a kialakult háborús helyzet miatt Kápolna is – a vármegyei honvédelmi bizottmány utasítására – lovasokat tartozott kiállítani (Szuromi András, Jávorka János, Hutter Mátyás, Horhauser Pál, Rózsa András, Ebner Lajos). Egyéb besorozottak; Győri István, Kováts János, Szuromi József, Bencsura Antal, Juhász Mátyás voltak.
Pap Pál népfelkelési kormánybiztos december 27-én Kápolnáról adott utasításokat a népfelkelés rendezésére.
1849 januárjának elején a megyébe ellenséges (császári) csapatok érkeztek. Január 26-án délután 3 óra körül, és január 28-ára 5000 ember számára szállást, ellátást rendeletek Kápolnán.
Február 13-ától a császári csapatok fővezére (Windisch-Grätz) felderítés céljából egy dandárját Gyöngyösre küldte, akik a Pest-kassai országúton portyázva sűrűn megfordultak Kápolnán is.
Február 17-én az osztrák éldandár előretolt lovasosztálya megszállta Kápolnát. Február 22-én a magyar honvédsereg Klapka-hadtestének Máriássy János vezette hadosztálya előőrseivel szintén megszállta Kápolnát. Február 25-én az egész hadosztály bevonult Kápolnára.
Február 26-án a déli órákban a magyar honvédség Máriássy hadosztályának járőrei jelentették, hogy az ellenség Gyöngyös és Árokszállás felől nagyobb csapatokkal nyomul előre. Kápolnán Máriássy alezredes hadosztálya foglalt állást. Máriássy miután figyelmeztette a magyar csapatok vezetői közül Poeltenberget és Sekulitsot a császáriak közeledtére, délután egy órakor elindult Kápolnáról a község nyugati határában lévő magaslaton (Erdőpart) védelmi állást elfoglalni. Vele szemben az országút két oldalán már készülődtek a támadásra az ellenséges erők. Egyik fél sem készült aznap összecsapásra, az ágyúk a két főparancsnok – Dembinsky és Windisch-Grätz – terve és tudta nélkül (délután 14 óra körül) dördültek el, – mi több, a két fővezér nem volt jelen. A magyar magasabb beosztású parancsnokok közül egyedül Klapka volt a harctéren. A magyar csapatok közöl az első vonalban mindössze három hadosztály (a kilencből) és egy dandár vonult fel ez idáig, a többi elszórtan – ezek mögött – fél-egynapi járóföldre tartózkodott. A császári Csorich-hadosztály indított támadást Kápolna irányába, a gyöngyösi országút mentén, délről – Árokszállás felől – pedig az osztrák Schwarzenberg altábornagy hadosztálya készülődött támadásra. A magyar ütegek pontos lövésekkel a hadosztály Wyss-dandárját képesek voltak órákig feltartóztatni, ugyanakkor az Árokszállás felől közeledő Schwarzenberg-féle hadosztályt is órákon át feltartotta Sekulits, Kál-Kompolt községnél. Súlyosabb közelharcra csak a Máriássy-hadosztály bal szárnyán került sor. A lovassági és tüzérségi harcban végül a császáriak kerekedtek felül. Máriássy – a lőszerkészlet megfogyatkozása miatt – Szöghy kápolnai plébános feljegyzései szerint – csapatait a késő délutáni órákban visszavonta a faluba. A sötétség beálltával az egész arcvonalon megszűnt a harc. Az ellenség még kísérletet tett Kápolna felgyújtására egy röppentyűüteg bevetésével. Ez az akció nem sikerült, de a faluban több ház teljesen leégett. Ezt követően a Sekulits-hadosztály is – a Dembinskivel éppen megérkező Görgei utasítására – a Tarna bal partjára vonult vissza. Az első nap végén megállapítható volt, hogy a magyar sereg jól megállta a helyét.
Dembinski fővezér és vezérkara a falu keleti felén lévő vendégfogadóba költözött, ahol áttekintették a helyzetet és a másnapi szükséges intézkedéseket. A fővezér a Tarna vonalának megerősítését tartotta elsődleges feladatnak, ennek érdekében még az este folyamán elrendelte az arcvonal mögött elhelyezkedő hadosztályok előrevonását. Azonban nem szenteltek kellő figyelmet egy döntő fontosságú pontnak, mely másnap a csata elvesztéséhez vezetett. Ugyanis az osztrák főerők és Schlik hadtestének együttműködését és egyesülését nem akadályozták meg (Schlik Pétervásáráról indult Verpelét irányába, hogy a magyar honvédsereget oldalba támadja, és egyesüljön az osztrák főerőkkel). A magyar hadvezetés még az éjszaka folyamán értesült az eseményről, de elmulasztotta a hatékony ellenlépéseket.
Február 27-én reggel Schlik elfoglalta Verpelétet, dacára annak, hogy Klapka és Dessewffy itt védelemre rendezkedett be. A helyzet megváltoztatásához a Kerecsend felől segítségükre érkező Poeltenberg-hadosztály is kevésnek bizonyult.
A másik nagy erejű támadás Kápolna községet Tófalu irányából érte, reggel 8 óra tájban (mindezek előtt Windiscg-Grätz hajnali terepszemléjén eldöntötte, hogy az áttörést Kápolnánál kísérli meg). Addigra a községben a magyar egységek közül csak egy zászlóalj maradt. A helyzetet kihasználva az osztrákok gyalogsága (Wyss-dandár) a Tarna-patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe. Ám Dembinsky – tisztában lévén a helység jelentőségével – azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására (ehhez azonban nem rendelkezett kellő tartalékokkal). Többek között a Kompoltnál állómásozó Aulich-hadosztály – a fővezéri parancs ellenére – sem kapcsolódott be a Kápolnát védő támadásba. Kápolnán Dembinski csak Máriássy gyalogságára számíthatott (mindössze három zászlóalj). Két zászlóalj a község keleti részén rohammal visszavette a vendégfogadót az oda befészkelt császári vadászoktól (melyben előző este és éjszaka még Dembinski tartott haditanácsot). A menekülő ellenség még az ágyúit is hátrahagyta. A falu északi felén a honvédek több zászlóaljból álló ellenséges csapatba ütköztek. Máriássy visszavonult, mely visszavonulást nem nevezte ’rendesnek’. A teljes vereségtől a megjelenő Aulich-hadosztály mentette meg őket. A falu északi részén további hadmozdulatok történtek. Itt a fővezér utasítására az olasz legénységű 16. Zanini-gyalogezred II. zászlóalja került bevetésre. Hozzájuk csatlakozott a Görgei-hadtest tábori főpapja Mednyánszky Cézár is. A csapatok üggyel-bajjal a templomig hatoltak előre. Itt tűzharcba keveredtek a Wyss-dandár két gyalogszázadával, majd a megjelenő újabb császári századok előtt letették a fegyvert.
A csatatér oldalszárnyain is romlott a helyzet, (pl. Verpelétnél) a magyar honvédség ellentámadása kifulladt. A csapatok Kerecsend felé kezdtek visszavonulni.
Dembinski, látva, hogy a Tarna vonalát nem tudja megtartani, délután 1 óra tájban általános visszavonulást rendelt el, kelet felé (Kerecsend), melynek során a honvédek rendben hagyták el a csatateret. Majd Görgei is, – aki ez idáig a Tófalu és Kápolna közötti dombos területen (ma: Honvéd-halom és környéke) fedezte az elvonulást – rendben végrehajthatta a visszavonulást, köszönhetően a közben Egerbakta felől megérkező magyar hadosztálynak, akik az osztrák Schlik-hadosztályt lekötötték.
A Kerecsend környékén összpontosult magyar erők – bár helyzeti előnyben voltak – nem újították fel a küzdelmet. Így a csata délután 4 órakor gyakorlatilag véget ért.
Február 26-27-én Kápolna térségében sorra kerülő, döntőnek szánt csatában a magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt.
Az ütközet után Kápolnára Windisch-Grätz diadalmasan vonult be, ám Ferenc József császárnak túlzó optimizmussal megírt hadijelentése még korai volt. Az általa „lázadó hordák”-nak nevezett magyar csapatok még több hónapon keresztül diadalmasan állták a harcot („Tavaszi hadjárat”), legyőzni csak – a támogatásért kezet csókoló Ferenc József rokonának, az orosz cárnak – a császár megsegítőjének sikerült a magyarokat.
Kápolnán 1849. március 19-re készült el az az összeírás, amely a kápolnai lakosok kárait és kártalanítását tartalmazta.
Az események tovább pörögtek: március 23-án Poeltenberg ezredes magyar csapatokkal bevonult Kápolnára. Wysocki honvédei június 30-án érkeztek a faluba, itt egy napig pihentek és tovább vonultak Cegléd irányába.
Az orosz sereg július 9-én érte el Kápolnát, majd Gyöngyös és Hatvan irányába nyomult tovább. Ám Paszkevics nem ismervén a magyar hadvezetés szándékait, csapatai egy részét fel-alá járkáltatta Miskolc-Mezőkövesd és Kápolna között. A kápolnaiak eleve előítélettel fogadták a cári katonákat, akiknek jött a híre, hogy, ahol csak tudnak, rabolnak. A kolera is újra felütötte fejét az oroszok között. Az elhaltakat Kápolnán mésszel leöntött tömegsírokba temették, a parókia akkori kertjében (a sírok közül néhányra a kápolnai csata emlékére 1999-ben állíttatott szoborkompozíció készültekor rá is leltek, a nyugvóhelyek fölé síremlék került).
A járványban – az anyakönyvek tanúsága szerint – a kápolnaiak közül is 11-en elhaltak, ’49 márciusa és júniusa között.
A szabadságharc bukása után a kápolnai honvédek közül voltak, akik elbujdostak a császári seregbe történő besorozás elől. A körözött személyek között három kápolnai illetőségű volt; Ketskés József, Báder János, Hajdú Ferenc. A bírósági eljárás alá vont személyek sorában találjuk a kápolnai segédlelkészt, Seigfried Jánost is.
Papp Pál kápolnai Heves megyei képviselőt, – több társával együtt – haditörvényszék elé állították. Ellene a vizsgálatot csak a császári és királyi III. hadsereg-parancsnokság 1851. évi szeptember 10-i rendelete állította le.
Kápolnán a harci események és a hadak vonulása súlyos károkat okoztak; a falu kétévi dohánytermésének nagy része a császári katonaság martaléka lett, a lakosság takarmány és vetőmagkészleteinek jelentős részét felélték, a falu ládában őrzött pénzét elvitték, a hivatalos iratok egy része megsemmisült, elvitték a falu két csődörét, több épület megsérült, a falu keleti felén lévő vízimalomban tetemes kár keletkezett, több gazdasági épület leégett.
*
Kápolnán két emlékmű állít emléket az 1849-es eseményeknek: a Szabadság-téren álló obeliszk (a Dohánybeváltó előtt), melyet országos adakozásból a Heves Megyei Honvéd Egylet állíttatta, 1869 december 19-én, Mednyánszky Sándor honvéd ezredes irányításával.
Az emlékmű felirata:
Példátokon fellelkesedve
Kik hős halált itt haltatok,
Rohant a honvéd győzelemre,
Örök dicsőség rajtatok.
Szerző n. (Zalár József)
A másik emlékmű a falun belül a Kossuth-téren álló szoborkompozíció. Ez utóbbi Sebestyén Sándor nyíregyházi szobrászművész alkotása. A szoborkompozíciót a kápolnai csata 150. évfordulójára állíttatta a Kápolna Községért Közalapítvány, a Honvédelmi Minisztérium (dr. Molnár János honvédelmi miniszter) segítségével, valamint helyi és országos adakozásból, 1999. február 27-én.
A híd túl messze volt? – A kápolnai csata leírásai és ábrázolásai”
In: Élet és Tudomány, LXVI. évf. 8. szám, 233-235. old.
Katonai és politikai jelentőségénél fogva a kápolnai csata a szabadságharc leggyakrabban tárgyalt eseményei közé tartozik. Gazdag irodalma ellenére az ütközet, illetve annak előzményei és hatásai kapcsán a mai napig számos olyan kérdés merül fel, melyek tárgyilagos megválaszolása még várat magára. A katonai vonatkozású dokumentumok mellett szerencsére számos visszaemlékezés, egykorú leírás, illetve ábrázolás maradt ránk. A források újabb elemzése, kritikája sok segítséget nyújthat ahhoz, hogy az egyes részletekről árnyaltabb képet kaphassunk.
A képi ábrázolások közül az egyik legismertebb Than Mór „Mednyánszky Cézár és Psotta Móric honvéd ezredes rohamra vezeti a Zanini gyalogezred katonáit a kápolnai csatában” c. akvarellje. A festmény a csata egyik döntő mozzanatát ábrázolja. A csata második napján a falu visszaszerzésére indított támadásban a magyar oldalon harcoló, olasz legénységű 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóalja harcba keveredett a falut megszállva tartó, 29. Schönhals gyalogezred 1. zászlóaljával. Amikor a Zaniniak sortüzet adtak, azt a Schönhals két százada bátran viszonozta. Ugyanekkor a császári zászlóalj maradék négy százada a hídon át oldalba támadta az olaszokat, akik megrettentek, körülfogva érezték magukat, és letették a fegyvert. Az eseményt a történelmi hagyomány a mai 3. számú főút hídjától néhány méterre, északra állt régi kőhíd közelébe teszi. A kőhíd ma már nem létezik, 1944-ben (november 17.) a németek felrobbantották.
Az eseményről számos leírás maradt ránk, bár néhány meglehetősen ellentmondásos. Megítélésünk szerint ugyanez vonatkozik a festményre is. Gyermek- és fiatalkoromat kápolnán töltöttem, és annak idején családom helybeli ismerősei felhívták a figyelmemet a festmény néhány „furcsaságára”. Ezek közül az egyik legszembetűnőbb a két meghatározó objektum, a híd és a templom helyzete. Ha feltételezzük, hogy az ábrázolt híd az egykori Tarna-híddal azonos, akkor a két építménynek a képen látható egymáshoz viszonyított helyzete nem felel meg a valóságnak. A helyszínen nem találunk olyan nézőpontot, ahonnan a híd és a templom ilyen módon látszik. A templom az egykori hídhoz képest a képen délkeleti, míg a helyszínen délnyugati irányból látható!
A kompozíció látszólagos életszerűtlensége azért is érdekes, mert Than Mórról tudjuk, hogy a tavaszi hadjárat alatt civilként csatlakozott Görgei seregéhez, sőt, 1849-ben egy ideig Egerben is tartózkodott, így minden bizonnyal a csata helyszínén is járt. Than helyismeretét, személyes tapasztalatait az a tájképsorozat is alátámasztja, melyet a tavaszi hadjárat nevezetes hadszíntereiről közölt a Vasárnapi Újság 1867-es évfolyamában. Az újságban közölt metszeten kissé távolabbi nézőpontból, de lényegében ugyanaz a környezet látható, mint a csataképen.
Esetünkben természetesen nem zárható ki bizonyos fokú művészi szabadság sem. Tárgyak, építmények „igazítása” a kompozícióhoz elég gyakori eljárásnak számít a festészetben. A híd és a templom pozíciója ennek figyelembevételével is irreálisnak tűnik. Nem tudjuk, hogy a művész készített-e helyszíni vázlatot, de a festményen alkalmazott akvarell technika az ún. „plain air” (szabadban festés) módszerét sem zárja ki, így a kép akár a helyszínen is készülhetett (erről vannak helyi legendák). Ez esetben is nehéz elképzelni a kompozíción látható „pontatlanságot”.
Szerencsére az esemény elég jól dokumentált, így a kép elemzésén túl lehetőségünk van a korabeli jelentések, visszaemlékezések, valamint a községről készült egykorú kataszteri felmérések adatainak összevetésére is. Ezek segítségével az események helyszínei elég pontosan rekonstruálhatók.
A kétnapos ütközetben a magyar csapatok a Tarna völgyében, Sirok és Kál között egy több mint 15 kilométer hosszú arcvonalon helyezkedtek el. A csata másnapján, február 27-én reggel az osztrák támadás súlya a magyar arcvonal két pontjára nehezedett. A jobbszárnyon a Tarnaszentmária felől közeledő Schlik-hadtest feltartóztatására tett erőfeszítések ideig-óráig megakadályozták ugyan a magyar arcvonal összeomlását, de a döntő események mégis a középnél, Tófalu és Kápolna térségében zajlottak le. Itt a vezényletet Dembinszky saját magának tartotta meg. Schlik csapatainak támadását bevárva az osztrákok centruma reggel 8 óra tájban oldalt Tófalu irányába egy elterelő hadmozdulattal, szemből pedig tüzérségi előkészítéssel megkezdte a község ostromát. A Tarnára támaszkodó védelmi vonal sebezhetősége miatt a Máriássy-hadosztály csapatait már korábban, az ellenséges ütegek tűzkörletén túlra, a falu mögé, Kerecsend irányába hátravonták. A községben előőrsként csak egy zászlóalj maradt, amely röviddel az osztrák támadás után szintén visszavonult. A helyzetet kihasználva az osztrák gyalogság a patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe.
Dembiński, aki maga is tisztában volt a helység jelentőségével, azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására. Ehhez azonban nem rendelkezett elegendő tartalékokkal, ugyanis az előző nap éjjel erősítésként Kerecsendre rendelt csapatok nem érkeztek meg időben, Schlik támadása miatt pedig a jobbszárny erőire sem tudott számítani. Azon a reggelen erősítés egyedül a balszárnyra érkezett, ahonnan egy hadosztály a fővezéri parancs értelmében meg is indult Kápolna irányába, de félve attól, hogy az ellenség oldalról támadást intézhet felvonuló csapatok ellen, végül mégsem kapcsolódott be a támadásba.
Támogatás híján Dembiński csak a Máriássy-hadosztály gyalogságára számíthatott, így a két irányból párhuzamosan végrehajtott támadáshoz mindössze három zászlóaljat tudott felsorakoztatni. A hadosztályparancsnok, Máriássy János leírásából jól rekonstruálható az ellentámadás két iránya. A Zanini-zászlóalj a hadosztály jobbszárnyán, az országúttól északra, a falut északkeletről övező mocsaras területen (a Hangácson) keresztül a település északkeleti részét, a Máriássy által vezetett két zászlóalj pedig az országút vonalán a korcsma, azaz vendégfogadó irányában a délkeleti részt támadta. (3. kép) A visszaemlékezésben nincs szó hídról, a szöveg csak „híd felé vezető országút”-at említ a korcsma ellen intézett támadás kapcsán. Bár az is igaz, hogy a hadosztályparancsnok csak a saját szemszögéből írja le a támadást, így érthető módon viszonylag röviden tér ki a Zanini-zászlóaljjal történtekre.
Figyelmet érdemel viszont a kor híres katonai írójának, Wilhelm Rüstownak a korabeli osztrák hadijelentéseken alapuló leírása. Rüstow szerint a Schönhals-zászlóalj egyik osztálya, azaz két százada a templom körül állt fel, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A Zanini-zászlóalj ekkor megtámadta a templomnál álló császáriakat, de azok helytálltak. Közben a másik két osztály visszafordult, s oldalba támadta az olaszokat, akik e támadást nem állva, kiszorultak a faluból és szétszóródtak. Egy kis részük a debrői erdőbe menekült. A jobbszárny egyik parancsnoka, Klapka György „Emlékeimből” című művében azt írja, hogy a Zanini-zászlóalj, semmit nem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomult, elfoglalta és megszállta az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt (!) zászlóalj fogta körül, és mert sehonnan sem kapott segítséget, nagyobb részben fogságba esett.
A Klapka által említett „első házak” – a támadási irány ismeretében – a falu keleti részének első házsorával azonosíthatók. Ez egybecseng Rüstow leírásával, hiszen a templom a falu északkeleti részén, az említett házsorok mellett található. A kérdéses harccselekmény kapcsán Máriássy-hoz hasonlóan sem Klapka, sem pedig Rüstow nem tesz említést hídról. A település 1857-ben készült kataszteri térképére tekintve látható, hogy a templom aránylag nagy távolságra, közel 350 méterre áll a régi Tarna-hídtól. A távolságot és a leírásokat figyelembe véve nehezen képzelhető el, hogy a Zanini-zászlóalj, vagy Máriássy támadó oszlopa eljuthatott a híd közelébe. Akkor mégis miért választotta Than a hidat témája helyszínéül?
A választ ismét a térképek segítségével kaphatjuk meg. Ha figyelmesen nézzük a faluról készült felméréseket, láthatjuk, hogy a településnek több hídja is volt. A már ismert háromnyílású, nagy kőhíd 1817-ben épült a település nyugati kijáratánál, az ún. „Anya Tarnán”. A falut a többi irányból is vizek övezik, északon és keleten a Malomárok, melyen abban az időben két kőhíd is volt. Egy az északi kijáratnál és egy másik a Kerecsend felé vezető országúton, a keletei kijáratnál. Az utóbbi a Tarna-hídnál is idősebb volt, 1780-ban épült és ugyancsak háromnyílású volt.
Témánk szempontjából ez a híd a legérdekesebb. Ha a festmény feltételezett nézőpontját a térképre helyezzük, és a nézőpontot összekötjük a híddal, illetve a tőle északnyugatra fekvő templommal, akkor láthatjuk, hogy a két építmény egymáshoz viszonyított helyzete nagyon hasonló a festményen levőhöz! A templom a híd jobb oldalán, délkeleti irányból látható. A Malomárok-híd megjelenésében nagyon hasonló volt a Tarna-hídhoz, valószínűleg ez okozhatta a történelmi tévedést. Az elmélet mellett szól a két híd közötti méretkülönbség is. A Malomárok-híd a Tarna-hídhoz képest jóval kisebb volt, ez utóbbi nyílásméretei alapján a legnagyobb kőboltozat volt a megyében. Méretei jól érzékelhetők egy, a két világháború között készült fotón is. A méretkülönbség magyarázatot adhat a művész által megfestett alakok és a híd arányaira – amely a Tarna-híd méreteit ismerve – egy gyakorlott festőtől meglehetősen nagy aránytévesztés lett volna. Ha a kérdéses hidat a Malomárok hídjával azonosítjuk, akkor máris a festményhez hasonló arányokat kapunk.
A táj mára már nagyon megváltozott. A régi Malomárok-híd nem létezik, és a templomot is magas nyárfák takarják, így a helyszínen kell némi képzelőerő a Than által megörökített látkép rekonstruálásához. A Malomárok-híd mindössze 150 méterre állt a vendégfogadótól, tehát a kérdéses harccselekmények helyszínéhez jóval közelebb, mint a Tarna-híd. A helyszín ismeretében elképzelhető, hogy az aznap délelőtti ellentámadás során a magyar csapatok megközelíthették ezt a hidat, bár erről egyik jelentés sem tesz említést. Ez talán azzal magyarázható, hogy stratégai jelentőséggel csak Tarna-híd bírt, mivel a folyó kora tavasszal nehezen járható, ellentétben a Malomárokkal, ami egy viszonylag keskeny mélyedés.
A téma szempontjából további csavar, hogy a vendégfogadót a Máriássy által vezetett támadó oszlop rohanta meg. Akkor hogy került a festményre a Zanini-zászlóalj? A tévedésre két magyarázat is lehetséges. Az egyik szerint Than tévedett a katonai alakulatok tekintetében. A tanulmány elején szó volt róla, hogy a festő a tavaszi hadjárat helyszíneit Görgei seregéhez csatlakozva járta végig. A tisztektől, vagy a korabeli hadi jelentésekből nyilván tájékozódott a csaták eseményeiről. Elképzelhető, hogy emlékeiben utólag összekeverte az alakulatokat. A másik magyarázat az, hogy a helyszíneket keverte össze. Itt válik érdekessé a harmadik híd, a település északi bejáratánál. A korabeli jelentésekből csak az derül ki, hogy a templom környékét Schönhals-zászlóalj egyik osztálya szállta meg, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A templomhoz legközelebb az északi kijárat feküdt, rajta a híddal. Amikor a Zanini-zászlóalj elérte a templomot, az osztrák zászlóalj másik két osztálya is visszafordult, bekerítve az olaszokat. Elképzelhető, hogy az egyik osztály az északi hidat használta az ismételt átkeléshez, így a képen ábrázolt jelenet valóban megközelíti a valóságot, de rossz helyszínnel!
Than Mór festménye a kápolnai csata egy apró, de igen fontos részletét örökítette meg az utókor számára. Mára a festményen szereplő híd szinte jelképévé vált a történelmi eseménynek. 1999-ban a mostani Tarna-hídtól nem messze egy emlékművet is avattak a témának. Ilyen szempontból nem közömbös, hogy a tényleges helyszín hol található. Az eddigi kutatások alapján a festménnyel kapcsolatban több tévedés is feltételezhető. Valószínűnek látszik, hogy a festő a Malomárok-hidat választotta témája helyszínéül és a későbbi korok kutatói – megfelelő helyismeret hiányában – tévesen azonosították az építményt. További kutatást igényel az északi kis híd, mint a lehetséges helyszín azonosítása. Ebben az esetben a festő részéről feltételezhetünk téves helyszínválasztást.
|
Az I. világháború kápolnai hősi katonái (születési évükkel)
|
||
| Asztalos Mihály (1885) | Hamar Sándor (1892) | Orosz Pál (1883) |
| Báder Ignác (1888) | Herczeg István (1889) | Pető József (1887) |
| Bencsura Albert (1897 | Herman Ferenc (1893) | Polyák János (1894) |
| Bencsura Ferenc (1890) | Hutter Zoltán (1895) | Polyák László (1890) |
| Bencsura József (1895) | Ignácz Mátyás (1883) | Rácz István (1883) |
| Bíró Ambrus (1885) | Jónás dóser József (1872) | Radics István (1897) |
| Bornstein Arnold (1882) | Jónás János (1882) | Recskó Lajos (1884) |
| Burai Kálmán (?) | Jung János (1890) | Reke Pál (1883) |
| Burom Ambrus (1876) | Kis Károly (1875) | Szalóki János (1898) |
| Burom Bálint (1894) | Kovács András (1876) | Szalóki József (1888) |
| Burom Béla ? | Kovács István (1896) | Szuromi Béla (1886) |
| Burom Ferenc (1893) | Kovács julis Albert (1878) | Szuromi István (1886) |
| Burom János (1897) | Krisztián Antal (1886) | Szuromi Joachim (1884) |
| Burom József (1897) | Krisztián József (1894) | Takács János (1890) |
| Domoszlai Ferenc (1889) | Lukendics András (1880) | Tóbiás András (1881) |
| Dorogházi Vendel (1880) | Lukendics Péter (1886) | Tóth István (1896) |
| Farkas Ferenc (?) | Mayer Mihály (1893) | Udvari Antal (1876) |
| Gombos Péter (1892) | Nagy Albert (1878) | Váradi Mihály (1884) |
| Gulyás Antal (1886) | Nagy József (1896) | Véber Ferenc (1893) |
| Gulyás Károly (1899) | Nagy Márton (1894) | Zele János (1871) |
| Gulyás Mihály (1893) | Orosz István (1880) | Zöldi András (1891) |
|
A II. világháború kápolnai áldozatai
|
||
| Bauman Ignác | Győri István | Petrik András |
| Bencsura János | Győri Károly | Polyák Sándor |
| Birgenstok Miklós | Gyungya József | Suha Elemér |
| Biró Béla | Hajag Imre | Szalóki József |
| Bódi Ferenc | Herceg János | Szuromi Antal |
| Bodó István | Horhauzer István | Szuromi Béla ifj. |
| Budai István | Ignácz János | Szuromi Gáspár |
| Burai Kálmán | Kladiva gyula | Szuromi István |
| Burom János | Kormos László | Szuromi István |
| Czibulka András | Krisztián Gyula | Szuromi István |
| Farkas Ferenc | Nagy István | Szuromi János |
| Farkas Menyhért | Orosz István | Tóth István |
| Fehér Ferenc | Pál István | Varga János |
Kál – Hadtörténet
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török hódoltság alatt
1549-ben, amikor a törökök elfoglalták Hatvant, Kál is lakatlanná vált. 1552-ben (Eger ostromakor) újabb török dúlás következett be, a falu csak két év múlva kezdett benépesülni. Az 1596-os események kapcsán (Eger eleste) a lakosság erősen megfogyatkozott. 1682 tájékán – Fülek ostroma kapcsán, mely ekkor Heves megye székhelye volt – a falu néptelenné vált és 1689-ben is puszta. Lakosságáról újra 1701-től lehet tudni az összeírásokból.
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc idején a falu kétszer is elnéptelenedett, 1706 végén népes volt, ezt megelőzően néptelen. 1710-ben pestis miatt vált lakatlanná Kál, két évtizedre.
1848-49-es szabadságharc
1848. április 11-12-én a falu jobbágyai az úrbéri viszonyok megszűntetése feletti örömükben a nemzeti zászló körül – közköltségen – nagy áldomást ittak.
A nemzeti őrseregbe Kálból 215 személy soroztak be.
1849. február 25-én a magyar honvédsereg Répásy-hadtestének Kisfaludy-dandára, Sekulits István alezredes vezetésével Kál előtt foglalt állást.
Február 26-án délután a Jászárokszállás felől érkező császári Schwarzenberg-hadosztály indított támadást Kálnál. A magyar ütegek pontos lövésekkel a császári hadosztályt képesek voltak órákig feltartóztatni. Sekulits magyar hadosztálya hosszabb ideig sorra meghiúsította az ellenség előrenyomulási kísérleteit. Délben azonban sikerült az osztrákoknak tért nyerniük Kálnál is, kiszorítva a Sekulits-hadosztályt.
Február 27-én délelőtt romlott a hadi helyzet Kápolnától északra és délre is. Kálnál is sikerült az osztrákoknak tért nyerniük, kiszorították az idáig eredményesen védekező Sekulits-hadosztályt a községből. Ezt követően Dembinski fővezér délután 1 óra tájban általános visszavonulást rendelt el keleti irányba (Kerecsend felé).
|
Az I. világháború káli hősi katonái
|
||
| Alács József | Goldstein Imre | Radics Mátyás |
| Antal András | Goldstein Vilmos | Sike István |
| Antal Antal | Griczman János | Simon Béla |
| Antal István | Halla István | Simon János |
| Antal János | Halla István | Somogyi István |
| Antal János | Halla János | Sturm József |
| Antal János | Holló János | Sturm Péter |
| Aux András | Horváth András | Szabari István |
| Báder András | Ignácz János | Szűcs Sándor |
| Balog Bertalan | István János | Tamás István |
| Balog Sándor | Juhász András | Tompa András |
| Balsai János | Kassa Mihály | Tompa István |
| Barkóczi József | Kelemen Ambrus | Tompa József |
| Barna Mátyás | Kerékgyártó Márton | Tóth Gábor |
| Bártvai Sándor | Kiss Flórián | Tóth Gusztáv |
| Bíró József | Kiss János | Tóth György |
| Boda István | Kiss József | Trencsényi András |
| Buczkó András | Kiss József | Váradi Bertalan |
| Budai György | Kiss Mátyás | Váradi Gyula |
| Budai István | Kocsis Mátyás | Váradi József |
| Cseh János | Kocsis Mátyás | Váradi Sándor |
| Deák Ferenc | Kozma Károly | Varga Bálint |
| Dresser Pál | Kozma Mátyás | Varga István |
| Dutkay Gyula | Krisztián József | Várkonyi András |
| Engel Miklós | Lőcsei János | Várkonyi János |
| Fabók József | Maczky Géza | Várkonyi József |
| Farkas András | Makula István | Várkonyi Mátyás |
| Farkas András | Mezei Béla | Veres András |
| Farkas Géza | Molnár József | Veres Dezső |
| Farkas Mátyás | Nagy Miksa | Veres Gyula |
| Fejes József | Pelle Kálmán | Veres István |
| Fejes Sándor | Pocsai Ferenc | Veres János |
| Ficsór János | Pocsai János | Veres László |
| Ficsór Mihály | Póser István | Veres Mihály |
| Goldstein Ede | Radics József | Veres Sándor |
| Goldstein Ferenc | ||
|
A II. világháború káli katonai áldozatai
|
||
| Adamkó János | Királyi György | Tompa Géza |
| Antal János | Kiss Mihály | Tompa József |
| Antal József | Kocsis József | Tompa Miklós |
| Antal Mihály | Kozma Dezső | Tóth Béla |
| Bárdos Zsigmond | Kozma István | Tóth Emil |
| Bíró Gyula | Magda Benedek | Tóth Mátyás |
| Bodó Antal | Mayer Gyula | Trencsényi András |
| Bodó György | Morvai József | Túróczi Ferenc |
| Czekmány Béla | Nagy Albin | Tusai Miklós |
| Czirják Ignác | Nagy András | Váradi Gyula |
| Erberling Ferenc | Nagy Béla | Váradi Mátyás |
| Farkas József | Nagy János | Váradi Miklós |
| Farkas József | Nagy Kálmán | Váradi Simon |
| Fazekas János | Oláh Rudolf | Várkonyi József |
| Fegecs János | Paulusz János | Veres András |
| Fehér Antal | Pető Ferenc | Vincze Flórián |
| Fejes Sándor | Pető István | Vitéz Sándor |
| Fülöp Sándor | Plaveczki József | Polgári áldozatok: |
| Gramantik gyula | Pocsai Ferenc | Burony János |
| Gubics Nándor | Prezenszky Béla | Farkas László |
| Gyetvai Imre | Pusztavári Lajos | Ficsór István |
| Gyetvai Mátyás | Radics Mihály | Ficsór József |
| Holló Ambrus | Salga Béla | Girind Mátyás |
| Jámbor István | Simon Benedek | Józsa Gyula |
| Jászai Nagy Imre | Simon János | Káli István |
| Józsa Imre | Sipkovics Lajos | Káli Istvánné |
| Káli Kelemen | Somogyi József | Károlyi Béla id. |
| Káli Kelemen | Szabari Béla | Klubuk István |
| Kalo Mátyás | Szabó János | Klubuk Istvánné |
| Kassa Mihály | Szarvas István | Klubuk Julianna |
| Kecskés József | Szatlóczki István | Magda András |
| Kerékgyártó János | Szatlóczki József | Moss Ferenc |
| Kerékgyártó Nándor | Szigetközi Mátyás | Tóth Márta |
Heves – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-kori Heves története mindmáig történészi viták tárgya, mivel a megyének is nevet adó település tárgyalt korszakunkban központi szerepet töltött be a térség életében, ugyanakkor rendkívül csekély azon tárgyi és írásos emlékek száma, amelyek konkretizálhatnák jelentőségének részleteit.
A kutatók egy része feltételezi, hogy az Árpád-korban ispáni vár (földvár) állt itt, Fodor László régész szerint még 1358-ból is van okleveles adat az erődítés létének igazolására. 1864-ben Hubert András, Heves bírája írja Pesty Frigyes számára készült jelentésében, hogy „…hajdan egy földvár is létezett, melyben a vármegye székhelye volt.”1913-ban Soós Elemér a mai Hevestől mintegy 3 km-re keletre, a Hanyi-ér mellett, a Fácános nevű határrészen vélte felfedezni a vár nyomait, s ezt a későbbi szakirodalom hosszú ideig elfogadta anélkül, hogy bármely konkrét régészeti, vagy történeti adat alátámasztotta volna. 1969-ben Gömöri János vállalkozott a régészet eszközeivel bizonyságot szerezni a Hanyi-ér partján fekvő várról, ásatásai során azonban nem sikerült perdöntő bizonyítékokat feltárnia. 1981-ben Major Ernő arra a következtetésre jutott, hogy az ispáni vár a mai város belterületén helyezkedett el, de ő sem tudott egyértelmű tényeket felsorakoztatni állítása mögé. Nem sokkal később Fodor László 1986-1987-es kutatásai sem vezettek eredményre. A kudarcok alapján nem meglepő, hogy 1995-ben Bóna István már egyértelműen tagadja a 11-12. századi vár létét, s a 13-14. században is bizonytalan egy közigazgatási központként is funkcionáló erősség megléte. Mi áll mégis a mérleg másik serpenyőjében? Többek között az, hogy pl. egy 1264-es oklevél említi a hevesi várjobbágyokat (iobagionum castri Heues), vagy az, hogy már a 10-11. századtól jelentős utak keresztezték itt egymást, amelyek mind kereskedelmi, mind katonai-politikai szempontból stratégiai jelentőséggel ruházták fel a helyet. Elképzelhető tehát a hevesi várispánság megléte, talán az (Aba)Újvári várispánság részeként, mint a hevesi területek királyi kezelésű birtokainak gondozója. Mivel nem tisztünk dönteni a kérdésben, a továbbiakban a Heves történetét is befolyásoló jelentősebb hadtörténeti események bemutatására szorítkozunk.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevest is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva jutottak Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Feltehető, hogy amennyiben állt Hevesen földvár ebben az időben, azt a mongol hadak ugyanúgy felprédálták, mint a többi, környékbeli települést.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre a nagyúton (királyi/hadiút), amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Heves területe a feltételezett felvonulási úton feküdt, mégis megkockáztatjuk a kijelentést, miszerint a kunok nem támadták meg a települést, ugyanis itt, közigazgatási központ jellegéből adódóan, jelentősebb létszámú katonaság állomásozhatott. Ha egy kisebb erődítés meglétét is feltételezzük, akkor egyértelmű, hogy a portyázó had nem töltötte idejét annak elfoglalásával, mivel az számára jelentős időveszteséggel, s ezáltal kockázattal járt.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a konkrét helyi eseményeket.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze Hevesen áthaladva, a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromlott Feneshez.
Dózsa-féle parasztháború
Heves vármegyében a parasztok a hevesi táborban június második felében is szervezkedtek. Június 21-én Hevesről a lázadó parasztok a Csörsz árkán keresztül Eger ostromára készültek, miközben a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. Debrő (a mai Feldebrő) táján találkoztak egymással a csapatok, ahol vár védelmezte a falut.
Török hódoltság
A török hódítás idején a település – amiatt, hogy Heves és környéke a megye éléstárát képező síkságon feküdt (gabona, állatállomány), ezen túlmenően a hadak vonulásának útjába is esett – a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
1550-ben már hódoltságban élt a település. 1557-ben a budai basa Eger bekerítése céljából palánkvár felépítését határozta el Hevesen (a vár 1583 után épül fel). A török 1558-ban bevette a várost. 1567-ben a hatvani bég dúlta fel, templomát elpusztította. 1596-ban III. Mohamed szultán a hevesi palánkvárat is felégettette, mert eleddig a török őrségnek állandó harcban kellett állnia a végvári vitézekkel. 1596 után (Eger eleste) Heves katonai véghely lett, a lakosok kimenekültek eddigi mezővárosukból, keletre, Kishevesre. „Nagyhevest az egri török élte.” A város az Eger körül kialakított vilajetbe került. A megmaradt és régi helyükről kiköltözött lakosokat a járványok és a zaklatások megtizedelték.
Magáról a hevesi várról 1605-6. évben van szó, a védősereg hiányos listája kapcsán (22 fő, ha az őrség teljes volt 57 fős volt). A várparancsnok személye nem ismert, helyettese Ali fia Szulejmán volt. A várőrség létszáma a későbbiek során növekedhetett.
1685 őszén a törökök újra elpusztították a palánkvárat, mely tartós ostromot nem bírt volna ki. A törökök egy része elmenekült, de elvonulóban a várost felégették. Így a város és a vár harc nélkül került a császáriak kezére 1685. október 19-én. A fogságba esett törökök száma 200 fő volt. Az események elől Kisheves lakói a Jászságba menekültek. Akkor szivárogtak vissza, amikor Egert 1687. december 17-én a törökök átadták a császáriaknak.
1698-99 között a szomszédos településekről népesült be újra a város. Nem kevés lakos volt közöttük rác/horvát.
Rákóczi-szabadságharc
A török után meginduló fejlődést, és a népességszám növekedését a Rákóczi-féle szabadságharc megállította Hevesen is. Elsősorban a szerbek és a hajdúk pusztításai vetették vissza a stabilizációt.
1705-6-ban a Dél-Magyarországról (Szeged és környéke) felvonult labanc-rác portyázó bandák elpusztították a települést. Összesen 14 családfőt, több nőt és gyermeket öltek meg, többen pedig pestisben haltak meg: Bala Péter, Besenyei Márton, Czékmány János, Csizy János, Dégi Pál, Deme Márton, Demeter Márton, György János, Katona István, Király István, Kiss István, Kiss János, Koos Mihály, Kovács István, Kovács Péter, Nagyuti István, Nagyuti Mátyás, Német István, Öttvös István, Pázmándi Benedek, Pelyvás András, Szalóki András, Szaniszló Gáspár, Szaniszló Gergely, Szaniszló Mihály, Szécsi Pál, Totth András, Totth György, Török Pál, Turay György, Varga András, Vona Mátyás. A pestisben elhaltak közül a nők és a gyermekek nem kerültek összeírásra.
Hevesen nem kevesen álltak a kurucok mellé. 1707-ben a kuruc ezredekben szolgáltak hevesiek, így a Károlyi-ezredben Fogarasi János, a Csajági ezredben Bene Demeter, Baláti György és a Csáky-ezredben egy Juhász nevű férfi.
1710-ben a pestis tovább szedte a településen az áldozatait.
A szabadságharc alatt a település birtokosa gr. Károlyi Sándor volt.
1848-49-es szabadságharc
Heves megye lakosai – így Heves városa is – a március 20-ra összehívott kisgyűlésen értesültek az 1848. március 15-ei eseményekről. Itt Blaskovits Gyula másodalispán ismertette a pesti forradalom eseményeit, valamint beszélt a cenzúra eltörléséről. Ismertette Batthyányi Lajos körlevelét, melyben a hatóságokat a közrend fenntartására utasította.
Április 10-én szintén Blaskovits Gyula számolt be az utóbbi hetek eseményeiről és a Heves megyei történésekről. Ezekben az eseményekben Heves városa nem vett részt.
A május 1-ei közgyűlésen kihirdették az áprilisi törvényeket és megkezdték az országgyűlési választások előkészületeit. Heves mezőváros a tarnai járás tiszanánai kerületébe került. A június 26-ra kiírt választásokon a hevesi születésű Német Albertet választották meg képviselőnek.
A nemzetőrség összeírásával kapcsolatban a besorozottak felfegyverzését csak a megbízható településeken javasolták, ide tartozónak ítélték Hevest is. Az önkéntesen nemzetőri szolgálatot vállalókat augusztus 1-ig írták össze, a végleges összeírásokra október végén került sor. 1848-ban a nemzeti őrseregbe Hevesről is besoroztak 280 személyt. A nemeztőrök összpontosítását Hevesre jelölték ki (innen egyenesen a bácskai hadszíntérre indultak a nemzetőrök). Sikertelen ténykedésük után a megyébe szeptember 8-a körül értek vissza (a nemzetőrök szállításában Hevesnek is 10 szállítókocsit kellett biztosítania). Hevesen vonultak át Sáros megye és Eperjes város önkéntesei Szolnokra, szeptember utolsó napjaiban.
A Hevesről kiállított önkéntesek szeptemberben valószínűleg a Jellačićhot üldöző sereghez kerültek.
A szeptember közepén megindított újoncozás eredményeként október 14-ig felállították a 26. honvédzászlóaljat, melyben a hevesiek is szolgáltak. Őket a Felső-Magyarországra betört – Schlik altábornagy vezette – osztrák támadók ellen vetették be.
Decemberben a dunántúli mozgó nemzetőrség 2. (pesti) zászlóaljába is kerültek hevesiek, a 71. honvédzászlóalj, melybe szintén voltak Hevesről, 1848 december végétől a komáromi várőrséghez tartozott.
1849. március 1-én Windisch-Grätz tábornagy vezérkari főnöke utasította Schwarzenberg altábornagyot, hogy hadosztálya Bellegarde-lovasdandárát Hevesre küldje. Bellegarde vezérőrnagy Hevesről terjesztette fel kitüntetésre dandárja arra érdemes katonáit kitüntetésre, akik Kápolnánál, Kálnál harcoltak.
Március 2-án a Poroszlónál lévő Görgei vezette VII. hadtest egyik huszárjárőre Heves környékén foglyul ejtett pár császári és királyi dzsidást, és egy Wrbna altábornagynak szóló levelet találtak náluk. Tartalma az volt, hogy a Hevesen álló ellenség nem Poroszló felé vonul tovább.
Március 4-én Wrbna altábornagy II. császári hadteste érkezett meg Hevesre, a Wyss-dandár is Hevesen volt ekkor.
Március 5-én a Franz Deym vezérőrnagy vezette császári dandár szállta meg Hevest, de másnap el is hagyta a várost.
1849. március 15-én császári horvát határőrök vonultak be a városba.
Március 16-án Ramberg altábornagy hadosztálya szállta meg Hevest.
Március 18-án Görgei 5000-8000 fő közöttire becsülte a Hevesnél álló ellenséget.
Március 20-án Ramberg azt jelentette, hogy a magyarok előőrsei egy mérföldre vannak Hevestől.
Március 21-én Ramberg délelőtt 11 órakor elhagyta Hevest.
Március 22-én Baumbach főhadnagy (Hortról!) közölte Ramberggel, hogy Hevest elfoglalták a magyarok (Görgeivel az élen a főhadiszállás Hevesre került, a magyar gyalogság Heves előtt ütött tábort).
A szabadságharc védelmére újabb újoncokat Heves 1849. május 22-re állított ki. Heves honvédtisztekkel is kivette részét a küzdelemből; Németh Albert honvédőrnagy, Bernát(h) Albert, Soldos Sándor, Tilling Antal századosok, Bereczky Pál és Ürmény Lajos főhadnagyok különböző alakulatoknál szolgálták végig a szabadságharcot.
A tavaszi hadjárat után Heves az újonnan szervezett csapatok átvonuló- és állomáshelyévé vált. A nyár folyamán Hevest a hadiesemények elkerülték. Görgei felvidéki hadjárata miatt Heves megmenekült az orosz megszállástól, miután a cári csapatok, Egerből nem dél felé hanem, északra, Görgei megtámadásra indultak.
A megye végleges megszállására 1849. július végén került sor, ugyanekkor szállhatták meg Hevest is a császári csapatok.
Heves szerepe a szabadságharcban nem volt túl jelentős. Ezzel indokolható, hogy a megtorlás csak három hevesi személyt (Németh Albert, Töltényi Miklós, Smoling Ferenc) érintett.
|
Az I. világháború hevesi hősi katonái
|
||
| Bagi Imre | Hager József | Nagy Mátyás |
| Balázs Benedek | Hajdu József | Nagy Ny. István |
| Bálint János | Hoffer József | Nagy Pál |
| Balog János | Horváth Lajos | Nagy Zsigmond |
| Balog János | Horváth László | Ozsvári András |
| Balogh Ernő | Kalicz Zsigmond | Pataki István |
| Balogh György | Kaszab Imre | Rab József |
| Bárdos János | Kecskés Ferenc | Rab József |
| Barna István | Király Sándor | Sinkovics János |
| Barna László | Kohut Dezső | Sinkovics Mihály |
| Bencsik Lajos | Kovács Gusztáv | Stander György |
| Berecz Kálmán | Kovács István | Szabó Antal |
| Berta Ferenc | Kozik József | Szabó Antal |
| Besenyei Dezső | Kökény Géza | Szabó Mihály |
| Besenyei Ferenc | Lájer Ferenc | Szatló József |
| Besenyei Gyula | Lájer György | Szatló László |
| Besenyei János | Lájer János | Szedlák András |
| Besenyei László | Lászka János | Szedlák Ferenc |
| Besze József | Lászka József | Szedlák László |
| Boros András | Liptoczki József | Szilágyi Sándor |
| Boros Mihály | Lólé János | Szuromi Ferenc |
| Cseh István | Lökös Zsigmond | Szücs János |
| Cseh József | Maczky Géza | Tari Kálmán |
| Csepcsányi Gábor | Magyar Ferenc | Torba János |
| Cserven Lajos | Magyar József | Tóth József |
| Csipcsányi András | Mészáros Sándor | Török Ferenc |
| Darázs Éliás | Mezei László | Tuza János |
| Dobrova Illés | Mihály Zsigmond | Valyon László |
| Erős Sándor | Mikus Ferenc | Varga István |
| Fazekas Pál | Mikus Kálmán | Varga József |
| Ficsor András | Molnár Jenő | Veres János |
| Forgács János | Molnár László | Veres László |
| Forgács József | Morvay Mihály | Vincze József |
| Gál László | Mukrányi László | Virág István |
| Géczi István | Nagy Illés | Vona Lajos |
| Guba Lajos | Nagy János | Vona László |
| Gyetvai András | Nagy László | Weisz Jenő |
| Győr János | Nagy László | Weiszman Bálint |
| Győri István | ||
|
A II. világháború hevesi áldozatai
|
||
| Árvai István | Kiss Gáspár | Persze Mihály |
| Auer József | Kiss István | Pikula József |
| Balázs Benedek | Kókai György | Sági József |
| Balázs József | Kolozsvári Benedek | Sallai József |
| Balázs Pál | Kovács Miklós | Sári János |
| Balogh János | Kovács Rudolf István | Semfén András |
| Balogh László | Kovalcsik István | Simon István |
| Bartus Sándor | Kozik József | Sinkovics Ferenc |
| Bencsik Imre | Kőműves Benedek | Smidelik László |
| Besenyei Gusztáv | Laboda Mihály | Solymosi Dezső |
| Besenyei István | Laboda Pál | Straub István |
| Besenyei István | Lajer István | Stupek Zsigmond |
| Besenyei József | Lakó Flórián | Surányi József |
| Besenyei Pál | Maczky Emil Lajos | Szabó István |
| Bettembuk Pál | Maczky György Zsigmond | Szabolcsi Kálmán |
| Blaskó János | Macskás Sándor | Szatló Gusztáv |
| Csomós János | Magyar József | Szilágyi János |
| Darázs János | Majoros Ferenc | Szombati Géza |
| Darázs Kálmán | Majoros József | Szőke István |
| Fábián András | Marosi István | Sztanek János ifj. |
| Farkas Miklós | Marosi József | Szuromi István |
| Fehér László | Mezei József | Szuromi Lajos |
| Fehér Pál | Mihályfi Kálmán | Tajti József |
| Ferenc Lajos | Mihics Mihály | Tajti József |
| Ficsór János | Misi László | Toldi János |
| Ficsór Sándor | Molnár János | Tóth Benedek |
| Ficsór Zsigmond | Molnár Lajos | Tóth Illés |
| Forgács Sándor | Molnár Pál | Tóth István |
| Fülep László | Nagy András | Tóth József |
| Fülöp László | Nagy Béla | Tóth Lajos |
| Gál János | Nagy Benedek | Tóth László |
| Gál Lajos | Nagy Gábor | Tóth László |
| Góbor József | Nagy Gábor | Urbán János |
| Gór György | Nagy Gáspár | Urbán László |
| Guri János | Nagy Illés | Valovics László |
| Gyarmati János | Nagy István | Varga József |
| Gyetvai László | Nagy József | Varga László |
| Háger József | Nagy Lajos | Varga László |
| Hajdu István | Nagy László | Varga Miklós |
| Halász László | Nász János | Vereb László |
| Hamburger András | Németh József | Vereb Mihály |
| Holló Lajos | Ollári József | Veres József |
| Holló Sándor | Orosz Lajos | Viczán József |
| Kalmár István | Ötvös Sándor | Viczán Sándor |
| Kalmár László | Pabar János | Vigh János |
| Kán József | Palla József | Vigh S. Ferenc |
| Kárpáti János | Palla Sándor | Vona János |
| Kilczin László | Pataki Lajos | Vona László |
| Kiskartali Zsigmond | Pataki Miklós | Zámbó József |
Erdőtelek – Hadtörténet
Árpád-kor
A Csörsz-árok déli partja mentén, honfoglalás kori lelettel rendelkező Erdőtelek egyszerre volt szerencsés és kevésbé szerencsés helyzetben amiatt, hogy viszonylag messze feküdt a megye főútvonalaitól. Gazdasági szempontból hátrányára vált a kereskedelmi vonalaktól való relatív elzártsága.
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történések bizonyos mozzanatai a falu környékén zajlottak, vagy közvetlenül is befolyással lehettek az itteni lakosság életére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Géza herceg, Salamon király (1063-1074) fia és I. Béla (1060-1063). 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával. 1074. március 14-én Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig a győztes Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. A főúttól távolabbi Erdőteleket azonban mégis elérhette ez az esemény. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, köztük Erdőtelek is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet arat apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Feltehető, hogy a kun pusztítás Erdőteleken sem múlt el nyomtalanul. Az is elképzelhető, hogy a település határában eltemetett kun harcos ennek az 1280. évi portyának volt az egyik résztvevője, aki Erdőteleknél lelte halálát.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük, az útjukba eső települések szerencséjére, több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek. Ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Erdőtelek nem volt hadiút mellett, a portya érinthette a települést.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregével a nagy hadiúton vonult kelet felé, elhaladva Erdőtelek mellett, majd délkeletnek fordulva, Poroszlónál kelt át a Tiszán, a Borsák tiszántúli területeire.
Török hódoltság
1549-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-1554 között is puszta. 1564-ben kezdett újra benépesülni. 1576-ban dézsmafizető Erdőtelek. 1586-ban Erdőtelektől északra Felső-Erdőtelek (elpusztult település a mai Erdőtelek határában) Omár Bin Ali tulajdona. A 17. században, 1672-ig ismét néptelen volt a település, 1675 körül újra népes. 1686-ban lakosai elszéledtek. A század végére állandósult a falu lakossága.
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc alatt a település lakott volt, lakossága a 17. század végére állandósult. A falu szabadságharcban való részvétele csak feltételezhető. Minden bizonnyal érintették a települést az 1705-6-ban a Dél-Magyarországról (Szeged és környéke) felvonult labanc-rác portyázó bandák pusztításai és a vidéket tizedelő pestis.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc idején a faluból 202 nemzetőr került ki.
A szabadságharc alatt kevés hadi esemény zajlott a faluban, csak a rövid hadijelentések utalnak eseményekre: Fazekas Lajos 1849. február 28-ával kapcsolatban március 1-én jelentette Repetzky Ferenc kormánybiztosnak, hogy a császáriak Besenyőre út nélkül akartak menni (nem a meglévő úton), de a posványos réten ágyúik süllyedni kezdtek, ezért visszavonultak előbbi helyükre, Erdőtelekre, és a legkíméletlenebbül kirabolták, Tarnaboddal együtt.
1849. március 21-én Braun alezredes jelentette Jablonowski császári vezérőrnagynak, hogy egy magyar dandár elfoglalta Erdőteleket.
|
Az I. világháború erdőtelki hősi katonái
|
||
| Ádám István gyalogos | Hajnal József | Nagy Lajos |
| Bader Mátyás | Hart János | Nagy Lajos őrmester |
| Bakos György | Heiszman Lajos | Nagy Sándor |
| Bakos István | Kadenczki Mátyás | Novák József |
| Bakos János | Káli Antal | Orosz János |
| Bakos János | Kalóczkai István | Oszlánczi Gábor |
| Bakos József | Kassa Lajos | Oszlánczi Gábor |
| Bakos József | Kecső Lajos | Oszlánczi György |
| Bakos József | Kecső Mihály | Oszlánczi János |
| Bakos József | Kerekes János | Oszlánczi János |
| Bakos József | Klement József tizedes | Oszlánczi János |
| Bakos József őrvezető | Kóczián Antal | Oszlánczi József |
| Bakos Lajos | Koncsik János tizedes | Oszlánczi József |
| Bakos László | Korsós Ferenc | Oszlánczi József |
| Bakos Rudolf | Kovács András | Oszlánczi Lajos |
| Bakos Sándor őrmester | Kovács Bertalan | Oszlánczi Lajos |
| Balog János | Kovács G. József | Oszlánczi Lajos |
| Barna Miklós | Kovács István | Oszlánczi Sándor |
| Barócsi István | Kovács József | Papp József |
| Batki István | Kovács Lajos | Papp Lajos |
| Batki Lajos | Kovács Mátyás | Papp Sándor |
| Benkovics Béla zászlós | Kovács Mihály | Perge János |
| Besenyei G. József tizedes | Kovács Pál | Perge Lajos |
| Besenyei János | Kovács Pál | Perge Sándor |
| Besenyei János | Kovács Sándor | Póka Bertalan |
| Besenyei Lajos | Kozma Lajos | Pusoma Joachim |
| Besenyei Lajos | Maczky Géza tartalékos hadnagy | Pusoma Pál |
| Besenyei Lajos | Macskás Lajos | Simon Balázs |
| Besenyei Sándor | Magyar István | Sipos István |
| Birinyi József | Majerszki Ignác | Sőtér Antal tizedes |
| Bóta András | Majerszki János | Szántó Lajos |
| Bóta János | Martók István | Szecskó András |
| Branfeld Hilárd | Mester József | Szungyi József tizedes |
| Burai József | Mezei Ferenc | Tisza József |
| Csirincsik Mihály | Molnár István | Tóth Imre |
| Csuhay János | Molnár János | Tóth Imre tizedes |
| Daru József | Molnár János | Tóth János |
| Daru Lajos | Molnár Lajos | Tóth Sándor |
| Daru Lajos | Molnár Sándor | Tóth Sándor |
| Debrei Lajos | Molnár Sándor | Török Pál |
| Erdélyi József | Molnár Sándor | Török Sándor |
| Erdélyi László | Molnár Sándor | Vas Gábor |
| Fabók János | Nagy András | Vas Lajos |
| Fabók Mihály | Nagy Antal | Vereb János |
| Farkas Vince | Nagy Gábor | Vereb Lajos |
| Ferencz András | Nagy István | Verebélyi Gyula |
| Ferencz Flórián | Nagy István | Víg János |
| Ferencz János | Nagy János | Víg Miklós |
| Ferencz Lajos | Nagy János | Víg Sándor |
| Ferencz Mihály | Nagy József | Vízi Lajos |
| Ferge Sámuel | Nagy József | Vízkeleti György szakaszvezető |
| Ficzere István | Nagy Kálmán | Vizkeleti István |
| Forgács Gábor | Nagy Kálmán | Vizkeleti János |
| Forgács József | Nagy Kálmán | Zám János tizedes |
| Forgács Sándor | Nagy Kálmán szakaszvezető | Zólyomi András |
| Forgács Zsigmond | Nagy Lajos | Zörög József |
| Gyarmati József | Nagy Lajos | |
|
A II. világháború erdőtelki áldozatai
|
||
| Balázs István | Nagy Gábor | Veres János |
| Batki István | Nagy János | Veres Sándor |
| Batki József | Nagy Kálmán | Elhurcoltak: |
| Batki Kálmán | Oláh István | Altmann Andorné |
| Batki Sándor | Oszlánczi Ferenc | Biron Jenő |
| Béres József | Oszlánczi Ferenc | Biron Jenőné |
| Besenyei István | Oszlánczi Flórián | Biron Menyhért |
| Besenyei József | Oszlánczi József | Biron Menyhért ifj. |
| Besenyei Sándor | Oszlánczi József | Biron Menyhértné |
| Besenyei Sándor | Oszlánczi Károly | Biron Menyhértné ifj. |
| Bóta János | Oszlánczi Lajos | Elekes Dezső |
| Bóta József | Oszlánczi Sándor | Elekes Dezsőné |
| Burai József | Pampuk József | Elekes László |
| Burai Zoltán | Papp József | Grósz Éva |
| Czakó Ignác | Papp Sándor | Grósz Sándor |
| Cseh Alfonz | Pintér József | Grósz Sándorné |
| Csillik Lajos | Potornai Ferenc | Hartmann Tibor |
| Dudás József | Pusoma István | Hartmann Tibor ifj. |
| Ferencz János | Serfőző János | Hartmann Tiborné |
| Ferencz József | Sipos Sándor | Hirsch Andor |
| Ferencz József | Sipos Sándor | Hirsch József |
| Ferencz Sándor | Suha Károly | Hirsch Józsefné |
| Forgács József | Szabó Sándor | Katz Ági |
| Gyarmati János | Szatló Pál | Katz Béla |
| Homonnai Antal | Szecskó Ferenc | Katz Béláné |
| Kerekes Pál | Szigili János | Katz Ibolya |
| Kiss Sándor | Szőllősi Sándor | László Jenőné |
| Kocsis János | Tari Flórián | Róth Sándorné |
| Komlósi János | Tari Sándor | Schwarz Áron |
| Komlósi Kálmánné | Tóth Lajos | Schwarz Dezső |
| Kovács János | Tóth Lajos | Schwarz Irén |
| Kovács László | Tóth Sándor | Schwarz István |
| Lénárt Lajos | Török István | Schwarz Jakab |
| Magyar János | Török Sándor | Schwarz Jakabné |
| Molnár Ferenc | Vancsik Flórián | Weis Klára |
| Molnár László | Várkonyi Ferenc | |
Kompolt – Hadtörténet
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török-kor
A török dúlás elején, 1549-ben a falu lakatlanná vált. 1552-ben a bencés monostor és a templom is elpusztult. Kompolt 1570-1750 között néptelen volt.
Rákóczi-szabadságharc
Miután a település 1570-1750 között néptelen volt, így Rákóczi szabadságharc idején települési esemény itt nem volt.
1848-49-es forradalom és szabadságharc
A forradalom kezdetén Kossuth Lajos hívó szavára (a hagyomány szerint) Schmidt Ferdinánd elhatározta, hogy egy nemzetőr szakaszt saját maga fog toborozni és felszerelni. Huszonnégy embert indított útnak, akik a nemzetőrök gyülekező helyére vonultak és harcra jelentkeztek.
Borus József: Dembinszki fővezérsége és a kápolnai csata c. könyvében a következőket írja a kompolti Károlyi kastélynál lezajlott „kompolti csatáról”: Február 17-én Klapka megtudta, hogy az ellenséges dandár egyik előretolt vértesosztálya Kompolton a Károlyi kastélyban állomásozik. Az ezredes támadásra adott parancsot, s ennek folytán Dessewffy ezredes február 18-án hajnalban négy század huszárral váratlanul meglepte és negyedórás harcban szétugrasztotta az ellenséget. Klapka Kossuthnak küldött jelentése szerint az ellenség 50 halottat és harmincöt foglyot, továbbá fegyvert, felszerelést és lovakat hagyott hátra.
1849. február 25-én a magyar honvédsereg Répásy-hadtestének Kisfaludy-dandára Sekulits István alezredes vezetésével Kompolt község előtt foglalt állást.
Február 27-én Dembinski fővezér a Kápolnát reggel 8 óra tájban ért nagy erejű támadás kivédésére a Kompoltnál állómásozó Aulich-hadosztályból volt kénytelen erőket elvonni. Aulich a fővezéri parancs értelmében meg is indult Kápolna irányába, oldaltámadástól félve végül mégsem kapcsolódott be a támadásba.
|
Az I. világháború kiskörei hősi katonái
|
||
| Barta István | Molnár György | Schulcz Jakab |
| Bódi Ferenc | Molnár József | Sebők István |
| Bódi László | Nagy András | Sebők József |
| Bodor Ignác | Nagy Ferenc | Simon István |
| Bozó Bálint | Nagy István | Simon Orbán |
| Bozsó István | Nagy János | Sipos Dezső |
| Burai Ferenc | Nagy Lajos | Sipos József |
| Czank János | Nagy Z. András | Sipos József |
| Czank József | Nagyidai János | Sipos Zs. József |
| Cseh István | Németh József | Sipos Zsigmond |
| Cseh József | Novotni Lajos | Sőtér József |
| Csernei József | Oláh Béla | Sürü Mihály |
| Csutor István | Oláh Ferenc | Szabó János |
| Csutor Zsigmond | Oláh Ferenc | Szántó Bálint |
| Domán István | Oláh Imre | Szántó Károly |
| Erős Pál | Oláh István | Szántó Károly |
| Fehér János | Oláh István | Szántó Sámuel |
| Fehér János | Oláh József | Szlovencsák Gyula |
| Fejes Ferenc | Oláh Sándor | Szöllösi Pál |
| Gál Imre | Páldi Jeremiás | Sztrehó András |
| Gál János | Pataki Sándor | Tolnai Ferenc |
| Gyetvai József | Patkó András | Tolnai Ferenc |
| Himer János | Patkó Bálint | Tolnai István |
| Horváth István | Patkó Benjamin | Tolnai János |
| Horváth János | Patkó Ferenc | Tolnai Kálmán |
| Horváth József | Patkó Gusztáv | Tolnai Károly |
| Horváth Orbán | Patkó István | Tomán Lajos |
| Horváth Sándor | Patkó István | Tóth András |
| Juhász Ferenc | Patkó János | Tóth István |
| Juhász János | Patkó Mihály | Tóth István |
| Juhász József | Patkó Miklós | Török Lajos |
| Juhász Károly | Patkó R. János | Turcsák József |
| Kalicz Zsigmond | Patkó Sándor | Turcsák József |
| Kálmán Sándor | Pelyhe József | Várkonyi János |
| Keleti Zoltán | Penti Ferenc | Vécsi Sándor |
| Kónya József | Petrik Pál | Veidner Antal |
| Kovács Imre | Pócs Ferenc | Vereb Menyhért |
| Krupa István | Pruzsinszki Ignác | Vincze András |
| Lestár Károly | Pruzsinszki Pál | Vizkeleti Albert |
| Magyar Ferenc | Pusoma Béla | Vizkeleti István |
| Magyar Károly | Pusoma Sándor | Vona János |
| Máté István | Rózsa Lajos | Zsólyomi János |
|
A II. világháború kiskörei áldozatai
|
||
| Agócs János | Lólé Tivadar | Puzsoma Albert |
| Árvai János | Magyar Béla | Puzsoma Kálmán |
| Bagi Géza | Magyar Illés | Puzsoma Tivadar |
| Balyi József | Magyar István | Rab László |
| Bártfai István | Maka Lajos | Réti István |
| Berecz István | Marsi Illés | Réti János |
| Berencsi Pál | Mezei László | Sas Orbán |
| Bessenyei Béla | Molnár István | Schwartz Istvánné |
| Birk Péter | Molnár Lajos | Schwartz Sándor |
| Bódi István | Nagy Ignác | Sehlésinger Ibolya |
| Bódi János | Nagy Ignácné | Sehlésinger Lenke |
| Bódi Károly | Nagy István | Sehlésinger Margit |
| Bódi Pál | Nagy Mihály | Sehlésinger Salamonné |
| Bódi Sándor | Nagy Orbán | Sehlésinger Sándor |
| Braun Mariellé | Nagy Pál | Simon József |
| Csikós István | Nagy Sándor | Sipos János |
| Gál János | Németh András | Sipos János |
| Godó Rudolf | Németh Ferenc | Stein Efraim Frigyes |
| Göd János | Németh József | Stein Frigyesné |
| Grósz Anna | Németh Károly | Steniner Andorné |
| Grósz Dezsőné | Oláh András | Szabó Kálmán |
| Horváth János | Páldi András | Szántó Károly |
| Horváth József | Páldi Béla | Tolnai Boldizsár |
| Horváth Károly | Pap László | Tolnai István |
| Horváth Márk | Patkó András | Tolnai Sándor |
| Horváth Vince | Patkó András | Tóth Ferenc |
| Ipacs József | Patkó András | Tóth István |
| Karnok Sándor | Patkó András | Tóth Zsigmond |
| Klein Ferenc | Patkó János | Varga Benjamin |
| Klein Ferencné | Patkó Sándor | Vereb András |
| Klein Simonné | Pócs Emil | Vereb András |
| Klein Zoltán | Pócs Jenő | Vincze András |
| Kovács István | Pócs József | Vincze András |
| Lólé Márton | Pócs József vitéz | Vincze János |
Aldebrő – Hadtörténet
Árpád kor
A mai Aldebrő területén (többek között egy 1783-ból datálható térkép által is igazoltan), Tófalutól északra állt Csal vára, a hozzá tartozó településsel, Csala/Cseliváraljával. A várat 1417-ben említi először okleveles forrás, mint a Debrei II. Makján leszármazottainak birtokát. A 15. század folyamán a tulajdonjog a Rozgonyiak kezére kerül, majd az 1500-as évek elején Perényi birtok lesz. Pusztulása Hatvan török általi elfoglalása (1544) és Eger sikertelen ostroma (1552) közötti időszakban történt.
Az Árpád-korból az itteni településekhez (Csal és Tófalu, esetleg Szentgyörgy, utóbbi keletkezésének ideje nem ismert) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak életükre. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tófalu, valamint Aldebrő területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte (Csal, Szentgyörgy; amennyiben léteztek). Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely érinthette Csalt, Tófalut és Szentgyörgyöt(?) (ill. a területet), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél), minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla táborának kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg a település vára, Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort (Kompolton vezetett keresztül a hadiút). Itt szintén csak feltételezhetjük, hogy kisebb portyázó csoportjaik eljuthattak Tófaluig, Csalig, de a várat, amennyiben már állt ekkor, nem tudták elfoglalni.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Tófalu (?) és Csal, Szentgyörgy (?) a hadi úttól kissé délre volt, de mégsem a Tisza kiöntései által védett régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak erre, a hadiúttól nem túl távol eső településre és ki is fosztották.
Összegezve Tófalu és az Aldebrő helyén egykor állt Csal (Szentgyörgy ?) falu Árpád-kori hadtörténetének vizsgálatát, megállapíthatjuk, hogy Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette a település(ek) életét. (Ez az állapot majd két és fél évszázaddal később fog megváltozni, amikor a török hódítás Csal falu és vára pusztulásához vezet, s Tófalu is többször elnéptelenedik a hódoltság 150 éve alatt. Utóbbi 1696-tól ismét folyamatosan lakott. Csal falut 1740-1743 között Grassalkovich Antal újratelepítette Aldebrő néven, ezzel szemben a vár a végleges pusztulás sorsára jutott. A 20. század közepére a homokbányászat következtében még a dombot is elhordták, amelyen állt. Ma már csak a Vár utca elnevezés emlékeztet az egykori erősségre.)
Török kor
Miután a falu 1740-43 között létesült, a török korban (1526-1687) települési esemény itt nem volt. A határában egykor létezett Balpüspöki és Csal/Cselivár/Cseliváralja a török alatt 1549-ben pusztultak el.
Rákóczi szabadságharc
Miután a település 1740-43 között létesült, a Rákóczi-szabadságharc idejében (1703-11) e település nem létezett.
1848 – 49
Aldebrő lakói viszonylag gyorsan értesültek 1848-ban a március 15-ei eseményekről, az áprilisi törvényekről, a nemzeti őrsereg létrehozásáról. A nemeztőrök összeírásáról 1848. május 2-án döntött a vármegyei közgyűlés. Aldebrőn 108 személyt írtak össze, akik július 24-én a megye I. számú menetzászlóaljának 13. századához lettek beosztva. A gyülekezési hely Kápolna volt, parancsnokuk Hán Péter aldebrői jegyző lett.
A szabadságharc eseményei közül a települést közvetlenül leginkább érintő a kápolnai csata volt.
A csata kezdőnapján 1849. február 26-én a Görgei-hadtest Poeltenberg Ernő (a 6. aradi vértanú) vezette hadosztálya, a lovassággal együtt a falunál foglalt állást. A császáriak közül Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja támadta a magyar állásokat. A magyarok február 26-án délután az országúttól északra előrenyomuló ellenséges dandárral kerültek harcba az aldebrői erdőben (e harci eseményről ellentmondásos tudósítások vannak, azt illetően, hogy mely csapat vonult be előbb az erdőbe a magyar-e vagy az osztrák). Verpelét felől a császáriak segítségére siető gyalogos különítmény döntötte el a harc kimenetelét, az erdő a császáriak kezére került. Az időpont 17 óra körül volt. Poeltenberg elrendelte a magyar csapatok visszavonulását a császári ütegek tüzében. Az 51. zászlóalj Aldebrőn keresztül vonult vissza Kerecsend felé, nélkülözve a Tarna-hidakat, melyeket leromboltak.
A csata második napján, Aldebrő területén nem volt harci cselekmény, mivel a hadműveletek a falutól északra, keletre és délre folytak. A lakosságnak a császári seregek vonulásait beszállásolását, ellátását kellett elviselniük, biztosítaniuk.
A dicsőséges „tavaszi hadjáratot” élelmiszerek szállításával segítette a falu lakossága.
Újabb hadmozdulatok ’49 júliusában voltak a faluban. Az orosz cári csapatok Vác-Gödöllő irányába a falun keresztül vonultak el, ill. a Tisza vonalához. Az intervenciós csapatok figyelme különösen a faluban lévő borkészletek felé fordult…
|
Az I. világháború aldebrői hősi katonái (születési dátummal)
|
||
| Birgenstok Lajos 1889 | Lipkovics Lajos 1878 | Smider Sándor 1894 |
| Domoszlai András 1886 | Lipkovics Márton 1884 | Sneider János 1883 |
| Domoszlai Gergely 1878 | Lipkovics Márton 1895 | Sneider János 1885 |
| Heiszman Imre 1893 | Lipkovics Mátyás 1900 | Sneider József 1896 |
| Herman Mihály 1900 | Márton János 1880 | Sönperger József 1886 |
| Hínervádh György 1885 | Márton János 1893 | Spiczmüller János 1885 |
| Horváth József 1882 | Márton Mátyás 1883 | Sveiczer Péter 1892 |
| Hugh Béla 1889 | Novák József 1895 | Szeverényi Kálmán 1899 |
| Jákli Mátyás 1882 | Ország Imre 1886 | Tarnóczi György 1895 |
| Karancs Béla 1879 | Pelrinyecz István 1885 | Tóth Márton 1899 |
| Kozsik Ferenc 1898 | Rudda József 1889 | Uzelman Bálint 1888 |
| Kozsik János 1887 | Rusz Ferenc 1883 | Uzelman Gergely 1882 |
| Kozsik József 181897 | Rusz István 1886 | Uzelman István 1888 |
| Köles János 1975 | Rusz Nándor 1887 | Vágner Aladár 1893 |
| Lipkovics Dezső 1889 | Simon Ferenc 1889 | Vágner Kálmán 1890 |
| Lipkovics János 1893 | Simon Imre 1892 | Veiner Dezső 1884 |
| Lipkovics József 1891 | Smider Gábor 1880 | Veiner István 1875 |
| Lipkovics József 1893 | Smider Mátyás 1873 | Veiner István 1875 |
| Lipkovics József 1897 | Smider Mihály 1882 | Veiner Lőrinc 1874 |
|
A II. világháború aldebrői áldozatai (születési dátummal)
|
||
| Birgenstok Gábor 1917 | Krecz György 1899 | Smider István 1921 |
| Borovics Sándor 1900 | Krecz János 1895 | Smider Mátyás 1908 |
| Bóta Sándor 1911 | Krecz József 1921 | Smutczer János 1905 |
| Cziner Mihály 1917 | Lipkovics István 1918 | Sneider Gábor 1909 |
| Fekete Pál 1916 | Lipkovics József 1905 | Sneider György 1908 |
| Forgó József 1916 | Lipkovics Mihály 1913 | Sönperger József 1910 |
| Herman Gábor 1914 | Márton István 1918 | Spiczmüller József 1914 |
| Herman János 1894 | Molnár József 1902 | Spiczmüller József 1916 |
| Herman Mihály 1920 | Molnár Lajos 1920 | Stekkelpach Sándor 1912 |
| Hoór István 1913 | Novák Mihály 1869 | Szarvas István 1900 |
| Hoór István 1919 | Plósz János 1907 | Szász József 1927 |
| Hugli Béla 1916 | Plósz Miklós 1919 | Taisz János 1909 |
| Hugli János 1928 | Rémik János 1917 | Uzelman János 1920 |
| Jákli Mihály 1920 | Rémik Mátyás 1919 | Várhelyi Márton 1920 |
| Júni András 1925 | Rusz Bálint 1916 | Veiner István 1903 |
| Kernács János 1903 | Saufert Mihály 1908 | Verpeléti Győző 1913 |
| Kozsik István 1913 | Verpeléti Imre 1919 | |
Szihalom – Hadtörténet
Árpád-kor
Szihalom a mai dél-hevesi térség települései között azon kevesek egyike, ahol már a korai Árpád-korban vár állott. A százdi apátság 1067-ben kelt alapítólevele alapján elmondhatjuk, hogy az említett esztendőig a vár bizonyosan uralkodói kézben volt, ezt követően az apátság, majd az egri püspökség birtokát képezte. Ez a tény egyben feltételezi a vár jelentőségének fokozatos csökkenését, és elképzelhető, hogy a tatárjárás idején pusztán csak birtokközpontként funkcionált, erődítményként nem jelentett komoly akadályt az ostromhoz is értő mongoloknak.
A vár védelmét – legalább részben – besenyők láthatták el az első Árpádok alatt, amelyről szintén tanúskodik a fentebb említett oklevél. 1067-ben 10 besenyő lovas szolga (tulajdonképpen könnyűlovas katona) is élt a településen, a falu határának egyes pontjai pedig szintén e népelem jelenlétéről tanúskodnak: besenyők kútja, besenyők sírjai (…ad sepulturas Bissenorum).
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Szihalom eleinte katonai jellegű falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. Uralkodóink – a székelyekhez hasonlóan – elsősorban felderítésre, portyázásra használták a besenyő könnyűlovasokat, pl. I. András (1046-1060) sikerrel alkalmazta őket a Magyarországra törő III. Henrik császár csapatai ellen. Másrészt, a várakban szolgálók feladata volt a Poroszló–Eger útvonal egy adott szakaszának ellenőrzése, az út karban tartása és a vár ellátása. Később, a vár és a falu egyházi kézbe kerülésével a besenyők hadi szolgálatai háttérbe szorulhattak, a kereszténységet felvéve gyorsan asszimilálódtak a középkori magyarságba.
Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi (köztük a szihalmi) népesség, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba, besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (973-997) és I. (Szent) István (997-1000/1001-1038) alatt folytatódik a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítik.
Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:
„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Szihalom területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. Mivel a portyázó kunok súlyos vereséget szenvedtek a magyar királytól, aki a fogságba esetteket is kiszabadította, a rablott zsákmánnyal együtt, a veszteségeket elhanyagolhatónak tekinthetjük.
A következő eseménysor az előzőnél sokkal mélyebb nyomot hagyott Szihalom területén. Az 1241-1242. évi tatárjárás során a mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előörs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, de a menekülő Tomaj nembeli Dénes nádor még ennél is sebesebben nyargalt, átlagosan 125 km-t tett meg naponta)
A muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Így jártak a Szihalom területén fekvő települések is. A mongol pusztítás sikerét nagyban elősegítette a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Szihalom várának eljelentéktelenedését tükrözheti az a tény, hogy a mongoloknak nem tudott hathatósan ellenállni, az okleveles emlékanyagban nincs erről információnk.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket. A település feltételezhetően részese lehetett a viszály eseményeinek.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Szihalom is a portya útvonalában volt, elképzelhető, hogy a mongolok felprédálták.
Szihalom a török hódoltság idején
A török 1544-ben már eléri Szihalmot is (de még nem uralta teljesen a vidéket). Az 1548-as török adóösszeírásban a falu már szerepel, melyet megerősít az 1550-es összeírás is. 1552-ben, Eger ostromakor a törökök felégették (a falu északkeleti részén öt ház maradt meg, mely területet azóta is, „Öt-ház” néven ismerik). 1554-ben a füleki pasa pusztította el, 1566-ban a tatárok égették fel, elhurcoltak két lakost, három meghalt. 1596-ban ismét népes. A 17. század közepén Rézmán basa az egri vár tartozékaként használta a falu határában az un. Basarétet. Szihalom 1699-ben is pusztán állt.
Szihalom a Rákóczi-szabadságharc idején
A falu népe a török harcokat követően is néptelen, a Rákóczi szabadságharcot követő években lett csak népes. 1706 novemberének első két napján Rákóczi fejedelem a pusztafaluban táborozott, innen figyelte a labancok mozgását.
Szihalom 1848-49-ben
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – délután Máriássynak jelentés érkezett, hogy Szihalom felől a császári csapatok közelednek. A megkezdődött harc késő délután ágyúcsatában végződött. Az ellenség a Szihalom, Besenyő, Tárkány vonalon állt fel. Krasznai Péter volt 1848/49-es kemecsei honvéd altiszt, – aki Egerben volt joghallgató -, „Naplójegyzetei”-ben azt írta, „Még a Kápolnától visszavonuló seregnek utócsapatja alig érkezett be a többi seregrészekhez, amidőn Szihalom felől nagyszámú lovasság (osztrák) törtetett elő. Mire az utócsapatból kivált egy divízió Vilmos huszár, egy divízió Vürtenberg huszár és a jóval nagyobb számú ellenséges lovasságot megrohanta, alig néhány percnyi vagdalkózás után szétszórták őket, mintegy hetvenet levágtak közülük, azalatt egy portyázásból visszajövő Hunyady huszárszázad a menekülő hét ágyúra reácsapva munitiós szekereivel, s legénysége nagy részével elfogta, miben a mi osztályunkhoz tartozó Leel huszárok is segítségükre voltak, ezen összecsapás annál érdekesebb volt, mivel az a magyar tábor előtt igen közel történvén mindannyian legszebben láthattuk.”
1849. március 18-án Görgei megszállta a falut, hogy fedezze a magyar fősereg három hadtestének átkelését Poroszlónál.
Az I. és II. világháború áldozatai Szihalomban
| Albert József | Kiss József | Potencsik András |
| Albert László | Kiss Lajos | Popovics János |
| Antal János | Kiss Márton | Póczos József |
| Antal Joachim | Kiss Pál | Sári Ferenc |
| Antal Miklós | Kiss Richárd | Sári Sándor |
| Antal Pál | Koós István | Simon István |
| Ács István | Koós László | Simon Sándor |
| Ádám László | Koós Pál | Szabó Antal |
| Balogh András | Kovács Imre | Talmács Ambruzs |
| Bernáth István | Kovács István | Tóth Antal |
| Boda Ambrúzs | Kovács János | Tóth István |
| Boda Antal | Kovács Joachim | Tóth József |
| Boda Emil | Kovács József | Tóth Sándor |
| Boda József | Kovács Károly | Tuza András |
| Both István | Kovács Miklós | Tuza Ferenc |
| Bregli János | Kovács Pál | Tuza József |
| Csanálosi László | Kovács Sándor | Tuza Lajos |
| Csík László | Kristály Bertalan | Tuza Pál |
| Csík Sándor | Krizsai József | Urbán Sándor |
| Dobos András | Kürti Gáspár | Varga Antal |
| Erdős László | Kürti József | Varga József |
| Farkas Imre | Majoros Miklós | Venesz János |
| Farkas János | Mák János | Veres Miklós |
| Farkas Pál | Mengyi Sádor | Vincze István |
| Ferencz Ádám | Mihály Antal | Vincze Joachim |
| Ferencz János | Mihály Joachim | Vincze József |
| Gál János | Mihály József | Vincze Pál |
| Gerecz Miklós | Mihály Miklós | Vona János |
| Joó József | Mihály Sándor | Zelei József |
| Kapus László | Molnár Antal | Zelei Miklós |
| Katkó Lajos | Molnár Barnabás | Kovács Antal |
| Katkó Lajosné | Molnár Mihály | Fekete István |
| Katkó Sándor | Nagy József | Frank Irén |
| Kálmán Bertalan | Nagy Mihály | Steinfeld Aranka |
| Kiss Antal | Papp Balázs | Braun Ármin |
| Kiss Joachim | Pálfalvi Antal |
Tarnaszentmiklós – Vallás, felekezetek
Feltehetően már a középkorban volt temploma, igaz forrás nem említi. Valószínű, a török alatt pusztult el.
A káptalan először 1755 körül építtetett egy kis templomot, de az hamar tönkrement. 1810 és 1818 között új templomot emeltetett a káptalan, a régit 1813-ban lebontották. 1821 és 1825 között új parókiát is építtetett a káptalan.
1780-ig a pélyi anyaegyházhoz tartozott filiaként. Az egri püspökség alsó-hevesi kerületéhez tartozott, 1767-ben 319, 1785-ben 574 volt a római katolikusok száma.
1780-tól önálló plébánia lett Hevesvezekény filiával. Első plébánosa Bednárovics József volt.
Az anyakönyveket 1757-től vezetik.
1925: 1700 római katolikus, 4 református, 13 izraelita. Római katolikus anyaegyháza van. Izraelita anyakönyvi székhelye Heves volt.
1932: 1982 római katolikus, 18 református, 7 izraelita.
Tarnaszentmiklós – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1549 és 1567 között lakatlan volt. 1576 (38 család fizetett gabonadézsmát) és 1583 között népes település volt, de a század végén újra elnéptelenedett. Ekkortájt Heves-Szentmiklósnak nevezték.
1629-ben poroszlói jobbágyok népesítették be Szabó Lukács vezetésével.
1685-ben újból elpusztult a császári sarcoltatás miatt, és 1751-ig lakatlan is maradt.
1770-ben 32 telkes jobbágycsalád, 1856-ban 70 telkes jobbágycsalád és 96 házas zsellér család lakta a falut.
1787-ben 93 volt családok száma, a házaké 64. 1851-ben 226 házban (61 urasági, 63 telkes, 97 zsellér, 5 egyéb) lakott a 336 család.
A lélekszám alakulása.
| 1787 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 577 | 674 | 754 | 807 | 908 | 896 | 759 | 929 | 1195 |
1925: 1717 lélek, belterületen 1531, tanyákon 186 fő. 332 ház 387 lakrésszel összesen. Templom, községháza, 3 elemi népiskola.
1932: 2707 lélek, belterületen 1756, tanyákon 251 fő. 409 ház, 466 lakrésszel. Középületek: 4 elemi népiskola.
Tarnaszentmiklós – Birtoklástörténet
1411-ben Kompolti István lett a birtokosa a területnek, majd a Pálóczyak birtokába került. 1527-ben Pálóczy Antal végrendeletében az egri káptalanra hagyta, s annak birtokában is maradt.
1897-ben birtokosok:
Gulyás Lőrinc 150 k.h.
Kellner Bernát, Egri Római Katolikus Káptalan 3417 k.h.
Római Katolikus Egyház 196 k.h.
Mihály Gyula 341 k.h.
Tóth István és társai 271 k.h.
Kellner Bernát, Egri Római Katolikus Káptalan 3417 k.h.
Római Katolikus Egyház 196 k.h.
Mihály Gyula 341 k.h.
Tóth István és társai 271 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Egri Római Katolikus Főkáptalan 2850 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 105 k.h.
Schrantz Lajosné 249 k.h.
Tarnaszentmiklós község 103 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 186 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 105 k.h.
Schrantz Lajosné 249 k.h.
Tarnaszentmiklós község 103 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 186 k.h.
1935-ben a nagyobb földbirtokosok:
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 105 k.h.
Mihály István 3 k.h.
Országos Földhitelintézet 2160 k.h.
Schrantz testvérek 250 k.h.
Tarnaszentmiklós község 115 k.h.
Tarnaszentmiklós Községi Legeltetési Társulat 255 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h.
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 337 k.h.
Társulat 105 k.h.
Mihály István 3 k.h.
Országos Földhitelintézet 2160 k.h.
Schrantz testvérek 250 k.h.
Tarnaszentmiklós község 115 k.h.
Tarnaszentmiklós Községi Legeltetési Társulat 255 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h.
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 337 k.h.
Tarnaszentmiklós – Címer, pecsét
1757. évi pecsétjén kettős kereszt, körirata: Tarna S. Niclos 1757.
Tarnaszentmiklós pecsétje
A település nem rendelkezik címerrel.
Tarnaszentmiklós – Első írásos, okleveles említés
1411: Zentmiklos, 1424: Chonkazenthmyklos
Kömlő – Vallás, felekezetek
Már a középkorban templomos hely volt.
1739-ben Sarud filiája lett Kömlő puszta.
Az 1770-ben betelepült lakosság tisztán katolikus volt, és eleinte a tiszanánai plébániához tartozott. Ideiglenes templomot is emeltetett Eszterházy püspök, mert a régi temploma már elpusztult. 1770-ben önálló plébánia lett Átány filiával. Az első plébánost, Natafalusi Lászlót 1776 szeptemberében iktatták be. Ebben az évben épült a parókia. 1781 és 1800 között Nováky József volt a plébános. Ez alatt, 1780 és 1783 között épült a temploma, védőszentje Nagyboldogasszony.
1785-ben 1359 római katolikus élt a faluban. Az egri püspökség, közép-hevesi esperességéhez tartozott.
1925: 3317 római katolikus, 1 református, 25 izraelita.
1932: 3374 római katolikus, 1 református, 26 izraelita.
1934: 14 izraelita.
Kömlő – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1549-ben lenéptelenedett. 1552 és 1564 között, és 16 század végén lakott volt. Az 1600-as évek elején elpusztult, és lakatlan maradt 1770-ig. Ekkor történt a betelepítése Pélyről, Dormándról, Tarnaszentmiklósról és 20 más hevesi és nógrádi faluból.
1770-ben 91 telkes gazdát, 1863-ban 171 telkes gazdát és 62 házas zsellért regisztráltak.
1787-ben 136 volt a házak száma és 206 a családoké. 1851-ben 509 család élt 314 házban (6 urasági, 145 telkesek, 56 zsellér, 99 egy funduson kettő, 8 egyéb).
A lélekszám alakulása:
| 1775 | 1787 | 1799 | 1806 | 1816 | 1821 |
| 989 fő | 1300 fő | 1430 fő | 1490 fő | 1628 fő | 1571 fő |
| 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 1720 fő | 1928 fő | 1988 fő | 1932 fő | 2155 fő |
1925: 3343 lélek. A cigánytelepen 102 fő él. 665 ház 1213 lakrésszel. Középület: községháza, 3 iskola, csendőrlaktanya.
1932: 3401 lélek, magyar. 758 ház 1183 lakrész.
1833: 817 ház 1215 lakrésszel.
1934: a cigánytelepen 134 fő. 831 ház 1229 lakrésszel.
1935: a cigánytelepen 148 fő. 837 ház 1238 lakrésszel.
1936: 3464 fő. 801 ház.
1937: 3540 lakó. 806 ház 1216 lakrész.
1938: 807 ház, 1097 lakrész
1939: 806 ház, 1145 lakrész
1940: 808 ház, 1127 lakrész
Kömlő – Birtoklástörténet
1416-ban a lakatlan pusztát Zsigmond király Kompolti Istvánnak adományozta. 1468 és 1478 között a Tarkövi családnak volt itt birtoka, melyet az egri püspöknek zálogosítottak el. 1546-ban Balassa Zsigmond birtoka volt. 1553-ban Tarcsay György használta és zálogba adta Dobó Istvánnak. Fia, Ferenc elzálogosította Rákóczi Zsigmondnak. 1592 és 1707 között a Rákóczi család birtoka maradt. Ekkor egy csere révén az egri püspökség birtokába került. 1805-től a szatmári püspökségé lett.
1897-ben földbirtokos Engel Jakab és a szatmári püspökség.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Kobolák I. János 109 k.h.
Kömlő község 117 k.h.
Kömlő község úrbéresei 279 k.h.
1935-ben a nagyobb birtokosok:
Kobolák I. János 120 k.h.
Kömlő község 246 k.h.
Kömlő Község Legeltetési Társulata 368 k.h.
Kömlő Község Püspöki Legeltetési Társulata 205 k.h.
Kömlői Római Katolikus Egyház 153 k.h.
Országos Földhitelintézet 19 k.h.
Kömlő község 117 k.h.
Kömlő község úrbéresei 279 k.h.
1935-ben a nagyobb birtokosok:
Kobolák I. János 120 k.h.
Kömlő község 246 k.h.
Kömlő Község Legeltetési Társulata 368 k.h.
Kömlő Község Püspöki Legeltetési Társulata 205 k.h.
Kömlői Római Katolikus Egyház 153 k.h.
Országos Földhitelintézet 19 k.h.
Kömlő – Első írásos, okleveles említés
1261: Kumleu
Kömlő – Címer, pecsét
1792-ben a község pecsétjén kör alakú pajzsban vízszintesen fekvő csoroszlya fölötte ekevas.
Kömlő pecsétje
A falu mai címere vágott tárcsapajzs. Alsó zöld mezejében vízszintesen fekvő ezüst csoroszlya, felette ekevas, felső márványos kék mezejében arany búzakalász csokor. A pajzs két oldalán a pajzs mázaival megegyező sisaktakaró. A pajzs alatt lebegő márványos barna szalag, melyben ’1992’ évszám. A sisaktakarók arany-kék, ezüst-zöld.
Kömlő címere
Zaránk – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A Tarna évente kétszer (tavaszi hóolvadás, Medárd-napi esőzések) ismétlődő áradásai sokszor veszélyeztetik a falut. 1940. márciusában tavaszi ár szakította át a gátat. A víz több vályogból készült épületet összedöntött.
Újlőrincfalva – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
Halászon az első kolera-megbetegedés 1831. július 21-én volt.
1849-ben ismét kolerajárvány volt.
1876. március 24-én a Tisza elöntötte a falut, ezzel el is pusztította. A vármegye szeptember 26-i ülésén megtiltotta az építkezéseket. 1877. május 27-én született meg a belügyminiszteri rendelet az új falu felépítéséről. A falu helyét Tepély puszta és a poroszlói régi országút között jelölték ki.
Az 1879 évi nagy árvíz után Schlauch Lőrincz szatmári püspök volt a falu birtokosa, aki a községet a hidvégi pusztára telepítette és a kitelepítő püspök nevéről Újlőrinczfalvának nevezték el.
1881-ben az új falu már felépült, a régi faluhely Tiszahalász már lakatlan volt.
Tófalu – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2002. május 8-án földrengés volt a faluban.
Tiszanána – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A 18. század elején a gyakori árvizek miatt a csekély számú lakosságot a Tiszától távolabbra fekvő Alpoklos pusztára telepítették, ami a falu mai helyének felel meg. Az új telephely ettől kezdve előbb Alpoklos- Tiszanána, később csak Tiszanána nevet viselt, amíg a régi, elhagyott faluhely Pusztanána, vagy Ónána néven volt ismert.
1830-ban ismét óriási ártömeg borította el a falut. Az árvizet marhapestis előzte meg, utána pedig pusztító aszály következett. Mindezek betetőzéseként a következő esztendőben kolera tört az országra.
Tiszanánát július 12-én érte el a járvány, melynek következtében 124-en betegedtek meg, akik közül 85 személy meggyógyult, 39 viszont meghalt.
1848/49-es forradalom után új korszak köszöntött népünkre, a jobbágyfelszabadítás jogi- politikai téren gyökeres változást hozott.
Tenk – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2013. február 16. földrengés.
2013. április 23. földrengés.
2013. május 25. földrengés.
Tarnazsadány – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1709-ban Zsadányon is pestis pusztított.
1829-31 közötti évek Zsadányon is többféle katasztrofális helyzet volt. 1829-ben a faluban is marhavész pusztított (az egész Dél-Heves megyében). 1830-ban kemény tél, nagy tavaszi árvizek, nyáron aszály volt. 1831-ban tavasszal éhínség, nyáron pedig kolera pusztított.
1937-ben járványos megbetegedések voltak a faluban; TBC-s megbetegedések, tetvesség, diftéria.
1939 márciusában a „Kontra” nevű falurészt öntötte el az árvíz.
1939-40 között a nagyon kemény tél folyamán óriási mennyiségű hó esett.
1940. március 25-én a faluban drámai helyzet alakult ki a hóolvadás okozta árvíz miatt (a vályogházak kártyavárként omlottak össze, 120 ház állt víz alatt). A árvíz április 7-e után vonult le.
1940. június 19-én is riadalmat keltett a Tarnóca, mert a sűrű esőzések miatt kilépett a medréből.
1974-ben nagy árvíz sújtotta a falut, a veszély miatt az egész falut kitelepítették (a romatelepet ekkor számolták fel).
2002. május 8-án földrengés volt.
Tarnaörs – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A község életében sokszor voltak természeti csapások. Az 1845. évi és az 1851-es árvíz nagy károkat okozott. 1863-ban éhínség volt. Az állatok etetésére a házak szalmafedelét is felhasználták. A gazdák egy-egy kenyérért földjeiket adták cserébe. A nagy ínséget a bárói család próbálta elviselhetőbbé tenni azzal, hogy napi egyszeri étkezéssel segítette Tarnaörs szegényeit.
1889-ben egy nagy szélvihar a templom és a kastély tetőzetét is tönkretette. A faluban dögvész is pusztított. Elmúlásának emlékére a Somodi család Szent Vendel szobrát állítatta a Jászszentandrás felé vezető út mellett.
Tarnaméra – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A Tarna évente kétszer (tavaszi, hóolvadás, Medárd-napi esőzések) ismétlődő áradásai veszélyeztetik a falut. 1940. márciusában tavasz ár szakította át a gátat. Tarnamérán házsorokat, utcákat öntött el a víz, 50 ház volt víz alatt.
Tarnabod – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1940-es tavaszi (húsvét előtt) árvizet hirtelen hóolvadás okozta.
Szihalom – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A II. világháború során 1944. november 10-ről 11-re virradó éjjel a magtár mellett lakások is leégtek, találat érte a templomot is.
1970-ben árvíz pusztított a faluban.
Sarud – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1709-11 között pestisjárvány néptelenítette el a falut.
1831-ben kolerajárvány dúlt a faluban, amelynek 27 halálos áldozata volt.
1853, 1855, 1876, 1879, 1881, 1888, 1919 években nagy árvizek zúdultak le a Tiszán. Ezek közül az 1879. és 1888. évi árvizek idején a víz Sarud belterületét is elöntötte. Az 1888. évi árvíz öt házat döntött romba Sarudon.
Poroszló – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
Poroszló lakóit természeti csapások és járványok is sújtották. A medréből kilépő Tisza sokszor változtatta ártérré a falu határát. A kolera 1831–ben 207 áldozatot szedett. 1862–ben tűzvész hamvasztotta el a település jelentős részét. 1822-ben a poroszlóiak töltést akartak építeni a várostól a tiszai révig, de ezt Károlyi István földesúr (vámszedés reményében) magára vállalta, így 1836-ra el is készült. Akkor már két éve állt a révet bérbe vevő Pankotay Józsa György által építtetett tölgyfa alapú Tisza-híd. Ezt a hidat a jégzajlás megrongálta, de 1846-ban újjáépítették.
Pély – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1869-ben tűzvész, majd 1888-ban árvíz áldozata lett. A község a Tisza árterülete volt, évente kétszer öntötte el a víz. Ez az állapot a Tisza szabályozásával és az ehhez kapcsolódó belvíz elvezető csatornák kiépítésével megszűnt. Az eltűnt mocsárvilág helyét szikesek foglalták el. Az 1946-ban megkezdett folyószabályozás emlékei még megtalálhatóak itt. 1862-ben épült meg a Sajfoki zsilip (eredeti emléktábla ma is látható). 1878-ban helyezték üzembe a Sajfoki belvízátemelő szivattyútelepet angol gőz szivattyúval, amit 1879-ben már magyar gyártmányú gépekkel egészítettek ki. Ez volt hazánk első belvízátemelő szivattyútelepe – ma is működőképes.
Értékes vízügyi és műszaki emlék.
Kömlő – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1939-40 telén-tavaszán hóolvadás utáni súlyos bel- és árvíz volt.
1949. augusztus 25-én a kömlői templom teljes tetőzete (javítás közben éjjel) leégett.
1999 júliusában „trópusi önvízszerű esőzés” miatt árvíz volt a településen.
Kompolt – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2002. május 8-án földrengés.
Kápolna – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1710 körül pestisjárvány tizedeli Kápolnát.
1848. október 12-én gondatlanságból tűz ütött ki a faluban. Azt itt állomásozó 330 egri nemzetőr a dühöngő szélvész ellenére megfékezi a tüzet, melyben csak négy ház égett le.
1849. február 26-27-én a harcok következtében több épületben tűzkárok keletkeztek.
1849. március-júniusa között a kolerajárvány több embert ragad magával a községben.
1856. május 20-án villámcsapás agyonütötte Szűcs Borbála 20 éves lányt.
1868. szeptember 9-én tűzvészben a falu háromnegyed része leégett. Tüzet fogott a templomtorony teteje, a harangok lezuhantak.
1869. július 28-án délután 2 óra körül kiütött tűzben 6-7 ház porig égett a faluban.
1869. augusztusában rendkívüli hőség és aszály sújtotta a falut.
1873 nyarán és őszén kisebb kolerajárvány volt a faluban.
1883. június 10-én jelentik, hogy a szőlőültetvényeket megtámadta a filoxéra.
1887. július-augusztusában a községben állomásozó katonaság lovaitól elfertőződik a lakosság lóállománya.
1893. augusztus 9-én – az előzőleg a községben kitört tűz károsultjai között (7 család) – pénz és búzát osztanak.
1907-ben vihar rongálta meg az állami úton lévő kőhidat.
1911. július 8-án enyhe földrengés rázta meg a falut.
1912-ben hat ház égett le tűzvészben, a Német-soron (ma: Szent István út).
1916. július 19-én a község határának nagy részét hatalmas jégeső pusztította.
1923-ban, – február és április között – kiütéses tífuszjárvány tör ki a helyi cigány lakosság körében.
1926. július 8-án a jégverés súlyos károkat okoz a határban.
1945. május 6-ig rühösségben 12 ló, 11 szarvasmarha, 9 ló.
1946-ban súlyos aszály volt.
1947. január 1.; a faluból fogatokat rendelnek ki a hóakadályok megszüntetésére.
1949 márciusában a faluban baromfipestis volt.
1963-ban a falu jelentős részét elönti az árvíz.
1973 tavaszán szál- és körömfájás járvány miatt karantén alá veszik a falut.
1974. október 22-23-án jelentősen kiönt a Tarna (a halastavakból elviszi a víz a halakat, a temetőnél is kiönt a víz).
1999 júliusában több hullámban pusztít az árvíz, a hatalmas esőzések miatt (1 óra alatt 100 mm csapadék hullott).
2002. május 8-án földrengés.
Kál – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1963. március 14-én Kál alatt kilépett medréből a Tarna.
2002. május 8-án földrengés.
Hevesvezekény – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1940-es tavaszi (húsvét előtt) árvizet hirtelen hóolvadás okozta.
1999-es nyári árvizet „özönvízszerű” esőzés okozta.
Heves – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2013.február 16-án – 3,5-es erősségű földrengés Heves város és Tenk körzetében.
2013. április 24-én – 4,7-es erősségű földrengés Hevesen.
Füzesabony – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1893-ban az Eger- patakon árvíz volt.
Az 1925. évben a tiszai részről ideszármazhatott marokkói sáska lép fel Abonyban. A lakosság dicséretes módon megy szalmával, söprővel, később a község által beszerzett ponyvákkal irtani. A Rovartani Intézet sáskairtó gépekkel végeztette az irtást. Jelentős kárt tett a búzában, még inkább a lucernásokban, de szerencsére csak kisebb határrészeket lepett el. Részint a legelőn lett végül a sáska elpusztítva, részint a búzából kihajtva és a tarlókon a gépekkel összetiportatva. Naponta 30 zsák (10 mázsa) lett elásva a ponyvákkal való irtás alkalmával, a gépek még többet tiportak össze. A gépekkel való irtás költségeit az állam fizette.
1929. év augusztus 30-án három ház és két kazal szalma porrá égett. A tűz reggel nyolc óra tájban keletkezett. Dologidő lévén, csak az öregek és a gyerekek tartózkodtak otthon a faluban. Minden épkézláb ember a határban dolgozott. Amikor az első lángok felcsaptak, bizony alig egy-két tenyér szorgoskodott csak a mentési munkánál. Erős szél fújt a veszedelem, pedig nőttön-nőtt. Óriási lángcsóvák kormozták az ég alját. Odakünn a mezőn megdermedt a munka. Hány gyermek, hány beteg várta az ajtók mögé zárva a szabadulást? Pillanatok alatt gomolygós ember ár lepte el a dűlő-utakat. Rohant a falu haza! Pár perccel később már három fecskendővel, lajtokkal vonult a tűzoltóság. Akkora már három ház és két kazal égett. Sorra érkeztek a környék tűzoltói. Minden kézre szükség volt, minden vödör víz aranyat ért. Dél felé járt már az idő, mire sikerült a tüzet lokalizálni. Emberfeletti munka volt a szélviharban megmenteni a falut a teljes pusztulástól! A kár nagy volt. Biztosítás útján kevés térült meg. Az oltás után a tűzvizsgálat is megkezdődött, melynek adatai szerint nagy valószínűség szerint az ok gondatlanság volt.
A Laskó patak áradása miatt 1939-ben Füzesabony községben 3 ház összedőlt 41, pedig megrongálódott a becsült kár összege 3900 pengő. Történt ugyanis, hogy június 22-én csütörtökön délelőtt komoly árvíz fenyegette Füzesabonyt. Már reggel a patak 12 cm-re közelítette meg a gát tetejét. Jelezték a felsőbb folyásáról, hogy még 17 cm emelkedés várható. Ha így marad a töltés, akkor átcsap a gátakon, és a települést elönti a víz. A főjegyző közmunkát rendelt el. Emberek százai megfeszített erővel dolgoztak és sikerült magasítani a gátat.
1929. év december 1-én, az állomás közelében kigyulladt Utassy István házánál az istálló, mely teljesen leégett. Valószínűleg az ott alvó vásárosok okozták a tüzet.
1941. év február 15-én hat ház került víz alá a Laskó- patak áradása miatt. Utat kellett vágni Füzesabony és Mezőtárkány között a víz lefolyásának.
1970-ben újra árvíz volt a Laskón.
1999. július 10-én, szintén árvíz veszélyeztette a települést.
2002. február 11-én földrengés rázta meg Füzesabonyt.
2002. május 8-án újra földrengés volt.
Feldebrő – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1760 körül a szőlőhegy tőkéi elpusztultak.
1963-as tavaszi árvíz rekordmagasságú volt; Verpelétnél 575 cm-el tetőzött a Tarna.
2002. május 8-án földrengés volt.
Erdőtelek – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2013. február 16. földrengés.
2013. április 23. földrengés.
2013. május 25. földrengés.
Egerfarmos – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1896. november 30-án földrengés rázta meg Egerfarmost.
1934 csapadékos év volt. Az Alvég annyira megtelt vízzel, hogy a házakat összeomlás fenyegette.
1940. március 27-én (szerda) a Rima az esőzések miatt felduzzadt. A jeges árral a községi előljáróság nem bírt.
1941 februájában az országos esőzés és a gyors hóolvadás miatt árvízveszély volt. Egerfarmoson a földek víz alatt álltak.
1944. november 9-én az orosz csapatok átvonultak a falun. A visszaemlékezők szörnyű napnak nevezik e napot. Az oroszok foglyot nem ejtettek, a faluban talált 7 magyar katonát agyonlőtték.
1965-ben az iskola és a pedagógus lakás összeomlott.
1974 márciusában brucellosis fertőzés tört ki a termelőszövetkezetben, hat tag kórházba került.
Dormánd – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2013. április 23-án földrengés volt.
Boconád – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2013. április 23-án földrengés volt.
Besenyőtelek – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1831-ben, a kolerajárvány idején nagy volt az elhalálozás. Ebben az évben 36-an haltak meg e megbetegedésben.
1849-ben, 1853-ban és 1873-ban is szedte áldozatait a faluban a betegség.
1911. szeptember 15-én óriási tűzvész pusztított a településen.
2002. február 11-én földrengés volt a faluban.
Átány – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1940-ben (húsvét előtt) hirtelen öntötte el az árvíz a falut.
1999. évi nyári árvíz-belvíz, amely a települést is elöntötte, a szépen helyreállított műemlék templomban súlyos károkat okozott.
2013. február 16. földrengés.
2013. április 23. földrengés.
2013. május 25. földrengés.
Aldebrő – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1827. augusztus 20-án, Szent István napján délután fél 2 órakor Herman Máté és György házában tűzvész keletkezett, amely az egész falut elhamvasztotta két óra lefolyása alatt. Leégett a templom belül is, a plébánialak, iskola és 156 ház mindenestül; az egész faluban csak 21 ház maradt épen. A templom később felépült, de a tornyot csak 1876-ban építették hozzá.
1880-as évek második felében a filoxéra elpusztította az itteni szőlőültetvényeket is, az újratelepítés az 1920-as évekre történt meg.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Zaránk – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Zaránknál az utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
A Tarnaméra–Visznek törvényhatósági út a községen vezetett keresztül 1925-ben.
Vasúti közlekedéshez Ludas állomást használták, 1870–től.
Posta 1935-től működött a településen.
Újlőrincfalva – Közlekedés, infrastruktúra
A falu tipikus példáját adta a közép- és újkori ártéri közlekedés rettenetének. Az emberek ilyen vidéken, gyalogosan és lóháton jártak, mert kocsik közlekedésére azt utak száraz és esős időben is alkalmatlanok voltak. Árvizekkor a falvakat elvágta a víz egymástól, a folyóvizek szabályozatlanok voltak, rajtuk és környezetükben hajón lehetett csak közlekedni – ez állt Halászra is.
A falut elkerülték a középkor fő közlekedési útjai. A via magna – a Budát Erdéllyel összekötő fő közlekedési út Átány-Kömlő-Hídvég (Sarud szomszédságában) érintésével haladt a poroszlói rév felé. Magához Halászhoz Sarudról egy ’mezei út’ vezetett, ugyancsak hasonló út ment Poroszlóra is a faluból, a Kis-Tisza partján.
Az I. katonai felvétel országleírása szerint (1783-85) itt jó időben a közönséges kocsiutak járhatóak (?). Nedves időben a „zsíros” talaj miatt az utak szinte járhatatlanok. Figyelembe kell venni, hogy a település a 18. század végén – az országleírás készítésének idejében – a Tiszához kb. 8 km-rel közelebb volt (dél-keletre). A Kis-Tiszán az I. katonai felvétel idején még csak egy híd létezett. A III. katonai felvétel (1883) már két hidat és egy révet jelez, a 20. század fordulóján Poroszló alatt is üzemelt egy rév a Kis-Tiszán.
1851-ben azt utolsó posta Kápolnán volt!
Telefonösszeköttetése 1923-tól vált folyamatossá, ugyanezen évtől postaügynökség is biztosan létezett a településen.
1924-ben keskenyvágányú helyi vasút épült, mely a településen át vezetett. Ez kötötte össze a püspöki uradalmat Poroszló vasútállomásával.
1925-ben a település déli részén vezetett a Poroszló–Sarud megyei út, mely egyidejűleg árvízvédelmi gát is volt.
1930-ban bevezették a villamos áramot, s a közvilágítás kiépítése is megkezdődött.
Tófalu – Közlekedés, infrastruktúra
14-15. században a Pest felől jövő hadiútról Kompoltnál leágazás volt Sirok felé, mely áthaladt Tófalun (ennek az útnak a nyomvonala nem volt azonos a mai Sirokba vezető útéval).
A 18. század második felében elkészült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) az akkor Tófalu mellett elmenő az utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.
1828-ban fahíd kijavításáról tudósítanak itt a levéltár mérnöki iratai.
1885-ben a Kápolna-Tófalu közötti út új nyomvonalra került (hosszas huzavona után) ez 3 km hosszú, kövezett út volt, két híddal. Verpelét felé itt közlekedett az állami posta.
Tiszanána – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) Heves vármegyén két hadiút vezetett keresztül. A Hevestől dél-kelet irányában haladó érintette Nánát (Ónána a legkorábbi településelőzmény 10. századi, a Tiszához a mainál 8 km-rel közelebb volt).
IV. Béla 1261-es oklevele az abádi rév (ma: Abádszalók) és Nána (Tiszanána) közötti utat nagyútnak említi.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út leágazott Adácsnál Heves felé, mely út az abádi révhez vitt és érintette Nánát.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Nánáról Körére vezető utat rossznak minősítette.
1838-ban a várfeneki kőhíd építéséről (földrajzi név a kiskörei és a nánai határban) a levéltári mérnöki iratok tanúskodnak.
Postaállomás 1870-ben nyílt a településen.
A vasúti forgalomba 1887-ben Kisköre vasútállomását használva kapcsolódott be a falu.
Tiszanána és Sarud között még a 20. század elején is vicinális földút volt.
A faluban távbeszélő állomását 1906 és 1910 között létesítettek.
A falu 1927 decemberében kötött szerződést a Heves Vármegyei Villamossági Rt-vel az elektromos áram bevezetéséről.
1929-ben a budapesti Vacuum Oil Company Rt. benzinszivattyút és benzinkutat létesített a faluban. Néhány hónappal később a budapesti Hazai Kőolajipari Rt. ifjabb Domjan Imre vegyeskereskedő üzlete előtt mozgó benzinkúthoz kért területet.
1932-re a Tiszanánát Saruddal összekötő (kövezett) út megépült.
Tenk – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) itt az utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára (a 17. század végétől nem önálló település Tenk).
1925-ben Hevesre, Dormándra és Erdőtelekre vezető törvényhatósági út haladt át a még akkor is pusztának minősíthető területen (településként újra 1947-től létezik).
Tarnazsadány – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) Heves vármegyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást. Az északnyugati irányába haladó hadiútszakasz érinthette Zsadányt.
A 14-15. században a Pest felől jövő és Adácsnál leágazó hadiút Zsadány mellett haladt el, de nem érintette a települést.
Az I. katonai felvétel (1783-85) országleírása szerint az itteni utak talaja agyagos, a Tarnóca gázlói mélyek. Az itt lévő fahidat 1809-ben újjáépítették.
1851-ben a falu határában a Majzik-éren a fahidat kijavítják.
1870-től a település lakói a vasúti közlekedésbe Ludas állomás igénybevételével kapcsolódhattak be.
Postaállomása 1887-ben nyitott.
1913-ban a Majzik-patakon vasbeton híd épült (tervező: QUITTNER EDE).
1917-ben dr. HIRSCH ALBERT létesített itt egy keskeny nyomtávú helyi érdekeltségű vasutat az uradalmi birtok terményeinek szállítására, mely a ludasi állomásig vezetett.
Távbeszélő állomást 1912 és 1925 között létesítettek.
1925–ben Detk–Heves vármegyei út vezetett át a falun, a község határában három híd segítette a közlekedést.
1930-ban a falu villamosítása megkezdődött, 1932-ben már volt közvilágítás is.
Tarnaszentmiklós – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a faluban lévő és a Pély felé vezető utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
A Heves–Pély megyei műút 1925-ben a településen haladt keresztül.
Vasúti közlekedésbe az 1882-ben megnyitott Kisterenye–Kisújszállás vonalon kapcsolódott be. Vasútállomása helyben volt.
Postaállomás 1885-ben nyílt meg. Telefonösszeköttetése 1906 és 1910 között létesült.
Tarnaörs – Közlekedés, infrastruktúra
Az I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása tartós esőzés esetén a Tarna kiöntése miatt mocsarasnak, napokig járhatatlannak mondja a vidéket. A Tarnán csak hidakon lehetett átkelni.
1797-ben épült a faluban az ötnyílású kő Tarna-híd (eredetileg hét nyílásúra tervezték). Tervezője és kivitelezője Rábl Károly volt. A hidat 1852-ben javították (e hidat 1944-ben felrobbantották, helyette új hidat építettek).
A településen haladt át a 1925-ben a Tarnaméra–Visznek közötti út.
1828-ban a Heves Megyei Levéltár Mérnöki irataiban (fa) hidak javításáról írnak a Holt-Tarnán Örsön, majd 1851-ben ugyanerről számolnak be.
Postaállomást 1882-ben nyitottak a településen.
Távbeszélő állomás 1906 és 1910 között létesült.
Az 1909-ben átadott Vámosgyörk–Jászapáti vasútvonal érintette a települést, a megállóhelyet azonban a falutól 4 km-re építették, rakodóhely nélkül. Az ide vezető földút rossz idő esetén járhatatlanná vált, a megállóhely szinte megközelíthetetlen volt. Áruszállításra az 5 km-re lévő Jászdózsa, vagy a 8,5 km-re lévő Jászárokszállás rakodóit vehették igénybe.
1922-ben a malom mellett artézi kutat fúrtak, melynek vize nemcsak a lakosság vízellátását szolgálta, hanem a 8 m széles 25 m hosszú, 1,5 m mély beton úszómedence vizét is biztosította. A medence körül kabinokat is építettek (a fürdő ma már nem működik).
Tarnaméra – Közlekedés, infrastruktúra
Országútról ír az I. katonai felmérés (1783-85) országleírása Tarnamérán, ami valójában közönséges kocsiút minősítésű volt. Azok használata a 18. század vége felé csak száraz időben biztonságos, nagy esőzések idején „feneketlenül sárosak”.
A településen 1783-ban két út vezetett át, az egyik, észak-dél irányban a Tarnazsadány alatti Csörsz ároktól Fogacs pusztára haladt, a másik, kelet-nyugat irányban Boconádot és Zaránkot kötötte össze.
1813-ban Rábl Károly gyöngyösi kőművesmester a Kis/Holt-Tarnán barokk stílusú kőhidat épített a faluban (ő a tervező is 1802-ben, a híd „ikerpárja” a detki Bene-patak híd). A mérai híd déli oldalán a mellvédfal fülkét alkot, ebben áll Nepomuki Szent János szobra. A híd műemléki védettségű. 1853-ban a hidat felmérték és költségvetést készítettek javításához.
A vasúti közlekedésbe Ludas állomás igénybevételével kapcsolódhatott be a falu 1870-től.
Postaállomása 1872-ben nyílt meg.
Távbeszélő állomást 1906 és 1910 között létesítettek.
A község villamosítása 1931-ben kezdődött, egy év múlva a középületek villanyvilágítása mellett a hálózat mentén lévő házak 20 %-ába is bevezették az áramot.
Az egészségesebb ivóvízellátásra 1931-ben artézi kutat fúrtak.
Tarnabod – Közlekedés, infrastruktúra
1752-ben Boconádra helyezték át a korábban Átányon működő postaállomást, mely a Buda–Hatvan–Debrecen–Kolozsvár postavonal 6. postaállomása volt. Rövid működés után az állomást Tarnabodra helyezték át.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Tarnabodról Tenkre, Erdőtelekre, Kálba, Kompoltra vivő utat jó állapotúnak minősíti.
1824-ben kőhíd, 1825-ben fahíd építéséről olvashatunk a Heves Megyei Levéltár mérnökeinek irataiból.
Szihalom – Közlekedés, infrastruktúra
A települést Anomymus említi Gesta Hungarorum c. művében. E helyen érkeztek a honfoglalók a mai Heves megye területére, ahol ÁRPÁDnak leveles színt építettek (lombokkal fedett építmény). A település már a 9. század végén létrejöhetett, mint a honfoglalók szálláshelye.
A korai középkorban (10-11. századtól) a Hevestől északkeletre haladó hadiút átment Szihalmon.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Szihalomnál hagyta el a megyét, ill. itt leágazása volt Poroszló felé. Szihalom a 15. századtól vámos helyként működött. A vám a Holt (Ős)-Egeren lévő Sós-révnél volt, melynek vámtarifájáról is információt kapunk 1558-ban.
A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás a Szihalom-Mezőtárkány közötti utat jó állapotúnak minősíti. Ugyanakkor Füzesabony, Sósrév-Szihalom térségében az országleírás rossz utakról is ír, mely ellentmondás úgy oldható fel, hogy a felvételező (ellenőrző) tisztek más-más időjárási körülmények között járhattak a térségben. Az országleírás Szihalomnál a Rima patakon kőhídról tudósít, mely tény mindenképpen az itteni utak fontosságát mutatja. Ez időben országút halad át a településen.
1847-ben a levéltár mérnöki iratai a szihalmi közös híd építéséről szólnak.
1853-ban a Pest-kassai útvonal Hatvan és Szihalom között nagyobb részben kövezett, kis részben kavicsolt volt.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Szihalom is bekapcsolódott a vasút országos hálózatába, vasúti megállója volt.
Postaállomás 1870-ben nyitott. A Postatakarékpénztár közvetítőszolgálata 1886-től működött.
1896-ban az Eger-patakon vashíd készült el (tervező: TIMON BÉLA).
Távbeszélő állomás 1906 és 1910 között létesült.
Sarud – Közlekedés, infrastruktúra
A 13. században hadiút haladt keresztül Hídvégen (elpusztult falu Sarud mellett), mely Poroszlóról Heves felé vezetett (az út a 14. század elején is funkcionált). 1241-42. évi tatárjárás alatt a tatár seregek egy része a közelben futó hadiúton vonult el a Muhi csata helyszínére.
1327-ből Hídvégnél a Báb-erén lévő híd vámjáról és hídfenntartási kötelezettségről oklevél ír. Károly Róbert idején (1308-1342) Sarud és Hídvég egyházi birtok lett. A király átadta Hídvég vámjövedelmét is, olyan meghagyással, hogy a püspök köteles a hidat mindig jó állapotban tartani. Ugyanakkor rév jövedelméről is szó volt, mely rév valószínűleg a későbbi Csárdamajor helyén volt, ahol a Poroszlóról Kömlőre vivő utat a Laskó-patak metszette.
A 15. századtól is vannak írásos adatok arra nézve, hogy Hídvégen vám volt.
1750 és 1850 között a Pest-Debrecen közötti postaút egyik állomása volt Hídvég. Itt 1754-ben a meglévő kocsma mellé lóváltó-állomást is építettek.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) Sarudon „országút”-ról ír, mely valójában azonban közönséges kocsiút volt. Az itteni utakat a katonai felméréshez tartozó országleírás csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
1843-ban Heves és Külső-Szolnok vármegye mérnökeinek iratai Hídvég pusztán elárkolt útról tudósítanak.
A 19. század második felében a Poroszló-Sarud közötti bekötőút fenntartása vármegyei feladat volt.
Az 1880-as évek elején keskenyvágányú lóvontatású vasutat építettek, mely a majorságot (Jánosi-tanya, Hídvég) kötötte össze a poroszlói vasútállomással. A falu vasúti személy és áruforgalma Poroszló állomásán bonyolódott le.
1885-ben postaállomás nyílt meg. A Postatakarékpénztár közvetítőszolgálata 1889-től működött.
A Tiszához 1907-ben sem vezetett még út (kb. 5,5 km-es útra lett volna szükség).
Sarud és Tiszanána között még a 20. század elején is vicinális földút volt.
Az infrastruktúra bármelyik elemének meglétéről Sarudon csak a 20. századtól lehet beszélni. A telefont 1915-re vezették be, de csak közületek számára. 1935-ben részben bevezették a faluba az elektromos áramot, a közvilágításra 40 lámpát szereltek fel (a teljes kiépítés csak az 1950-es években fejeződött be). A posta és távirda már 1936 előtt működött a faluban. 1936-ban öt fúrt kéziszivattyús kút adott jó vizet a falunak.
Poroszló – Közlekedés, infrastruktúra
A települést ANONYMUS váras helyként említi. Ennélfogva fel kell tételeznünk, hogy mint stratégiailag és gazdaságilag is fontos helyhez hadiút vezetett már a korai időkben. Az Eger-patak torkolatánál palánkvárral biztosított révhely és sóraktár kialakításával központi hellyé fejlődött Poroszló, feltételezhetően már a fejedelmek idején.
1248-ban IV. BÉLA a poroszlói vámok harmadrészét szárazon (út) és vízen (rév), az egri püspökségnek adományozta. A Tiszán túli területre vezető útvonal egyik legfontosabb folyami átkelőhelye volt már a középkorban is a Poroszló és Örvény közötti rév, melyet 1299-ben forrás is említ.
A 14. század elején két irányba is elágazott innen főút Heves, ill. Eger irányába, Szihalomnál pedig keletre, valamint nyugatra Pest felé további összeköttetést biztosító fő- és hadiutak haladtak, melyek Poroszlót bekapcsolták a főforgalomba (a Debrecen irányából jövő út elsősorban kereskedelmi útvonal volt, az állathajtás útvonala).
A Tisza fontos vízi közlekedési út volt, emellett a máramarosi bányákból is folyón szállították a kősót, s a faszállítmányokat is a vízen úsztatták nagyobb távolságokra. Poroszló egyik fontos kirakodóhely volt.
1460-ban Poroszló mezővárosként szerepel. A 15-16. században királyi sókamarai hivatal, a Tiszán rév, vám a városban volt.
A kincstár 1695 és 1715 között postaállomást létesített Poroszlón. A poroszlói rév, mint tiszai átkelőhely volt a Pest-Hatvan–Árokszállás–Tarnabod–Átány felől érkező postaút végpontja. Az itt szolgálatot teljesítő postamester a személy- és levélszállításra tartott lovak arányában kapott fizetést, amiből fedeznie kellett a postalovak vásárlását és tartását, s a postaszolga javadalmazását.
1730-ban pár száz méterrel arrébb került (a füredi határba) a rév (vízi átkelőhely). A Tisza északi partján lévő poroszlói révtől a déli oldalon lévő füredi révig partról vontatott kompjárat, ún. ’hidas’ bonyolította le a személy- és teherforgalmat. Ez fontos tiszai átkelőhelye volt a Felvidék és Erdély közötti személy- és teherforgalomnak. A 18. század közepén kirakodó és elosztóhelye lett a máramarosi épületfának és a sónak.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Poroszlón átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára, a Tisza áradásakor járhatatlan.
A Szartos-foki fahidat 1839-40-ben javították. A poroszlói hidak építésében a KÁROLYI és az ORCZY uradalmak jelentős részt vállaltak.
1834-ben Heves és Külső-Szolnok vármegye mérnökeinek iratai arról számolnak be, hogy a megye első Tisza-hídjának építését megkezdték a Poroszló-Tiszafüred közötti ősi átkelőhelynél. Az építtető JÓZSA ANDRÁS tiszafüredi földesúr volt (tervező: PANKOTAI JÓZSA GYÖRGY). A tölgyfából készült hidat egy jeges árvíz 1845 körül tönkretett, majd 1846-ban újjáépítették (BALTHASÁR JÁNOS tervei alapján, kivitelező: PFOZER JÁNOS). 1849. júliusában (1-e, vagy 29-e) a magyar kormány parancsára – stratégiai okból – a hidat felégették (a híd többé nem épült újjá).
1852-ben postaállomást létesítettek Poroszlón.
A 19. század második felében a Poroszló-Sarud közötti bekötőút fenntartása vármegyei feladat volt.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-Polgár közötti vasutat. Ennek révén bekerül a vasúti vérkeringésbe Poroszló is. Vasútállomása marha- és egyéb áruk rakodására is alkalmas volt. Az állomástól iparvasút vezetett Sarudra, mely a püspökségi birtokközpontot kötötte össze Poroszlóval.
1890-91-ben a Debrecen-Füzesabony közötti helyiérdekű vasútvonal építésének részeként hegesztett vas anyagú, rácsos hídszerkezet készült (terv: FEKETEHÁZY JÁNOS) Poroszló-Tiszafüred között, mely a közúti forgalmat is szolgálta (kivitelező: Schlick-féle Vasöntöde és Gépgyár Rt.). A híd Tiszafüred felőli részét 1919 nyarán a román csapatok előrenyomulásának megakadályozására felrobbantották, melyet ideiglenesen 1920 karácsonyára javítottak meg. A híd teljes helyreállítása 1923-ra készült el. 1937-ben a használat eredményeként újabb károsodásokat mutattak ki a hídon. 1941-ben új vasszerkezetű híd kivitelezést kezdték meg (1943-ban készült el). Ezen már nem volt közúti forgalom. A szinte még el sem készült hidat 1944 júliusában angol bombatámadás érte. 1944. október 27-én az időközben elkészült pontonhidat is felrobbantották a németek. 1945. novemberétől 1947-ig készült egy végleges híd, mely a közúti forgalmat is szolgálta (20 éven keresztül).
1906-ban távbeszélő állomás lett a településen.
1926-27-ben a Poroszló-Tiszafüred közötti hídhoz csatlakozó útszakasz fahídjai épültek át (vasbeton) az Eger-patakon (kivitelező: GAJDÓCZKY DEZSŐ és LÁSZLÓ), valamint a Bocskoros híd (eddig az időpontig ezek voltak a megye legnagyobb közúti hídja).
A poroszlói Eger-patak híd az ország leghosszabb vasbeton hídja volt (1927. május 28-án készült le).
Pély – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a faluban és a Pély felé vezető utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára. Pélytől délre, általában is, – de a Tisza áradásakor kiváltképp – járhatatlannak minősítette az utat az országleírás.
1831-ben a Saj-foki hídépítés költségeit ismertetik a Heves Megyei Levéltár mérnökeinek iratai.
1838-ban a Pélyhez tartozó Hatrongyos határrészen a Saj-fok éren a fahidat javítják.
1842-ben Heves és Külső-Szolnok vármegye mérnökeinek iratai a falu határában lévő sajfoki rendszeres (állandó) hidak helyrehozásáról írnak.
Vasúti forgalomba 1887-től Tarnaszentmiklós és Jászkisér állomásain kapcsolódhatott be a falu lakossága.
Postaállomás 1881-től működött a településen.
Távbeszélő állomás 1906-1910 között létesült.
Megyei kiépített út 1925-ben Hevesre és Tarnaszentmiklósra vezetett innen.
Nagyút – Közlekedés, infrastruktúra
Magát a településnevet fontos út melletti elhelyezkedése alapján kapta. Mindenképpen jogos arra következtetni, hogy a korai-középkorban már létezett hadiút, mely átment a falun.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út áthaladt a településen.
A 18. század második felében a településen országút halad keresztül (I. katonai felvétel). A katonai felvétel országleírása szerint a nagyúti csárdánál agyagos az út.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Nagyút is bekapcsolódott a vasút országos hálózatába.
Postaállomása 1942-ben létesült.
Mezőtárkány – Közlekedés, infrastruktúra
1423-ban ZSIGMOND (Luxemburgi) király egy évben egyszer országos vásár tartását engedélyezte az ebben az időben fontos forgalmi csomópontnak (ettől az évtől használatos a falu neve Mezőtárkányként).
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Mezőtárkányon átmenő utat országútnak minősíti, jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára. A Sósrév-Mezőtárkány, a Mezőtárkány-Mezőszemere és a Mezőtárkány-Szihalom közötti utat viszont jó állapotúnak minősíti az országleírás.
1802-ben a falu határában két hidat épített Rábl Károly, a tervező FRANCZ JÓZSEF volt (1964-ben a Szent János-híd még állt, azóta elbontották).
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-Polgár közötti vasutat. Ennek révén bekerül a vasút vérkeringésbe Mezőtárkány is. Vasútállomásán marha és egyéb áruk rakodására is alkalmas rakodóhely készült.
A postaállomás 1886-ban nyílt meg.
Távbeszélő összeköttetését 1908-ban valósították meg.
A 20. század elejéig a faluban utcák alig voltak.
1925-ben a közvilágítást az ILLÉS JÁNOS-féle áramfejlesztő biztosította.
Mezőszemere – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Szemerén átmenő közönséges kocsiutat jónak minősítette. Itt kőhídról is tudósít az országleírás.
1870-től a Budapest–Miskolc vasútvonal a településtől nem messze vezetett, saját megállóhelye nem volt, a 3,3 km-re fekvő Szihalom állomást vehették igénybe a lakosok.
Postaállomása 1910 körül létesült. A távbeszélő összeköttetése 1906 és 1910 között készült el.
A településen 1930-ban a Rima-patak háromnyílású hídja vasbetonból épült (ma is üzemel).
Kömlő – Közlekedés, infrastruktúra
A település 10-11. századi léte a hevesi vár körüli feladata (kémlelő, védő) kapcsán feltételezhető. Ennél fogva fontos út (nagyút) köthette össze a hevesi várral és Poroszlóval már a kora-középkorban. A 14. század elején a Hevest Poroszlóval összekötő út egyik állomása volt.
Kömlő a 16-17. században a Pestről Debrecen irányába tartó postaútnak fontos megállóhelye volt (a kömlői szóhasználat országútként ismerte). A püspöki uradalom fogadót is építtetett az áthaladó utasok kényelmére (’Csárdaudvar’) A török megszállás hatására a fontos, állatok hajtására is alkalmas út elvesztette jelentőségét.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Kömlőn átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára, egyébként használhatatlan.
Postaállomását 1872-ben nyitották meg.
Közvetlen vasúti összeköttetése nem volt, a lakosok Tarnaszentmiklós, Heves és Füzesabony vasútállomásait vehették igénybe.
Kömlő 1906 és 1910 között távbeszélő összeköttetést kapott.
1932. december 15-én gyulladt fel először a villany Kömlőn, 135 házba vezették be a villanyt, a kereszteződésekbe és a községháza elé világítás került (a falu minden házában csak 1970-ben gyulladt ki a fény).
Kompolt – Közlekedés, infrastruktúra
Egeren át a felvidéki városokba vezető út a 13. században alakult ki, Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó útiránnyal. A bencések apátságot alapítottak itt, melynek fenntartására IV. LÁSZLÓ (1272-90) sóvámot és szárazvámot (útvám) adományozott a bencés monostor fenntartására. Kompolt ez időben a megye főbb piachelyei közé tartozott.
14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út áthaladt a településen, az útról Sirok felé elágazás volt a faluban.
Az ország központjaitól K-re, ÉK-re irányuló fűút/főutak a hegyek lábánál (kikerülve a Tisza feletti időszakosan járhatatlan utakat) haladtak el, Kompoltot is érintve. 14-15. században a Pest felől jövő hadiútról Kompoltnál leágazás volt Sirok felé, mely áthaladt Kápolnán (nem a mai nyomvonalon és nem a mai faluhelyen). A Heves felől jövő nagyút D-ről É-ra szintén Kompolton csatlakozott a K-Ny-i irányú nagyútba, a 14. századig.
A 14. században a Budáról Miskolcra és Kassára vezető főút érintette a települést. Innen indult egy elágazó szakasz, mely Hevesre vezetett. 1399-ben PELSŐCZI BUBEK DETRE nádor meghatározta a kereskedők kötelező útvonalát, azért, hogy a vámot Kompolton az apátságnak fizessék meg. Így a Gyöngyösről Egerbe, vagy Budáról közvetlenül Egerbe tartóknak át kellett haladniuk a falun.
A 18. században nyugat-keleti irányban a megyén áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros irányú volt. Tehát a 18. századra már Kápolna az a település, amelyen a főút keresztülhaladt (Kompolt elvesztette központi egyházi szerepét).
A megyén a 18. század végén nyugat-keleti irányban áthaladó nemzetközi postaországút Hatvannál leágazott, ez az országút azonban Kompoltot is érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magaslatában megközelítette egymást, a két településnek és a két funkciójú útnak kapcsolata volt. Az utat az I. katonai felvétel (Josephinische Aufnahme 1783-85) is országútnak minősíti, a felvételhez tartozó országleírás jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára. Az országleírás ellentmondásos, mert a kompolti utat más esetben jónak jellemzi (feltételezhető, hogy a felvételező tisztek olyan évszakban jártak a környéken, amikor az út valóban jónak volt minősíthető, de fennállhat az is, hogy nem jártak a helyszínen és elmondás alapján minősítették az utat).
1853-ban a kompolti (Tarna) híd kiigazítására költségvetés készült.
A falu a vasúti közlekedésbe Kál–Kápolna vasútállomáson kapcsolódhatott be 1870-től.
A 20. században a Kál–Sirok törvényhatósági út átvezetett a falun, mely a település fő közlekedési útja volt (nem a mai nyomvonalat követte).
Kompolton 1925-ben kezdődött a postahivatal, a távbeszélő és távírda megszervezése.
1931-ben megkezdődött a község villamosítása.
A II. világháborúban a vasúti és közúti híd megsérült, melyeket 1945 nyarára megjavítottak.
Kisköre – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) a Hevestől délkeleti irányába haladó hadiút érintette Körét.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi– és kereskedelmi út leágazott Adácsnál Heves felé, mely tovább haladt Köre felé.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a körei és a környékbeli utakat rossznak minősítette.
Az ország leghosszabb fahídja fenyőgerendákból Kiskörénél (túloldalon Taskony) épült meg, 1889-ben (780 m hosszú volt, a tartóoszlopok vasból készültek, három medernyílása 6,5 m magas volt). Ez volt az első Tisza-híd (a vasúti forgalmat is szolgálta). Ezt 1906-ban nagy részben folytvas anyagúvá építették át (kivitelező: Ganz-Mávag), mely hidat 1919-ben (a Tanácsköztársaság idején) a hadműveletek során az ellenség (románok) átkelésének megnehezítésére felrobbantották. A hidat fém anyagból 1923-ban újjáépítették (kivitelező: Ganz-Mávag), addig a forgalom szünetelt. A híd hossza 589 m-re csökkent (1944-ben újból felrobbantották, 1956-58-ban épült újjá, 1958. november 30-án adták át a közúti forgalmat is szolgáló hidat).
A vasúti közlekedésbe a település 1887. július 31-én, a Mátra-Körösvidéki HÉV Kisterenye-Kál-Kápolna-Heves-Kisköre-Kunhegyes-Kisújszállás közötti 74 kilométeres egyvágányú vonalával kapcsolódott be. Vasútállomása rakodóval kiépített volt. A szatmári püspökség birtokát lóvontatású vasút kötötte össze az állomással.
Postaállomása 1885-ben lett. A távbeszélő hálózatba a 20. század elején kapcsolódott be a település.
A körei komp és rév működéről 1925-ből vannak adatok.
Kápolna – Közlekedés, infrastruktúra
A település közlekedés-földrajzi helyzete kialakulása óta előnyös, bizonyosan a falu létrejöttében is közrejátszott. A Tarna völgykijáratánál stratégiai és kereskedelmi utak haladtak el, ezek vagy érintették Kápolnát, vagy a közelében futottak. Az eltérő gazdasági adottságú területek peremén húzódó ún. vásárvonal irányába is beleesett Kápolna (hegységperem-alföld találkozása).
Az ország központjaitól K-re, ÉK-re irányuló fűút/főutak a hegyek lábánál (kikerülve a Tisza feletti időszakosan járhatatlan utakat) a település közelében Kompoltnál haladtak el.
14-15. században a Pest felől jövő hadiútról Kompoltnál leágazás volt Sirok felé, mely áthaladt Kápolnán (az út nem a mai nyomvonalon haladt). A Heves felől jövő nagyút D-ről É-ra szintén Kompolton csatlakozott a K-Ny-i irányú nagyútba, forgalmi csomópontot képezve.
A török után a Habsburg birodalom program szerint tervezte kiépíteni az úthálózatot, ennek a programnak részeként válhatott forgalmi csomóponttá Kápolna is (három kőhíd volt itt, miközben a legjobb esetben is, használható fahidak a gyakoriak).
A 18. században nyugat-keleti irányban a megyén áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros irányú volt. Tehát a 18. századra már Kápolna az a település, amelyen a főút keresztülhaladt (Kompolt elvesztette egyházi központi szerepét). Ez az útvonal nemzetközi összeköttetést is biztosított. A postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két településnek és a két funkciójú útnak kapcsolat volt.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Kápolnán átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.
Kápolnán 1746-tól postaállomás (Post Haus) volt, ezt BARKÓCZY FERENC püspök eszközölte ki Mária Teréziánál. Az országos postahálózatban 1790-től fontos állomáshelyként működött a Buda –Sátoraljaújhely közötti 6. számú főútvonalon.
A falun belül Tarnán és a Malom-árkon voltak kőhidak (1780-ban épült Kápolna legidősebb kőhídja a Malomárkon).
Az 1792-es mérnöki jelentés a postautat járhatatlannak minősíti.
Egy 1799-ben készült leltár szerint Kápolna katonai átkelőhely és postaállomás.
1804-ben az Anya-Tarnán (Tarna) összedőlt kápolnai hidat Rábl Károly (gyöngyösi kőművesmester) tervei alapján MAGURÁNYI JÓZSEF kőműves újjáépíti. Évek múltával elkészül egy végleges híd terve (1813, tervező: MARKMÜLLER KÁROLY). 1816-17 között épült meg a Tarnán a megye legnagyobb és legnevezetesebb hídja (ma már nem létezik, 1944. november 17-én a németek felrobbantották). A hidat ZWENGER JÓZSEF egri kőművesmester építette, MARKMÜLLER JÓZSEF megyei mérnök tervei alapján (apja MARKMÜLLER KÁROLY több módosító javaslatot tett a híd terveivel kapcsolatban). A híd a 1848-49-es szabadságharcban játszott nagy szerepet a kápolnai csatában (Megjegyezzük, hogy újabb hadtörténeti kutatások a faluban keletebbre lévő Malom-árok hídhoz kezdik kötni az említett szerepet).
1810-12 között átépítési terv készült a Hatvan-Eger közötti útról (hidak, átereszek), ennek az útnak egyik állomása Kápolna volt.
1828-29-ben Balpüspöki (aldebrői határ) és Kápolna határában új kőhíd épül.
1848-ban a felmérések szerint a Pest-Miskolc-Kassa-galíciai úton 29 km kiépített út volt, ennek egyik része a Kápolna-Kerecsend közötti szakasz volt.
1852-től Heves postájával heti négyszer gyalogküldöncön keresztül volt kapcsolata a falunak, Egerbe pedig szerdánként lovas-posta, a hét többi napján pedig kariol-kocsi hozta-vitte a küldeményeket.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Kápolna is közel került a vasút országos hálózatához.
A vasúti közlekedésbe a település 1887. július 31-én, a Mátra-Körösvidéki HÉV Kál-Kápolna-Heves-Kisköre-Kunhegyes-Kisújszállás közötti 74 kilométeres egyvágányú vonalával kapcsolódott be.
A vasúthoz kapcsolódó távíróhálózatba 1888. november 14-én kötötték be Kápolnát.
Az 1880-90-es években az Eger-Kápolna közötti úton nagyobb javításokat végeztek.
1892. év végén a községi közutak hálózatának megállapítására felszólító alispáni végzésre adandó válasz Kápolnán egyszerű volt: a Pest-kassai út állami út volt, a Kál, Tófalu felé vezető utak a megyei úthálózatba tartoztak így községi útja nem volt a falunak. 1897-re már lett: a Külső- (ma: Rákóczi u.) és a Németsor (ma: Szent István u.), melyek karbantartásáról a településnek kellett gondoskodnia.
Távbeszélő-kapcsolata 1910-től volt a falunak.
1928-ban döntött a képviselő-testület a villany bevezetéséről, melynek megvalósítása 1931-ben megtörtént.
1931-ben a Budapest-Kassa-zborói állami közút modernizálása kapcsán figyelmet fordítottak a községi átkelési szakaszokra. Ennek keretében került áthelyezésre a községi főút kápolnai szakasza. Az utat a Külső-sor utcába (ma: Rákóczi u.) helyezték át, a Baross (ma: Honvéd u.) és a Kossuth utcából. Az út bitumenes bevonással készült.
A II. világháborús (1939-45) károkat 1947-re javították ki a faluban.
Kál – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében a településen országút halad keresztül (I. katonai felvétel, Josephinische Aufnahme 1783-85). A katonai felvétel országleírása a Tarnabod-Kál közötti utat jó állapotúnak minősíti. Kálnál fahídról is ír az országleírás, melyet a következő században (1809-ben) újjáépítettek.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti fővonal Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Kál is bekapcsolódott a vasút országos hálózatába, a Kál–Kápolna vasúti megállóhellyel. Majd 1887-től a Kisterenye–Kisújszállás mellékszárnyvonal is érintette a települést.
Fő közlekedési útja a Kál–Sirok törvényhatósági út volt. 1933-ban a község a Kál–Erdőtelek–Tenk közlekedési út fenntartásához járult hozzá.
Postahivatala 1869-től működik, távbeszélő kapcsolata 1906-ban lett.
1931. december 24-től megvalósult az utcai villanyvilágítás.
Hevesvezekény – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) Heves vármegyén két hadiút vezetett keresztül. A Hevestől délkeleti irányban haladó felehetően érintette Vezekényt.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út leágazott Adácsnál és áthaladt Vezekényen.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) itt az utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
Gr. KÁROLYI GYULA és gr. SZAPÁRY GYULA (pénzügyminiszter) kezdeményezésére 1885-ben megkezdték a Kisterenye-Kál-Kápolna vasútvonal építését. A vonalat 1887. július 31-én helyezték forgalomba. Folytatásaként készült el a Mátra-Körösvidéki HÉV Kál-Kápolna-Heves-Kisköre-Kunhegyes-Kisújszállás közötti 74 kilométeres egyvágányú vonala, melynek révén Vezekény is bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe (Vezekény vasutas falu lett, fiatalok előtt kedvező munkalehetőségek álltak).
Az 1881-ben a falu határában tönkrement várfenéki hidat 1889 javították meg.
A településen átvezetett a Heves–Pély közötti út, melyet kőburkolattal 1906-ban láttak el.
A falu önkormányzata 1941-ben határozott a középületek (községháza, iskolák) villanyvilágításáról, majd a következő évben (1942) az utcai világítást rendelték meg. Ezek el is készültek.
Postahivatala és távírója helyben nem volt a falunak, azt Tarnaszentmiklóson tudták igénybe venni.
Heves – Közlekedés, infrastruktúra
Már a honfoglalás idején kialakult egy kereskedelmi út, mely Heves tágabb környékét érintve haladt el a Balkánról Morvaország felé, amit egy nyugat-keleti irányú út keresztezett.
Az akkori településen a kora-középkortól (10-11. századtól) hadiutak haladtak át (Heves egykori helye a maitól 3-4 km-re, keletre, a Hanyi-ér mellett lehetett. Ősvízrajzi kutatások alapján a mai településtől keletre a Hanyi-ér egykori ága mellett kell keresnünk a település és a vár legkorábbi helyét). Heves a 13. században már jelentős település volt.
A 13-14. században hadiutak, ill. nagyutak (via magna=főforgalmi út) keresztezték egymást itt. Maga a település Újvár, majd Hevesújvár megye (al/ispáni, főesperesi) székhelye volt a középkorban.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út leágazott Adácsnál Heves felé és továbbhaladva az abádi révhez vitt. A Szolnok felől jövő főút Hevesen keresztezte egymást az előbbi hadiúttal. A 15. században a település mezőváros volt (jelentősége Eger fejlődése miatt halványult el).
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Hevesen átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.
Postahivatalt 1852. június 1-jén létesítettek a településen. Ekkor hetenként négyszer gyalogküldönc-összeköttetése volt Kápolnával.
1853-ban a település hídjainak kijavításáról szólnak a Heves Megyei Levéltár Mérnöki iratai.
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés, így Hevesen is. Vasútállomása árúrakodásra alkalmas volt. A Polgár-féle és Pressler szőlőtelepeket ipari kisvasút kötötte össze az állomással.
A városba vezető utak kövezése az 1880-as években indultak meg. 1884-re a Dormánddal összekötő 19 km-es megyei útból 11 km készült el.
Távírószolgálat felállítására 1882. október 9-én került sor.
A településnek telefonkapcsolata 1903-tól lett.
A villamos világítás kiépítésére 1927-ben került sor.
1939-ben sportuszoda és strandfürdő nyitott meg a városban.
Füzesabony – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) a Hevesen délnyugatról északkelet felé vezető hadiút érintette a Szikszót (elpusztult település Füzesabony határában).
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út érintette Szikszót.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Pusztaszikszón átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára, esős időben nehezen járható. Az Abonyon átmenő közönséges kocsiutat rossz minőségűnek jellemezte az országleírás. Az országleírás jelzi, hogy Abony környékén a vízfolyások száraz időben kiszáradnak, ill. gázlókon lehet átkelni rajtuk.
1814-ben elkészült az abonyi kőhíd tervrajza.
1852-ben heti háromszori postajárata volt innen Gyöngyösre, 1853-ban állandó postahivatalt állítottak fel.
A település az országos vasúthálózat kiépítése során vasúti központtá vált. 1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Füzesabony is bekapcsolódott a vasút országos hálózatába. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban, Pfaff Ferenc MÁV főépítész tervei szerint, 1893-ban.
1872. november 3-án adták át a forgalomnak a Füzesabony–Eger közötti mellékvonalat, majd 1891. augusztus 5-én a települést Debrecennel összekötő vasútvonalat is megnyitották (az építkezések, majd a MÁV munkalehetőséget biztosított az itt élők számára).
1893-tól távírószolgálat működött, telefonösszeköttetése 1906-ban lett.
1911-ben megkezdődött a község villanyvilágításának bevezetése.
1925-ben az Eger-patak hídjának terve készült el.
1926-ban vasúti felüljáró épült, melynek műszaki átadása a következő évben megtörtént.
1929-ben a Lakó-patak hídjának tervét TÓBIÁS LÁSZLÓ készítette el.
1930-ban elkészült az artézi kút, mely az 1932-ben épített ingyenes hatósági fürdőhöz is szolgáltatott vizet.
1931-32-ben a Laskó-patak hídjáról leírás készült.
Feldebrő – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-13. század) a főutak nem messze haladtak el Debrőtől (délre).
14-15. században a Pest felől jövő hadiútról Kompoltnál leágazás volt Sirok felé, mely áthaladt Debrőn. A későbbiek során is a falu fő közlekedési útja a Kál–Sirok közötti út volt.
1716-ban a vármegye elrendelte a Tarnán átvezető híd megépítését.
1741-ben Mária Terézia hozzájárult, hogy Verpelétről Debrőre helyezzék a postaállomást (az itteni utat országútnak nevezik ekkor), mely azonban rövid életű volt (1746-ban Kápolnára került a posta).
A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás itt az utakat rossz minőségűnek jellemezte.
A 1882-ben a Mátra-Körösvidéki vasútvonal kapcsolta be a vasúti közlekedésbe a települést, de megállója rakodásra nem volt alkalmas, mely 1924-ben is problémát okozott Feldebrőnek (1914-ben tervbe vették megépítését, de az I. világháború, majd a gazdasági világválság a megvalósulást megakadályozta).
A postaállomás 1882-ben nyílt meg ismételten.
Feldebrő 1905 és 1910 között telefonösszeköttetést is kapott.
1927-ben kezdték el kikövezni a Vécs-Balpüspöki felé vezető utat. A ’30-as években szélesítették és javították a faluban az alvégi utat. Az Újsor utca vízelvezetését megoldották.
A település villamosítását 1930-ban kezdték, 1932-ben a közigazgatási tájékoztató jelentés szerint közvilágítás van a faluban.
1942-ben Milibák József és Fehér András a Kígyósra és a Bogarasra fahidat építettek.
Erk – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) az erki utat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
1828-ban a Heves Megyei Levéltár mérnöki iratai szerint a Holt-Tarnán lévő fahidat kijavították.
1925-ben a községen vezetett keresztül a Tarnaméra–Visznek megyei út.
Vasúti közlekedésre a Budapest–Miskolc vonalon Ludas, Tarnaörs, Vámosgyörk megállóhelyet vehették igénybe, a Vámosgyörk–Újszász vonalon Jászárokszállás és Jászszentandrás vasútállomásait használhatták.
Postahivatal 1885-ben létesült a településen. 1886-ban a Postatakarékpénztár megalakulásakor helyi közvetítőszolgálat is létrejött.
1932-ben már volt közvilágítás a településen.
Erdőtelek – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Tarnabod-Erdőtelek közötti utat jó állapotúnak minősíti.
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés, így Erdőteleken is. Helyben volt vasútállomása, mely alkalmas volt élőállat- és egyéb áruk rakodására is.
Postahivatalt 1872-ben nyitottak a településen. A távbeszélő-összeköttetés kiépítésére 1906-ban került sor.
Egerfarmos – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Farmoson átmenő közönséges kocsiutat jónak minősítette.
1891. augusztus 5-én adták át a forgalomnak a Debrecen-Füzesabony-Óhat-Polgár közötti vasutat. Ennek révén bekerült a vasút vérkeringésbe Egerfarmos is.
Egerfarmos – azonos időben miután bekapcsolódott az országos közlekedésbe – kiemelkedő személyiséget is adott a vasút-villamosítás terén – Kandó Kálmán (1869-1931) személyében. Kandó az elektrotechnika területén alkotott kiemelkedőt nemzetközi viszonylatban is.
Postahivatal 1894-ben nyílt meg a településen. Telefonvonalat 1905 és 1910 között létesítettek.
A falu közvilágításának megteremtése 1939-ben még a megvalósítandó feladatok között szerepelt.
Dormánd – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás itt az utakat rossz minőségűnek jellemezte, melyek réteken vezettek át.
Az újkorban a falu fő közlekedési útjai a Füzesabonyból Debrecenbe és a Hevesre vezetők voltak.
1870. január 9-től vasútállomása Füzesabonyban volt, 1925-ben ipari vasútvonal is összekötötték a két települést.
1934-ben a villanyáram bevezetésével a közvilágítás kiépítése megkezdődött.
A posta megnyitására 1925. október 16-án került sor. Távbeszélő-összeköttetése 1924-től volt.
Boconád – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) Heves vármegyén két hadiút vezetett keresztül. A Hevestől északnyugati irányába vezető hadiút Boconád mellett haladhatott el (a település feltételezett keletkezési ideje megengedi ezt a feltevést, ld. Etimológia).
A 14-15. században a Pest felől jövő, Adácsnál leágazó hadi- és kereskedelmi út Boconád mellett haladt el.
1752-ben Boconádra helyezték át a korábban Átányon működő postaállomást, mely a Buda–Hatvan–Debrecen–Kolozsvár postavonal 6. postaállomása volt. Rövid működés után az állomás Tarnabodra került.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Boconádnál az utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
A posta újranyitására 1885-ben került sor.
1925-ben Detk–Heves törvényhatósági műút átvezet a községen. Vasútállomása Ludas, Kál-Kápolna vagy Heves volt.
1933-ban vezették be a településre a villanyáramot.
Besenyőtelek – Közlekedés, infrastruktúra
A közép- és újkorban a faluban is keveset tettek az utak állapotának javításáért. A falun belül az esőzések és az olvadás idején sártengerré váltak az utak.
A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás itt az utakat rossz minőségűnek jellemezte, melyek réteken vezetnek át.
A besenyőtelki postaállomás megnyitására 1868–ban került sor (e dátumot dr. Szecskó Károly Besenyőtelek történetének írója 1885-re teszi: 140. oldal).
A 19. század végétől a tisztifőorvos szorgalmazta a községben az artézi kutak fúrását, a rossz minőségű ivóvíz miatt. 1909–ben került sor két kút fúrására (melyet követett egy harmadik 1929-ben). A probléma további megoldására az 1950-es évek végén került sor.
A Laskó-patak szabályozására 1905-ben belvízelvezető társulatot hoztak létre.
Távbeszélő összeköttetés 1910-től volt a faluban (e dátumot dr. Szecskó Károly Besenyőtelek történetének írója 1911-re teszi: 140. oldal).
A község villamosítása 1914-ben CZAKÓ KÁLMÁN gőzmalmának köszönhetően megkezdődött (a malom biztosította a település árammal való ellátását). Először a Nagy Olvasó Körbe vezették be a villanyt.
Az 1920-as évektől a helybeli utak állapota és javítása ügyével a helyi elöljáróság többször is foglalkozott. 1927-ben a képviselőtestület határozatot hozott a meglévő műút (kőburkolatú) kijavításáról és a földutak kőburkolattal való ellátásáról, de a munkálatok csak lassan haladtak.
1927-ben már több utcai lámpát is felszereltek (Alsó telep, Hanyi u., Postaköz, Czakó Kálmán utcájában, Nagy Péter háza előtt). A település teljes villamosítása 1944 júliusától elkezdődött, de a II. világháború miatt megakadt. A megkezdett munkát 1947 nyarától 1962-ig fejezték be.
A település már a II. világháború előtt bekapcsolódott az autóbusz forgalomba.
1952-ben Besenyőtelek-Poroszló között előregyártott vasbeton híd épült.
Átány – Közlekedés, infrastruktúra
Heves megyeszékhely, ill. Poroszló, mint birtokközpont közötti összeköttetés egészen a korai középkortól feltételezhető (10-11. század). Átány ennek az összeköttetésnek egyik állomása lehetett.
A 14. század elején Heves felől főút haladt át a településen Poroszló irányába.
1752-ben Boconádra helyezték át a korábban Átányon 1718-tól működő postaállomást, mely a Buda–Hatvan–Debrecen–Kolozsvár postavonal 6. postaállomása volt. A postamester PRUCKNER ANTAL volt.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) az Átányon átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.
A posta újranyitására 1882-ben került sor. Ekkor távbeszélő összeköttetést is létesítettek a faluban.
Hevesre és Kömlőre 1925-ben köves út vezetett, a vezekényi, tenki és egri utak dűlőutak voltak.
Vasútállomás a településhez legközelebb Hevesen volt.
Aldebrő – Közlekedés, infrastruktúra
A falu 1743-tól kezdődően létesült, a házakat Csaltól (elpusztult falu) északra az országút mindkét oldalán kellett felépíteniük a betelepülőknek.
A 18. század második felében a megyét észak-déli irányban összekötő országút vezetett át a településen. Délre, Kápolnára, Kálba lehetett eljutni, míg északi irányba Verpelét, Sirok, Pétervására és Istenmezeje vált ezen az úron közvetlenül elérhetővé.
A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás itt az utakat rossz minőségűnek jellemezte. A Gyöngyösről Egerbe vezető (ország)út érintette a falut, majd egyesült a Pestről kiinduló postaúttal.
1810-12 között átépítési terv készült a Hatvan-Eger közötti útról (hidak, átereszek), ennek az útnak egyik állomása Aldebrő volt.
1829-ben Balpüspöki (aldebrői határ) és Kápolna határában új kőhíd épül.
1834-ben a levéltári mérnöki iratok tanúsága szerint Aldebrőn a Tarna-hidat javítják.
Az 1841. évi földkönyv leírja a falu határát, mely szerint a Fácános erdő sugarasan utakkal volt behálózva, a vadászat megkönnyítése céljából.
A legnagyobb területével Aldebrőhöz tartozó Balpüspöki elpusztult település határnévként tovább élt, itt 1859-ben a Tarnóca-patakon egynyílású kőhíd épült.
A postahivatal megnyitására 1885-ben került sor. Távbeszélő állomás 1910-től működött Aldebrőn.
A Tarna folyón 1925-ben már egy 20 m hosszú, 6 m széles vasbeton híd vezetett át (ez a híd 1942-ben is állt).
A falu a vasúti közlekedésbe a Mátra–Körösvidéki Helyi Érdekű Vasút megépítésével kapcsolódott be. Annak vonalán 1925-ben vasúti megállóhely a 21. sz. őrhelynél volt, melynél nem volt rakodóhely kiépítve. Áruszállításra így a Budapest–Sátoraljaújhely fővonalán lévő Kál–Kápolna állomást vették igénybe.
1933-ban a villamos közvilágítás már megvalósult a településen.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Zaránk – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Zaránkon az 1768. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Námesni Ferenc iskolamester tanította a gyerekeket. 1770-ben a római katolikus elemi iskola tanulói létszáma 38 fő volt. 1772-ben és 1775-ben 20 elemi iskolást írtak össze, 1774-ben 30 tanulót számláltak. A tanórákon írást, olvasást és hittant tanultak, 1775-ben viszont nem volt írástanítás az iskolában. Három tanító nevét ismerjük, 1770-ben Mile József, 1772-ben Szalai József oktatta a gyerekeket, 1774-ben és 1775-ben Berényi Sándor vezette az iskolát. Az oktatómunkájukért a községtől kaptak fizetést, évenként 10 rajnai forint és 10 pozsonyi mérő búza volt a tanító javadalma.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1845-ben az iskolába járók száma 76, a következő két évben pedig 62 volt. 1863-ban a településen a tarnamérai római katolikus plébániához tartozó elemi fiókiskola működött. Az iskola épülete a község tulajdonában volt, az oktatás egy tanteremben folyt délelőtt három, délután két órán keresztül. A tanító egyúttal a kántori teendőket is ellátta, hitoktató a tarnamérai plébános vagy az ottani kántor volt. Az iskolában 110 gyerek, 65 fiú és 45 lány tanult.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1887-ben a 129 iskolaköteles tanuló mindegyike járt iskolába. Egyetlen tanító foglalkozott az összes tanulóval, s egy terem állt rendelkezésükre. Új iskola megépítésére 1897-ben került sor. 1933-ban egy községi elemi mindennapi népiskola, egy római katolikus elemi mindennapi népiskola és egy községi általános továbbképző népiskola volt a településen. Az oktatást három tanító végezte, 1935-ben Lövey Lajos, Máté András és Kun Zoltánné.
1925-ben nyári menedékházat is működtettek július és augusztus hónapban a településen, mely a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezte szüleik távolléte, azaz munkavégzésük ideje alatt.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb társulások, közösségek, melyek közéleti, szakmai, vallási, politikai és kulturális céllal országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Zaránkon az első egyesület, a Katolikus Kört 1897. február 16-án alakították. 1910-ben jött létre 27 fős létszámmal a Zaránki Gazdák Szövetsége, másik elnevezéssel a Gazdakör. 1927-ben megalakult az Önkéntes Tűzoltó Testület. 1935 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1946-ban Vadásztársaságot hoztak létre.
Zaránk – Gazdaságtörténet
A falu középkori és korújkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés, néhány szórványnak tekinthető történeti forrásadat áll rendelkezésre. A részben sík, részben lankás vidéken fekvő terület szántóföldi és állattartó gazdálkodásra egyaránt alkalmas volt. 16. század közepén készült adóösszeírások (török és dézsmajegyzékek) szerint gabonából, bárányokból, sertésekből, valamint méhkasok után fizettek az itt lakók adót. A 17. század végén a település lakatlanná vált, 1701-ben taksás jobbágyok és majorsági cselédek népesítették be. Ők 1720–1730-ig a földesúri majorgazdaságban dolgoztak. A földesúr cselédeinek évente földet osztott az általa nem művelt határterületből, s 1730 után a földek nagy részét már telket bíró jobbágyok használták. 1770-ig a határt az igaerő nagyságán alapuló újraosztásos földközösségi rendszerben művelték. Az úrbérrendezéskor a jobbágyföldek kiadása a vármegye mérnökének segítségével történt, mivel a jobbágyoknak juttatott földek között sok vízállásos, művelésre alkalmatlan terület volt. 1836–1844-ben a földesurak arányosítási eljárása során bevezetett új határfelosztáskor ugyanez ismétlődött meg, mely a jobbágyok szolgálatmegtagadásához vezetett.
Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után a település határának művelési ágak szerinti megoszlása a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 2499 | 1270 | 753 | 340 | |||||
| 1897 | 2584 | 1548 | 35 | 492 | – | 405 | – | 15 | 89 |
| 1935 | 2520 | 2172 | 41 | 42 | 1 | 161 | – | – | 103 |
Az adatok szerint a szántóföldi művelés alá vont területek nagysága jelentősen megnövekedett. Míg 1866-ban az összterülethez viszonyítva a szántó 50,8 %-os arányt tett ki, 1935-ben már 86,2 % volt. Mindez a rét és legelőterületek nagyarányú visszaesésével járt, ezeket törték fel ugyanis, s vonták szántóföldi művelésbe. Termesztett növényei közül a 20. század első harmadában első helyen áll a búza, majd az árpa, a zöldtakarmány, a kukorica, a takarmányrépa, kevés rozs, burgonya, mák, dinnye és lencse.
A gazdaságok száma 1897-ben 141, 1935-ben 324 volt. Birtoknagyság szerinti megoszlás szerint 100–200 kh birtokkal 2 fő rendelkezett, 50–100 kh területe 4 birtokosnak volt, 20–50 kh nagyságú földje 17 személynek volt, 10–20 kh területen 43-an gazdálkodtak, 5–10 kh földterületet 63 fő birtokolt, 1–5 kh nagyságú földdel 118-an rendelkeztek, míg 1 kh-nál kisebb területe 77 embernek volt, közülük 49 szántóföld nélküli.
Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A rét és legelőterületek szűkülésével az állatállomány jelentősen visszaesett. Változását a következő táblázat számszerűsítve mutatja:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
1897 |
1925 |
1935 |
|
| Szarvasmarha |
407 |
305 |
224 |
| Ló |
268 |
248 |
(1932-ben 237) |
| Sertés |
284 |
242 |
152 |
| Juh |
62 |
279 |
27 |
| Baromfi |
1939 |
|
|
| Méhcsaládok |
24 |
|
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható.1906-ban 2 szabó, 1 csizmadia, 1 hentes és 2 kőműves élt a faluban. 1925-ben a településen 20 fő, foglalkozások szerint 2 kőműves, 1 szabó, 1 kerékgyártó, 1 borbély, 3 kovács, 4 cipész, 1 hentes és mészáros, 2 asztalos 4 ács és 1 szikvízgyártó foglalkozott iparral. A településen jellegzetes háziipari tevékenység volt a kenderfonás, szövés és kosárfonás.
1906-ban 2 kereskedő élt a faluban. 1902-ben Kerületi Fogyasztási Szövetkezet elnevezéssel szövetkezetet alapítottak. 1925-ben a kereskedelem lebonyolításában két takarmánykereskedő és egy terménykereskedő vett részt, a helyi ellátást két szatócs és a Hangya Szövetkezet végezte. A tejtermékeket a helybeli tejszövetkezet útján értékesítették. 1925-ben két kocsma és egy vendéglő volt a faluban.
1935-ben már működött a település egyetlen hitelintézete, a Zaránki Hitelszövetkezet az Országos Központi Hitelintézet tagjaként.
Zaránk – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Zaránk, Szaránk
Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871–1874 kisközség, 1874-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái1902-ben: Újmajor-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983. Hevesi járás
1984–1990 Heves város
Tófalu – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Tófalu, Tótfalu, Tótfalva
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség
Külterületi lakott helyei, pusztái 1902-ben: Honvédhalom-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1950. január 31. Egri járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Tófalu – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Tófalun 1770-ben működött római katolikus elemi iskola, ahová 20 tanuló járt. Két évvel később is ugyanennyi tanulót írtak össze a településen, 1775-ben csak 12 fő iskolást számláltak. A tanórákon 1770–1772-ben csak olvasni tanultak a gyerekek, 1775-ben az írás és a hittan is a tananyag részévé vált. Az iskola tanítója Bokross György volt, aki az összeírást készítők szerint taníthatná a gyerekeket latin beszédre és írásra is, de a szülők elvonják gyermekeiket az iskolától, azoknak részt kellett vállalniuk a munkákban. 1770-ben minden egyes tanuló után a szüleik 30 krajcárt fizettek a tanítónak, 1772-től már a község fizette a tanító javadalmát. Évente 8 rajnai forint készpénz és 9 pozsonyi mérő búza volt járandósága.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1925-ben a településen 2 tantermes római katolikus elemi népiskola működött, ahol két tanító oktatta a gyerekeket. Ebből az évből található adat arra is, hogy volt Tófalun nyári menedékház is, mely a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezte szüleik távolléte, azaz a nyári munkavégzésük ideje alatt.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Tófalun az első egyesület, az Önkéntes Tűzoltó Egylet 1890. október 16-án alakult. 1907-ben létrejött a Tófalui Gazdák Szövetsége. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1925-ben Aldebrői és Tófalui Vadásztársaságot hoztak létre Tófalu székhellyel. 1935 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen.
1925-ben községi könyvtára is volt.
Irodalom:
Sugár István: Az elemi iskolai népoktatás Heves megyében 1770–1775 között. Archivum 1. Eger, 1973. 49–84.
Tiszanána – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Tiszanánán római katolikusok és reformátusok (ők többségben) egyaránt éltek, iskolát mindkét egyház működtetett a településen. A kálvinista elemi iskolába 1771-ben 111 tanuló járt, s külön oktatták a lányokat és a fiúkat. 1772-ben 120 főre nőtt az iskolások száma. Tanítási az órákon olvasni, írni és számolni tanultak, 1772-ben a „grammatica” is szerepelt a tananyagban. 1771-ben két tanító, név szerint Dávid Péter és Pécsy István végzett oktatómunkát, 1772-ből Vitéz József tanító nevét ismerjük. Ez utóbbi munkájáért a községtől kapott javadalmazást, 42 rajnai forintot és 20 pozsonyi mérő búzát, amit még megtoldottak 40 pozsonyi mérő búzával a jobb megélhetése végett.
A római katolikus iskoláról az első adat 1768-ből származik, az ekkor készült egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Tary András tanította a gyerekeket. 1771-ben 11 gyerek járt ebbe az iskolába, a következő évben pedig mindössze 7 tanulója volt az intézménynek. A hitoktatás mellett a tananyagban szerepelt az írás és olvasás. A tanító Tary (Tury) András volt továbbra is, aki 1772-ben szintén a községtől kapta fizetését. Ez évi 20 rajnai forint készpénz és 19 pozsonyi mérő őszi búza volt. 1777-ben Eszterházy Károly püspök adományából új iskola és tanítói lakás épült.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1851-ben a településen 250 iskolást írtak össze, akiket négy tanító oktatott.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
A római katolikus iskola 1875-ben új épületet kapott, a volt uradalmi tiszti lakban került elhelyezésre. 1878-ban Schlauch Lőrinc szatmári püspök Puszta-Dinnyésháton a tanyán élő gyerekek oktatására iskolát állított fel. 1887-ben a pusztai iskolába 56 gyerek járt. Tiszanánán két tanítót foglalkoztattak. Egyikük Mondok Ferenc volt, aki 1880-ban bekövetkezett haláláig 54 éven át tanította a gyerekeket, s látta el a kántori teendőket. 1887-ben a római katolikus iskola tanulóinak létszáma 405 volt, akiket két tanteremben tanítottak. 1891-ben a megnövekedett tanulói létszám miatt harmadik tanítói állást szerveztek. 1896-tól megkezdődött a gazdasági ismétlő évfolyamon is a tanítás Bíró Kálmán tanító vezetésével.
1910-ben az iskolát földszintes szárnyrésszel bővítették, s ekkortól állt a negyedik tanító is szolgálatba. 1925-ben már öt tanítója volt az intézménynek. 1935-ben négy tanteremben két elemi iskolát, egy általános és egy gazdasági továbbképző iskolát működtetett a római katolikus egyház. 1945-ben az egyházközség a Puszta-Dinnyésháton működő iskola fenntartását nem tudta tovább vállalni, így a szeptember 8-ai ülésükön annak állami fenntartásba adásáról határoztak.
A református iskola a templomuk szomszédságában volt. 1887-ben 405 tanulója volt. 1925-ben 3 tanterem tanultak az iskolások 2 tanító irányításával. 1932-ben már három tanerőssé vált az iskola, ahol az elemi iskolai évfolyamok mellett gazdasági továbbképző is működött.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
1900-ban egy állami óvoda is volt a településen, ahol 1925-ben két teremben 2 óvónő foglalkozott a 3-6 éves gyerekekkel.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Tiszanánán a felekezeti különállás a közösségi életben is megmutatkozott, külön alakították meg egyesületeiket. 1881. január 30-án a katolikusok 105 fővel létrehozták a Felsővárosi Olvasókört, a reformátusok 1894. február 11-én szintén 105 taggal Alsóvárosi Olvasókört alakítottak.
Az Ipartestület 1894-ben jött létre. 1912-ben Iparosok Olvasóköre alakult 160 katolikus taggal. 1920-ban Katolikus Ifjúsági Egyesület kezdte meg működését. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1933-ban megalakult az Országos Gazdasági Liga helyi csoportja, 1935-ben pedig a Vöröskereszt alakította meg tiszanánai szervezetét. 1934-ben jegyezték be a Római Katolikus Földműves Dalkör létrejöttét, a reformátusok külön Dalkört hoztak létre. 1937-ben megalakult a községben a Magyarországi Bércséplők és Géptulajdonosok Országos Szövetségének fiókegyesülete. 1938-ban Önkéntes Tűzoltó Testület jött létre. 1941-ben a Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége helyi egyesülete alakult meg, s ugyanebben az évben megszervezték az Országos Egészségvédelmi Szövetség helyi szervezetét. 1946-ban Vadásztársaságot hoztak létre.
A helyi művelődést segítette még a községi népkönyvtár, mely 1925-ben már biztosan létezett, és az 1938-ban átadott Szent István Népház.
1927-ben mozgóképszínház működésére adott a képviselőtestület engedélyt.
Tiszanána – Gazdaságtörténet
Az egri püspökséghez tartozó település lakosai a kora középkorban a szántóföldi gazdálkodás mellett állattenyésztéssel és leginkább halászattal foglalkoztak. A falu melletti folyószakaszon 1486 és 1493 között vizafogót létesítettek. A halfogó rekeszhez szükséges faanyag szállítása Nagytályától az 1551. évi urbárium szerint az itt lakók kötelessége volt, csakúgy, mint annak elkészítése. A kifogott hal egyik harmada a püspök földesurat illette meg, a többi részen pedig egyenlő arányban a falu és a halászmester (szegyemester) osztozott.
1550-ben már török részre is fizetett adót a faluban lakó 14 nős férfi búzából, kétszeresből, szénából, bárányból, méhkasok és sertésszaporulat után, továbbá a halászat és halfogók jövedelméből. 1552-ben Eger ostromakor a település elpusztult, 1558-ban újra lakott, 1566-ban a tatárok égették fel. Az egri vár török kézre kerülése, 1596 után a kamara kezelésébe ment át, s az innen származó jövedelmet Ónod és Szendrő végvárak fenntartására fordították. A török kiűzése után az 1696. évi portaösszeírás szerint a vármegyei és állami adó alóli mentességgel segítették elő a település benépesülését. A határban rendelkezésre álló kevés szántóterületet 1728 táján Kömlő, Hídvég- és Magyarád-puszta területein földterületek bérlésével növelték, saját, nehezen megművelhető földjeik szarvasmarhák és juhok legeltetésére szolgált. Az öntésterületeken nádat termeltek. A falu a püspök földesuraival kötött szerződések alapján a18. század közepéig évi egyszeri, meghatározott összeget fizetett a határ haszonvételeiért. 1764 után bevezetésre került a szabályozott telekrendszer, s az adókat egyénenként, természetben kellett leróni, a robotváltságot pedig teleknagyság szerint kellett megfizetni. Az úrbérrendezés során a rét egy részét szántóföldként adták ki. Jelentős szántóterület veszteség érte a falut 1770-ben, amikor az addig általuk használt Kömlő-pusztát Eszterházy Károly püspök földesúr benépesítette, s azt a tiszanánaiak tovább nem használhatták.
1804 után a település a szatmári püspökség birtokába került, amely majorsági gazdálkodást állattartásból, juhászatból folytatott. Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően 1859-ben jött létre a püspökséggel a megállapodás a volt úrbéri birtokok elkülönítéséről. Minden egész jobbágytelekhez 85 kishold területet adtak, melyből ténylegesen szántóföldi művelésre alkalmas terület 32,9 hold volt.
1935-ben legjellemzőbben termesztett növények a búza, kukorica és zöldtakarmány volt, mellette árpát, rozst, zabot, takarmányrépát, lencsét, repcét, dinnyét, kendert és mákot termeltek. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 14973 | 3666 | 3971 | 4930 | 147 | ||||
| 1897 | 15223 | 9468 | 155 | 1633 | 17 | 2466 | 222 | 38 | 1224 |
| 1935 | 15029 | 10502 | 124 | 1207 | 3 | 1986 | 268 | 8 | 931 |
A táblázat adatsorai szerint a szántóföldi művelés alá vont terület nagysága lényegesen megnövekedett: míg 1866-ban az összterülethez viszonyított aránya 24,5 %-ot tett ki, addig 1896-ra már 62 %ra, 1935-ben pedig 69,8 %-ra emelkedett. Mindez a rét és legelőterületek rovására ment végbe, ezeket törték fel, s vonták szántóföldi művelésbe.
A gazdaságok száma 1896-ban 740, 1935-ben 1305 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 100 kh felüli birtoka volt 13főnek, 50–100 kh közötti birtokkal rendelkeztek 28-an, 20–50 kh területű birtokosok száma 87, 10–20 kh területű birtoka 143 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 181 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 323. Az 1 kh alatti területet bírók száma 529 volt, közülük 282 fő nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a jelentős rét és legelőterületek biztosítottak jó feltételeket. 1799-ben a majorságnak 900 darabos juhászata volt, a jobbágyok közös legelőre járó állatállománya 770 ló, 246 ökör, 430 tehén és 2554 juh volt. A 19. század végén továbbra is jelentős számban tartottak szarvasmarhát, lovat és juhot. A sertés és baromfi a lakosok hússzükségletét biztosította. Az állatállomány alakulását a következő táblázat mutatja:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1925 |
1935 |
| Szarvasmarha |
2858 |
2300 |
1886 |
| Ló |
1255 |
733 |
880 |
| Sertés |
2506 |
1525 |
1466 |
| Juh |
318 |
1435 |
1744 |
| Baromfi |
8898 |
|
.. |
| Méhcsaládok |
73 |
|
.. |
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A korai ipari vállalkozások közül 1763 körül a településen téglaégető működött, melynek létrehozása a templom építéséhez kapcsolódott. 1768 táján előírták, hogy a lakóházakat is téglából kell építeni, így a szükséges téglák előállítása is itt történhetett. Az 1783-ban készített első katonai felmérés térképén a téglaégető helyét a falutól nyugatra jelölték.
1906-ban 9 kovács, 1 lakatos, 1 bádogos, 6 asztalos, 3 kerékgyártó, 6 szabó, 5 cipész, 7 csizmadia, 3 hentes, 2 mészáros, 8 ács, 2 kőműves, 2 borbély, 1 olajsajtoló, 1 kötélgyártó, 1 szűcs és négy egyéb ipari foglalkozású élt a településen. 1925-ben a helyi ipar képviselői 57-en voltak, mesterségek szerint kovács 9 fő, lakatos 1 fő, asztalos 5 fő, cipész 10 fő, csizmadia 2 fő, szabó 4 fő, kőműves 4 fő, ács 5 fő, kerékgyártó 4 fő, szíjgyártó 2 fő, kocsigyártó 1 fő, bádogos 2 fő, hentes 2 fő, mézeskalácsos 2 fő, borbély 5 fő. 1923-ban két gőzmalom volt a településen, a Tiszanánai Egyesült Gazdák Gőzmalma és a Tiszanánai Takarékpénztár Hengermalma és két szikvízgyár is működött.
A kereskedelem egyik színtere a 4 országos vásár és a heti egy piacnap volt. 1906-ban a kereskedők száma 21 volt. 1925-ben a községbeli kereskedések statisztikai adataiban 2 rőföst, 7 vegyeskereskedést, 2 nyersbőr kereskedőt és 1 készbőr kereskedőt tüntettek fel. A településen működött még a Tiszanánai Alsóvárosi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, 1906-tól a Tiszanánai Felsővárosi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet és a Tiszanánai Kisgazdák és Iparosok Önsegélyező Szövetkezete. 1925-ben 7 kocsma 1 vendéglő és egy szálloda volt a faluban.
A helybeli hitelintézetek közül az elsőt, a Tiszanánai Kölcsönös Önsegélyező Egyletet 1904-ben alapították. 1935-ben a Heves Megyei Takarékpénztár Tiszanánai Takarékpénztára és a Tiszanánai Hitelszövetkezet (alapítva 1920) segítette a helyi hiteléletet.
Tiszanána – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Tisza-Nána, Nána, Egyházasnána
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség
Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Kistag, Fagyal, Örsi puszták, Plébániatanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tiszai járás
1883–1950. január 31. Tiszafüredi járás
1950. február 1.–1950. május 31. Füzesabonyi járás
1950. június 1.–1983. Hevesi járás
Tenk – Gazdaságtörténet
A 16. század közepéig önálló jobbágyfalu történetéről alig néhány forrás tesz említést. 1546-ban a Losonczy István birtokához tartozó 4 jobbágyportát a törökök elpusztították, s csak a 17. század végén lettek lakosai. 1694-ben az Erdőtelekhez tartozó pusztát Buttler János megkísérelte betelepíteni, de a Jászságba szökött jobbágyok visszaköltöztetése sikertelen maradt. Határát 1725-ben 10 egerszóláti, 4 szentdomonkosi gazda és két egri mészáros bérelte. 1788-ban 378 kh majorsági szántóföldet üzemeltetett gróf Buttler Gábor és több más birtokosnak is itt volt majorüzeme. A búza termesztése mellett adatok vannak szőlő, dohány, cukorrépa, kender és kukorica ültetésére, termelésére is. Állatok közül szarvasmarha és sertés tartására vonatkozóan v