Újlőrincfalva – Művészettörténet
A II. József rendeletére 1782-ben készült úgynevezett Pfarr-Topographie egyházmegyei összeírás adatai szerint a településen a vallási hovatartozás vonatkozásában a lakosok csupán 30,9 százaléka tartozott a katolikus egyházhoz. Vagyis a 188 lélekből csupán 58 fő. A többiek a megreformált hitet vallották. A plébánia majdhogynem egy óra járásra volt a falutól, a titulusa Tanító Krisztus volt. 1936-ban Juhász Alajos igazgató-tanító Tiszahalász történetét megörökítő leírásában a település hitéletéről pedig a következőket írta le: „Két felekezet volt. Papjuk bizony egy sem volt, így is megfértek egymás mellett békességben. Olyan a magyar, mint a nyárfatőke. Nem hasad az ketté, ha éket nem vernek közé… Templomuk is csak afféle vályogviskó volt, de a buzgóság annál nagyobb.” A Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére 1863-ban készült települési helynévvizsgálat alkalmával Saáry Ágoston jegyző egzaktabb adatai szerint a falu „lakossága 370 lélekből áll, ezek között 250 római katolikus, 120 református vallású. Templom nincs. Egyházilag az elsők Sarud községhez, utóbbiak Poroszló mezővároshoz tartoznak. Iskolája mindkét vallásfelekezetnek van.”
Az 1881-re „felépült új falu” lakosai a 20. század elején kezdtek el azon gondolkodni, hogy saját templomuk legyen.
Református templom
1903
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Tervezte: Mátray Sándor egri építész
Harangja: 1764. Josep Steinstock (Tiszaszőlős korábbi harangja)
Először a reformátusok vállaltak nagy áldozatot, hogy az új faluhelyen végre felépüljön templomuk. A 18. századi források utaltak rá, hogy 1675-ben már állt egy „gerendából készült imakunyhó”, melyet a megreformált hitre áttértek használtak. Feltehetően ez volt az az imahely, melyet 1739-ben a katolikusoknak átadtak, s amely 1752-ben életveszélyes állapota miatt használhatatlanná vált. Tiszahalász pusztulása után, az új falu felépítésével egy időben, a reformátusok azonnal hozzáláttak a templomalap gyűjtéséhez. Ez meglehetősen lassan gyarapodott, az 1884-es presbiteri gyűlés leltárjegyzéke szerint az ingóságok mellett ekkor „negyven darab kötvény, az egyház kamatra kiadott tőkepénzéről” létezett. Az újlőrincfalvi református egyház felszerelése a kor hasonló gyülekezeteihez képest igen gazdag volt, s többségük még az áttelepedés előtt készült. Az énekeskönyvek, az ón kanna (18. század), két kancsó, melyből a szőlőlevelekkel és kancsóval díszített 1856-ban készült. Felirata: „Tisza Halászi Eklézsija számára készítetet Tisza Füreden Kesz nyuzó Gáspár 1856dik évb.” Vagya magyar mester által készített aranyozott és ezüstözött réz úrvacsorapohár a 16. századból, illetve a török motívumokkal díszített 17. századi ezüstözött úrvacsoratányér érdemel említést.
A presbitériumi iratok szerint 1891-ben már 2287 forintja és 58 krajcárja volt a közösségnek, s már felvetődött bennük, hogy az ideiglenes segédlelkész helyett lelkésztanító őrködjön a katolikus tengerben élő kevés számú református lélek és a materiális gyülekezeti vagyon felett. A leendő lelkésznek 41 hold szántót, egy „tisztességes házat 900 négyszögöl telken” és 558 forintos fizetést ajánlottak.
A templomépítés az 1898. december 27-i presbitériumi gyűlésen fogalmazódott meg. Béky János lelkészre és Nagy János gondnokra hárult a feladat, hogy alkalmas időjárás lévén a kőszállításra, kérjék meg az esperesi beleegyezést, s kezdjenek tárgyalásokat Mátray Sándor egri építésszel. Az 1899. januári tanácskozáson kiderült, hogy az esperes nem ellenzi a templomépítést, de felhívta a figyelmet az iskola és a lelkészlak tetőszerkezetének rossz állapotára, és bővítésének szükségességére is, s emellett aggodalmát fejezte ki, miszerint az építkezés „igencsak próbára teheti majd a kisszámú közösség teherbíró képességét”.
Mátray Sándor 1899. április 9-én mutatta be az épület terveit a gyülekezetnek. A költségek magasnak mutatkoztak, mégis elkezdődött az építkezés. Az alapozási munkák után 1902. július 28-án kötötték meg a szerződést a poroszlói Vörös János téglamesterrel 100.000 első és másodosztályú tégla elkészítésére. A hívek közmunkával járultak hozzá a templomépítkezéshez, bár voltak olyanok, akik a rájuk eső kötelező részt megtagadták. 1903. március 30-án döntött a presbitérium a tisza-szőlősi harang átvételéről, amit Hőnig Frigyes az egyházuk javára felajánlott. A harang felirata: „Tisza Szőlősi reform. szt. eklezsia tsinál 1764. Josep Steinstock”. A harang átalakítása 140 koronába került, s az egyháztagok egyöntetű döntése alapján saját maguk vásárolták meg hitelből, „2-3 év tőkekamat kitörlesztéssel”. A második harangot 1936-ban vásárolták meg gyűjtésből. 1903 májusában kapta meg munkájáért Mátray az utolsó részletet, 3000 Ft-ot. A teljes vállalt összeg 10.000 forint volt.
1903. október 18-án avatták fel az egyszerű, homlokzati tornyos templomot.
RÓMAI KATOLIKUS TEMPLOM
1938
Titulusa: Kisboldogasszony
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Építtette: Szmrecsányi Alajos egri érsek
A templom építésére vonatkozó iratok nem ismertek, néhány adatból mégis felvázolható a római katolikus hívek templomának létrejötte. A falu 19. század végi áttelepítésekor egy 600 négyszögöles területet jelöltek ki a leendő templom számára, de az építkezés az elszenvedett árvízkárok után természetesen nem kezdődött el. 1890 áprilisában a sarudi plébános, Újhelyi Alajos a következőket írta le: „A lőrinczfalvi római katolikus hitközség a kitelepítéskor igen mostoha sorban részesült, sem a templom, sem az iskola egy talpalatnyi birtokot nem kapott, úgyhogy csupán a 600 négyszögöl templomhelye és szikes-rossz talajú temetője van. Mindezek dacára ez évtől a templomnak két forint másodosztályú adót kell fizetni, jólehet annak 600 négyszögölnyi templomhelyét bérbe nem vette senki, mert köztéren, kerítetlenül lévén nem használható. A temető csekély évi haszna az iskolára, mint imahelyre fordíttatik.” A lőrincfalvi katolikusok tehát iskolájukban kialakított imahelyet voltak kénytelenek használni. Harangot 1899-ben rendelték a budapesti Pocdech József utódainak harang- és ércöntödéjétől, melyért 22 forint 85 krajcárt fizettek.
A templom megépítését szolgáló gyűjtés csak 1901-ben indult el. Egy országos gyűjtés segítségével az első világháború előtt már 29-30.000 korona állt rendelkezésükre, amit takarékbetétbe és hadikölcsönbe fektettek. A pénz elértéktelenedése folytán a háború után ismét ott álltak a katolikusok vagyon nélkül, reményük ismét elveszett, mely helyzetet jól mutatja, hogy a pusztán álló területet 1926-ban átengedték a Levente Egyesület részére gyakorlótérül. „Lelkük mélyéből fakadó óhajuk, hogy a községben katolikus templom épüljön” Szmrecsányi Alajos egri érsek Őeminenciája segítségével teljesült, aki 25. éves érseki főpásztori jubileuma alkalmából és emlékére építtette fel az újlőrincfalviak templomát dr. Glattfelder Gyula csanádi megyéspüspök indítványozására. A templom felszentelése a szent évben, 1938. szeptember 8-án történt Kis-Boldogasszony tiszteletére.
Az újlőrincfalvi katolikus közösség 1940-ig a sarudi plébánia fíliája volt, az egri érsek az év február 27-én emelte plébánia rangra, ellátása azonban ezután is Sarudról, majd Poroszlóról, később Tiszanánáról történt.
Az Óhalászi (Tiszahalászi) emlékkereszt
1848 – 1989-ben helyreállították
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Temetőkereszt
1882
Műemléki felügyelet alatt nem áll
1882. március 21-én Bárány Ferenc azzal a kéréssel fordult az érsekséghez, hogy főpásztori engedélyt kérjen a temetőben egy kereszt felállítására. Leveléből kitűnik: „Az áttelepített halászi (Tiszahalász) róm. kath. hívőknek új és körülhatárolt temetője mindeddig nem lévén fölszentelve és így tulajdonképpen temetkezési helyök sem lévén (…) az árvíz sújtott lakosság áldozathozatalra nem lévén képes, abból mindaddig hiányzik isteni Megváltónk jelképe a Feszület.” A plébános a templom pénztárában meglévő 105 forint „felülbevételt” szánta a faragott kereszt és a temetőkapu elkészítésére, melyre engedélyt kért. Schlauch Lőrinc püspök természetesen beleegyezett a kérésbe.
A temetőben 1882-ben állították fel a feszületet.
Kereszt
1893
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Faluközpont
Az árvíz sújtotta Tiszahalászról való áttelepítés 15. évfordulójára állította a falu közössége ezt a keresztet a település központjában. A tulajdonképpeni hálaadás, az életbenmaradás és a biztos Isteni segítséggel megvalósuló jövő szimbóluma lett. A keresztalapításhoz való tőkét a hívek még Tiszahalászról hozták magukkal, mint azt az új sarudi plébános, aki a falu katolikus lakosságának a lelkipásztora volt, 1892-es levelének sorai mutatják. „Lőrincfalva fiókegyházában a hívek a községi elöljárósággal egyeztetve egy kőkeresztet óhajtanak községükben felállítani. Hogy dicsérendő czéljokat könnyebben elérhessék, segélyül fel ajánlottam a régi elpusztult Tisza-halász községben létesített Barta-féle 10,50 forint kereszt-alapítványi tőkének az alapítványi hivatalnál 1886-ban elhelyezett 20 forint ipartőkének és mindkét tőkének ez év végéig kamatait.” Ezt a 32 forintot a sarudi plébános sajátjából még 20 forinttal ki is egészítette. A kereszt-alapítványi tőke egy 1811-ben Tiszahalász elején állított pléh-Krisztusos fakereszté volt, melyet az árvíz elpusztított, ám a fenntartási összeg még létezett. Újhelyi Lajos plébános tehát felhatalmazást kért és kapott a kereszt felállítására, mely a lakosok közös akaratából a falu védelmére fel is állíttatott és fel is szentelttetett.
Életfa – Óhalászi emlékoszlop
1994
alkotó: Huber András és Varga Géza
A falu szimbólumává vált, az ágakat, fatörzseket közvetlenül felhasználó, illetve a fa ember által átalakított elemivel, jelesül fazsindely-szerű lapocskákkal beborított faszobor: Életfa-szobor. E mű átmenet az élő és az élettelen tárgy, a természet és az ember alkotta mű között. Valójában műtárgy, de benne sűrűsödik mindaz, amit az organikus világ megtartó erejéről vallunk. Szimbóluma a pusztulás utáni feltámadásnak, az élni akarásnak – tehát az árvíz által elpusztított falu újjáéledésének. A műalkotás táblája szerint a község kitelepítésének 116. évfordulójára állíttatta a helyi önkormányzat 1994-ben. Az Országos Szerencsejáték Alap támogatásával Tisza-Halász emlékére alakították ki azt a parkot, amelyben a 11 és fél méter magas Életfa áll.
Újlőrincfalva – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Az 1746. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a településen iskolamester működött, de 1774-1775-ben készített megyei iskolai összeírásban már nem szerepel a falu.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1851-ben két felekezet (református és katolikus) működtetett a faluban iskolát, amelynek épülete „igen rossz” volt az összeírás készítői szerint. A tanulók száma ekkor 65 volt.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
Az új faluhelyen 1880-ben megépült az iskola, azonban a római katolikus és református egyház egyaránt igényt tartott rá. 1882-ben született megegyezés, mely szerint az intézmény a római katolikus egyház működtetésébe kerül, és a református iskola megépítéséig az ehhez a hitfelekezethez tartozó gyerekek tanítását is – a hitoktatás kivételével – vállalják. 1887-ben a 35 tanköteles gyerek közül 31 járt iskolába, ahol egy tanteremben egy tanító oktatta őket. 1902-ben elkészült a római katolikus felekezeti elemi iskola és tanítói lak épülete.
1925-ben a katolikus és a református egyház is fenntartott külön-külön egy tantermes iskolát, ahol osztatlan formában tanította egy-egy tanító a gyerekeket. 1932-ben a községi elöljáróság éves közigazgatási jelentésében az állt, hogy a református iskola megszűnt. 1934-ben a római katolikus egyházközség új iskolaépületet építtetett. 1935-ben Juhász Lajos és Molnár József voltak a tanítók.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
A településen az első egyesület, az Önkéntes Tűzoltóegylet 1899. szeptember 10-én alakult meg. 1925-ben jött létre a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a nagyközségben. 1935-ben szervezték meg a Katolikus Olvasókört, 1944-ben pedig megalakult a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet helyi fiókszervezete.
1931-ben 110 kötetes Népkönyvtárat hoztak létre a településen.
Újlőrincfalva – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. Az egri püspökség birtokához tartozó falu már az 1261. évi okleveles említésben jellemzően halászattal foglalkozó településként szerepel. A Nagymorotva és Zsukmorotva nevű halászóhelyeken kifogott halak fele a püspökséget illette, másik felén a szomszédos Magyarádiakkal osztoztak.
1546-ban a településen 11 portát írtak össze, melyből négy már elhagyottként szerepelt. 1552-ben lakói elhagyták, de hamarosan visszaköltöztek, mert 1558-ban öt lakott telket írtak össze. 1570-ben már török részre is adózott 11 háztartás. 1609-től kincstári kezelésbe került, majd 1630 körül ismét a püspök birtokává vált. 1675-től a települést lakói elhagyták. 1683-ban 3 telkes és 3 zsellér lakója Poroszlón élt, az ottani földesúrnak fizette adóját.
1694-1695-ben ismét benépesült. Szántóföldi művelésre nem volt alkalmas határa, fő gazdálkodási ága továbbra is a halászat maradt. A falu lakosságát alkotó uradalmi halászok a szerződésük szerint évente a Tiszából kifogott halakból 2000 élő halat adtak az egri és felsőtárkányi halastóba, s a püspök számára halászták az uradalom Morotva tavát. 1766-ban Eszterházy Károly püspök 20 szerződéses halászt, rétet adva nekik, telkesjobbággyá tett, s a település jobbágyfaluvá lett. Az 1770-es úrbéri kérdőpontokra adott feleltek szerint a település lakói minden héten tartoztak halat adni a püspöki udvar számára, ezen túl kötelesek voltak 480 kéve nádat vágni. Szántófölddel nem, csak réttel rendelkeztek.
Az 1771. évi úrbérrendezéskor a határt harmadik osztályúnak minősítették, a 20 negyedtelkes jobbágynak rétet adtak. 1804-ben a megalakított szatmári püspökség birtoka lett. A 19. században továbbra is a halászat jelentette a fő megélhetési forrást. 1868-ban megtörtént az úrbéri elkülönözés, ekkor kijelölték a kender-, kukorica- és krumpliföldeket, a szántóföldeket pedig rétekben adták ki. Az 1876. évi árvízben a település elpusztult, majd a szatmári püspök által rendelkezésre bocsátott új területen, Felső-Magyarad pusztán épült újjá. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1896 és 1935 között a következő képet mutatja:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1896 | 7327 | 605 | 14 | 2235 | – | 2755 | 687 | 2 | 1029 |
| 1935 | 5748 | 1129 | 16 | 1744 | 1 | 2027 | 617 | 3 | 211 |
A 19. század végétől 1935-re a szántóföld területe majdnem kétszeresére növekedett, de az összterülethez viszonyítva továbbra is a rét (30,34 %) és legelő (35,26 %) magas aránya maradt jellemző. A szántóföldeken kukoricát, zabot, búzát, árpát és burgonyát termeltek.
A gazdaságok száma 1896-ban 123, 1935-ben 140 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint 1000 kh nagyságot meghaladó birtokos 1 volt, az 500 és 1000 hold közötti területet a közösben hagyott kaszáló és legelő jelentette. 100 kh és 500 hold közötti birtokból kettőt számláltak, 20–50 kh területű birtokosok száma 5, 10–20 kh területű birtoka 7 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 22 főnek volt, az 1–5 kh területtel rendelkezők száma 46. Az 1 kh alatti területet bírók száma 56 volt, közülük 39 fő nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a rét és legelőterületek biztosítottak feltételeket. A 18. században a határban a püspökség állatait legeltették. 1799-ben a jobbágyok tulajdonában 75 ló, 61 tehén és 125 juh volt. Az állatállomány alakulását a következő táblázat mutatja:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1896 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 195 | 164 | 217 |
| Ló | 125 | 140 | 133 |
| Sertés | 128 | 106 | 239 |
| Juh | 2 | – | – |
| Baromfi | 1017 | ||
| Méhcsaládok | 15 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. Újlőrincfalván nem éltek iparral foglalkozók, 1906-ban és 1925-ben is csupán 1 kovács volt a településen. 1932-ben még 2 cipész kapott iparengedély, így 3 fő lett a község iparosainak száma. Az itt élők jellemző háziipari tevékenysége a szövés-fonás és a kosárfonás volt.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. Az 1799-es leltár szerint az uradalomnak kocsmája volt a településen. 1906-ban egy kereskedőt írtak össze a településen. 1932-ben két szatócsbolt és egy kocsma volt a helyi kereskedés színtere. A lakosság piacozni és vásárra az 5 km-re fekvő Poroszlóra járt, mivel helység nem rendelkezett vásártartási joggal.
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Újlőrincfalva – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Újlőrincfalva területén lévő településekhez (Halász, Bágya, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Újlőrincfalvától délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Halász, Bágya, Magyarad nem igen láthatta a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Halász, Bágya, Magyarad településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Halász, Magyarad, Bágya is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen (településeinkhez közel) áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Halász területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.
Török hódoltság
Településelőzményét Halászt, 1542-ben Ferhát aga csapata feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén megemlíti históriás énekében (ld. Sarudnál).
Halász/Óhalász lakosai 1549-ben újratelepültek, de 1552-ben a falu elpusztult (ebben az évben a falu officiális tisztje Szirmay Pál volt, akit az ősszel 5 lovasával együtt az egri vár védelmére rendeltek. Szirmay október 11-én kitörve a várból, rajtaütött a törökön). A falu 1554-ben pusztaság, 1558-ban gyéren lakott. 1596 (Eger eleste) a falut a püspökség elmenekülése (Kassa) után a kincstár vette át, majd világiaknak adományozták (1606). 1630-ban az egri püspökség visszaszerezte Halászt. 1675 előtt lakosai a rablásoktól való félelmükben a falut elhagyták (a nevezett évben pl. egy portája maradt). 1683-ban gyér a lakossága. 1683-86-ban Halász a Bécs elfoglalását és Eger visszavételét célzó hadjárat idején ismét elpusztul. 1694-95-ben népesül be újból.
Rákóczi-szabadságharc
Az egykori faluhelyen – a Tisza közvetlen közelében – a Rákóczi szabadságharc idején a bujdosók miatt megnőtt a lakosságszám, akik a szabadságharc leverése után eltávoztak a faluból.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc idején a falu még az eredeti helyén volt (a Tisza kanyarulatában), a neve Tiszahalász volt. Nemzetőrök ebből a faluból is kikerültek, összesen 26-n (azonban a halásziakat nem sorolták zászlóaljba).
| Bán Balázs | Nagy János 24 éves |
| Bede István ifj. | Nagy József |
| Bede János ifj. | Nagy Mihály |
| Gaál Gábor | Nagy Miklós |
| Gégus János | Sebestyén Jakab |
| Hám István | Szarvas János |
| Hidetzky János | Szőllősy Imre |
| Himer Albert | Tóth András |
| Himer István | Tóth János |
| Himer János | Tóth Péter |
| Málik Ágoston | Töröcsik Ignác népjegyző |
| Mihits Ferenc | Vass János |
| Nagy János 48 éve | Víg Ádám |
Halászon 1849-ben újabb kolerajárvány volt.
Az I. világháború hősi halottai
| B. Csörgő József | ||
| Falábú János | ||
| Lőrincz János | ||
| Nagy János | ||
| Schuster János | ||
| Szarvas Vilmos | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Barócsi András | Guba Béla | Szabó János |
| Berecz József | Lőrincz János | Szilágyi András |
| Besenyei Lajos | Nagy Kálmán | Szilágyi János |
| Bóta András | Rajna János | Szilágyi Ferenc |
| Bukta József | Rutka Mihály | Tajcs Béla |
| Csörgő Elemér | Sipos Árpád | Váradi Ferenc |
Újlőrincfalva – Galéria
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Újlőrincfalva – Népszokások (jeles napok)
Születés
A születendő gyermek keresztszülei általában a szülők testvérei voltak, ennek hiányában a barátok közül választották őket. A jó barátokat már legény-leány korukban komámnak szólították.
Lakodalom
Az általánosnak tekinthető őszi házasságkötés volt jellemző Újlőrincfalván is, amikor a gazdasági év, és az egyházi rendelkezések ezt lehetővé tették.
A lakodalom előtt két héttel a vőfély hívogatni járt. Tisztségét fehér szalaggal jelezték.
Az előkészületek fontos része volt a csigacsinálás, amit az esküvő előtti vasárnapon végeztek. Az asszonyok tojást, lisztet, csigacsinálót és kötőt vittek magukkal, és közösen elkészítették az ünnepi levesbe való csigatésztát.
A lagzi csütörtöki, vagy szombati napra esett. Előtte való napon vágták le a levesbe való tyúkokat, és a birkát, amit másnap megfőztek.
Az esküvő ceremóniája a menyasszony kikérésével kezdődött, ezt követően vonultak a templomba. A menyasszony az esküvő után a vőlegényes házhoz vonult újdonsült férjével együtt. Mikor megérkeztek, a szűrösök, vagyis a hívatlan vendégek is táncolhattak a lakodalmas ház udvarán, kaláccsal, borral kínálták őket.
Az éjféli menyasszonytáncra a menyasszonyos ház vendégei is átvonultak, magukkal hozva a menyecskeruhát.
Temetés
A halál beálltát követően minden házban szokás volt a tükör letakarása. Az elhunyt testét a szoba földjére fektették, később az ágyra. Az otthon felállított ravatal mellett folyamatosan imádkoztak a rokonok, ismerősök. A sírásást is a közösség oldotta meg, a barátok, rokonok kötelessége volt ez a munka.
A temetés előtt a szobában búcsúztatta az elhunytat a pap és a kántor. A koporsót lovas kocsival, vagy szánkóval vitték ki a temetőbe. Szokás volt a temetés után egy héttel gyászmisét mondatni a halott lelki üdvösségéért.
Jeles napok
Karácsony
A 20. század közepén a tehetősebbek a poroszlói piacon borókafenyőt vásároltak, amire mézeskalács díszeket aggattak, házilag készítették a szaloncukrot.
A karácsonyi étkezés elengedhetetlen része volt a mákos kalács.
Húsvét
A húsvéti időszakban a kisfiúk délelőtt, a férfiak délután jártak vízzel locsolkodni.
Újlőrincfalva – Népi táplálkozás
A Tisza közelsége meghatározta a táplálkozást. Jellegzetes, mára már ismeretlen élelmiszer céljára használt vízi növény volt a sulyom. A szúrós tüskékkel borított termését egy 2-3 méter hosszú botra kötött bundadarabbal gyűjtötték, ebbe beleragadtak. A sulymot a piacokon is árusították. Fogyasztották nyersen, sütve, főzve, rozsliszttel és zsírral pogácsát is sütöttek belőle.
Fontos táplálék volt a tej, főleg az aludttej. A hétköznapi étkezés nagyon egyszerű volt. Reggelire kenyeret ettek hagymával, szalonnával, hozzá tejet, vagy aludttejet ittak. Dologidőben az ebéd legtöbbször lebbencsleves és paprikás krumpli, vagy bableves és száraztészta. A tésztát zsírral és tört krumplival, vagy cukrozott mákkal fogyasztották.
Kiegészítő táplálék volt a sulyom mellett a napraforgó és a tökmag, ősszel a sült tök.
Kukoricalisztből, kemencében sütötték a görhét. (kukoricalisztből készült süteményféle)
A disznóölés után megfüstölt húst félretették a nehéz nyári munkák (kaszálás, aratás) időszakára. Így kevés hús került az asztalra, a tyúkot is elsősorban a tojásáért tartották.
Újlőrincfalva – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
Halászon az első kolera-megbetegedés 1831. július 21-én volt.
1849-ben ismét kolerajárvány volt.
1876. március 24-én a Tisza elöntötte a falut, ezzel el is pusztította. A vármegye szeptember 26-i ülésén megtiltotta az építkezéseket. 1877. május 27-én született meg a belügyminiszteri rendelet az új falu felépítéséről. A falu helyét Tepély puszta és a poroszlói régi országút között jelölték ki.
Az 1879 évi nagy árvíz után Schlauch Lőrincz szatmári püspök volt a falu birtokosa, aki a községet a hidvégi pusztára telepítette és a kitelepítő püspök nevéről Újlőrinczfalvának nevezték el.
1881-ben az új falu már felépült, a régi faluhely Tiszahalász már lakatlan volt.
Újlőrincfalva – Mesterségek
A háztartás és a gazdálkodás tárgyi szükségletét, eszközeit a családok igyekeztek maguk előállítani, vagy specialistáktól beszerezni.
Elsősorban az ártér természetes növényzetét használták: a sást, a nádat, a gyékényt, a vesszőt. Ezek sokoldalú felhasználása ismert volt a Tisza-menti emberek kézműves hagyományaiban.
Nagy leleményességre utal pl. a függőcinege fészkének hasznosítása: a nyírfa pihéjéből álló puha fészket a gyermekek lábára húzták, pótolva ezzel a lábbelit. Neve: „szegényember papucsa”.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Újlőrincfalva – Gazdálkodás
A falu életét évszázadokon át az ártéri gazdálkodás határozta meg. Ez jelentette egyrészt a halászattal összefüggő fokgazdálkodást, a rideg állattartást, de az emberi léthez szükséges lakhatási, ruházkodási és élelmezési szükségletek tárgyi eszközeinek az ártéren történő beszerzési, előállítási lehetőségeit is.
A középkorban a megélhetés alapját elsősorban a halászat jelentette.
Az eredményes halászat érdekében céltudatosan szabályozták a folyó vízjárását. Ennek eredményeként alakult ki a rekesztő halászat. Ennek során – mely a legősibb halászati módszerek közé tartozott- az áradással-apadással együtt járó halvonulások útjába helyezett terelőfalak segítségével elzárták a hal útját.
A legrégebbi idők halfogási módszerei közé tartozott a vejsze és a vesszővarsa használata is.
A halászathoz hasonlóan jelentős gazdasági súlyt képviselt az ártéri tógazdálkodás is. Az egész éves halgazdálkodás biztos alapját Tiszahalász belső tavai, a Kis és Nagymorotva jelentették. Ezek folyamatos gondozása, lehalászása már a kora középkorban is a jobbágyfalu elsődleges kötelességei közé tartozott.
A 19. századra a gazdálkodásban a fő szerepet a marhatenyésztés vette át. Ezt a nagy kiterjedésű rétek és legelők tették lehetővé.
A csekély terjedelmű szántóikon főleg kukoricát, zabot, búzát, árpát és burgonyát termeltek.
A kisebb súlyú gazdasági tevékenységek közé tartozik a méhészet, a méztermelés.
Az ártéri népek jól hasznosították a szabadon termő növényeket: a kamilla virágját, a csipkét, a somot.
Ínséges időkben nagy szerepe volt a sulyom felhasználásának.
A gyümölcstermesztésben legnagyobb szerepe a kevés gondozást igénylő ártéri szilvásoknak volt.
Az ártéri gazdálkodás eszközeit kiválóan szemlélteti a tiszaörvényi „Tiszavirág ártéri sétaút”.
Újlőrincfalva – Lakáskultúra
A lakóházak hagyományosan háromosztatúak: tiszta szoba – konyha – kamra.
Gyakori a tornác, a faragott oszlopos, rácsos „ámbitus” a ház utcai oldalán is, főként a módosabb házaknál.
A ház padlása gerendázott, de a gerendákat nem felülről deszkázzák le, hanem alulról lécelik fel. A mennyezet alulról sima és meszelhető.
A boglyakemence általánosan megmaradt a 20. század közepéig.
Irodalom:
Szuromi Rita – Fejes Lőrinc: Falu az ártéren. Tiszahalász – Újlőrincfalva története. Újlőrincfalva, 2011. 102-103.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Újlőrincfalva – Épített örökség
A mai település a 19. század végén alakult ki; előzményéről, a középkori Tiszahalász templomáról azonban semmiféle adattal nem rendelkezünk. Először csak a 17. században hallunk itt működő református prédikátorokról; akik talán egy középkori eredetű templomot használhattak istentisztelet céljára; e feltételezésre azonban nincs bizonyítékunk. Miután a település a 19. század végén a mai helyére kerül, újonnan épül fel temploma, középkori előzmények nélkül.
Újlőrincfalva – Régészeti áttekintés
Újlőrincfalva, Magyarád
A kiskörei víztározóba folyó Laskó-patak gátjának ÉK-i oldalán vaskori teleprészletet és 11. századi temető 63 sírját tártak fel. (Szabó János Győző ásatása 1973.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Újlőrincfalva – Kronológia
10-11. század – Az ősi település (Halász/Tiszahalász) kialakulásának időszaka. A korszakból egy 63 sírból álló temetőt tártak fel a régészek. A Kis-Tisza medrében ekkor még az Ős-Rima folyik.
1261 – Egy oklevélben halászattal foglalkozó településként említik.
1552 – Lakosai elmenekülnek a török elől, de hamarosan visszaköltöznek.
1570 – Már a török is adóztatja a települést.
17. század – Több forrás említi az itt működő református prédikátorokat.
1675-1694 – Újra elnéptelenedik, de 1695-re visszatelepülnek lakói.
1766 – Eszterházy Károly egri püspök 20 halászt telkes jobbággyá tett, ezzel a település jobbágyfaluvá válik.
1783-85 – Az I. katonai felmérés jó időben járható kocsiutakat említ.
1804 – Tiszahalász a szatmári püspökség birtokába kerül.
1848-49 – 26 nemzetőr vállal hadiszolgálatot.
1849 – Kolerajárvány üti fel a fejét.
1851 – Két iskolában (katolikus, református) összesen 65 diák tanul.
1879-80 – A nagy árvíz után Tiszahalász áttelepítése az eredeti falutól kb. 8 km-re ÉNY-ra. A település neve ekkortól Újlőrincfalva.
1883 – A III. katonai felvétel két hidat és egy révet jelöl a település határában.
1899 – Megalakul az Önkéntes Tűzoltóegylet.
1918 után – A vályogfalazásnál elterjed a kőalapozás alkalmazása.
1923 – Telefon-összeköttetés és postaügynökség létesül.
1924 – Keskenyvágányú helyi vasút épült, ami összekötötte a települést a poroszlói vasútállomással.
1925 – Útjára indul a helyi levente mozgalom.
1930 – Bevezetik a villamos áramot, elkezdődik a közvilágítás kiépítése. Polgári Lövész Egyesület alakul.
1931 – Megkezdi működését a Népkönyvtár.
1944 – Megalakul a KALOT helyi szervezete.
Újlőrincfalva – Közlekedés, infrastruktúra
A falu tipikus példáját adta a közép- és újkori ártéri közlekedés rettenetének. Az emberek ilyen vidéken, gyalogosan és lóháton jártak, mert kocsik közlekedésére azt utak száraz és esős időben is alkalmatlanok voltak. Árvizekkor a falvakat elvágta a víz egymástól, a folyóvizek szabályozatlanok voltak, rajtuk és környezetükben hajón lehetett csak közlekedni – ez állt Halászra is.
A falut elkerülték a középkor fő közlekedési útjai. A via magna – a Budát Erdéllyel összekötő fő közlekedési út Átány-Kömlő-Hídvég (Sarud szomszédságában) érintésével haladt a poroszlói rév felé. Magához Halászhoz Sarudról egy ’mezei út’ vezetett, ugyancsak hasonló út ment Poroszlóra is a faluból, a Kis-Tisza partján.
Az I. katonai felvétel országleírása szerint (1783-85) itt jó időben a közönséges kocsiutak járhatóak (?). Nedves időben a „zsíros” talaj miatt az utak szinte járhatatlanok. Figyelembe kell venni, hogy a település a 18. század végén – az országleírás készítésének idejében – a Tiszához kb. 8 km-rel közelebb volt (dél-keletre). A Kis-Tiszán az I. katonai felvétel idején még csak egy híd létezett. A III. katonai felvétel (1883) már két hidat és egy révet jelez, a 20. század fordulóján Poroszló alatt is üzemelt egy rév a Kis-Tiszán.
1851-ben azt utolsó posta Kápolnán volt!
Telefonösszeköttetése 1923-tól vált folyamatossá, ugyanezen évtől postaügynökség is biztosan létezett a településen.
1924-ben keskenyvágányú helyi vasút épült, mely a településen át vezetett. Ez kötötte össze a püspöki uradalmat Poroszló vasútállomásával.
1925-ben a település déli részén vezetett a Poroszló–Sarud megyei út, mely egyidejűleg árvízvédelmi gát is volt.
1930-ban bevezették a villamos áramot, s a közvilágítás kiépítése is megkezdődött.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Újlőrincfalva – Népköltészet, folklór
Helyekhez kötődő mondák:
Jaj-halom
Ütközetek voltak itt a török világban. A halottak szelleme visszajárt, és jajgattak itt.
Vas-tanya
Ezelőtt voltak boszorkányok. A cigányok muzsikáltak, ők pedig ott táncoltak. A gátőr meghallotta a zajt, kiment, hogy tán lopják a fát, vagy mi van ott, s látja, hogy nagyban táncolnak. És azt mondták neki, hogy táncoljon ő is, válasszon a nők közül, akit akar. Ő nem akart táncolni, de addig erőltették, hogy eggyel elkezdett táncolni. Már nagyon melege volt, de táncosát nem tudta otthagyni. Mondták neki, hogy lökje el magától. Az ellökött nőből vasladik lett. S ezután a gátőrök ezzel jártak.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Újlőrincfalva – Földrajzi környezet
A falu a megye délkeleti csücskében, a Hevesi-síkon fekszik. Területe hordalékkúp-síkság, az átlagos tengerszint feletti magasság 100 m alatt marad.
Az éves csapadék 560-580 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2°C, az évi napsütéses órák száma 1930-1950 között alakul.
Nyugati határa mellett a Laskó-patak folyik el, a Tisza-tó a déli határát alkotja.
Természetes növényzete főleg lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete csekély. Állatai kisvadak és madárfajok.
Talaja szolonyeces réti talaj.
Hevesi-sík
A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.
A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.
Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.
A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.
A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.
A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Újlőrincfalva – Népviselet
Női viselet
1910 körül a nők bokáig érő 10-12 szél karton vagy festő anyagból varrt ráncos szoknyát viseltek, alatta 8-9 alsószoknyával. Lábukra hegyes sarkú, ráncos torkú, kopogós csizmát húztak. Pászos pruszlikot, vagy libegő réklit hordtak a szoknya fölött.
A menyecskék fejét a második gyermek tutla ékesítette. Ez egy magas, korona alakú fejdísz volt, ragyogókkal, csinált virágokkal, hátul lelógó színes szalagokkal. A férjhez menő új menyecskék ládájában legalább hat különböző színű viselet volt, hozzá illő selyemkendőkkel.
Férfi viselet
A férfi viselet leírásához csupán annyi információval rendelkezünk, hogy az inghez viselt mellényük fényes gombokkal volt kivarrva, nadrágjukat visszahajtották, így rögzítették a nadrágszíjjal.
Újlőrincfalva – Népi építészet
A hagyományosan épült lakóházak háromsejtű, nyeregtetős, deszka oromzatú, szarufás-torokgerendás épületek voltak. A régebbi házakat mestergerendás födémmel építették, boglyakemencében tüzeltek.
A falakat vályogtéglából rakták, az első világháború után kő alappal. Tetőfedésre nádat és zsúpszalmát használtak, néhány házon fazsindely is volt a 20. század elején. Jellegzetes kettős tornácoszlopokat alkalmaztak a helyi építőmesterek.
Az istálló és a külön bejáratú búzás kamra a házzal egy fedél alá épült.
Újlőrincfalva – Településnéprajz
A település eredetileg nem a jelenlegi helyén állt, hanem a mai Óhalász nevű területen, a Tisza és a Kis-Tisza holtág szigetén. (A 10-11. században még az Ős-Rima folyt a Kis-Tisza medrében.) A 16. századi forrásokban a település Tiszahalász néven jelent meg.
Az 1979. évi nagy árvíz után telepítették át jelenlegi helyére, ahol egy szabályos alaprajzú települést alakítottak ki. A középpontban álló református iskolától keletre eső falurész a Felvég, a másik pedig az Alvég.
1920 után a Poletár nevű részen fejlődött a falu, 1945 után a Magyaradon.
A szabályosan kimért szalagtelkek soros elrendezésűek.
Újlőrincfalva – Vallás, felekezetek
1746-os egyházlátogatáskor 14 római katolikust és 95 reformátust számláltak, 1767-ben csak 5 római katolikust és 144 reformátust.
1925: 285 római katolikus, 155 református, 1 izraelita. Római katolikus leányegyháza Sarudhoz tartozott. Református anyaegyháza a Tiszán inneni egyházkerülethez tartozott.
1932: 353 római katolikus, 142 református, 1 izraelita.
Újlőrincfalva – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1546-ban még 11 portája volt, amiből 7 volt adóköteles. 1549-ben 6 adózó portát számláltak, már csak 5-öt. 1554-ben puszta volt, de 1558-ban 5 telken már laktak, 14 telek üresen állt. 1565-ben 11 háztartás adózott a töröknek. A püspökség urbáriuma 10 egész telkes jobbágyot és 1 zsellért írt össze.
1635-ben 1 ½, 1647-ben 1, 1675-ben ugyancsak 1 portája volt.
1682-ben pusztán állt, még 1693-ban is pusztaként említette egy összeírás. 1694–1695-ben újranépesült. A század végén 30 házas zsellért és 10 házatlan zsellért írtak össze. 1701-ben is még 38 felnőtt adózó férfi lakta. A Rákóczi szabadságharc alatt erősen csökkent a lakosok száma.
A háztartások számának alakulása:
| 1696 | 1715 | 1720 | 1728 | 1732 | 1770 | 1868 |
| 40 család | 4 család | 9 család | 8 család | 6 család | 23 család | 55 család |
1787-ben a 39 család 27 házban lakott, 1851-ben 74 család és 73 ház (4 urasági, 64 telkes, 1 zsellér, 4 egyéb) volt.
A lélekszám alakulása:
| 1787 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 189 fő | 358 fő | 328 fő | 509 fő | 444 fő | 459 fő | 409 fő | 415 fő |
1876. március 24-én a Tisza elöntötte a falut, ezzel el is pusztította. A vármegye szeptember 26-ai ülésén megtiltotta az építkezéseket. 1877. május 27-én született meg a belügyminiszteri rendelet az új falu felépítéséről. A falu helyét Tepély puszta és a poroszlói régi országút között jelölték ki. 1881-ben az új falu már felépült, Tiszahalász már lakatlan volt.
1925: 441 lélek, ebből Óhalászon 10.
102 ház 137 lakrésszel a belterületen, 1 ház 2 lakrésszel Óhalászon. Községháza, jegyzői lakás, református templom és iskola, lelkészi és tanítói lakás, római katolikus iskola és tanítói lakás.
1932: 496 fő. 126 ház 162 lakrésszel belterületen.
Újlőrincfalva – Birtoklástörténet
Az egri püspökség legrégibb birtokai közé tartozott. 1609-ben kamarai kezelésbe került. 1612-től Móré János és fia István, valamint Török Bálint használta. Pyber püspök 1630 körül visszaszerezte Tiszahalászt a püspökség számára.
1805 után a szatmári püspökség lett a falu földesura.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Kérészy Barna és társai 301 k.h.
Somogyi Pál és társai 936 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 3848 k.h.
Somogyi Pál és társai 936 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 3848 k.h.
1935-ben a nagyobb földbirtokosok:
Kérészy Barna és társai 301 k.h.
Somogyi Pál és társai 937 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 3848 k.h.
Újlőrincfalvi Közbirtokosság 123 k.h.
Somogyi Pál és társai 937 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 3848 k.h.
Újlőrincfalvi Közbirtokosság 123 k.h.
Újlőrincfalva – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
1879-től az árvízveszély miatt áttelepült Tiszahalász új neve (eredeti neve Halász volt, mely elnevezés azt jelöli, hogy a település szolgáltató falu volt, az első lakók fejedelmi/királyi halászok voltak). Az eredeti település 10-11. századi lehetett. A Tisza– előtagot a 16. században kapta. Az eredetitől kb. 8 km-re (északnyugatra) lévő új faluhely kijelölésekor – 1879-80 – a szatmári püspökség birtoka volt a falu – püspöke SCHLAUCH LŐRINCZ –, így a püspök személyneve után elnevezett új falunév személynévi eredetűvé vált.
Határban Bágya és Magyarad (török alatt elpusztult falu) egykori falvak léteztek.
Újlőrincfalva – Címer, pecsét
1697. évi pecsétlenyomatán unicornis (egyszarvú) látható, alatta két hal, csillag, halászó kas, körirata: Signum Pagi de Hasz. Ano 1697.
Újlőrincfalva pecsétje
Az egyszarvú a földbirtokos Fenesy György egri püspök címerállata volt.
A falu címerében megmaradtak a régi pecsét képei, így a pajzs bal oldalán jobbra néző unicornis, tőle jobbra két hal, fölöttük csillag, e fölött halászó kas.
Újlőrincfalva címere
Újlőrincfalva – Első írásos, okleveles említés
1261: Halaz in Chereukuz