span style=”display: none;”>5.08 Tófalu – Gazdaságtörténet
Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
1549-ben a dézsmajegyzék szerint 12 fő fizetett őszi búzából és méhrajok szaporulata után tizedet. Ekkor már török részre is adóztak, búza, kétszeres, káposzta, méhkas mellett must és sertés adót fizettek, továbbá kincstári rét és kétkerekű malom után is fizetniük kellett. 1552-ben elnéptelenedett, 1564-től az ónodi uradalom tartozéka lett. 1683–1686 között ismét elhagyták lakói, 1696-től települt újra. Lakói ebben az időszakban pálinkafőzéssel és erdei fakitermeléssel foglalkoztak. A szántóterületeket évenkénti újraosztásos rendszerben használták. 1766-ban úrbéri szerződést kötöttek a Grassalkovich-uradalommal, mely szerint a jobbágyok földesúri és egyházi adójukat terményeikből, gabonából, borsóból, lencséből, kenderből, kukoricából, dohányból, káposztából, tökből, lenmagból, babból és bárányszaporulatból természetben fizetik meg, robotolni kötelesek három napot, melyet pénzen is megválthattak. 1770-ben szabályos telekrendszer szerint használták a határt. A Tófalusi hegyen 50 gazda művelte a 135 kapás szőlőt. 1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 28 kishold szántót és 10 kaszás rétet adtak.
1800-ban a jobbágyok bérbe vették a majorsági szántóföldeket. Ekkor minősítették majorsági földekké a kertaljai dohányföldeket, melyek után szintén adót kellett fizetniük. A tagosítási és birtokelkülönözési pert 1839-ben indították meg, melyet 1859-ben zártak le. A 338 hold kertaljai és maradványföldeket váltság ellenében meghagyták használóik birtokában, a legelőből pedig minden egész telekhez 7 holdat jutattak.
A 20. század első harmadában fő termesztett növényei a búza és kukorica voltak, mellette zöldtakarmány, árpa, burgonya, dinnye, dohány, hüvelyes növények és len termeléssel is foglalkoztak.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1896 és 1935 között a következő képet mutatja:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 2521 | 1610 | 165 | 51 | 493 | ||||
| 1897 | 2477 | 2002 | 56 | 23 | – | 272 | 6 | – | 118 |
| 1935 | 2519 | 1997 | 68 | 19 | 41 | 262 | 3 | – | 129 |
A vizsgált időszakban a szántóföldi művelés alá vont területek növekedtek, az összterülethez viszonyított aránya az 1866. évi 63,86 %-ról 1935-re 79,27 %-ra növekedett. Mindennek forrása a rét és legelőterületek voltak, ezek feltörésével és szántóföldi művelésbe vonásával növelték meg művelhető területeiket.
A gazdaságok száma 1897-ben 268, 1935-ben 529 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 200–500 kh nagyságú birtokból 1 volt, 100–200 kh területű gazdaságból kettőt számláltak. 20–50 kh nagyságú birtokos 3 volt, 10–20 kh területű birtoka 25 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 88 volt, 1–5 kh között területe 243 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 167, közülük 34 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás feltételeit a rét és legelőterületek biztosították. A 19. században a juh, a szarvasmarha és a ló állománya volt jelentősebb. A hagyományos rideg módon tartott marhákat növendékként vagy hízva értékesítették, a tejtermelés nem volt jellemző. Az állatok egy részét igásállatként is használták. A lótartás szintén az igaerőt biztosította a földművelésben és áruszállításban. A sertések és baromfi tartása a lakosok húsigényét biztosította. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 239 | 290 | 362 |
| Ló | 249 | 211 | 190 |
| Sertés | 175 | 356 | 726 |
| Juh | 632 | 16 | 14 |
| Baromfi | 2111 | ||
| Méhcsaládok | 9 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 1 kovács, 1 asztalos, 2 kerékgyártó, 2 cipész, 1 mészáros és 1 egyéb ipari foglakozású került összeírásra. 1925-ben az iparosok száma 14 volt, 5 féle szakmát képviseltek: asztalos 3, cipész 5, kovács 3, kerékgyártó 2, bodnár 1.
Vásár és piactartási joggal a település nem rendelkezett, a szomszédos Kál és Kápolna piacán árusítottak. 1906-ban 3 kereskedőt írtak össze a faluban. 1925-ben 3 szatócsbolt és 2 kocsma működött a településen. A helyi kereskedelem és értékesítés elősegítésére 1907-ben megalapították a Tófalui Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet.
Tófalu – Művészettörténet
Római Katolikus templom
Titulusa: Szentháromság
1945-50, tornya: 1952
Kossuth út
Műemléki védelem alatt nem áll
Fő- és mellékoltárkép: Takács István
Tófalut 1352-ben említik először írott források önálló településként, a 16. századtól azonban a debrői uradalom, majd Ónod tartozéka. Középkori templomáról nincs adatunk. A falu Eger 1596-os eleste alkalmával elpusztult s visszavívásakor is elnéptelenedett. 1723-ban Tófalu Szentháromság tiszteletére szentelt, réginek mondott kőtemplomáról maradt fenn adat, szentélyének és sekrestyéjének falait az 1730-as években, majd 1746-ban is rossz állapotúnak, repedezettnek írták le. 1741-ben Grassalkovich Antal lett a falu birtokosa. Az új tulajdonos a gyakorlatilag lakatlan helységet más megyékből bevándorolt magyarokkal népesítette be, s nem sokkal ezután, az 1760-as évekből az egyre pusztuló épület helyén, új katolikus templomot építtetett. 1766-ban került felszentelésre szintén a Szentháromság tiszteletére. 1886-ban a templom tetőszerkezete villámcsapás következtében megsemmisült ugyan, de rövidesen helyreállították.
Ezt a templomot 1944. november 17-én a visszavonuló német csapatok felrobbantották; ennek helyére 1950-ben, ugyancsak a Szentháromság tiszteletére épült fel az új templom. Az 1900-as évek elején készült postai képeslapok megőrizték a templom formáját, az új templom ennek mintájára épült fel. Az egyszerű, homlokzati tornyos templom közvetlenül a falu fő útja mellett áll.
A templom felrobbantására a volt káplán, Balogh Simon prépost, plébános a következőképpen emlékszik vissza a Tófalu község kalendáriuma című kiadványban. (Írta és szerkesztette: Farkas Éva és Tarnai Mária):
„Még 50 év után is megrendülten gondolok vissza mindarra, amit Tófalu 1944 novemberében, a hazánkon átvonuló front idején átélt. Megdöbbentett bennünket Kápolnán a hír, hogy Tófaluban felrobbantják a nemetek a templomot. A front még nem ért el hozzánk, ezért átmentem Tófaluba érdeklődni. Beszeltem ott egy német tiszttel, aki kijelentette, hogy nem fogják a templomot felrobbantani. Háborúban mindig a legrosszabbra kell készülni. Elvégeztem a szentmisét – az utolsót a régi templomban -, biztonságba helyeztem az Oltáriszentséget, gondoskodtunk a kelyhek, egyházi ruhák és felszerelések megőrzéséről. Aggodva vártuk a fejleményeket. Visszamentem Kápolnára és hamarosan bekövetkezett az az esztelen rombolás, amiben Tófalut részesítettek a kivonuló nemetek. Felrobbantották a templomot, az iskolát és az iskolán túl levő házakat. Kápolna felől, délen, jó néhány házat belülről felgyújtottak. Megmaradt a község közepe. Megmaradt a Községháza, a Hangya Szövetkezet épülete. Számunkra érthetetlen, megmagyarázhatatlan volt ez a rettenetes pusztítás.
Napokon keresztül a legnagyobb feszültségben éltünk, míg átvonult a front és csendesebb napok következtek. Emlékezetem szerint december 8-an, Szeplőtelen fogantatás ünnepén tudtam átmenni Tófaluba egy beteghez. Ott jöttek sietve hozzám, hogy a felrobbantott templom romjai közül szovjet katonák már felraktak a teherautóra egy harangot. Szerencse, hogy éppen ott volt egy tófalui ember, aki az I. világháborúban orosz fogoly volt és tudott oroszul, Ő tolmácsolt. Az orosz tiszt civilben tanító volt. Tanítóhiány miatt már második évben – a kápolnai munka mellett- osztályvezető tanító is voltam Erre hivatkozva kértem, mint pap is, könyörüljön e sokat szenvedett falun és ne vigyek el a harangot. Hajlott a kérésre, leszedette a harangot és helyette a templom falaiban levő összekötő vasakat raktuk fel a teherautóra. Nehéz hetek, nehéz hónapok következtek. Karácsonykor a Községháza tanácstermében volt a szentmise. Karácsonyt ünnepeltünk templom, iskola és néhány családi otthon nélkül. De az élet nem állhatott meg. A Hangya Szövetkezet nagyterme lett az iskola, és pótolta a templomot is. Itt ünnepeltük a Szent József-napi kisbúcsút és kértük Szent József pártfogását a sokat szenvedett falu lakóira, akik megmaradtak, egymás segítségére voltak, hittek, reménykedtek, és testvéri szeretettel voltak együtt az épen maradt otthonokban. (Mezőkövesd, 1994. október 31.)
Forrás: http://tofalu.hu/letoltes/2014/2014-01-07/tofalu-kozseg-kalendariuma.pdf
Az új templom felépítésérőlTarnai Béla kántor-tanító visszaemlékezését a Tófalu község kalendáriuma című kiadványban olvashatjuk. (Írta és szerkesztette: Farkas Éva és Tarnai Mária):
„1944 novemberében községünket eléri a front. A németeknek Tófalu és Aldebrő között van a védelmi vonaluk. Mivel a két falu nagyon közel van egymáshoz (a Kígyós patak választja el), a német hadvezetőség elrendeli Tófalu kiürítését és a falu elpusztítását. Megkezdték a házak felrobbantását, illetve felgyújtását. Áldozatul esett a robbantásnak az 1770-ben épült kedves templom és az 1930-as években épült 2 tantermes, tanítói lakásos iskola is. Az istentisztelet és az iskola a Hangya Szövetkezet helyiségében volt, nagyon mostoha körülmények között. 1948-ban államsegélyből felépült az iskola és a tanítás ott folyt. Ugyancsak ott tartották az istentiszteletet is. Az oltár fölött Rákosi, Lenin és Sztálin képei díszelegtek. (Az iskola igazgatója Kossuth, Széchenyi és Petőfi képeit rakta az oltár fölé, de a párttitkár felesége a tanítóval leszedette és a „kommunista szenteket” tette helyükbe). A hívek megbotránkoztak és azt mondták, hogy mindent elkövetnek, hogy templom épüljön. (Bebizonyosodott, hogy Isten a rosszból is jót hoz elő!)
A templomépítés ügyét egy igen vallásos család is szorgalmazta: Kakulya Antal és felesége. Ferences harmad rendiek voltak, és nagyon sok jót tettek. Kakulya bácsi egy ideiglenes kápolnát akart építeni, amelyhez a kis malmának az anyagát akarta felhasználni. (Később, amikor a templomépítés megkezdődött ideajándékozta a malom anyagát. Nagy segítség volt: gerenda, szarufa, lécek, tégla).
Az egyházközségi képviselőtestület Vágó Lajos kanonok-plébános elnöklete alatt úgy döntött, hogy a régi templom mintájára új templomot épít. A templomépítés költségeit a hívek adományaiból fedezi. A képviselőtestület megbízta Tarnai Béla kántort az anyag beszerzésével, Tarnai Bélánét pedig az adományok kezelésével és a munkák szervezésével.
1949 tavaszán megkezdődött a nagy munka. A templomépítést Pavlánszky Fülöp kápolnai kőművesmester vállalkozó kezdte, Gömöri József mérnök tervei alapján. Vezető kőműves Szanyi Miklós kompolti kőművesmester volt. (…) A hívek társadalmi munkával lelkesen, és adományukkal, anyaggal járultak hozzá az építéshez. Nagy segítség volt, hogy Károlyi Mihály köztársasági elnök kieszközölte a Honvédelmi Minisztériumban a Cser-erdőben levő honvédségi lőszerraktárak lebontását és a tófalui felrobbantott, felgyújtott házak tulajdonosainak való kiutalását. Két károsult család kapott egy raktárt, amit szétszedtek és hazaszállítottak. A templom is kapott raktárt. (A templom kegyura ugyanis gróf Károlyi Mihály földbirokos volt). Sok anyag, tégla, faanyag, pala, ablak jutott minden családnak, amely elég volt a lakóház felépítéséhez. Hatalmas, 10 m-es gerendák voltak a raktárakban. Ezeket használták fel az ácsok födémnek a templomnál. (A régi templom 10 m belvilágú volt. Az új templom belvilágát a 10 m-es gerendákhoz kellett alakítani, így 9 m lett).
Téglát a mátraderecskei téglagyárból kaptunk vagontételben. A miskolci MÁV Üzletvezetőségtől kaptunk vagon-kiállítási engedélyt, mivel Tófalunak nem volt vasútállomása. Mikor egy vagon tégla megérkezett, a hívek 40-50-en rövid idő alatt kidobálták a téglát, hogy fekbért ne kelljen fizetnünk. Szekereken egy-kettőre behordták a téglát. Csodálatos összefogás volt ez a hívek részéről.
Az építkezés 1949. július 4-én kezdődött. A nagy munka előtt imádkoztunk és harangoztunk. A harangok csodálatos módon megmaradtak a robbantás ellenére is. Simon Gyula templomgondnokék elásták a kántor kertjében. Mikor konszolidálódott a helyzet, a templomtéren állványra fölszerelték a két nagyobb harangot (a kis harang megrepedt a robbantáskor).
Az első követ Bocsa János helybeli kőművesmester helyezte el a már kiásott alapba. Ezután gyorsan ment a munka. A régi templom köveit felhasználva hamarosan készen lett az alapozás. Az alapkőletétel szertartását (az alapkő a templom délkeleti sarkán van) egy főesperes végezte. Az okmányban Vágó Lajos kanonok-plébános, Smidt János káplán, Simon Gyula templomgondnok és Tarnai Béla kántor szerepel.
A lábazat is elég hamar elkészült, majd a falazás következett. Egész nyáron folyt a munka. A hívek részéről mindig volt, aki segített a kőműveseknek. Szeptember elején a téglagyár már csak úgy adott téglát, ha mi rakjuk be a vagonba. A recski állomásfőnökség adott egy vagont. Egy szombati napon negyedmagammal a déli vonattal felmentünk a gyárba (Bíró József/Rici, Farkas Tibor és Halasi Imre voltak a társaim). A 6 ezer tégla berakása soká tartott és nem tudtunk aznap hazajönni. Az éjjelt a recski állomáson, a vonatban töltöttük. Hajnalban indult a vonat, vasárnap reggel értünk haza.
Bár gyűjtési engedélyt nem kaptunk, buzgó asszonyok ennek ellenére mentek gyűjteni a templomra. Szeptember első vasárnapján egy 5 főből álló asszony- és lánycsoport Verpelétre ment gyűjteni, de a rendőrség letartóztatta őket (Simon Józsefné, Bocsa Jánosné asszonyok, Bódi Olga, Domoszlai Margit és Hutter Mária lányok). Bocsa Jánosné egérutat nyert és hazajött, jelentette, hogy a többieket elfogták. Vasárnap délután engem is letartóztattak és bezártak a verpeléti rendőrségen. Az volt a vád ellenem, hogy én szerveztem meg a csoportot és küldtem gyűjteni. Milyen az isteni Gondviselés! Abban az időben, amikor a vád szerint a gyűjtést megszerveztem volna, Mátraderecskén negyed- magammal téglát raktam a vagonba. Így elejtették a vádat, az asszonyokat, lányokat megbüntették 20 Ft-ra, vagy 2 napi elzárásra. A gyűjtött kb. 170 Ft-ot elkobozta a rendőrség.
A gyár is beszüntette a téglaszállítást. Az építés megakadt. Körülbelül másfél hónapi szünet után az Építési Minisztérium kiutalt 2 vagon téglát a Délbudai Téglagyárakból a tófalui „református” egyházközségnek. (Akkor folyt a Mindszenty hercegprímás úr pere). A 2 vagon téglával készen állt a fal. (…).
A falazás befejeztével az ácsok kezdték a tetőszerkezet elkészítését. A gerendák, szelemenoszlopok, szarufák helyrehordásában a férfiak segítettek a két ácsnak. A tetőszerkezet is elég hamar elkészült. Két gyöngyösi palázómester is megkezdte a munkát. Ez már késő ősszel lett készen. A palát a cseri lőszerraktárakból nyertük. A hívek is sokat adtak.
Éppen karácsonyra került tető alá a templom. Az Urjézus karácsonyi ajándéka. Se mennyezet, se padlózat nem volt. Mégis boldogok voltunk, mert templomunk volt. Zsúfolásig megtelt az Isten háza az éjféli misére, mert az volt az első mise, amikor a Kis Jézus megszületett. Sokan sírtak örömükben, hogy 6 év után újból templomban ünnepelhették a (Kis Jézus) születését.
1950 telén tovább folyt a belső munka. A mennyezet készült el. A recski fatelepről vettünk széldeszkát, amit már a hó alól szedtünk elő és teherautó szállította haza. Tavasszal azután a felsőpadlás is elkészült és a deszkapadlásra a kápolnai Dohánybeváltótól kaptunk ingyen salakot, amit a hívek szekereken hoztak a templomtérre. A szentély padozatát egy Tamaszentmáriára való kőfaragó készítette műkővel. A templom hajóját mozaiklappal födtük le, amelyet Bocsa János bácsi rakott le Tarnai Béláné mintái nyomán. A lapokat a hívek hordták össze.
A berendezési tárgyak közül 5 pár templomi pad a miskolci kórház kápolnájából való, ez Balogh Simon volt kápolnai káplán, kórházlelkész érdeme. 5 pár padot később Herperger Sándorné ajándékozott a templomnak, a szószék is Herpergerék adománya. A főoltár Herperger Sándor asztalos remeke. A Szent József oltárt is ők csináltatták egy kompolti asztalossal. Később az oltárképek is elkészültek: a főoltáron a Szentháromság, a mellékoltáron Szent József képe. Mindkettőt Takács István, neves mezőkövesdi festő festette. A kórust szintén Herpergerné csináltatta. Mindketten sokat áldoztak a templomra. Áldja meg őket és minden közreműködőt a Mindenható!
A torony építése Sindel Ferenc plébános úr érdeme: 1952-ben készült el, Kati Imre debreceni vállalkozó munkája. A faanyagot a felnémeti fatelepről hoztuk. (A torony építése kb. 100 000 Ft-ba került). A külső vakolat Járdán József plébános alatt készült. Ugyancsak ő festette a szentély freskóit. Majd Szenes József plébános úr rövid működése után Nagy Béla kanonok-plébános úr működése alatt kapta meg a templom a mai szépségét kívül és belül (új vakolat, csatornázás, fűtés, egyéb korszerűsítések).
Isten áldása legyen mindazokon, akik templomunkért valamit is tettek.”
Forrás: http://tofalu.hu/letoltes/2014/2014-01-07/tofalu-kozseg-kalendariuma.pdf
Kereszt
barokk kőemlék
1781
Műemléki védelem alatt nem áll
A 18. század végéig a temető a mai templom körül volt. A temetőben a legrégebbi sírok a 19. század első feléből származnak. A Krisztus-keresztet a 18. században emelték. Hasáb alakú párkányos talapzatán, sziklát utánzó háttér előtt koponya, felette egyszerű, provinciális kőkorpusz. A talapzaton évszám: 1781.
Páduai Szent Antal-szobor
kőemlék
1908
Műemléki védelem alatt nem áll
A faragott, festett kőszobor lábazatos oszlopon áll. A lábazaton felirat. Az egyszerű fehér oszlopra helyezett festett kőszobor Szent Antalt ábrázolja: barna szerzetei ruhában, tonzúrás hajviselettel, kezében a gyermek Jézussal.
Mária-szobor
templomkertben
Műemléki védelem alatt nem áll
A kis barlang hátsó talapzatában a mai napig látható a II világháborúban a németek által felrobbantott templom két volutás épületdísze.
Emese álma – Honfoglalási emlékmű
1996
alkotó: Sebestyén János fafaragó
A Honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából állíttatott a templom melletti közparkban.
I. és II. világháborús emlékmű
temetőben
A háborúkban elesett falubéliek nevét őrzik az emléktáblák.
1956-os emlékoszlop
faragott kopjafa
Tófalu – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Tófalu – Hadtörténet
Árpád-kor
A mai Tófalu területén (többek között egy 1783-ból datálható térkép által is igazoltan), állt Csal vára, a hozzá tartozó településsel, Csala/Cseliváraljával. A várat 1417-ben említi először okleveles forrás, mint a Debrei II. Makján leszármazottainak birtokát. A 15. század folyamán a tulajdonjog a Rozgonyiak kezére kerül, majd az 1500-as évek elején Perényi birtok lesz. Pusztulása Hatvan török általi elfoglalása (1544) és Eger sikertelen ostroma (1552) közötti időszakban történt.
Az Árpád-korból az itteni településekhez (Csal, esetleg Szentgyörgy, utóbbi keletkezésének ideje nem ismert) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak életükre. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tófalu, valamint Aldebrő területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte (Csal, Szentgyörgy amennyiben akkor már léteztek). Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely érinthette Csalt, Tófalut és Szentgyörgyöt(?), ill. a területet, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél), minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla táborának kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort (Kompolton vezetett keresztül a hadiút). Itt szintén csak feltételezhetjük, hogy kisebb portyázó csoportjaik eljuthattak Tófaluig, Csalig, de a várat, amennyiben már állt ekkor, nem tudták elfoglalni.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Tófalu (ha akkor már létezett), Csal és Szentgyörgy (?) a hadi úttól kissé délre volt, de mégsem a Tisza kiöntései által védett régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak a településekre és ki is fosztották.
Összegezve a Tófalu helyén egykor állt Csal (és Szentgyörgy ?) Árpád-kori hadtörténetének vizsgálatát, megállapíthatjuk, hogy Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette a település(ek) életét. (Ez az állapot majd két és fél évszázaddal később fog megváltozni, amikor a török hódítás Csal falu és vára pusztulásához vezet, s Tófalu is többször elnéptelenedik a hódoltság 150 éve alatt. Utóbbi 1696-tól ismét folyamatosan lakott. Csal falut 1740-1743 között Grassalkovich Antal újratelepítette Aldebrő néven, ezzel szemben a vár a végleges pusztulás sorsára jutott. A 20. század közepére a homokbányászat következtében még a dombot is elhordták, amelyen állt. Ma már csak a Vár utca elnevezés emlékeztet az egykori erősségre.)
Török hódoltság
1550-ben már a törököknek is adózik. 1552-54 között a török pusztítás hatására néptelen lett, de 1564-re újra benépesült. Lakott falu 1576-ban. 1596-ban – Eger elestekor – elpusztult, és még két év múlva is néptelen, ezt követően újra benépesült. 1683-86 között a Bécs ostromára induló török-tatár megszállás során, majd Eger blokádja idején (1687) – kiürítés miatt –egy évtizedre néptelenné vált. 1696-ban már néhány zsellér lakja.
Rákóczi-szabadságharc
1603-ban Rákóczi Zsigmond – a későbbi erdélyi fejedelem – vásárolja meg a debrői uradalmat. Tófalu is Rákóczi birtok lett. A Tarna mentén haladó fontos út okán (Sirok és Eger felé) feltételezhetjük, hogy a Rákóczi-szabadságharc nem hagyta a település érintetlenül (rabló portyák, pestis).
1848-49-es szabadságharc
A községben 1848 májusa és októbere között 53 férfit vettek lajstromba nemzetőri szolgálatra:
| Adátsi (Adácsi András) | Inklovits György ifj. |
| Bíró Benedek | Inklovits József |
| Csernák Sándor | Karsay János |
| Dajkó Ferenc | Kerek Mátyás |
| Drahos János | Kováts (Kovács) István |
| Drahos Mihály ifj. | Kováts (Kovács) József |
| Farkas András Báró | Molnár József |
| Farkas Antal ifj. | Molnár Mátyás |
| Farkas János Buda | Nagy Imre |
| Farkas József Bence | Nemtsik (Nemcsik) György |
| Farkas Márton ifj. | Orosz János |
| Farkas Máté János | Potsay István ifj. |
| Farkas Mátyás ifj. | Potsay János |
| Farkas Mihály felső | Simon János |
| Farkas Pál ifj. | Snajder (Schneider) István |
| Farkas Tamás | Szabó András id. |
| Gulyás Mátyás id | Szabó Gergely |
| Gulyás Mátyás ifj. | Szabó István ifj. |
| Gyetvai (Gyetvay) Antal | Szabó János |
| Horváth (Horvát) János 38 éves | Szabó János alsó |
| Horváth (Horvát) János 25 éves | Szabó János felső |
| Horváth (Horvát) Mihály | Szabó József |
| Hutter János | Uzelman János |
| Hutter József | Uzelman Márton |
| Hutter Pál | Viltsik János |
| Ignátz (Ignácz) János | Viltsik Márton |
| Inklovits G. György |
1849. február 26-án a 14 órakor elkezdő ún. kápolnai csatában a császáriak közül a Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja támadta a magyar állásokat Tófalu irányából is.
A kápolnai csata második napján február 27-én reggel 8 óra tájban Tófalu irányából az osztrákok centruma elterelő hadmozdulattal, szemből pedig tüzérségi előkészítéssel megkezdte Kápolna támadását. A császári Coloredo vezérőrnagy dandára 9 ágyúval vonult Tófalu ellen. Dembinski ekkor 10 löveget irányított a veszélyeztetett pontra. Az ellenség visszahúzódott a Tarna túlpartjára. Az egész nap folyamán és a délutáni órákban is Máriássy sakkban tudta tartani a Tófalu felől átkarolással kísérletező Wyss- és Coloredo-dandárt. Jóllehet a térségből induló olasz 16. Zanini gyalogezred II. zászlóalja, miután átgázolt Kápolna irányába a mocsaras réten (Hangács), végül megadta magát. A Poeltenberg vezette magyar csapat is délután 2-3 óra körül kénytelen volt visszavonulni, ha nem akarták, hogy az ellenség elvágja a visszavonulás útját éppen Tófalunál.
Tófalu keleti határában a tüzérségi állások helyén, a Honvédhalmon 1998 óta emlékmű áll.
Az I. világháború hősi halottai
| Ali József | Gyetvai Gergely | Lefler Flórián |
| Bíró Gáspár | Gyetvai Imre | Lefler János |
| Bíró Mihály | Gyetvai István | Lehoczky Károly |
| Boros Márton | Gyetvai Sándor | Lehoczky Lajos |
| Bóta József | Helgert Gergely | Orosz Gergely |
| Dajkó Izidor | Hugli János | Orosz János |
| Domoszlai Gergely | Hugli Mátyás | Pocsai Adorján |
| Drahos János | Hutter Mihály | Pocsai Gyula |
| Drahos János | Ignácz József | Pocsai János |
| Farkas Gergely | Ignácz Mihály | Szabó Károly |
| Farkas Gyula | Inklovics Ignác | Takács Ferenc |
| Farkas Ferenc | Inklovics Rudolf | Tóth Mátyás |
| Farkas Imre | Jankovics Kálmán | Tóth Miklós |
| Farkas Lajos | Jaskó Sándor | Uzelman Imre |
| Farkas Urbán | Jeziczky Lajos | Uzelman Sándor |
| Fáczán Lajos | Kerek Mihály | |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Antal Sándor | Drahos József | Kovács József |
| Baráth Ferenc | Farkas Bálint | Nagy József |
| Bencsura Bálint | Farkas Béla | Pocsai György |
| Bíró Lajos | Farkas József | Sebők János |
| Bódi János | Gulyás István | Szabó József |
| Dajkó János | Gyetvai Imre | Szabó Sándor |
| Dajkó József | Gyetvai Orbán | Umhauzer Gyula |
| Dobos István | Kerek János | Uzelman János |
| Drahos János | Kovács Gergely | Varga József |
| Vingender József |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Tófalu – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2002. május 8-án földrengés volt a faluban.
Tófalu – Mesterségek
Tófalu legismertebb mesterei 1930-ban:
Medve József asztalosmester, aki 1922-ben lett önálló és létesített műhelyt. Speciális malomszerelő is volt, 2 segédet, és 2 tanoncot alkalmazott.
Wesztergombby Vilmosné kéményseprő vállalkozó volt, 13 környékbeli községre terjedt ki joga. Férje halála után fia vezette az üzletet. Egerben tűzoltó tanfolyamot is végzett.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Tófalu – Gazdálkodás
A település lakossága legnagyobb részben szántóföldi földművelésből élt. Kisebb mértékben szőlő-, dinnye – és dohány termesztésével is foglalkoztak. A 19. század elején a tófalui gazdák a házhelyük végében lévő dohányföldjükön „középszerű jó dohányt” termeltek, a föld használatáért Orczy Lőrincnek pénzbeli és természetbeli adót fizettek.
Tófalu – Lakáskultúra
A lakóházak berendezése nem tér el a térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől. (ld. Bevezető)
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Tófalu – Népi táplálkozás
Lakodalmi ételek
A lakodalmi ebéd csiga leves, főtt hús, sült hús tésztával, töltött, vagy székelykáposzta volt. A fő fogások után süteményeket kínáltak. Italként házi pálinkát, bort, szódavizet szolgáltak fel.
/Tófalu, Néprajz, Népi táplálkozás/
Irodalom:
Farkas Éva: Tófalu község kalendáriuma (Szerk.: Tarnai Mária)
Tófalu – Népszokások (jeles napok)
Születés
Az újszülött ellátásában a bába segédkezett. A szülőanyát, azaz a „gyermekágyas anyát” a komaasszonyok, rokonok látták el étellel. Az újszülött keresztelése, születése után két-három napra megtörtént. Sürgősségét vallási okokkal indokolták, nehogy „pogányként haljon meg”. A gyengének, betegesnek látszó újszülöttet, születése után rögtön megkeresztelte a bába, a háznál mindig kéznél lévő szenteltvízzel.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Gyermekélet
A születéstől a felnőtté válásig a gyermek hol észrevétlenül, hol tudatos tanítás eredményeként belenevelődött a munkába. Kisgyermekként a szülők magukkal vitték a határba, legtöbbször a nagyszülők vagy idősebb testvérek dajkálták őket. Öt-hat éves koruktól libát őriztek, majd ahogy növekedtek, egyre nagyobb részt vállaltak a háztartás dolgaiból, az otthoni gazdaság ellátásából, alkalmanként a mezei munkából. A fiúk az állatok körül segédkeztek, rendbe tették az istállót, ekekapázás idején vezették a lovat, vagy maguk is kapáltak. A lányok a háztarásban, (sütés-főzés, vízhordás, mosás, takarítás, varrás) és a mezei munkában segítettek, kapáltak, aratáskor markot szedtek, vagy ételt hordtak a mezőre. A vallásnak nagy szerepe volt életükben. A reggeli, esti, étkezések előtti és utáni imádkozás, a vasárnapi és ünnepnapi templomba járás elmaradhatatlan volt a gyerekek számára. Elsőáldozóként, majd bérmáláskor részesült egyházi szentségekben.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Lakodalom
Legfontosabb életforduló a lakodalom. A lakodalmi előkészületek része volt a csigacsinálás, az asszonyok vasárnap délutánonként „csigát csinálni” jártak a lakodalmas házhoz. A lakodalom hetében süteményeket sütöttek, pénteken levágták a tyúkokat és a hízót. A férfiak csütörtökön felállították a lakodalmas sátrat, délután az ágyvitel történt, ekkor a kelengyét szállították el a vőlegényes házhoz. A kelengye bútorokból, az ágyneműből és a lány ruháiból állt, amit gyalogosan és felsallangozott, kendőzött kocsin szállítottak el. A rokonok, a násznép elhozták a nászajándékokat, s vacsorát kaptak. Általában szombat délelőtt tartották a templomi esküvőt. Ha a fiatalok falubeliek voltak gyalogosan, ha más faluból volt az egyik, akkor hintón hozták az ifjú párt, a násznép pedig szekereken tette meg az utat. A lakodalmi tisztségviselők közül nagyobb hatáskörrel és feladattal rendelkezett a násznagy és a vőfély. A menyasszonyt a vőfély kísérte a templomig, a vőlegény a nyoszolyólánnyal ment mögöttük. A vőfély és a nyoszolyólány a közeli rokonsághoz tartozott. Az esküvő után a vőlegény házához vonult a násznép. A kapuban összetörtek egy tányért, kívánva, hogy akkor váljanak el, mikor a tányér darabjai újból összeragadnak. A menyasszonynak cukrot adtak, hogy édes legyen a házasélet. A menyasszonyos ház vendégei visszamentek a menyasszony családjához, és mindkét helyen elkezdődött az ebéd. Az ebéd tálalása előtt, minden fogáshoz tréfás rigmusokkal kívánt jó étvágyat a násznagy. A násznép cigányzenére járta a táncot, majd éjfélkor a menyasszony piros menyecskeruhába öltözött, haját felkontyolták, kendővel bekötötték, s kezdődött a menyecsketánc. Az ifjú férj végül felkapta, s ellopta az újasszonyt. /Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Advent
A karácsony előtti adventi időszak ünnepi előkészületekkel, szigorúbb viselkedési szabályok betartásával telt. András napja után, a karácsony előtti hetekben tartották a disznótort. A karácsonyi ünnepkör legismertebb pásztorjátéka a betlehemezés volt. Szereplői gyerekek, nagyobb legények voltak, házról házra járva énekekkel és párbeszédes játékkal idézték a kis Jézus születését.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Gyertyaszentelő napja
Február 2-án gyertyaszentelő Boldogasszony napján a családok 4-5 gyertyát vittek a templomba megszenteltetni. Használata az emberi élet fordulóihoz, viharhoz, égzengéshez kapcsolódik, ekkor gyújtották meg és imádkoztak mellette. Akárcsak a szentelt víznek, mágikus ereje, gyógyító, gonosz űző, rontást megelőző szerepe volt.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Balázs napja
Február 3-án történik a balázsolás, a hívek álla alá kétágú gyertyát tartott a pap, s kérte az urat, óvja meg híveit a torokbetegségektől.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Gyümölcsoltó Boldogasszony napja
Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a hívek a bő termésért imádkoztak a Boldogságos Szűzhöz. Az ünnep ihlette az Üdvözlégy és az Úrangyala imádságokat.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Húsvét
Az ünnepet megelőző hét a nagyhét, a nagyböjt időszaka. Nagycsütörtöki nagymisétől a nagyszombat esti feltámadási körmenetig, a harangszó helyett kereplő hívogatott a templomba. A lányok nagyszombaton festették a tojást, húsvéthétfőn az öntözködő legényeknek adtak belőle.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Május elseje
A májfa állítása elsejére virradó éjszaka történt. A legények közösen indultak az erdőbe a fák kidöntésére. A fát kendővel, szalagokkal díszítették, majd a kiválasztott lány kapuja mellé ásták le, vagy a kerítéshez kötözték. A férjhez menés előtt álló lányoknak, de az egészen kicsi lányoknak is egyaránt vittek májusi kosarat.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Pünkösd
A 8-12 éves lányok a rokon családokhoz mentek és pünkösdi énekeket, pünkösdköszöntőket mondtak. Énekük után pénzt, édességet kaptak.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Szüreti bál
A legnagyobb őszi esemény a szüret volt. A megérett szőlőt vödrökbe szedték, puttonyosok hordták a nagy kádakhoz. A szüretet vidám mulatság, a szüreti bál zárta.
/Tófalu, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/
Tófalu – Épített örökség
A település középkori templomáról nincs adatunk. Először 1723-ban hallunk a Szentháromság tiszteletére szentelt kőtemplomáról, aminek réginek mondott falai az 1730-as években; majd szentélyének és sekrestyéjének falai 1746-ban már rossz állapotúak, repedeznek. Az egyre pusztuló templom helyett az 1760-as évek új épült, Grassalkovich Antal kegyuraságával, melyet azonban 1944-ben a visszavonuló német csapatok felrobbantanak; ennek helyére 1950-ben, ugyancsak a Szentháromság tiszteletére épült új templom.
Tófalu – Régészeti áttekintés
Nincs ismert lelőhely.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Tófalu – Kronológia
14. század – A település első írásos említése.
14-15. század – A Kompolt felől Sirokra tartó hadiút áthaladt Tófalun.
1723 – Első említés a Szentháromság templomról.
1760-as évek – Új templom épül.
1770 – 20 tanulóval római katolikus elemi iskola működik.
1783-85 – Az I. katonai felmérés szerint a Tófalu mellett elhaladó út országút, de csak jó időben használható.
1848-49 – A községben 1848. május és október között 53-an jelentkeztek nemzetőri szolgálatra.
1849. február 26-27. – A kápolnai csatában Tófalu az osztrák támadások egyik támaszpontja.
1885 – Új nyomvonalra kerül a Kápolna-Tófalu közti út és kövezett burkolatot kap.
1890 – Megalakul az Önkéntes Tűzoltó Egylet.
1907 – Létrejön a Tófalui Gazdák Szövetsége.
1924 – A Levente Egyesület helyi szervezete megkezdi működését.
1925 – Az Aldebrő-Tófalui Vadásztársaság létrehozása.
1935-40 – Polgári Lövész Egyesület néven lövészklub működik a településen.
1944. november 17. – A visszavonuló német csapatok felrobbantják az 1760-as években épült templomot.
Tófalu – Közlekedés, infrastruktúra
14-15. században a Pest felől jövő hadiútról Kompoltnál leágazás volt Sirok felé, mely áthaladt Tófalun (ennek az útnak a nyomvonala nem volt azonos a mai Sirokba vezető útéval).
A 18. század második felében elkészült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) az akkor Tófalu mellett elmenő az utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.
1828-ban fahíd kijavításáról tudósítanak itt a levéltár mérnöki iratai.
1885-ben a Kápolna-Tófalu közötti út új nyomvonalra került (hosszas huzavona után) ez 3 km hosszú, kövezett út volt, két híddal. Verpelét felé itt közlekedett az állami posta.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Tófalu – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Tófalu, Tótfalu, Tótfalva
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség
Külterületi lakott helyei, pusztái 1902-ben: Honvédhalom-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1950. január 31. Egri járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Tófalu – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Tófalun 1770-ben működött római katolikus elemi iskola, ahová 20 tanuló járt. Két évvel később is ugyanennyi tanulót írtak össze a településen, 1775-ben csak 12 fő iskolást számláltak. A tanórákon 1770–1772-ben csak olvasni tanultak a gyerekek, 1775-ben az írás és a hittan is a tananyag részévé vált. Az iskola tanítója Bokross György volt, aki az összeírást készítők szerint taníthatná a gyerekeket latin beszédre és írásra is, de a szülők elvonják gyermekeiket az iskolától, azoknak részt kellett vállalniuk a munkákban. 1770-ben minden egyes tanuló után a szüleik 30 krajcárt fizettek a tanítónak, 1772-től már a község fizette a tanító javadalmát. Évente 8 rajnai forint készpénz és 9 pozsonyi mérő búza volt járandósága.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1925-ben a településen 2 tantermes római katolikus elemi népiskola működött, ahol két tanító oktatta a gyerekeket. Ebből az évből található adat arra is, hogy volt Tófalun nyári menedékház is, mely a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezte szüleik távolléte, azaz a nyári munkavégzésük ideje alatt.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Tófalun az első egyesület, az Önkéntes Tűzoltó Egylet 1890. október 16-án alakult. 1907-ben létrejött a Tófalui Gazdák Szövetsége. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1925-ben Aldebrői és Tófalui Vadásztársaságot hoztak létre Tófalu székhellyel. 1935 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen.
1925-ben községi könyvtára is volt.
Irodalom:
Sugár István: Az elemi iskolai népoktatás Heves megyében 1770–1775 között. Archivum 1. Eger, 1973. 49–84.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Tófalu – Földrajzi környezet
A település a megye középső részén, a Gyöngyösi-síkon fekszik. Területe hordalékkúp-síkság, a tengerszint feletti magasság a 200 m-t nem éri el.
Az éves csapadék 550-600 mm, az évi középhőmérséklet 10°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000.
A gyenge lefolyású terület vizeit a Tarna és a Kígyós-patak gyűjti össze.
A természetes növényzet elsősorban lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete csekély. Állatai kisvadak és madárfajok.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Tófalu – Népi építészet
A hagyományos lakóházak egykor vályogból épültek, szarufás-torokgerendás nyeregtetővel. Nádat, vagy zsúpszalmát használtak tetőfedésre.
Az utcai homlokzatok vakolatdísszel voltak ékesítve, az ablakokat a módosabb gazdáknál faragott kőkeretek vették körül, amit demjéni kőfaragók készítettek. A tornácok oszlopai fából voltak.
A 19. század végéig a deszka födém mestergerendával készült, amit boldoganyának nevezett középoszloppal támasztottak alá. A szobákat boglyakemencék, vagy a Tarna mentén ismert csempekandallóval fűtötték, ám korábbi időszakból a belülfűtős kürős kemencéről is szólnak a források.
Tófalu – Településnéprajz
Eredetileg kétbeltelkes település volt a források szerint. A település Szög nevű részén volt a lakótelkek tömbje, ahol a halmazos szerkezet megmaradt. A 18. század végén a falu lakóházai nagyobbrészt a Kápolnáról Verpelétre vezető út mentén álltak. A jobbágyfelszabadítás után épültek az országúttal párhuzamosan keleti irányban a Hangács, vagy Kilső sor, és két utca a Gele területén. 1945 után a Tarna nyugati partján fejlődött tovább a falu, ekkor keletkezett az Újtelep és a Malomalja. Tófalu már összeépült Aldebrővel az észak-dél irányú terjeszkedése folytán.
Általában szalagtelkesek az utcák, a Szög településrészt kivéve. A portákat csak a 20. század elején kezdték keríteni.
Tófalu – Vallás, felekezetek
Az 1696. évi templomösszeírásban még nem szerepelt. 1723 körül a Szentháromságnak szentelt temploma a kápolnai anyaegyház filiája volt. 1769-ben Eszterházy püspök engedélyt adott Grassalkovich kegyúrnak a templom restaurálására. 1944-ben a németek felrobbantották. Az új templom 1950-ben épült fel.
1785-ben 727 volt a római katolikus lelkek száma. Az egri püspökség közép-hevesi esperességéhez tartozott.
1925: 1161 római katolikus, 1 református. Kápolna leányegyháza volt.
1932: 1141 római katolikus, 2 református, 2 evangélikus.
1933: 1142 római katolikus, 2 református, 1 evangélikus.
1935: 1142 római katolikus, 1 református, 2 evangélikus.
Tófalu – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1549-ben 45 jobbágy lakta. 1550-ben a 6 házban lakó 12 családfő fizette az adót a töröknek. 1552-ben néptelenné vált. 1564-ben a debrői uradalom tartozéka volt, és újból lakott. 1576-ban 10, 1594-ben 9 jobbágy család lakta. 1596-ban újból elpusztult.
1670 és 1676 között 5 telken 11 jobbágycsalád élt. Az 1600-as évek végén egy évtizedre megint néptelenné vált. 1696-ban már élt 6 zsellér a területen. 1701-ben 37 felnőtt adófizetőt regisztráltak. A betelepülők Gyetváról, Gácsról, Verpelétről és más szomszéd falvakból jöttek.
1715-ben 14, 1720-ban 15, 1735-ben 11, 1770-ben 59 volt a jobbágyháztartások száma. 1771-ben 45 telkes jobbágy és 24 házas zsellér háztartás volt a faluban. Ez a szám 1836-ban 75, 102, 1859-ben 78, 102 volt.
1787-ben a 131 család 97 házban élt. 1851-ben 185 volt a házak száma (1 urasági, 72 telkes, 107 zsellér, 5 egyéb), és a családok száma 264-re nőtt.
A lélekszám alakulása:
| 1787 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 757 fő | 921 fő | 969 fő | 1038 fő | 1182 fő | 1382 fő | 1504 fő | 124 fő | 1507 fő |
1897-ben Jezierski László, Tófalu község és Uzelman János birtoka együttesen 154 k.h. volt.
1925-ben a legnagyobb földbirtok a gróf Károlyi-féle hitbizomány volt, amelynek területe 580 k.h. volt.
1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Nemzeti Közművelődési Alapítvány 417 k.h.
Tófalu község 161 k.h.
Tófalu Község Legeltetési Társulata 179 k.h.
1925: 1162 fő magyar nemzetiségű. 230 ház 298 lakással. Középületek: községháza, római katolikus elemi népiskola, Hangya Fogyasztási Szövetkezet.
A község lakossága 1932-ben és1933-ban 1145 magyar anyanyelvű fő volt. A házak száma 260 volt, a lakásoké 334 illetve 336.
1935: 1145 magyar lélek. 260 ház, 336 lakás.
Tófalu – Birtoklástörténet
Kezdetben az Aba nemzetségből származó Debrei család birtoka volt. A család kihaltával 1417-ben Kompolti Istváné lett. Birtokosa bűtlensége miatt 1438-ban a Rozgonyi család birtokába került. A 16. század első felében Országh Kristóf birtokolta. Az ő halála után, 1575-től Ungnád Kristóf egri várkapitány zálogbirtoka volt. Özvegye, Losonczy Anna 1590-ben második férjének, Forgách Zsigmondnak adta. 1603-ban, miután Rákóczi Zsigmond megvásárolta a debrői-ónodi uradalmat, Tófalu is Rákóczi-birtok lett. 1670 és 1676 között Rákóczi fejedelem árvái bírták a falu egyik felét, Erdődyné Rákóczi Erzsébet a másik felét. Az ő utód nélküli halálával birtokrészét Rákóczi Ferenc fejedelem és nővére Júlia, Aspremont-Reckheim Ferdinándné vette át. A szabadságharc bukása után az uralkodó elkobozta a fejedelem birtokát, és Althan Mihálynak adományozta. 1730 és 1740 között mind az Aspremont, mind az Althan birtokot megvásárolja Grassalkovich Antal. A család birtokában is maradt egészen 1841-ig. Közben 1776 és 1824 között az Orczy család, 1825 és 1839 között Kaán Sámuel és szitányi Ullmann Móric, 1840 és 1847 között gróf Károlyi György bérelte. A harmadik Grassalkovich Antal halálakor nővérének fia, gróf Forgách János kapta meg a birtokot, de ő 1847-ben eladta az akkori bérlőnek, gróf Károlyi Györgynek.
1897-ben a legnagyobb birtokosok:
Almásy Tasziló, gróf 115 k.h.
Végess Ilona, Almásy Kálmán, gróf 324 k.h.
Bíró Zoltán, Almásy Tasziló, gróf, Zsadány község 254 k.h.
Almásy Tasziló, gróf 1800 k.h.
Végess Ilona, Almásy Kálmán, gróf 324 k.h.
Bíró Zoltán, Almásy Tasziló, gróf, Zsadány község 254 k.h.
Almásy Tasziló, gróf 1800 k.h.
1925-ben a legnagyobb birtokosok:
Károlyi György, gr.-féle hitbizomány zárgondnoksága 580 k.h.
1935-ben a legnagyobb birtokosok:
Nemzeti Közművelődési Alapítvány 417 k.h.
Tófalu község 161 k.h.
Tófalu Község Legeltetési Társulata 179 k.h.
Tófalu község 161 k.h.
Tófalu Község Legeltetési Társulata 179 k.h.
Tófalu – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A település szláv (tót) lakosságú volt. A településnévből a 19. század második felétől „kopott le” a népnevet jelentő tót ’t’-je. A falu keletkezési ideje az első írásos megjelenést – 14. század – jóval megelőzheti.
Határában elpusztult települést nem mutattak ki.
Tófalu – Címer, pecsét
Pecsétje 1699-ből keretbe rajzolt virág, felette fészkében álló gólya, mellette füzér, körirata: Totfalu pe-cseti 1699. Véleményünk szerint pelikán látható a pecsétlenyomaton.
Tófalu pecsétje
Az 1780-ban vésettben ekevas, mellette egyik oldalon fűszál, másik oldalon három kalász, felettük FP. T. F. betűk.
Tófalu pecsétje
Mai címere csücskös talpú pajzs kék mezejében zöld halmon egy jobbra néző gólya áll, két oldalán faág, a halom alatt 1352 évszám.
Tófalu címere
Tófalu – Első írásos, okleveles említés
1352: Tóthfalu