Tiszanána – Művészettörténet
Római Katolikus templom
Titulusa: Szeplőtelen Fogantatás
barokk
1784-1788
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2259
Fő út 84.
Építtette: gr. Eszterházy Károly egri püspök
Tervezte és építette: Francz József püspöki építész
Főoltár:Pliczner János egri kőfaragó, Giovani Adami felsőtárkányi márványos, Halblechner Vencel és Mozer József egri szobrászok. 1790
Mellékoltárkép:Szikora György egri festő, 1796
Orgona:pécsi Angster cég, 1886
A hagyomány szerint Szent László király adományozta Nánát az egri püspökségnek, amely 1804-ig maradt birtokában, majd a szatmári püspökség tulajdonába került. A településnek eleinte kevés lakosa lehetett, de valamilyen templommal rendelkeznie kellett, mert 1325-ben Lowaznana mellett az Egyházasnána névalak is szerepel az írott forrásokban. Az 1332-1337. évi pápai tizedjegyzékben Nánaként fordul elő, az egri püspökség 1483-1494 évi számadáskönyveiben pedig, megkülönböztetésként a többi hasonló nevű községtől, Tyzanana néven szerepelt. Ez a vidék sokat szenvedett a török pusztításoktól. Eger várának 1552-es ostroma után a település teljesen elpusztult. A török hódoltság alatti többszöri újjátelepítése nyomán azonban a falu népességét leginkább a reformátusok alkották. A falu a 17. században Török János és Kürthy Gyögy birtokába kerül, azonban hamarosan visszakapta az egri püspökség. Az 1332-ben felállított katolikus plébánia többször megszűnt, de 1733-ban visszaállították. Az itt lakó néhány katolikus 1739-től a sarudi anyaegyházhoz tartozott filiaként. Az 1767. évi canonica visitatio adatai szerint a falunak volt egy temploma, melyet még Erdődy Gábor egri püspök építtetett 1745 előtt [EÉrsEgyhL. canvis]. Ez a templom azonban elég szegényes lehetett, mert csak a szentélye készült téglából, az oldalfalai fából voltak, a teteje pedig nádból. Gróf Eszterházy Károly egri püspök idejében az elvándoroltak helyébe zömében katolikus lakosság telepedett le, az ő számukra Eszterházy Károly egri püspök 1763-ban ideiglenes vályogtemplomot emeltetett. 1776-ban bővíthették, mert ekkor fizették ki Schönich Mátyás egri asztalosmesternek annak a 16 nagyméretű ablaknak és különböző nyílászáróknak az árát, amit 44 forintért készített el. [EÉrsGazdL. 1776. évi. 297.sz. mell.].
A ma is álló templomot 1784-1788 között Eszterházy Károly püspök földesúr építtette Francz József egri építőmester tervei alapján [EÉrsEgyhL. Canvis. 1819.].
A templom építésének történetéről sokat megtudhatunk a püspöki BauschreiberFarkas János (építési felügyelő) által vezetett építkezési naplóból. Megtudhatjuk, hogy az 1784-es év végére a templom „Fundamentuma a földszínéig felépült, (és télire) három sor téglával és ismét a téglák tetején agyaggal le van fedve” az időjárás viszontagságai ellen. Ugyan ezt jelentette a tiszanánai tiszttartó is 1784. november 25-én. [EÉrsGazd.L Rel.ann. 1874. lib. 129/1. 88. 1. 188.sz.]. A következő években szépen haladtak az építkezéssel, a falak fölhúzásával. A tetőt az akkor szokásban lévő építkezési mód szerint zsindellyel akarták befedni. Ennek jelentős részét a püspökség erdeiből kellett ideszállítani. 1786 nyarán kezdődött a szervezése a zsindely beszerzésének, mely nem volt könnyű, hiszen a püspökségben más építkezések is zajlottak. 1787. november 2-án arról értesülünk, hogy még nem remélhető, hogy a kőművesmester a templom fedelét el tudja készíteni. Farkas szükségesnek látta, hogy Dobsinára utazzon új rendelést megtenni, de addig is az udvarból és tárkányi kerületből minden vörösfenyőzsindelyt Tiszanánára rendelt, hogy ott a templom fedését a tél beállta előtt meg tudják oldani. Mivel Farkas János felvidéki útja sikertelen volt, a püspök úgy döntött, hogy egy zsindellyel jól megrakott béresszekeret indít Tiszanánára. A plébános kérésére néhányan a hívek közül szekerekkel bementek Egerbe, és az egyik napon tíz, a másikon húsz szekér zsindelyt vittek a templomhoz. Ez körülbelül 80.000 db zsindely lehetett. Farkas János a fenti mennyiséget a káptalantól kapta kölcsön, és úgy látta, hogy „ez már elegendő lesz a tiszanánai templomhoz”. A zsindelymennyiség valóban elégnek bizonyult a tetőfedéséhez, és Farkas János 1787. december 28-án azt jelenthette a püspöknek, hogy „Tiszanánáról már az Átsok bejöttek s a templomot befedték s nincs többé semmi zsindelyre szükség”. A következő évben nyújtotta be Francz József a toronysisak tervrajzát. Az „A” terv bádogtetőt, a „B” terv zsindelyezést irányozott elő. Eszterházy püspök a zsindelyfedést választotta. 1788 végére az ács a templom zsindelyezésével is elkészült, s „meg is festette a templom fedelének egyik részét”. 1789-ben felhúzták a harangot a toronyba s feltették a szentélyre a keresztet. Az oltár kőfaragó, márványos és szobrászi munkáira 1790-ben adták ki a megbízást. Pliczner János egri kőfaragó, Giovani Adami felsőtárkányi márványos, valamint Halblechner Vencel és Mozer József egri szobrászok dolgoztak az oltárépítményen. [EÉrsGazd.L Rel.ann. 1874. lib. 129/7.6.1.]. 1796-ban a püspök rendelésére Nepomuki Szent János képét Szikora György egri festő készítette el. A kép elkészültekor a helyén valaha volt Szűz Mária képet a püspök átküldte a maklári templomba. A templom egyéb fő berendezéseit a század utolsó évtizedében készítették el.
1883-ban a templom épületébe belevágott a villám. Az elemi csapás szerencsére nem okozott nagy kárt. Azonban az egyházközség arra kényszerült, hogy a templom régi elavult 8 váltós orgonája helyére új orgonát készíttessen. Balla József plébános, mint az egyházközség vezetője az egri érsek hozzájárulásával 1885-ben megrendelte a pécsi Angster cégnél az új orgonát. Az új, 12 változatú hangszer 1886-ban érkezett meg, és mind szépségét, mind pedig működését tekintve beváltotta a hozzá fűzött reményeket. 1906-ban, húsz évvel később az orgonát kitisztíttatták az Angster céggel, ill. 34 ón- és 20 fasíppal egészíttették ki. A munkáért a cég 642 koronát kért. 1917-ben 320 koronáért tisztította ki és hangolta újra az orgonát Farkas Kálmán orgonaépítő-mester.
A templom épületét 1904-ben a szatmári püspök kegyúri beleegyezésével 10.000 korona költségen, majd 1937-ben 20.000 pengőért újból renoválták. 1924-ben belső festésre és díszítésre került sor. Bárány József és neje vállalta, hogy a költségeket kifizeti a mestereknek. A festést Tancsa Lajos egri festő végezte. A mennyezeti freskókat Novák Sándor és Zsille Kálmán budapesti művészek készítették. A kórus két oldalán az utolsó ítéletet, továbbá a négy evangélistát, a négy magyar szentet, a feltámadást és a Mária üdvözlését ábrázoló képek Novák Sándor alkotásai. Az elkészült munkát Török Kálmán prépost, egri főszékesegyházi kanonok áldotta meg.
1941-1942-ben a templomba bevezették a villanyvilágítást. Mivel az 1942. évi egyházmegyei zsinat előírta, hogy napközben is legyen nyitva a templomajtó, hogy a hívek bármikor bemehessenek Jézust köszönteni, az egyházközség a templomajtóba egy szélfogó ajtót rendelt. Az ajtót 2486 pengőért Papp László egri műbútorasztalos készítette el. 1943-ban a tiszanánai katolikusok Budapestről szereztek be valódi rézből készült, nemes veretű barokk csillárokat és falikarokat. A plébános és a jegyző ezeket saját költségükön vették meg, és kicserélték a régiekkel. A régi tárgyak az ő tulajdonukba kerültek.
A legelső harangról nem rendelkezünk pontos adatokkal, csak annyit tudunk, hogy 1789-ben húzták fel a toronyba. A század végén pedig egy Jusztlné nevezetű harangöntőné a régi, 12 mázsás harangot kisebbekre öntötte át. Hogy ezek száma mennyi volt, az nem ismeretes. A templom patrónusa, a szatmári püspök 1818-ban 4 új harangot adományozott a tiszanánai egyháznak: egy 12 mázsásat (egy bécsi mázsa=56 kg), egy 5 mázsásat, egy 1 mázsásat és egy kb. 30 fontnyi harangot. 1886-ban a templom 62 kg súlyú kisharangja megrepedt. A kegyuraság engedélye alapján Walter Ferenc budapesti harangöntővel egy új, 62 kilogrammos harangot öntettek. A szerződés értelmében a régi harangot beolvasztották, és a tiszanánaiak 60 forintot voltak kötelesek fizetni érte. Az új harang azonban a megállapodástól eltérően 74 kg súlyú lett, s így még 20 forintot kellett fizetni.
Az I. világháború alatt, 1917-ben a harangokat elvitték hadicélokra. A plébános tévedése miatt a temető kápolnájából is elszállították a harangokat. Ezentúl nem kísérte harangszó a temetőben az utolsó útjukra induló embereket. Az elszállított harangok összsúlya 889 kg volt, 3556 korona értékben. 1921-ben a hívek adományából pótolni tudták a hiányzó harangokat. Ekkor két újat készítettek a templom részére. De nemcsak a harangokat, hanem az orgonasípok többségét is elvitték: az 1918-as év végén 44 sípot szereltek ki a templomi orgonából, és szállítottak el hadicélokra.
Szent István megdicsőülésének 900. évfordulója, az 1938-as szentév alkalmából két új ércharangot készíttettek a templomtoronyba. A nagyobbikat az egyik hívő fizette ki, a kisebbik árát pedig Diszkó József plébános ajánlotta fel. A 277 kg súlyú nagyharangot és a 182,5 kg súlyú kisharangot a híres Szlezák László harangöntő készítette 2052 pengőért. A toronyban lévő kisebb harangok kikerültek a kápolnába, ahonnan az első háború idején elvitték az ott levőket. Ám a második háború ismét veszélyt jelentett a harangokra. 1944-ben elvitték a toronyból az 520 kilogramm súlyú, bronzból készült harangot. A szovjet katonák 1944. november 7-én a déli órákban vonultak be Tiszanánára. Azonban sem a templomban, sem a plébánia épületében nem keletkezett jelentős kár, csupán az ablakok egy része tört ki s a háború után inkább a berendezések javításával, pótlásával kellett foglalkozni. Egy héttel a bejövetel után már volt szentmise a templomban. A plébános és a káplán a helyén maradt, velük szemben a megszállók nem alkalmaztak erőszakot.
Egyhajós, egyenes szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős templom Ny-i homlokzata egy toronnyal hangsúlyozott. A földszint tükörmezős és sávozott. Az egyszerű négyszögletes ajtó felett a nyújtott kórusablak fölött lapított kőszemöldök van, felette a körbefutó ereszpárkány magasságában lapított timpanon ad klasszicizáló hangulatot a későbarokk templomnak. Mögötte ívelt vonalú oromfalháromszögek közé zárt attika. A mélyített tükrökkel alakított sarokpillérek a toronytest homlokzatán négyzetes ablakot fognak közre. A torony övpárkánya fölött hasonló saroklizénák és körben négy csigás, zárköves szemöldökű harangablakok. Az órás órapárkány fölött párnásan tört, újabb bádogsisak. A templom oldalhomlokzatán szépen tagolt ereszpárkány fut körbe, a mélyített falmezőiben pedig három, magasan álló, kőkeretes, enyhe szegmentíves ablaka van. Az ívesen visszalépő, visszasarkított egyenes záródású szentélynek egy ablaka van. A szentély déli oldalán féltetős sekrestye, melynek két kőkeretes, egyszerű ablakán oválokból formált vasrács van. A templomkert kapujának pillérein Szent Péter és Szent Pál apostol egészalakos, hosszú antik lepelbe öltözött szakállas kőszobra áll (állíttatta: Isten dicsőségére emeltette Nagy Borbála, 1922).
A torony alatti csehboltozattal fedett előcsarnokból nyílik a háromszakaszos, öblös, szép arányú hajó, amelyben az első, rövidebb szakaszt az előre ívelő, csehboltozatos kórus tölti ki. Falazott mellvédjén bojt- és korong formájú stukkódíszítés. A hajó homorúan alakított faltükrös pillértörzseinek párkányáról kettőzött haránthevederek, illetve az oldalfalak mentén tölcséresen szűkülő kettőzött ívek indulnak és tartják a csehsüveg-boltozatot. A lépcsővel emelt szűkebb szentély négyszög alaprajzú, a hajóhoz hasonló csehsüveg boltozattal.
A főoltár szürke márványból készült, szarkofág alakú sztipeszén aranyozott füzérdísz található. A pillérekkel és szabad oszlopokkal tagolt műmárványozású tabernákulum ajtaját Ábrahám áldozatát ábrázoló aranyozott dombormű díszíti. Kétoldalt stukkómárványból készült adoráló angyalszobrok állnak a szögletes, csigavonalban hajlított talapzaton. Az oltáron XVI. Lajos stílusú, levéldíszes faragott gyertyatartók állnak. Az oltárépítmény a szentélyfal enyhe domborulatát követve homorú alaprajzú. Magas lábazaton álló, szürke-arany műmárvány borítású, kompozit fejezetes oszloppár között az egyik oldalon Szent István király és Szent László király magyaros illetve páncélinges viseletbe bújtatott gipszstukkó szobra áll. Szent István kezében az országalma és a jogar, Szent Lászlóéban fokos. A retabulum architrávján egy-egy váza és befelé forduló térdelő angyal figura van. Az attika zárótagozatán a Szentháromság jelvénye. Az oltárkép helyén az aranyozott, áttört oromzatú faragott rokokó képkeretében egy nagy stukkódombormű látható. Szűz Mária mennybevétele. Mária kitekintő angyalfejekkel telehintett felhőgomolyok között emelkedik a magasba. Feltehetően Mozer József egri szobrász műve.
A szószékkel szemben, a diadalív homorú falán áll a mellékoltár szürke márványozással festett fa sztipeszel. A falra függesztett oltárkép akantuszleveles, aranyozott áttört faragott oromdíszes keretbe van elhelyezve. A karingbe öltözött Nepomuki Szent Jánost ábrázolja, aki festett oltár előtt térdel, a háttérben mártíromságának helye, a prágai Károly híd körvonalai látszanak, felette rokokó bájban pompázó, rózsaszín és türkiz köntösbe öltöztetett, a képen hangsúlyosan kiemelt angyal lebeg. Az egri püspök rendeletére festette meg Szikora György egri festő 1796-ban, mely alkotója hiteles és legkvalitásosabb műve. A keresztelőkutat 1790 körül készítette Giovanni Adami és Mozer József felsőtárkányi szürke márványból. A faragott, fonadékos díszítéssel tagozott kannelurás lapított törzsén gerezdes csésze, rajta oválisan hengeres, márványosan festett fa kútház. A tetején Jézus megkeresztelkedését ábrázoló, aranyozott szoborcsoport található. A szószék a diadalív jobb oldalának homorulatában, a sekrestyéből megközelíthetően van elhelyezve. Szürke márványutánzatúra festett fa, aranyozott díszekkel. Alsó tölcsérje rozettábanvégződik, gazdag, faragott levélkoszorú díszíti kosarának alsó párkányát. A levélkoszorú fölötti aranyozott fa dombormű, témája: Keresztelő Szent János beszél a pusztában. Mozer József munkája. Szögletesen tört vonalú, hangvetőjén a Szentlélek galambja, ormán puttófejek között a törvénytáblák. A 18. század végéről maradt meg a templom búcsúengedélyező okmánya, mely aranyozott szalagcsokros dísszel ellátott faragott keretben van elhelyezve. A 18. század végéről megmaradtak az oldalfalain vájatolt volutákkal díszített tölgyfából faragott padok (2×25 db) és egyéb faragott asztalosmunkák: a XVI. Lajos stílusú fiókos sekrestyeszekrény, a kínvallatás faragott aranyozott domborművével díszített térdeplő, a falra függesztett lavabo. A liturgikus felszerelés közül kiemelendő a 18. század közepén, valószínűleg Bécsben készült aranyozott ezüst Úrmutató.
A legelső toronyóra 1907-ben készült el. Nem sokkal később ez az óra elromlott, és 1928-ban az egyházközségi tanács úgy döntött, hogy újat vesz egy budapesti cégtől. Az év végére megérkezett a toronyóra, Lendvay János óramester munkája, mely 1810 pengőbe került, és rögvest fel is szerelték. Az óraszerkezet Graham-rendszerű járattal rendelkezik, feketére festett számlapú, és arannyal bevont mutatói vannak. Hogy az óraszerkezet védve legyen a sérülésektől, készítettek hozzá egy faszekrényt is. A mai napig e toronyóra mutatja az idő múlását a templomtornyon.
2013-ban a Szeplőtelen Fogantatás Plébániatemplom felszentelésének 225. évfordulóját ünnepelték a településen. A tetőszerkezet és torony felújítására bruttó 14,5 millió Ft vissza nem térítendő, ám csak utólagosan elszámolható támogatást nyertek az évforduló alkalmából.Úgy vélték, hogy a felújított tetőszerkezet és torony megáldására a 2013. december 8-án tartandó ünnepi szentmisében kerüljön sor. Főtisztelendő Dr. Ternyák Csaba egri érsek atyát kérték fel az ünnepi szentmise bemutatására és a templom felújított tetőszerkezetének és tornyának megáldására és megszentelésére.
PLÉBÁNIAHÁZ
későbarokk
1795
Fú út 86.
A tiszanánai plébánia már 1322-1337 között fenn állt, de csak 1 garas pápai collectát tudott fizetni. Ebből következően csak kis egyház lehetett. 1763-ban szervezték meg az önálló plébániát, Kömlő filiával. A jelenlegi plébániaházat Eszterházy Károly egri püspök építtette, 1795-ben nyers téglából. Akkor Schlosser Ferenc volt a plébános, aki 1780 és 1809 között volt a hitközség vezetője. Ezután két ferences atya került a plébánia élére. Eperjessy József 1811-től 1848-ig volt plébánosa az egyházközségnek. Ő létesítette 1831-ben a római katolikus szegényházat a falu szegényei számára. A község 1804-ben az újonnan felállított szatmári püspökség birtokába jutott. A 19. század első felében a helybeli katolikus lelkész egy kis kórházat állított fel. A szatmári püspökségnek 1848-ig volt Tiszanánán földesúri joga, később már csak a helység legnagyobb birtokosa.
A plébánia földszintes L alakú későbarokk, utcai homlokzatán a+b+b+a ablakritmussal, a középső két ablak szélességében enyhe rizalittal előrelépő, mélyített faltükörrel tagolt homlokzatú lakóház. A pálcásan tagolt ereszpárkányon nyugvó sátortető palával fedett. Belő tereiben teknőboltozatos szobák, részben lebontott vagy üvegezett, hétszakaszos, dongaboltozatos árkádos folyosóval.
Szent József-szobor
barokk
18. század vége, más források szerint 1823
Faragta: Suller András, demjéni kőfaragó
A 2259-es törzsszámon védett római katolikus templom kertjében
Alul kihasasodó, szövegtükröt magába foglaló talapzatán erőteljes kiülésű, összetett négyszögletű párkányzaton kör alaprajzó posztamens emelkedik, melynek volutába hajló ion fejezetére helyezett kis posztamensen áll a szent leplekbe öltöztetett alakja. Bal kezében vándorbotot, jobb kezében a ruhátlan kis Jézust tartja. A két figura gesztusrendszere, a szakállas férfi kedvesen a gyermek felé forduló tekintete, a gyermek játékosan kalimpáló végtagjai felhőtlen kapcsolatukat tükrözi. Plébániai levelek szerint 1823-ban állították fel a vásártéren, faragója a demjéni Suller András volt. (Varga Béla szakdolgozata). Kvalitásos, szép munka.
Felirata:
JÉZUS
GONDVISELŐJE
NEK SZŰZ
MÁRIA IEGYE
SÉNEK DICSOU
SZ. IOSEFNEK
TISZTELETÉRE
SZENTELTET??
EPERJES(?) ?????
Szent Vendel-Szobor
későbarokk
kőemlék
eredetileg a vásártéren, ma a 2259-es törzsszámon védett római katolikus templom kertjében
A Szent Vendelt ábrázoló szobor jelenleg a templomkerítés egyik oszlopán áll. Pásztoröltözetben, vállán köpeny és tarisznya, oldalán kulacs. Kalapját testéhez szorítva, két kezét imára tartja. Lábainál bárányok lehettek. A szobor erősen megrongálódott állapotú, a feje hiányzik. A visszaemlékezések szerint 1956 nyarán tört le. Az egyházközségi képviselőtestület gyűléseinek jegyzőkönyve szerint Szabó József traktoros cséplőgéppel meglökte a szobrot, s ekkor tört le a fej.
Eredetileg a vásártéren állt, arccal a sarudi út felé, mert a falu katolikus részének fejőstehén csordáit arra hajtották ki a legelőre. 1956 után helyezhették át a templom kerítésére. Először a templomkerítés legszélső oszlopán volt, ahol már a magánházak kezdődtek, onnan került át a mai helyére. Császi Irén néprajzkutató adatközlője, B. Kiss János a következőket mondta: „Fejetlen a Szent Vendel szobor, volt egy olyan elképzelés, hogy rendbe hozzuk a szobrot, de nincs az egyháztanácsnak annyi pénze. Talán ez a Vendel együtt volt felállítva a Szent József szoborral, lánccal volt körülvéve.” A 20. század közepéig, a szoborsérülésig mindkét szobor a vásártéren állhatott.
református templom
barokk
1752
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2260
Fő út 219.
A török hódoltsági területeken sok esetben, így Tiszanánán is a település szinte teljes népességét a reformátusok alkották. A nánai reformátusok 1596-tól használták a középkori kőtemplomot, melyet később a Tisza áradása a folyó medrébe döntött. Állítólag még 1940-ben is láthatók voltak a romjai. A templom nélkül maradt hívek 1666-1669 között fából és agyagból új templomot építettek maguknak, amelynek használata azonban a későbbiek során igen problematikusnak bizonyult, mivel lapályos, vízjárta helyen emelték. Egy 1683-as adat szerint a települést 76 telek népe lakta, s valamennyien reformátusok voltak. A püspökföldesúrnak évente 100 forint bért fizettek, emellett gabonatizedet, vajat, ökröt, két darut és két hordó sózott halat adtak. Lelkész hiányában a lelkészi teendőket az iskolamester látta el. Az Eger felszabadításáért 1686-87-ben folytatott csatározások során lakóinak nagy része elmenekült. 1693-ban az „örökös nánaiak” csak 12-en voltak. Mivel 1711 után a népesség ugrásszerűen növekedett, a század közepére a tiszanánaiak számára a már említett templom szűknek bizonyult. A község református lakosai 1750. május 15-i keltezésű beadványukban kérték a Mária Terézia királynőt, hogy a régi, csaknem összedőlő és árvizeknek kitett helyen lévő templomuknak megfelelőbb helyen történő újraépítését engedélyezze [Ráday il.Arch. Agentiale. Coll.Instantiarum. tom. II.p.34.]. Kérelmük szövege a Vármegyéhez is beadásra került: „Hogy eddig is régi templomocskánk, mely ennek előtte előttünk élő atyáink által circiter 86 esztendőknek előtte csupa fábul és földbül építtetett, hogy lerogyott, azon mind magunk eléggé csudálkozunk. Mivel oly lapályba vagyon építve, hogy minden esztendőkben a vizeknek áradása szintín a tövéig szokott lenni, mely miatt gyönge fundamentuma annyira megromlott, hogy ippen csak összedûlőben vagyon. Máskín a lakosoknak sokaságához igen kicsiny is, mert az isteni szolgálatra egybegyûlő népnek harmada sem fér kicsiny templomocskánkban …csak fábul és földbül építtendő templomocskánkat más valamely szárazabb helyen építtetni kegyesen megengedni vagy ha azt nem lehetne, csak ezt a régit is azon helyén népünknek számához megnagyobbétani.”
A helytartótanács rendeletére a megye ismertette a templom állapotát és a tervet: a régi hét és fél öl (a 18. században 1 magyar öl=1,9 m) hosszú, három és fél öl széles, másfél öl magas. Sövényből és sárból van építve. Mint az ajtófélfába vésett feliratból kiderült, 1666-ban, a török iga alatt, az akkori földesúr engedélyével épült. Az újat 14 öl hosszúra és 6 öl szélesre tervezik. A réginél szárazabb, magasabb helyre kívánják építeni, ahol a vízáradás nem éri el. A régitől 131 lépésre tervezik és akkorára, hogy ezer ember befogadására legyen alkalmas. Fundamentuma legyen kőből, fala is egy láb magasságig, följebb nyerstéglából, zsindellyel fedve, kívül-belül vakolva.
A királynő 1751-ben megengedte az új templom felépítését. Ha az új hely, alkalmasabb hely, száraz, akkor a régi anyagból legyen, de ha nedves, akkor kőfundamentummal épüljön [HemL. Közig.iratok 1750. 49.48.]. Feltehetően a középkori templom falainak részbeni megtartásával építtette a református lakosság.
Az 1767. évi kánoni jegyzőkönyv szerint a templom végül is 1752-ben épült föl kőalapon vályogfallal (nyers téglából), haranglába azonban fából készült [ EÉrs.EgyhL. canvis.]. Stílusa barokk, 1000 férőhellyel. Azért épült vályogból, mert a római katolikus uradalom nem adott téglát az építéséhez. A templomot, amely a kora ellenére a mai napig jó állapotban van, 1833-ban átépítették, majd 1867-ben építették rá a 31 méter magas nyugati homlokzati tornyot. A 12×30 méteres belső terében az északi oldalon végigfutó fakarzattal együtt ma 1500 ülőhely van benne, s ezzel a Tiszáninneni Református Egyházkerület harmadik legnagyobb befogadóképességű temploma. Nagy eredménynek kell tekintenünk ezt az építkezést, hiszen ebben az időszakban sok helyen a már meglévő épületeiket és intézményeiket sem tudták megtartani a református hitközösségek. A dunántúli egyházkerület reformátusai pl. 150 templomot veszítettek el ekkoriban. Nyilván a hívők nagy száma indokolja, hogy Tiszanánán új templom építésére is lehetőség nyílt.
A templom keletelt. Nyugati homlokzati tornya alatt egyenes záródású bejárata kiemelt falsíkok között nyílik. Fölötte szegmentíves ablak, s vele egy magasságban a homlokzat két oldalsó faltükrében vele megegyező másik két ablak nyílik. A vázával díszített oromfal-háromszögek fogják közre a toronytestet. A visszasarkított torony emeletén mindegyik oldalon egy-egy fekvő téglány alakú harangablak van. Órakörös toronypárkányában nincsen óra, felette áttört, párnás, laternás bádogsisak. A déli oldalhomlokzatán öt szegmetíves ablaka és hullámvonalas oromzatú nyeregtetős előcsarnoka van. A nyolcszög három oldalával záródik, rajta ablak. Palatetetővel fedett nyeregtető.
Síkfödémes hossznégyszögű hajójának nyugati oldalán csehboltozattal fedett karzat. Orgonáját 1894-ben készítette Angster József. A hajó északi és keleti oldalán faszerkezetű karzat. A belső tér keleten poligonális záródású. Síkmennyezetes fedésű. Berendezése empire, festett fa padok és szószék: 19. század közepe (a 19. század végén került ide, másodlagos elhelyezésben).
Felszerelése közül iparművészeti értéket képvisel az 1761-es évszámú talpán beütött B. P. mesterjeggyel ellátott vert ezüst, vésett cizellált Úrvacsorakehely és a 18., valamint 19. század közepéről való hímzett úrasztalterítők.
temetőkápolna
titulusa: Szent József
historizáló
1895
Helyi műemléki védelem alatt áll. KÖH azonosító: 6191
Széchenyi út
A Balla testvérek (Ferenc és János) 1894. június 21-én keltezett levelükben engedélyért folyamodtak az egri érsekhez, hogy elhunyt testvérük (Balla József tiszanánai plébános) iránti kegyeletből a temetőben Szent József tiszteletére egy kápolnát emeltethessenek. A kápolnát a hívek használatára, a sírboltot pedig a Balla család temetkezési helyének szánták. Az engedélyt megkapták. A Balla testvérek által építtetett kápolna 12.000 forintért egy év alatt készült el. Fenntartásához a Balla testvérek egy alapítványt is létrehoztak, melynek alaptőkéje 1000 forint volt. A kápolna két harangját 1894. december 10-én, magát a kápolnát pedig 1895. június 10-én áldotta meg Újhelyi Lajos alesperes. Az eseményről az Egyházmegyei Közlöny is beszámolt: ”A megáldási szertartást Újhelyi Lajos tiszáninneni alesperes, sarudi plébános úr végezte a kerületi és a szomszéd lelkészek részvétele mellett, nagy számú intelligencia és a helybeli és a közeli községek megszámlálhatatlan sokaságú hívő népének jelenlétében. (.) a szentbeszédet Nyizsnyai Iván teológiai tanár úr tartotta a feltámadásról, melynek hatása a hallgatók arcáról volt olvasható. (…) e kápolna méltó emléke az elhunytaknak, szép jele az élők szeretetének, tanúbizonysága a Balla család vallásosságának, s ékesen szóló hirdetője azon hitágazatnak. mely oly vigasztalóan ragyog le a szentély diadalívéről: »Feltámadunk«..” A tiszanánaiak a kápolnát és környékét mindig rendben tartatták egy felfogadott gondozóval. Amikor a falu katolikus templomában tatarozás és felújítás volt, akkor a kápolnában tartották a szentmiséket, ill. némely alapítványi misét is itt mondott el a mindenkori plébános. A századfordulón a Balla testvérek a kápolna elé egy kőkeresztet állítottak fel, mely jelenleg is áll. 1934-tõl kezdve az egyházközség évi költségvetésében gondoskodott a kápolnáról. (Forrás: Tiszanána évszázadai, 2011. 93-94. Szerk: Makai János)
A 15 méter hosszú, 6 méter széles, 20 méter magasságú tornyos kápolna sárga és piros klinkertéglákkal burkolt építmény a temető közepén áll. A torony sisakja bádoggal, a kápolna teteje palával van fedve. Valószínűleg valami régebbi kápolna romjaira vagy azokból épülhetett, mert a tornyon egy kör alakú, faragott kő ablak látható, ami idősebbnek tűnik. A hajója nem boltozott, hanem díszgerendázott. A hajó két oldalán Jézus és Mária monogramokkal díszített két ablak található. A kápolna fala belül festett. A szentély falán a Feltámadást ábrázoló falképet, valószínűleg szekkót találunk. A titulusnak megfelelően a másik falkép Szent Józsefet ábrázolja. A vasgerendákon nyugvó kórusra vas csigalépcső vezet fel, ott található a 4 váltós Angster-féle orgona. A kápolna alatt kripta van, ebben gyakran áll a víz, és sajnos a kápolna lábazatán is néhol salétromosodás figyelhető meg. Ezektől eltekintve az épület szép, jó állapotú. Körülötte régi sírkövek vannak a földbe állítva – ezek alatt valószínűleg sírok nincsenek, talán a régi temetőből gyűjtötték ide őket.
I.világháborús emlékmű
1924
Alkotó: Pásztor János
1922 nyarán kezdődtek meg az első világháborús emlékmű felállításának előkészületei. A főjegyző a hősökhöz és a községhez méltó monumentumot javasolt és felhatalmazást kért, hogy a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság ellenőrzése mellett emlékművet terveztessen, amelynek költségeit az 1923-25-ös költségvetésből kívánták biztosítani. Egy év múlva be is mutatta Pásztor János tervét és a szerződést, de emlékeztetett, hogy az alkotást adományokból kell felállítani. Helyének a piactér egyik parkosított felét javasolta, a testület pedig elfogadta, és egy 5 főből álló bizottságot alakított.
1924 októberében készült el az a szobor, melyet a tiszanánai hívek az I. világháborúban elesett hősök emlékére emeltettek. Október 26-án a rossz időjárás ellenére is sokan voltak, amikor leleplezték a háborúban elesett 175 katona emlékszobrát. A plébános tábori szentmisét tartott a szobor melletti sátorban. Vitéz Suba Pál tiszanánai születésű lelkész, az elesett hősök gyermekkori játszótársa és későbbi bajtársa pedig felemelő beszédet mondott ebből az alkalomból. Amikor felavatták az emlékművet, az egyik képviselő azt javasolta, hogy a szervezés és az avatás érdekében végzett munka elismeréseképpen a közgyűlés nyilvánosan mondjon köszönetet Vedlik Bélának és a református lelkésznek, aki az ünnepi beszédet mondta. A főjegyző az érdemet a községnek és munkatársainak tulajdonította, és úgy vélte, hogy a tiszteletest is a község szeretete és hazafias lelkesedése vezette. (Forrás: Tiszanána évszázadai, 2011. 52.Szerk: Makai János)
Felirata:
A hazáért
elesett hőseinek
emlékére emelte
tiszanána község
hálás közönsége
1914 – 1918
II. Világháborús emlékmű
1989 (2007)
Alkotó: Den Barsbolt
Hősök kertje
1987 novemberében a hozzátartozók fogalmazták meg igényüket, hogy szükség lenne egy emlékműre, ahol a távolban elesett és eltemetett hősökre helyben is emlékezhetnek. A kezdeményezést akkor a Hazafias Népfront vezetése karolta fel, de az emlékmű felállítását mégis csak a háborús elesettek hozzátartozóinak 500.000 forintos adománya tette lehetővé. A Magyar Képzőművészeti Lektorátus segítségével a Magyarországon tanuló mongol származású képzőművész, Den Barsbolt kapta a megbízást az alkotás elkészítésére. A kivitelezést amerikai művészbarátja és helyi, tiszanánai mesterek segítették.
Az avatásra 1989. május 13-án került sor. Azóta minden év január 12-én, az Urivi Áttörés napján tiszteleg a falu a hősök emléke előtt.
2006 őszén ismeretlen tettesek megcsonkították a magas eszmei értéket képező képzőművészeti alkotást, az emlékműre felhelyezett, az elesettek, áldozatok neveit tartalmazó 24 bronztáblából 12 darabot eltulajdonítottak. 2007 decemberében Víg Zoltán, egy egri székhelyű cég tulajdonosa – miután megismerte az emlékmű történetét és látta, hogy az adománygyűjtés nehézségekbe ütközik – úgy döntött, saját költségén helyreállítja az alkotást. Az emlékmű másodszori avatására, és a Donnál elesett tiszanánai hősökre való emlékezésre 2007. január 12-én került sor a Hősök Kertjében.
Forrás:http://www.tisza-to.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=4173&Itemid=54
fuvolás
2002
Alkotó: Tréfás Miklós
a Fő út és a Bem József út sarkán álló ház falán
Egy, a 18. században keletkezett helyi legenda szerint a katolikus templom építője, János mester, reménytelenül ostromolta szerelmével a szépséges tiszanánai Ilonkát. Egy nyári estén Ilonka és János együtt ült a szobor alatt. János szerelmet vallott a lánynak, miközben az angyalka fuvolája egyszer csak megszólalt, amire Ilonka ellenállása megtört. Boldog házasságok sora köttetett azóta e hagyomány jegyében.
Ennek a régi szokásnak az újjáélesztésére állíttatta a barokk puttókat idéző szobrot Tiszanána, dr. Tóth József polgármester vezette képviselőtestülete 2002. július 31-én. Terv: Tréfás Miklós grafikusművész.
A KŐ
750. éves emlékszobor
2011
Alkotó: Tréfás Miklós
A református templom melletti téren került felavatásra a település 750 éves fennállását szimbolizáló emlékkő, amelynek alapja a gyöngyössolymosi bányából érkezett. Demeter András, a Heves Megyei Kormányhivatal vezetője és dr. Tóth József polgármester leplezte le az alkotást, amely hullámokat stilizáló, mívesen csiszolt ornamentikájával a hit, remény, szeretet hármas hullámát forrasztja össze, s tartja fönn e földet. Fölötte a fölirat: 750 év az Úrban árban. A hullámverés mozgalmas ritmusa azt szimbolizálja, hogy a Tisza többször elpusztította ugyan ezt a falut, de néhány emberrel és az égiek segítségével mindig képes volt újraszületni. Csak az egyik része készült el a kompozíciónak. A reformáció ünnepére tervezi a művész Kálvin János teljes alakú szobrának kivitelezését, miután a teret a nagy reformátorról tervezi elnevezni az önkormányzat.
Forrás: http://www.heol.hu/heves/kultura/a-muvesz-istennek-es-a-kozsegnek-ajanlja-alkotasat-398772
Tiszanána – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Tiszanána – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Tiszanána területén lévő településekhez (Pók, Felpoklosi, Alpoklosi, Dédtelek, Vécseszeg) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, Nánát érintve, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Nánát és a területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tiszanána és a területén fekvők is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt a mai Tiszanána területén fekvő Nána, Lovásztelek, Pók, Alpoklosi, Ménesító és Olfa (az utóbbi kettő ma már a Tisza mederváltozása miatt területileg nem tartozik Heves megyéhez) településeket is említve, melyeket egyébként még I. (Szent) László adományozott az egyháznak. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is. Ebből az oklevélből tudjuk azt is, hogy az abádi révhez vezető „nagyút” (via magna) Nánán és Ménesitón haladt keresztül.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Nána területe a feltételezett felvonulási útvonalon volt, a környékbeli falvakhoz (Pély, Tarnaszentmiklós/Ény, Köre) hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1550-ben már a töröknek hódolt a falu. 1552-ben a falu elpusztult, 1555-ben török adókönyvben már szerepel. 1558-ra a falu újjáépült. 1566-ban a tatárok az egész települést felégetik. 1577-79. évi összeírás részletes képet ad a faluról, mit és, hogy adóznak kétfelé (török és a magyar földesúrnak). Ugyanitt a nánaiak elpanaszolták, hogy a szomszéd települések lakosai kaszálóikat, erdeiket, szántóföldjeiket elfoglalták, nem tudják azokat zavartalanul használni. 1635-ben csak két porta volt a faluban. 1683-ban vagy 76 lakos, vagy 76 porta alkotta a falut (mindent figyelembe véve valószínűbb, hogy az adat lakosságszámot jelöl). A falu 1686-87-ben részben pusztává vált az Eger felszabadításáért folytatott harcok során. 1696-ban újonnan benépesült falu Nána.
Rákóczi-szabadságharc
Az 1706. évi labanc/rác portyázások hatására erősen megritkult a falu népessége. 1707-ben a kuruc Csáky ezredben szolgált három nánai személy; Csala Sebők, Kónya Pál, Ónodi Nagy György.
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc kezdete a faluban problémát, ingerültséget okozott, elsősorban az 1848. évi áprilisi törvények értelmezése okán. Az első feladatok a községben a választások kapcsán adódtak, ennek eredményeként Nána választási kerületi központ lett. A nemzetőrök összeírása és mozgósítása július folyamán zajlott le megyeszerte, de az összeírás Nánán nem volt zavartalan. A május-júniusi adatok a faluban 228 nyilvántartásba vett nemzetőrről adtak számot, a július-augusztusi revízió idejére a létszám 162-re csökkent (az 1848-as nemzetőrök Heves és Külső-Szolnok vármegyében c. kiadvány a nánaiak létszámát 316 főben jelöli meg). Mindenesetre a nemzetőrök a megye I. nemzetőrzászlóaljának 18. századába lettek besorozva, ők a többi megyei nemzetőrrel együtt Bácskában kezdték meg szolgálatukat (augusztus első felében). Itt a nemzetőrök nem tudtak maradéktalanul helytállni, ill. szolgálati idejük lejárta előtt eltávoztak. Újabb nemeztőr-mozgósításra Nánán is október végén, november elején került sor. Azonban összpontosításuk elkésett és nem tudtak érdemben bekapcsolódni a Trencsén megyében rájuk váró feladatba, ezért hazatérhettek lakóhelyükre a nánaiak is.
Decemberben újabb nemeztőr-mozgósításra került sor, elsősorban lovasokat állítottak fel, így a faluból is. Bevetésükre Kassánál került sor. Maga Szemere Bertalan kormánybiztos mélyen elítélő szavakkal illette a hevesi lovas nemeztőröket, nem megfelelő helytállásukért.
Az I. világháború hősi halottai Tiszanánán
| Apostol Sámuel | Gőz Imre | Prokai Gáspár |
| Árnyék Sándor | Gőz Lajos | Prokai István |
| Ballok Benjámin | Gőz Pál | Prokai István |
| Ballok István | Gőz Sándor | Répási Ferenc |
| Bari Alajos | Grónás András | Répási Kálmán |
| Bari József | Grónás István | Sallos István |
| Bartók Ferencz | Kovács András | Sándor Imre |
| Bartók József | Kovács Antal | Seres Bertalan |
| Belleg József | Kovács Bálint | Sinka Jeremiás |
| Berta Ferenc | Kovács Béla | Somodi István |
| Biró Géza | Kovács Gábor | Suba Ferenc |
| Bollók Pál | Kovács Gáspár | Suba István |
| Bozó András | Kovács Kálmán | Szabad József |
| Burai Antal | Lányi Elek | Szabó György |
| Buru Ferencz | Lázár Dániel | Szabó Gyula |
| Buru Gábor | Lázár Imre | Szabó Ignác |
| Buru János | Lázár Lajos | Szabó Imre |
| Buru Menyhért | Lévai László | Szabó Kálmán |
| Buru Pál | Majorszki Gábor | Szabó Károly |
| Czajner János | Majorszki Ignácz | Székely Jenő |
| Cseh Elek | Majorszki Pál | Szlávik Károly |
| Cseh Ferencz | Mári Bertalan | Szlávik Pál |
| Cseh János | Mester István | Szútor Benjámin |
| Csontos Mihály | Mészáros Gábor | Szútor László |
| Csörgő Gábor | Molnár Ferencz | Szűcs János |
| Danyi Mihály | Nagy Bálint | Szűcs Pál |
| Domján István | Nagy Ferenc | Tari Ferenc |
| Donát Gergely | Nagy Ferenc | Tari László |
| Erdélyi Mihály | Nagy István | Tasi János |
| Falyc István | Nagy János | Tóth György |
| Fábián Ferencz | Nagy János | Tóth Lajos |
| Farkas András | Nagy János | Tóth Zsigmond |
| Ficsor János | Nagy József | Turai János |
| Fülepi Zsigmond | Nagy Károly | Turó József |
| Galambos János | Nagy Mihály | Uj János |
| Galambos Zsigmond | Nagy Sándor | Ujhelyi György |
| Gerendai Bálint | Nagy Sándor | Vadász István |
| Gerendai Lajos | Nagy Sándor | Vajda János |
| Gerendai Pál | Német István | Vankó János |
| Godó András | Novák István | Vankó József |
| Godó János | Oláh István | Vankó Zsigmond |
| Godó Lajos | Oláh Mihály | Varga Mihály |
| Godó Zsigmond | Orbán Imre | Vas Gábor |
| Gonda Béla | Orbán Lajos | Vas János |
| Gonda Pál | Pap Lajos | Vas József |
| Gőz Benjámin | Prokai András | Vékony Zsigmond |
| Gőz Ferencz | Prokai Ferenc | Zatko János |
| Gőz Imre | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Anga Béla | Gőz Imre | Morzsa Miklós |
| Anga Lajos | Gőz Lajos | Nagy Gábor |
| Árva János | Grónás János | Nagy János |
| Bakos János | Grónás József | Nagy József |
| Ballók Pál | Guba Mihály | Nagy József |
| Barcsik Lajos | Gulyás Bertalan | Nagy József |
| Barcsik Ferenc | Gulyás Imre | Nagy László |
| Bari Barna | Gulyás János | Nagy Mihály |
| Bari István | Gulyás Lajos | Nagy Miklós |
| Bartók Ferenc | Hegyi Gábor | Nagy Sándor |
| Bartók János | Hímer János | Nemes János |
| Bedécs István | Ipacs Ferenc | Oláh Bálint |
| Beke Gyula | Ipacs József | Oláh Dániel |
| Benkocs István | Ipacs Károly | Oláh Zsigmond |
| Benkocs Jánosné | Juhász Ferenc | Oláh Zsigmond |
| Berencsi Lajos | Kalmár József | Orbán Bálint |
| Berencsi Pál | Kácsor János | Orbán Dániel |
| Beta Imre | Kácsor Károly | Orosz Géza |
| Bíró Imre | Kálosi János | Pala Sándor |
| Bogdányi Ferenc | Kecső Gábor | Pető Györgyné |
| Borbély Béla | Kiss György | Petróczki Károly |
| Boru Gábor | B. Kiss János | Prókai János |
| Boru János | Kiss József | Ronyecz József |
| D. Boru János | Kovács Ferenc | T. Sallós Zsigmond |
| Ceglédi sándor | Koács Ferenc | Somogyi Károly |
| Cseh Ambrus | Kovács István | Somogyi Sándor |
| Cseh Flórián | Kovács János | Suba Kálmán |
| Csontos Gábor | Kovács Lajos | Sós János |
| Csontos György | Kovács Miklós | Szabó József |
| Csörgő Sándor | Kovács Miklós | Szlama János |
| Deme Mihály | Kovács Pál | Szlama Lajos |
| Domján Lajos | Kovács Péter | Szutor Imre |
| Domján Lajos | Krancziczki Gáborné | Tóth László |
| Dósa Balázs | Lányi Béla | Turai József |
| Fehér Lajos | Lányi Menyhért | Vadász István |
| Fejes Béla | Lányi Pál | Vajda Imre |
| Fejes Vilmos | Lévai Ferenc | Vajda István |
| Fülepi Lajos | Lévai József | Vajda János |
| Gacsal Imre | K. Molnár Ferenc | Vajnóczki Árpád |
| Galambos Gyula | T. Molnár István | Vankó Gábor |
| Gerendai Ferenc | T. Molnár István | Vankó János |
| Godó János | T. Molnár Simon | Varga Gyula |
| Godó Kálmán | D. Molnár János | Vass István |
| Gonda Flórián | Molnár Pál | Vass Mátyás |
| Zobolyák Ferenc | Zele Imre |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Tiszanána – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A 18. század elején a gyakori árvizek miatt a csekély számú lakosságot a Tiszától távolabbra fekvő Alpoklos pusztára telepítették, ami a falu mai helyének felel meg. Az új telephely ettől kezdve előbb Alpoklos- Tiszanána, később csak Tiszanána nevet viselt, amíg a régi, elhagyott faluhely Pusztanána, vagy Ónána néven volt ismert.
1830-ban ismét óriási ártömeg borította el a falut. Az árvizet marhapestis előzte meg, utána pedig pusztító aszály következett. Mindezek betetőzéseként a következő esztendőben kolera tört az országra.
Tiszanánát július 12-én érte el a járvány, melynek következtében 124-en betegedtek meg, akik közül 85 személy meggyógyult, 39 viszont meghalt.
1848/49-es forradalom után új korszak köszöntött népünkre, a jobbágyfelszabadítás jogi- politikai téren gyökeres változást hozott.
Tiszanána – Mesterségek
A parasztcsaládokban természetes volt, hogy a gyermekek megtanulják szüleiktől a háztartás és gazdálkodás egyszerűbb tárgyainak elkészítését és díszítését.
Tudtak széket faragni, kosarat, kubuzt kötni, fonni és szőni, hímezni.
Fonás-szövés
A család ruhaneműjének elkészítéséhez a családok kendert termeltek a település határában. A kender feldolgozása a kévékbe kötött növényt előbb áztatták a gödrökben, megszárították. Tilolás után a gerebennel kifésülték. Ezt a tüskés eszközt vándorló cigányok készítették. A kenderszálak fésülése, osztályozása után került sor a fonásra. Ennek legegyszerűbb eszköze a guzsaly. Dél-Hevesben leginkább faragással díszítették, de Tiszanánán készült ólombeöntésű guzsalyszár is.
A rokkát vásárokban szerezték be. Esztergályozással, színes festéssel díszítették. A megfont fonalat gombolyítás után felvetették a szövőszékre. A szövőszék bordahaját ügyes specialista, véséssel vagy faragással díszítette. Ugyancsak faragással cifrázták a mángorlókat, melyet a vászonnemű kisimítására használtak, vagy szerelmi ajándéknak adtak.
A lányoknak meg kellett tanulni a szakajtók, törölközők, lepedők, tarisznyák, stb. hímzését. Az igényesebb darabokat specialisták készítették. A szépen hímező asszonyokat megrendelésekkel felkeresték a környező községek lakóik. Ilyen hímzőasszony volt Tiszanánán Prokai Ferencné Hímer Mária, aki sokféle hímzéstípust ismert. Pingálóasszonynak is hívták, mert nagyon értett a virágminták előrajzolásához, szerkesztéséhez, sőt még kemencék pingálásához is. Sokan drukkoltattak hímzésmintát Mezőkövesden, ahová vásárba jártak.
Szűcsmesterség
Tiszanánán a Mátyus család három generáción át folytatta a szűcsmesterséget.
A mester előbb tiszta hideg vízbe áztatta bőröket. Két nap után kimosta, aztán lehúsolta, majd egy állványra helyezve kicsi késsel is elvégezte a húsolást. Ezután csávába tette, mely só, árpadara, hideg víz keverékéből állt. Naponta kétszer forgatta. 14 napig ázott a csávában, majd kimosás után megszárította. Szőrével visszafelé fordítva az udvaron száradt. A festést gubiccsal, zöld dióolajjal vagy berzsennyel végezte. Az összefőzött festőanyag leszűrt levével háromszor kente be és szárította meg a bőröket kézzel meghúzogatva. Csinált bekecset, kesztyűt, sapkát, bundát, fél bundát, kabátokat bélelt, gallérozott.
A virágmintát gubicslével, libatollal rajzolta ki. A hímzéshez fekete, bordó és zöld fonalat használt.
Tiszanána legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
– Almásy Gábor asztalosmester
– Cseh József cipészmester
– Godó Sándor férfi szabó mester
– Láposi István kötélgyártó mester
– Lévay Ferenc cipészmester
– Nagy József asztalosmester
– Prókai József cipészmester
– Tari Dániel kovácsmester
– Varga Miklós szabómester
– Velkei János cukrászmester
– Zsák József szabómester.
Nagy Gábor fából galalmbot farag. 1956.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Tiszanána – Gazdálkodás
A település gazdálkodását a 19. század végéig a külterjes állattartás, majd a gabonatermelés túlsúlya jellemezte.
A szarvasmarhák és a juhok az év nagy részét a nagy kiterjedésű legelőkön töltötték a pásztorok felügyelete mellett. Gyakorlat volt a Szent György napjától Szent Mihály napjáig tartó legeltető állattartás.
A szarvasmarhák gulyáját és a juhnyájakat az állatfajták szerint elkülönített legelőkre, járásokra hajtották.
A második világháború előtti időkben öt tehéncsordát és borjúcsordát tartottak a gazdák. A gulyát meg a ménest a Tisza mellett, a Cser-közben őrizték. A legeltetés társaságokban folyt. Ezek a társaságok közösen fogadtak intézőt, „percektort”. Pásztort is közösen fogadtak, vagy a nagyobb társaságok egyedül. A jószágot a nánai vásárokon adták el. Évente négy vásárt tartottak. Gyakori volt, hogy az egri és gyöngyösi mészárosok itt vették meg a vágni való állatot, hajcsárt fogadtak, s lábon hajtották el a városokba.
1945 előtt csak lovat fogtak igába, tehenet nem. Ökre csak az uraságnak volt.
A 19. század végén a falu határának több mint fele szántóföld, s ekkor már a lakosság megélhetését elsősorban a gabonatermesztés jelentette.
Aratás után lóval nyomtattak az udvar közepén kör alakban kialakított szérűn. Középre állítottak egy fiatal fiút, ő volt a lóhajtó, aki körös-körül vezette a lovat. A kinyomtatott szemeket a színbe húzták, majd éjjel kirostálták.
A rozs szalmát széken csépelték úgy, hogy egy nagy székhez verték a szalmát, egy nagy gereblyén pedig kifésülték.
A 20. század elején a lakosság fő jövedelmi forrása a búza, kukorica és zöldtakarmány termelése, kisebb fontosságú az árpa, rozs, zab, takarmányrépa, lencse, repce, dinnye, kender és mák termesztése.
-
- Tiszanána Dinnyéshát gazdálkodás. Csorda déli itatása a Tiszán 1961.
-
- Fahordás szánnal 1956.
-
- Asszony vízhordó horoggal, vederrel és kannával. 1956.
-
- Konda – egyéni gazdák sertései, kondással és 2 puli kutyával. 1956.
-
- A Petőfi tsz. juhnyája 1961.
Tiszanána – Lakáskultúra
A lakószoba berendezése
A szobában álló búboskemence köré vályogból vagy deszkából kemencepadkát építettek. A sutban télen a gyerekek aludtak.
A szoba bútorzata:
két nyoszolya (alul a párna, felül a dunna, letakarva fehér vászon vagy rózsás ágytakaróval), az ágy előtt két-három szék, kétoldalt a fal mellett a sarokban saroklóca, a lóca előtt asztal, kaszli. A kaszli teteje letakarva csipkés vagy slingelt terítővel, rajta vásári Szűz Mária és Szent Antal-szobrok, imakönyv, díszes porcelánok.
A 20. században terjedt el a sifon, a kétajtós ruhásszekrény. Általában vásárokban vették a férjhez menő lánynak.
Tiszanánán gyakori volt a gyékényből vagy szalmából fonott ülőkéjű háttámlás szék. Az ülőbútorok közül a legegyszerűbbeket, a sámlikat és a három lábú fejőszékeket általában maguknak el tudták készíteni.
A festett, faragott karoslóca igen elterjedt bútordarab volt.
Az asztal meghatározó darabja volt a háznak, melynek típusa lehetett kecskelábú, terpeszlábú, fiókos, szétnyitható tetejű, stb. Nem nagyon díszítették, legfeljebb a lábakat faragták meg.
A világítóeszközök különböző típusait használták. A gyertyák, olajmécsesek a 19. század vége felé tűntek el, átadva helyüket a petróleumlámpának. Különösen a csüngős, csigás lámpákat kedvelték, sokszor krepp-papírral is díszítették. Minden házban volt viharlámpa, melyet leginkább az istállóban használtak.
A lakószobák elmaradhatatlan tárgya volt a falitükör a két ablak között. Díszes keretét az asztalosok készítették.
A 19. század végétől kezdtek függönyt, „firhangot” használni az ablakokon, melynek végét faragott vagy esztergált pálcavég zárt le.
Ebben az időben már minden háznál volt falióra, melynek jellemző típusa a festett, virágos óralap, láncon függő nehezékkel. Módosabb családoknál üvegajtós szekrénybe zárt ingaórát használtak.
A konyha berendezése
A szabadkéményes tüzelőberendezés idejében a tűzhelyek a nyitott kémény alatt helyezkedtek el, ahol a füst a boltozatos kéményen át szabadon távozott. A tűzhelyek kialakítását a kemencék száma határozta meg. Ahol a pitvarból két kemencés lakóhelyiség nyílt, ott mindkét kemence szája előtt készítettek tüzelőpadkát. A padka egyik sarkába katlant építettek az üst részére.
A falra akasztva különböző tárolóedények voltak: sótartó, gyufatartó, kanáltartó.
Tiszanánáról zsúpszalmából, fűzfavessző-fonattal készült ovális kanáltartó maradt fenn múzeumi gyűjteményben.
A sütés-főzés terét bolthajtás választotta el a pitvar előterétől. Ezt a falat cseréptálakkal, tányérokkal díszítették. Tiszanánán a katolikusok az I. világháború után tértek át erre az új divatra, a reformátusok csak két-három évtizeddel később.
A pitvarban, a bejárat közelében állt a vízlóca, és az edények tárolására a stelázsi.
A kamrában helyezték el köpülőt, a teknőket, a káposztagyalut, a kenyérsütés és a tejfeldolgozás eszközeit.
A szakajtókat, a kenyérkosarat, a tojástartót gyékényből vagy szalmából fonták. Az 1920-as évektől terjedt el a hullámos falú fémtepsi, amelyben Tiszanánán a menyasszonykalácsot sütötték. Változatos formái maradtak fenn a csigacsinálóknak. Pala Károly Tiszanánán négyzet alakú, cikk-cakk vonalas csigacsinálót faragott, mely a Dobó István Vármúzeum gyűjteményében található.
A háztartás cserépedényeinek nagy részét a Tiszanánaiak a tavaszi vásárokon szerezték be. A tűzálló fazekakat a felvidéki fazekasoktól vásárolták. Tejesfazéknak, szilkének, cserépkorsónak legjobban a mezőtúri mesterek edényeit keresték.
A 19. század második felétől kezdtek elterjedni a keménycserépből készült edények, a bélapátfalvi keménycserépgyár termékei: a rózsás tányérok, kancsók, díszkulacsok.
Az üvegáruk a Mátra és a Bükk üveghutáiból kerültek ki: boros és pálinkás poharak, üvegkorsók.
A lakóház berendezésében megmutatkozott a katolikus és református családok eltérő mentalitása. A reformátusok többet áldoztak a lakásbelsőre.
Különböző életforma a katolikusok és reformátusok között
http://www.tiszanana.hu/downloads/2012/2012-07-31/tiszanana-monografia-szoveg.pdf
Fotó:
Karoslóca, petróleumlámpa, komatál, szaru sótartó, bélapátfalvi edények
http://www.tiszanana.hu/downloads/2012/2012-07-31/tiszanana-monografia-kepek.pdf
Irodalom:
Tiszanána évszázadai. Szerk. Makai János. Tiszanána, 2011.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Tiszanána – Épített örökség
A mai Tiszanána temploma a 18. században épült, akkor, amikor a település a mai helyére költözött; középkori elődje közvetlenül nincs.
A régészeti kutatásoknak sikerült tisztázniuk a település késő középkori előzményének helyét, és megtalálták egykori templomát is. Nána 15. században épült temploma egy egyhajós, a nyolcszög öt oldalával záródó szentélyű, a 16. században sekrestyével ellátott épület volt, mely a török kort is átvészelte, és a Tisza áradása döntötte romba. Csakhogy e település és templom a régészeti adatok alapján nem keltezhető vissza az Árpád-korra: biztosra vehetjük ugyanis, hogy a legkorábbi Tiszanána (illetve akkor még csak: „Nána”) egy másik, még pontosan nem lokalizált területen feküdt, s erről információval nem rendelkezünk. E korai, egyelőre ismeretlen helyű és formájú templom a pápai tizedjegyzékekben is szerepel, Péter nevű plébánosa 1334 első felében 6 garast fizetett. Pontos lokalizálása fontos feladat lenne a település történetének megismerése szempontjából. Az eddig ismeretlen Árpád-kori településről, melynek temploma is volt, lakói a földrajz/környezeti viszonyok miatt átköltöztek egy másik, már ismert helyre a 15. században. Itt új templomot is építettek maguknak, és átvészelték a török kort – de később, a 18. században ismét a földrajzi/környezeti viszonyok miatt új helyre, a mai településterületre húzódtak a lakosok.
Tiszanána – Régészeti áttekintés
Tiszanána, Dinnye-halom
Tiszanána község határának ÉK-i szélén, a Kömlőre vezető országúttól északra árokkal övezett rézkori települést tártak fel. (Szabó János József ásatása 1987-1988.)
Tiszanána, Táncsics u.23.
A ház kertjében késő középkori sírokat tártak fel. (Szabó János Győző ásatása 1962, Kovács Béla ásatása 1963.)
Tiszanána, Fő út (Sztálin út)
A község belterületén a Fő úton a nagytemplom és környékén előtti csatorna fektetés közben szarmata sírok és településrészlet került megfigyelésre. (Szabó János Győző helyszínelése 1959.)
Tiszanána, Fő út, Benzin kút
Közművesítés során szarmata telepre utaló kerámiákat gyűjtöttek. (Fodor László adatgyűjtése 2003.)
Tiszanána, Cseh tanya
A lelőhely a falutól É-ra 3 km-re lévő homokbánya területén volt. A leletmentő ásatások során 32 honfoglalás kori temetkezést tártak fel. A sírgödrök többsége téglalap alakú, vagy a lábak felé szűkülő trapéz formájú volt, de padkás és padmalyos sír is előkerült. A sírokban kevés ékszer és ruhadísz volt: hajkarikák, fülbevalók, vasból készült nyakperec, füles gombok, ezüst lemezből préselt, rombusz alakú ruhadísz, és ezüst szegecsekkel díszített lábbeli. A használati eszközök száma is csekély, egyetlen vaskést, ár és pengetöredékeket tártak fel. A fegyvereket az íjászfelszerelés darabjai képviselik: íjcsontok, nyíltartó tegez vasalásai, nyílcsúcs. A méltóságjelvényt a kis méretű, ezüstlemez tarsolylemez képviseli a temetőben. A lovas és lószerszámos sírok száma viszonylag magas: lócsontokat három sírban, lószerszámokat (zablákat, kengyeleket, nyergeket) négy sírban találtak. (Patay Pál helyszíni szemle 1958., Dienes István ásatása 1958., 1960., Szabó János Győző helyszínelése és ásatása 1960.)
Tiszanána, Rövid dűlő
Tiszanána, a Petőfi Mgtsz hármas tanyáján földkitermelés során bronzkori urnasírt, szarmata temetőt és Árpád-kori telepet tártak fel. (Szabó János Győző ásatása 1972., Fodor László ásatása 1973.)
Tiszanána, Vezekényi út
Homokbányászás közben ismeretlen korú lelőhely került elő. (Szabó János Győző helyszínelése 1959.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Tiszanána – Kronológia
10. század – A mai Tiszanána ősének (Ónána) alapítása a jelenlegi településtől kb. 2-4 km-re, déli irányban.
10-15. század – Hadiút fut a településen keresztül.
1261 – IV. Béla oklevele említi az abádi rév és Nána közti nagyutat.
1334 – A régi Tiszanána templomát és plébánosát említi a pápai tizedjegyzék.
15. század – A falu neve a Tisza- előtaggal bővül. Ebben az időszakban költözik át az eddig ismeretlen helyen lévő Árpád-kori település arra a helyre, amelyről már régészeti emlékek állnak rendelkezésünkre. Itt a 18. század elejéig él a lakosság.
1486-1493 között – Vizafogó helyet létesítenek a Tiszán.
1550 – A török is adót szed a településen.
1552 – Az Eger ostromára vonuló török elpusztítja.
1596 után – Kamarai kezelésbe megy át, jövedelmét Szendrő és Ónod vára fenntartására fordítják.
17. század vége – 18. század eleje – A település a Tiszától távolabb, Alpoklos pusztára költözik. Ekkor épül temploma is. Kétbeltelkes település.
1763 körül – Téglaégető üzem létesül.
1768 – Az első adat a római katolikus iskoláról (1771-ben 11 gyerek tanul itt)
1771 – A református iskolának 111 tanulója van.
1773 – A mai Tiszanána képét is meghatározó településrendezési munkálatok kezdete.
1774 – Egy földesúri rendelkezés a vályog használatát szorgalmazza a házépítésben.
1783-85 – Az I. katonai felmérés rossznak minősíti a Körére vezető utat.
1804 után – A település a szatmári püspökség birtokába kerül.
1838 – Megépül a várfeneki kőhíd.
1848 – A falu választókerületi központ lett.
1848. július-augusztus – Tiszanána 162 nemzetőrt adott a szabadságharcnak.
1851 – A településen négy tanító 250 diák oktatását látja el.
1870 – Postahivatal nyílik.
1881 – A katolikusok létrehozzák a Felsővárosi Olvasókört.
1894 – A reformátusok megalapítják az Alsóvárosi Olvasókört. Létrejön az Ipartestület.
1898 – A határ tagosítása. Következményeképpen megjelenik és elterjed a tanyásodás.
20. század elejétől – A lakóházak építésénél a vályogfalazatot kővel alapozzák.
1900 – A községben már van óvodai ellátás.
1904-06 – Önsegélyező egyletek, szövetkezetek alapítása.
1906-10 – Távbeszélő állomás létesül.
1923 – Két gőzmalom üzemel a településen.
1924 – Megalakul a Levente Egyesület helyi szervezete.
1927 – A község szerződést köt a Heves Vármegyei Villamossági Rt.-vel az elektromos áram bevezetéséről. Ugyanebben az évben megkapja működési engedélyét az első mozi.
1929 – A Vacuum oil Company Rt. benzinkutat létesít a faluban.
1930 – Polgári Lövész Egyesület alakul (1940-ig áll fenn)
1932 – Megépül a Tiszanánát Saruddal összekötő kövezett út.
1935 – Létrejön a Vöröskereszt tiszanánai szervezete.
1938 – Önkéntes tűzoltóság alakul. Átadják a Szent István Népházat.
1946 – Helyi vadásztársaság szerveződik.
Tiszanána – Híres emberek
A településhez köthető híres, neves személyek:
Kovács Eszter (1940–) Fényes karrier, sok-sok koncert a világ számos pontján, nemzetközi rangú operaszínpadi partnerek szegélyezik életútját. Világhírű Wagner-énekes.
Kovács Eszter operaénekes Tiszanánán született egyszerű földműves szülők gyermekeként 1940. május 18-án. A budapesti Zeneakadémián szerzett diploma után azonnal szerződtette a budapesti Operaház, ahol a Kékszakállú Juditjával, majd később „A bolygó hollandi” Sentájával és a Ferencsik-féle Tannhauser Venusával tűnt fel. Hamarosan áttért a nagy drámai szoprán szerepkörre és a Wagner-alakításokon túl sikerrel debütált a Fidelio, a Pikk Dáma, a Jenufa és a Parasztbecsület női főszerepeiben is. Nemzetközi karrierje 1972-ben indult. Ekkor mutatkozott be a düsseldorfi Deutsche Oper am Rein-ban. Ezt követően sorra érkeztek hozzá a rangos meghívások: szereplésre kérte fel a londoni Covent Garden, a nyugat-berlini Operaház, a frankfurti Opera. Itthon megkapja a Liszt-díjat, mely máig hazájának egyetlen elismerése feléje. 1980 óta nem tagja egyetlen állandó társulatnak sem.
Nemzetközi karrierjének második vonulatát Bartók Juditja, Fidelio, Elektra és Chrisothemis szerepek jelentik (Prágai tavasz, Moszkva, Berlin, Frankfurt, Salzburg, Stockholm, Koppenhága, Lisszabon). Amikor 1981-ben a Milanói Scala együttese Zubin Mehta vezényletével a firenzei Maggio Musicalén adta elő Az istenek alkonyát, Kristen Flagstad és Birgit Nilson után Kovács Eszter volt Brünnhilde.
Többször megfordult közben az Egyesült Államokban, fellépett Santa Fében (a MET előszobája), Fort Worth-ben és Washingtonban az Elektrában, illetve a Walkür Brünnhildéjeként. Az egyenletesen felfelé szárnyaló művészi pálya legkiemelkedőbb állomásai ugyancsak a Walkür Brünnhildéjéhez kötődnek: a szerepet San Franciscóban Birgit Nilsonnal, a New York-i Metropolitanben pedig Gwyneth Jones-szal felváltva énekelte. Partnerei között volt Peter Hofmann, Helge Brilioth, Jean Cox, James King, Robert Cassily, Manfred Jung, Theo Adam, Simon Estes, Franz Ferdinand Netwig, Donald McIntyre és Sigmund Nimsgen. Világhírű karmesterek dirigálták: többek között Colin Davis, Doráti, Eliahu Inbal, Karajan, Leinsdorf, Matacic, Patane, Peter Maag, Silvio Varvioso, Hans Wallat, Ottmar Suitner. Sikerei csúcsán 45 évesen a MET turné Walkür-előadásával véglegesen visszavonul a nemzetközi szerepléstől. Indok: üzletté vált a művészet, óriási idegi és fizikai terhet jelent. Visszaszerződik a budapesti Operához, de néhány hónap után felbontja a szerződését a számára szükséges minimális művészi feltételek hiánya miatt. Utolsó nyilvános fellépése egy szerény jótékonysági koncert Bécsben. Pályáján egyenértékű volt a szülői ház és a csillogó operavilág.
Gulyás Imre (1945–) költő, újságíró, szülőfaluja Tiszanána. Munkáját becsületesen végző újságíró, közel 40 éve ugyanazon szerkesztőség íróasztala mellett rója a sorokat, közben el-elrévedezve strófákat, rímeket ír a lapszélre, visszatekintve szülőfalujára, a tarló forróságára, széna illatára. A debreceni újságíró, aki a Hajdú Bihari Napló munkatársaként az epika, líra műfajában is jeleskedik, negyedik, Teljes árú élet című kötetében, ezúttal versekben szólal meg.
A településen elismerésben részesült emberek:
Díszpolgári cím:
Tóth József
Dr. Nánási Iván
Kovács Eszter
Majorszki Gábor
Dr. Molnár Mihály
Kakuk Béla
Tiszanána – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) Heves vármegyén két hadiút vezetett keresztül. A Hevestől dél-kelet irányában haladó érintette Nánát (Ónána a legkorábbi településelőzmény 10. századi, a Tiszához a mainál 8 km-rel közelebb volt).
IV. Béla 1261-es oklevele az abádi rév (ma: Abádszalók) és Nána (Tiszanána) közötti utat nagyútnak említi.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út leágazott Adácsnál Heves felé, mely út az abádi révhez vitt és érintette Nánát.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Nánáról Körére vezető utat rossznak minősítette.
1838-ban a várfeneki kőhíd építéséről (földrajzi név a kiskörei és a nánai határban) a levéltári mérnöki iratok tanúskodnak.
Postaállomás 1870-ben nyílt a településen.
A vasúti forgalomba 1887-ben Kisköre vasútállomását használva kapcsolódott be a falu.
Tiszanána és Sarud között még a 20. század elején is vicinális földút volt.
A faluban távbeszélő állomását 1906 és 1910 között létesítettek.
A falu 1927 decemberében kötött szerződést a Heves Vármegyei Villamossági Rt-vel az elektromos áram bevezetéséről.
1929-ben a budapesti Vacuum Oil Company Rt. benzinszivattyút és benzinkutat létesített a faluban. Néhány hónappal később a budapesti Hazai Kőolajipari Rt. ifjabb Domjan Imre vegyeskereskedő üzlete előtt mozgó benzinkúthoz kért területet.
1932-re a Tiszanánát Saruddal összekötő (kövezett) út megépült.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Tiszanána – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Tiszanánán római katolikusok és reformátusok (ők többségben) egyaránt éltek, iskolát mindkét egyház működtetett a településen. A kálvinista elemi iskolába 1771-ben 111 tanuló járt, s külön oktatták a lányokat és a fiúkat. 1772-ben 120 főre nőtt az iskolások száma. Tanítási az órákon olvasni, írni és számolni tanultak, 1772-ben a „grammatica” is szerepelt a tananyagban. 1771-ben két tanító, név szerint Dávid Péter és Pécsy István végzett oktatómunkát, 1772-ből Vitéz József tanító nevét ismerjük. Ez utóbbi munkájáért a községtől kapott javadalmazást, 42 rajnai forintot és 20 pozsonyi mérő búzát, amit még megtoldottak 40 pozsonyi mérő búzával a jobb megélhetése végett.
A római katolikus iskoláról az első adat 1768-ből származik, az ekkor készült egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Tary András tanította a gyerekeket. 1771-ben 11 gyerek járt ebbe az iskolába, a következő évben pedig mindössze 7 tanulója volt az intézménynek. A hitoktatás mellett a tananyagban szerepelt az írás és olvasás. A tanító Tary (Tury) András volt továbbra is, aki 1772-ben szintén a községtől kapta fizetését. Ez évi 20 rajnai forint készpénz és 19 pozsonyi mérő őszi búza volt. 1777-ben Eszterházy Károly püspök adományából új iskola és tanítói lakás épült.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1851-ben a településen 250 iskolást írtak össze, akiket négy tanító oktatott.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
A római katolikus iskola 1875-ben új épületet kapott, a volt uradalmi tiszti lakban került elhelyezésre. 1878-ban Schlauch Lőrinc szatmári püspök Puszta-Dinnyésháton a tanyán élő gyerekek oktatására iskolát állított fel. 1887-ben a pusztai iskolába 56 gyerek járt. Tiszanánán két tanítót foglalkoztattak. Egyikük Mondok Ferenc volt, aki 1880-ban bekövetkezett haláláig 54 éven át tanította a gyerekeket, s látta el a kántori teendőket. 1887-ben a római katolikus iskola tanulóinak létszáma 405 volt, akiket két tanteremben tanítottak. 1891-ben a megnövekedett tanulói létszám miatt harmadik tanítói állást szerveztek. 1896-tól megkezdődött a gazdasági ismétlő évfolyamon is a tanítás Bíró Kálmán tanító vezetésével.
1910-ben az iskolát földszintes szárnyrésszel bővítették, s ekkortól állt a negyedik tanító is szolgálatba. 1925-ben már öt tanítója volt az intézménynek. 1935-ben négy tanteremben két elemi iskolát, egy általános és egy gazdasági továbbképző iskolát működtetett a római katolikus egyház. 1945-ben az egyházközség a Puszta-Dinnyésháton működő iskola fenntartását nem tudta tovább vállalni, így a szeptember 8-ai ülésükön annak állami fenntartásba adásáról határoztak.
A református iskola a templomuk szomszédságában volt. 1887-ben 405 tanulója volt. 1925-ben 3 tanterem tanultak az iskolások 2 tanító irányításával. 1932-ben már három tanerőssé vált az iskola, ahol az elemi iskolai évfolyamok mellett gazdasági továbbképző is működött.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
1900-ban egy állami óvoda is volt a településen, ahol 1925-ben két teremben 2 óvónő foglalkozott a 3-6 éves gyerekekkel.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Tiszanánán a felekezeti különállás a közösségi életben is megmutatkozott, külön alakították meg egyesületeiket. 1881. január 30-án a katolikusok 105 fővel létrehozták a Felsővárosi Olvasókört, a reformátusok 1894. február 11-én szintén 105 taggal Alsóvárosi Olvasókört alakítottak.
Az Ipartestület 1894-ben jött létre. 1912-ben Iparosok Olvasóköre alakult 160 katolikus taggal. 1920-ban Katolikus Ifjúsági Egyesület kezdte meg működését. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1933-ban megalakult az Országos Gazdasági Liga helyi csoportja, 1935-ben pedig a Vöröskereszt alakította meg tiszanánai szervezetét. 1934-ben jegyezték be a Római Katolikus Földműves Dalkör létrejöttét, a reformátusok külön Dalkört hoztak létre. 1937-ben megalakult a községben a Magyarországi Bércséplők és Géptulajdonosok Országos Szövetségének fiókegyesülete. 1938-ban Önkéntes Tűzoltó Testület jött létre. 1941-ben a Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége helyi egyesülete alakult meg, s ugyanebben az évben megszervezték az Országos Egészségvédelmi Szövetség helyi szervezetét. 1946-ban Vadásztársaságot hoztak létre.
A helyi művelődést segítette még a községi népkönyvtár, mely 1925-ben már biztosan létezett, és az 1938-ban átadott Szent István Népház.
1927-ben mozgóképszínház működésére adott a képviselőtestület engedélyt.
Tiszanána – Gazdaságtörténet
Az egri püspökséghez tartozó település lakosai a kora középkorban a szántóföldi gazdálkodás mellett állattenyésztéssel és leginkább halászattal foglalkoztak. A falu melletti folyószakaszon 1486 és 1493 között vizafogót létesítettek. A halfogó rekeszhez szükséges faanyag szállítása Nagytályától az 1551. évi urbárium szerint az itt lakók kötelessége volt, csakúgy, mint annak elkészítése. A kifogott hal egyik harmada a püspök földesurat illette meg, a többi részen pedig egyenlő arányban a falu és a halászmester (szegyemester) osztozott.
1550-ben már török részre is fizetett adót a faluban lakó 14 nős férfi búzából, kétszeresből, szénából, bárányból, méhkasok és sertésszaporulat után, továbbá a halászat és halfogók jövedelméből. 1552-ben Eger ostromakor a település elpusztult, 1558-ban újra lakott, 1566-ban a tatárok égették fel. Az egri vár török kézre kerülése, 1596 után a kamara kezelésébe ment át, s az innen származó jövedelmet Ónod és Szendrő végvárak fenntartására fordították. A török kiűzése után az 1696. évi portaösszeírás szerint a vármegyei és állami adó alóli mentességgel segítették elő a település benépesülését. A határban rendelkezésre álló kevés szántóterületet 1728 táján Kömlő, Hídvég- és Magyarád-puszta területein földterületek bérlésével növelték, saját, nehezen megművelhető földjeik szarvasmarhák és juhok legeltetésére szolgált. Az öntésterületeken nádat termeltek. A falu a püspök földesuraival kötött szerződések alapján a18. század közepéig évi egyszeri, meghatározott összeget fizetett a határ haszonvételeiért. 1764 után bevezetésre került a szabályozott telekrendszer, s az adókat egyénenként, természetben kellett leróni, a robotváltságot pedig teleknagyság szerint kellett megfizetni. Az úrbérrendezés során a rét egy részét szántóföldként adták ki. Jelentős szántóterület veszteség érte a falut 1770-ben, amikor az addig általuk használt Kömlő-pusztát Eszterházy Károly püspök földesúr benépesítette, s azt a tiszanánaiak tovább nem használhatták.
1804 után a település a szatmári püspökség birtokába került, amely majorsági gazdálkodást állattartásból, juhászatból folytatott. Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően 1859-ben jött létre a püspökséggel a megállapodás a volt úrbéri birtokok elkülönítéséről. Minden egész jobbágytelekhez 85 kishold területet adtak, melyből ténylegesen szántóföldi művelésre alkalmas terület 32,9 hold volt.
1935-ben legjellemzőbben termesztett növények a búza, kukorica és zöldtakarmány volt, mellette árpát, rozst, zabot, takarmányrépát, lencsét, repcét, dinnyét, kendert és mákot termeltek. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 14973 | 3666 | 3971 | 4930 | 147 | ||||
| 1897 | 15223 | 9468 | 155 | 1633 | 17 | 2466 | 222 | 38 | 1224 |
| 1935 | 15029 | 10502 | 124 | 1207 | 3 | 1986 | 268 | 8 | 931 |
A táblázat adatsorai szerint a szántóföldi művelés alá vont terület nagysága lényegesen megnövekedett: míg 1866-ban az összterülethez viszonyított aránya 24,5 %-ot tett ki, addig 1896-ra már 62 %ra, 1935-ben pedig 69,8 %-ra emelkedett. Mindez a rét és legelőterületek rovására ment végbe, ezeket törték fel, s vonták szántóföldi művelésbe.
A gazdaságok száma 1896-ban 740, 1935-ben 1305 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 100 kh felüli birtoka volt 13főnek, 50–100 kh közötti birtokkal rendelkeztek 28-an, 20–50 kh területű birtokosok száma 87, 10–20 kh területű birtoka 143 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 181 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 323. Az 1 kh alatti területet bírók száma 529 volt, közülük 282 fő nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a jelentős rét és legelőterületek biztosítottak jó feltételeket. 1799-ben a majorságnak 900 darabos juhászata volt, a jobbágyok közös legelőre járó állatállománya 770 ló, 246 ökör, 430 tehén és 2554 juh volt. A 19. század végén továbbra is jelentős számban tartottak szarvasmarhát, lovat és juhot. A sertés és baromfi a lakosok hússzükségletét biztosította. Az állatállomány alakulását a következő táblázat mutatja:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1925 |
1935 |
| Szarvasmarha |
2858 |
2300 |
1886 |
| Ló |
1255 |
733 |
880 |
| Sertés |
2506 |
1525 |
1466 |
| Juh |
318 |
1435 |
1744 |
| Baromfi |
8898 |
|
.. |
| Méhcsaládok |
73 |
|
.. |
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A korai ipari vállalkozások közül 1763 körül a településen téglaégető működött, melynek létrehozása a templom építéséhez kapcsolódott. 1768 táján előírták, hogy a lakóházakat is téglából kell építeni, így a szükséges téglák előállítása is itt történhetett. Az 1783-ban készített első katonai felmérés térképén a téglaégető helyét a falutól nyugatra jelölték.
1906-ban 9 kovács, 1 lakatos, 1 bádogos, 6 asztalos, 3 kerékgyártó, 6 szabó, 5 cipész, 7 csizmadia, 3 hentes, 2 mészáros, 8 ács, 2 kőműves, 2 borbély, 1 olajsajtoló, 1 kötélgyártó, 1 szűcs és négy egyéb ipari foglalkozású élt a településen. 1925-ben a helyi ipar képviselői 57-en voltak, mesterségek szerint kovács 9 fő, lakatos 1 fő, asztalos 5 fő, cipész 10 fő, csizmadia 2 fő, szabó 4 fő, kőműves 4 fő, ács 5 fő, kerékgyártó 4 fő, szíjgyártó 2 fő, kocsigyártó 1 fő, bádogos 2 fő, hentes 2 fő, mézeskalácsos 2 fő, borbély 5 fő. 1923-ban két gőzmalom volt a településen, a Tiszanánai Egyesült Gazdák Gőzmalma és a Tiszanánai Takarékpénztár Hengermalma és két szikvízgyár is működött.
A kereskedelem egyik színtere a 4 országos vásár és a heti egy piacnap volt. 1906-ban a kereskedők száma 21 volt. 1925-ben a községbeli kereskedések statisztikai adataiban 2 rőföst, 7 vegyeskereskedést, 2 nyersbőr kereskedőt és 1 készbőr kereskedőt tüntettek fel. A településen működött még a Tiszanánai Alsóvárosi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, 1906-tól a Tiszanánai Felsővárosi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet és a Tiszanánai Kisgazdák és Iparosok Önsegélyező Szövetkezete. 1925-ben 7 kocsma 1 vendéglő és egy szálloda volt a faluban.
A helybeli hitelintézetek közül az elsőt, a Tiszanánai Kölcsönös Önsegélyező Egyletet 1904-ben alapították. 1935-ben a Heves Megyei Takarékpénztár Tiszanánai Takarékpénztára és a Tiszanánai Hitelszövetkezet (alapítva 1920) segítette a helyi hiteléletet.
Tiszanána – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Tisza-Nána, Nána, Egyházasnána
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség
Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Kistag, Fagyal, Örsi puszták, Plébániatanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tiszai járás
1883–1950. január 31. Tiszafüredi járás
1950. február 1.–1950. május 31. Füzesabonyi járás
1950. június 1.–1983. Hevesi járás
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Tiszanána – Földrajzi környezet
A megye délkeleti határa mentén, a Hevesi-síkon található. Területe hordalékkúp-síkság, a tengerszint feletti magasság nem éri el a 90 m-t. Határának kiemelkedései a Dinnyés-hát és a Zab-halom.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület, évek óta csökkenő mértékű csapadékkal. A csapadék évi összege 540-500 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000. Leggyakrabban keleti, északkeleti és a nyugati szélek fújnak.
A száraz, gyér lefolyású terület egyetlen vízfolyása a falu déli határát alkotó Tisza. Egyéb vizeit csatornák juttatják a Tiszába. A talajvíz mélysége 2-4 m, az artézi kutak száma nagy. Tiszanánán egy mélyebb fúrás 54°C-os vizet ad.
A természetes növényzetet tölgy-kőris-szil ligeterdők és lágyszárú fajok alkotják. Erdőterülete 2-3 %. Állatvilága kisvadakból és madárfajokból áll, jellemzőek a vízimadarak.
Talaja kötött szikes talaj. Homoklelőhellyel rendelkezik.
Hevesi-sík
A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.
A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.
Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.
A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.
A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.
A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Tiszanána – Irodalom
GULYÁS IMRE
Tiszanánán született 1945. március 30-án. Gyermekkorában szeretett sokat olvasni, legmeghatározóbb olvasmányélményei az Egri csillagok és Arany János Toldija. Ez utóbbinak a prózai változatát olvasta, és akkor ismerte fel, hogy az ő világa mindenképpen a prózai műnem. Valamint Tiszanánára emlékeztette a Toldi helyszíne és Miklós. Az olvasás iránti szenvedélyét az édesanyjától tanulta és örökölte. Első verseit viszonylag korán írta, ezekre csak mint játékokra gondol vissza. Az igazi nagy hatást Eger és a Dobó István Gimnázium tette. Az egyetemi éveit Debrecenben töltötte, magyar és történelem szakos tanárként végzett. Itt kapott először pénzt a verséért, 70-80 forintot. Aztán az újságírás felé fordult, a Hajdú Bihari Napló munkatársa lett Debrecenben. Jeleskedik prózában és lírában egyaránt, több kötete is megjelent (A csend virágai; Ha élni akarunk; Teljes árú élet).
Forrás- és irodalomjegyzék:
Tiszanána település neve többször szerepel Márkus István Mit láttam falun? című regényében.
Forrás- és irodalomjegyzék:
– Márkus István: Mit láttam falun? Magvető, Bp., 1967.
– Tiszanána évszázadai. szerk. Makai János. Tiszanána. 2011. Tiszanána Önkorm.
Tiszanána – Népviselet
Gyerek viselet
A csecsemőket derékig érő ingecskébe öltöztették, kisdunnába pólyálták, ezt pólyakötő szalaggal kötötték át. A baba fejére csipkés főkötőt adtak. A keresztelő alkalmából díszes keresztelőtakarót borítottak a pólyára.
A kisgyermekek iskolás korukig zubonyban jártak. Ez egy hosszú ujjú egybeszabott ruhácska volt, deréktól húzott szoknyarésszel. A kislányok kötényt, kis alsószoknyát viseltek hozzá. Ezt fiúk-lányok egyaránt viselték. Iskolás korban kapták a fiúk az első nadrágot, a lányok az első igazi szoknyát, kacót, pongyolkát. Ingvállat 8-9 éves korban kezdtek el hordani. Az iskola végeztével, 12 éves kor körül már a nagylányok, legények viseletét hordhatták.
Női viselet
Tiszanánán a református és a katolikus népesség területileg és viseletében is elkülönült. A református nők hosszú, harangaljú szoknyát viseltek, csak a cipőjük orra volt kint. A katolikus asszonyok rövidebb szoknyát hordtak, több alsószoknyát vettek alá. A szoknya fölé kötényt kötöttek. A hétköznapi kötény olcsóbb anyagból készült, ünnepre selyem, liszter, vagy klott anyagokból, hátul saját anyagból készült széles megkötővel. A csigacsináló vászonkötényt keresztöltéses mintákkal hímezték. Kedvelt volt a kerek aljú fekete selyemkötény, amit színes fonallal, virágmintákkal hímezték ki.
A vászon, majd gyolcs ingváll használata a katolikusoknál maradt meg tovább, a blúzféléket később vették át, mint a reformátusok. Az ingvállhoz rojttal díszített pruszlik illett. A katolikusok élénk színű szoknyákat hordtak rikító kötényekkel, ellentétben a református asszonyokkal, akik a tompább színeket kedvelték, gyakori volt körükben a fekete színű selyemszoknya, bársonypruszlik, főkötő. A fodros aljú testálló blúzfélét itt pongyolkának, kacónak, vagy szálikának nevezték. A kacót télen vattával bélelve kabát helyett használták. A katolikus asszonyok télen barnára festett birkabőr ködmönt, fodros aljú bekecset vettek föl, a reformátusok körgallér alakú kisbundát, vagy ujjatlan szövetgallért viseltek. A kisbunda barna bőrből készült, fekete selyemmel varrták ki.
Református asszony fekete csipkés főkötője. Tiszanána. (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)
A lányok haja kontyba volt rendezve, hajkötő bársonnyal volt lekötve. A menyasszonyok fején rozmaringgal és rózsás szalagokkal díszített koszorú volt, fátylat nem használtak. A katolikus fiatalasszonyok fejét ezüst vagy arany konttyal, főkötővel díszítették. Az 1910-es évektől színes rózsákkal díszített fekete selyem főkötő jött divatba- a rózsás fékető. A fiatalasszonyok körében a fehér slingolt kendő is ismert volt: selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy hímzése, cakkja kilátszódjon.
A bő ruha leváltása után az 1920-as évektől slafrokot, egybe szabott szűkebb ruhát viseltek.
Ünnepi lábbeli volt a piros szárú csizma, de a templomig mezítláb mentek, nehogy tönkremenjen a szép csizma.
Férfi viselet
A férfiak lobogós ujjú gyolcs ingbe, gatyába jártak az első világháború előtt. A legényeknél sarkantyús csizma, rózsás kötény, darutollas, rózsás kalap és rézgombos, zsinóros lajbi egészítette ki ezt az öltözetet. Hétköznap kékfestő, ünnepekkor klott vagy selyem kötényt viseltek. A legénykötény az első világháborúig volt divat: fekete szatén vagy klott anyagra két sarkába, és a közepére színes selyemfonállal rózsát, hármas szegfűt, búzakalászt hímeztek.
A reformátusok hamarabb kezdték el viselni a csizmanadrágot, ehhez rövid posztóból készült kabátfélét- dakut, vagy untercikket öltöttek magukra.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Itt is volt különbség a katolikus és a református viselet között: a reformátusok fehér bundát, a katolikusok barna bundát viseltek. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le.
A férfiak másik jellegzetes viselete volt a szűr, ami szintén használatban volt még az 1950-es években is. Ezt már a szegényebb emberek is megengedhették maguknak, ellentétben a rendkívül drága cifra bundával. Gallérja fekete vagy piros posztóval volt szegve.
Szűcsök
A szűcsök a bőrből, irhából készült ruhadarabok készítésével foglalkoztak. Az ő kezük munkáját dicsérik a díszesen hímzett subák, bundák, ködmönök, bekecsek.
A nyers bőrt áztatták, kimosták, lehúsolták, csávázták. A kikészített bőrt természetes cserzőanyaggal festették: gubacsot, dióhajat, berzsent használtak a festéshez. Ezek után gubicslével, libatollal festették meg a rózsákat, amit aztán fekete, bordó, zöld fonállal varrtak ki.
38. Suba (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)
Tiszanána – Népi építészet
A térségre jellemző háromsejtű, szarufás-torokgerendás, nyeregtetős, díszes deszkaoromzattal épült lakóházak alkották Tiszanána utcáit a 20. század közepéig. A mestergerenda alkalmazása sokáig hagyomány volt, 1910-ig új házakba is beépítették.
A boglyakemence általános volt a faluban.
A falakat vályogból építették, a földesúri szabályok is ezt ajánlották már 1774-ben. A gazdasági épületek esetében sövényfalat és tapasztott nád falat is készítettek. A követ csak ablakkereteknél alkalmaztak, illetve a 20. század elejétől az alapozásra követ használtak. A tetőket hagyományosan náddal vagy gyékénnyel fedték.
A gazdasági épületek elnevezése és formája különbözött a két falurészen. Az istállót a reformátusok ólnak nevezték, a katolikusok istállónak, mindkét részről általános volt, hogy tüzeltek benne. Az északi részen lepadlásolták az istállót, a déli részen pedig egy lyukat ástak a tűzhely számára.
Tiszanána – Településnéprajz
Tiszanána a 18. század végéig kétbeltelkes szerkezetű település volt, aminek a földesúri telekrendezés vetett véget. Ezzel együtt a lakosság is átrendeződött: a református lakosság a falu déli részén maradt, az újtelepesek az északi részeket foglalták el. A falu tengelyét merőlegesen metsző Arany János utca osztja a falut két részre, oly módon, hogy az Alvég és Felvég elnevezés mind a református, mind a katolikus részen megvolt, mintha két külön településről lenne szó.
A településre a szalagtelkek jellemzők, soros elrendezéssel. Az 1898-as tagosítás után jelentős a határ tanyásodása.
Tiszanána – Vallás, felekezetek
1683-ban az összes lakos –76 fő – református volt.
Már a középkorban templomos hely volt, erre utal az Egyházasnána névalak. Plébániája a pápai tizedjegyzékben is szerepel.
Lakói a 16. század végén, a 17. század elején reformátusokká lettek. Ők a középkori templomot használták addig, amíg az árvíz a Tiszába nem döntötte. Az 1660-as években új templomot építettek, de az a 18. század közepére már nagyon rossz állapotban volt. 1752-ben épült fel az új templom, amelyet 1833-ban átépítettek és 1867-ben toronnyal bővítették.
Az egy-két katolikus hívő a sarudi egyházhoz tartozott filiaként. 1763-ban a 140 főre szaporodott katolikusok részére Eszterházy püspök-földesúr önálló plébániát állított fel, leányháza pedig Kömlő lett. Első plébánosa Komjáthy Sámuel József volt 1763 és 1780 között. Utódja, Schlosser Ferenc alatt épült a falu jelenlegi temploma 1784 és 1788 között. A paplak 1793-ban épült.
1799-ben 951 volt a római katolikusok és 1200 a reformátusok lélekszáma.
1990-ban a vallási megoszlás az alábbi volt: 2822 római katolikus, 2 görög katolikus, 1840 református, 2 evangélikus, 89 izraelita.
1925: 3044 római katolikus, 1860 református, 91 izraelita. Római katolikus anyaegyháza volt. Református anyaegyháza a miskolci egyházkerülethez tartozott.
1932: 3077 római katolikus, 1863 református, 89 izraelita.
Tiszanána – Népesség, nemzetiségi viszonyok
Az 1546. évi adóösszeírás szerint 10 porta volt. 1549-ben 8 adózó, 7 elszegényedett, 2 elhagyott és 2 újratelepült jobbágytelket írtak össze. 1552-ben elpusztult a falu.
Az 1555. évi adóösszeírásban 40 ház szerepel. 1558-ban 23 telkes jobbágyot és 6 új házat írtak össze. 1564-ben 17 porta volt a faluban. 1566-ban újból elpusztult a falu.
1683-ban 76 volt a falu lakóinak száma. A felszabadító harcok során lakosai elmenekültek.
1693-ban „örökös nánaiak csak 12-en vannak”. 1696-ban 55 telkes jobbágyot és 35 zsellért írtak össze. 1701-ben 78 adózó férfi lakta a falut.
A 18. század elején, az árvizek miatt, a lakosságot áttelepítették Alpoklos pusztára.
A jobbágy- és zsellérháztartások számának alakulása:
| 1696 | 1712 | 1715 | 1720 | 1728 | 1735 | 1770 |
| 90 | 31 | 34 | 95 | 90 | 125 | 311 |
1787-ben a 399 család 318 házban, 1851-ben a 472 család 488 házban (12 urasági, 206 telkes, 262 zsellér, 8 egyéb) lakott.
A lélekszám alakulása:
| 1787 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 2043 fő | 2701 fő | 2642 fő | 3061 fő | 2840 fő | 1949 fő | 3185 fő | 3895 fő |
1900-ban 969 lakóház volt a faluban, lakóinak száma 4755 fő volt. A lakosok közül csak 5 volt szlovák és 1 horvát, a többi magyar.
1925: 4995 fő, ebből tanyákon 591; belterületen 1055 ház, 1700 lakással, tanyákon 45 ház 54 lakással. Állami óvoda (a község építette és tartja fenn), községháza, főjegyzői lakás, orvosi lakás, járványkórház, csendőrlaktanya, vásártéri cédulaház.
1932: 5029 fő, ebből tanyákon 425, belterületen 1127 ház 1328 lakrésszel, tanyákon 46 ház 102 lakásrésszel.
Tiszanána – Birtoklástörténet
Már 1261-ben az egri püspökség birtoka volt. A 17. században az egri püspökség birtokait a kamara kezelte, a bevételeket az ónodi és a szendrői végvárak ellátására fordították. A falu ekkor e várak kapitányainak a kezébe került. Így bírta Török János Kocsi György, majd Török fia, Ferenc és Kocsi feleségének új férje, Hoczman Mihály. Birtokos volt Berentei Gábor is.
1805-ben a szatmári püspökség lett a földbirtokos, és 1848-ig az is maradt.
1897-ben a legnagyobb birtokosok:
Domján Jánosné, özv. 104 k.h.
Római Katolikus Egyház 180 k.h.
Református Egyház, Tiszanána község 159 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4562 k.h.
Vajda Bálint 166 k.h.
Római Katolikus Egyház 180 k.h.
Református Egyház, Tiszanána község 159 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4562 k.h.
Vajda Bálint 166 k.h.
1925-ben a legnagyobb birtokosok:
Domján János 108 k.h.
Fabó csoport 282 k.h.
Galambos Dániel örökösei 134 k.h.
Gonda csoport 109 k.h.
Gulyás csoport 221 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza
és Belvízszabályozó Társulat 191 k.h.
Molnár csoport 207 k.h.
Somogyi Pál, Gy. örökösei 110 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4278 k.h.
Tiszanána község 262 k.h.
Tiszanána Község Közbirtokossága 141 k.h.
Tiszanánai Római Katolikus Egyház 175 k.h.
Tóth Lajos és neje 99 k.h.
Vajda Bálint 115 k.h.
Vajda csoport 134 k.h.
Vajda István 266 k.h.
Fabó csoport 282 k.h.
Galambos Dániel örökösei 134 k.h.
Gonda csoport 109 k.h.
Gulyás csoport 221 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza
és Belvízszabályozó Társulat 191 k.h.
Molnár csoport 207 k.h.
Somogyi Pál, Gy. örökösei 110 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4278 k.h.
Tiszanána község 262 k.h.
Tiszanána Község Közbirtokossága 141 k.h.
Tiszanánai Római Katolikus Egyház 175 k.h.
Tóth Lajos és neje 99 k.h.
Vajda Bálint 115 k.h.
Vajda csoport 134 k.h.
Vajda István 266 k.h.
1935-ben a legnagyobb birtokosok:
Bak Lajos és neje 139 k.h.
Balázsy Istvánné 153 k.h.
Domján János, id. 109 k.h.
Fabó-féle Közbirtokosság 281 k.h.
Gonda-féle Közbirtokosság 108 k.h.
Gulyás-féle Közbirtokosság 221 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza
és Belvízszabályozó Társulat 191 k.h.
Magyar-olasz Bank Rt. 23 k.h.
Molnár-féle Közbirtokosság 207 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4160 k.h.
Tiszanána község 330 k.h.
Tiszanána Község Közbirtokossága 139 k.h.
Tiszanánai Református Egyház 187 k.h.
Tiszanánai Római Katolikus Egyház 269 k.h.
Vajda Bálint 115 k.h.
Vajda István 140 k.h.
Vajda-féle Közbirtokosság 134 k.h.
Balázsy Istvánné 153 k.h.
Domján János, id. 109 k.h.
Fabó-féle Közbirtokosság 281 k.h.
Gonda-féle Közbirtokosság 108 k.h.
Gulyás-féle Közbirtokosság 221 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza
és Belvízszabályozó Társulat 191 k.h.
Magyar-olasz Bank Rt. 23 k.h.
Molnár-féle Közbirtokosság 207 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4160 k.h.
Tiszanána község 330 k.h.
Tiszanána Község Közbirtokossága 139 k.h.
Tiszanánai Református Egyház 187 k.h.
Tiszanánai Római Katolikus Egyház 269 k.h.
Vajda Bálint 115 k.h.
Vajda István 140 k.h.
Vajda-féle Közbirtokosság 134 k.h.
Tiszanána – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A település neve személynévi eredetű, a német vagy szláv Nannó, vagy az Ananiás személynévből ered. Településelőzménye Ónána/Pusztanána (a mai falutól kb. 4-6 km-re délre), a 10. században már létezett. A Tisza– előtagot megkülönböztetésképpen kapta a falu, már a 15. században. A 17. század végétől, vagy a 18. század elejétől távolabb költözött a falu a Tiszától az egykor Alpoklos pusztára. 1773-tól alakult ki a mai helyén a mai rendezett település.
Határába Berectelke, Kétpókere, Dédtelek, Vécseszeg, Lovásztelek, Hajóuta, át- vagy benyúlt. Pók, Felpoklosi, Alpoklosi elpusztult falvak a mai faluhatáron belül helyezkedtek el.
Tiszanána – Címer, pecsét
A falu 1698. évi pecsétje kör alakú pajzson hal, alatta csoroszlya, az alatt virágkosár; körirata: Sigil. T. Nanien. 1698.
Tiszanána pecsétje
Mai címere vágott háromszögű pajzs. Felső világoskék mezejében két barna lebegő szarvasagancs között egy lebegő arany kereszt, fölötte jobb irányba repülő fehér galamb. A pajzs jobb oldalán, zöld partszakaszon álló zöld lombos fa. A pajzs alsó kék mezejének (Tisza) közepén egy halászcsónak, benne egy evezős emberi alakkal.
Tiszanána címere
Tiszanána – Első írásos, okleveles említés
1261: Nana