Tarnaszentmiklós – Művészettörténet
Római Katolikus templom
Tituláris szentje:Szent Miklós püspök
barokk
1816
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2256
Széchenyi u.
Régi feljegyzések szerint falut 1567-ben a hatvani török bég a szomszédos falvakkal együtt elpusztította, ősi templomát felégette. 1750-ben telepítette újra az egri Káptalan. A második istenház emelése 1756-ban Komáromi József kanonok nevéhez fűződik. Már az is Szent Miklósnak volt szentelve. A fából készült Szent Anna oltárát, ami a mai egyház mellékoltárául szolgál, gr. Barkóczy Ferenc egri püspök adományozta. Három harangja volt: az elsőt (középső) Szent István király tiszteletére szentelték 1771-ben. A nagyharangot 1772-ben, a legkisebbet 1773-ban szentelték meg. 1780-ban Pély fíjiális felügyelete megszűnt, Tarnaszentmiklós önálló hitközséggé alakult és egyben Hevesvezekény anyaegyházává tette Eszterházy Károly egri püspök. Első plébánosa Bednárovics József lett. Lelkipásztorkodásának ideje alatt a hívek Nepomuki Szent Jánosnak állítottak kőszobrot a községen kívül. 1791-ben január 11-én védőszentje ünnepének alkalmára a templom teljes búcsút nyert VI. Pius pápától. Ez, a viszonylag kicsi templom 1800 körül már rossz állapotban volt, ezért 1810-ben új templom építéséhez kezdtek a káptalan költségén.
1812-re készült el az új templom szentélye és a sekrestyéje, valamint egy ideiglenes fa harangláb, melybe két harangot helyeztek el. 1813-ban bontották el a régi templomot, miután az új templom elkészültéig az istentiszteleteket a sekrestyében tartották. 1816-ra a torony és a karzat kivételével a templom készen állt, így Gerliczi Bódog apátkanonok áldása után használatba vehették a hívek. Végleg csak 1818-ban szentelték fel. Főoltárát és a szószékét Fájer György egri kanonok adományozta. Az oltár Szent Faustus és Szent Iucundus vértanúk ereklyéit rejti, amelyeket a portatile-be (hordozható oltárba) gr. Barkóczy püspök helyezett be 1756-ban. A régi Szent Anna főoltárt a mellékoltáron helyezték el. Ez Victorianus vértanú szent ereklyéit őrzi, melyeket 1815-ben br. Fischer István egri érsek helyezett a portatile-be.
1845-ben került sor a templom első jelentős felújítására. Bulini Viktor kőművesmester 250 ft-ért renoválta. 1855-ben újrafedték a tornyot. 1905-ben 3250 koronáért készítette el az új orgonát a budapesti Rieger cég a hitközség költségén. 1907-ben a templom legnagyobb harangja megrepedt. A kegyuraság a saját költségén 564 és fél koronáért újat öntetett, mert a templom pénze akkor az orgona kifizetésére kellett. A soproni vállalkozó, Seltenhoffer Frigyes, 10 évi jótállást vállalt rá. Kiss Alajos egri művész festette a Boldogságos Szűz Mária képet a kisoltárra, melyért Mihály Gyula és neje 1050 koronát fizetett. Az oltárkép 1911. november 5-én áldatott meg. Ugyanők vettek a kisoltár részére 4 db aranyozott gyertyatartót 130 koronáért. 1912 őszén Kállai Borbála a prédikációszék mellett lévő régi, elavult Szent Anna kép helyébe újat festetett (vagy újjá festette?) 240 korona költséggel, Czapek Bruno budapesti festőművésszel. 1913 őszén a templom külseje egészen megújult, a tetőt nagy részben új gerendázattal és eternit palával látták el, mindezt a főkáptalan 8500 korona költséggel támogatta.
A háború utolsó évében, 1917 januárjában 2 harangot vittek el Tarnaszentmiklósról ágyúöntés céljából. Kilónként 4 korona kártérítést fizettek.
1934-ben ismét felújításra szorult a templom. A külsejét a méltóságos Főkáptalan hozatta rendbe, a belsejét pedig a hívek 500 pengős adományából festették ki, két színárnyalattal. Ugyanekkor szintén a hívek adományából aranyoztatták és festették át az oltárokat és a szószéket. Az oltárokhoz új szőnyegeket szereztek be. A templom bejáratánál lévő lomtárat kiürítették és Mária-kápolnát rendeztek be, így méltó helye lett a hordozható Mária-képnek is. A plébános-helyettes kérésére Tarnay Gyula gyöngyösi karnagy, orgonajavító 1100 Ft-ért elvállalta a templom orgonájának kijavítását, amely már használhatatlan állapotban volt. A szükséges pénzt 11 jólelkű hívő 100-100 Ft-os kölcsönök formájában bocsátotta az egyházközség rendelkezésére. A kijavított orgonát Tarnay karnagy a szeptember 17-i nagymisén mutatta be a híveknek. A második világháború idején a beszállásolt magyar, német, majd szovjet katonák és a harcok nagy pusztítást vittek végbe az egyházi javakban, de az épületek végleges kárt nem szenvedtek. A béke éveiben megkezdődött a helyreállítás, majd az 50-es évektől a modern kor kellékei kerültek be a templomba. 1951. május 13-án, Pünkösd vasárnapján gyulladt ki először az oltáron a Sanctissimum trónusa köré szerelt villanyfüzér, amelyet Nagy Joachimné készíttetett. 1954-ben a nagyhét alkalmával készült el az új szentsír, melyre a hívek olyan nagyon vártak. Az addigi egyszerű deszka-állvány helyett a Mária-oltár építményét képezték ki szentsírrá és ebben helyezték el az új Halott Jézus-szobrot. Az új szentsír megépítése a szoborral együtt 1553 Ft 20 fillérbe került.
A templom ion fejezetes lizénákkal keretelt főhomlokzatának közepén előreugró, kváderezett sarkú, kétemeletes, hegyes sisakkal lezárt torony van. Kőkeretes, szegmentíves záródású, rozettás zárókővel díszített kapuja lépcsős feljáratú. Felette tábla, felirata:
ECCLESIAM HANC IN HON.
S.NICOLAI EPPI GRATIOSE
AEDIFICAVIT V. CAPLULUM
METROPOLITANUM AGRIEN
AO MDCCCXVIII
A homlokzat két szélső faltükrében egy-egy üres szoborfülke, a toronytestben ezekkel egy magasságban félköríves záródású nagy karzatablak van. Erős kiülésű főpárkány fut körbe a templomon. A falsávokkal osztott oldalfalakon három-három félköríves záródású kőkeretes ablak van. Szentélye egyenes záródású, É-i oldalán kontyolt féltetős sekrestye.
A torony alatti karzat lent és fent félköríves nyílású. Mellvédje kissé előre domborodó. A karzat alatt baloldalt kis kápolna, jobboldalról karzatfeljárat. A két boltszakaszos hajó a háromrészes profilozott párkány felett csehsüveg-boltozattal fedett, a boltszakaszok között hevederíves választékkal. A szentély kupolaboltozatos, innen szalagkeretes ajtó vezet a boltfiókos boltozattal fedett sekrestyébe.
Berendezése nagyrészt a 18. századból való. A főoltár egyszerű, fehér, koporsó alakú menzáján az aranyozott díszítésű fehér tabernákulum fából van faragva. Korinthoszi fejezetű oszlopokkal szegélyezett ajtaján domborművű feszület, kalásszal és szőlővel – Krisztus szimbólumok. A tabernákulum golyvás párkányán puttók, kupolás tetején Agnus Dei (Isten báránya) szobor. Két oldatán egy-egy adoráló aranyozott szárnyú fehér angyalszobor térdel. A falra helyezett, fehér, aranyozott rozettákkal, levélsorral, felső részén faragott pálmaággal díszített keretben Szent Miklós püspök oszlopcsarnokban álló képe látható. Sajnos nem ismert ennek a jó kvalitású, 18. század második felében készült oltárképnek az alkotója. A mellékoltár is fehér, rokokó stílusú faragott fa. Koporsó alakú sztipeszét lángsugaras, rocaille-os dombormű díszíti. Rajta egyszerű tabernákulum és faragott, aranyozott fa gyertyatartók. A falon függő félköríves keret felső részén Mária-monogram, hajlított íves oromzata aranyozott rácsmotívummal díszített. Benne Immaculata kép a századfordulóról. A szószék melletti pillérívben a másik kis oltáron gyöngysoros talapzaton színezett, fából faragott 18. század végéről való Immaculata szobor áll. Mögötte fehér, aranyozott rozettákkal és levelekkel díszítet félköríves záródású rokokó keretbe foglalt oltárkép Szent Annát és a kis Máriát ábrázolja. Az empire szószék fehér, aranyozott levelekkel, rozettákkal díszített, alján levelekből és bogyós gyümölcsökből kialakított faragott aranyozott gömb. A középső mellvédlapján lévő aranyozott dombormű a magvető jelenetét ábrázolja. A falra helyezett, így félköríves, homorított bejárata a sekrestyéből nyílik. Tetején aranyozott puttók között a Szentlélek galambja. A keresztelőkút szürke márvány talapzatán és kannelúrázott oszlopos szárán rozettákkal díszített ovális tál van elhelyezve. Kupolás, fából készült tetőzete fehérre van festve, melyet aranyozott gyöngysoros, levélfüzér díszít. Rajta Jézus keresztelését ábrázoló fehér-arany szoborcsoport áll. A 19. század elején készült.
Kereszt
19. század eleje
Műemléki védelem alatt nem áll
A templom előtt álló szép kőkereszt Szabó Mihály plébános buzgalmának híresztelője. Újvári János gazdatiszt örökösei, Újvári Mihály és József állították, ellátva a fenntartási alappal, melynek azonban nyoma veszett.
Egy másik kereszt hasáb alakú talapzatán sziklatömbből kiemelkedő feszület, rajta pléhkorpusz. A kereszt előtt kontraposztos testtartású, felfelé néző, imádkozó Mária-szobor áll.
Római katolikus plébánia
későbarokk
1825
Pusztuló, használaton kívül van.
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2257
Széchenyi u. 26.
Építtette az egri káptalan
A településen 1771-ben épült az első plébánia. A téglából falazott, nádtetővel fedett kis épület 1800-ra már nagyon rossz állapotba került. A jelenlegi épületet 1821-25 között építette az egri káptalan, mint földbirtokos [EÉrsEgyhL. canvis. 1771. 1800, 1821-25.]. 1961-ben renoválták, közben kissé átépítették.
Szabadon álló, téglalap alaprajzú, földszintes épület, csonkakontyolt nyeregtetővel, utcai homlokzatán enyhe kiülésű középrizalittal, négytengelyes főhomlokzattal. Szalagkeretes ablakai egyenes záródásúak. Oldalhomlokzatán két-két oromzatos ablak. Jellemzően historizáló nyílászárók, néhány barokk. Jobb oldalán félköríves tornácbejárat, udvari homlokzatán utólagosan beüvegezett kosáríves tornáccal. A D-i oldalhomlokzat előtt későbbi faoszlopos tornác, folytatásában gazdasági épület. Kéttraktusos, oldalfolyosós alaprajzú, boltozott helyiségekkel.
Nepomuki Szent János-Szobor
kőemlék
18. század
Műemléki védelem alatt nem áll
A faluban, pontosabban a település határában az első Nepomuki Szent János szobrot az 1780-as években állították. A talapzata más szobor alatt most is megvan, felállítása Tóth István és Farkas Pál buzgalmát dicséri. A ma meglévő szobor felállításáról nem rendelkezünk adatokkal. Az egész országot megrázó 1956. október 23-i események és az azt követő napok Tarnaszentmiklóson a legnagyobb csendben és rendben vonultak el. Mindössze annyi történt, hogy ezekben a napokban ledöntötték a temetőben álló Nepomuki Szent János-szobrot. Ezzel kapcsolatban hamar megszületett a mondás: „Tarnaszentmiklósról csak Szent János disszidált.” Nem sokkal később a ledöntött szobrot újra festve – 500 forintba került – visszaállították a helyére. Sajnos a kezében lévő feszület elveszett. A szent erősen átfestett szobra ma is a temetőben áll lépcsős, hajlított ívű, nagyon rossz állapotú posztamensén. A műemléki topográfiában jelzett, az 1970-es években még olvasható posztamensen feltüntetett 1936-os évszám, mint restaurálásának ideje, történetének ismeretében valószínűbb, hogy inkább 1956 volt.
Temetőkereszt
homokkő
Műemléki védelem alatt nem áll
A mai temetőt ékesítő kőkereszt Markhót János lelkészkedésének egyik évét, 1843-at mutatja. Emeltette Danderer József uradalmi gazdatiszt, a régi fakereszt helyére. Kocka alakú talapzaton magas pilléren, sziklatömbből kiemelkedő feszület, korpusszal. Provinciális munka. Felirata szerint: Ujjíttatott 1936 évben.
Szent Vendel-szobor
kőemlék
1912
Műemléki védelem alatt nem áll
Tarnaszentmiklós-Pély határában
Szent Vendel szobra a két falu közötti határon a műút mellett áll. Erősen sérült és nehezen megközelíthető. Vendel feje és karjai hiányoznak. A szentet pásztoröltözékben, vállán köpennyel, oldalán szíjon lógó kulaccsal faragta meg a szobrász. Lábai mellett már csak két erősen megkopott kődomborulat jelzi a bárány vagy kutya meglétét. A Főegyházmegyei Hivatalhoz címzett, 1913 májusában kelt levélben Perényi László lelkész a szoborállítás szándékáról tájékoztatott, és a megáldáshoz kért felhatalmazást. A szobor épségben tartására, a fenntartási alapba 40 koronát küldtek be [EFL 2843/1913.]. Özv. Törőcsik Lipótné Tóth Anna visszaemlékezése szerint a tarnaszentmiklósi Tóth István tanyája volt azon a területen, ahol a szobor áll. „A szobor állítója is a Tóth család volt, Tóth István és felesége Újvári Mária. Nem volt családjuk, öccsének volt öt gyermeke, kettőt elfogadtak örökbe. A szobor fejét jó 30 éve szándékosan törték le”. A talapzat felirata kopott, nehezen olvasható és ellentmondásos: a plébániai levélben feltüntetett Tóth István feleségeként Újvári Mária szerepel, de a szobor talapzatán Szabó Veron olvasható. Az évszám is korábbi, valószínű, hogy a megáldás előtti évben, már 1912-ben elkészült a szobor, de felállítására, felszentelésére csak 1913-ban került sor. (Császi Irén: Agria 2006.435.) Felirata:
ISTEN DICSŐSÉGÉRE
ÉS SZENT VENDEL
TISZTELETÉRE
ÁLLÍTTATTA
TÓTH ISTVÁN
ÉS
SZABÓ VERON
1912
Tarnaszentmiklós – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1527-től az egri káptalan birtokában lévő falu a török hadjáratok idején elpusztult: az 1548. és 1549. évi dézsmajegyzékben lakatlan pusztának tüntették fel. 1556-ban 13 fő fizetett őszi és tavaszi gabonaterméséből egyházi adót, közülük egy fő bárányszaporulata után is adott dézsmát. A 16. század végén ismét elnéptelenedett, 1629-től poroszlói káptalani jobbágyok művelték határát. A 1685-ben a töröktől való visszafoglaló háború idején lakói ismét elhagyták, s 1751-ig lakatlan maradt. Határát 1718-ban az egri káptalan bérbe adta gróf Buttler Lajosnak, melyet ezt követően legelőként használtak.
1751-ben a falut újratelepítették. A káptalannal kötött szerződés szerint a betelepülők a határhasználatot 500 Ft készpénzzel és ajándékokkal (1 akó vaj, 24 bárány, 4 hízott sertés, 3 borjú) megváltották. Megkapták emellé még a korcsma és mészárszék jövedelmét is. A szántóterületeket és a rétet évenkénti újraosztásos rendszerben használták.
1771-ben az úrbérrendezés során a falut második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 28 kishold szánót és 12 kaszás rétet adtak. 1836-ban a káptalan bérbe adta községnek a korcsmát, a mészárszéket, a szárazmalmot, a kovácsműhelyt, a piacjövedelmet és a sóárulás hasznát, robotváltság fejében pedig évi 600 Ft váltságösszeget kért.
1856-ban a birtokelkülönözés során a maradványföld (338 kishold) váltság ellenében a jobbágyok birtokában maradt, legelőből pedig a telkenkénti maximális 22 holdat kapták meg. A 20. század első harmadában a búza és kukorica termesztése vált meghatározóvá, de jelentős volt a borsó termelése is, árpát, zöldtakarmányt, rozst, zabot elsősorban házi szükségletre termeltek.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 9516 | 2632 | 940 | 4523 | |||||
| 1897 | 6080 | 2612 | 26 | 720 | – | 2426 | 1 | 39 | 256 |
| 1935 | 6051 | 3728 | 57 | 68 | – | 1905 | – | – | 293 |
A gazdaságok száma 1897-ben 200, 1935-ben 412 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh területű birtok egy volt, 200–500 kh közötti birtoknagyságú tulajdonosból hármat számláltak. 100–200 kh területű birtokból szintén 3 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 11-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 49 volt, 10–20 kh területű birtoka 69 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 47 volt, 1–5 kh között területe 157 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 72, közülük 60 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás kedvező feltételeit a jelentős rét és legelőterületek biztosították. A szikes, vízáradásos területen fekvő legelőn a 19. században jelentős számban tartottak juhokat és szarvasmarhát. Az összes földterületnek csaknem felét kitevő legelőn a káptalan is kiterjedt szarvasmarha és juhtenyésztést folytatott. Az uradalom és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 1003 | 794 | 708 |
| Ló | 365 | 354 | 339 |
| Sertés | 587 | 302 | 685 |
| Juh | 3906 | 1761 | 1005 |
| Baromfi | 2172 | ||
| Méhcsaládok | 23 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1836-ban kovácsműhely, mészárszék és szárazmalom működött a faluban. 1906-ban 2 kovács, 1 lakatos, 1 csizmadia, 1 molnár és 1 olajsajtoló élt a településen. 1925-ben 3 kovács, 1 kőműves-ács, 1 csizmadia, 1 cipész, 1 asztalos, 1 borbély és 2 géplakatos alkotta a helyi iparos társadalmat. Nagyobb vállalkozás a malom volt, melyet ekkor már gőzerővel hajtottak meg, ezen kívül két olajütő is dolgozott a faluban.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. 1751-ben kocsma és mészárszék működött a faluban. 1906-ban 3 kereskedő került összeírásra. 1925-ben 3 kocsma és 3 vegyeskereskedés, más néven szatócsbolt volt a faluban. 1906. március 4-én alakult meg a Tarnaszentmiklósi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, mely a helyi kereskedelmi forgalmat segítette. Vásár és piactartási joggal nem rendelkezett a község, a lakosság a 12 km-re lévő Heves vásárait és piacát vette igénybe.
Helybeli hitelintézete a Tarnaszentmiklósi Hitelszövetkezet volt.
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Tarnaszentmiklós – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). E hadmozdulatok valószínűleg elkerülték Tarnaszentmiklóst, Győrffy György szerint egykori nevén Ényt.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Bizonytalan, hogy a pusztítás a Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mivel viszonylag nagy távolságra volt a hadiúttól, a Tisza-menti vízi világ pedig egyébként is nehézzé tette megközelítését, elképzelhető, hogy Kapolcs kunjainak színét sem látták, a hírek azonban minden bizonnyal ide is eljutottak a falutól északra fekvő, a portyát megszenvedő települések lakosaitól, a hirtelen támadt veszedelemről. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvők is (Türügy, Hajóuta).
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaszentmiklóstól/Ény északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Tarnaszentmiklós/Ény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
1548-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-67 között török összeírások is lakatlan helyként jelölik. 1576-83 között lakott hely volt, de a későbbiek során a 16. század végétől a 17. század első negyedéig újra puszta. 1635-ben lakott hely. 1685-ben Mercy tábornok sarcoltatásai miatt a helység elpusztult és 1751-ig lakatlan.
Rákóczi-szabadságharc
Miután 1685-1751 között lakatlan a falu, a Rákóczi-féle szabadságharc idején nem létezett a település.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-ban 39 nemeztőrt soroztak be a faluból:
| Balázs József | Szétsi József 30 éves |
| Balogh Ambrus | Szétsi Mihály |
| Birinyi István | Toth Albert |
| Dutkai János | Toth András ifj. |
| Gulyás Ignác | Toth Gazsi József |
| Gulyás Pál | Toth I. Ferenc |
| Kállai János | Toth I. István |
| Kállay Ferenc | Toth I. József |
| Kiss Ferenc | Toth István |
| Kiss György | Toth Jakab József |
| Kontra Pál | Toth Matyo József |
| Kréter Mátyás | Toth Pál János |
| Nagy Pál | Toth Simon Pál |
| Nagy Pál István | Törőtsik Donát |
| Nagy Pál Mihály | Törőtsik P. József |
| Szabó Zsigmond | Újvári András |
| Szétsi Gábor | Újvári Ferenc |
| Szétsi István | Újvári Gábor |
| Szétsi János | Újvári Ignác |
| Szétsi József 28 éves |
Az I. világháború hősi halottai
| Balogh Pál | Nagy Dezső | Tóth Károly |
| Bukus Károly | Nagy Ignác | Tóth Mihály |
| Garcsik Vince | Nagy József | Tóth Miklós |
| Gulyás Gábor | Nagy József | Tóth Pál |
| Gulyás G. János | Pintér Gábor | Tóth P. Sándor |
| Gulyás János | Szécsi Ambrus | Tóth Zs. Lajos |
| Gulyás Jenő | Szécsi Mihály | Tóth Zsigmond |
| Gulyás Lajos | Szőke Elemér | Törőcsik Béla |
| Gulyás László | Tóth Elemér | Törőcsik Béla |
| Gulyás Zsiga | Tóth István | Törőcsik János |
| Helle István | Tóth István | Törőcsik László |
| Jenei József | Tóth I. István | Törőcsik László |
| Kiss József | Tóth János | Törőcsik Miklós |
| Kontra Zsiga | Ujvári Ignác | |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Ancsa Miklós | Majoros István | Törőcsik Lipót |
| Bakos Mihály | Nagy B. László | Újvári Béla |
| Bartók János | Pataki József | Újvári István |
| Garancz Lajos | Szécsi András | Szabó Péter |
| Gulyás Ágoston | Tóth Imre | Szécsi Antal |
| Gulyás Elemér | Tóth László | Szécsi László |
| Kiss István | Tóth Péter szv | Szécsi Miklós |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Tarnaszentmiklós – Vallás, felekezetek
Feltehetően már a középkorban volt temploma, igaz forrás nem említi. Valószínű, a török alatt pusztult el.
A káptalan először 1755 körül építtetett egy kis templomot, de az hamar tönkrement. 1810 és 1818 között új templomot emeltetett a káptalan, a régit 1813-ban lebontották. 1821 és 1825 között új parókiát is építtetett a káptalan.
1780-ig a pélyi anyaegyházhoz tartozott filiaként. Az egri püspökség alsó-hevesi kerületéhez tartozott, 1767-ben 319, 1785-ben 574 volt a római katolikusok száma.
1780-tól önálló plébánia lett Hevesvezekény filiával. Első plébánosa Bednárovics József volt.
Az anyakönyveket 1757-től vezetik.
1925: 1700 római katolikus, 4 református, 13 izraelita. Római katolikus anyaegyháza van. Izraelita anyakönyvi székhelye Heves volt.
1932: 1982 római katolikus, 18 református, 7 izraelita.
Tarnaszentmiklós – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1549 és 1567 között lakatlan volt. 1576 (38 család fizetett gabonadézsmát) és 1583 között népes település volt, de a század végén újra elnéptelenedett. Ekkortájt Heves-Szentmiklósnak nevezték.
1629-ben poroszlói jobbágyok népesítették be Szabó Lukács vezetésével.
1685-ben újból elpusztult a császári sarcoltatás miatt, és 1751-ig lakatlan is maradt.
1770-ben 32 telkes jobbágycsalád, 1856-ban 70 telkes jobbágycsalád és 96 házas zsellér család lakta a falut.
1787-ben 93 volt családok száma, a házaké 64. 1851-ben 226 házban (61 urasági, 63 telkes, 97 zsellér, 5 egyéb) lakott a 336 család.
A lélekszám alakulása.
| 1787 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 577 | 674 | 754 | 807 | 908 | 896 | 759 | 929 | 1195 |
1925: 1717 lélek, belterületen 1531, tanyákon 186 fő. 332 ház 387 lakrésszel összesen. Templom, községháza, 3 elemi népiskola.
1932: 2707 lélek, belterületen 1756, tanyákon 251 fő. 409 ház, 466 lakrésszel. Középületek: 4 elemi népiskola.
Tarnaszentmiklós – Birtoklástörténet
1411-ben Kompolti István lett a birtokosa a területnek, majd a Pálóczyak birtokába került. 1527-ben Pálóczy Antal végrendeletében az egri káptalanra hagyta, s annak birtokában is maradt.
1897-ben birtokosok:
Gulyás Lőrinc 150 k.h.
Kellner Bernát, Egri Római Katolikus Káptalan 3417 k.h.
Római Katolikus Egyház 196 k.h.
Mihály Gyula 341 k.h.
Tóth István és társai 271 k.h.
Kellner Bernát, Egri Római Katolikus Káptalan 3417 k.h.
Római Katolikus Egyház 196 k.h.
Mihály Gyula 341 k.h.
Tóth István és társai 271 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Egri Római Katolikus Főkáptalan 2850 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 105 k.h.
Schrantz Lajosné 249 k.h.
Tarnaszentmiklós község 103 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 186 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 105 k.h.
Schrantz Lajosné 249 k.h.
Tarnaszentmiklós község 103 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 186 k.h.
1935-ben a nagyobb földbirtokosok:
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 105 k.h.
Mihály István 3 k.h.
Országos Földhitelintézet 2160 k.h.
Schrantz testvérek 250 k.h.
Tarnaszentmiklós község 115 k.h.
Tarnaszentmiklós Községi Legeltetési Társulat 255 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h.
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 337 k.h.
Társulat 105 k.h.
Mihály István 3 k.h.
Országos Földhitelintézet 2160 k.h.
Schrantz testvérek 250 k.h.
Tarnaszentmiklós község 115 k.h.
Tarnaszentmiklós Községi Legeltetési Társulat 255 k.h.
Tarnaszentmiklós község zsellérei 118 k.h.
Tarnaszentmiklósi Római Katolikus Egyház 337 k.h.
Tarnaszentmiklós – Címer, pecsét
1757. évi pecsétjén kettős kereszt, körirata: Tarna S. Niclos 1757.
Tarnaszentmiklós pecsétje
A település nem rendelkezik címerrel.
Tarnaszentmiklós – Első írásos, okleveles említés
1411: Zentmiklos, 1424: Chonkazenthmyklos
Tarnaszentmiklós – Mesterségek
Tarnaszentmiklós legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
– Gulyás Ézsok szabómester. 1927 óta volt önálló műhelye.
– Szabó János cipészmester. Saját ház.
– Tóth István kovácsmester.
– Törőcsik Illés asztalosmester. Egri út.
1936-ban 18 kisiparos volt a községben, akik közül 6 foglalkoztatott egy segédet.
-
- Ülőkék kis szék és hosszú szék 1961. 1938-ig használták
-
- Kenyértartó kosár
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Tarnaszentmiklós – Galéria
Tarnaszentmiklós – Gazdálkodás
A lakosság fő jövedelmi forrását a búza és a kukorica termelése jelentette. Árpát, zöldtakarmányt, rozsot, zabot inkább csak házi szükségletre termesztettek.
Földművelés
A falu határában szikes és fekete talajok vannak. Több helynév utal a talaj minőségére és a használat módjára: Lovasgyep, Homokdűlő, Kenderföld , Páskom.
Újabb földterületeket kiszárítással tudtak bevonni a mezőgazdasági művelésbe. Így nyerték a Nagyfertőt és a Ludasfertőt. A fertőkbe kisebb csatornákat ástak, a kiásott földet szétterítették. A kiszárított területeket kaszálónak használták.
Tarlóégetést alkalmaztak, hogy szántáskor a megmaradt tarló ne kerüljön a földbe. A föld minőségét csillagfürt termesztésével és leszántásával javították. Alkalmazták a szerves-trágyázást is. Az ugaron maradt földterületekre karámot építettek, ahol juhokat tartottak, majd kb. kéthetenként a karámot és az állatokat tovább telepítették. Az istállótrágyát a szarvason, a trágyadombon gyűjtötték össze, majd aratás után elterítették és leszántották. A parlagon hagyott területeken legeltettek.
A talajművelő eszközök közül a következőket használták: a faásót vas papuccsal, a sima ásót és a lapos ásót, csákánykapát, kerekkapát, hegyes végű kapát, a faekét, a boronát, a hengert a vas simítót. Faekét 1888-89-ben használtak utoljára.
A faluban a következő gabonaféléket vetették: búza, rozs, árpa, zab, köles, cirok.
A tavaszi búzát hóolvadás után, február végén, de legkésőbb József napján elvetették, az őszi búzát októberben. A kölest és a cirkot a mezsgye végére vetették.
A kézzel, zsákból való vetésnek hagyománya volt. Kézi vetésnél a földterület bal oldalán kezdtek és mindig jobb lábra vetettek, jobb kézből. A mag takarását négylevelű boronával végezték. A laza talajt fasimítóval vagy hengerrel lenyomatták.
A kukorica vetésére a legjobbnak Szent György napot tartották. Kézzel akkor vetették, ha silótakarmánynak vagy csalamádénak akarták felhasználni.
Állattartás, halászat
Az állattenyésztés alapja a szarvasmarha volt. A település határában a kaszálók, rétek az állatok téli takarmányozását biztosították.
A régi dézsmajegyzékek alapján megállapítható, hogy régen igen jelentős volt a juhok száma, számottevő a sertés és baromfi tartása.
A település melletti vizes, mocsaras részeken halászattal is foglalkoztak. A Hanyi ér medrében tapogatós halászattal csíkot fogtak.
A mocsarak, a Tisza kiöntései igen jó környezetet biztosítottak a halak ikrázásához.
Tarnaszentmiklós – Lakáskultúra
A lakóházak berendezése nem tér el a dél-hevesi térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől. (ld. Bevezető).
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Tarnaszentmiklós – Épített örökség
A település középkori egyházáról sajnos semmilyen adatunk nem maradt fenn; sem írott, sem tárgyi formában.
Egyházairól csak a 18. század végétől van adatunk: 1755-ben az akkor birtokos Komáromi család egy kis templomot építtetett; de ez 1800-ra már rossz állapotban volt. Éppen ezért 1810-1816 között az egri káptalan költségén egy teljesen új templomot emeltek; ez áll ma is. Védőszentje Szent Miklós.
Tarnaszentmiklós – Régészeti áttekintés
Tarnaszentmiklós, Bácsasarok
Tarnaszentmiklóstól K-re, a Hanyi-ér Ny-i oldalán a szabályozás előtti természetes érparton csekély intenzitású Árpád-kori lelőhely található (Tankó Károly helyszíni bejárás 2008).
Tarnaszentmiklós, Bányagödrök
A község belterületén, a felhagyott bányagödrök területén egykor középkori falu állt. A lelőhely nagy része a bányaművelés során elpusztult.(Paszternák István adatgyűjtése).
Tarnaszentmiklós, Hamvajárás
Tarnaszentmiklóstól É-ra, a Hamvajárás dűlő Ny-i felén kanyargó partél K-i oldalán AVK és
szarmata település nyomai figyelhetők meg (Tankó Károly helyszíni bejárás 2008).
Tarnaszentmiklós, Hanyi
Tarnaszentmiklóstól K-re, a Hanyi ér Ny-i gátja mellett, az egykori természetes érparton csekély intenzitású őskori lelőhely található (Tankó Károly helyszíni bejárás 2008).
Tarnaszentmiklós, Hármas halom
Tarnaszentmiklóstól É-ra a Hamvajárás dűlő K-i felén elterülő mezőn három kisebb halom emelkedik. A legnagyobb halom átmérője 3-4 méter, fél méter magas, a nagyobb halomtól K-re két kisebb 2-3 méter átmérőjű halom látható (Tankó Károly helyszíni bejárás 2008).
Tarnaszentmiklós, Kállai halom
Tarnaszentmiklóstól É-ra, a Kállai dűlő K-i sarkában található kerek kiemelkedésen-szétszántott halom – őskori cserepek, kovapattintékok és szarmata kerámiatöredékek gyűjthetők (Tankó Károlyhelyszíni bejárás 2008).
Tarnaszentmiklós, Matyósarok I. és II.
Tarnaszentmiklóstól K-re, a Hanyi ér természetes hordalékkúpján csekély intenzitású szarmata és kora-középkori település volt megfigyelhető. (Fodor László ásatása 1999.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Tarnaszentmiklós – Kronológia
10-14. század között – Tarnaszentmiklós keletkezésének időszaka.
1234 – A település első írásos említése.
1424 – Tarnaszentmiklóst ’Chonkazentthmyklos’ néven említik.
1527 – Az egri káptalan birtokába kerül a falu.
1544-1685 között – Többször elnéptelenedik.
1751 – Újratelepítik a falut.
1755 – A Komáromi család egy kis templomot épít a faluban.
1770 – Iskolájában 15 tanuló sajátítja el az alapfokú ismereteket.
1783-85 – Az I. katonai felmérés szerint útjai csak száraz időben járhatóak.
1810-16 – Az egri káptalan költségén megépül a ma is álló új templom.
1848-49 – A faluból 39-en léptek be a nemzetőrségbe.
1851 – Iskolájába már 106 tanuló jár.
1882 – A Kisterenye-Kisújszállás vonal megnyitásával vasúti megállóhely létesül a településen.
1885 – Postaállomás nyílik.
1890 – Iskolai célra megveszik a kocsma épületét.
20. század eleje – A települést a háromsejtű, nyeregtetős lakóházak jellemzik.
1904 – Létrejön a Katolikus Kör.
1906 – Megalakul a Tarnaszentmiklósi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. Létrejön a Polgári Olvasókör.
1906-1910 – A település kapcsolódik az országos telefonhálózathoz.
1910 után – A vályogfalazás kő alapozással történik.
1920 után – Kiépül az Újtelep.
1924 – A leventemozgalom helyi szervezetének megalapítása.
1928 – A településen 4 épületben 262 iskolás tanul.
1930 – Újabb szervezetek alakulnak: Polgári Lövész Egyesület, Önkéntes Tűzoltó Egyesület, Tarnaszentmiklósi Katolikus Ifjúsági Egyesület.
1946 – Létrejön a Tarnaszentmiklós-Hevesvezekényi Vadásztársaság.
Tarnaszentmiklós – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a faluban lévő és a Pély felé vezető utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
A Heves–Pély megyei műút 1925-ben a településen haladt keresztül.
Vasúti közlekedésbe az 1882-ben megnyitott Kisterenye–Kisújszállás vonalon kapcsolódott be. Vasútállomása helyben volt.
Postaállomás 1885-ben nyílt meg. Telefonösszeköttetése 1906 és 1910 között létesült.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Tarnaszentmiklós – Földrajzi környezet
A település a megye délkeleti csücskében, a Hevesi-síkon, közelebbről a Hevesi-ártéren fekszik. Területe ártéri síkság, a tengerszint feletti magasság a 100 m-t nem éri el.
A csapadék évi összege 550-560 mm, az évi középhőmérséklet 9,9-10,1°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000 közötti. Leggyakrabban keleti és nyugati szélek fújnak.
Száraz, gyér lefolyású terület. A falut nyugatról érintve folyik el a Hanyi-ér, egyéb vizeit csatornák vezetik a Tiszába. Határában vannak mocsaras területek.
Természetes növényzetét fűzligetek, iszaptársulások és szikes puszták jellemzik. Erdőterülete 6 %. Állatvilága kisvadakból és madárfajokból áll.
Talajai réti talajok.
Hevesi-sík
A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.
A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.
Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.
A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.
A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.
A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Tarnaszentmiklós – Népi építészet
A 20. század elejének jellemző épületei Tarnaszentmiklóson három sejtű, nyeregtetős lakóházak voltak fűrészelt oromzattal, alatta keskeny vízvetővel. Az oromzatot kovácsoltvas kötőelemek, illetve oromdísz tette látványosabbá. A 19. században még építettek ágasfás-szelemenes házakat, ekkor még a mestergerendát a palóc vidéken ismert boldoganyával, középoszloppal támasztották alá.
A szobában különböző formájú kemencéket használtak: kerek, vágott sarkú, vagy szegletes volt a tarnaszentmiklósi kemence, melynek füstjét a pitvarból szabadkémény vezette ki.
Általában vályogtéglából építkeztek, 1910 óta kő alapozással. Az 1950-es évektől kezdtek téglából építkezni. A hagyományos tetőfedő anyag a nád volt.
A parasztporták jellegzetes építményei voltak a tüzelősólak, a gabona tárolására szolgáló hambár, és a pelyvás, ahol a gabonát nyomtatták egykor.
A faluban működött egy szárazmalom és egy szélmalom is, de mindkettőt lebontották.
Tarnaszentmiklós – Településnéprajz
A hagyomány, illetve a kutatások szerint kétbeltelkes település volt Tarnaszentmiklós. A belsőség határait a Hanyi- ér szabta meg, mellyel párhuzamosan épült a főutca. A főutca térré szélesedő részén állt a templom, melytől északra fekszik a Felvég, délre az Alvég. A falu északnyugati részét Csandrának nevezték. Az északkeleti Szöget a falu legrégebbi részének tartják-, itt halmazos szerkezet jellemzi a porták elhelyezését.
1920 után épült ki az Újtelep, 1945 után a faluból kivezető országutak mentén fejlődött tovább a település.
A régebbi részeken a táblatelkek a gyakoriak, sokszor csoportos udvarral, ahol több család lakott. A kertességre jellemző az a tény is, hogy kaput, kerítést sokáig nem építettek, a kereteken keresztül szabadon közlekedtek.
A határban két tanya állt: a Nagy tanya, és a Juhász-tanya.
Tarnaszentmiklós – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
Győrffy György a magyar középkor jeles kutatója azonosítja Ény elpusztult településsel. Kovács Béla néhai levéltár-igazgató Pély és Tarnaszentmiklós közötti falunak tartja Ényt. Az elnevezés a magyar ín(y), én(y) szóból ered, ’ínség’-et jelent (vagyoni állapot kifejezője). Írásosan 1234-ben említik a települést Tarnaszentmiklós néven. Magyarországon a 13-14. században adják a ’Szent’ elnevezésű települések nagy részének nevét a falu templomának patrociniuma után, de már a 11-12. századoktól is elneveznek, vagy átneveznek településeket e módon. Tarnaszentmiklóst először 1424-ben említik ’Chonkazentthmyklos’ névalakban. A település a 10-13. századok között keletkezhetett. Ha a falu az egykori Ény-el azonos, akkor a mai falutól dél-délnyugatra volt, ha nem, abban az esetben is feltételezhető előző faluhelyének léte.
Határába Hajóuta és Türügy elpusztult falvak területe feltételezhetően benyúlt.