Tarnaörs – Művészettörténet
Római katolikus templom
Tituláris szentje: Szent Miklós püspök
barokk
A középkori templomot 1723-ban, 1746-ban és 1754-ben megújították, 1789-ben átépítették
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2255
Átépítésére és bővítésére br. Orczy Lőrinc kegyúr költségén került sor
Erzsébet út 11.
Oratórium falfestményei: Huszár Ferenc
Mellékoltárkép: Kovács Mihály, 1855
Orgona: Országh Sándor, 1869
Oklevelek tanúsága szerint Tarnaörsnek már 1332-ben volt plébániája. A török elvonulása utáni első összeírás 1696-ban a katolikus kőtemplomot elhagyottnak jelzi. 1720 körül a középkori építésű Szent Miklós kőtemplomot felújították. 1732-ben Erk fíliája, azaz leányegyháza volt, belső felszerelés nélkül [EÉrsEgyhL. archvet.no.934.]. 1746-ban „jó állapotban” van, de teteje beszakadozott, ezért a tarnaőrsi plébános 1748-ban 200 forintot kért és vett fel a templom helyreállításának költségeire Orczy István földesúrtól [OL.OrczyL.Possess.Örs.Elpusztult iratról elenchus.no. 37. p.127.]. Mint a legtöbb középkori templom, ez is kelet-nyugati tájolású volt, bejárata nem az 1700-as évek közepén már álló barokk kastély, hanem a Tarna felé nézett.
A Borovszky-féle megyetörténet 1754-ből egy barokk templomról tud, de ennek építéséről írásos adataink nincsenek. 1766-ban azonban egy Szent Miklós tiszteletére szentelt szép templomról olvashatunk a canonica visitatioban, melynek három oltára, kőkarzata, és boltíves sekrestyéje van, harangja azonban még egy fa toronyban van elhelyezve [EÉrsEgyhL. canvis.1766.]. A három oltár azt mutatja, hogy a kis középkori templomot, melynek 1746-ban még csak egy oltára volt, átépítették és kibővítették. A középkori kora-gótikus templomnak a barokk átépítés következtében a kőbordás keresztboltozatú szentélye azonban fennmaradt, mint az új templom oldalkápolnája. A fatorony viszont egy, a mai épületet megelőző állapotra utal.
1783-ban az egyházi elöljárók igyekeztek Orczy Lőrincet rávenni, hogy támogassa az új templom felépítését: „ad aedificationem Ecclesiae in Örs”. 1784-ben az örsi bíró kért tőle építőanyagot a templom újjáépítéséhez [OL.OrczyL. Possess. Örs. 73-74. Elpusztult iratokról elenchus. no.37.p.176/1-2.], 1788-ban pedig a boconádi esperes sürgette Orczy Lőrincnél az örsi és erki templom bővítését [u.o.96.]. A felsorolt adatokból arra következtethetünk, hogy a templom mai alakjában csak ezután, 1789-ben készült el.
A tarnaőrsi egyház 1810-ben Erk fíliája, de kegyura, az Orczy család, bőségesen gondoskodott róla. 1812-ben „Szent Kereszt tiszteletére szentelt, szilárd anyagból épült főoltára a Megfeszített (Szent Kereszt megtalálása), mellékoltára Szent Miklós püspök tiszteletére épült.” Az újjáépített templomban a kegyúr áthelyeztette a névadó szent oltárképét a középkorból megmaradt templomrész mellékoltárára, ez azonban egyházjogilag nem változtatott a tituluson. 1813-ban ismét azt írták róla, hogy „Szent Miklós tiszteletére építette báró Orczy István és Lőrinc”. A templomhajó sekrestye melletti, a hajótól elválasztott részét temetkezőhelyül jelölték ki, ugyanis a templomnak nincsen kriptája. Ide temették Orczy Lőrincet, aki 1789. július 28-án hunyt el Pesten. A templom hajójában a család címerével díszített márványtáblába vésett latin szövegű felirata őrzi emlékét. 1821-től nem temetkeztek belé, mert új családi temetkezőhelyet építtetett a kegyúr [EÉrsEgyhL. Alsóhevenesi esp.ker.lát.jkv.] – írták az esperesi látogatási jegyzőkönyvek.
Az 1819-es canonica vistatio pontos és részletes jegyzőkönyve örökítette meg a templom hitelesnek elfogadott építési idejét, az 1789-es évet. Az előző leírásokkal ellentétben van kripta a szentély alatt. Az épületnek boltozott kőtornya, sekrestyéje és afölött oratóriuma van. [EÉrsEgyhL. csancis. 1819.]. A főoltárt Orczy László állíttatta fel, aki 1750-1807 között élt.
Az 1852. évi mérnöki szemle jó állapotú épületként írta le [EÉrsEgyhL. Recski plebir.]. Felújításon 1959-ben esett át.
A templom nagyon egyszerű, későbarokk, D-i homlokzata középtornyos. Főhomlokzatán a kosáríves záródású kőkeretes kapu fölött az enyhe rizalittal előre lépő toronytestben nagy szegmentíves, könyöklőpárkányos karzatablaka van. Mellette a homlokzaton egy-egy nagy falfülke. Az egytagú barokk főpárkány fölött a hajótető magasságában háromszögű oromfalak támaszkodnak a toronyhoz. Az alsó toronyszakaszban egy szegmentíves, keret nélküli, a felsőben félköríves záródású könyöklőpárkányos harangablak van. A széles, órák nélküli órapárkány felett kis gúlasisak koronázza a tornyot. A keleti oldalon, a templom hossztengelyére merőlegesen áll a középkori templom alacsonyabb, egyenes záródású szentélye, armírozott sarokkal, zárófalán kis, négyszögletes, élszedett, kőkeretű gótikus ablakokkal. Főhajójának oldalán látható a befalazott kosáríves középkori bejárat nyoma. A templom szentélye a hajóval azonos magasságú, de keskenyebb. Ívelt vonalban kapcsolódik a hajóhoz, zárófala egyenes, lesarkított, nyílástalan. A hajón és a szentélyen egy-egy ablak nyílik. A nyugati oldalhomlokzathoz csatlakozik a négyszögletes alaprajzú sekrestye, füles keretelésű rojtdíszes bejárattal, fölötte síkmennyezetes oratóriumal.
A torony alatti előcsarnokból kosáríves átjáró vezet a párkányfejezetes falpillérekkel alátámasztott, kosáríves csehsüveg-boltozatos, két boltszakaszon hajóba. A karzat mellvédje enyhén ívelt, fölötte dongaboltozatos térben van elhelyezve az orgona. A szentély szintén csehsüveg-boltozattal fedett, apszisa kosáríves alaprajzú. A kora-gótikus, régi kis templom megmaradt szentélye kereszthajószerűen épült be a későbarokk templomba, csúcsíves, lapos, kerek záróköves bordás keresztboltozattal fedett. Kis ablakát belül Szent Miklós képe takarja el. Szemben vele, a másik oldalon, füles, rojtdíszen keretelésű sekrestyeajtó, kétoldalt két nagyobb, copf rácsos ablak.
A 19. század eleji kovácsoltvas szentélykorlát művészi kivitelű ajtószárnyait BLO monogramos Orczy-címer díszíti.
Az oratórium falképei az 1700-as évek második felében készültek: feltehetően Huszár Ferenc egri képíró művei: Szent József a gyermek Jézussal, Szentháromság, Szent György és Szent Borbála. A főoltár koraklasszicizáló edikulaszerő építmény. A koporsó alakú sztipeszén lévő XVI. Lajos stílusú tabernákulum vörös márványból készült. Az oltárépítmény átlósan állított korintizáló fejezetes oldaloszlopait erős kiszögelésű párkányzat koronázza, tetején egy-egy fehér stukkóangyal térdel. Fogrovatdíszes háromszögű timpanonjában aranyozott sugaras istenszem. Az oltárkép helyén nagyméretű feszület van, aranyozott korpusszal. Az egyszerű, közepes kvalitású szószéke a 18. század végén készült. Patkó alakú, kissé homorított kosarának alját fonatos koszorúmotívum, kerek hangvetőjét pedig rojt- és levélmotívum díszíti. Az alacsony, sokszögű pilléren álló keresztelőkút ovális, gerezdes tálja vörös márványból készült. Magas, XVI. Lajos stílusú díszes fedőjén Jézus keresztelését ábrázoló kis szoborcsoport áll. A templom egyik főpillérén helyezték el Orczy Lőrinc kegyúr sírkövét. A kopott, majuszkulás (csupa nagybetűs) felirat 1789-ből való. A vörös márvány táblát füzéres, rozettás, fogrovatos párkánydísz keretezi, alján lábszárcsontos koponya utal a halál elkerülhetetlenségére. Tetején ovális, szalagcsokorral koronázott keretben az Orczy család címere. Az orgona 1869-ben készült Országh Sándor kecskeméti műhelyében. A főhajó díszítőfestése 20. századi művészileg nem értékelendő munka.
A templom oldalkápolnájában található Szent Miklós oltárkép (200×150 cm) Kovács Mihály festőművész munkája, szép biedermeier keretben. A korábbi szakirodalom (Bíró Béla) szerint 1861-ben, az újabb (Ludányi Gabriella) szerint 1855-ben készült.
Az abádszalóki születésű Kovács Mihály – 1818-1892 – (bővebben az életrajzokban)
tehetségére először egy kunhegyesi tanára figyelt fel, majd Udvardy János megyei mérnök
ajánlásával azon tehetségek egyike lett, akiket báró Orczy László (költő-tábornok Orczy
Lőrincz unokája, szül: 1787) védő szárnyai alá vett. Az ő támogatásával kezdhette el 1833-tól
művészeti tanulmányait Pesten. Landau Lénárt rajziskolája után Kovács 1835 novemberében
továbbra is az Orczy család támogatásával került a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol
az „elementaris rajz oskolában” Karl Gsellhofer volt első tanára. Az anyakönyvek szerint az
előkészítő osztály után 19 éves korában, 1837 májusától került az antik rajz osztályba, ahol
Leopold Kupelwieser, majd a történeti festészeti osztályba Johann Ender és Josef Danhauser
tanítványaként sajátította el az akadémiai ismereteket. 1840-re tehető első nyilvános
szereplése Bécsben, s 1841-re itthoni első bemutatkozása a Pesti Műegylet kiállításán.
1841-ben a rátörő tüdőbaj szakította meg bécsi tartózkodását, s az Orczy család támogatásával Itáliába utazott. Nem csak gyógyulást hozott számára ez az ország, hanem gazdag művészeti múltjával lelki és szellemi telítődést is. Zsánerszerű, elbeszélő, illusztratív szemlélete itt alakult át romantikus, drámai csúcspontokra exponáló felfogássá. Az 1848-as forradalom hírére a nemzeti érzületű Kovács hazasietett Olaszországból. Betegsége miatt hadi szolgálatot nem vállalhatott, így a szabadságharc hónapjait Pesten és pártfogója, báró Orczy László tarnaőrsi birtokán töltötte, miközben híreket kapott az egyre szomorúbb eseményekről. A forradalmi hangulat elültével és a szabadságharc szomorú végeztével megbízások hiányában elhatározta, hogy külföldön próbálja tehetségét kamatoztatni. Mielőtt útra kelt volna, 1849 júliusában ellátogatott Egerbe, ahol Udvardy János mérnök úrtól kívánt búcsút venni, de elhatározását megváltoztatta Tárkányi Béla papköltővel, érseki titkárral való találkozása. Személyében olyan támogatóra talált, aki honszeretetében is társa volt. Tárkányi szerteágazó kapcsolataival és támogatásával Kovács az 1850-es évek elejétől csakhamar az egri egyházmegye legfoglalkoztatottabb festőjévé vált. Élete folyamán rendkívül sok oltárképet festett, a kutatás eddig 51 darabról tud. A megbízásokat elsősorban a katolikus egyháztól kapta, amely mellett több, magánájtatosságot szolgáló, úgynevezett votivképet készített. Kiemelkedő emléke egyházi festészetének az 1857-ben Polgár község új templomában felszentelt nagyméretű Assuntája, melyet – szinte egyfajta divatként – elsősorban Tiziano híres festménye inspirált. Ilyen monumentális megrendelést magyar művész azelőtt nem kapott. Maga is érezte e műfajban való járatlanságát, a vidéki elzártság provincializmusát, e jelentős megrendelés kihívását, ezért 1856 végén Párizsba utazott, hogy nagyszabású alkotását elkészítse.
Romantikus, akadémikus és eklektikus historizáló művészete, az újításokat inkább elvető szemléletmódja, precíz kivitelezésmódja egészen jól megfelelt e műfajnak és a kor elvárásainak. Mater Dolorosák, Madonnák, a kis Jézussal, Immaculaták, tituláris szenteket ábrázoló, főleg egyalakos oltárok kerültek ki ecsetje alól. Míg a Mária-ábrázolásokon kézenfekvőbbnek látszott itáliai késő reneszánsz emlékeire támaszkodni, más, közel egy időben készült képeken – például a tarnaörsi Szent Miklós oltárképen, a nazarénusok hatása lelhető fel. Ez utóbbi művek dekoratív rajzossága, egyenletes megvilágítása, körülhatárolt, világos, lokális színei az overbecki nazarénizmusnak bécsi mestere, Kupelwieser művészetén átszűrt öröksége.
Térségünkben a káli (Szent Péter és Pál, 1852), kápolnai (Szentháromság, 1856 – 1869-ig a plébánián volt), pélyi (Mater Dolorosa, Szent Demeter, 1855-56), és a tarnaőrsi (Szent Anna Máriával, Szent Miklós, 1855) templom oltárképeit festette.
Templomkert
A templomkerítés kapupillérein lévő oroszlánszobrok a lebontott Orczy-kastély kertkapujáról származnak. 1960-ban helyzeték ide őket, amikor a templom kertjének kerítését építették. A templomkertben lévő kőkeresztet 1830-bna állították.
A volt Orczy-KAstély
elpusztult, 1988-ban lebontották
barokk főépület klasszicista szárnyakkal
1722, majd 1760; átépítve: 1820
Építtető: Orczy István, Orczy Lőrinc majd Orczy László
Első, messze földön híres állapotáról, melyet Orczy István építtetett, Bél Mátyás (1684–1749)az1730–1735-ben készült „Notitia Hungariae novae…” című kéziratos munkájában a következőképpen számolt be: „…Dísze a falunak az Orczy-ház, mely a Tarna patak partján várkastély formára épült. Amerre a patak folyik, öntözi a szépen gondozott Orczy-kertet, melybe különböző fanemeket ültettek. A kerthez csatlakozik az urasági épület díszesebb, emeletes szárnya, a tulajdonos sok szobájával és lakóhelységével, kilátással a kertre és a Mátra lábáig kitárulkozó síkságra. Délről van a körülfalazott udvar… Majd ismét egy épületrész következik, ezt magas torony ékesíti és e részen falak veszik körül. Kapuja fölött kőbe vésve olvasható, hogy ezt a várkastélyt Orczy István, a királyi tábla ülnöke, a jászkunok kapitánya 1722-ben létesítette. Az egész építményt árok futja körül, hogy szükség esetén védhető legyen a külső támadásokkal szemben…” [az eredeti: Orsz. Széchenyi KVT. Fol. Lat. 3376.]
Orczy István 1669 szeptemberében született a Vas megyei Kis Pössén. Iskoláit Kőszegen kezdte és Bécsben fejezte be. Onnan hazatérve 1694-től Telekessy István győri kanonok, majd egri püspök szolgálatában különféle hivatalokat viselt, míg végül az összes püspöki javak praefectusa, azaz kormányzója lett. 1714-től több mint 20 évig a Német-Lovagrend birtokában lévő Jászkun Kerület főkapitánya volt. Földbirtokainak jövedelmét és a Német Lovagrendtől kapott évi mintegy 1320 rajnai forint főkapitányi fizetését javarészt birtokvásárlásra és a tarnaörsi barokk kastély építésére fordította.
A tarnaörsi kastélyt Orczy Lőrinc (1718-1789) átépíttette. Ennek kőbe vésett nyoma az udvarra nyíló egyik bejárat felett a kőkeretben volt olvasható: 1760. A másik ajtókereten Orczy László birtoklásának idejéből az 1820-as évszám állt. A költő Orczy Lőrinc unokája báró Orczy László II. (1787-1880) előbb részt vett a napóleoni háborúban, majd hazatérve birtokain gazdálkodott. A tarnaörsi kastély végleges elrendezése az ő nevéhez fűződik. Ezt tanúsította a kastélyudvarra néző másik bejáratának kőkeretébe vésett, fent említett évszám. Ez volt a régi erődfal vonalában felépült klasszicista melléképületek elkészülési ideje. Ekkor épült a lovarda, a peristilium, azaz az oszlopcsarnok és az üvegház. 1836-ból az épületről egy elragadtatott hangú leírás maradt ránk: „Orczy remek kastélya félkör alakra vetett téglákból mesterileg készített kerítés … lovag iskola, a híres Bárói tsalád hős tzimerével fényített lak oromzatjával, s más gyöngy ékekkel díszeskedik.”(Ifj. Vári Szabó Sámuel, Honi részleges rajzolatok, Tudományos Gyűjt. 1836. III. köt. 103.)
Az egyemeletes, egyszerű formájú barokk főépület egy négyszögben körülépített udvar nyugati szárnyát képezte. Homlokzata 13 tengelyes, földszintjének közepén szegmentíves, füles, szalagkertelésű bejárata volt, mellette apácarácsos ablakok. Az egyszerű övpárkány fölött sorakoztak a sima kőkeretes, négyszögletes emeleti ablakok. Az épület középtengelye háromszög záródású pártafalban végződött, melyet nagyméretű lunettába helyezett, kétoldalt egy-egy lebegő angyallal keresztezett Orczy címer díszített. Az oldalhomlokzatok három-három ablaktengelyesek voltak, földszintjük közepén bejárattal. A főépület előtt négyszögben oszlopos tornácú melléképületek létesültek. A déli külső oldalon hat oszlopos portikusszal a peristilium, a keleti külső oldalon pedig a lovarda volt. A lovarda udvarra tekintő homlokzatának ugyancsak hat oszlopos portikuszát három-szögű oromzat fedte. A főépület sarkaihoz egy-egy kapuépítmény, fedett kocsiátjáró csatlakozott, mely a szárnyépületeket kapcsolta hozzá a főépülethez. Az oszlopos melléképületek déli szárnyán vendégszobák, északi oldalán konyha, mosókonyha, külső oldalán kocsiszín és istálló, a keleti szárnyon a lovarda, egyik oldalán istálló, másik oldalán mángorló és raktárak helyezkedtek el.
A főépület kétemeletes volt, hozzácsatlakozó L alakú, csehsüveg-boltozatos, zárt udvari folyosóval. Az udvari front közepén három ajtó nyílott, melyek falpillérekkel tagolt ovális előcsarnokba vezettek. Jobbra félköríves egykarú lépcső vezetett fel az emeltre, ahol széles, ovális előcsarnokba juthattunk. Az előcsarnokból nyílott a nagyterem, mellette kétoldalt nagyobb szobák. A földszinti helyiségek nagyrészt csehsüveg boltozatosak, az emeletiek sík fedésűek voltak.
1936-ban renoválták az épületcsoportot, amit az udvari homlokzat ajtajába vésett évszám örökített meg. A második világháború után a kastély súlyosan elhanyagolt állapotba került, egyes részeit elbontották, más részeit átépítéssel csúnyították el, még nem hosszú huzavona és sikertelen megmentési kísérletek és hasznosítási beteljesületlen ötlet után 1988-ban mégis lebontottak. A park kerítéskapujának oroszlánjait a római katolikus templom kerítésének építésekor áthelyezték a templomkerítés pilléreire 1960-ban.
Bővebben: Csintalan Csaba: A tarnaörsi Orczy-kastély története. Kézirat, 1989. http://www.tarnaors.hu/page.php?2
SZENT ANNA KÁPOLNA
barokk
1740 körül
Műemléki védelem alatt nem áll
Homokpuszta
A tarnaörsi határban az Orczyak egy Szent Anna tiszteletére szentelt családi kápolnát is emeltettek az 1740-es években temetkezési céllal. Az 1746. évi canonca visitatio jegyzőkönyve szerint „új építmény, belülről díszes.” Megemlítették 1766-ban is. Az 1819. évi canonoca visitatioban fennmaradt a leírása: „a Szent Anna kápolna egy kis dombocskán áll Tarnaörs határában. 1774-76. években a kápolnát az Orczy család újjáépítette, 1818-ban restauráltatta, most díszes állapotban van. Egy oltár faasztallal, 6 gyertyatartóval, vörösre festett deszkákból összerótt tornyocskával, benne kis haranggal” [EÉrsEgyhL. canvis.]. A kápolna 1774-es újjáépítéséről egy másik irat is tanúskodik: [OL OrczyL. Possess. 8. Elpusztult iratról elenchus. no. 37.p.174/2.].
Alacsony, hordott dombon áll a Jászberény felé vezető út elágazásában. Szabályos, lesarkított téglalap alaprajzú, egyhajós, csaknem pontosan keletelt, kis homlokzati tornyos, barokk épület. Nyugati homlokzatán egyszerű ajtónyílása kosáríves, szegmentíves, zárköves szemöldökkel. Az ajtószárnyak későbbiek. Fölötte fekvő ovális ablak, az ívelt attikában kettős címer. Az egyik az Orczy családé. A tetőn kis, négyszögletes, gúlasisakos bádog tornyocska ül. Az épületen körben lent lábazat, felül kéttagú homorú párkány. Mindkét oldalán egy-egy béletes, keret nélküli, kosáríves ablak nyílik. A szentély zárófalán egy béletes kerek ablaka van. Belső terét egyszerű párkányfejezetes falpillérekkel alátámasztott csehsüveg boltozat fedi. Egykor az Orczyak temetkezési helye volt, ma a búcsú helyszíne.
A kápolna berendezéséhez tartozott Kovács Mihály 1855-ben készített, Szent Annát ábrázoló festménye. A monográfiák nem egyértelműek a kép témáját illetően. Bíró Béla 1930-ban Erzsébet és Zakariás társaságában, Ludányi Gabriella (1987) a korábbi monográfiára hivatkozva Mária társaságában írja le Szent Annát. Méretét egyikük sem adja meg. A kápolna berendezését leíró Heve Megye Műemlékei kötet (III.) 1978-ban már nem tud a festményről. Az akkor még ott lévő, fából készült oltárasztal előlapján Szent Rozália fekvő képe volt „Szent Rozália szűz” felirattal, az oltáron angyalfejes tabernákulum, mellette egy-egy váza. Az oltár tartozéka volt négy darab fa gyertyatartó. A berendezésnek művészi értéke nem volt, egyszerű 18. századi provinciális munka volt csupán. Értékesebb barokk munkának látszott az oltár két oldalán konzolokra helyezett két, élénk színekkel átfestett, de akkor jó állapotban lévő (feltehetőleg restaurált) faszobor: Szent Sebestyén és Szent Fábián.
Szent Vendel-szobor
kőemlék
1908
Műemléki védelem alatt nem áll
Faragta: Bali (Baly) György jászberényi kőfaragó
Szent Vendel színesre festett szobrát, mint máshol az állattartással foglalkozó vidékeken, úgy itt is a faluban pusztító dögvész elmúlásának emlékére állították. A Szent Anna kápolnához vezető út mentén pásztorruhában, vállán köpennyel, oldalán tarisznyával, fején kalappal, imára kulcsolt kézzel, benne juhászkampóval jelenitik meg a szentet. Lábai mellett egyik attribútuma, a bárány valamint fatörzs látható. A jászberényi kőfaragó Bali György faragta (hasonlóan a zaránkit is). Az Egyházmegyei Hivatalhoz beérkező kérelmek között három levél is tájékoztat a szobor állítóiról. Egy 1908. május 2-án kelt levélben elsőként Gonda Mihály tarnaörsi lakos akarta felállítani a szobrot a saját földjén, nyilvános helyen, az út mellett. Pár nap elteltével, a falu lelkésze az általa írt következő levélben a szobor állítójának özv. Somodi Józsefnét és lányait nevezte meg. A harmadik levél május 24-én kelt, de ez már a szobor felállításról tájékoztat, az alábbi felirattal és a talapzatra írt állítók nevével. Felirata:
Dicsértessék a Jézus
Krisztus
ISTEN DICSŐSÉGÉRE
Állíttatta
Özv.
SOMODI JÓZSEFNÉ
SÁNTA ANTÓNIA
3 leánya Mária Rozália Anna
1908
Bali Gy. J.berény
A 20. század elején, a szent tiszteletének népszerűsítésére Tarnaörsön megjelent egy nyomtatvány Ének és ima Szent Vendel tiszteletére címmel. Jászárokszálláson Raffay által nyomtatták és terjesztették az ájtatosság segédanyagaként. „Imádkozzunk a jószágok jó pásztorához, hogy szüntesse barmaink és sertéseink pusztulását. Minden háznál tartandó legyen, és ne felejtkezzünk el szent Vendelről. ” – olvasható a Tarnaörsön gyűjtött, egy lapból álló nyomtatványban.
Császi Irén néprajzkutató gyűjtéséből való a következő visszaemlékezés is: „Somogyi Anna, Mária, és Rozália neve van a szent Vendel szoborra írva. Rozália volt a nagyanyám. Nagyanyám mondta, hogy dögvész volt Tamaörsön és azért állították a szobrot. Akkor bárányokat tartottak, még lakodalomba is tehenet vágtak. Gondozták, festették a szobrot szép színesre. A sarkára fát ültettek. Szent Anna előtt minden négy hétig, vasárnap délután vittünk egy csokor virágot, ahogy a kápolnához mentünk, mint gyerekek szaladtunk oda. Szent Anna búcsúkor megálltak minden szobornál, imádkoztak a Vendelkénél és énekeltek. Olvasót mondtuk és közbe az énekeket, a szobornál a miatyánk és üdvözlet hangzott el. Először a Vendelnél majd a Jézuskánál álltunk meg mikor kifelé mentünk a kápolnához. A Jászságból is jöttek a búcsúba Szentandrásról, Jászdózsáról.” (Császi Irén: Agria 2006. 427.)
Hősök szobra
I.és II. VILÁGHÁBORÚS emlékmű
1926 – 1989
A tarnaőrsiek az I. világháborúban 52 embert veszettek. Az ő emlékükre állították a község központjában a hősök szobrát. A második nagy háborúban a harcok 1944. novemberében érték el a falut. A németek felrobbantották a Tarna két hídját, a szovjetek pedig felgyújtották a Szent Anna kápolnában lévő Orczy-kriptát. Többen meghaltak a csatározásban. Emlékükre a sírkertben 1949-50-en emlékművet állítottak. A II. világháború Tarnaörstől 66 hősi halottat követelt. Emléküket 1989-ben a „Hősök Szobrá”-ba vésték.
Vak Bottyán kuruc generális szobra
Tölgyfaoszlop
Alkotója: Jakkel Mihály gyöngyösi fafaragó
Szent István-szobor
fafaragás
Az államalapítás emlékére készült.
Tarnaörs – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Tarnaörs – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Tarnaörs területén lévő települések (Varsány, Miske, Demjén, Nyestefölde) az Árpád-kor első szakaszában a hevesi királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult el hadával. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tarnaörs területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk (Örs nem feküdt közvetlenül hadiút közelében). A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaörs területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tarnaörs területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaörstől kelet-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaörs területe kívül esik a feltételezett felvonulási útvonalon, elképzelhető, hogy a kunok sértetlenül hagyták a falut. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település nyugati, déli és délkeleti szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaörs viszonylag távol esett a kedvezőtlen időjárási viszonyok közt is járható fontosabb útvonalaktól, elképzelhető, hogy sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
A falu 1549-50-től a hatvani szandzsák katonai-adózási területéhez tartozott, a jászberényi alkerületben. Az 1549. évi adóösszeírás szerint a portánként kifizetendő adóösszeg felét Dobó István vette át az egri várőrség fenntartási költségeinek fedezésére.
Örs 1682. szeptember-1686 között elpusztult és lakatlan volt a kuruc háborúk utánig (1711).
Rákóczi szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején a falu lakatlan volt. 1709-ben a Tarnaörs pusztán lévő kuruc táborban halt meg – feltételezhetően pestisben – Vak Bottyán János kuruc generális. (A gyöngyösi Szent Bertalan templomban temették el, bizonytalan azonban, hogy teteme ma is ott van-e?)
1848-49-es szabadságharc
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás gyökeres változást hozott a faluban. Az úrbéres alapon addig használt jobbágytelkek a parasztság tulajdonába kerültek.
A szabadságharcba 53 nemzetőrt soroztak be a faluból:
| Bodonyi Vince | Krizsa Jakab |
| Csomor Flórián | Magyar Mihály |
| Csomor György | Mászáros Mihály |
| Csomor Imre | Nyúl Gergely |
| Csomor János | Nyúl József |
| Eszlajger Ignác | Orczy László |
| Gacsal Ferenc | Ózsváry György |
| Gérmány József | Ózsváry János |
| Gonda András | Ózsváry Mihály |
| Gonda Gergely | Pálinkás Ádám |
| Gonda György | Pálinkás György |
| Gonda Illés | Peredi Pál |
| Gonda Pál | Sánta Antal |
| Göblyös Flórián | Sánta György |
| Göblyös János | Sánta Márton |
| Gulyás János | Sánta Mihály |
| Gulyás Márton | Sánta Tamás |
| Gurics Ágoston | Sári Ambrus |
| Gurics János | Sári János |
| Gurics Lukács | Sári Miklós |
| Hallay József | Somody Vince |
| Hevér Bertalan | Surányi József |
| Hevér József | Szőke Máté |
| Jakus József | Tóbiás Ágoston |
| Jónás Miklós | Torma Bálint |
| Juhász Ambrus | Torma Sebestyén |
| Krizsa Bálint |
Az I. világháború hősi halottai
| Bakó László | Hevér Alajos | Nyúl József |
| Csomor János | Hevér Ferdinánd | Pál István |
| Csomor Mihály | Hevér Márton | Pál Kálmán |
| Csomor Miklós | Hornyák János | Salga István |
| Csík László | Jónás Kálmán | Sánta János |
| Danyi István | Jónás Mihály | Sánta Mihály |
| Fehér József | Jónás Miklós | Sánta Sándor |
| Germán Mihály | Jónás Vince | Sári Ferenc |
| Gonda András | Kántor Miklós | Surányi József |
| Gonda György | Király János | Szanyi Miklós |
| Gonda Imre | Lővei János | Szlama József |
| Gonda József | Magyar András | Szőke János |
| Gonda Miklós | Major János | Szűcsi Ferdinánd |
| Göblyös Sándor | Nagy András | Torma György |
| Gunics Imre | Nagy András | Torma István |
| Gunics Miklós | Novák Ferenc | Zsákai Béla |
| Gyurics Miklós | Novák István | Zsákai Dezső |
| Hallai Mihály | Nyúl János | |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Almádi Lajos | Gyékény József | Pacziga János |
| Almádi László | Hallai Béla | Pataki Lajosné |
| Ambrus Mihály | Hallai János | Pál Lajos |
| Antal Sándor | Hevér István | Pege János |
| Báder Vilmos | Hevér János | Peredi Lénárt |
| Bolyós Sándor | Hevér József | Pető Emánuel |
| Botka Mihály | Jakus Mihály | Sánta István |
| Csikós Ignác | Jónás András | Sánta Sándor |
| Csomor Dezső | Király József | Sipos János |
| Csomor János | Kirzsa Andor | Szanyi Mihály |
| Csomor József | Kovács József | Szanyi István |
| Csomor László | Kozma Lajos | Szappan Ferenc |
| Csomor Vince | Kóczián Sándor | Száva Dezső |
| Deme János | Kökény Lajos | Szlama Mihály |
| Faragó Alajos | Mihályi István | Tolmács István |
| Faragó János | Molnár János | Tóbiás Alajos |
| Fehér József | Molnár Józsefné | Tóth Béla |
| Fehér Lajos | Nagy Sándor | Varga István |
| Gonda Albert | Nagy Zoltán | Zsakai Mihály |
| Gunics János | Németh András | Czudor József |
| Gunics János | Nyul Miklós | Surányi József |
| Ifj. Gunics István | Ózsvári István | Barócsi Sándor |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Tarnaörs – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A község életében sokszor voltak természeti csapások. Az 1845. évi és az 1851-es árvíz nagy károkat okozott. 1863-ban éhínség volt. Az állatok etetésére a házak szalmafedelét is felhasználták. A gazdák egy-egy kenyérért földjeiket adták cserébe. A nagy ínséget a bárói család próbálta elviselhetőbbé tenni azzal, hogy napi egyszeri étkezéssel segítette Tarnaörs szegényeit.
1889-ben egy nagy szélvihar a templom és a kastély tetőzetét is tönkretette. A faluban dögvész is pusztított. Elmúlásának emlékére a Somodi család Szent Vendel szobrát állítatta a Jászszentandrás felé vezető út mellett.
Tarnaörs – Mesterségek
Az 1930-as években egy vállalkozó torontáli szőnyegek készítésével foglalkoztatta a lányokat és a fiúkat.
Az asszonyok hímeztek, a férfiak mellékkeresete a selyemhernyó-tenyésztés volt.
A Háziipari Szövetkezet tagjai szőnyeget szőnek az Orczy-kastélyban 1957.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Tarnaörs – Gazdálkodás
Vadászat
A 19. század elején úri vadászatok színhelye volt Tarnaörs, az Orczy-birtok.
Orczy László vendégeként itt töltött egy vadászatot Gróf Festetics Leó, aki a sajtóban beszámolt erről.
A vadászterület a Tisza árteréig lenyúlt, ahol rengeteg vadkacsát lőttek, naponta átlagosan 110 db-ot. Az eleven „ruczákat” a Tarna egyik holt árkában, körülkerített helyen különítették el, ahol etették, őrizték őket.
Földművelés
A település fő terménye a búza és a kukorica. A 20. század elején a gazdálkodás a vetésforgó, „négyes forgó” szerint történt.
A község fejlődésében nagy szerepe volt Nagy János zsadányi lakosnak, aki – amellett, hogy hengermalmot és artézi kutat épített – a Tarna régi medrét halastóvá alakíttatta, körülötte pedig kb. 1200 gyümölcsfa ültetését támogatta.
Mellékfoglalkozásként elterjedt a selyemhernyó-tenyésztés.
Summásság
A község szegény napszámos és summás népe arra kényszerült, hogy tavasztól őszig távoli vidékeken keresse megélhetését.
A községből általában három, de néha több banda is ment summásnak. Egy banda 35-40 főből állt. Páronként 8 hold búzát és 4 hold tavaszit tettek rendbe az aratók.
Egy családból 1-2-3-4 fő is elment, sokszor férj- feleség együtt, de már a 15 évesek is. Az ország különböző vidékeire jártak el summásnak 1945 előtt: Tarnamérai uradalom, Pusztasujkuti Jurenák Lajos birtoka, Szajol, Tenyő, Sárosd, Kisperkáta, Selyp, Pálteleki uradalom, Hatvany Deutsch féle Nagytelek Varsányi gazdaság, Csány, Pusztaszenttamási, Ercsi, Ecséd, Szászberek, Törökszentmiklós, Gyöngyös.
Az aratók mindig szerződéskötéssel álltak be az uradalomba, mely elsősorban a kötelességeket tartalmazta.
A cséplés az uradalmakban emberkínzó munka volt.
Tarnaörs – Lakáskultúra
A lakóházak berendezése nem tér el a térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől (ld. Bevezető).
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Tarnaörs – Népszokások (jeles napok)
Lakodalmi játék
Területünkön a menyecsketánchoz kapcsolódott egy ritka dramatikus játék, a rabvágás, az ítélkező játékoknak az a típusa, mikor embert ítélnek halálra. Istvánffy Gyula részletes leírását közli a rabvágásnak Heves megye alsó vidékéről 1887-ben. Újváry Zoltán és Bakó Ferenc gyűjtéséből tudjuk, hogy Tarnaörsön, Parádon, Gyöngyöspatán és Mátraderecskén a lakodalmi rabvágás vagy menyasszonylopás játéknak a 20. század közepén a következő mozzanatai voltak. Tánc közben valamilyen lopott tárgyat dugtak egy kiválasztott személy zsebébe, a kijelölt szereplőt megkötözték, ítélkeztek felette, fejére cserépfazekat tettek, amit bottal leütöttek a fejéről, azaz kivégezték, asztalra fektették, temetési szertartást celebráltak, vízzel leöntötték, a halott feltámadt. A szokás kapcsolatban áll a menyasszonytáncon és porkoláson keresztül az elhálással, mert a menyasszonyt táncoltató, majd megkötözött legényt jelképesen kivégezték. Bakó Ferenc az elhálás rítusába való feudális beavatkozás kései emlékének tartja.
/Tarnaörs, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Irodalom:
ÚJVÁRY Zoltán: Palóc dramatikus népszokások és maszkos játékok. In. Palócok IV. (Szerk.: Bakó Ferenc) Eger, 1989. 467- 469.
Tarnaörs – Épített örökség
Tarnaörs középkori templomáról semmiféle írott adattal nem rendelkezünk. A mai épület észak-déli tájolású, a 18. században épült; keleti oldalkápolnája jó állapotban megmaradt keresztboltozattal; a falon kisméretű résablakokkal. A templom történetének alaposabb megismeréséhez régészeti kutatásokra lenne szükség.
Tarnaörs – Régészeti áttekintés
Tarnaörs, Rajna dűlő
A község belterületétől 2 km-re, délkeletre a Dózsa Tsz majorjába vezető műút déli oldalán levő Szent Anna kápolnától délre 300 m-re kiemelkedő homokdombon bronzkori és szarmata kerámiatöredékek kerültek elő. (Dienes István helyszíni szemle 1954., Szabó János Győző helyszíni szemle 1972.)
Tarnaörs, Szentandrás
A község belterületétől 3 km-re, keletre a Jásszentandrásra vezető földút északi oldalán, a két község határán, a földúttól 90 m-re, északra található homokdombon szőlőmunkáknál honfoglalás kori sírokat tártak fel. (Dienes István ásatása 1954.)
Tarnaörs, Fodor-tanya
Tarnaörstől DK-re, a Gólya-kút dűlő D-i szélét határoló földút két oldalán az egykori Fodor-tanya térségében, attól mintegy 200 m-re K-re lévő lelőhelyen átmeneti kőkorra, újkőkorra keltezhető települések és rézkori temetkezés került elő. (Domboróczki László ásatása 2001., Kertész Róbert ásatása 2002-2003.)
Tarnaörs, Horgas dűlő
A lelőhelyen, amely Tarnaörs D-i határában, egészen a megyehatáron, egy dombháton húzódik újkőkori kerámiatöredékeket gyűjtöttek. (Domboróczki László terepbejárása 2002.)
Tarnaörs, Boros-halom
A halom É-i oldalán szőlőforgatás közben bronzkori kerámiatöredékek kerültek elő. (Szabó János Győző helyszíni szemle 1959.)
Tarnaörs, Lőtér
A Lőtér D-i oldalán a tó mellől őskori kőeszköz került be a múzeumba. (Szabó János Győző adatgyűjtése 1959.)
Tarnaörs, Csárdamajor
Az Anna kápolna mellett épült Csárda-majorban homokbányászás közben preszkíta sírokat, vaskori és szarmata településrészleteket tártak fel. (Szabó János Győző ásatása 1964.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Tarnaörs – Kronológia
9. század – A település őse keletkezésének feltételezhető időszaka.
1548 – A település magyar urai mellett a töröknek is adózik.
1682 – Örs pusztulása.
18. század – A település templomának építése.
1710 – Tarnaörs újratelepítése a ma is lakott területen.
1730 – Serház létesül az Orczy-uradalomban.
1770 – A településen 24 diák tanul, a létszám 1775-re 50 főre emelkedik. Ekkor még nincs külön iskolaépület.
18. század vége – Megjelennek a mai utcák előzményei, a Felvég, az Alvég, a Tót sor és a Cigány szög.
1783-85 – Az I. katonai felmérés rossz, csak száraz időben járható utakról tudósít.
1797 – Ötnyílású kőhíd épül a Tarnán.
19. század – A házak döngölt fallal épülnek, majd megjelenik és elterjed a vályog használata.
1828, 1851 – Mérnöki iratok a település fahídjainak javításáról számolnak be.
1848-49 – 53 tarnaörsi férfi vállal nemzetőri szolgálatot a szabadságharc harci eseményeiben.
1882 – Postaállomás nyílik.
1887 – 157 gyerek részesül elemi iskolai oktatásban.
1903 – Hengermalom épül a településen. Megalapítják a Polgári Olvasókört.
1906-10 között – Távbeszélő állomás létesül.
1907 – A Tarna-szabályozás kezdete
1909 – A Vámosgyörk-Jászapáti vonal átadásával vasúti megállóhely létesül Tarnaörsön is.
1921 – Megalapítják a Tarnaörsi Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet, ugyanebben az évben helyi fiókot nyit az Országos Központi Hitelszövetkezet.
1922 – Artézi kutat fúrnak az egészséges vízellátás érdekében és úszómedencét építenek. Nagy János a Tarna régi medrében halastavat létesít.
1924 – Megalakul a Római Katolikus Ifjúsági Egyesület és a Levente Egyesület helyi szervezete.
1926 – Önkéntes tűzoltóság szerveződik.
1931 – Új, háromtantermes iskola épül. Ekkor 270-290 diák tanul a település intézményeiben.
1937 – Országos egyesületek helyi szervezetei alakulnak: Stefánia Egyesület, KALOT, Tarnaörsi Leánykör.
Tarnaörs – Híres emberek
A településhez köthető híres, neves személyek:
báró Orczy Lőrinc (1718–1789) költő.
Vak Bottyán János (1643–1709) a Rákóczi-szabadságharc tábornoka.
báró Orczy Emma (1865–1947) írónő, Tarnaörsön született.
Tarnaörs – Közlekedés, infrastruktúra
Az I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása tartós esőzés esetén a Tarna kiöntése miatt mocsarasnak, napokig járhatatlannak mondja a vidéket. A Tarnán csak hidakon lehetett átkelni.
1797-ben épült a faluban az ötnyílású kő Tarna-híd (eredetileg hét nyílásúra tervezték). Tervezője és kivitelezője Rábl Károly volt. A hidat 1852-ben javították (e hidat 1944-ben felrobbantották, helyette új hidat építettek).
A településen haladt át a 1925-ben a Tarnaméra–Visznek közötti út.
1828-ban a Heves Megyei Levéltár Mérnöki irataiban (fa) hidak javításáról írnak a Holt-Tarnán Örsön, majd 1851-ben ugyanerről számolnak be.
Postaállomást 1882-ben nyitottak a településen.
Távbeszélő állomás 1906 és 1910 között létesült.
Az 1909-ben átadott Vámosgyörk–Jászapáti vasútvonal érintette a települést, a megállóhelyet azonban a falutól 4 km-re építették, rakodóhely nélkül. Az ide vezető földút rossz idő esetén járhatatlanná vált, a megállóhely szinte megközelíthetetlen volt. Áruszállításra az 5 km-re lévő Jászdózsa, vagy a 8,5 km-re lévő Jászárokszállás rakodóit vehették igénybe.
1922-ben a malom mellett artézi kutat fúrtak, melynek vize nemcsak a lakosság vízellátását szolgálta, hanem a 8 m széles 25 m hosszú, 1,5 m mély beton úszómedence vizét is biztosította. A medence körül kabinokat is építettek (a fürdő ma már nem működik).
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Tarnaörs – Népköltészet, folklór
Tarnaörs azok közé a települések közé tartozott, ahonnan a lakosok közül nagy számban szegődtek el gazdasági idénymunkára. Voltak olyanok, akik tavasztól őszig otthonuktól távol keresték kenyerüket, voltak, akik csak az aratási időre szegődtek el. Az idénymunkásokat summásoknak nevezték. A mezei munkák során számos népdalt tanítottak egymásnak a summások, ezek ország szerte elterjedtek, hiszen a különböző területek summásdal anyaga folyton vándorolt. Ilyen summásdal a következő, melyet Tarnaörsön jegyeztek fel:
„Intéző Úr, ha kimegy a pusztára,
Nagy mérgesen rákiált a summásra,
Nagy mérgesen földhöz vágja kalapját,
Dolgozzatok az anyátok csillagát!
Intéző Úr azt hiszi, hogy parancsol,
Pedig még a segédtiszt se nagyon.
Ha haragszik, verje főthöz magát,
Úgy vigasztalja az örsi summását.”
Falucsúfolók:
Erk, Örs, húzza össze a görcs, de már most.
Örs irígy.
Névmagyarázó hagyomány:
Egy Örs nevű halász család volt az első lakója a községnek.
Egy másik magyarázat szerint Örs vezérről és a Tarna folyóról nevezték el a falut.
Tarnaörs – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Tarna-Örs, Örs
Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség
Külterületi lakott helyei, pusztái1923-ban: Miske puszta, Csárda-major, Homok-tanya, Weiszmann-tanya, Antal-tanya, Gyurkó-tanya, Bendó-tanya, Szőke-tanya, Gunics-tanya és Hevér-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983. Hevesi járás
1984–1990 Heves város
Tarnaörs – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Tarnaörsön az 1767. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Imre Mihály iskolamester tanította a gyerekeket, aki az 1770–1775 közötti időszak összeírása szerint 1772-ig vezette az iskolát. 1770-ben a római katolikus elemi iskolának 24 tanulója volt. 1772-ben az iskolások száma 22 fő, majd a következő években megkétszereződött a tanulói létszám: 1774-ben és 1775-ben is 50 elemi iskolás tanult a településen. A tananyagban írás, olvasás és hitoktatás szerepelt. A gyerekeket 1774–1775-ben Malina István tanította, akik évi 10 rajnai forintot és 10 pozsonyi mérő búzát kaptak a községtől fizetségül.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1819-ben az oktatás céljára nem volt még külön épület, a kántor lakásához épített iskolaszobában tanultak a gyerekek. Az iskolamester egyben a falu jegyzői tisztségét is betöltő Thót János, segédtanító Bakó Sándor volt. A 103 iskolaköteles korú gyerek közül ekkor 62 tanult az iskolában. 1851-ben már külön iskolaépületben folyt az oktatás, a közepesen jó állapotúnak leírt iskola egy tantermében 74 tanulót, 42 fiút és 32 lányt egy kántortanító oktatott.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1868-ban az Orczyak támogatásával két új tanteremmel bővítették az iskolát. 1887-ben a 157 iskolába járó gyereket egy tanító oktatta. 1889-ben új iskolaépület került megnyitásra. 1902-ben Orczy Serafin özvegye, Biharini báró Piret Eugénia építtetett 2 tantermes iskolát, kő alapon, vályogból, zsindelytetővel. Az épület fatornyában lévő kis haranggal jelezték a tanórák végét. 1931-ben államsegéllyel 3 tantermes iskolát építettek, így összesen 5 tanteremben oktatták a 270–290 iskolást. 1935-ben tanítók voltak Dékány Lajos, Szente Tivadar, Francsik József, Medveczky Irén és Drózda Erzsébet.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be
1925-ben már létrehoztak és működött nyári menedékház is a településen, mely a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezte szüleik távolléte, azaz a nyári munkavégzésük, különösen az aratás ideje alatt.
Művelődés
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb társulások, közösségek, melyek közéleti, szakmai, vallási, politikai és kulturális céllal országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek. Tarnaörs első egyesülete a Polgári Olvasókör volt, melyet 1903. december 23-án 26 fővel alakítottak. 1924-ben létrejött a Római Katolikus Ifjúsági Egyesület és a Levente Egyesület. 1926-ban megalakult az Önkéntes Tűzoltó Testület. 1930-tól Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1937-ben az Országos Stefánia Egyesület helyi fiókja jött létre és megalakították a Magyar Katolikus Nőegyesületek Tarnaörsi Leánykörét. Ugyanebben az évben hozták létre a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletet is.
Tarnaörs – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1548. évi dézsmajegyzék szerint 11 fő fizetett őszi gabonájából egyházi tizedet, egy évvel később 12 dézsmafizetőt írtak össze, akik őszi, tavaszi gabonából és méhrajok után adóztak, két személy pedig báránydézsmát is szolgáltatott. Ugyanekkor már török részre is adóztak, 7 házban lakó 13 nős férfit számláltak a török összeírók. A 17. században birtokosai változtak, 1682-ben a település elpusztult. 1710-ben földesúri majorságot hoztak létre, a zselléreket és majorsági alkalmazottakat ekkor telepítették ide. A majorsági cselédek mellett telkesgazdák is megtelepedtek, s 1734 körül a település jobbágyfaluvá vált. A határt újraosztásos rendszerben használták. 1771-ben az úrbérrendezés során a települést második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 28 kishold szántót és 8 kaszás rétet adtak. Az Orczy család majorüzeme a 18. századtól Miske pusztán volt. Az 1907-ben történt Tarna szabályozás növelte a művelhető területek nagyságát. A 20. század első harmadában fő termesztett növénye a búza és kukorica volt.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 5319 | 2589 | 1163 | 26 | 1133 | 22 | |||
| 1897 | 5183 | 3711 | 72 | 609 | 23 | 365 | 174 | – | 229 |
| 1935 | 5181 | 3918 | 66 | 388 | 28 | 370 | 68 | – | 343 |
A szántóföldi művelésbe vont területek az eltelt időszak alatt jelentős mértékben növekedtek, mely a rét és legelők feltörésével, szántóterületté alakításával történt. Az összterülethez viszonyítva a szántóföldek aránya az 1866. évi 48,67 %-ról 75,62 %-ra változott. A rét és legelő területe ezen időszak alatt harmadára zsugorodott.
A gazdaságok száma 1897-ben 289, 1935-ben 697 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti birtokból egy volt, 100–200 kh területe 5 birtokosnak volt. 50–100 kh birtoknagyságú földdel 8-an rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 30 volt, 10–20 kh területű birtoka 55 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 72 volt, 1–5 kh között területe 215 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 311, közülük 100 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás kedvező feltételeit a jelentős rét és legelőterületek biztosították. A 16. században a dézsmajegyzékek szerint tartottak juhokat, 1549-ben és 1556-ban 2 jobbágy fizetett bárányszaporulata után tizedet. A 19. században a juhtenyésztés mellett, a szarvasmarha és a lótenyésztés vált jelentőssé, a sertések és baromfi tartása a lakosok húsigényét biztosította. A 20. század első harmadában fontossá vált a tenyészállatok tartása, nevelése, s a tejtermelés is jelentős lett. 1922-ben Nagy János a Tarna régi medrében halastavat alakíttatott ki. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1925 |
1935 |
| Szarvasmarha |
678 |
618 |
489 |
| Ló |
329 |
234 |
4 |
| Sertés |
1697 |
522 |
536 |
| Juh |
516 |
801 |
1007 |
| Baromfi |
4410 |
|
|
| Méhcsaládok |
78 |
|
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A korai ipari vállalkozások az uradalomhoz kötődtek. Az Orczy család 18–19. századi építkezéseihez kapcsolódóan a településen téglaégető működött, mely a kastélytól délkeletre volt. Az uradalmi serház 1730-tól létezett, 1863-ban még működéséről található adat. 1903-ban hengermalom épült, mely 1925-ben 110 lóerős szívógázmotorral felszerelve 5 munkást foglalkoztatva Nagy János tulajdonában volt. 1906-ban 3 kovács, 1 lakatos, 1 asztalos, 2 kerékgyártó, 2 szabó, 1 csizmadia, 2 takács, 2 molnár, 1 mészáros és 7 ács élt a faluban. A helyi iparostársadalmat 1925-ben 2 kovács, 2 asztalos, 2 szabó, 4 cipész, 1 bádogos, 1 borbély, 1 molnár és 1 gépész alkotta.
1906-ban 4 kereskedőt írtak össze a településen. 1925-ben 2 kocsma működött a településen, mellette 2 vegyeskereskedés szolgálta a lakosság ellátását. Az 1921-ben alapított Tarnaörsi Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezeten kívül 1933-ban tejszövetkezetet hoztak létre. A község hetivásárok megtartására is jogosult volt.
A hitelélet lebonyolítója az 1921-ben helyi fiókot megnyitó Országos Központi Hitelszövetkezet volt.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Tarnaörs – Földrajzi környezet
A megye déli határa mentén, a Gyöngyösi-síkon fekszik. Területe teraszos hordalékkúp-síkság, 100 m alatti tengerszint feletti magassággal. Kiemelkedési a Boros- és a Radics-halom.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület, évek óta csökkenő mértékű csapadékkal. A csapadék évi összege 550-600 mm, az évi középhőmérséklet 10°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000. Leggyakrabban keleti és nyugati szélek fújnak.
A száraz és gyenge lefolyású területen a Tarna és a Kis-Tarna folyik keresztül, a falut nyugaton és keleten határolva. A településen artézi kút , halastó van.
Természetes növényzetre elsősorban a lágyszárú fajok jellemzőek. Erdőterülete csekély. Állatai kisvadak és madárfajok.
Talajai csernozjom talajok. Homoklelőhellyel rendelkezik.
Enyhe szeizmicitású vidék.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Tarnaörs – Irodalom
BÁRÓ ORCZY LŐRINC
1718. augusztus 9-én született. Gyöngyösön. Nyitrán és Pesten végezte az iskoláit, aztán Budán tanult filozófiát. Első verseit Barkóczy Ferenc egri püspök biztatására írta, de ezek még nem jelentek meg, mert mire elkészült a gyűjtemény és kiadták volna, a püspök elhunyt. Ez annyira megviselte a bárót, hogy jó időre letette a lantot. Csak 1772-ben vette elő újra a lantját, mikor Bessenyei Györgynek verses üdvözletére költői levéllel felel. Bessenyei ösztönzésére ezért újból írni kezd. Cikkei, levelei és költeményei megjelentek a Magyar Hírmondóban, az Orpheusban, a Magyar Múzeumban és az Új Magyar is. A régebbi verseit Révai Miklós adta ki Költeményes holmi egy nagyságos elmétől címmel. Majd Barcsay Ábrahám műveivel együtt szintén jelentek meg versei, melyet még mindig Révai adott ki Két nagyságos elme költeményes szüleményei címmel. Bessenyei kezdeményezésére alakult 1779-ben tudós társaság „Hazafiúi Magyar Társaság” névvel, amelynek elnöke Orczy Lőrinc lett. Kazinczy Ferencet 1784-ben vicenótáriussá nevezte ki Kassára, Batsányi Jánost (ő sokáig az Orczyaknál volt nevelő) pedig a kassai kamara kancellistájává tette és anyagilag is támogatta. 1783-ban Kazinczy meglátogatta a főispánt tarnaörsi kastélyában. Erről így írt: „Korán reggel érék Tarna-Eörsre Hevesben, közel Árokszálláshoz. Generális Orczy még nyugvék. Zsenge ifjúságában elhalt István fiának piarista nevelője a maga szobájába vitt el, és aztán a kertbe, míg a főispán hivatni fog. Mente nélkül, de a Szent István Rendje commandeuri pántlikájával nyaka körül üle szobájában, mert a nap igen meleg volt. Elővéve verseit kéziratban, s amiket Barcsay Ábrahám íra hozzá és más barátaihoz, s a franciákat, kiknek poétáikat minden más nemzetbelieknél inkább kedvelé. Szó nélkül inte asztal után, hogy követém, s éjfélig ismét ketten maradánk, ismét olvasgatva. …Orczy Kassán októberben tisztválasztó széket tartva engem vice-nótáriusnek neveze ki.” Orczy irodalmi szerepéről így írt a Koszorúban Arany János: „Az egész 18. század Orczyig úgyszólván meddő volt költői termelésben. Nagy hallgatás ez, melyet ő megszakít. Ha kiadja verseit íratásuk idejében, ma nemzeti irodalmunk újjászületését nem Bessenyeytől, hanem Orczytól számítnók. Ámbár így sem tagadható a nagy befolyás, melyet társas úton, kéziratban lévő munkái által is gyakorolt az ifjabb nemzedékre, éppen arra, melynek költészetünk új életre hozását köszönjük, s mely az irodalom történetében ‘francia iskola’ néven ismeretes.” Az irodalom nagy pártolója végül 1789. július 28-án hunyt el Budapesten, a temetésére viszont már otthonában, Tarnaörsön került sor.
Orczy Lőrinc (forrás npq.hu)
Forrás- és irodalomjegyzék:
BÁRÓ ORCZY EMMA
Báró Orczy Emma Tarnaörsön született 1865. szeptember 23-án Báró Orczy Bódog és Wass Emma grófnő egyetlen leányaként. 15 éves korában a szüleivel előbb Brüsszelbe, Párizsba, majd Londonba költöztek, ahol zenét és festészetet tanult. 1894-ben ment férjhez Montague Barstow-hoz. A fiatal pár anyagi nehézségei miatt Emma írni kezdett. Első próbálkozásai nem voltak sikeresek, de néhány detektívtörténete megjelent nyomtatásban. 1903-ban született meg A Vörös Pimpernel című regénye, amely könyv alakban először szintén nem volt sikeres. Színpadi változata viszont nagy sikert aratott 1905-ben Londonban, több mint 2000 előadást élt meg. A színpadi sikernek köszönhetően a regény is népszerű lett: elindult világhódító útjára. 14 nyelvre fordították le, majd több mint harminc mozi- és TV-film készült belőle. A sikerén felbuzdulva még több folytatást írt az elkövetkező években. 1915-ben egy háborús antológiát is jelentetett meg Lest We Forget (Hogy soha el ne felejtsük) címmel. Több kaland-és detektívregényt írt ezeken kívül, amelyeket szintén több nyelvre lefordítottak. 1933-ban egy esszékötetet is jelentett meg, amelynek címe: The Scarlet Pimpernel Looks at the World (Ahogy a Vörös Pimpernel a világot nézi). Önéletrajzát 1947-ben írta meg Links in the Chain of Life (Az élet láncszemei) címmel. Végül 1947. november 12-én hunyt el Londonban. A Vénusz bolygón kráter őrzi nevét. A londoni Royal Academyn pedig több festménye is ki volt állítva.
-
- Orczy Emma
-
- Orczy Emma
Művei:
- Old Hungarian Fairy Tales (Régi tündérmesék) (1898)
- Links in the Chain of Life című önéletrajza (1947)
- The Emperor’s Candlesticks (Ferenc József gyertyatartói) (1899, magyarul: 1926)
- The Old Man in the Corner (1900-1909)
- The Scarlet Pimpernel (A Vörös Pimpernel) (1905)
- I Will Repay (1906)
- The Tangled Skein (1907)
- The Elusive Pimpernel (1908)
- Unto Caesar (1914)
- Let We Forget (1915)
- Lady Molly kalandjai (1918)
- The League of the Scarlet Pimpernel (A Vörös Pimpernel szövetsége) (1919)
- Pimpernel and Rosemary (Pimpernel és Rosemary) (1924)
- The Honourable Jim (1924)
- Pimpernel Erdélyben (1927)
- The Triumph of the Scarlet Pimpernel (1929)
- Sir Percy Hits Back (Sir Percy visszaüt) (1930)
- Az okos Pimpernel (1930)
- The Scarlet Pimpernel Looks at the World (Ahogy a Vörös Pimpernel a világot nézi) (1933)
Forrás- és irodalomjegyzék:
– http://mek.oszk.hu/03600/03630/html/o/o18419.htm
– http://www.libri.hu/szerzok/orczy_emma_barono.html
– http://www.princeton.edu/~achaney/tmve/wiki100k/docs/Emma_Orczy.html
Tarnaörs – Népi építészet
A 20. század közepére a hagyományos lakóházak nagy része eltűnt, a falu ekkorra jelentősen modernizálódott. A régi épületek szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel készültek, a nyeregtető alatt deszka oromzattal, mely alatt keskeny vízvető húzódott. A mestergerendás házakban megtalálható volt a középoszlop, ám a boldoganya kifejezést itt nem használták a ennek megjelölésére.
A falakat elsősorban vályogtéglákból építették, de a döngölt falat is alkalmazták. A hagyomány szerint gerendavázas sövényfalú házak is épültek a 19. században. A földfalú házak legprimitívebb formája, a földbe mélyített földház tanyai cselédházaknál, falubeli zsellérházak esetében volt ismert. A tetőket az 1920-as évekig náddal, zsúppal fedték.
Az alföldi típusú boglyakemencében fűtöttek, a szabadkéményeket az 1950-es években alakították át zárt kamin kéménnyé.
A portán gerendavázas ágasfás-szelemenes szerkezetű dohányospajta, ahol a dohányleveleket szárították, és hambár állt. A mennyezet nélküli istállókat 1920-ig használták.
Tarnaörs – Településnéprajz
A 18. század végére a kastély és a templom körül feltűntek a mai utcasorok előzményei. Ilyen volt a Tarna keleti partján a Felvég, az ettől keletre elhelyezkedő Alvég, délkeleten a Tót sor, ettől délre a Cigány szög.
1945 után az Orczy-kastély kertjét felparcellázták, egy része Kastélykert néven beépült.
A település eredetileg kétbeltelkes település lehetett a források szerint. A településen belül elsősorban szalagtelkek voltak.
Tarnaörs – Vallás, felekezetek
Plébániája már az 1332. évi pápai tizedjegyzékben szerepel. 1696-ban kőtemplomot említenek. 1723 körül az újonnan restaurált Szent Miklós templom és az egyházközség még Jászdózsa, 1733-ban pedig Erk filiája volt, és az is maradt 1936-ig.
Templomát 1748-ban és 1754-ben is renoválták. Új templomát – meghagyva a középkori templom szentélyét – 1789-ben kezdték építeni.
1925: 2201 római katolikus, 2 görög katolikus, 2 református, 5 izraelita. Római katolikus fiókegyháza Erkhez tartozik. Izraelita anyahitközsége Heves.
1932: 2455 római katolikus, 2 görög katolikus, 2 református, 5 izraelita.
1933: 2498 római katolikus, 2 görög katolikus, 2 református, 5 izraelita.
1934: 2522 római katolikus, 2 görög katolikus, 2 református, 5 izraelita
Tarnaörs – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1550-ben már a töröknek hódolt, 13 nős férfi adózott 7 ház után.
1549–1552-ben 5, 1554-ben 7, 1564-ben 9 portája volt. 1635-ben 1 ¼, 1675-ben ½ portát vettek számba. 1682 és 1686 között elpusztult a falu.
1725-ben a jobbágyok és a zsellér háztartások száma 38, 1735-ben a telkes gazdáké 35, 1770-ben 61 volt. 1851-ben 58 telkes jobbágyot és 136 házas zsellért írtak össze.
1787-ben a 163 család 131 házban élt. 1851-ben 231 volt a családok száma, a házaké 214 (14 urasági, 57 telkes, 136 zsellér, 7 egyéb).
A lélekszám alakulása:
| 1787 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 900 fő | 956 fő | 981 fő | 1039 fő | 1175 fő | 1106 fő | 1237 | 1273 fő | 1602 fő |
1925: 2210 lélek, magyar. Belterületen 1763 fő, külterületen 447 fő. 435 ház 572 lakrésszel. 7 községi középület.
1932: 2464 lélek, belterületen 1967, külterületen 497 fő. 567 ház, 687 lakrész, 8 középület.
1933: 2507 lakos. Belterületen 1996, külterületen 611 fő. 562 ház, 693 lakrész.
1934: 2533 lakos. Belterületen 2016, külterületen 517 fő. 566 ház, 698 lakrész.
1935: 2570 lakos. Belterületen 2043, külterületen 527 fő. 576 ház, 730 lakrész.
1936: 2575 lakos. Belterületen 2042, külterületen 533 fő. 584 ház, 740 lakrész.
1937: 2725 lakos. Belterületen 2185, külterületen 540 fő. 590 ház, 748 lakrész.
1938: 2764 lakos. Belterületen 2220, külterületen 544 fő. 601 ház, 762 lakrész.
1939: 2789 lakos. Belterületen 2240, külterületen 549 fő. 607 ház, 768 lakrész.
1940: 2814 lakos. Belterületen 2260, külterületen 554 fő. 623 ház, 770 lakrész.
Tarnaörs – Birtoklástörténet
1264-ben az Aba nembeli II. Kompolt nyerte adományul, kinek fiait, Péter és Pált 1291-ben III. András megerősítette. 1325-ben Péter fiai közül az örsi részbirtok I. Istvánnak a birtokába került. A település másik fele Pál utódaié lett: Imre fiától származó unokái, János, Miklós, István és Imre 1348-ban úgy osztoztak, hogy János – a Visontay család őse – nyerte.
1468-ban Kompolti Miklós birtokában volt a település. 1522-ben – a Kompoltiak kihaltával – az Országh családra szállt. 1552-ben Országh Kristóf volt a birtokosa. 1570-ben Országh Borbála férje, enyingi Török Ferenc lett a birtokos. 1606-ban Török Zsuzsanna férjére, Nyáry Pálra szállt a tulajdonjog. 1668-ban Mosik János is birtokos volt itt. 1710-ben a Nyáry-örökös Orczy István a földesúr, aki gyönyörű kastélyt épített Örsön. Báró Orczy Lőrinc, a magyarul verselő poéta itt is lakott, 1789-ben itt is helyezték örök nyugalomra.
1897-ben a legnagyobb birtokosok:
Nagy István, Tarnaörs község, Orczy Szerafinné, özv. báró
119 k.h.
Orczy Cherubin, báró, Orczy Szerafinné, özv. báró 3305 k.h.
Orczy Szerafinné, özv. báró 146 k.h.
119 k.h.
Orczy Cherubin, báró, Orczy Szerafinné, özv. báró 3305 k.h.
Orczy Szerafinné, özv. báró 146 k.h.
1925-ben a legnagyobb birtokosok:
Orczy Szerafinné, özv. báró és társai 1317 k.h.
Kiss Lászlóné, özv. 106 k.h.
Tarnaörs község 175 k.h.
Kiss Lászlóné, özv. 106 k.h.
Tarnaörs község 175 k.h.
1935-ben a legnagyobb birtokosok:
Bobák József 107 k.h.
Demény János, ifj. 76 k.h.
Fehér Józsefné, özv. 30 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó Társulat
9 k.h.
Kiss József 106 k.h.
Miskei Legeltetési Társulat 125 k.h.
Orczy Szerafinné, báró örökösei 1631 k.h.
Tarnaörs község 180 k.h.
Demény János, ifj. 76 k.h.
Fehér Józsefné, özv. 30 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó Társulat
9 k.h.
Kiss József 106 k.h.
Miskei Legeltetési Társulat 125 k.h.
Orczy Szerafinné, báró örökösei 1631 k.h.
Tarnaörs község 180 k.h.
Tarnaörs – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu neve a kabar Örs törzsnévből származtatható (vö. er ’férfi, hős’, Őrsúr a honfoglaló magyar vezérek egyike, Anonymus kunnak tartja). A 9. században már létezhetett település-kezdeménye. Korai helye feltehetően a mai falutól 1 km-el keletebbre volt (10. századi sírok két különböző dombtetőről ismertek). A falu 1710-ben kerülhetett a mai helyére. A település neve a Tarna– előtagot a 18. századtól folyóparti elhelyezkedése miatt kapta, megkülönböztető jelzőként. Nem kizárt, hogy pont a falu átköltözése okán.
Határában Varsány, Miske, Demjén elpusztult falvak léteztek, Nyestefölde területével jelentősen benyúlt.
Tarnaörs – Címer, pecsét
Az 1734. évi pecsétjén középen búzakéve, mellette jobb oldalon a nap, baloldalon a hold, alatta 1734, körirata: Sigil. B. Orci Pagyi Orsiensis.
Tarnaörs pecsétje
A falu mai címere álló csücskös talpú tárcsapajzs talpának zöld mezejében kék hullámos pólya, a felső kék mezőben 11 arany búzakalászból álló kéve nemzetiszínű szalaggal átkötve, jobb oldalán arany nap, bal oldalán fekete hold.
Tarnaörs címere
Tarnaörs – Első írásos, okleveles említés
1264: Wrs