Tarnaméra – Művészettörténet
Római katolikus templom
Titulusa: Szent Márton püspök
barokk
1780 körül
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2253
Árpád út
1696-ban még a faluval együtt a középkori templom is pusztán állt. A török idők után fennmaradt legkorábbi adat szerint „templum desertum”, mely szókapcsolatban a desertum sivatagot jelent [Bp.Egy.Kvt.Hevenessy IX.köt.1696 körül.; EÉrsEgyhL. archvet.no. 934.]. Az Almásy család kezdte benépesíteni a települést, de sikerrel csak a Rákóczy szabadságharc után, 1711-től jártak. A plébánia is csak 1717-ben állt ismét fel, mint Zaránk fíliája. Anyagkönyvei 1719-től fogva maradtak fenn [Hist.Dom.]. Az 1720 körüli adatok szerint a templom már akkor is Szent Márton tiszteletére volt felszentelve. 1732-től, jól felszerelt templomával önálló egyházzá vált, s akkor Zaránk lett a tarnamérai plébánia fíliája [EÉrsEgyhL. archvet.no. 934.]. 1743-ban is anyaegyház, de az épület rossz állapotáról ad hírt az aktuális canonica visitatio [EÉrsEgyhL. cavcis]. 1762-től a tarnaméraiak a zsadányiakkal együtt rozzant, és szűk templomuk újjáépítését kezdték el tervezni, ezért az építkezés befejezéséig minden közmunkák alól mentesítést kaptak [HemL Közgyül.jkv. 479/1762.]. 1766-ban elkezdik a kőtornyos, boltozott, kőkarzatos, az evangéliumi oldalon sekrestyés templom építését a hívek és a plébános adományaiból. 1778-ban még mindig zajlanak az építkezések, ekkor arról maradtak fenn iratok, hogy a hívek a megye segítségét kérték, 100 öl kő szállítását és a közmunkák alóli további felmentés formájában [HemL Közgyül.jkv.175/1778.].
Az 1806-os összeírás szerint jó és nagy a templom, de a tetőzete sérült. Három oltáráról esett említés. 1813-ban viszonylag jó állapotúnak mondták, az előző évben megtörtént a hajó boltozatának helyreállítása, de kegyúr nincs, pedig a szentély apró beázását kéne kijavíttatni. 1815-ben a mellékoltáráról van rövid említés [EÉrsEgyhL. Alsóhevesi esp.ker.lát.jkv.1806., 1813, 1815.]. Az 1819. évi canonica vistatio megemlíti, hogy a falu északi végén lévő templom körül temető is van. Négy harangja volt, ebből háromnak ismert a készítési ideje: 1725-ből, 1784-ből és 1810-ből valók. Akkor már a templom külső és belső javításokra szorult [EÉrs.EgyL. canvis.1819.]. 1820-ban kimondottan rossz állapotban volt, düledezett. 1825-ben feljegyezték, hogy az előző évben a földesurak költségére felújították a díszes templomot. 1836-ban új tabernákulumot kapott. 1841-ben javították a tetejét és a falait is [EÉrs EgyhL. Alsóhevesi esp.ker.lát.jkv. 1820., 1825., 1836, 1842.]. Az 1852. évi mérnöki szemle is jó karban lévőnek ítélte, feljegyezték azonban, hogy a torony fedélszéke elkorhadt [EÉrsEgyL. Recski bledir.]. A háború után, 1955-ben renoválták. A 20. század első felében készült falfestményeit 1992-ben újították fel.
A felsorolt adatok arra engednek következtetni, hogy nem új templom épült, hanem a középkori templom maradványainak felhasználásával készült a barokk stílusjegyeket viselő templom. Tervezőjét nem ismerjük. A település központjában, a temetőkertben áll, mintegy köré épült a falu. Egyhajós, keletelt, Ny-i homlokzati tornyos, poligonális szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős templom. A füles, kőkeretes copf stílusú kapuja fölött új keretben az 1955-ös felújítás évszáma olvasható. A keret fölött félköríves záródású, könyöklőpárkányos kórusablak. A homlokzat közepén, rizalitszerűen kiemelkedő tornya homorú falszakaszokkal kapcsolódik a hajóhoz. A homorú falszakaszokon íves fülkében egy-egy férfi szentet ábrázoló kőszobor található. A gazdag tagolású főpárkány fölött magas, ívelt oromfalak támaszkodnak a toronytesthez, melynek első emeletén a világító ablak ovális formájú. A cops díszítésű harangablakok félköríves záródásúak, és erőteljes könyöklőpárkánnyal hangsúlyozottak. Gúla alakú sisak koronázza a tornyot. A hajó mindkét oldalán két-két, a tornyon lévőhöz hasonló, félköríves záródású ablak nyílik. A trapéz záródású keskeny szentély oldalfalain egy-egy ablakon keresztül áramlik be a fény a belső térbe. D-i oldalán kontyolt tetős sekrestye, É-i oldalán sátortetős oratórium bővíti a teret. Mindkettőnek csehsüveg boltozata és díszes szalagkeretes ablaka van.
A csehsüveg-boltozatos torony alatti térből nyílik a kórus- és a toronyfeljárat. A hajó Ny-i oldalán lévő kórus háromárkádos, mellvédje kidomborodó falazatú. Három boltszakaszos hajója és a félkupolával fedett szentélye csehsüveg-boltozatos. A falképek a 20. század első felében készültek. Berendezése a 18. század végén és a 19. század elején készült. Főoltárának dísztelen sztipesze fából faragott. Tabernákulumát ion oszloppárok díszítik. Két oldalán egy-egy térdelő angyalszobor. A fennmaradt adatok szerint 1836-ban készült a hullámvonalas felső záródású aranyozott keretbe helyezett Szent Mártont ábrázoló főoltárkép, mely a szentély hátsó falára van felfüggesztve. Mellette látszatarchitektúrájú falfestmény, a félkupola freskóján a Szentháromság. A szentély hosszú falára az Utolsó vacsora–Eukarisztia megalapítása, illetve a Golgota jelenete, a hajó boltozatára Mária menybevitele–megkoronázása van felfestve. Az oltárt közrefogó két színes üvegablakon két Árpád-házi szent, Szent Erzsébet és Szent István látható. A diadalív bal oldalán lévő mellékoltár klasszicista, edikula-szerű építményén Bartolomé Esteban Murillo spanyol festő Mária Immaculata (1660-1665, olaj vászon 206 × 144 cm) című festményének másolata látható. A gyakran másolt, divatos festmény másolata valószínűleg metszetelőkép nyomán készült, mert a kép jobb és bal oldala fel van cserélve. Az oltáron lévő fa gyertyatartók XVI. Lajos stílusban készültek. A mellékoltár mellett van elhelyezve a keresztelőkút. Tagolt lábazatán gerezdes díszítésű tálon szögletes fa kútház, tetején Jézus keresztelésének kis szoborcsoportja. A mellékoltárral szemben, a diadalív másik oldalán a cops stílusban készült szószék található. Hengeres kosara meanderekkel díszített, sokszögű volutás baldachinjának csúcsán kereszt. A templomtérben elhelyezett Szent József a gyermek Jézussal és Nepomuki Szent János álló szobrai jó minőségű barokk faragványok. A sekrestye csengője szép rokokó munka.
A templomkertben
kőkereszt
19. század
Nepomuki Szent János-szobor
19. század eleje
sírkövek
19. század
Almásy-majd Schossberger-kastély
későbarokk
1770-80 körül, kismértékben átalakítva 1860 körül, valamint az 1870-1880-as években
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2249
Árpád u. 8.
Építtette a gr. Almásy család. Később a Schlossberger család tulajdona volt.
Belsejében falképek: 1780 körül
Funkciója: A II. világháború után államosították és általános iskola működött benne. 1996 óta Rendőrség-történeti Múzeum
Almásy János és neje Deák Judit gyöngyösi lakosok tarnamérai birtokaikba történő beiktatása 1701-ben történt meg. Ettől kezdve az Almásyak kettőszáz éven keresztül voltak a falu birtokosai.
Település központjában, parkban álló, téglalap alaprajzú, magasföldszintes kastélyuk az 1780-as években épült. A 20. század elején megjelent, Borovszky Samu szerkesztett Heves Vármegye Történetében azt közli, hogy a kastélyt „Almássy István építtette a 19. század elején, tőle Almássy Vincze örökölte, a ki az 1870-es években Kégl Györgynek adta el, kitől 1883-ban Schossberger Henrik vette meg.”
A kastély mindkét hosszoldalán hangsúlyos, kváderezett sarkú középrizalit adja az épület hangsúlyos középtegelyét. 2-1-2-1-2 tengelyes Ny-i főhomlokzata középrizalitjának két oldalán íves külső lépcső vezet a két félköríves záródású ajtókhoz a park felől. A K-i homlokzat 3-2-3 tengelyes, középrizalitjának két félköríves záródású ajtaja klasszicista kovácsoltvasrácsos erkélyre nyílik, amely három félköríves nyílással áttört kőfalon nyugszik. Szegmentíves, szalagkeretes ablakai keskeny könyöklőpárkánnyal és szemöldökdísszel adják meg az épület homlokzatának harmonikus ritmusát. Valamennyi ablak alatt egy-egy szegmentíves szuterénablak helyezkedik el, közvetlenül a talajszintre nyílva. A három-három ablakos oldalhomlokzat földszintjén szintén szuterénablakok. Keskeny övpárkány választja el a szuterént a magasföldszinttől. A homlokzaton a középtengelyben ajtó. Félköríves timpanonjában címer. A két rizalit közötti kiemelt tömeg manzárdtetővel fedett, kétoldalt a hossztengellyel párhuzamos két-két kontyolt ároktető. Mindegyiknek a csúcsán egy-egy kémény ül.
Az épület belső térelosztása kétmenetes, de a középrizalitban lévő nagyterem átmegy mindkét traktuson. A szuterén szobái fiókos dongaboltozattal fedettek, a nagyterem alatti háromhajós tér pedig két-két sima törzsű lábazatos oszlopra támaszkodó csehsüveg-boltozattal fedett. A főhomlokzat közepén a két lépcsőfeljárat között nyílik a kétszárnyas bejárata. A magasföldszinti szobák teknőboltozatán 18. század végén készült kifestés. A nagyterem síkmennyezetes, középen diadalívszerű árkád osztja ketté. A nagyterem jobb- és baloldalán két-két egymásba nyíló meszelt szoba. Az árkáddal egyvonalban lévő tengely mögött öt egymásba nyíló freskós terem van. Részben eredetiek a nyílászárók; néhány ajtószárny copf stílusú.
A kastély telkén lévő új iskola nyaktaggal kapcsolódik a kastélyépülethez. A kertkapu mellett portásház van.
1996. augusztus 31-én került megnyitásra a kastélyban egy csendőrség- és rendőrség-történeti kiállítás. A tárgyi tárlat emlékekben gazdag gyűjteményének összegyűjtése és rendezése Dr. Gulyás István állatorvos és Dr. Francsics Ottó r. alezredes, Heves város akkori főkapitánya munkájának köszönhető. Az épületben helytörténeti kiállítás is helyet kapott. A kiállítás anyagát 2002-ben vette át az Országos Rendőr-főkapitányság Budapesten működő Rendőrség-történeti Múzeuma. A tarnamérai kastélyban így 2002 óta a Rendőrség-történeti Múzeum kiállítóhelye működik. Tarnamérán 2002 óta változatlan formában tekinthető meg az egri Dobó István Vármúzeum által biztosított helytörténeti kiállítási anyag.
Bővebben:http://www.rendormuzeum.hu/http://www.rendormuzeum.hu/ illetve: http://hu.wiki-pedia.org/wiki/Alm%C3%A1sy-kast%C3%A9ly_%28Tarnam%C3%A9ra%29
Tarna patak hídja
későbarokk
1813
Árpád út, Boconád felé vezető úton
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2250
Építtette a gr. Almásy család
Tervezte: Rábl Károly
Az Egri Levéltárban őrzött költségvetés és terv szerint a híd 1813-ban épült, készítője Rábl Károly gyöngyösi kőművesmester volt. A terven a következő felirat olvasható: „Anticipando Empfangen 400 F Vierhundert Floren” továbbá: „Átvizsgáltam: Markmüller Károly Rendszerint való Indzsenör”. A település É-i részén, a Gyöngyös felé kivezető úton ível át a kőhíd a Tarna patakon. Két, szegmentíves dongaboltozatú nyíláson nyugvó, falazott mellvédes kőhíd hídfői rézsűsen szélesednek ki. A köveket Kromberger kőfaragó szállította. Egyes források szerint a gyöngyösön működő és Rábl Károllyal gyakran együtt dolgozó Kromberger (Kromperger) kőfaragó műve a híd ívesen kidomborodó középső déli pillérén álló Nepomuki Szent János-szobor is. A papi ornátusban ábrázolt, kezében keresztet tartó figura valaha festett lehetett. A talapzat felirata: ANNO 1802. A szobrot csak később helyezték a hídra. A hidat 1996-ban átépítették.
Nepomuki Szent János-kápolna
barokk
1766
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2252
Tarnaméra – Pusztafogacs (külterület)
Építtette: gr. Almásy János
Pusztafogacs első írásos említése az 1300-as évek második feléből származik. A terület az évszázadok során többször elnéptelenedett, de mindig újra lakottá vált. Egészen az 1970-es évek közepéig lakott tanyavilág volt, de az iskola bezárása, valamint a termelőszövetkezet nagytáblás földművelésre való törekvései végleg halálra ítélték a kis tanyákat. A területen körülbelül 105 lakóház és hozzájuk tartozó gazdasági épület állt, valamint hozzá tartozott egy kis kápolna, melynek védőszentje Nepomuki Szent János.
A kápolna jó leírását adja az 1819. évi canonica vistatio. Szilárd anyagból épült, kis huszártornyában egy haranggal. Falazott szószéke (prédikáló széke) a kápolna külső oldalán volt elhelyezve. Erre és a kis oratóriumra kívülről kis lépcső vezetett fel. Karzata nem volt, de bal oldalán egy kis sekrestyével rendelkezett. Nepomuki Szent János oltárát fából faragták [EÉrsEgyhL. canvis 1819.]. 1820-ban még díszes kápolnaként írták le [EÉrsEgyhL. Alsóhevesi esp.hg.lát.jkv.].
Tarnamérától DNy-ra, dűlőutakon közelíthető meg a dombtetőn álló négyszögletes alaprajzú, egyhajós, homlokzati tornyos, a szentély felől kontyolt nyeregtetős kis barokk kápolna. Főhomlokzatán előrelépő szemöldökpárkányos középrizalitjában záróköves keretelésű barokkos díszű bejárata van. Közvetlenül a kapukeret fölött fekvő formátumú, ovális, szalagkeretes, záróköves nagyméretű ablak nyílik. Kétoldalt a homlokzaton faltükrök, a párkány felett a tovább folyatódó toronytesten keresztdísz. A kis tornyon bádog hagymasisak van kereszttel. Egytagú, homorú főpárkány övezi az épületet. Oldalfalain egy-egy szalagkeretes szegmentíves ablak van. A külső szószék két volután nyugvó vasrácsos mellvéddel, egyszerű bádog baldachinnal volt kialakítva. A szószék alatt primitív Szent Vendel szobor állt. Az egyetlen nagy csehboltozattal fedett a hajóhoz a bejárat és az oltár felől egy-egy félkupolával fedett fülke csatlakozik. A szentély záró fala egyenes, az apró sekrestyét fiókos dongaboltozat fedi.
Az épület hosszú ideig romokban állt. A belső térben kifestés nyomai láthatók. A Heves megye műemlékeit feldolgozó topográfusok szerint valaha a mennyezeten Nepomuki Szent János képével díszített freskó volt. Oltárát az 1990-es évek végén bontották el. A reprezentatív festett fa építmény Nepomuki Szent Jánosnak volt szentelve. Közepén – oltárkép helyett – a tabernákulumra állított Feszület volt. Mellette a menzán egy-egy térdelő kis barokk angyalka, majd kijjebb, posztamensre helyezve két álló, szárnyát kiterjesztő, újabb keletű angyal figura volt. Felettük Mária és Szent József faragott-festett szobra volt egy-egy konzolra helyezve. Fent arany sugárkévék és ezüstös felhőgomolyok előtt Nepomuki Szent János gesztikuláló szobra volt látható, s kis lebegő angyalkák húzták el a rojtokkal díszített (faragott) függönyt, hogy ez a jelenés láthatóvá váljék. Az oltár fehér-arany sztipeszének előlapján Almásy-címeres dombormű volt látható. Az egész oltár provinciális parasztbarokk, de kvalitásos munka volt. Feltételezhetően a kápolna berendezéséhez tartozott valaha egy mészkőből faragott Golgota szoborcsoport, egy Szent Sebestyén szobor és természetesen a szertartások lebonyolításához szükséges kehely, valamint Nepomuki Szent János ereklyéjét őrző ereklyetartó.
A tanyákat már régen elbontották, de a kápolna és a hozzá tartozó kis temető még mindig áll. A kápolna a terület elhagyása után pusztulásnak indult. A fémből készült toronysüveget, valamint az egész tetőszerkezetet ellopták, emiatt a külső vakolat bomlásnak indult, bent pedig vandál kezek tették tönkre a fal burkolatát. A kápolna a 90-es évek közepére igen romos állapotba került, a mennyezetén lévő freskó teljesen eltűnt a beázások miatt. Megmentésére ekkor született meg az első kezdeményezés: kijavították a kápolna tetőszerkezetét és a toronysüveget is, valamint megrendezték a búcsút, melyet hagyományosan május 16-án ünnepeltek a fogacsiak és sok más környékbeli. Nem kellett sok idő, és ismét ellopták a toronysüveg fém borítását, átgázolva a tetőszerkezeten. Az épületre ekkor ismét évtizedes elhanyagoltság várt. 2008-ban ismét kézbe vették a kápolna megmentésének ügyét, és megalakult a Pusztafogacsi Kápolnáért Közhasznú Egyesület, melynek tagsága volt fogacsiakból, leszármazottaikból, és a kápolna helyreállításának pártolóiból áll. 2009-ben ismét megrendezték a Fogacsi Búcsút, melyre 400 ember érkezett. Az egyesület 2009 elején pályázatot nyújtott be, melynek tárgya a kápolna felújítása volt. A pályázat eredményét szeptember 12-én, a II. Fogacs Napja című rendezvényen jelentette be Godó Lajos országgyűlési képviselő. Mindenki legnagyobb örömére a pályázat kedvező elbírálásban részesült, így az egyesület egy tetemes összeget nyert a kápolna és annak környékének helyreállítására.
A pusztafogacsi kápolna 2011-ben külsejében visszakapta eredeti szépségét. A torony, a tetőszerkezet, a külső homlokzat az eredeti állapotba került. Az épület zárható lett, mégpedig egy olyan ajtóval, mely mutatja, nincs bent olyan érték, amiért érdemes lenne a kápolnát megrongálni! A belső burkolás és a boltív kijavítása is megtörtént. A restaurátorok találtak egy nagyon szép, régi faliképet, ez felveti ennek megóvását. Ehhez a munkához újabb forrást kell találni.
Bővebben: http://www.pusztafogacs.hu/
Nepomuki Szent János szobor
későbarokk
1818
A kápolna közelében hasáb alakú, volutákkal díszített, feliratos talapzaton, valaha festett Nepomuki Szent János-szobor áll. Talapzatának felirata: JESUS DAVIDNAK FIA KÜNYÖR RAJTUNK 1818.
Kőkereszt
barokk kőemlék
1779
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2251
Gyöngyös-hevesi országút mentén, a belterülettől Északra
Az országút közelében, jegenyékkel határolt területen, egyszerű barokk lépcsős pillérlábazaton álló hasáb alakú, feliratos talapzat, rajta kereszt korpusszal. A kereszt lábánál a korpusszal azonos nagyságú, felfelé tekintő Mater Dolorosa (Fájdalmas Anya) álló alakja. A kereszt feltételezhetően későbbi a szobornál. A talapzat felirata: „1799. POSUIT HANC CRUCEM IOANNES…” Provinciális viszonylatban kvalitásos homokkő szobor.
Tarnaméra – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Tarnaméra – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnaméra minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan hadiúton haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Méra területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták, miután a hadiút itt is elhaladt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tarnamérát is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaméra területén lévő településeket (Vécsfölde, Ányástelek), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaméra mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaméra területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaméra mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, újra elpusztultak az itteni települések.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnaméra vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt, pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
A falu 1550-ben már hódolt terület. 1554-56-ban lakják, 1596-ban a falu pusztán áll. 1642-ben és 1687-ben ismét lakatlan, közben 1647-ben vannak lakói. 1687-ben – Eger várának visszavételekor – Méra elpusztult. 1696-ban is néptelen még a falu. Az Almásyak 1702-ben népesítették be a települést.
Rákóczi-szabadságharc
1705-ben Rabutin labanc generális a labancok zsoldjában álló rácokkal együtt elpusztította a falut, 1706-ban pedig a délvidéki rácok miatt pusztult el. Méra 1711-ig lakatlan, azt követően népes.
1848-as szabadságharc
1848-ban a faluból 69 nemzetőrt soroztak be. A szabadságharc alatt kettő mérai honvéd vett részt a harcokban Temesvárnál: Zsákai János és Majzik Ernő közlegények.
Az I. világháború hősi halottai
| Balogh József | Katona János | Rácz Sándor |
| Bártfay Lajos | Keresztesi Sándor | Robotka István |
| Berta György | Kiss János | Tari Ferenc |
| Csáki István | Kovács József | Tímár Sándor |
| Cseplye János | Lengyel János | Tóth Péter |
| Fodor András | Mahunka István | Varga András |
| Gyurcsik Lajos | Ózsvári János | Varga Balázs |
| Hopka Pál | Pintér Mihály | Varga József |
| Juhász Sándor | Pósa István | Varga Mihály |
| Katona István | Pukli Vilmos | Zsákai Sándor |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Almádi István | Juhász Sándor | Pári László |
| Balogh János | Kakuk Lajos | Pintér András |
| Balogh János | Kelemen József | Polgár Béla |
| Barócsi András | Keresztesi János | Rácz Béla |
| Birkás Imre | Keresztesi József | Somodi Gáspár |
| Bodó Dezső | Kota József | Suri János |
| Gábor Géza | Kovács Béla | Szabó János |
| Gál Gyula | Kovács József | Szanyi Béla |
| Hegedűs Béla | Lengyel László | Szekeres István |
| Holló Endre | Lőrincz András | Szekeres János |
| Juhász András | Lőrincz Béla | Tari János |
| Juhász János | Molnár József | Tóth Béla |
| Juhász József | Nagy János | Tóth Ferenc |
| Juhász Kálmán | Papp István | Turi Béla |
| Juhász Mátyás | Pári András | Víg György |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Tarnaméra – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A Tarna évente kétszer (tavaszi, hóolvadás, Medárd-napi esőzések) ismétlődő áradásai veszélyeztetik a falut. 1940. márciusában tavasz ár szakította át a gátat. Tarnamérán házsorokat, utcákat öntött el a víz, 50 ház volt víz alatt.
Tarnaméra – Mesterségek
Tarnaméra neves kovácsmestere volt Kunstár János, aki a Mátyás király úton, saját házában működtette 1926-ban alapított műhelyét. Gépkezelői soffőrvizsgával is rendelkezett.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Tarnaméra – Gazdálkodás
Gyűjtögetés
A tarnamérai hagyomány szerint a gyűjtögetés a szegényeknél volt jellemző, élelemszerzés céljából. Főként asszonyok és gyerekek végezték. Eső után a réteken, legelőkön szegfűgombát szedtek. Gyűjtöttek kamillát, fehér mályva tövét, cickafarkot és hársfavirágot. A kamillateát főleg szembetegségeknél és hasmenés esetén használták. A fehér mályva tövének levével a pattanásokat gyógyították. Meghűlés esetén cickafarokból és hársvirágból készített teát ittak. Összegyűjtötték az erdők kökény termését is, melyet télen fonáskor használtak fel. Rágcsálása biztosította a nyálelválasztást, mely a fonáshoz szükséges.
A Tarnában és holtágaiban halászattal foglalkoztak. A legfőbb halfogó szerszám a merítőháló és a tapogató kosár volt.
Elterjedt foglalkozás volt a méhészkedés is. A méhkasokat szalmából készítették és agyaggal tapasztották be. A lépekből kézzel préselték ki a mézet.
A fiatalok csoportokba verődve mentek varjúfiókát szedni, ahonnan gyakran 100-150 madárral tértek haza. A kis varjakból készült paprikás kedvelt csemege volt.
Nyúlfogással is foglalkoztak, drótból és lószőrből készített hurokkal fogták meg őket, ha beleléptek.
Földművelés
A falu gazdái a szántóföldeken hármas nyomásrendszert alkalmaztak. Az első nyomásban őszi gabonát vetettek, a másodikba kapások kerültek. A harmadik parlagon maradt, melyet a gulya és a disznónyáj járt. A talajművelő eszközök közül a fagerendelyes eke volt a legfontosabb, melyen csak a csoroszlya készült vasból. Az ekén és a boronán kívül használtak kapákat, kaszát, sarlót és egyéb kézi szerszámokat.
A legnehezebb munka az aratás volt. A férfiak kaszával vágták le a gabonát, majd azt az asszonyok sarlóval marokba szedték, s egy szalmakötéllel egybekötötték. A kévéket keresztbe rakták. A gabonakeresztek összerakásánál felső a pap, alatta egyik a kántor, másik a harangozó. A párbért úgy fizették, hogy minden kereszt búzából egy kévét kaptak.
Behordáskor a kévéket asztagokba rakták az udvaron. A szérűt úgy készítették elő, hogy a fellazított földet leöntözték, törekkel összekavarták, ledögönyözték bunkóval, Amikor megszáradt, kemény volt, mint a vas. Azért csinálták, hogy a ló ne vágja fel.
A szérűn lovakkal nyomtatták ki a szemeket a kalászból. Nyomtatás után a gabonát kiszelelték, hogy a gabonaszemektől elválasszák a pelyvát. A megtisztított gabonaszemeket hambárokban és szúszékekben tárolták.
Dohánytermesztés
A helyi parasztok a 18. század végétől foglalkoztak dohánytermeléssel. Tarnamérán és környékén főként szamosháti és kapadohányt ültettek szívesen. A dohányleveleket szárításuk után bálákba kötötték, s így vitték a kápolnai dohánybeváltó helyre.
A takarmánynövények közül leghamarabb a kukorica terjedt el. Emberi táplálkozásra is szívesen használták.
Zöldségféléket főként az udvarokhoz csatlakozó házi kertekben termeltek. Nagyüzemi kertészet 1945 előtt az uradalmakban, azt követően pedig a mezőgazdasági szövetkezetekben volt.
Állattartás
A háziállatok közül a legjelentősebb a ló volt. Lóval szántottak, vetettek, szekeret vontattak, gabonát nyomtattak. Igázásra nemcsak lovat, tehenet is használtak. A tehenet tejéért, húsáért és trágyájáért is tartották. A lovak és tehenek mellett igázásra ősi magyar szürke ökröt is tartottak.
A lovakat a kiterjedt ártéri legelőn legeltették. Ezt a munkát főleg gyerekek végezték. A lovak lábára béklyót helyeztek, hogy azok ne bitangoljanak el. A falu gulyájának őrzésére pásztorokat fogadtak fel. Bérük egy tehén után általában fél véka búza és egy kenyér volt. Az állatokat billogozóval jelölték meg. A kondára vigyázó pásztor szintén gabonát és kenyeret kapott a munkájáért.
Aprójószágokat, szárnyasokat elsősorban a családok élelmezése céljából tartottak. A gazdasszonyok leginkább tyúkot, libát, kacsát és pulykát tartottak. A libákat kislányok őrizték a falu szélén lévő legelőn.
A községben nagy volt a summások száma, akik nagyrészt a helyi uradalomban dolgoztak.
Dohánypajta, istáló, kamra 1968.
Tarnaméra – Lakáskultúra
A konyhában a legtöbb helyen szabadkéményes tűzhely volt. Ebbe a kéménybe vezették a kemence és a beépített szobai tűzhely füstkijáratát is.
A szoba beépített tűzhelyét a kemencével egy időben rakták. A tűzhely sütőjét a Felvidékről lejáró szlovákok készítették. A tűzhely felszereléséhez tartozott egy háromlábú állvány. Erre helyezték a fazekat vagy a lábast. Több háznál volt kutli is, mely 8-10 literes, három lábú öntöttvas edény.
A szoba bútorzata fenyőfából készült. Az ágy magas építésű, festett. Alatta – mivel igen magas volt – az ülő tyúk és liba is elfért. A szobában a két ágyon kívül egy saroklóca is volt, előtte asztal, néhány szék. A szoba tartozéka volt a tulipános láda is. A népesebb családok fekhelyként szalmával bélelt faládikót is használták, amelyen a gyerekek aludtak. A gyerekek fekhelyéül szolgált a kemence oldalában kialakított sut is. A kemence padkájára ültek télen a ház lakói.
Irodalom:
Szecskó Károly: Tarnaméra története 1334-2000. Tarnaméra, 2000. 194.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Tarnaméra – Népszokások (jeles napok)
Születés
A szülést követő hetekben, a gyermekágy időszakában az édesanya ellátásáról a rokonság gondoskodott. Minden napra ebédet hozott a családból valaki. Az egyeneságú rokonság, komaasszonyok, szomszédok felváltva hordták az ebédet. Legtöbbször tyúklevest, főtt szárnyas húst nokedlivel és szalagóriás süteményt vittek. Keresztnévnek gyakran a születése napján ünnepelt nevet kapta az újszülött. A szülést követő hetekben, a gyermekágy időszakában az asszony nem léphetett ki a kapun.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Gyermekbútorok
A kisgyermek állni és járni tanulására változatos eszközöket készítettek. Térségünkben általában házilag faragott változatai fordulnak elő, szórványosan találkoztunk csak a kisipari készítményekkel. A gyermek számára készített bútorokat legtöbbször az édesapa faragta. A már biztosan álló gyermeket az állószék tartotta, akár egész nap. Az édesanya állókába tette gyermekét, egyrészt azért, hogy állni tanuljon, másrészt azért, hogy a szabadon mászó, járó gyerek ne zavarhassa őt egyéb munkái végzésében. A járástanulást legjobban segítette a tolóka, ami kerekekkel ellátott eszköz volt.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Gyermekélet
A kisebb házimunka mellett, már a határba is kijárt a kisgyermek apjával, anyjával. Vigyázott a lovakra, tehenekre, libát legeltetett, ismerkedett a kapával, később a kaszával. A lányok a konyhán, vagy kézimunkában és ételhordásban segédkeztek.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Leány-és legényélet
A 15-16 éves fiúk legényavatása a kocsmában történt. Öt liter bort rendelt az avatásra kerülő az idősebbeknek, amit azután közösen megittak. A mulatás végén, a kocsmaajtón már, mint legény lépett ki a fiatal. A lányok, mint „félrészesek” –akik a kaszás arató bérének a felét kapták- az ifjú legények ugyancsak félrészesek, majd kaszaforgatókként tevékenykedtek az aratásban. A munkában való helytállás tekintélyt adott nekik, ebédnél már a felnőttek között az asztalnál ültek, és télen már eljárhattak a fonóba.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Medvemaszkos játék a fonóházakban
A fonóba a lányok a kenderszöszt fonták fonallá, a legények meg szórakoztatták őket. A faluban kb. 10 fonóház volt. A fonóba farsang idején, a maskarába öltözött legények tréfálkoztak a lányokkal. Jellemző mozzanat volt a medvetáncoltatás. A román parasztnak öltözött medvetáncoltató láncon vezette idomított medvéjét. A medvét alakító játékos öltözete rossz ruha, vagy bunda volt, fejére zsákot húztak. A medve táncolt, ahogy idomítója kívánta. Közben megölelgette a lányokat, de vigyáznia kellett, hogy fel ne ismerjék. A lányok a guzsallyal igazították rendre. A medvemaszkos alakoskodásra az egész magyar nyelvterületen vannak adatok. A fonóházak és a farsangi felvonulások rendkívül népszerű alakja volt a medve.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Katonának bevált legény jelvénye
Ha a legény bevált katonának, a bevonulásig szalagos, pántlikás kalapban összeölelkezve társaival, énekszóval járta a főutcát, tudtára adva mindenkinek, hogy őt besorozták, és most nagyon boldog, de egyben bánatos is, mert itt kell hagyni a szeretteit. A regruta ezután októberig, a bevonulásig minden vasárnap viselte a szalagos kalapot. A bevonulás előtti este a mulatozás végeztével elbontották a díszes kalapot.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Kézfogó
Ha az ifjak kitartottak egymás mellett, akkor a katonaságtól való leszerelés után megtartották a kézfogót, azaz eljegyzést. Ez a gyűrűvásárlással vette kezdetét. Az esküvő napját általában októberre tették, mikor a must kiforrt, letisztult.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Lakodalom
Az egyházi háromszori kihirdetés után a vőfély megkezdte a lakodalomba hívogatást. Az esküvőt megelőzően került sor a menyasszony ágy és a kelengye vitelére. A násznagy, vőfély és vőlegény szekérre ültek és elmentek a menyasszony házához. Verses mondókák kíséretében kikérték a kelengyét és felrakták a szekérre, megvendégelésük után visszaindultak a vőlegényes házhoz. A lakodalom napján délelőtt volt a polgári esküvő, délután az egyházi, ahová már a násznép is vonult. A lakodalmas menetet a cigányzenekar kísérte. Rendszerint a keresztszülők voltak a tisztségviselők. A templomi esküvő után a násznép a lányos házhoz vonult. A menyasszony elbúcsúzott a szülőktől és elindult a násznéppel a vőlegényes házhoz. Az ifjú párt a vőlegény édesanyja mézzel kínálta, hogy mindig édes legyen az életük. Ezt követte a vacsora és a tánc. Éjfélkor megérkeztek a „hiriszesek”, az ifjú asszony násznépe. Ekkor vette kezdetét a menyasszonytánc, honnan a kifáradt menyasszonyt a férj szöktette el. A nászágyból ki kellett szedni a gombostűket, amit a lánypajtások tűzdeltek bele.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Menyasszonyporkolás
A lakodalom hajnalán egy jó öl szalmát terítettek az útra és meggyújtották. A násznép az égő szalmát körbetáncolta. Közben énekelek:
„Jaj de csinos menyecske lett ebből a lányból,
Kerek komtyot csavarunk a hajából,
Ő lett az én drága tubicám,
Ő lett az én drága kis feleségem,
Esztendőre elviszem, őtet boldoggá teszem.”
Közben az ifjú asszony férje segítségével átugrotta a tüzet. Ha az ugrás sikerült, a nászasszonyék megelégedetten nyugtázták: tűzről pattant menyecske került a házhoz. /Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Halál, temetés
A halottat a szobában ravatalozták föl. Jöttek a halottnézők, rokonok, siratók. Az udvart estére vékony homokréteggel fedték be, úgy vélték a halott szelleme így már nem találhatott vissza az élők közé. A sírt két nap ásták, az a hiedelem élt, hogy így jobban pihen benne a halott. A temetési szertartás idején, ha gazda volt a halott, kivezették a lovakat, marhákat az istállókból, had adják meg ők is a végtisztességet.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Jeles napok
Luca napja
A jövendőbeli vőlegény személye körüli cédulázás közismert szokás volt. 13 cédulára egy-egy fiú nevet írtak fel a lányok. Minden nap egyet megsemmisítettek az összecsavart papírból. Amelyik fiú neve az utolsó cédulán volt olvasható, az lesz majd a párja az eladólánynak. Luca szék is készült néhány házban.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Pásztorok karácsonyi vesszőhordása
Karácsony böjtjén a pásztorok, kanászok, csordások (Váradi Lajos és Barócsi barátja) azokat a házakat járták sorra, ahonnan marha, vagy disznó járt ki a legelőre. Szűr a hátukon, egyik kezükben vesszőnyaláb, másikban egy korsó. A házba lépve a következő verset mondták:
„Legyen hála Jézusnak,
Hogy meghagyta érni ezt a szent napot,
Tartsa meg Jézus a gazdát,
Családjával, jószágaival,
Adjon az Isten bort, búzát és békességet,
Országunkban megmaradást,
Kismalacot, nyolcat, tizet,
A gazdaasszonynak csirkét, tyúkot, ötvenet, százat,
Jó hízókat, sok apróságot!”
Egy vesszőt hátrahagytak és az ajándékba kapott bort, beleöntötték a korsóba, az ennivalót a tarisznyába tették. A gazdával koccintottak, dicsérték a jó borát.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Farsang
A farsang utolsó három napjára a legények kibéreltek egy házat, cigányt fogadtak. A rendezők az első legények voltak, a legöregebbek. A belépődíj 10-20 krajcár volt fejenként. A konyhát berendezték ivónak. A legények színes csavart formájú cukorkát vettek a lányoknak. Három napig mulattak, énekeltek, lassú és gyors csárdást táncoltak.
/Tarnaméra, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Tarnaméra – Épített örökség
A mai Tarnaméra település helyén a források a középkorban több kisebb falut is említenek. Egyházasméra települését már 1334-ben említik, ami arra enged utalni, hogy egy feltehetően Árpád-kori, de legfeljebb a 14. század elején épült egyházzal rendelkező település állt itt.
Középkori templomára két adat utal: egyrészt 1334-ben „Egyházasméra” néven írnak a településről, ami alapján bizonyossággal állíthatjuk, hogy ekkor, de feltehetően már az Árpád-kor – legalább – kései szakaszában is templommal rendelkezett; 1487-ben pedig ismét említi egy oklevél Egyházasmérát; mellette pedig Szentmártonméra és Vakméra nevű településeket is. Előző kettő a neve alapján bizonyosan rendelkezett egyházi épülettel; utóbbinak védőszentje Szent Márton lehetett. Még nem tisztázott azonban, hogy ezek földrajzilag miképp viszonyultak egymáshoz, az azonban a településnevek alapján bizonyos, hogy legalább egy, de esetleg több középkori egyházas hellyel is számolhatunk (ha Egyházas- és Szentmártonmérája két külön település volt, valószínűleg mindkettő a templomáról kapta nevét).
A mai templomi védőszent alapján valószínűnek tűnik, hogy a település döntően az egykori Szentmártonmérája település utódja. A Szent Márton tiszteletére szentelt templommal legközelebb 1723-ban találkozunk.
Először 1696-ban találkozunk az épülettel, melyről ekkor még elhagyottként írnak, 1723-ban értesülünk védőszentjéről, Szent Mártonról. E régi templom rossz állapota miatt 1762 és 1766 között renoválásra szorult; ekkor még meghagyták a régi sekrestyét és szentélyt. Mai alakját majd tíz év múlva, 1778-79-ben nyerte el, amikor felújították a szentélyt is. Védőszentje Szent Márton.
Tarnaméra – Régészeti áttekintés
Tarnaméra, Templomdomb
A Tarna-holtág Ny-i oldala, az uszodától 300 m, a mai templom és temető dombját bronzkori tellként azonosítják. (Kalicz Nándor adatgyűjtése 1959.)
Tarnaméra, Urak dűlő, Béke Tsz homokbánya
A homokbányászás közben szkíta sírokat, telepobjektumokat és szarmata sírt és telepjelenségeket valamint gepida tártak fel. (Szabó János Győző ásatása 1965.)
Tarnaméra, Urak dűlő Ezüstkalász Tsz homokbánya
A homokbányában avar sírokat mentettek meg. (Szabó János Győző ásatása 1964.)
Tarnaméra, Uszoda
Tarna-holtág K-i oldalán az uszoda területén szórthamvas és urnás bronzkori sírok és vaskori településrészlet került (Kalicz Nándor ásatása 1959.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Tarnaméra – Kronológia
1334 – A település első írásos említése Egyházasméra néven.
1550 – A töröknek is adózik, 26 családfőt ír össze az adószedő.
17. század – A község többször is elnéptelenedik, majd újratelepül.
1696 – A település elhagyott templomának említése.
1720 körül – Az Almásyak majorságot létesítenek Fogacs-pusztán.
1746 – Az első ismert utalás az iskola létére (Horváth Béla az iskolamester).
1762-66 – A Szent Márton templom renoválása.
1770 – Az iskola tanulóinak létszáma 16 fő (ez később csökken).
1771 – Az úrbérrendezés során a falu földjeit harmadosztályúnak minősítik.
1778-79 – A Szent Márton templom újabb felújítása. Ekkor nyeri el mai alakját.
1783-85 – Az I. katonai felmérés szerint útjai csak száraz időben használhatók biztonságosan.
1803 – Salétromfőző üzem működik a Tarna egyik mellékága mentén.
1813 – Rábl Károly barokk stílusú kőhidat épít a Holt-Tarnán.
1819 – 104 iskolaköteles gyermekből 40 jár iskolába.
1848-49 – A településről 69-en lépnek be a nemzetőrségbe.
1872 – Postaállomás nyílik.
1882 – Kégl György és neje adományából új iskola épül.
1887 – Az iskola tanulóinak létszáma 159 fő.
1890 – A növekvő gyermeklétszám miatt újabb iskola épül.
1902 – Megalapítják a Tarnamérai Hitelszövetkezetet.
1903 – Létrejön a Tarnamérai Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.
1906-1910 – A település csatlakozik az országos távbeszélő hálózathoz.
1907 – Megalakul a Szent József Római Katolikus Temetkezési Egylet, 360 taggal.
1910-es évek – A tetőfedésben elterjed a cserép használata.
1912 – Önkéntes tűzoltó egyesület alakul.
1924 – Útjára indul a leventemozgalom községi szervezete.
1930 – Polgári Lövész Egyesület alakul (1940-ig áll fenn).
1931 – Elkezdődik a község villamosítása, ugyanekkor, a jobb minőségű ivóvíz biztosítása érdekében artézi kutat fúrnak.
1940 – Mozi jön létre a Hangya Szövetkezet épületében.
1945 után – A vályogfalakat kővel kezdik alapozni.
Tarnaméra – Híres emberek
A településhez köthető híres, neves személyek:
Galánfi László, szakfelügyelő. A 600 éves Tarnaméra kötet megalkotója, a Helytörténeti Múzeum létrehozója.
Tarnamérai Tímár Ferenc, Tarnamérán született költő. A Független Alkotók Országos Egyesülete két füzetet jelentetett meg verseivel. Jan Stolarski a Lengyel-Magyar Baráti Társaságok Országos Szövetségének az elnöke lengyelre fordíttatta az Őt átkarolja című, Báthory István királynak emléket állító versét.
A településen elismerésben részesült emberek:
„Tarnaméráért” kitüntetésben részesültek 1996-ban:
Dr. Németh Imre posztumusz
Galánfi László posztumusz
Pári Sándorné
Vereb István posztumusz
„Tarnaméráért” kitüntetésben részesültek 1998-ban:
Dr. Virág Gyuláné posztumusz
Keresztesi Péter
Képes András
Nagy József
Vízi Gyuláné
Tarnaméráért” kitüntetésben részesültek 1999-ben:
Erdős József
Turi Gyula
„Tarnaméráért” kitüntetésben részesültek 2008-ban:
Domán Gyuláné
Keresztesi Lajos posztumusz
„Tarnaméráért” kitüntetésben részesültek 2008-ban:
Erdélyi István posztumusz
Keresztesiné Ollári Anna, testnevelő tanár
Molnár Zoltán, edző
Az általános iskola futballcsapata, melynek tagjai: Csillag Dáriusz, Kassa Máté, Kiss Károly, Kovács Dávid, Magyar Márk, Pári Kristóf, Pári László, Sárándi Milán, Szabados Bence, Tóth Márk, Vajner Viktor és Zsákai Máté.
Dr. Gulyás István (1932–) nyugalmazott állatorvos.
A teljesség igénye nélkül felsorolva:
A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjének polgári tagozata
Szent Mihály Arkangyal Lovagkeresztje (az USA Rendőri Emlékszövetségtől idegen állampolgárként elsőként kapta meg)
Nemzetközi Szent György Lovagrend tagjává avatták 2004-ben
Polgárőr Érdemkereszt Arany fokozata kitüntetés
Magyar Köztársaság Címerével ékesített emlékgyűrű
Tarnaméra – Közlekedés, infrastruktúra
Országútról ír az I. katonai felmérés (1783-85) országleírása Tarnamérán, ami valójában közönséges kocsiút minősítésű volt. Azok használata a 18. század vége felé csak száraz időben biztonságos, nagy esőzések idején „feneketlenül sárosak”.
A településen 1783-ban két út vezetett át, az egyik, észak-dél irányban a Tarnazsadány alatti Csörsz ároktól Fogacs pusztára haladt, a másik, kelet-nyugat irányban Boconádot és Zaránkot kötötte össze.
1813-ban Rábl Károly gyöngyösi kőművesmester a Kis/Holt-Tarnán barokk stílusú kőhidat épített a faluban (ő a tervező is 1802-ben, a híd „ikerpárja” a detki Bene-patak híd). A mérai híd déli oldalán a mellvédfal fülkét alkot, ebben áll Nepomuki Szent János szobra. A híd műemléki védettségű. 1853-ban a hidat felmérték és költségvetést készítettek javításához.
A vasúti közlekedésbe Ludas állomás igénybevételével kapcsolódhatott be a falu 1870-től.
Postaállomása 1872-ben nyílt meg.
Távbeszélő állomást 1906 és 1910 között létesítettek.
A község villamosítása 1931-ben kezdődött, egy év múlva a középületek villanyvilágítása mellett a hálózat mentén lévő házak 20 %-ába is bevezették az áramot.
Az egészségesebb ivóvízellátásra 1931-ben artézi kutat fúrtak.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Tarnaméra – Népköltészet, folklór
Télen a fonókban, az istállókban, ólakban „bandázó” emberek gyakran töltötték idejüket meséléssel, tréfálkozással, énekléssel. Az idősebbek boszorkányokról, betyárokról, kísértetekről szóló történetekkel mulattatták a hallgatóságot. Ismert volt a garabonciás alakja, aki, vagy a szolgálatában álló sárkány a néphit szerint a forgószelet kavarja. A sárkányt a népit szerint azért nem lehet látni, mert egy nagy tóba csapódik, és eltűnik a mély vízben.
Tarnamérát Vak Mérának is nevezték, ennek oka a néphagyomány szerint: A Tarna mindig pusztította: vakon ömlött, hömpölygött a földekre.
A faluhoz kötődő falucsúfoló: „Zaránk, Méra, Boconád nem ér egy pipadohányt. „
A történelmi események is szájról szájra hagyományozódtak, történelmi mondák, emlékezések szólnak a török korról, 1848 történéseiről. Az egri Dobó István Vármúzeum Bakó Ferenc gyűjtéseiből őriz történeti hagyományokat tartalmazó dokumentumokat.
Adatközlő: Vereb József sz. 1887.
Gyűjtés: Tarnaméra, 1958. X. 7.
Gyűjtő: Bakó Ferenc
„Julcsa, Marcsa, gyertek ki, nincs már török!” Így csalogatták a nádasból a magyarokat a törökök. Még Vámosgyörkből is ide jöttek Fogacsra.
Fogacson nádas meg erdő volt. Ide menekült az egész környék, ha jöttek a törökök. Pedig itt vonultak el Egervára felé a törökök Zsadány mellett Zaránkon át, a mások a hevesi szőllők alján.
Tevén húzatták Szolnokig a sleftet. Hajón húzatták a Tiszán az ágyút is.
Adatközlő: Vereb József sz.1887.
Gyűjtés: Tarnaméra,1958.XII. 3.
Gyűjtő: Bakó Ferenc
Mikor behúzódtak a nádba, úgy, hogy jártak a törökök Szolnoktu, oszt most is megvan, itt megy fel Kápolnának, errü, hát Szentandrás alatt. Mikor mán osztan tudtak magyarul, mán törték a magyar szót, Julcsa, Marcsa gyertek ki! Nincs mán török? Nincs török, asszongya, elment a törökje. De nem hegyelték, hallották. Persze hát nem mertek bemenni a törökök se az erdőbe hozzájok, mer elvégezték velek akkor a magyarok, hát így csak kiabált, csalta őket kifele, hogy menyenek má ki az erdőbü, osztan hát dógozzanak, mer mán nincsen török. Igen, így csalta őket kifelé. Hát így vótak akkor.
Adatközlő: Vereb József sz.1887.
Gyűjtés: Tarnaméra 1958.
Gyűjtő: Bakó Ferenc
Török idők:
A török idők alatt nem igen maradtak meg községek, esetleg Gyöngyös meg Heves, meg ilyen nagyobbak, kisebbek nem marattak meg. Ezek már mind a török idő után, a Rákóczi forradalomkor kezdtek telepedni. Mer még a török idő volt, ide építettek az egyik partra, meg a másik partra. Ahon nádas vót, meg erdő, amikor gyöttek, akkor bebújtak. A vót a menekülés. Monták nekik, mié nem mentek fel az egri várba. – Nem mehet oda mindenki, csak az, aki felvisz 2-3 esztendőre való élelmet, jószágát. Nem mehetett oda mindenki, akinek – asszongya – jobb lovai vótak, szép jószága vót, felpakolt felment a hegyek közé, Krinócsra, oda menekültek fel innét, amikor oszt gyöhettek, akkor visszagyöttek erre. Késübben a krinócsok – tótók lehettek azok – lejártak ide aratni is.
Törökök:
A régi időbe teveszőrkötélre fűzték a nőket, aki elszökött tőlük. Megjegyezték valahogy. Amelyik elszökött elfogták vissza, ujru vitték őköt fogságba. A törökök tevével húzatták az ágyúkot felfelé a Dunán. De hogy hozták, nem tudom, de itt is hozták a Tiszán, egészen Szolnokig gyöttek. Két ódalt húzták az állatok. Hát a folyóba hogy tuttak menni? Hidat csináltak, tutajt. A mellékfolyók torkolatába, tegyük fel, hogy a Tiszába belefolyt a Kőrös, oszt hidat tettek a folyótorkolatba, azon gyöttek át. Egyik ódalon is húzták, meg a másik ódalon is- így emlegette nagyapám, a régi időbe így vót. Hát- asszonta- fiam hidas vót, a hidast odatolták a folyó torkolatáho, osztan kötelet tettek keresztül. A kötelen meg tartották az emberek a hidat, hogy el ne vigye a víz, azon meg gyöttek át a jószágok.
Pusztafogacs
Azután a község a török idők előtt, meg a török időkbe is Pusztafogacs vót, Figacsnak hítták- így emlegette- vót ott egy templom- 48 körül, kijártak arra a lóval, meg a marhával legeltetni ebből a faluból. Vót ott egy rókalyukforma. A gyerekek összeszólalkoztak, oszt levették a csizmáját a rókalyukba, oszt a gyerek bújt be a csizmájáé kötélen. Asszongya nézzétek má, három harang van, meg pénz is van. A csizmájából szedett ki idegen pénzeket. Kihúzták, oszt begyugták osztán törmlékkel, oszt betemették. Amikor megöregedtek, úgy 910-905 körül eszébe jutott az öregeknek, hogy ki kéne azt bontani, mer az valami régi templomnak a maradéka, de nem tuggyák kitalálni, melyik domb alatt lehetett, oszt megunták az ásatást. Kimentek oszt a fiatalokkal, az onokáikkal, oszt ásatták, nem tuttak rágyönni, hogy hun monta a gyerek, aki bement, hogy ott harang van, nem tuggyák, hogy melyik domb alatt.
Tarnaméra – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Tarnamérán az első ismert iskolamester 1746-ban Horváth Béla, aki kántor, orgonista és jegyző is volt. Az 1768. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Budai Mátyás tanította a gyerekeket. A római katolikus plébánia mellett 1770-ben is működő elemi iskola tanulóinak száma 16 fő volt. 1772-ben 20 gyerek járt iskolába, két év múlva már csak 5 tanulója volt az intézménynek. 1775-ben 10 iskolást számláltak a településen. Az összeírást készítők megjegyezték, hogy nagyobb számban lennének az iskolások, ha a szülők nem vonnák el munkavégzésre a gyerekeket. A tananyag írás, olvasás és hittan volt, 1775-ben latin névszóragozás is társult hozzájuk. Az iskola tanítója Eged (Egyed) József volt, aki 1770-ben fizetés gyanánt egy évre kapott a községtől 10 rajnai forintot és 10 pozsonyi mérő búzát. 1772-ben mind a pénzbeli, mind a természetbeli járandóságát duplájára emelték, azonban 1774–1775-ben bére 8 rajnai forint és 8 pozsonyi mérő búza volt fizetése, ami összefügghetett az alacsony tanulói létszámmal.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az iskola 1813-tól a téglából épített kántorház egyik szobájában működött. 1819-ben az iskolaköteles gyerekek száma 104 volt, de közülük csak 40 járt iskolába. Őket Szabó István iskolamester és bábás Ferenc segédtanító oktatta. 1840 körül az iskolát magában foglaló kántorház összedőlt, ezt követően iskolai célra a községháza egyik istállószerű helyiségét használták. 1852-ben a 141 iskoláskorú gyerek közül télen 97, nyáron 67 járt iskolába, ahol hittan, szertartástan, olvasás , írás és számvetés tárgyakat tanultak.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1870-ben államsegély reményében a római katolikus iskolát községivé nyilvánították. Mivel az állami segítség elmaradt, 1874-től az iskola újra felekezetivé vált.
1882-ben Kégl György és neje adományából elkészült az új, tanítói lakással egybekötött 2 tantermes iskola. 1884-ben Endre Antal tanító és Szabó János segédtanító oktatta a tanulókat. 1887-ben 159 gyerek járt iskolába. 1890-ben új iskolát és kántortanítói lakot építettek. 1897-ben a gazdasági ismétlő évfolyamon is megkezdődött az oktatás.
1932-ben a községben már 3 tantermes 4 tanerős római katolikus elemi iskola működött, melyhez általános továbbképző is kapcsolódott. Ugyanekkor Pusztafogacson is működött római katolikus iskola 1 tanteremben 1 tanítóval, és Vincze-tanyán szintén 1 tantermes, 1 tanítós iskolában folyt oktatás, melyet a község tartott fenn. 1935-ben a tanítók Dornbach József, Erdélyi István, Bérces József, Nagyfejő Ilona, Kucsera Margit, Heveder Piroska voltak.
1934-ben a község képviselőtestülete elhatározta, hogy az iskolát egy tanteremmel bővítik, ez azonban nem valósult meg.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
1925-ben már létrehoztak és működött nyári menedékház is a településen, mely a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezte szüleik távolléte, azaz a nyári munkavégzésük, különösen az aratás ideje alatt.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb társulások, közösségek, melyek közéleti, szakmai, vallási, politikai és kulturális céllal országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek. Tarnamérán az első egyesületet, a Szent József Római Katolikus Temetkezési Egylelet 1907-ben alakították meg 360 taglétszámmal. (Ez az egyesület 1942-től Szent József Római Katolikus Temetkezési Biztosító Egyesület elnevezéssel működött.) 1912. július 27-én létrejött az Önkéntes Tűzoltó Testület. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1929. december 15-én megszervezték az Országos Stefánia Szövetség helyi fiókszervezetét. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1941-ben létrejött a Katolikus Leánykörök Szövetségének helyi csoportja, 1942-ben pedig a „Falu” Magyar Gazda és Földműves Szövetség fiókszervezetét hozták létre.
1940-ben a Hangya Szövetkezet épületében mozi kezdte meg működését.
Tarnaméra – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Tarna-Méra, Méra
Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség
Külterületi lakott helyei, pusztái1923-ban: Pusztafogacs, Vincze-, Puhl- és Majzik-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983 Hevesi járás
1984–1990 Heves város
Tarnaméra – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1549. évi dézsmajegyzék szerint 38 fő fizetett őszi és tavaszi gabonájából egyházi tizedet, a bárányszaporulat után pedig 11 fő adózott. Egy évvel később már a töröknek is adózott a település, a hatvani szandzsák adószedői 13 házban lakó 26 nős férfit írtak össze. A település lakói a töröknek fizettek búza, kétszeres, méhkasok, bárányok, sertések és az egy kerekű malom után adót. 1556-ban 10 fő szerepel a gabonadézsmát fizetők összeírásában, a báránydézsma jegyzéken pedig 11 személyt írtak össze. A török hódoltság ideje alatt 1642-ben a település lakatlan, de 1647-ben és 1675-ben voltak lakói az összeírások szerint. 1687 és 1701 között ismét néptelen, majd 1705–1706-ban lakói újra elhagyták. Az 1711 után betelepülő jobbágyok a határt szabad foglalással, kétnyomásos rendszerben művelték. 1720 körül a falut birtokló Almásyak majorgazdaságot létesítettek Fogacs pusztán, ahol jelentős juhtenyésztést folytattak. A jobbágyközség a majorföldeken kívüli területeket újraosztásos földközösségi rendszerben használták, ahol az igaerő nagysága alapján évenként házak sorrendjében vagy nyílhúzás alapján osztották ki a földeket.
1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát harmadik osztályúnak minősítették, egy egész telekhez 30 kishold szántóföldet és 12 kaszás rétet adtak. Az úrbérrendezést követő földkimérés során a földesurak maguknak juttatták a határ jobban termő részeit, a jobbágyoknak a mocsaras, vízállásos területeket adták. A határ kimérésekor nem is tudták azt három nyomásra felosztani, így a kétnyomásos gazdálkodás maradt meg továbbra is. Az 1829. évi összeírás szerint évente a 600 holdas határ egyik felét vetették be, másik része ugarnak maradt. Tavaszi vetésnek csak csekély területet használtak. Főként őszi búzát termesztettek, rozst ritkán ültettek. A rétet évente egyszer kaszálták, a területet gyakran elöntötte a Tarna ága.
1754-ben földesúri majorüzeme volt Mérán és Fogacson az Almásy, a Hellebronth családnak, Sütő Jánosnak, Országh Pálnak és Országh Gergelynek. A korábbi évek állattartását az 1770-es évektől a gabonatermesztés váltja fel, s egyre nagyobb határterületeket, szántókat és legelőket foglalnak saját majorságaik számára. Ezek művelését a jobbágyok robotban végezték. A tarnamérai jobbágyok 1844-ben kérték a határ birtokjogának rendezését és a legelőterületek elkülönözését, azonban 1848-ig csak a kültelki és beltelki térkép, valamint a birtokkönyv készült el. 1856-ban már a földesurak kérték az elkülönözés és tagosítás befejezését, s a vitás kérdéseket az úrbéri bíróság döntötte el. A falu az 513 holdas közös legelőből 109 holdat kapott, a 94 hold maradványföldet pedig pénzért megváltotta. A földeket három nyomásban mérték ki, így a korábbi felaprózottsága megszűnt.
1860-ban a jobbágyszántó 561 katasztrális hold volt, a majorsági szántó nagysága a faluban 1080 katasztrális holdat tett ki, s ugyanennyi nagyságú területtel bírt Fogacs pusztán is. A 20. század első harmadában a falu határában főleg búzát, kukoricát, árpát és takarmánynövényeket termesztettek. Mellékterményként főleg babot vetettek.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 4905 | 2607 | 807 | 1244 | 29 | 186 | |||
| 1897 | 4933 | 3131 | 79 | 695 | 3 | 714 | 59 | 100 | 152 |
| 1935 | 4912 | 3580 | 102 | 401 | 69 | 540 | 29 | 25 | 166 |
A gazdaságok száma 1897-ben 230, 1935-ben 668 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh területű birtok 2 volt, 200–500 kh és 100–200 kh területű birtokokból 1-1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 5-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 15 volt, 10–20 kh területű birtoka 69 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 91 volt, 1–5 kh között területe 221 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 263, közülük 49 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a 19. század végéig megfelelő legelőterület és rét állt rendelkezésre. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A 16. századi dézsmajegyzékek szerint nagy számban tartottak juhokat. 1720 után a földesúri majorgazdaságok is főként juhok, szarvasmarhák és lovak tartásával foglalkoztak.
1828-ban a 30 jobbágy és 28 zsellér birtokában volt 54 igásökör, 21 vemhes tehén, 9 meddő tehén, 9 tinó, 99 ló, 152 juh és 14 sertés. 1865-ben együttesen a földesurak és a falu állatállományát alkotta 125 ló, igavonó szarvasmarha 122, heverő tehén 256, juh 4300, sertés 300 darab. A 20. század első harmadában fontossá vált a tenyészállatok tartása, nevelése, s a tejtermelés is jelentős lett. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1925 |
1935 |
| Szarvasmarha |
826 |
660 |
678 |
| Ló |
333 |
294 |
251 |
| Sertés |
1532 |
801 |
396 |
| Juh |
1239 |
813 |
654 |
| Baromfi |
3456 |
|
|
| Méhcsaládok |
76 |
|
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A korai ipari vállalkozások az uradalmakhoz kötődtek, így 1803-ban Almásy Pál működtetett salétromfőzőt a Tarna egyik mellékága mentén. 1906-ban 2 kovács, 1 asztalos, 1 kerékgyártó, 1 szabó, 3 csizmadia, 2 hentes és 3 mészáros került összeírásra. 1925-ben a falu iparosainak száma 10 volt, foglalkozásuk szerint 4 cipész, 2 kovács, 2 mészáros, 1 kőműves és 1 borbély. Egy vámőrlő malom is működött a településen. 1935-ben a kovácsok és a mészárosok száma eggyel-eggyel növekedett, a kőművesek száma 3 lett, 4 asztalos is dolgozott a faluban, 1 férfiszabó, 1 fodrász és 1 szikvízgyártó is megkezdte működését.
1906-ban 2 kereskedőt írtak össze a településen. 1925-ben 4 kocsma működött a településen mellette 4 vegyeskereskedés szolgálta a lakosság ellátását. A tej értékesítésére szövetkezetet hoztak létre, 1936-ban tejcsarnokot létesítettek. 1903-ban 146 taggal megalapították a Tarnamérai Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet. A településnek nem volt vásárok és piacok megtartására joga, áruforgalmát Hevesen bonyolította.
A hiteléletben az 1902-ben alapított Tarnamérai Hitelszövetkezetnek volt fontos szerepe.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Tarnaméra – Földrajzi környezet
A község Heves megye déli határa mentén, a Gyöngyösi-síkon fekszik. Területe teraszos hordalékkúp-síkság, a tengerszint feletti magasság 100-200 m.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a Mátra szélárnyékoló hatása miatt mikroklimatikus vonásokkal. A csapadék évi összege 550-600 mm, az évi középhőmérséklet 10°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000. Leggyakrabban nyugati és keleti szélek fújnak.
A terület száraz és gyenge lefolyású. A falut érintve folyik a Kis-Tarna. A talajvíz 2-4 m mélységben van, az artézi kutak száma nagy. A mélyebb rétegvíz-fúrások Tarnamérán 39°C-os meleg vizet hoztak felszínre, melyre fürdő települt.
Természetes növényzetét elsősorban lágyszárú fajok alkotják. Erdőterülete csekély. Állatai kisvadak és madárfajok.
Talajai csernozjomok.
Enyhe szeizmicitású vidék.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Tarnaméra – Irodalom
VITÉZ TARNAMÉRAI TÍMÁR FERENC
Tarnamérán született költő, jelenleg Hevesen él. A Független Alkotók Országos Egyesülete két füzetet is megjelentetett a verseivel. Kifejezetten a hosszabb, terjedelmesebb verseket kedveli. Az Őt átkarolja című versét még lengyelre is lefordították, ez a verse Báthory István királynak állít emléket. A második kötetének címe: A boldogság kék madara, amely 1991-ben jelent meg
Forrás- és irodalomjegyzék:
Tarnaméra – Népviselet
Gyermekek viselete
A kisgyermekek 8-9 éves korukig nemtől függetlenül szoknyában jártak. Ezt követően a fiúk gatyás ingre cserélték a szoknyát. A kisgyermekek egybeszabott kendervászon viseletéből személyenként kettő darabot készítettek- egyik a testen, másik a kerítésen. Télen egy vászonból készült nadrágot húztak rá.
József naptól szeptember végéig mezítláb jártak, télen kiscsizmában, melyhez kapcába csavarták a lábukat.
Női viselet
A lányok, menyecskék fodros ujjú ingvállat, gallér nélküli rövid inget és szoknyát viseltek. Erre bélelt, elől kapcsos pruszlikot vettek fel. Az ing, az alsószoknya és a pendely házilag szőtt vászonból készült, otthon varrták meg a családnak az asszonyok. Nyáron ők is mezítláb jártak, az aratáshoz bocskort viseltek.
A 20. század elején, ünnepnapokon tarka karton, selyem, vagy atlasz ruhák jöttek divatba, ekkoriban a pruszlikot kezdte kiszorítani a blúz. Elterjedt a selyemszoknya és a selyemkötény. Fejükre ünnepeken selyem, hétköznap kartonból készült fejkendőt kötöttek. A pruszlik, vagy blúz fölött selyem, gyolcs, vagy kasmír kendőt hordtak. Az ünnepi lábbeli nyáron a gombos cipő, télen a csizma volt.
Férfi viselet
A férfiak számára térdig, vagy térden alul érő ráncos gatyát varrtak az asszonyok pamutszállal kevert kendervászonból. Az ing, gallér nélkül, borjúszájú ujjal, vagy kézkötővel, azaz gombbal készült. Az ing fölött fekete posztó kislajbit hordtak. Ünnepi alkalmakra gyolcsing, gyolcs gatya és ráncos csizma dukált, a kis fekete lajbi helyett fekete hátú, zöld elejű mellényt öltöttek magukra. A bő gatya elé a legények ünnepeken klott kötényt kötöttek, e mellett rozmaringgal vagy darutollal díszített fekete kalap egészítette ki a viseletet. Az idősebb férfiak sokáig viselték a pitykés lajbit, nyakukra puha fekete kendőt kötöttek.
Télen földig érő subában, cifraszűrben mentek templomba, hétköznap a báránybőr mellény volt közkedvelt.
Nyáron hétköznap mezítláb, aratáskor kerek orrú bocskorban jártak, télen ráncos szárú, kétlábas csizma védte őket a hidegtől. (A kétlábas csizmáknál mindegy volt, hogy jobb, vagy bal lábra húzták föl, felváltva koptatták.)
Tarnaméra – Népi építészet
Tarnaméra egykori lakóházai vályogból épültek, nyeregtetővel. Legszebb díszük a fűrészelt deszkaoromzat volt, sugaras, vagy átlós szerkesztéssel. A háromsejtű épületekben boglyakemencével fűtöttek, a füst a pitvar szabadkéményén keresztül távozott. Az alföldi településeken jellemző módon tőzeget használtak a tüzelésre.
1945 után a vályogfalakat Tarnaszentmáriáról, Egerből, vagy Gyöngyössolymosról származó kővel alapozták. Tetőfedésre a nádat és a zsúpot vegyesen alkalmazták, de előfordult a zsindelytető is. A cserép az 1910-es évektől terjedt el.
Az istállót a lakóházzal egy fedél alá építették, tüzeltek is benne. Az udvar jellegzetes épülete volt a zsilipelt technikával épített fa hambár.
Tarnaméra -Településnéprajz
Tarnaméra legrégebbi részei a kastély előtt húzódó utca, a Heves felé vezető országút a Nepomuki Szent János szobrával díszített Tarna-hídtól az északi kijáróig, valamint a templom környéke, a Pusztafogacs irányába vezető utca, és a zaránki út eleje. A 19. században épült be a Vakméra, a Malom köz és a Hóstya.
1920 után délkeleten, északon terjeszkedett a falu.
A telkek általában szalagtelkek, sokszor soros elrendezéssel– akár több lakóház is áll egy-egy udvaron.
Pusztafogacs számos szálon kötődik Tarnamérához, ahol 80 tanya épült. Kápolnája búcsújáróhely, melyet a Pusztafogacsi Kápolnáért Közalapítvány újított fel.
Tarnaméra – Vallás, felekezetek
1487-ből Szent Márton templomáról értesülünk. 1614-ben a gyöngyösi ferencrendi zárda szántóföldjeiről rendelkezünk adattal. 1696-ban elhagyott a mérai templom. Az első ismert plébánosa Egri Ferenc volt. Ő kezdte meg az anyakönyvek vezetését 1716-ban. Ekkor filiaként Mérához tartozott Boconád, Zaránk, Erk, Tarnaörs, Nagyfüged és Tarnazsadány. Az 1723. évi templomösszeírás szerint már Zaránk volt az anyaegyház és Méra a filiája. 1773-ban Boconád lett a plébánia központja. 1800-ban ismét önálló plébánia lett Tarnaméra. A templomot 1760-ban részlegesen felújították, komolyabb bővítés 1778–1779-ben volt. 1825-ben és 1955-ben is renoválták. Titulusa ma is Szent Márton püspök.
1767-ben az egri püspökség patai kerületéhez tartozott, 397 volt a római katolikusok száma.
1925: 2152 római katolikus, 4 görög katolikus, 1 református, 3 evangélikus, 39 izraelita, 1 egyéb. Római katolikus anyaegyháza van.
1932: 2295 római katolikus, 4 görög katolikus, 11 református, 3 evangélikus, 35 izraelita.
1933: 2331 római katolikus, 4 görög katolikus, 11 református, 3 evangélikus, 33 izraelita.
1934: 2432 római katolikus, 14 görög katolikus, 14 református, 33 izraelita.
1935: 2476 római katolikus, 14 görög katolikus, 14 református, 3 evangélikus, 33 izraelita.
Tarnaméra – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1550-ben a töröknek 26 nős férfi adózott, aki 13 házban lakott. 1549-ben, 1642-ben és 1696-ban lakatlan volt.
A jobbágy és zsellérháztartások száma 1715-ben 4, 1720-ban 11, 1725-ben 17, 1737-ben 23, 1770-ben 34 volt. 1860-ban 41 telkes jobbágy, 27 házas zsellér és 9 majorsági zsellér háztartás volt.
1787-ben a 84 család 54 házban lakott. 1851-ben már 184 volt a családok száma, és 114 a házaké (18 urasági, 41 telkes, 50 zsellér, 5 egyéb).
A lélekszám alakulása:
| 1787 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 492 fő | 621 fő | 693 fő | 745 fő | 1054 fő | 1185 fő | 1223 fő | 1158 fő | 1316 fő |
1925: 2210 lélek, belterületen 1090 fő, a tanyákon 1120 fő. Ebből népesebb Pusztafogacs 427 fővel. A faluban 277 ház 428 lakással, Pusztafogacson 65 ház 92 lakással. Állami épület nincs.
1932: 2348 lélek, belterületen 1632 fő, a tanyákon 716 fő. A községben 324 ház 488 lakrésszel, a tanyákon 159 ház 629 lakrésszel.
1933: 2382 lakos, belterületen 1653 fő, a tanyákon 729 fő. A faluban 328 ház 496 lakrésszel, a tanyákon 161 ház 245 lakrésszel.
1934: 2493 lélek, belterületen 1754 fő, külterületen 739 fő. A faluban 328 ház 496 lakrésszel, a tanyákon 162 ház 248 lakrésszel.
1935: 2540 lélek, belterületen 1784 fő, a tanyákon 756 fő. 492 ház 748 lakrésszel.
Tarnaméra – Birtoklástörténet
A Sánta család volt itt birtokos, de 1472-ben kihalt, s ekkor Mátyás király a Bessenyey családnak adományozta a falut. Ők az egri egyháznak adták tovább. 1546-ban Losonczy István használta. 1550-ben már a töröknek hódolt a falu.
1549 előtt Pusztafogacs is lakott falu volt, de ekkor elpusztult, és többé nem népesült újra. 1642-ben Méra is lakatlan volt. 1647-ben Erdélyi Jánosnak voltak itt birtokrészei, amit özv. Deseő Benedeknétől zálogban bírt, és továbbadta Farkas Jánosnak. 1696-ban is lakatlan volt a falu. Ekkor a Darvas és a Ráday család volt a birtokos, majd eladták Almásy Jánosnak és nejének Deák Juditnak. 1701-ben történt meg az Almásyak birtokba iktatása. Ettől kezdve kétszáz éven át ők voltak a falu főbirtokosai. Mellettük a Hellebronth és Detrik, illetve a Fáy, a Sütő, a Rakovszky család és a Halasyak voltak részbirtokosok. 1857 körül Almásy Mária férje báró Beuts Eduárd volt a főbirtokos.
1897-ben a legnagyobb birtokosok:
Bischitz Artúr, Bollok István 805 k.h.
Ledniczky István 696 k.h.
Schossberger Henrik 2887 k.h.
Ledniczky István 696 k.h.
Schossberger Henrik 2887 k.h.
1925-ben a legnagyobb birtokosok:
Hirsch Albert 586 k.h.
Ledniczky István örökösei 708 k.h.
Pajzs Gyula 732 k.h.
Ledniczky István örökösei 708 k.h.
Pajzs Gyula 732 k.h.
1935-ben a legnagyobb birtokosok:
Hirsch Albert és neje 468 k.h.
Ledniczky Jenő 102 k.h.
Pajzs Gyula örökösei 643 k.h.
Pethes István 150 k.h.
Ledniczky Jenő 102 k.h.
Pajzs Gyula örökösei 643 k.h.
Pethes István 150 k.h.
1940-ben a legnagyobb birtokosok:
Hirsch Albert, dr. 467 k.h.
Pajzs Gyuláné, özv. dr. 272 k.h.
Pethes István 215 k.h.
Ledniczky István örökösei töröltettek.
Pajzs Gyuláné, özv. dr. 272 k.h.
Pethes István 215 k.h.
Ledniczky István örökösei töröltettek.
Tarnaméra – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu neve eredhet a Miró/Meró német, vagy a cseh Mira személynévből. A település 14. századi első írásos említése ellenére jóval korábbi keletkezésű lehet. A Tarna- előtag a Tarna melletti (ma: Holt-Tarna) fekvése kapcsán került a nevéhez megkülönböztetésként, a 19. század elején.
Határába Vécsfölde és Ányástelek elpusztult falvak területükkel benyúltak.
Tarnaméra – Címer, pecsét
1781. évi pecsétjén hármas halom közepéből kiemelkedő görög kereszt, körirata: Mer-i. Pecse.
Tarnaméra pecsétje
A falu mai címere álló csücskös talpú tárcsapajzs, amely vörössel és kékkel vágott. A felső vörös mezőben álló gömbölyű végű arany kereszt. Jobb oldalán három ezüst ötágú csillag, bal oldalán arany nap. Az alsó kék mezőben lebegő ezüst híd, melynek közepén szobor.
Tarnaméra címere
Tarnaméra – Első írásos, okleveles említés
1365: Myra