span style=”display: none;”>5.08 Tarnabod – Gazdaságtörténet
Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A 16. századból megmaradt dézsmajegyzékek szerint 1549-ben 9fő fizetett őszi gabonából tizedet, 3 személy pedig bárányszaporulata után adózott. Ekkor már a török részre is adóztak, 11 házban lakó 22 nős férfi fizetett búza, kétszeres, méhkas, sertés után kivetett adót. Fizetniük kellett Turcsányi Zsigmond kétkerekű malma után is. 1552-ben, Eger török ostromakor lakói elhagyták, pár év elteltével már újra népes. 1556-ban 9 tarnabodi lakos adott őszi, tavaszi gabonából dézsmát, báránytizedet 1 ember fizetett.
A 16. század közepén kisnemesek és taksás jobbágyok lakták, az 1672. évi összeírás kuriális faluként említi. 1685-ben lakói az adófizetés elől elmenekültek. 1696-ban újra népes, továbbra is kisnemesek lakták.
1725-ben a határt kétnyomásos rendszerben használták, legelőterületet Kál határában béreltek. Az apáti országút Bod felőli részeken a szántókat a közbirtokosok és jobbágyaik egyenlő arányban egymás között felosztva, azaz szabályozott telekrendszerben művelték, a külső határrészeket igaerő nagysága alapján évenként újraosztva dolgozták. Ezen a területen tavaszi gabonát és dinnyét ültettek.
1770-ben a kilenc úrbéri kérdőpontra adott válaszok szerint a Haller és Almásy részek jobbágyai földesúri adót fizettek búzából, árpából, zabból, káposztából, dohányból és bárányból, robotot szükség szerint végeztek. A többi kisebb birtokrészek lakói jobbágyszolgáltatásaikat pénzzel váltották meg. A település telki állománya 19 darab 26 holdas egész telek és 4 darab 13 holdas féltelek volt.
1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát negyedik osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 32 kishold szántóföldet és 12 kaszás rétet adtak. 1790 után a falu határában lévő 223 katasztrális hold területű majorsági földeket a jobbágyok használatába adták, így az úrbéri telkek száma nőtt. A birtokelkülönözés és tagosítás ügyében 1844-ben indított per 1859-ben fejeződött be: E szerint az úrbérrendezés utáni telkeket elismerték, a 25 hold maradványföld megváltás ellenében a jobbágyok kezén maradt, a 186 hold legelőt felosztva minden egész telekhez 6 holdat adtak. A 20. század első harmadában Az 1930-as évek közepén a szántóföldi növénytermesztésben jellemző volt a búza, kisebb területeken kukoricát, rozst, zöldtakarmányt, cukor- és takarmányrépát ültettek. Dinnyét és dohányt is sokan termesztettek.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 1804 | 1093 | 342 | 267 | |||||
| 1897 | 1787 | 1382 | 40 | 293 | 17 | 17 | 1 | – | 37 |
| 1935 | 1754 | 1360 | 64 | 92 | 48 | 143 | – | – | 47 |
A gazdaságok száma 1897-ben 143, 1935-ben 342 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 100–200 kh területű birtokból 1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 5-en rendelkeztek, 20–50 kh terület nagyságú birtokos 10 volt, 10–20 kh területű birtoka 11 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 58 volt, 1–5 kh között területe 116 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 141, közülük 98 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A szűk legelőterület miatt az állattartás nem vált meghatározó ágazattá. A 20. században nagyobb számban szarvasmarhát tartottak, melyet részben hízva értékesítettek, részben tejtermelésre hasznosítottak. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
| Állatállomány változása (darabszámban) | |||
| 1897 | 1925 | 1935 | |
| Szarvasmarha | 242 | 413 | 409 |
| Ló | 220 | 170 | 175 |
| Sertés | 498 | 256 | 421 |
| Juh | 352 | – | – |
| Baromfi | 2317 | ||
| Méhcsaládok | 111 | ||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1675-ben a település kovácsmesteréről tesz említést egy összeírás. 1906-ban 1 kovács és 1 mészáros élt a faluban. 1925-ben 12 iparos, 2 kovács, 1 kerékgyártó, 1 szabó, 1 borbély, 2 cipész, 3 cséplőgépes és 2 olajütő dolgozott a településen.
Vásár és piactartási joggal a település nem rendelkezett, a szomszédos Kál piacán árusítottak. 1906-ban 5 kereskedőt írtak össze. A helyi kereskedelem és értékesítés elősegítésére 1902-ben alakult meg a Tarnabodi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, mely 1925-ben már Hangya Szövetkezetként 1 kocsmát és egy vegyeskereskedést tartott fenn. 1933-ban még egy szatócsbolt nyílt, s az Eger és Vidéke Tejszövetkezet tejgyűjtő telepet hozott létre.
Tarnabod – Művészettörténet
Római katolikus templom
Tituláris szentje: Kezdetben Szent Miklós, majd Szent István király (1778-tól)
késő barokk
1769-1779
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2248
Kossuth tér
Építtető: Szent-Mihályi Mihály boconádi plébános, illetve az egri püspökség
Harangok: 1784, Justel József egri harangöntő
Az 1332-es pápai tizedjegyzék említi a mai templom helyén valószínűsíthető középkori templomot. A hely azonosságára is csak abból következtettünk, hogy a mai épület keletelése nem egészen pontos. A Rákóczi szabadságharc idején, 1708-ban Bereczky György egri kanonok építtetett itt egy kis templomot [EKápMagL. 2-4-23-14.], melyről az 1720-as évekből maradt fenn egy feljegyzés. Akkor Szent Miklós tiszteletére volt szentelve. 1732-ben a kőtemplom javításáról [EÉrsEgyhL archvnet. no. 934.], 1733-ból az erdőtelki plébániához való filiális tartozásáról maradt fenn adat, s ekkor állapotát jónak írták le [OL.Hit.L. Acta Cass. Paroch.Dioec.Agr.fasc.1.]. Az 1767-es canonica visitatioban megmaradt feljegyzések szerint itt kőtemplom állt, egy oltárral, fa harangtornyocskával, melyet ismeretlen időben Szent Miklós tiszteletére szenteltek, de állapotát már rossznak minősítették. Az eső a tetőn becsorgott, a sekrestye az északi oldalon, a fából készült karzat és szószék összedőléshez közeli állapotban volt [EÉrsEgyhL.canvis.1767].
Az új templom építésére vonatkozó első adtat, az építkezés megkezdésének évéből, 1769-ből származik. 1774-ben a tarnabodi lakatosok fuvarral, 1776-ban a megye 40 öl építőkővel [HemL. Közgyül.jkv.401/1774.p264.], 1778-ban Pethő János földesúr támogatással járul hozzá az építkezéshez. Szinte teljesen új templom épült, egészen a fundamentumig. Titulusa is megváltozott: Szent István király, illetve a Szent Jobb tiszteletére szentelték.
A boconádi plébános és egy ismeretlen festő együtt tervezték azt az oltárképet, amelyet a templomban fel akartak állítani [EÉrsEgyhL. archvet.685.] és amelyiknek fennmaradt a fekete-fehér tusrajz vázlata (22×37 cm) [EÉrsEgyhL. Tervek. I. 96.]. A lavírozott tusrajz hátlapján lévő feliratból a készítés évszámát is megtudjuk: „Litera V. Diaconi transmissent, vide Bod Filialem Káldiensem. 23.9-dr 1776. Botzonád.” A félköríves felső záródású képmező alsó részén balra boltozatos kripta részlet látszik, benne a király nyitott kőkoporsója a bepólyált koronás holttesttel, mellette kétoldalt egy püspök és egy főúr/király, mögöttük tömeg. Felettük felhőkoszorú emelkedik, amely a képmező nagy részét kitölti. A felhők indításánál két kis angyalfej. A kép centrumában a szent jobbot őrző ház alakú üvegszekrény, barokk kerettel körülvéve, melynek csúcsát a magyar címer díszíti. A felhők közül oldalt angyalfejek bújnak elő, a kép felső részében két egész alakos nagyobb angyal tart egy párnát, a magyar Szent Koronával. A mozgalmas kompozíció nem került megfestésre.
Az 1083-as szenté avatás óta tisztelte az ország Szent István mumifikálódott jobb kezét. Évszázadokon keresztül zarándokoltak hozzá a hívek, de a török időkben menekíteni kellett. Boszniába került, ahol keresztény kereskedők vásárolták meg drága pénzen és1590 körül a raguzai dominikánus kolostorba vitték. A Szent Jobb holléte Magyarországon kétszáz éven át ismeretlen volt, majd magyar főurak akadtak a nyomára véletlenül. Ők figyelmeztették I. Lipót császárt, majd Mária Terézia királynőt, akinek hosszú diplomáciai tárgyalások után sikerült visszaszereznie az ereklyét. 1771. április 16-án előbb Schönbrunnban, majd Budán helyeztette el, ahol a Budavári Palota Zsigmond-kápolnájának prépostja (egyben udvari plébános) és az angolkisasszonyok zárdája főnöknőjének őrizetére bízta. Az új tarnabodi templom titulusának megválasztása ennek az eseménynek a következménye lehetett.
1774-ben az épület falai már álltak, de a tetőzet még nem készült el. 1804-ben azonban a boltozat beszakadt, s a falak is megrepedeztek. Almásy Pál földbirtokos hiába javíttatta ki a károkat, 1807-ben a tető ismét teljes megújításra szorult. Nyári István gyöngyösi ácsmester munkájának kifizetéséről, 890 Ft-os számláról maradt fenn irat [EÉrsEgyhL. archvet. 895.]. De a tetőzet továbbra is gondot okozott, 1812-ben a hívek adományaiból javíttatták, majd 1813-ban Szent-Mihályi Mihály boconádi plébános reparáltatta ismét, nagyrészt saját költségén, de 1814-ben Almásy István is áldozott restaurálására [EésEgyhL. Alsóhevesi esp.ker.lát.jkv.]. Az 1819-es egyházlátogatási jegyzőkönyvben a templom tornyának építési dátumát is feljegyezték, eszerint az 1779-ben épült templomhoz 1789-ben toldották hozzá. Ebben az iratban építtetőül Szentmihályi Mihály boconádi plébánost nevezték meg, aki a hívek hozzájárulásaiból teremtette elő az építéshez szükséges összeget. A jegyzőkönyv két oltárról tud, a fából készült főoltárról, melyet éppen akkor állíttatott Almásy István, István Király Szent Jobbjának tiszteletére, és a mellékoltár, mely Szent Miklós püspök tiszteletére készült [EÉrsEgyhL.cancis.1819.]. 1821-ben a templomtornyot javítgatták, 1836-ban a külső vakolatát állították helyre. 1839-40-ben ismét javításokra szorultak a falak és a tetőzet, de az 1852-es mérnöki szemle a zsindellyel fedett templomot viszonylag jó állapotban lévő, bolthajtásos épületnek írta le. [EÉrsEgyhL. Recski plebir. 1852.] A torony tetejét 1958-ban újították meg.
Egyhajós, keletelt, Ny-i homlokzati tornyos, poligonális szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős templom. A homlokzat előtti torony hátraívelő vonalban kapcsolódik a templomtesthez. Alján egyszerű szegmetíves, zárköves keretelésű a templom bejárata. Fölötte törtíves ablak, Az egytagú, homorú főpárkány fölött, a torony alsó emeletén ovális ablak, a felsőn négy oldalon szegmetíves magas harangablakok törik át a falat falpillérek közé fogva. A templom toronysisakját a 20. század közepén újították fel. A szentély É-i oldalán van a sekrestye. A lapos, csehboltozatos torony alatti előcsarnokból nyílnak a kórusra vezető lépcsőfeljárók. A hajó Ny-i oldalán síkfödémes karzat. A hajó felett két csehsüveg-boltozat, a szentély fölött egy fedi a teret, melyek hármas tagolású, párkányfejezetes falpilléreken nyugszanak.
A kosáríves diadalív oldalsó fülkeszerű mélyedésében van elhelyezve a szószék (bal oldal) és a mellékoltár (jobb oldal), rajta az Angyali üdvözlet jelenetét ábrázoló barokk képpel. Berendezése jellemzően a 18. század végén készült. Főoltára egyszerű későbarokk építmény, a benne elhelyezett oltárkép festőjét nem ismerjük. A templom titulusának megfelelően Szent István országfelajánlását, Mária oltalmába helyezését ábrázolja a szimbolikus koronafelajánlás formájában. A szószék egyszerű rokokó munka, hengeres, alul kihasasodó kosara fölött lapos hangvető van volutás díszítéssel, csúcsán kereszttel. Feljárata a sekrestyéből nyílik. Figyelemre méltó az ikonográfiailag ritka, faragott színezett fa szoborcsoport a sekrestye ajtó felett: Szentháromság Máriával. A templom többi szobra művészettörténetileg érdektelen, a későbbi templomi kegyszobor is. Kisméretű orgonája klasszicista stílusban készült. A 47 cm átmérőjű harangját 1784-ben öntették. Felső részét körbe futó domborművű angyalalakok díszítik, oldalán Mária és Szent István domborművű ábrázolása. Felirata: IN HONOREM DEXTERAE. Alsórész körirata: MANUS S. STEPHANI REGIS HUNG EXPENSIS ECCLESIAE BODENSIS FUSA ANNO 1784. FUDIT ME JOSEPHUS JUSTEL AGRIAE ANNO 1784.
Páduai Szent Antal-szobor
kőszobor
20. század eleje
Műemléki védelem alatt nem áll
A templomkertben
„JÉZUS BARÁTJA / PÁDUAI ANTAL” felirattal
Tarnabod – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Tarnabod – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnabod területe minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette, magának a településnek a kialakulása is a 11-12. századra tehető.
1071-ben a fiatal magyar államban – 33 éven belül – az ötödik trónviszály kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon erre vonult hadával. (Tarnabodnak a megléte ez időben még bizonytalan.) 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Tarnabodot feltételesen vehetjük a támadók útjába kerülő településnek, amennyiben a 11. század vége felé már létezett. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnabod területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a magyarok Pest alatti táborának felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Ez az a hadi esemény, mely már érinthette Tarnabodot, mert a falu létezett.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnabod mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnabod területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnabod mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések, Tarnabod is.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnabod vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt (pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen), de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
1552-ben a törökök felégették, 1554-ben kezdett újra benépesülni, de ezután újabb pusztulás következhetett be a település életében, mert 1564-ben benépesült falunak nevezi egy összeírás. 1685 körül – a végrehajtók által beszedett adók miatt – a lakosok elhagyták falujukat. Az újranépesülés 1696-ra történt meg.
Rákóczi-szabadságharc
Miután a település a Heves-Eger közötti fontos út mentén feküdt feltételezhető, hogy részese volt az eseményeknek, a labanc-rác pusztításoknak és a harcok kísérőjeként fejét felütő pestisnek. A szabadságharc végeztével új, birtoktalan lakók kerültek a településre.
1848-49-es szabadságharc
A faluból 1848-ban 46 nemzetőrt soroztak be.
Fazekas Lajos 1849. február 28-ával kapcsolatban március 1-én jelentette Repetzky Ferenc kormánybiztosnak, hogy a császáriak Besenyőre út nélkül akartak menni (nem a meglévő úton), de a posványos réten ágyúik süllyedni kezdtek, ezért visszavonultak előbbi helyükre, Erdőtelekre. A falut a legkíméletlenebbül kirabolták, Tarnaboddal együtt.
Az I. világháború hősi halottai
| Ács Ferenc | Kalicz Kálmán | Nagy L. Mihály |
| Ács János | Kassa István | Nyizsnyánszki Gábor |
| Bencze János | Koczka István | Pető István |
| Bencsik József | Koczka János | Pető János |
| Bencsik Kristóf | Koczka Márton | Pető Ferenc |
| Besenyei Mihály | Kovács István | Ragovics János |
| Bognár János | Klemencz János | Rajzinger Miklós |
| Burom János | Krisztián Jakab | Sike András |
| Ficzere István | Lövei István | Sike Áron |
| Gazsó Gyula | Lövei József | Simon Kálmán |
| Gazsó István | Lövei Kristóf | Szarvas Mihály |
| Gazsó Mihály | Magyar József | Szegedi Márton |
| Gyarmati István | Máté János | Szekeres Imre |
| Gyarmati János | Molnár Pál | Tóth János |
| Harangi István | Molnár Sándor | Veres András |
| Harangi János | Nagy János | Verner Mihály |
| Heidrich János | Nagy József | Zsákai János |
| Jáger Kristóf | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Boros József | Kovács István | Pető Ferenc |
| Burom János | Nagy András | Ragovics András |
| Farkas Sándor | Nagy Imre | Sike István |
| Ficsó Rudolf | Nagy István | Sike Kristóf |
| Gazsó Kristóf | Nagy József Pál | Simon Ferenc |
| Baranyi János | Nagy Sándor | Somodi Imre |
| Kakas János | Parlenka István | Szekeres András |
| Kulka Alajos | Pető József | Zöldi Sándor |
| Kassai József | Pető József Ferenc | Zsákai János |
| Koczka Ferenc |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Tarnabod – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1940-es tavaszi (húsvét előtt) árvizet hirtelen hóolvadás okozta.
Tarnabod – Mesterségek
Az önellátásra berendezkedő paraszti háztartásban fontos szerepe volt a kender feldolgozásának. Tarnabodon sokan fontak és szőttek.
A kendermunkák elején jól ki kellett választani a földet, hogy le legyen füves. A kender a trágya előkészítést nagyon meghálálja. A jó gazda egy gödörbe összegyűjti a pernyét, locsolja a lovak vizeletével, belerakja a tyújganéjt, keverget, ez a legjobb a kender alá. A Kenderföldi dűlőben lévő földekben ősszel trágyáznak, leszántják. Tavasszal nagypénteken a legjobb vetni, a vetés után tövisboronával betakarják. Ha szára kezdett sárgulni, „nyőni” kellett, ne ázzon meg. Kévékbe kötötték, 3-4 nap szárították csomókba állítva. Aztán vitték áztatni az Érgáthoz vagy a téglás gödörbe. Egy-két hétig ázott a kender, majd kihúzatták, sátorszerűen felállítgatták a gyepen. Azután következett a törés kendervágóval. (három lábon áll, elöl, jó erős talpas lába van, hátul kétágú, eperfából). 3 személy kell a kendervágáshoz, egy a vágóra, egy a kis széken ülve kézbe vesz egy marok kendert, amikor a vágó emelkedik, alá löki, forgatja. A harmadik a kévékből a markot rakja. A felvágás után következeik a tilolás tilolóval. Ezután elvitték Erdőtelekre töretni, ahol nyolc bunkóval járt a törő. Alatta forgatni kellett a „lábaljákat”. Miután ezeket szétbontották, a gerebenezés következett. A gerebenen való több áthúzogatás után szép selymes, gubancmentes szöszt kaptak. Bábuba (csavartan) csavarva szárították a napon majd a kamrába tették. A silányabb minőségből lett a „gongyola” szösz, a leghitványabb a csepű, mely kócos, pozdorjás.
A fonást télen a házban végezték „rofkán”. A nagyobb lányok barátnőnél fontak, az eladó lányok a falubeli fonóházban. Ha az orsó tele volt, le kellett motollálni, majd leszedni a pászmákat. Ezután következett a fonál mosása hamus lúgban, teknőben, majd a Tarnán jó bő vízben átmosták. Ha jég volt a Tarnán, kivágták és a lékben sulyokkal jól kiverték a fonalat. A gombolyítóval gombolyagokat készítettek, majd kezdődhetett a fonal felvetése a szövőszékre. Általában 16-os bordákban szőttek. Házilag szőtt vászonból készítettek a férfiaknak gatyát, a nőknek ingvállat, szoknyát, melyet bodzával festettek be.
-
- Német István faragó.
-
- Sulykolás a mosószéken. Így mosták a szennyes ruhát és a kenderfonalat is.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Tarnabod – Gazdálkodás
Legfőbb terményük a búza volt, de kisebb területeken kukoricát, rozst, zöldtakarmányt, cukor- és takarmányrépát, valamint dinnyét és dohányt is termeltek.
-
- Rakott kocsi árpával. Tarnabodi Tsz.
-
- Szállítás lovas kocsival. 1960-as évek.
-
- Mustszűrő kosár
-
- Német István és felesége markot szed.
-
- Veigler Andrásék aratni indulnak Tarnabod, 1960-as évek
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Tarnabod – Népi táplálkozás
Karácsonyi étkezés
Karácsony böjti ebéd lehetett cukorbab, savanyú leves, mákos csík, tejbe kása, sült tök, aszalt főtt szilva, dió. Délután tálalták a kocsonyát, megsütötték a diós, mákos ködmönujjának nevezett kalácsot. Megfőzték a karácsonyra szánt húslevest, töltött káposztát. Az éjféli misére, majd a hajnali misére mentek.
/Tarnabod, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Nagyböjt
Nagyböjtben nem főztek zsírral csak olajjal vagy vajjal. Az olajat tökmagból vagy napraforgóból üttették még farsangban. Tarnamérán kívül több településen is volt a környéken olajütő (Heves, Tarnazsadány, Zaránk). A vajat is előre elkészítették, kiolvasztották: egy lábasban föltették a tűzhelyre, kicsit megsózták és felforralták. A tetejét leöntötték, azzal főztek. A lábasban maradt vajalját főtt tészta tetejére tették ízesítőnek. Berényi Andrásné így írta le a cibereleves készítését: „tíz literes cserépfazékba beleöntött öreganyám egy-egy szakajtó korpát, egy nagy marék sót tett, teleöntötte vízzel, belehelyezték a sutba, a melegre. Ebből készült a cibereleves a böjti napokra. A víz a korpától, sótól megsavanyodott. Ebbe a savanykás lébe kását vagy krumplit főztek, behabarták, esetleg kenyérrel fogyasztották.”
/Tarnabod, Néprajz, Népszokások, jeles napok/
Irodalom
Berényi Andrásné: Nagy Rozália a nevem, 1975. 122-123.
Tarnabod – Épített örökség
Középkori templomáról egyáltalán nincs adatunk; a mai épület pedig teljes mértékben újkori eredetű, ha hinni lehet a 18. századtól rendelkezésre álló forrásoknak (ld. „Vallás, felekezetek” menüben foglaltak). Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy a középkorban lehetett egyháza az településnek, de ennek megismeréséhez további kutatásokra van szükség.
Tarnabod – Régészeti áttekintés
Tarnabod, Báb
A község belterületétől mintegy 700 m-re nyugatra, a Holt-Tarna déli partján jelentékeny kiemelkedésen található lelőhelyen újkőkori, rézkori és középkori edénytöredékeket gyűjtöttek. (Bóna István-Kalicz Nándor terepbejárása 1950., Patay Pál helyszíni szemle 1953.)
Tarnabod, Nagykert
A község belterületének északnyugati szomszédságában, a Holt-Tarna északi partján újkőkori leleteket találtak. (Bóna István-Kalicz Nándor terepbejárása 1950.)
Tarnabod, Szilvás
A község belterülete északkeleti szélének közelében található lelőhelyen újkőkori edénytöredékeket gyűjtöttek. (Bóna István-Kalicz Nándor terepbejárása 1950.)
Tarnabod, Csörsz-árok
A lelőhely a község határának északi részén van, községből kivezető út és a Tarna találkozásánál, annak D-i oldalán, árok mintegy 70 m-es szakasza.
Tarnabod, Berekalja
A községtől Ny-ra, kb. 2 km-re, a Tarna-patak és a Báb-tanya közötti lelőhelyen bronzkori és szarmata telepobjektumok kerültek feltárásra. (Kalicz Nándor ásatása 1974.)
Tarnabod, Templomföld
A lelőhely a községtől K-re található, a Báb-tanyára vezető bekötőút mellett a Tarna ártéréből kiemelkedő kisebb homokdombon újkőkori teleprészlet látott napvilágot. (Kalicz Nándor ásatása 1960.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Tarnabod – Kronológia
11-12. század – A település keletkezésének feltételezhető időszaka.
18. század – Gerendavázas sövény falazatú nemesi kúria épül a faluban.
1752 után – A Buda-Kolozsvár postaút 6. állomását ide helyezik át Átányról.
1770 – Római katolikus elemi iskola működik a településen.
1783-1785 – Az I. katonai felmérés szerint az itteni utak jó állapotúak.
1819 – A 75 iskoláskorú gyermekből 43 jár iskolába.
1824-1825 – Kőhíd és fahíd épül a településen.
1839 – Átadják az új iskola épületét.
1848-49 – A településről 46-an vonulnak be nemzetőri szolgálatra.
1849. február 28. – A császáriak kirabolják Tarnabodot.
1893 – Megalakul a Római Katolikus Földműves Temetkezési Egylet.
20. század – Kiépül a Malom szög, és a Kétház (Cseszárok-part)
1910 – Létrejön a Gazdakör.
1924 – Útjára indul a helyi leventemozgalom.
1930 – A Polgári Lövész Egyesület Alapítása (1940-ig működik).
1938 – Megalapítják az Önkéntes Tűzoltó Testületet.
Tarnabod – Közlekedés, infrastruktúra
1752-ben Boconádra helyezték át a korábban Átányon működő postaállomást, mely a Buda–Hatvan–Debrecen–Kolozsvár postavonal 6. postaállomása volt. Rövid működés után az állomást Tarnabodra helyezték át.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Tarnabodról Tenkre, Erdőtelekre, Kálba, Kompoltra vivő utat jó állapotúnak minősíti.
1824-ben kőhíd, 1825-ben fahíd építéséről olvashatunk a Heves Megyei Levéltár mérnökeinek irataiból.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Tarnabod – Népköltészet, folklór
Történeti hagyományok a földrajzi nevekben:
1970-ben vágták ki azt a hét fát, melyeket Árpád fáknak neveztek. A kb. egy méter átmérőjű fákat Árpádról, és a honfoglaló vezérekről nevezték el.
A Mátyás-széknek nevezett hely a néphagyomány szerint arról az eseményről van elnevezve, hogy mikor Mátyás király erre vonult a hadával. Itt egy széket kért, hogy leülhessen.
Altató mondókák Berényi Andrásné visszaemlékezéseiből (1973.):
1.
Tente baba tente
Fejed hajtsd ölembe
Alszik a kis macska
Ahogy te is Boriska.
2.
Aludj baba aludjál
Aranyosat álmodjál
Kis kertedbe violát,
Rózsát szegfűt tulipánt
Almát diót mogyorót
Mézes szőlőt minden jót.
3.
Aludjál el kis Palkó,
Majd gyön mán a télapó,
Majd hoz diót mogyorót
Aranyosat csillogót
Kis csizmácskát bekecset
Abban lesz jó meleged
Sapkát is a fejedre
Lehúzod a füledre.
Keltegető mondókák Berényi Andrásné visszaemlékezéseiből (1973.):
1.
Kelj fel baba kelj fel
Itt van már a tejfel
Kis fakanalacska
Nagyapa csinálta
2.
Kelj fel, kelj fel kis Marcso
Vár a lavor a kancsó
Benne a jó hideg vízMegmosni a kezecskét
A nyakacskát fülecskét
Szemecskéből a csipát
Megcsókolni anyukát
Itt a kávé kalácska
Früstököljön Marcsoka.
Betyárnóták:
Patkó Bandi
Kocsmárosné maga sokat látott
Látott-e már egy lovon hét patkót
Ha nem látott. Jöjjön ide, láthat,
Négyet visel ez a derék állat.
Az ötödik saját magam neve,
Kettő meg a csizmámra van verve.
Viróczki
Iszik a betyár a csapon
Sír egy kislány az ablakon
Ne sírj kislány olyan nagyon,
Nem ütik a betyárt agyon.
Kis Vidróczki most gyere ki
Hat vármegye vár ideki
Mit ér nekem hat vármegye
Tizenkettő jöjjön ide.
Be is lőttek az ablakon,
Folyik a vér az asztalon
Kis Vidróczki szeretője zsebkendője
Az is csupa vér lett tőle.
Kis Vidróczki híres betyár
Megkaptad már a béredet
Varjú vágja ki a szemed
Megérdemelted a béred.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Tarnabod – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
A római katolikus plébánia mellett Tarnabodon 1770-ben már működött elemi iskola. Ekkor és 1772-ben is 8 gyerektanult írást, olvasást, latin névszó- és igeragozást, fogalmazást és hittant az intézményben. 1774-ben és 1775-ben 15-en jártak iskolába, a 6 fiú és 9 lány a hittan mellett csak olvasni tanultak. A tanító Bessenyei József volt, akinek az első évben a tanulók szülei fizettek egyenként 51 krajcárt. 1772-ben tanítói munkájáért már a községtől kapott javadalmat, ami ekkor 12 rajnai forint és 12 pozsonyi mérő búza volt. 1774-ben és 1775-ben a tanítói fizetés pontosan felére csökkent.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
A tarnabodi római katolikus iskolába 1819-ben 24 fiú és 19 fiú járt, holott az iskoláskorúak száma ennek kétszerese volt (75 fő). 1839-ben a római katolikus hitközség és Faigel Pál plébános költségén megépült az iskola épülete, mely egy tanteremből és folyosóból állt.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1857-től az elemi iskolában egy tanító oktatta a gyerekeket, 1884-ben egy segédtanító is segítette munkáját. A második tanítói álláshelyet 1900-ban szervezték. 1923-ban a két tantermes iskolában Molnár János és Borbáth Ilona tanított. 1924-től az iskolásoknak már három tanítója volt. 1933-ban az elemi népiskolai osztályok mellett általános továbbképző is működött.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb társulások, közösségek, melyek közéleti, szakmai, vallási, politikai és kulturális céllal országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Tarnabodon az első egyesület az 1893-ban megalakult Római Katolikus Földműves Temetkezési Egylet volt. 1910. január 19-én 210 fős létszámmal létrejött a Tarnabodi Gazdák Szövetsége, más néven a Gazdakör. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930-tól 1940-ig Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1938. október 30-án Önkéntes Tűzoltó Testületet hoztak létre.
A helyi művelődést segítette még a két világháború közötti időszakban a községi népkönyvtár és a Gazdakör népháza, amely különböző rendezvényeknek adott otthont.
Tarnabod – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Bod
Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség
Külterületi lakott helyei, pusztái1902-ben: Pusztabáb, Csörszárok-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983 Hevesi járás
1984–1990 Heves város
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Tarnabod – Földrajzi környezet
A falu a megye déli-középső részén, a Gyöngyösi-síkon található. Területe teraszos hordalékkúp-síkság, a tengerszint feletti magasság 100-200 m közötti.
A csapadék évente 550-600 mm, az évi középhőmérséklet 10°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000.
A falu határának északi részén a Tarna folyik.
Természetes növényzete elsősorban lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete csekély. Állatai kisvadak és madárfajok.
Talajai csernozjomok.
Kavicslelőhellyel rendelkezik.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Tarnabod – Népviselet
Női viselet
A nők ünnepi viselete volt a festő szoknya (kékfestő anyagból készült), vászonblúzzal (ingváll). Az ingváll eleje, nyaka, ujja piros és kék pamuttal ki volt merkelve (keresztszemes öltés). Az alsószoknyák alját kézzel slingolták, kék-piros színekkel – a menyasszony alsószoknyája fehérrel volt kivarrva. A szoknyához szintén piros-kék keresztszemes hímzéssel ellátott ünnepi vászon kötényt hordtak. A hímzést a kötény aljára varrták: gyakran koszorú motívumokat. A lányok hajadonfővel jártak, csak a mezei munkák alkalmával hordtak kendőt. A 20. század elején az ingváll mellett megjelent a hosszú ujjú nyárika is, ami gyári anyagokból, kartonból, selyemből készült. A szoknya is a nyárika anyagából készült.
Ünnepi alkalmakra cúgos cipőt, az aratáshoz bocskort húztak a lábukra.
Menyasszony viselet
A 20. század első felében a menyasszonyi ruha már gyári textíliából készült- fehér anyagból, beleszőtt selyemszálakkal. A bő szoknya aljára keskeny kék szalaggal befűzött csipkét varrtak, ilyennel díszítették a nyárika alját, farkát is. A kötény sima fehér selyemből készült, körben széles selyemcsipkével. A menyasszony kezében fehér rózsafűzért tartott a ceremóniák során, fején koszorút viselt.
Férfi viselet
A 20. század elején a férfiak ráncos csizmában, gatyában, vagy szűk ellenzős nadrágban jártak, a kis lajbijukat üveg, vagy pitykegombokkal díszítették. A legények viselete volt a darutollas kalap. Felsőkabátként bundát, vagy cifraszűrt borítottak magukra.
Vőlegényi viselet
A vőlegény sarkantyús csizmában vonult a nászmenetben, sötétkék posztónadrágja, a kis lajbija, és a rok (kabát) fekete zsinórozással volt díszítve. Mindehhez dohányszín nyakravalót kötött, a kalapja mellett kék szalagbokorral, gyönggyel díszített vőlegénybokrétát viselt.
Tarnabod – Népi építészet
A hagyományos lakóházak Tarnabodon vályogból épültek, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel, mestergerendás mennyezettel. A 18. század folyamán gerendavázas sövény falazatú nemesi kúria is épült a faluban. A nemesek körében használták először a követ is építőanyagként és ablakkeretként. A helyben található természetes tetőfedő anyagok: a nád és a zsúp korán átadták helyüket a cserépnek.
A 19. században szabadkémények vezették ki a boglyakemencék füstjét. Az 1930-as években már zárt kéményeket építettek, a II. világháború után pedig a kemencék nagy része kikerült az udvarra.
A nagyobb gazdák udvarán gerendavázas, zsilipelt falú búzás ház, „hambár” is épült.
Tarnabod – Településnéprajz
A település központi magja a templomteret körülölelő két utca: a Falu és a Fő utca volt. A zsellérek falurésze volt a Hatház, vagy Hatháza. A 20. században épült ki a Malom szög, a Kétház, vagy Cseszárok-part. 1920 majd 1945 után délen, a Boconádra vezető országút mentén terjeszkedett tovább a falu.
Általános volt a szalagtelek, soros elrendezéssel, több lakóházas porták is gyakran előfordultak.
Tarnabod – Vallás, felekezetek
Az 1332. évi pápai tizedjegyzék már említi templomát és Lőrinc nevű papját.
1696-ban Erdőtelekhez, 1716-tól Tarnamérához tartozott filiaként. 1708-ban Szent Miklós tiszteletére emeltek itt egy kis templomot Szent Miklós tiszteletére. 1769-ben Szent-Mihályi Mihály plébános saját költségén új templomot kezdett építeni. Többszöri püspöki segítséggel végül 1779-ben elkészült, a Szent Jobb tiszteletére.
1767-ben az egri püspökség felső-hevesi esperességéhez Kál anyaegyházhoz tartozott filiaként, 381 volt a római katolikusok lélekszáma.
1925: 1115 római katolikus. Római katolikus fiókegyháza Boconádhoz tartozik.
Tarnabod – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1550-ben 11 házban 22 nős férfi lakott. 1552-ben a törökök elpusztították, ez 1554-ben megismétlődött. Egy 1564. évi összeírás újonnan benépesült falunak mondja. Báb falu is elpusztult 1552-ben, de már nem népesült újra.
1701-ben 28 felnőtt adózó férfit írtak össze. 1715-ben 13, 1725-ben 21, 1735-ben 25, 1770-ben 30 telkes jobbágy és zsellér lakta. 1859-ben a telkes jobbágyok száma 58, a zselléreké 23 volt.
A II. József-féle népszámláláskor 84 család lakott 60 házban. 1851-ben 151 volt a családok száma, 96 a házaké (11 urasági, 45 telkes, 33 zsellér, 7 egyéb).
A lélekszám így alakult:
| 1787 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 466 fő | 546 fő | 528 fő | 630 fő | 641 fő | 728 fő | 831 fő | 795 fő | 835 fő |
1925: 1115 lélek. 197 ház 348 lakrésszel összesen, ebből 5 ház 9 lakrésszel van a tanyákon. Községháza, 2 iskola, kántorháza, tanítói lakás, tűzoltószertár, kovácsház, hullaház, templom, római katolikus harangozólakás.
1932: 1140 lélek. 236 ház, 390 lakrésszel. Középületek: gazdakör népháza, úrbéres legelőtársulat lakóháza és tenyészállatainak istállója.
Tarnabod – Birtoklástörténet
A középkorban a Kompolti család birtoka volt. 1522 után az Országh család birtokolta. 1570-ben Bodnak egy része Országh Borbála révén enyingi Török Ferencé, 1606-ban Nyáry Pálé lett. A másik rész 1600-ban Dersy Ilonáé, első férje Széky Ferenc, majd a második férje, Ujfalussy István is birtokhoz jutott a faluban. 1684-ben a Nyáry örökséget Huszár Imre bírta, míg a másik birtokrész az Almásy családé lett.
A 18. században Nyáry jogon a Hallerek lettek a főbirtokosok, a 19. században pedig az Almásyak.
1844-ben a majorsági és a jobbágyföldek elkülönítésekor az Almásyak 11 jobbágytelek birtokosai voltak, a Fáy nemzetség 5,5 telekkel, gróf Szapáry József és Orczy Károlyné 2,5–2,5 telekkel, a többi 6 közbirtokos pedig 1–1 jobbágytelekkel rendelkezett.
1897-ben a legnagyobb birtokosok:
Péchy Manó gróf örökösei 266 k.h.
1925-ben a legnagyobb birtokos:
Tarnabod Község Legeltető Társulata 136 k.h.
1935-ben a legnagyobb birtokosok:
Kassa István és neje 92 k.h.
Tarnabod község 105 k.h.
Tarnabod község úrbéresei 138 k.h.
Tarnabod község 105 k.h.
Tarnabod község úrbéresei 138 k.h.
Tarnabod – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A település neve a magyar Bod(amér) személynévből származik. A település felehetően a 11-12. században keletkezett. A Tarna- előtagot a falun áthaladó folyó kapcsán kapta, a 19. század közepétől.
Határában Báb a török alatt elpusztult falu létezett.
Tarnabod – Címer, pecsét
1718. évi pecsétjén halmon álló oroszlán három búzakalászt tart, mellette 1718. évszám, körirata: Nemes Curia Tarna Bodi Pecset.
Tarnabod pecsétje
A település mai címere csücskös talpú pajzs zöld pajzstalpán kék mezőben jobbra néző két lábon álló arany oroszlán jobb mellső mancsában három búzakalászt tart.
Tarnabod címere
Tarnabod – Első írásos, okleveles említés
1446: Bod, Bood