Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Szihalom – Híres emberek
Dövényi Nagy Lajos
(1906. december 12. Szihalom–1964. december Budapest)
Író, újságíró, rádióbemondó.
Bernáthy Sándor
(1949. április 7. Szihalom – 2012. január 13. Budapest)
Alkalmazott grafikus, festő, zenész.
Nahóczki Péter
Többszörös Terepíjász- és Teremíjász Magyar Bajnok, ötszörös Európa Bajnok, a „2013. év történelmi íjásza” cím birtokosa.
Szihalom Díszpolgárai (alapítva 2012-ben)
Sári Antal
(1925. március 2. Szihalmon – 2013. november 22.)
A falu templomának a II. világháborúban elvesztett harmadik harangját nem sikerült pótolni. Így 2009-évben ezt a harmadik harangot adományozta szeretett szülőfalujának, és a templomunknak Isten dicsőségére, Páduai Szent Antal tiszteletére és emlékére, az adott év március 13-án, mely harang az Egri Érsekség részéről áldásban részesült.
Dr. Hajnády Endre posztumusz
(1931. május. 8. Szihalom – 1995. április.19)
A Hajnády családból két generáción keresztül megbecsült orvosok dolgoztak a faluban.
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Szihalom – Művészettörténet
Római Katolikus Templom
Titulusa: Mária Mennybemenetele
barokk
1759
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2183
Hunyadi út
Építtető: Komáromi János egri prépost kanonok
Főoltár:
oltárasztal: Egri műhely 1764.
oltárfestmény: Menybemenetel, 1871 – festette: Szoldatics Ferenc (Jelzet: F. Szoldtics Pinxit A.D. 1871)
Mellékoltárok:
Nepomuki Szent János holttestének megtalálása, 1771
festette: Kracker János Lukács olaj, vászon 240×150 cm
Szent József, 1771
festette: Kracker János Lukács (J.j.l.: Ioan: Lucas Kracker pinx 771) olaj, vászon 240×150 cm
Szószék: rokokó mű az 1760-as évekből
Hordozható Mária: későbarokk baldachinban Sajóssy Alajos Madonnája és Pietája 1873-ból
Harangok: az első három harangot Komáromi János készíttette 1755-ben Budán. 1800-ban (a nagyharangot öntötte Huszár György) és 1866-ban (a kisharang öntve Egerben) lecserélve.
Orgona: 1858 (Mooser Lajos)
Falképek: 20. század
Feltehetően az államalapítás után, az egri egyházmegye alapításának idejétől a település az egri püspökség ősi birtokai közé tartozott, mely birtokjogot a tatárdúlás után IV. Béla oklevelében megerősített. A 13. század végétől kisebb adományok folytán a káptalan is birtokrészekhez jutott itt. A település egyházi fennhatóságából fakadó jelentősége alapján feltételezhető, hogy itt épülhetett meg az Isten háza azon Szent István-i rendelkezést követve, hogy minden tíz falunak egy templomot fel kellett építenie. Egy 1317-es birtokjogi vitát rendező okirat szerint a templom Szent Mihály tiszteletére volt szentelve [EKápMagL. 1-1-1-6.]. Az 1332-es és az 1337-es pápai tizedjegyzékben is említésre kerül a hitközség, mint amelynek papja a tizedet befizette. A falu török kori pusztulásával, többszöri felégetésével (1552, 1554, 1566) együtt valószínűleg az e kori temploma is megsemmisült, de az 1600-as években ismét lakják, lakói tizedet fizetnek (1633-tól a káptalannak) – tehát feltételezhető valamilyen templom léte. Egy 1733-ból származó irat (MDK.Fk.II.395.) szerit a templom áll, de állapota feltételezi a helyreállítást. 1746-ban boltíves lefedésű sekrestyéje van és kőtornya a harang számára. Titulusát is megtudjuk: Az Úr Mennybemenetele tiszteletére van felszentelve. [EÉrsEgyhL.canvis.]. Csak feltételezhető, hogy ez a templom a régi alapjaira lett felépítve.
A ma álló templom a falu kegyurának, az egri káptalannak, jelesül Komáromi János prépostkanonok saját költségén épült fel. Az enyhén kiugró homlok-rizalit kőkeretes kapuja fölött, az egyenes záródású magas szemöldökpárkányon tájékoztatásként felirat, a nyitott félkörös timpanonon faragott barokk kőkartouche-okba zárva pedig az egri káptalan sasos (Evangélista Szent János szimbóluma) címere domborodik. Az ovális pajzsdísz ormán infulát viselő szárnyas szeráffej látható. A szemöldökpárkány képszékében kronosztikonos vésett felirat olvasható:
AETERNI PATRIS FILIO
DEO – HOMINI EX VIRGINE GENITO
SUPERATIS HOSTIBUS SUIS IS CAELOS EVNTI
VOVOET
IOANNES KOMAROMI PRAEPOSIT DE
GAIDEL ARCHI DIA / BEREGIEN CVSTOS ET CANONI AGRIENSIS
A plébániatemplomról szóló 1829-es kánoni vizsgálat, mely építtetőként Komáromi Jánost nevezi meg tévesen írta, hogy 1788-ban épült, a kanonok ekkor már nem élt és a felirat kronosztikonja az 1759-es építési dátumot jelöli. (Ki kell igazítanunk Voit Pál nyomán Bóta Ernő 1885-ös, a szihalmi egyházról írt munkáját, aki a fölirat kronosztikonját hibásan, 1758-nak számolta.)
A falu közepén, enyhe magaslaton álló egyhajós, keletelt templom szoborfülkés Ny-i homlokzatát középrizalitjában álló torony hangsúlyozza. A kőfaragványos kapu felett tört-félköríves kórusablak, vele egy magasságban a homlokzat falában félköríves záródású egy-egy szoborfülke, bolthajtásaiban kagylós stukkódíszítéssel. A teljes főpárkányon a rizalitban timpanon ül. Felette ívelt peremű, befelé forduló és kőcsigákban végződő oromháromszög vezet át a toronyhoz. A toronysarkok pilaszterei rézsűsen visszametszettek, a torony mind a négy oldalán félkörös záródású ablak van, felettük órapárkányos toronylezárás órával, majd nyolcélű, kettőzött párnás, lanternás bádog toronysisak. Az első órát a község készíttette 1764-ben Farkas Sebestyén bíró idejében és 80 forintot illetve 20 köböl búzát fizettek a mesternek (1765. szeptember 20-a óta mutatja az időt). A templomhajó déli homlokzatán falpillérek között, két kosáríves, magasan álló ablaka van, a második alatt az ún. „koldusház” timpanonos oromzatú építménye áll. A hajóval azonos szélességű szentély kosáríves záródású, déli oldalán ablakkal. A kontyolt nyeregtetős sekrestye a templom északi falához simul.
A kapun belépve a csehsüveg boltozatos, kórusalját két zömök pillértörzs tagolja három szakaszra. Bal oldalon vezet fel a kórusra, a kő csigalépcső. Az orgonakarzat két félkörös, illetve középen kosáríves hevedereken pihen, s a pillértörzsek tovább futva hatalmas, három főtagú teljes párkányfejezetükről indul a kórusemelet két kisebb és a középső, igen magas emeleti kórusárkádja. Az orgonakarzat szalagfonadékos stukkóval díszített mellvédjének középső szakasza kissé kidomborodik. Az orgona mögül beáradó fény megtölti a templomteret. A visszafogott formaelemekkel tagolt illetve díszített négyzetes csehsüveg-boltozatos kétszakaszos templomhajó rendkívül magas belméretű, falait negyedpilaszterekkel kiegészített pillértörzsek tagolják és támasztják alá a merev kialakítású teljes főpárkányt és hordják a boltozat terhét. A lépcsővel megemelt szentély háromkaréjos kosárívvel öblösödik ki, s a hátsó karéj két oldalán fejezetes falpillérek hangsúlyozzák a főoltár helyét.
A templom építéséhez régi mendemondák kacsolódnak. A térségbeli különös nagyságát az előre látott népességszaporulattal vélik magyarázni, a templom fekvéséről pedig azt tartják, hogy küszöbe olyan magasan van, mint a mezőtárkányi templomnak a tornya. A „szegények” házban hosszú ideig elélhettek a hajléktalanok, a falu koldusai, de a 20. században már a férfiak ájtatosságának helye lett.
Főoltár
A két lépcsővel megemelt, fehérre mázolt szarkofág alakú kő-sztipesz előlapján faragott, aranyozott, rokokó cartouche-okban tálható az egri káptalan sasos címere. A fehér-arany tabernákulum elején az ajtaján lévő aranyozott kelyhet két, pilaszterről induló voluta fogja közre, hátul pedig befelé csavarodó rokokó díszű voluta tagokkal és egy hatalmas aranyozott rózsával díszített. Tetején két, gyertyatartókat fogó piciny angyalka, boltozatán pedig aranyozott rokokó tajtékdísz felett aranyozott, finom mívű feszület, oldalán szőlőfürtök és búzakalász (az eukarisztia szimbólumai). Az oltár két szélén egy-egy aranyozott szárnyú és lepelruhájú rokokó angyal, és négy, szépen faragott rokokó gyertyatartó van. A szentély kosáríves hátfalára helyezett, stukkódísszel keretezett, viszonylag egyszerű ökörszemes keretben lévő vászonra olajjal festett főoltárképet Szoldatics Ferenc nazarénus festő készítette. Jézus Mennybemenetelét ábrázoló derűs hangvételű és pompázatos színvilágú, mégis visszafogott szolidságú festmény az olaszos igazodású és a reneszánsz művészetet legmagasabb rangján kezelő alkotó a velencei nagy mester, Tiziano Assuntájáról vette a példát. Alul az apostolok csoportja, középen Péterrel és Pállal, középen a mennybe emelkedő Krisztus földön hagyott lábnyomát csókoló apostolokkal, a kép felső központi alakjaként a kék-piros öltözékben lebegő, kezét széttáró Megváltó arany sugárban tündöklő alakjával, akinek mennybe emelkedését lebegő angyalok kísérik. A kép a jelzése a lenti sziklatömbön olvasható:
F. SZOLDATICS
Pinxit
A.D.
1871
Az oltártól kissé távolabb egy Jézus Szíve és egy Szeplőtelen fogantatás-Mária szobra áll, melyet 1886-ban szentelt fel Klamopinszky Alajos lelkész. A közadakozásból (Bíró Teréz, Kós Anna, Kis Ferencné adományából) a tiroli (Sz. Ulrich in Grőden) Delagó József műhelyében készítették.
Mellékoltárok
A szentélyválasztó diadalív előtt rézsűsen állnak. A jobb oldali oltár fehérre mázolt, arannyal festett fa-sztipeszének sarkait levél alakú faragványok, előlapját aszimmetrikus rokokó cartouche-ban máltai kereszt, angyalfejjel díszített tabernákulumát leveles voluták díszíti. Kagylódíszes retabulumán faragott talapzaton fehérre festett fa szobrok – Szent Ambrus és Szent Ágoston egyházatyák – állnak. Az oltárkép Nepomuki Szent Jánost ábrázolja, ritka ikonográfiai megjelenéssel, bár mártíromságának történetét tökéletesen felelevenítve. Ábrázolásairól jól ismert öltözékben, karingben, a Moldva folyóparti szikláira dőlve aléltan fekszik, miután vízbe fojtott holttestét a partra vetették a hullámok. Imádkozó gyerekangyalok őrzik, közülük egyik csendre inti a hívőket, a másik kulcsot, a gyónási titok szimbólumát, tartja a kezében. A szent lábánál könyv és mártíromságára utaló pálmaág, a folyó hullámaiban pedig papi birétuma úszik. A háttérben vértanúságának helyszíne, a prágai Károly-híd. Az isteni szférában, fent pedig a szentre rátaláló szárnyas angyal bontakozik ki a felhőgomolyagból. A kép tört íves kerete kiváló rokokó munka, gazdagon faragott, áttört és aranyozott, oromcartouche-ában fehérre festett domborművű Mária arckép. Kracker János Lukács, Egerben élő bécsi festő műve 1771-ből. Szmrecsányi Miklós (1937), Eger barokk művészetének egyik korai feldolgozója úgy tudja, hogy Eszterházy Károly egri püspök megbízásából készültek, Karcker legfrissebb monográfiájában Jávor Anna a káptalan megrendeléseként írja le.
A baloldali mellékoltárképet szintén Kracker készítette, mint azt a kép bal oldalán a festett ajtókeret lábazatán olvashatjuk is:
IOan: Lucas
Kracker Pinx.
771
A kép kerete a jobb oldali mellékoltáréval azonos, tehát egyidejű megrendelésről van szó, de a keretet felül, az oromcartouche-ban, a töviskoszorús Jézus fejének művészi domborműve díszíti. Az oltármenza posztamensein Szent Rókus és Szent Sebestyén alakja áll. Az olaj-vászon oltárképen, a rusztikus sötét szobabelsőben, ólomszemes ablak előtt Szent József kékes-szürke világos ingben és dohánybarna köpenyben ábrázolt alakja látható, aki a gyalupadra ültetett ruhátlan Kis Jézus mellett térdel, s kezét áhítattal csókolja meg. Bal kezével óvón karolja át a gyermeket, s közösen tartják József attribútumát, a liliomos botot. Fönt angyalfejecskék, lent az előtérben zsánerszerűen ábrázolt, kosárba helyezett ácsszerszámok utalnak Jézus nevelőapjának foglalkozására. A képek a Karcker életműben, de a magyarországi barokk festészetben is számon tartott, jelentős alkotások, a szihalmi templom berendezésének legbecsesebb darabjai.
Szószék
A templomhajó bal oldalán került elhelyezésre. Fehérre festett hajlított íves háromcikkelyes teste stukkót utánzó levéldíszes aranyozott faragványokkal díszített. A kosár élein körben a négy evangélista (Márk, Máté, Lukács, János) felhőcsomókon álló, aranyozott köntösű, igen finoman faragott, kvalitásos szobrocskája áll. Függönyös hangvetőjének mennyezetén a szétnyitott szárnyú Szentlélek-galamb, ormán a Salvator Mudi szép szoboralakja áll. Az 1860-as évek rokokó művészetének előkelő, szép darabja.
Hordozható Mária
Faragott fa kápolnája az 1800-as évek elején készült, későbarokk mű. A korinthoszi fejezetes oszlopokon négy szögletes csigából induló volutás, bojtdíszes baldachin alatt félköríves, áttört, aranyozott akantuszos, Mária monogrammal koronázott képszekrényében kétoldalas festményt van: az örvendetes (Madonna a kis Jézussal) és a fájdalmas (Pietá) Máriát ábrázolják. Sajóssy Alajos egri piktor alkotásai 1873-ból. A kép a hívek adakozásából készült.
Sajóssy Alajos két másik nagyméretű alkotása is a templom dísze: a hajó jobb oldali falán a Fájdalmas Szűz Mária (Pietá), bal oldali falán Mária neveltetését (Szent Anna tanítja a gyermek Máriát) ábrázoló festmény tűnik ki a stációképek sorából.
A templom egyéb berendezési tárgyai, a gyóntatószék (Eger, 1790 körül), a sekrestyeszekrény (1770, Eger), a kovácsoltvas rokokó csengőkonzol, a püspöki trón, (1780 körül) az egri barokk-rokokó művészet kvalitásos termékei csak úgy, mint a liturgikus tárgyak, az aranyozott kelyhek (egyik Bécsi munka), a féldrágakövekkel díszített aranyozott réz úrmutató vagy a pacificale. Többségül az 1700-as évek közepe táján készült Egerben.
Komáromi János, a templom építtetője három harangot készíttetett 1755-ben. A legkisebbet 1866-ban újra öntötték (1 mázas 6 font). Fölirata szerint Szent István tiszteletére szentelték. A középső, Budán öntött harang megmaradt eredeti formájában (2 mázsa 33 font). Fölirata: „S.S. Joannes Baptista et Evangelista orate pronobis. Pro ecclesiae templo Szihalmiensis curravit Joannes Komáromy Ecclesiae Cathedralis Agriensis Canonicus et Custos. F.f.”. A harmadik a nagy harang, amely szintén Budán készült 1800-ban, a következő leirattal van ellátva: uravit Georgius Huszar Molitor Sósrévensis. Per ascensionem a poenis inferni libera, nos Jesu.” (3 mázsa 85 font). A sósrévi molnár, Huszár György öntette.
Római katolikus plébániaház
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 11277
1794
Tervezte: Povolini János egri építőmester
Az egyszintes épület tervei fennmaradtak a Heves Megyei Levéltárban. [EKápMagL. Tervek.II. 75 a-b.] A plébániaház a templomtól délre a főút mellett épült szabadon álló, oromfalas, nyeregtetős épület, eredetileg kontyolt tetővel. A faltükrökkel tagolt rizalitos homlokzatán a+b+b+a kiosztású ablakok között mélyített faltükrös tagolást alkalmaztak. Oldalhomlokzatán két-két ablak, közöttük itt is faltükrök tették dinamikussá a falfelületet. Oromzatában körablak, udvari homlokzatán négy befalazott, kosáríves árkádját később beüvegezték. Eredeti homlokzattagoló elemei az utolsó felújításkor a főhomlokzatról eltűntek, kőkeretes ablakait többször kicserélték, jelenleg az ablakok keretelés nélküliek. Egyedüli homlokzattagolás a déli oldalon maradt meg az 1997-es újravakolás után.
Ecce Homo szobor
Műemléki védelem alatt nem áll
1822
Templom előtti téren
Emeltette: a Mlinko család
A templom bejárata előtt, lépcsős márványtalapzaton, párkányos pillértörzsön emelkedő karcsú toszkán márványoszlop tetején fából faragott, színezett – népies felfogású – megszégyenített, tövis koronás, piros köpenybe öltöztetett, megostorozott, ülő Jézus szobor. Kezében mártíromságának pálmaága.
Talapzatán 1822-es évszám és olvashatatlan felirat van. Keresztúti ájtatos ének lehetett:
„Szent testednek sebei
Vérrel buzgó kékeit
Aki látja és nem sír
Élő hittel az nem bír.”
Úgy tudják, hogy az alapító katona korában, Olaszországban látott ilyet, és úgy meghatotta, hogy itthon elkészíttette a mását.
Mária-Oszlop
Műemléki védelem alatt nem áll
1801
A plébániaház előtti térségen található.
Csigadíszes pillérre helyezett füzérdísszel kombinált ion fejezetes oszlop tetején áll a kőszobor. Kígyóval körülfont földgömbön taposó, merész testtartású, barokkosan mozgalmas, Immaculata.
Mária-Oszlop
Ideiglenes műemléki védelem alatt áll
1806
Állíttatta: Huszár György sósrévi molnár
Hunyadi úton, a templom közelében lévő kis téren áll.
Korábban a temető déli szögletében állt, a régi országút mentén. A keresztség nélkül elhalt kisdedeket temették köré. 1883 tavaszán a vasútállomásra kivezető, szemerei országút mentén állították fel, fás környezetben. Bóta Ernő káplán írta róla 1885-ben: „E szögleten igen jó helye van, a községet díszesíti, mert e részen eddig semmiféle vallásos jelvény nem volt. A hívek most már egyszer-másszor, mint nagyböjtben, kijárnak ahhoz ájtatoskodni, sőt Szűz Máriát jelesebb s nyilvános ünnepein délután, litánia végeztével, nagy részben kivonulnak oda ájtatos énekek zengedezése közt. Szombaton és vasárnap, valamit Szűz Mária ünnepei estéin világot gyújtanak az ő tiszteletére, e szoborra alkalmazott lámpában.” Állapota kielégítő! A rajta lévő felirat nem olvasható és festék lepergés is van itt-ott.
Nepomuki Szent János szobor
A szobor elpusztult. Műemléki védettség alatt nem állt. Azonosító: 11845
1806
későbarokk faragott, színezet kőszobor
Fő út 53.
Állíttatta: Huszár György sósrévi molnár
A füzesabonyi-mezőkövesdi műút és a község főútvonalának elágazásában állt volutás kőpilléren. Szent János ünnepének hetében naponként este körmenetben vonultak fel a hívek a szoborhoz.
Szent Vendel szobor
A szobor elpusztult. Műemléki védettség alatt nem állt
A gazdák és az állatok védőszentjének kőszobrát a régi budapesti-kassai út mellett állították fel. A kőtalapzaton a védőszent alakja mellett egy bárány volt kifaragva. Szent Vendel napján körmenetben vonultak hozzá a hívek.
KÁLVÁRIA
Műemléki védelem alatt nem áll
1858
A község észak-nyugati szélén, a füzesabonyi-mezőkövesdi műút mellett, enyhe domboldalon alakították ki, fák között. Története az 1848-49-es szabadságharcig nyúlik vissza. Két 48-as fogoly szabadulása után, 1851-ben keresztet állítottak. 1857-ben a helyi földesúrtól megszerzett, terméketlen, vizenyős vidéket szemelték ki és állítottak fel három keresztet Schmidt János kántor, Boda Pál és a hozzájuk csatlakozó Dobos István és Ferenc valamint Serfőző József. Ezt követte a Kálvária létrehozása, bár lassan haladt az építkezés. Pénzgyűjtést szerveztek, s „a legutolsó koldusig mindenki adott valamennyit, amit tehetsége és buzgalma hozta magával.„ (Bóta Ernő, 1885) Az egri érsek is hozzájárult a megvalósításhoz 50 forinttal, Lévay egri nagyprépost pedig a halott Jézust ábrázoló szoborra adott pénzt. A kivitelezésében a helyiek tevőlegesen részt vettek, összesen 2140 kerekes napszámossal és 3460 kézi napszámossal. 1858. október 30-án Bauer György egri szobrásszal és Brankovis János szomolyai kőfaragóval is megkötötték a szerződést a stációk elkészítésére és a képek kifaragására. Bartakovics Béla egri érsek 1859-ben, a Szent Kereszt felmagasztalásának napján szentelte fel. Az ünnepségre nagyon sokan eljöttek, még a környező településekről is. Több mint 6000 fő, 26 pappal. A 14 stációépítmény későklasszicizáló stílusban épült, szomolyai kőből van kifaragva, párkányos oromzatukon vasból készült kis kereszttel. A vasajtókkal zárható fülkékben élénk színekkel festett, illetve átfestett, népies jellegű domborműveken (1859) követhető végig Jézus Golgotajárása.
- stáció: Jézus a Getszemáni kertben térden állva imádkozik (Dobos István és Ferenc állíttatta)
- stáció: Krisztust egy angyal bátorítja (Boda Pálné)
- stáció: Júdás elárulja Jézust (Schmidt János)
- stáció: Jézus a főpapok előtt (Boda József)
- stáció: Krisztus Pilátus előtt (Boda Ferencz)
- stáció: Jézus egy oszlophoz van kötve (Koós Imre és Gábor)
- Jézus ül, hátán a palást, fején töviskorona – Kigúnyolása (Kovács Antal)
- stáció: Megkötözött Jézus (Kotán Ignác)
- stáció: Pilátus átadja Jézust a zsidóknak (Kovács Richard)
10. stáció: Jézus elesik a kereszttel (Orosz István, sósrévi molnár)
11. stáció: Cirenei Simon segít Jézusnak és Veronika kendővel (kettős jelenet) (Bernáth József és István)
12. stáció: Jézus találkozik édesanyjával (Mihály Márton vezette rózsafüzér társulat)
13. stáció: Jézust megfosztják ruháitól (Kis Ignác, Kis Gergelyné, Kis Pálné)
14. stáció: Jézus a keresztfán (Tuza Ferenc és Ködmön János)
A hetedik és a nyolcadik stáció között áll a Golgota, melynek földet hordtak össze. A tetején, a három kereszten pléhkorpuszok. Kőlépcsőn közelíthető meg Krisztus keresztje. A szentsír kápolna ajtaja felett felirat: Meghalt. Barlangkápolnája dongaboltozattal fedet üreg, épített oltárral, az oltár mögött a Megváltó fába faragott barokk szobra fekszik, kovácsolt vaskapuval.
Érseki rendelet szólt arról, hogy ünnepi szent misét tarthatnak a Kálvárián a szent kereszt feltalálása és felmagasztalása napján, fekete vasárnap és a nagyböjt péntekén. 1883-ban, a 25 éves jubileumon a pápa teljes búcsút engedélyezett a kereszt felmagasztalásának ünnepén.
Az első világháború után szükség volt a helyreállításra, melyet Győrffy László káptalani tiszt finanszírozott, majd 1959-ben ismét felújították.
Szihalom – Hadtörténet
Árpád-kor
Szihalom a mai dél-hevesi térség települései között azon kevesek egyike, ahol már a korai Árpád-korban vár állott. A százdi apátság 1067-ben kelt alapítólevele alapján elmondhatjuk, hogy az említett esztendőig a vár bizonyosan uralkodói kézben volt, ezt követően az apátság, majd az egri püspökség birtokát képezte. Ez a tény egyben feltételezi a vár jelentőségének fokozatos csökkenését, és elképzelhető, hogy a tatárjárás idején pusztán csak birtokközpontként funkcionált, erődítményként nem jelentett komoly akadályt az ostromhoz is értő mongoloknak.
A vár védelmét – legalább részben – besenyők láthatták el az első Árpádok alatt, amelyről szintén tanúskodik a fentebb említett oklevél. 1067-ben 10 besenyő lovas szolga (tulajdonképpen könnyűlovas katona) is élt a településen, a falu határának egyes pontjai pedig szintén e népelem jelenlétéről tanúskodnak: besenyők kútja, besenyők sírjai (…ad sepulturas Bissenorum).
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Szihalom eleinte katonai jellegű falu lehetett, mivel a besenyők a 10-11. század során katonai segédnépként szerepelnek a magyar királyság területén. Uralkodóink – a székelyekhez hasonlóan – elsősorban felderítésre, portyázásra használták a besenyő könnyűlovasokat, pl. I. András (1046-1060) sikerrel alkalmazta őket a Magyarországra törő III. Henrik császár csapatai ellen. Másrészt, a várakban szolgálók feladata volt a Poroszló–Eger útvonal egy adott szakaszának ellenőrzése, az út karban tartása és a vár ellátása. Később, a vár és a falu egyházi kézbe kerülésével a besenyők hadi szolgálatai háttérbe szorulhattak, a kereszténységet felvéve gyorsan asszimilálódtak a középkori magyarságba.
Pálóczi Horváth András a Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon (in: Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön) című tanulmányában feltételezi, hogy a hevesi és kelet-borsodi (köztük a szihalmi) népesség, még az első, Taksony fejedelem idején, a krónikákban Thonuzoba, besenyő előkelő nevével fémjelzett 10. századi beköltözéssel került hazánkba. Később Géza fejedelem (973-997) és I. (Szent) István (997-1000/1001-1038) alatt folytatódik a beáramlás. Uralkodóink ezeket a besenyő csoportokat a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére telepítik.
Az államban betöltött helyzetük jobb megértéséhez figyeljük meg, hogyan ábrázolja a besenyők magyarországi jogállását Pálóczi Horváth András:
„A besenyők jogairól és kötelezettségeiről a betelepedéshez közeli időkből nincsenek adataink, XIII-XIV. századi oklevelekből próbálunk visszakövetkeztetni. Nyilvánvaló, hogy a magyar fejedelem vagy a király környezetében élő előkelő besenyők, a hadifogolyként Magyarországra hurcolt szolganépek és a vendégként befogadott besenyő csoportok más-más jogállással rendelkeztek. A királyi birtokokon letelepített, kollektív szabadságot (libertas Bissenorum) élvező besenyők katonai szolgálattal tartoztak a királynak, és közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak. Szabadságjogaik adó- és vámkedvezménnyel jártak. Saját főembereik (comes) irányították a magyar harcos jobbágyokhoz (miles) hasonló katonáskodó réteget és a közrendű besenyőket. A XIII. századtól kezdve a katonáskodó réteg tagjai igyekeztek nemesi jogokra és magánbirtokokra szert tenni, egyesek bekerültek az országos nemesek sorába, a közrendűek közül pedig sokan szolgasorba süllyedtek.” (Zúduló sasok, 16.)
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Szihalom területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A katonai szolgálatra kötelezett férfiak ekkor minden bizonnyal vagy a földvárban, vagy I. (Szent) László (1077-1095) horvát földön hódító, a kun betörés hírére hazainduló seregében voltak. Mivel a portyázó kunok súlyos vereséget szenvedtek a magyar királytól, aki a fogságba esetteket is kiszabadította, a rablott zsákmánnyal együtt, a veszteségeket elhanyagolhatónak tekinthetjük.
A következő eseménysor az előzőnél sokkal mélyebb nyomot hagyott Szihalom területén. Az 1241-1242. évi tatárjárás során a mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előörs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor felderítése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, de a menekülő Tomaj nembeli Dénes nádor még ennél is sebesebben nyargalt, átlagosan 125 km-t tett meg naponta)
A muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Így jártak a Szihalom területén fekvő települések is. A mongol pusztítás sikerét nagyban elősegítette a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Szihalom várának eljelentéktelenedését tükrözheti az a tény, hogy a mongoloknak nem tudott hathatósan ellenállni, az okleveles emlékanyagban nincs erről információnk.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket. A település feltételezhetően részese lehetett a viszály eseményeinek.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Szihalom is a portya útvonalában volt, elképzelhető, hogy a mongolok felprédálták.
Szihalom a török hódoltság idején
A török 1544-ben már eléri Szihalmot is (de még nem uralta teljesen a vidéket). Az 1548-as török adóösszeírásban a falu már szerepel, melyet megerősít az 1550-es összeírás is. 1552-ben, Eger ostromakor a törökök felégették (a falu északkeleti részén öt ház maradt meg, mely területet azóta is, „Öt-ház” néven ismerik). 1554-ben a füleki pasa pusztította el, 1566-ban a tatárok égették fel, elhurcoltak két lakost, három meghalt. 1596-ban ismét népes. A 17. század közepén Rézmán basa az egri vár tartozékaként használta a falu határában az un. Basarétet. Szihalom 1699-ben is pusztán állt.
Szihalom a Rákóczi-szabadságharc idején
A falu népe a török harcokat követően is néptelen, a Rákóczi szabadságharcot követő években lett csak népes. 1706 novemberének első két napján Rákóczi fejedelem a pusztafaluban táborozott, innen figyelte a labancok mozgását.
Szihalom 1848-49-ben
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – délután Máriássynak jelentés érkezett, hogy Szihalom felől a császári csapatok közelednek. A megkezdődött harc késő délután ágyúcsatában végződött. Az ellenség a Szihalom, Besenyő, Tárkány vonalon állt fel. Krasznai Péter volt 1848/49-es kemecsei honvéd altiszt, – aki Egerben volt joghallgató -, „Naplójegyzetei”-ben azt írta, „Még a Kápolnától visszavonuló seregnek utócsapatja alig érkezett be a többi seregrészekhez, amidőn Szihalom felől nagyszámú lovasság (osztrák) törtetett elő. Mire az utócsapatból kivált egy divízió Vilmos huszár, egy divízió Vürtenberg huszár és a jóval nagyobb számú ellenséges lovasságot megrohanta, alig néhány percnyi vagdalkózás után szétszórták őket, mintegy hetvenet levágtak közülük, azalatt egy portyázásból visszajövő Hunyady huszárszázad a menekülő hét ágyúra reácsapva munitiós szekereivel, s legénysége nagy részével elfogta, miben a mi osztályunkhoz tartozó Leel huszárok is segítségükre voltak, ezen összecsapás annál érdekesebb volt, mivel az a magyar tábor előtt igen közel történvén mindannyian legszebben láthattuk.”
1849. március 18-án Görgei megszállta a falut, hogy fedezze a magyar fősereg három hadtestének átkelését Poroszlónál.
Az I. és II. világháború áldozatai Szihalomban
| Albert József | Kiss József | Potencsik András |
| Albert László | Kiss Lajos | Popovics János |
| Antal János | Kiss Márton | Póczos József |
| Antal Joachim | Kiss Pál | Sári Ferenc |
| Antal Miklós | Kiss Richárd | Sári Sándor |
| Antal Pál | Koós István | Simon István |
| Ács István | Koós László | Simon Sándor |
| Ádám László | Koós Pál | Szabó Antal |
| Balogh András | Kovács Imre | Talmács Ambruzs |
| Bernáth István | Kovács István | Tóth Antal |
| Boda Ambrúzs | Kovács János | Tóth István |
| Boda Antal | Kovács Joachim | Tóth József |
| Boda Emil | Kovács József | Tóth Sándor |
| Boda József | Kovács Károly | Tuza András |
| Both István | Kovács Miklós | Tuza Ferenc |
| Bregli János | Kovács Pál | Tuza József |
| Csanálosi László | Kovács Sándor | Tuza Lajos |
| Csík László | Kristály Bertalan | Tuza Pál |
| Csík Sándor | Krizsai József | Urbán Sándor |
| Dobos András | Kürti Gáspár | Varga Antal |
| Erdős László | Kürti József | Varga József |
| Farkas Imre | Majoros Miklós | Venesz János |
| Farkas János | Mák János | Veres Miklós |
| Farkas Pál | Mengyi Sádor | Vincze István |
| Ferencz Ádám | Mihály Antal | Vincze Joachim |
| Ferencz János | Mihály Joachim | Vincze József |
| Gál János | Mihály József | Vincze Pál |
| Gerecz Miklós | Mihály Miklós | Vona János |
| Joó József | Mihály Sándor | Zelei József |
| Kapus László | Molnár Antal | Zelei Miklós |
| Katkó Lajos | Molnár Barnabás | Kovács Antal |
| Katkó Lajosné | Molnár Mihály | Fekete István |
| Katkó Sándor | Nagy József | Frank Irén |
| Kálmán Bertalan | Nagy Mihály | Steinfeld Aranka |
| Kiss Antal | Papp Balázs | Braun Ármin |
| Kiss Joachim | Pálfalvi Antal |
Szihalom – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
A II. világháború során 1944. november 10-ről 11-re virradó éjjel a magtár mellett lakások is leégtek, találat érte a templomot is.
1970-ben árvíz pusztított a faluban.
Szihalom – Mesterségek
A település lakóinak életében igen fontos szerepe volt a kender feldolgozásának.
Kendermunkák
A kender áztatása után az első törés eszköze volt a bitó, majd a tiló.
Töretni a maklári és a mezőszemerei malmokhoz hordták a kenderkötegeket. Tíz marék kendert összekötve volt egy „bunkó ajja”. A 20. század elején egy családnak átlagosan 10-12 „bunkó ajja” kendere volt.
A töretés után következett a kötegek kifésülése, „csinálása”. A gerebenezés után kikerülő minőségi csoportok: „feji, tincsi, csepűji.” A fejit a tincsivel összefonva vászon lett belőle. A csepűből zsák lett.
Az 1930-as években a pap szakácsnője tanította szövésre a falubeli lányokat.
A fonás téli munka volt, mely egyben szórakozási alkalmat is jelentett. A kemencében kalácsot, pecsenyét sütöttek.
A fonók az 1920-as években lassan megszűntek, a munkát – a kender fonását – azonban tovább folytatták. Az 1950-es években, amikor felszámolták a kenderföldeket, akkor szűnt meg, eltűntek a házi szőttesek.
Az 1930-as években 22 iparos dolgozott a faluban: 3 asztalos, 4 kovács, 5 cipész, 2 kerékgyártó, 2 kőműves, 1 borbély, 1 szabó, 2 mészáros.
Szihalom legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
kovácsok:
– Berlinszky János kovácsmester. Mezőkövesdi út.
– Ficsor Dezső kovácsmester. Alvégi műhely.
– Kovács Lajos kovács és patkoló mester. Fő u.
– Sztrehó Antal gépész-kovács mester. Mezőkövesdi út. Bércsépléssel is foglalkozik.
Kiss Pál és Kotkó József, Pajtók Balázs cipészeknek, Stefán József kádármesternek, Kovács Lajos borbélynak volt még műhelye a településen.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Szihalom – Galéria
Szihalom – Gazdálkodás
A káptalani uradalom birtokán elsősorban búzát és kukoricát, de rozst, cukorrépát, burgonyát és hüvelyeseket is termesztettek. Az állatállomány szarvasmarhákból, lovakból, juhokból és sertésekből állt. A gazdaságot az uradalmi intéző vezette. Az állatokat az uradalmi juhász, csikós, csordás és kanász gondozta. A tavaszi kapásmunkákra külön summásokat alkalmaztak havonta 1 mázsa 25 kg búzáért vagy 20 pengőért és 2 kg szalonnáért.
Az uradalom az első világháború után áttért a belterjes gazdálkodásra, így a részes aratók számát felére csökkentette, a tavaszi kapások számát megduplázta. A káptalan birtokait, állatállományát, épületeit és eszközeit államosították, felosztották.
Az uradalom meghatározta a faluban élő gazdák termelését is.
Az első világháború után megjelent a nemes búza vetőmag, a lencse, a dinnye és a szőlő is. A szántóföldi gabonatermesztésben a vetésforgó 50 %-a kalászos, 30 %-a takarmány, 20 %-a kapás, ugart nem hagytak.
A faluban 5 holdas bolgárkertészet is működött, 40-50 holdon görögdinnyét is termesztettek.
A kertszőlők az első világháború után váltak jellemzővé, házi szükségletre műveltek saszlát, mézes fehéret, rizlinget, és ottonelt, kb. 15-20 holdon.
A nagygazdák gazdaközösségben éltek a kevesebb földdel rendelkező gazdákkal, hogy a munkában kölcsönösen segíthessék egymást.
Bogárhátú tehénistálló 1959.
Szihalom – Lakáskultúra
A 19. század végétől az első szoba tisztaszoba lett, reprezentatív szerepet átvéve. A mindennapok a konyhában és a hátsó-, lakószobában zajlottak.
A 18-19. századig a bútorok középkori technikával készültek, pl. az ácsolt ládák, a kecskelábú asztalok és az evőszékek.
A szihalmi ácsolt láda leggyakrabban díszített deszkákból összeállított, fedéllel készült. Hornyolóval, körzővel díszítették, leggyakrabban geometrikus formákkal, majd növényi ornamentikával és kereszt alakkal. A legszebb ábrázolásokon ember forma jelenik meg.
A szihalmi tájház ácsolt ládájának díszítményei között különlegességnek számít az emberábrázolás.
A lakószobában az ajtó melletti sarokban állt a kemence, vele szemben állt a kecskelábas asztal. Mögötte a fal mellett hosszan L-alakban a lóca. A saroktékán Bibliát, szentek szobrait, iratokat, pálinkát tartottak.
Az asztalosok által készített festett bútorok a 19. század utolsó harmadában jelentek meg. A környék híres bútorkészítő központja volt Miskolc. A miskolci bútorok tulajdonsága volt a színes, olajzöld, kék, fekete, majd vörös és fekete márványozású alapszínre festett virágdíszítés. A mezőkövesdi asztalosok a miskolciaktól vették át a díszítőelemeket. Ilyen bútorok kerültek Szihalomra is.
A tájházban látható nyoszolyán – ahogy helyben mondják kosolyán – 1913-as évszám van, a készítés ideje. Sötét alapon, festett sárga és piros virágokkal. A legtöbb családnak volt ilyen nyoszolyája.
Az ágyakat felvetették, deszkára pakolták a díszesen hímzett párnákat, dunnákat. A szobák berendezésének szép darabjai voltak a festett ládák, a tulipános menyasszonyi ládák.
Később a polgárosodó ízlésnek megfelelően az asztalosok flóderos sublótokat – 3-5 fiókos bútorokat – esztergált lábú asztalokat, székeket készítettek, megjelentek a magas, kétajtós szekrények is.
A padokat a századfordulón kiszorították a karos lócák. Ezzel párhuzamosan a szoba berendezése is megváltozott. A karospad az ablakok elé került, a két ágy az ablak melletti sarkokba. A székek az ágyak előtt álltak párban.
Az udvarra néző ablak alatt állt a sublót, rajta porcelánbögrék, poharak, emléktárgyak, feszület, családi fotók. A falakat szentképek és családi fotók díszítették.
A konyha- a pitar – volt a sütés-főzés helyszíne. Belső részét boltív választotta el, melyet festett tányérokkal díszítettek.
Irodalom:
Sári Zsolt: Szihalom anno. Fejezetek a falu múltjából. Szihalom, 2007. 89-92.
A tájház berendezése a 20. század elejének, valamint az 1920-as, 1930-as évek lakókultúráját, bútorzatát, viseletét, valamint konyhai és gazdálkodási eszközeit mutatja be fotókkal és dokumentumokkal kiegészítve.
A tájház épülete talán az egyetlen épület a településen, amelyen a megépítését követően lényeges átalakítások nem történtek. A 19. század végén épült, mestergerendás, háromosztatú, vályogfalazatú, boglyakemencés ház, döngölt föld padozattal. Az épülethez eredetileg több gazdasági épület tartozott, azonban ezekből ma csak a lakóházzal egybeépített „hambár” található meg.
Tájház:
http://www.szeporszag.hu/T%C3%A1jh%C3%A1z+-+Szihalom.latnivalo
-
- Bölcső. Szihalom. Joó Csaba magángyűjteménye.
-
- Cifrázott kereszt körbe foglalkva, ácsolt ládán. Szihalom Joó Csaba magángyűjteménye
-
- Emberábrázolás ácsolt ládán Szihalom. Joó Csaba magángyűjteménye.
-
- Szuszékból lisztet mérő edény, ficsor. Simon Antalnál (szül. kb. 1890.) fotó 1953.
-
- Szabadkéményes konyha padkája. 1974.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Szihalom – Épített örökség
A település középkori templomának létét csak a pápai tizedjegyzékek bizonyítják: 1335-ben ugyanis említik a szihalmi templom plébánosát, aki nem fizetett tizedet. Bár az épület léte ez alapján nem kétséges, sajnos több adatunk nincs róla e korszakból. Ismert olyan elmélet is, miszerint a ma már nem létező, Szihalommal egykor szomszédos Csépes falu Szent Mihály tiszteletére szentelt temploma lett volna Szihalom temploma is, ezt azonban semmi sem bizonyítja. Az viszont biztos, hogy az 1670-es években már hallunk Szihalom plébánosáról; 1733-ban pedig a kőből épült romos templomot is említik. Ez valószínűleg a középkori eredetű, de a török időkben megrongálódott épület lehetett. A mai templom az 1750-es évek végén épült; arról azonban nem rendelkezünk egyértelmű információkkal, hogy a középkori helyén, esetleg annak alapjain, vagy más helyen, újonnan emelték.
Szihalom – Régészeti áttekintés
Szihalom, Földvár
A lelőhely a község belterületének délnyugati részén emelkedik 4 m magasan, a Bem utcában, a Rima-patak egyik enyhe meanderében, a keleti, bal oldali parton található. Foltiny János 1868-1869. évi ásatásai után a halom egy részét elhordták, majd a pusztítást megakadályozandó, 1885-ben helyreállították és a helyi kálvária kőkeresztjét áthozták a domb tetejére. Az 1950-es években a halomtól 30-40 m-re kiépült, de még a lelőhelyhez tartozó Bem apó utca 20, 39 és 41. hrsz. telkeken csontvázas sírok kerültek elő. A hatvani, füzesabonyi és halomsíros kultúrák idején lakott, árokkal megerődített, 3,8 méteres rétegsorral rendelkező halomhoz nagyobb kiterjedésű horizontális telep tartozott. Feltételezhető, hogy a Földvár területén 1868-69-ben és a Bem apó u. zónájában 1950-es években megfigyelt 10-11. századi temető az őskori településhalom területére is kiterjedt. (Galván Károly helyszíni szemle 1955., Nagy Levente helyszíni szemle 2010.)
Szihalom, Hátszeg I.
A miskolci vasút melletti bányától 200 m-re található lelőhelyen szarmata településrészlet került feltárásra. (Ács Csilla ásatása 1999.)
Szihalom, Hátszeg II.
A Füzesabonyból Szihalomba vezető földút É-i oldalán lévő dombon őskori telepjelenségeket bontottak ki. (Ács Csilla ásatása 1999.)
Szihalom, Pamlényi tábla
A lelőhely az M3-as autópálya nyomvonalán a Mezőszemerére vezető műút két oldalán található. Az előkerült régészeti anyag több régészeti korszakba sorolható: újkőkori, rézkori, bronzkori, vaskori, császárkori szarmata népvándorláskori és középkori szórványos illetve intenzívebb telepnyomok és temetkezések. (Váradi Adél ásatása 1995-1997., 2001-2002.)
Szihalom, Budaszög
A lelőhely az M3-as autópálya nyomvonalán Füzesabony és Szihalom közös külterületi határán, a terepből alig kiemelkedő sekély dombháton van. A feltárás során népvándorlás kori sírok és Árpád-kori település objektumok kerültek kibontásra. (Fodor László ásatása 1995-1997.)
Szihalom, Sóhajtó
A lelőhely az M3-as autópálya nyomvonalán Szihalom-Mezőszemere műúttól Ny-ra 200 m, egy É-D irányú mélyedés és a Rima patak mesterséges medre között van. Több régészeti korszak emlékeit tárták fel: újkőkori, késő rézkori, késő bronzkori, vaskori, Árpád-kori településrészleteket és középső rézkori temetőt. (Szabó János József ásatása 1995-1997.)
Szihalom, Kocsordos
A lelőhelyen az M-3-as autópálya nyomvonalán Szihalomtól Ny-ra 1 km, egy ÉNy-DK-i dűlőúttól K-re 300 m újkőkori telepjelenségek kerültek elő. (Domboróczki László ásatása 1995.)
Szihalom, Kisremiz
Szihalomtól 2,5 km Ny-ra a Görbe-ér Ny-i kanyarulatának belsejében, egy igen magas dombon szarmata kerámiatöredékek gyűjtöttek. (Szabó János József 1992.)
Szihalom, Sósrévi-Cinegehalmi-dűlő
A 3. sz. műút és a miskolci vasút között működő kavicsbányától D-re és K-re lévő területen szarmata kerámiatöredékeket gyűjtöttek. (Domboróczki László helyszíni szemle 1998.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Szihalom – Kronológia
9. század – Szihalom előd-településének létrejötte.
1335 – Az első utalás a szihalmi templomra a pápai tizedjegyzékben.
10-15. század – Országos jelentőségű hadiutak haladnak át a településen.
1241. április 12. után – A muhi vereség után a Pest felé tartó mongol sereg elpusztítja a települést.
1261 – IV. Béla kiváltságlevelében megerősíti az egri püspökséget Szihalom birtokában.
1317 – A falu egyik része az egri káptalané, míg a másik fele megmarad a püspökség birtokában.
1347 – Heves és Borsod vármegyék nemeseinek gyűlése itt volt, Miklós nádor elnöklete alatt.
1417 – A településen püspöki vámhely működését említik.
15. századtól – Vámhely működik az ős-Egeren lévő Sós-révnél.
1548 – A település a török felé is adót fizet.
16-17. század – A falu több alkalommal elnéptelenedik.
1670-es évek – Szihalom plébánosának említése az írott forrásokban.
1699 – A gazdátlan szihalmi földeket Butler János egri várkapitány bérli.
A 18. századtól – Az egri káptalan birtokközpontja.
1717 – 12 jobbágycsalád lakik Szihalmon.
1750-es évek vége – A település mai templomának építése.
1758 – A káptalan iskolát építtet a községben.
1783-85 – Az I. katonai felmérés szerint Szihalmon országút halad át, melynek kőhídja is van.
1847 – Mérnöki iratok tudósítanak a szihalmi közös híd építéséről.
1849. március 1. – Az osztrák csapatok Szihalmon keresztülvonulva támadják a visszavonuló magyar haderőt, de kudarcot vallanak.
1849. március 18. – Görgey egyik csapata szállja meg a falut, hogy ellenőrzése alatt tartsa a környéket, míg a fősereg Poroszlónál átkel a Tiszán.
19. század közepe – A módosabb gazdák házain megjelenik a terméskő ablakkeret.
1853 – A Hatvan-Szihalom között húzódó országút már jelentős részben kövezett.
1870 – Vasúti megállóhelyet kapott a település, valamint postahivatal nyílt ugyanebben az évben.
1877 – 174 diák tanul a település iskolájában.
1881 – Hevessy Kabos káplán Népkönyvtárat alapít.
1886 – Postatakarékpénztári közvetítőszolgálat indul.
1896 – Vashíd épül az Eger-patakon.
20. század eleje – A házakban a szabadkémény helyett megjelenik a zárt kémény használata.
1904 – Megnyílik a Hangya Szövetkezet boltja.
1906-10 között – Távbeszélő állomás létesül.
1914 – Megalakult a Szihalomi Katolikus Olvasókör.
1917 – Átadják az új iskola épületét.
1924 – Létrejön a Levente Egyesület helyi szerve.
1925 – Megalakul a Szihalomi Önkéntes Tűzoltó Egyesület.
1928 – Megalakul a Szihalomi (sic!) Római Katolikus Dalkör, amely 1933-ban már első helyezést ér el az Országos Dalversenyen.
1930 – Polgári Lövész Egyesület alakul (1940-ig működik).
1939 – Létrejön a KALOT helyi szervezete.
Szihalom – Közlekedés, infrastruktúra
A települést Anomymus említi Gesta Hungarorum c. művében. E helyen érkeztek a honfoglalók a mai Heves megye területére, ahol ÁRPÁDnak leveles színt építettek (lombokkal fedett építmény). A település már a 9. század végén létrejöhetett, mint a honfoglalók szálláshelye.
A korai középkorban (10-11. századtól) a Hevestől északkeletre haladó hadiút átment Szihalmon.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Szihalomnál hagyta el a megyét, ill. itt leágazása volt Poroszló felé. Szihalom a 15. századtól vámos helyként működött. A vám a Holt (Ős)-Egeren lévő Sós-révnél volt, melynek vámtarifájáról is információt kapunk 1558-ban.
A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás a Szihalom-Mezőtárkány közötti utat jó állapotúnak minősíti. Ugyanakkor Füzesabony, Sósrév-Szihalom térségében az országleírás rossz utakról is ír, mely ellentmondás úgy oldható fel, hogy a felvételező (ellenőrző) tisztek más-más időjárási körülmények között járhattak a térségben. Az országleírás Szihalomnál a Rima patakon kőhídról tudósít, mely tény mindenképpen az itteni utak fontosságát mutatja. Ez időben országút halad át a településen.
1847-ben a levéltár mérnöki iratai a szihalmi közös híd építéséről szólnak.
1853-ban a Pest-kassai útvonal Hatvan és Szihalom között nagyobb részben kövezett, kis részben kavicsolt volt.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Szihalom is bekapcsolódott a vasút országos hálózatába, vasúti megállója volt.
Postaállomás 1870-ben nyitott. A Postatakarékpénztár közvetítőszolgálata 1886-től működött.
1896-ban az Eger-patakon vashíd készült el (tervező: TIMON BÉLA).
Távbeszélő állomás 1906 és 1910 között létesült.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Szihalom – Népi táplálkozás
A szihalmi családok régen szinte mindent megtermeltek, és mindent felneveltek, ami az ételkészítéshez szükséges volt. Az étrend és az asztalra kerülő ételek követték az évszakok nyújtotta lehetőségeket. Az évet a böjti időszakok (nagyböjt, advent) tagolták, míg a heti étrendet a tésztás és húsos napok rendszere alkotta. Tésztás nap volt a hétfő, a szerda és a péntek. Míg az igazi húsos nap, gyakran csak a vasárnap volt. Ekkor csirkéből főztek húslevest, utána pörköltet nokedlivel, ünnepnapokon (karácsony, húsvét, búcsú, pünkösd) töltött káposztát. Az ünnepi fonott kalács mellett, lekváros kiflit, kelt és keletlen krumplis kalácsot, túrós lepényt sütöttek a kemencében. Az ünnepi asztal egyik legfontosabb süteménye a nyújtott rétes volt, amit túróval, krumplival, mákkal és almával töltöttek meg. Farsangkor „pampuckát” (fánk) és herőcét (csöröge) sütöttek ki zsírban. A leveseknek igen változatos az alapanyaga és az elkészítési módja is, habarva, rántva, zöldségelve, vagy éppen levesbetéttel. Krumpli leves, tésztaleves, tojásleves, paradicsomleves, rántott leves, tejleves, bableves, köménymagos leves, rántott csíkleves (tésztaleves), böjti időszakban gyümölcsleves. Levesbetétként kockatésztát, reszelt tésztát, ünnepnapokra csigatésztát készítettek. Közkedvelt étel volt a „gombóta” (tarhonya), amiből öregtarhonyát főztek. Hagymás zsírra tették a száraz „gombótát”, krumplival, petrezselyemmel főzték meg. Gyakran készítettek gancát, kukoricalisztből vízben főzték, és hagymás zsírra vetve fogyasztották, a krumpligancát pedig hagymazsírral vagy túróval ízesítették. Télen sütötték a kukoricalisztből készített görhét, és a lágyabb tésztából, tepsiben,
Szihalom – Népszokások (jeles napok)
Lánykérés, eljegyzés:
A legény az anyját küldte el vagy maga is elment az anyjával a lánykérésre. A vőlegény anyja ezután valamelyik vásáron, ahová a menyasszonyt is elhívták, megvette a jegykendőt, a jegycipőt és a jegygyűrűt. Rokoni körben megtartották az eljegyzést. A lakodalom előtti három vasárnap a pap a templomban hirdette az esküvőt.
Lakodalom, Lakodalomba hívogatás:
A vőfélyek verssel hívogatták a lakodalomba a vendégeket:
„Lakodalomba vőfélyt választottak
Hogy tisztességesen invitálhassanak.
Hogy hétfő délre meghívogassanak
sok jeles, házuknál kedvet mutassanak.
Én is gyorsasággal, hamar elindultam
Bátor lépésekkel ide befordultam
A mi házi gazdánk N.N. magukat tiszteli
Érdemes házukat velünk keresteti.
Mert vőfélységem nem bízhatom másra
minden jót kívánok e háznak urára.”
Csigacsinálás:
Lakodalom előtt való nap összehívják a rokonokat, szomszédokat, levesbe való csigatésztát csinálni. A háziasszony a csigacsinálókat borral, kaláccsal és cukros csigával – kelt tésztával – tartotta jól. Általában ezen a napon vágtak disznót, vagy borjút is.
Menyasszony ágyának vitele:
Fontos esemény volt a lakodalom előtt a menyasszony ágyának a vőlegényes házhoz vitele, „a menyasszony ágyának cégéres vitele”. Az 1900-as évek elején még vasárnap este, de sötétedés előtt szekérre rakva vitték. Az 1920-as években már hétfőn délelőtt vitték a kelengyét, ami aztán az 1940-es években elmaradt. A kelengye része volt: 6 db párna, 1 db díszdunna, 1 db kisdunna, 2-6 db lepedő, 2 db ágynemű egy díszhuzattal, ágy, tulipános láda és guzsaly. Alkudoztak is az ágyra, de még a menyasszonyra is. Így köszöntek be a vőlegényes házhoz: „A madárka párját keressük, de fészket is kell neki adni!” Ekkor bevittek egy galambot fészkével együtt.
Bokréta kikérés:
Az esküvő reggelén a vőfélyek és nyoszolyólányok együtt gyülekezetek. A vőfélyek a menyasszonyos házhoz így köszöntöttek be, és kérték ki a bokrétát, ami tisztségük egyik jelvénye volt:
„Békességet e háznak, jó napot kívánok
én mint a vőlegény követként állok,
Midőn bemutatom e háznál magamat
Kérem hallgassák meg egy némely szavamat.
A vőlegény nekünk arra adta szavát,
Hogy kérjük meg szépen kedves menyasszonyát
Mert tudjuk, hogy megvette számára a bokrétát
Legyen olyan szíves, díszítse fel mindnyájunk kalapját.”
Menyasszony kikérése:
A vőlegény háznépe muzsikaszó mellett ment a menyasszony házához a menyasszonykikérésre és búcsúztatásra. A menetnek tradicionális sorrendje volt: a menetet az első vőfély vezette, akinek derekát egy szépen hímzett kendő díszített, majd a vőlegény a koszorúslánnyal, a násznagy, a szülők, és a vendégek következtek. A menetet a zenekar, legtöbbször egy cigánybanda zárta.
A menyasszony kikérése a vőfély versével kezdődött:
„Kedves jó uraim én csak csodálom
Hogy akiért jöttünk sehol sem látom
Odabent maradt tán, én majd beinstálom,
hogy kárba ne vesszen sok fáradtságom.
Menyasszony asszonyom jöjjön be kértemért
A mi seregünk nagy fáradságáért.
Elsőbb elkísérjük az Isten házába
És ott összekötjük a hitnek láncával.
Hogy igaz gyönyörben, tartós boldogságban
Éljen mindhalálig szerelmes párjával.”
A menyasszony rokonai, násznagya és szülei nem adták ám azonnal elő a menyasszonyt, hol tyúkot, macskát, öregasszonyt, idegen leányt hoztak a vőlegény elé a következő szavakkal: „Ez é az a madár, akit keresnek?” A násznagy mindaddig nemmel felelt, míg csak a menyasszonyt elő nem hozták. Folyamatos tréfák sora volt a menyasszony kikérésének szertartása: ügyeskednie kellett annak az asszonynak, aki az állatokat mutatta be, mert könnyen megesett, hogy levágták a csirke nyakát, vagy a kutya fülét. De vigyázni kellett a násznagynak is, mert egykettőre bemeszelték a csizmáját, vagy odakötötték a lábát az asztal lábához. A menyasszonyt a tréfák után hozták ki, s ekkor adták át neki a jegykendőt.
A vőfély verssel búcsúztatta a menyasszonyt szüleitől, testvéreitől, leánypajtásaitól:
„Ez azon szép hajlék, hová iparkodtunk,
már ideérkezvén be is kopogtattunk.
Előre újítsuk szívünknek szándékát,
Hogy elnyerjük végre vőlegényünk párját.
Mert hogy azért jöttünk, látszik az már rólunk,
Mert a vőlegényt is íme velünk hoztuk.
Fogadják el kérem a menyasszony párját
Hogy kérhessük rájuk az égnek áldását.
E polgári házban felgyűlt vendéglátás
Engedelmet kérek, hogy legyen hallgatás
Gyermek ottan hátul szűnjön a suttogás,
Még itt csendben folyik a búcsúztatás.
Elsőbben is atyám, szóm hozzád fordítom,
Búcsúzó beszédem zokogva indítom.
Szívemet szíveddel együvé szorítom,
Így valamennyire szívünket újítom.
Köszönettel veszem a Te jóságodat,
Hozzám megmutatott atyai voltodat.
Fölnevelésemet, ápolgatásomat,
Hogy meg nem vetettél engem, leányodat.
Kedves édesanyám, hozzád fordulok már,
Mert tudom, hogy szívem tőled búcsúzást vár.
Mit a tett hitem tőled mindjárt elzár,
Kívánom életedben ne érjen semmi kár.
Az irántam való nagy szeretetedért
Csecsemő koromi dajkálásomért
Fölnevelésemért, ápolgatásomért
Adjon a jó Isten a mennyben méltó bért.
Kedves testvéreim álljatok előmbe
Mert keserves könnyek áradnak szemembe
Áldjon meg az Isten kedves egészségben
Nagyszeretetekért, egész életetekben.
Elmegyek e háztól, ahol együtt éltünk,
Ahol boldogságban volt együtt sok részünk,
Ahol jó szüleink gondunkat viselték
Éjjel-nappal mindig kedvünket keresték.
Kedves leánybarátok, hozzátok is szólok,
Mielőtt elmennék egyet kívánok:
Találjátok ti is hamar párotokat,
Kivel járhassátok együtt utatokat.
Áldjon meg az Isten sok híres legények,
Sajnáljatok most már nem lettem tietek,
Friss egészségben hagylak itt titeket,
Az Isten legyen mindenkor veletek.
Szépen vigasztalja bágyadt szíveteket,
Már megyek, kísérem az én kedvesemet.”
A templomi szertartás után a vőlegényes házhoz vonult a násznép. A vőlegény rokonai meszelték a ház elejét, mintha nem is lenne lakodalom. A vőlegény bemutatta a feleségét, kezébe adták a meszelőt, majd meszelés tán az örömanya kiskanál cukrot adott az ifjú párnak, hogy édes legyen az életük. Tányértörés, söprés és vőlegénytánc következett. A menyasszony rokonai elbúcsúztak és visszatértek a menyasszonyos házhoz.
Lakodalmi vacsora:
Az ételek tálalását a vőfély vezette, akinek asszonyok és legények segítettek. A vacsora az alábbi menüből állt: húsleves csigatésztával, leveshús, töltött káposzta, pecsenye, kása, az 1910-es évektől helyette tálalták a paprikás csirkét nokedlivel, kalácsok, süteménynek, háború után megjelentek a torták. A vőfély az ételeket versekkel tálalja.
”Behoztam a kakast egész taréjával,
hogy ne járjon többé a szomszéd tyúkjával.
Vőlegény urunk is vigyázzon tyúkjára,
hogy bele ne szeressen a szomszéd kakasába.”
Álmenyasszony és vőlegény:
A maskarás pár ma is élő szokáselem, aprópénzért menyasszonytáncot járnak, majd megvendégelik őket.
Hérész:
A hérész a menyasszony násznépének látogatása a vőlegényes háznál és vendégül látása. A menyasszony rokonai kalácsot, sült húst, bort és „hérészes kakast” vittek ajándékba. A kakast egészben sütötték meg, egy díszített tálon a menyasszony keresztanyja vitte a menet elején.
Halál és temetés:
A haldokló ember kezébe szentelt gyertyát tettek, hogy az könnyítsen a szenvedésein. A halál beálltakor az ajtókat, ablakokat bezárták, a tükröket letakarták, a szentelt gyertyákat meggyújtották. A halottat felöltöztették, a fiúgyermekre fehér inget, gatyát és fekete lajbit adtak, a lányokra menyasszonyi ruhát. A halottak kezére rózsafüzért tettek, az imakönyvét mellé rakták. A tisztaszobában ravatalozták fel, lábbal az ajtó felé, mivel úgy tartották, szelleme így tud majd kimenni a szobából. A templomban csendítettek a haranggal, ezzel jelezve a falu lakóinak a halálhírt. A halott mellett összegyűltek a rokonok, szomszédok, akik az imádkozó asszonyokkal együtt imádkoztak a halott lelki üdvéért. Az olvasótársulati halottért a tagok rózsafűzért imádkoztak a halotti háznál, misét is mondattak érte. A temetési menet élén a lobogóvivő asszonyok mentek, utána a sírkeresztet vitték, rendszerint a keresztgyermek, vagy egy ministránsfiú, utánuk a pap és a kántor következett, majd a koporsót vitték, ami után rokonsági fokok szerint álltak sorban a hozzátartozók. A kisgyermek temetésekor a lobogók után három kislány vitte a kis lobogókat. Fiatalok temetésére rezesbandát hívtak, amely hallgatós nótákat játszott. A legények és leányok temetésén a koporsót legények vitték, akik mellett három-három fáklyavivő lány haladt.
Jeles napok
Advent:
Az adventi időben tilos volt táncmulatságokat, lakodalmat és bálokat tartani. Az 1877 és 1881 közötti canonica visitatio (püspöki látogatás) jegyzőkönyvei a rorátéról (hajnali mise) megjegyzik, hogy a szihalmiak nagy számban látogatják.
Katalin napja, november 25.:
Gyümölcsfaágat vágtak, és egy tejesfazékba rakták. Ha karácsonyra kivirágzott, bő termést várhattak a következő esztendőben.
András napja, november 30.:
Szokás volt ólmot önteni, amilyen figura, forma kijött – pl. katona, menyasszony -, ahhoz kötődő esemény volt várható a következő esztendőben. Ekkor rendezte meg az Iparoskör az András-bált, az iparosok bálját, ahol a zenét vagy egy cigánybanda vagy egy rezesbanda szolgáltatta.
Miklós napja, december 6.:
A gyermekek megajándékozásának szokása csak a két világháború között terjedt el. A szülők kora reggel almát, diót, mézeskalácsot, kis játékokat rejtettek a gyermekek csizmáiba.
Luca napja, december 13.:
A szokások közül több a termésbőséghez kötődik. Reggel korán keltek, a szomszéd szalmájából bevittek egy keveset a szobába, ott szétszórták. Úgy vélték sok csirke lesz abban az évben a háznál. Luca estéjén nem volt szabad varrni, vagy fonni, mert akkor nem tojik a tyúk. Luca estéjén a lányok és fiúk együtt járták a falu házait, kukoricát dobáltak az ablakokhoz és a következő ritmust kiabálták:” A mi tyúkunk tojogáljon, a másé meg kotkodáljon”. A párválasztási hiedelmek közül elterjedt a lányok férjjósló cselekedete: tizenhárom cédulára egy-egy fiúnevet írtak. Minden nap egyet-egyet eldobtak belőle. És csak az utolsót nézték meg karácsonyeste, és amilyen név szerepelt a cédulán, olyan nevű lett a férje. A legények felmásztak a templomtoronyba, és amelyik lányt először meglátták, az lett a kedvese. Ismert volt a lucaszék készítésének szokása is, karácsony estig minden nap különböző fa felhasználásával készítették el. Az éjféli misén felálltak a székre „megkeresték a boszorkányt”. A mise végéről gyorsan kellett távozniuk, majd otthon elégetni a széket, nehogy utolérje őket a boszorkány.
Tamás napja, december 21.:
Ez a nap volt a disznótorok napja. A disznótorra Mórickának – cigányasszonynak és embernek öltöztek. Összekenték magukat korommal és liszttel. A cigányember cirokszárból készített hegedűn elkezdett hegedülni, az asszony meg táncolt, és közben énekelt. A kántálók is meglátogatták a disznótoros házat. Bekormozták arcukat, hogy fel ne ismerjék őket, kezükben tepsiket vertek, az ajtó előtt megváltoztatott hangon énekeltek:
„Azt hallottam disznót öltek,
Kilenc szál kolbászt töltöttek.
Én is fogtam fülit, farkát,
Adjanak hát hurkát, kolbászt.”
A háziasszony a tepsijükbe hurkát adott.
Szent család-járás:
Karácsony előtt kilenc nappal kezdik meg a Szent család-járást: kilenc napon keresztül más-más háznál gyűltek össze, két égő gyertya közé helyezték a Szentcsalád képét, és emellett imádkoztak.
Karácsony:
Legismertebb népszokása a betlehemezés. A 6-16 éves fiúkból álló bandák három részre osztották fel a falut: Alvégre, Felvégre, és Tobánra. A betlehemezés szereplői voltak: főpásztor, a pásztorok, két angyal, a három király: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. A betlehemes legfontosabb kelléke a betlehem volt, amit két pásztor vitt a vállán. A betlehem fából készült és a barlangistállót ábrázolta, színes papírokkal, csillagokkal volt díszítve, belsejében Mária, József és a kisded Jézus szobrai voltak.
A karácsonyfák különbözőek voltak, a szegényebb családoknál csak egy-két fenyőág volt, a módosabbak borókafát díszítettek fel almával, dióval, pattogatott kukoricával, mézeskaláccsal, gyertyával, színes papírokkal és saját készítésű szaloncukorral. Szenteste napján böjtöltek, ebédre csak tekercsik (tészta) vagy mákos guba volt az eledel. Az éjféli mise után a család közösen fogyasztotta el az angyalkolbászt, ami a disznóvágáskor először elkészített kolbász volt.
Szilveszter:
A cselédek szokása volt a csordafordítás. A férfiak és a fiúgyerekek dudákkal, ostorral, csengőkkel lármáztak, vonultak a falu utcáin. Az intézőhöz mentek, aztán a gazdákhoz sorban. Megkérdezték, hogy szabad-e a csordát megfordítani. Ha kiszóltak, hogy szabad, verset mondtak -, amiben gazdagságot, bőséget kívántak az újesztendőben is -, és hozzákezdtek a kolompoláshoz, pattogtatáshoz. Pénzt és bort adtak nekik, amit az ököristállóban osztottak szét a résztvevők között.
Vízkereszt, január 6.:
A szentelt vízzel szentelték meg a házakat. Kis üvegcsében az ólak ajtaja fölé tették, hogy elkerülje az állatokat a betegség. Azt tartották, jó minden betegség ellen. Vízkereszttel kezdődött a farsang.
Farsang:
A farsangfarkán, farsangvasárnap, hétfőn és húshagyókedden voltak a mulatságok, bálok. A farsangi maskarák, jelmezek is szokásban voltak, a férfiak asszonynak öltöztek, volt, aki cigánynak, négernek, drótostótnak, volt legény, aki menyasszonynak, volt leány, aki vőlegénynek. A farsang szokása volt a „csuháré” a házi bál. Mindig más legénynél tartották a bált. A falu bírójának jelentették be, a bál szervezését a „tanyagazda” irányította, ő szervezte a zenekart, általában Dormándról hívtak cigányzenészeket, akiket azok a legények fizettek, akik a „csuháré” szervezői voltak. Minden legénynek leánnyal kellett megjelennie. A bort a legények közösen fizették, az ételeket a lányok szülei adták.
Nagyböjt:
A nagyböjt első napja a hamvazószerda. Ezen a napon a templomban elégették az előző évi szenteltbarkát, aminek hamujával végezte a pap a hamvazkodást, az oltár előtt sorban álló hívek homlokára keresztet rajzolt. A hívek a misén kenyeret, tojást, lisztet szenteltettek, amit a plébános a koldusházban osztott szét a falu szegényei között.
A nagyböjt ideje alatt nem használtak zsírt a főzéshez, helyette olajjal és vajjal főztek. Húsételt nem fogyasztottak, gyakran főztek korhely levest savanyú káposztából, tejlevest, túrós tésztát, főtt krumplit, gyümölcslevest aszalt szilvából.
Gyümölcsoltó Boldogasszony, március 25.:
Hajnalban mésszel bemázolták a gyümölcsfák tövét, hogy elkerüljék a férgek. Ezen a napon meg lehet kezdeni a gyümölcsfák oltását is.
Virágvasárnap:
A szentelt barkát a templomból hazavitték, hasznosnak tartották a különböző betegségek, bajok ellen. Az eresz alá tűzték, hogy megóvja a házat a villámcsapástól, tűzvésztől.
Nagyhét:
Nagycsütörtökön délben elhallgatott a harang, nagyszombat éjszakájáig kereplőkkel jelezték az időt, a szertartások kezdetét. Nagycsütörtökön este végzik a Jézuskeresés szokását: végigjárják a falu és a határ keresztjeit: a kálváriától a földvári keresztig. Nagypénteken hajnalban tömegesen vonulnak az emberek a Rima-patakra, hogy megmosdjanak a hideg patakvízben. Szótlanul mentek a patakig, majd mosakodás közben ezt mondták: „Holló mossa a fiát”. Az asszonyok kupákban vittek haza is a vízből, az otthon maradt öregeknek, betegeknek és állatoknak, hogy frissek és egészségesek legyenek.
Nagypénteken szigorú böjtöt tartottak: nem reggeliztek, ebédre tejlevest vagy túrós tésztát ettek, este, pedig főtt tojást fogyasztottak. Nagyszombat este szólal meg újra a harang, ekkor az asszonyoknak körbe kell seperni a házat, miközben ezt a rigmust mondják: „Kígyók, békák távozzatok a háztól!” A szertartáson tüzet, húsvéti gyertyát és keresztvizet szenteltek.
Húsvétvasárnap:
Jézus feltámadásának ünnepén, a szentmisén ételt szenteltek: kosarakban vitték a bárányhúst, a sonkát, a kenyeret, a tojást, a tormát, a kalácsot és a bort. Az ételek közé vászonzacskóban kukorica- és árpaszemeket raktak, amit otthon az állatok takarmánya közé szórtak. Húsvétra gyakran főztek kocsonyát, tojást, sonkát, sütöttek bárányt, kalácsot.
Húsvéthétfő:
A legények locsolkodni jártak. Ma már nem kútnál locsolkodnak, minta a 20. század elején, a két világháború között megjelent a rózsavíz, a szappanos víz, majd a kölni is. A lányok hímes tojást adtak ajándékul. Nagyszombaton festették: a sárgás-vörösest vöröshagyma levével, zöldet diófalevéllel főzve. Este az Iparoskör rendezett húsvéti bált. Húsvét után kedden a lányok locsolták vissza a fiúkat: a lányok összeálltak, az utcán gyanútlanul járó legényt körbefogták és egy vödör vízzel locsolták le.
György napja, április 24.:
Ekkor hajtották ki a csordát, a gazda pálinkával kínálta a csordást, aki az állatok egészségére ivott.
Márk napja:
A búzaszentelés ünnepe, ezen a napon a határban megszentelték a búzát, hogy bő termésük legyen. Az 1950-es évektől a kálváriánál végzik a szertartást. A szentelt búzából mindenki tépett, amiből az imakönyvek lapjai közé is került, a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, otthon, pedig a jószágoknak is adtak belőle, hogy egészségesek és termékenyek legyenek.
Áldozócsütörtök, Búcsú:
Húsvétot követő negyvenedik nap, Jézus mennybemenetelének ünnepe, a szihalmi templom búcsúja. Ezen a napon tartották az elsőáldozást is. A búcsúi nagymise után körmenetet tartottak, amin a „Márialovagok”, négy fehér ruhás lány vitte, és viszi ma is a Hordozható Mária-szobrot. A búcsúba gyakran hívták meg a rokonokat is, az ünnepi asztalra orjaleves, töltött káposzta, csirkepaprikás nokedlivel, túrós, meggyes és krumplisrétes került. (fotó PA 293876 „Márialovagok” Hordozható Mária szoborral a körmenetben)
Május elseje:
Hajnalra a legtöbb leány háza előtt már állt a májusfa, szalagokkal, kendőkkel díszített magas nyárfa. Az 1950-es években megjelent a májuskosár is, a legények már ezt vitték választottjuknak.
Pünkösd:
A századfordulón még élt a pünkösdi királyné járás szokása. A 8-10 éves lányok maguk között királynét választottak, azt fehér ruhába öltöztették, koszorúval és fátyollal díszítették. A lányok körbe fogták a királynét, és így házról házra járva, körtáncot jártak.
Szihalom – Népi vallásosság
Mária szobor, Hunyadi út:
A Huszár György sósrévi molnár készíttette 1806-ban. A temető déli szögletén állott, a régi országút mentén. A keresztség nélkül elhalt kisdedeket temették köré. Nagyböjtben és Szűz Mária jelesebb ünnepein a hívek kijártak ájtatoskodni. Szombaton és vasárnap, valamint a Mária ünnepek estéin Mária tiszteletére világosságot gyújtottak a szoborra helyezett lámpában.
Ecce Homo (Ime az ember) Templomkert:
1822-ben a Mlinko család állíttatta. Úgy tartották, hogy az alapító, katona korában Olaszországban látott ilyet, és úgy megszerette, hogy itthon elkészíttette másolatát. A ritka szobortípus talapzatára vésett szöveg már nem olvasható. „Szent testednek sebeit /Vérrel buzgó kékeit/ Aki látja és nem sír, Élő hittel az nem bír.”
Szent Vendel szobor:
Szent Vendel szobra Szihalom határában a mezőkövesdi-füzesabonyi országút mentén állt. Szent Vendel dűlőt a dűlő elején levő szoborról nevezték el. A szobor ma már nem látható. Kotán Pál ajándékozta a falunak 1910-ben. Zombory Béla szihalmi alesperes-plébános Kotán Pált egyházuk jótevőjének nevezi, mivel már korábban misealapítványokkal több koronát áldozott ájtatos célokra. A szobrot a híres szomolyai kőfaragó, Szalóki István faragta. Valószínű, hogy a háború során megsérült, így az 1950-es évek elején Lakatos Imre szihalmi kőfaragó a korábbi szobor mintájára újabb Vendel szobrot faragott (Lakatos Imre Egerben Ivánszky kőfaragónál tanult). Az általa faragott szobor fényképét Viga Gyula: Kőmunkák egy bükkalji faluban közléséből isme
Szihalom – Népköltészet, folklór
Névmagyarázó mondák:
Pesty Frigyes leírása szerint a község nyugati részén vagy egy 20 láb magas halom, melyet a nép Árpád várának, vagy földvárnak nevez. E halom az, melyen Árpád sátra állott. Ez azért is látszik valószínűnek, mert az éppen itt kezdődő Alföldre szép kilátás nyílik, valamint csontokat, fegyver és edénydarabokat találtak a földben.
A néphagyomány szerint régen nagy csata volt itt. A vezérek közül sokan meghaltak, az egyik vezér azt mondta: jaj, a színe-java itt halt! Ezért tették a halom elé a szi-tagot.
Két-ér közi: Az Ostoros-patak két ágának a köze. A hagyomány szerint a 15-16. században a senki földje volt. Novaj és Szihalom egyaránt szerették volna megszerezni ezt a területet. Megegyeztek, hogy azé lesz, ahonnan kihallatszik ide a harangszó. Novaj völgyben fekszik, Szihalom pedig dombon. Így Szihalomból hallatszott ki a harangszó. A földbirtokosok a papoknak adták a földet.
Falucsúfolók a szihalmiakról:
Megszegik szalonna helyett a pendelt.
A kispadon ülnek, nem szeretnek dolgozni.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Szihalom – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni. A település határa a 14. században Alsóbő és Czepes-pusztáig terjedt.
1548-ban a lakók már a töröknek is adóztak búza, kétszeres, méhkasok, szénatermés, sertések és kincstári rét után. 1552-ben Eger ostroma során a települést a törökök felégették, s az ezt követő időszakban még többször, 1554-ben és 1566-ban is feldúlták és pusztává tették a falut. A 17. század második közepén a falu határában lévő Basarét nevű területet Rézmán pasa az egri vár tartozékaként használta. A töröktől való visszafoglaló háborúban a település elnéptelenedett, 1699-ben a gazdátlan földjeit Buttler János egri várkapitány bérelte. 1717-ben 12 taksás jobbágyháztartást írtak össze, akik 121,5 köblös szántóföldön és 54 kapás szőlőterületen gazdálkodtak. A település az egri káptalan tiszttartóságának központja volt. 1770-ben az úrbérrendezés előtt búzatermesztésre megfelelő szántóföldje és elegendő szénát adó rétje volt. A szántóföldet két- vagy háromnyomásos rendszerben művelték. Erdőterület hiányában épület- és tűzifát a Mátrából pénzért szereztek be. Boraikat Szent Mihály naptól újévig szabadon árulhatták, ezt követően árendát fizettek a kocsmáltatásért.
Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után 1857-ben megtörtént a birtokelkülönözés és tagosítás ügyében a megegyezés. A mezőgazdasági termények között a 20. század elején legjelentősebb a búza és kukorica volt, emellett rozs, cukorrépa, burgonya, hüvelyesek, majd az első világháború után dinnye és lencse termesztése is jelen volt.
A település határának, melynek nagysága számottevően nem változott meg, művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 6286 | 4989 | 414 | 713 | |||||
| 1897 | 6308 | 5289 | 66 | 296 | – | 390 | 1 | – | 266 |
| 1935 | 6309 | 5503 | 100 | 214 | – | 221 | 15 | – | 256 |
A táblázat adatsorai szerint a szántóföldi művelés alá vont terület nagysága növekedett, mely a rét és legelőterület rovására következett be.
A gazdaságok száma 1896-ban 574, 1935-ben 1130 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint 1000 kh felüli birtokkal az egri káptalan rendelkezett, 100–200 kh nagyságú területe a római katolikus plébánosé, az ő javadalomföldje volt, 50–100 kh közötti birtokkal rendelkeztek 5-en, 20–50 kh területű birtokosok száma 40, 10–20 kh területű birtoka 63 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 113 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 602. Az 1 kh alatti területet bírók száma 305 volt, közülük 83 fő nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartásban jelentős volt a juh-, szarvasmarha-, ló- és sertésállomány, a káptalani uradalom 1910-ben szimentáli tehenészetet alapított. Szintén az 1910-es években 25–30 lakos foglalkozott selyemhernyó tenyésztéssel is. Az 1930-as években pulykatenyésztéssel is próbálkoztak a településen, sokan tartottak házinyulat és a méhészkedés is erősödött. Az állatállomány változásai 1897 és 1939 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1935 |
1939 |
| Szarvasmarha |
608 |
229 |
524 |
| Ló |
536 |
? |
308 |
| Sertés |
1353 |
228 |
1031 |
| Juh |
1858 |
– |
143 |
| Baromfi |
4275 |
|
|
| Méhcsaládok |
41 |
|
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható.
1939-ben kilenc kereskedő, hat kocsma, egy szikvízgyártó és huszonkét iparos, 3 asztalos, 4 kovács, 5 cipész, 2 kerékgyártó, 2 kőműves, 1 borbély, 1 szabó, 2 mészáros-hentes dolgozott a településen. Egy szívógázmotoros és egy vízimalom is működött.
A településen tavasszal és ősszel tartottak vásárt, a település lakói Eger és Mezőkövesd piacain árusítottak. 1904-ben létrehozták a Hangya szövetkezet helyi csoportját, mely boltot működtetett a településen.
Az első világháború előtt Hitelszövetkezet is működött a településen.
Szihalom – Közigazgatási változások
1906 előtti neve: Szihalom
Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái: Káptalan-tanya, Rajner-tanya, Sósrév puszta, Zsóri
Járási beosztása:
1909. Borsod vármegye, Egri járás
1909.–1950. január 31. Borsod-Gömör vármegye, Mezőkövesdi járás
1950. február 1.–1983. Heves megye, Füzesabonyi járás
A Borsod megyéhez tartozó püspöki birtokon a 15. században vámhely volt, ahol a sót szállító szekereknek kellett vámot fizetniük. Az Eger pataknál lévő Sósrév helynév őrzi emlékét.
Szihalom – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
A településen már 1726-ban folyt oktatás, az első iskolát 1758-ban, a templom építésével párhuzamosan az egri káptalan építette. Az iskolások száma ekkor több mint száz tanuló volt.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1862-ben két tanteremben, nemek szerint elkülönítve két tanító oktatta a helybeli tanulókat.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1877-ben az ismét újjáalakított épületben 174 diák tanult. 1903-tól tanítónői állást szerveztek, ahová 1905-től Tancsa Etelka került alkalmazásba. Ő 1929-ig tanította a gyerekeket. 1911 és 1917 között megépült a település új iskolája.
1933-ban 1 római katolikus népiskola és egy községi gazdasági továbbképző iskola működött a településen. 1939-ben 6 tanteremben 6 tanító oktatta az iskoláskorú gyerekeket.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
A Szihalomi Római Katolikus Olvasókör 1914. március 1-jén alakult. 1924. november 2-án jött létre a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1925. október 11-én rögzítették a Szihalomi Önkéntes Tűzoltó Egyesület alapszabályait, s ezt követően a testület megkezdte működését. 1928-ban létrehozták a „Falu” Országos Földmíves Szövetség helyi fiókszövetségét, melynek később könyvtára is lett. Ugyanebben az évben megalakult Szihalomi Róm. Katolikus Dalkör, mely 1933-ban az Országos Dalversenyen első helyezést ért el. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1931-ben jött létre a Szihalmi Iparos és Kereskedők Köre. 1934. augusztus 8-án létrehozták a Magyar Keresztény Szociális Vasutasok Országos Gazdasági Egyesületének helyi csoportját. 1939-ben megalakult a Szihalomi Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT).
1881-ben Hevessy Kabos káplán Népkönyvtárat alapított, a189 darab könyvből álló gyűjtemény az iskolában kapott helyet.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Szihalom – Földrajzi környezet
A megye keleti-középső határa mentén a Borsodi-mezőségben fekszik. Területe hordalékkúp-síkság, legnagyobb tengerszint feletti magassága 225 m.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz. A csapadék évi összege 560-590 mm, az évi középhőmérséklet 9,8-9,9°C, az évi napsütéses órák száma 1900-1950. Leggyakrabban északkeleti, délnyugati, déli szél fúj.
A terület száraz és gyér lefolyású. Három patak van a határában, a Rima-patak, valamint az Ostoros- és a Noszvaji-patakok, melyek a falu keleti határát elölik ki. A talajvíz 2-4 m az artézi kutak száma nagy.
A természetes növényzet tatárjuharos ás gyöngyvirágos lösztölgyesekből, valamint lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete 19 %. Állatvilágára a kisvadak és a madárfajok jellemzőek.
Talaja főleg csernozjom barna erdőtalaj.
Füzesabony-Szihalom-Mezőkövesd között lignittelep fekü található.
Borsodi-mezőség
A kistáj Heves- és Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén van. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 3 fekszik a Borsodi-mezőségben.
A terület tengerszint feletti magassága 90 és 153 m közötti. A Bükkből érkező patakok enyhén dél felé lejtő hordalékkúp-síksága. É-i pereme alacsony domblábi hátakból, lejtőkből áll, középső része hullámos síkság, déli része sík vidék.
A Borsodi-mezőség a Tiszai-Alföld nagytájhoz tartozó Északi-Alföldi hordalékkúp-síkság és a Közép–Tisza vidékhez tartozó Borsodi-ártér egyes területeit foglalja magában, ezért felszín-alaktanilag kétarcú.
A Borsodi-mezőség, másként Borsodi-síknak is nevezett terület felépítésében főként a Bükkből lefutó patakok játszottak szerepet, ezek két fő hordalékkúpot alakítottak ki. A Gelej térségében megtalálható hordalékkúp kialakulásában a Csincse, a Lator-, és a Kácsi-víz játszott szerepet, egyes részeken fúrások segítségével kimutatták, hogy korábban a Sajó és a Hernád is lerakta itt üledékeit. A Szentistván környékén lévő hordalékkúpot a Hór-, Vér-, Novaji- és Ostoros patak hozták létre.
A hordalékkúpok homokos, lapos hátainak legszembetűnőbb felszínformái az elhagyott patakmedrek, melyek viszonylag párhuzamosan helyezkednek el. Ezekben az elhagyott folyómedrekben gyakran mocsári növényzet telepedett meg, ősi fajokkal.
A homokhátak közti laposok legjellemzőbb felszínformái a zsombékok. Kialakulásuk oka a vízzel való borítottság évszakos változása. Tavasszal, mikor a terület vízzel borított, a zsombék folyamatosan növekszik az elhalt növényi maradványokból. Őszre a víz eltűnik és elkülönülő oszlopos formákat hagy maga után.
A Borsodi-mezőség résztája a Borsodi-ártér, melynek kialakulásában nagyrészt a Tisza, kisebb részt a bükki patakok játszottak szerepet. A Tisza oldalazó eróziója először elegyengette a tájat, majd később holocén üledékeivel, lösziszappal és agyaggal töltötte fel, helyenként ezekre települtek az északról érkező kisebb patakok hordalékai.
A térség 1939-ig volt a Tisza ártere, ma azonban ezek a területek csak rövid ideig és kis mértékben vannak víz alatt, és az árvizek csak szétszakadozva járják be a térszínt. Ezt a különböző nagyságú, mozaikosan elhelyezkedő szikesek bizonyítják.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Szihalom – Irodalom
MIKSZÁTH KÁLMÁN cikkei és karcolatai között egy parasztpoéta, egy fiatal szihalmi fiú, Boda Pál történetét olvashatjuk.
Mikszáth Kálmán
Forrás- és irodalomjegyzék:
– Sári Zsolt: Szihalom anno. Fejezetek a falu múltjából. Szihalom. 2007. Szihalom Önkorm
Szihalom – Népviselet
Női viselet
Az első világháború előtt az asszonyok ünnepi viselete volt a fehér kézzel slingolt kendő. Ennek elkészítése nagyon drága volt: akár két cipőt is tudtak volna vásárolni egy kendő árából. A menyecskék vasárnap aranyos, vagy ezüstös főkötőt hordtak, elől fekete bodorral, ami rávarrt csipkedísz volt. Hátul rózsaszín és kék szalagok voltak 4 bokorra kötve. Hétköznap fehér főkötőt hordtak a kendő alatt. A főkötő alatt a hajat visszahajló kerek kontyfésűre tekerték.
Szihalmon és Mezőszemerén széles slingelésű bő ingvállat, slingelt kötényt, slingelt szélű gyolcs fejkendőt viseltek. A menyasszony kötényét gazdagon hímezték. Aranycsipkés főkötőjüket fekete csipkéből készült bodor, valamint kék vagy rózsaszínű selyemből készült szalagcsokor díszítette. A sűrűn pliszírozott felsőszoknyán színes selyemszalagot, és gyolcs kötényt, vagy sűrű ráncokba szedett sötét selyemkötényt viseltek.
Télen az asszonyok díszítetlen kiskabátszerű bőr ujjast hordtak, melynek nyakát és elejét prém szegte. Bőrből rövid mellény is készült az asszonyok számára, ezeket fekete selyemmel hímezték ki.
Férfi viselet
Az első világháborúig a szihalmi férfiak bőgatyát hordtak, amihez ünnepi alkalomra hímzett, fekete klott, vagy selyem legénykötényt kötöttek.
A férfi felsőruhák között szerepelt a suba, vagy bunda, illetve a szűr, ezekről csupán archív fotók árulkodnak.
Hímzések
A szihalmi tájházban található gazdag gyűjtemény, melyet dr Joó Csaba hozott létre, jól reprezentálja a falu népi kultúráját. Különösen a textil gyűjteménye jelentős, melyek között régi stílusú, szálvonásos-vagdalásos tiszta kendervászonból készült sátorlepedők is szerepelnek, geometrikus kenderfonál hímzéssel. Hasonló eljárással díszítették a 19. századi kendervászon férfiingeket, melyek kézi csipkevarrással vannak összedolgozva. A kenderfonállal hímzett ingmellet a gomboláspánttól kétoldalt szimmetrikusan haladó motívumsorokkal, szálöltéses, keresztszemes technikával készítették el. A női ingvállakat ezzel a durva anyaggal szemben finom gyolcsból varrták, bő ujjuk végén slingeléssel.
A falu népi textíliáin gyakori a fehérhímzés, ami a 19. század végén, 20. század elején széles körben elterjedt díszítésmód volt. A menyasszonyi vetett ágyon a díszlepedők, párnák készültek slingolással, de keresztelőpaplanokat, fejkendőket is díszítettek fehérhímzéssel.
A kétszeles vászonabroszok közt szerepelnek olyanok, melyeknek két keskeny végén lyukvarrásos, laposöltéses díszítmény található, a cakkok ívében leveles ágakkal. Előfordul, hogy a lyukhímzés fölé színes keresztszemes mintacsíkokat varrtak.
A széles piros csíkkal díszített takácsok által készített vászonabroszok két hosszanti oldalára gyakran keresztszemes feliratot hímeztek. Pl: Dicsértessék a Jézus Krisztus/ Isten Hozta Kedves Vendég.
A két világháború között készült abroszok, vászonkendők, törölközők egyszerűen díszítettek, keresztszemes, vagy színes szabadrajzú, laposöltéses technikával varrták ki ezeket.
Szihalom – Népi építészet
A 20. században a hagyományos lakóházak vályogfallal, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel épültek. Korábbi korszakot képviseltek azok a matyó üstökös házzal rokon épületek, ahol az ágasfás szelemenes szerkezetű ház nyeregtetejét kiegészítve mély előereszt építettek.
A mestergerendákat a kemence sarkánál középoszloppal, boldoganyával támasztották alá. Általános volt a boglyakemence, füstjének elvezetésére szabadkéményt, a 20. század elejétől zárt kéményt használtak.
A terméskő ablakkeretek már a 19. század közepén megjelentek a módosabb gazdák lakóházainál.
A tető fedésére nádat használtak, amit a határban termeltek ki.
A tüzelős ól általánosan elterjedt volt a jobb módú gazdáknál. A főutcán a házak előtt körte alakú, szalmával bélelt gabonásvermekben tárolták a búzát.
Szihalom – Településnéprajz
Szihalom településszerkezete az egykori kétbeltelkes településformára utal. Legrégebbi részei: a Földvár, a Tobány, a Kistobány és az Ötház. Ezeken a területeken szabálytalan, vagy tábla telkek jellemzők, a köztük húzódó szabályos utcán szalagtelkek létesültek. Ennek a neve Falu, amit a templom Alvégre és Felvégre oszt.
A 20. században a Budapest-Miskolc főút mentén fejlődött tovább a falu.
Az udvarokat csupán az első világháború után kerítették be.
Szihalom – Vallás, felekezetek
Plébániája már az 1332. évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt.
1677-ben Thol Gáspár volt a falu plébánosa, aki a falu elpusztulásakor, 1686-ban Mezőkövesdre menekült.
1699-ben Telekesy püspök olyan plébániának mondta, ahová majd plébánost lehet állítani. Ekkor még Mezőkövesdről történt az ellátás. 1710-ben Pászti Mihály lett a plébános, utóda pedig Bánóczy János. Az anyakönyvet 1726-ban kezdte vezetni Kelemen Miklós plébános. Ekkor lett újra önálló plébánia Szihalom Mezőszemere filiával.
Jelenlegi templomát 1758-ban Komáromy János egri prépost kanonok építtette saját költségén. Titulusa Jézus mennybemenetele.
1768–1769-ben egyházközsége az egri püspökség alsó-borsodi esperességéhez tartozott. A római katolikusok száma 1093 fő volt.
1785-ben 1433 római katolikus élt a faluban. Az egri püspökség mezőkövesdi esperességében található mater.
1939-ben 3192 fő volt római katolikus, 2 fő görög katolikus, 15 fő református, 8 fő zsidó és 2 fő egyéb.
Szihalom – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1548-ban már a töröknek is adózott a 10 családfő, az összes népesség száma pedig 39 fő volt. 1552-ben a törökök felégették. 1596 körül 5 jobbágy lakott a püspöki sóvám-ház körül.
A Rákóczi szabadságharcot követően visszatért a lakosság, s népes jobbágyfalu lett. 1715-ben 12 taksás jobbágy háztartást írtak össze, amely mind magyar volt. 1720-ból 8 jobbágyháztartásról van adat.
1771-ben 102 telkes jobbágy és 6 házas zsellér lakta. 1858-ban 221 telkes jobbágyot, 82 házas zsellért és 23 beltelkes zsellért számláltak.
A II. József-féle népszámlálás adatai: 158 ház, 234 háztartás, 1389 fő. 1869-ben 2464 fő volt lakóinak száma.
1939-ben 671 ház volt a belterületen, 6 külterületen. A belterületen 3165 lélek lakott, külterületen 54.
Szihalom – Birtoklástörténet
Az egri püspökség ősi birtoka volt. 1317-ben a falu felét a püspök a káptalannak adta. 1417-ben püspöki vámhelyként említik.
1633-ban úgy egyezett a püspök és a káptalan, hogy Szihalom birtokjoga egyedül a káptalané. A 17. század közepén, Rézmán pasa az egri vár tartozékaként használta a falu határában elterülő ún. Basa-rétet, s ez még száz év múlva is az egri váré volt. 1699-ben puszta volt, határát Buttler János egri várkapitány bérelte.
A Rákóczi szabadságharcot követően másfél évszázadon át az egri káptalan faluja volt.
1897-ben a legnagyobb birtokosok:
Egri Római Katolikus Főkáptalan 1808 k.h.
Reiner Ábrahám örökösei 268 k.h.
Reiner Ábrahám örökösei 268 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Egri Római Katolikus Főkáptalan 1828 k.h.
Szihalom község nyomásos gazdaközössége 104 k.h.
Szihalom község nyomásos gazdaközössége 104 k.h.
1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Egri Római Katolikus Főkáptalan 1458 k.h.
Szihalom község 205 k.h.
Szihalom Község Legeltetési Társulata 101 k.h.
Szihalmi Római Katolikus Egyház 214 k.h.
Szihalom község 205 k.h.
Szihalom Község Legeltetési Társulata 101 k.h.
Szihalmi Római Katolikus Egyház 214 k.h.
Szihalom – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
Nevének eredete a magyar szény ’lombos ágakból épített kunyhó, sátor, szín, lombsátor’ (építmény helynévtípus) lehet, (vö. szën ’faszén’). A 9. század végétől már létezhetett egy településkezdemény (Anonymus).
Határába Keresztesfölde, Izsépfája, Buda, Cinegéd, Csépes, Rekcs, Kacsád benyúltak, Apáti területe a falu határán belül volt.
Szihalom – Címer, pecsét
Már 1706-ban volt magyar nyelvű pecsétje a községnek, melyen 3 rózsatő és fölöttük a felkelő nap volt látható. Ezt azonban csak leírásból ismerjük, lenyomata nem maradt fenn.
Az 1764. évi pecsétje három halomból kinövő búzakalászok, fölöttük stilizált napkorong, körirata: Szihalmiense sigillum 1764.
Szihalom pecsétje
Mai címerében az 1764. évi pecsétkép ismétlődik, a három halomból kinövő öt búzakalász, fölöttük stilizált napkorong, körirata: Szihalmiense sigillum 1764.
Szihalom címere
Szihalom – Első írásos, okleveles említés
Anonymus: Zenuhalmu; 1261: Scenholm