Sarud – Művészettörténet
Római Katolikus templom
Titulusa: Szentháromság
barokk
1801
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2181
Kossuth út
Építtette: gr. Eszterházy Károly egri püspök
Tervező: Frantz József egri püspöki
Keresztelőkút: Giacomo Adami és Motzer (Mozer) József
Főoltár faragványai: Motzer (Mozer) József
Márványozási munkák: Szikora György
Orgona: Koncz József (1790-es évek vége), Angster József és fia műhelyében (1908)
A falu középkori templomára és plébániájára vonatkozó első írásos adat IV. Béla 1261-ben kiadott oklevelében található. Az abban előforduló Sarudegyház falunév és a település birtoklásviszonyainak ismeretében a középkori templom építését a 13. század első felére datálhatjuk. Az 1332-37 között készült pápai tizedjegyzékből tudható, hogy a település egyháza a hevesi főesperességhez tartozott, temploma is volt, de plébánosa feltehetően olyan szegény volt, hogy nem tudta a rá kivetett pápai adót megfizetni. Több középkori adat nem áll rendelkezésünkre sem a templom sem a plébánia vonatkozásában.
A török hódoltság után 1690-93 között a falu gazdátlan földjét bérlő uraságok (a Batik, Galambos és Péntek családok) főleg protestáns vallású jobbágyokat telepített a birtokra a Tiszántúlról, akik gyülekezetet alkotva a romosan talált templomot használatba vették. A 13. században faragott kövekből épített, egyenes szentélyzáródású, torony nélküli középkori templom falait valamicskét kijavították s a tetejét náddal fedték be. A templom nem szerepelt az 1699-es összeírásban, de falai ott álltak, ahol ma az 1790-ben emelt Nepomuki Szent János szobor áll. Ebben az időben a katolikus családoknak nem volt sem papja, sem temploma, lelki gondozásukat a tiszanánai prédikátor végezte. Telekessy István (püspök: 1699-1715) 1699-ben a falura vonatkozó bérleti jogot megszüntetve és a birtokjogot visszavéve [EKépHitL. Al. 264.] az őt követő Erdődy Gábor (püspök: 1715-1744) püspökökkel együtt, mint földesurak, arra törekedtek, hogy a katolikus egyházközség és plébánia kialakításának feltételeit megteremtsék. Erre abból következtethetünk, hogy a protestánsok kezén lévő templom felújítását 1735-ben – az uradalom költségén – megkezdték. A falak javításán egy pallér és négy kőműves dolgozott, a tető kijavítására pedig Tokajból hozattak gerendákat. A püspök türelmes magatartására utal az a tény, hogy a kijavított templomot továbbra is a református gyülekezet használhatta. 1739-ben azonban a püspök tudta nélkül és az érvényben lévő építkezési tilalom ellenére a templom elé a falubeliek egy haranglábat építettek. Ezt a püspök az eddigi türelme elleni cselekedetnek minősítette és a megyei törvényszékkel annak jogtalanságát mondatta ki. Mint Heves megye főispánja el tudta érni ezt az ítéletet, valamint ezzel egy időben elvetette a templomot a reformárusoktól és a katolikusoknak ítéltette oda. A református lelkész helyére katolikus plébánost ültetett. A sarudiak bocsánatkérő levet írtak a vármegyéhez: „…mivel emberi gyarlóságból és erőtlenségből vétettünk méltóságos kegyelmes földesurunk ő excellenciája ellen, hírt nem tévén ő Excellenciájának azon négy, földbe ásott oszlopokbúl álló haranglábunknak felállítása felől…” Jóllehet a tiszanánai prédikátor elkészítette és be is akarta küldeni a kérvényt, „…de sok főben sok ész, magunkat rá nem bírhattuk, hogy bé küldjük, félvén attúl, hogy ő excellenciája meg nem fogja engedni felállítani, mely iránt magunk vétségét és esetét meg esmérjük, hogy kegyelmes jó urunk ellen vétettünk, de mivel nem angyalok, hanem csak gyarló esendő emberek vagyunk, a tekintetes nemes vármegyének ölébe hajtjuk szegény fejeinket, végyen most az egyszer grátiájában (kegyelmében) és irgalmában bennünket a tekintetes nemes vármegye, mi is ezek után szemesebbek és okosabbak lészünk…”
A vármegye azonban nem vonta vissza a döntést, melyet Mező István tiszanánai prédikátor közölt a dél-borsodi református egyházkerület elöljáróságával, Mocsáry Balázs andornaki földesúrral és egyházkerületi gondnokkal. Mocsáry Balázs ezt megtudva arra biztatta a prédikátort, vegye rá a sarudiakat, hogy a község hivatalos pecsétjével ellátott kérvényt készítsenek, amelyet majd a kerületi elöljárók támogatásával együtt bécsi ügyvivőjük az uralkodó elé fog terjeszteni. A prédikátor augusztus 26-a körül Kalla János bírót másodmagával magához hívatta, hogy ezt az ügyet megbeszéljék. Senki sem merte azonban vállalni, hogy a kérvényt elkészítse, félvén attól, hogy az elsőnél is nagyobb bajt okoznak ezzel. Erről Mocsáry földesurat is tájékoztatták. Félvén a büntetéstől a falu jobbágyai közül többen elszöktek, s a környező falvakba menekültek. Ezt azonban a püspök már személye elleni támadásnak és földesúri hatalma elleni véteknek, lázadásnak, a vármegye pedig a megyei és a katonai adó alóli kibúvásnak minősített. Ezért a további szökések megakadályozására kisebb katonai csapatot vezényeltek a faluba. A falu rendjéért felelős Kalla János bírót és a szökött jobbágyokat az egri börtönbe vetették. Szabadulásuk után a faluba nem költözhettek vissza. Az incidenst követően Erdődy püspök földesúr arra törekedett, hogy katolikus családokat telepítsen a faluba (Besenyőtelekről, Demjénből, Kompoltról érkeztek), illetve, hogy a reformátusokat visszatérítse a katolikus hitre. 1739 őszén Almádi Andrást nevezte ki a falu plébánosává. S hamarosan – az 1746-os egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint – a sarudi plébánia látta el Borsodivánka, Poroszló, Tiszahalász és Tiszanána katolikus híveinek lelki gondozását is.
Sarud birtokosa a 14. századtól kezdve az egri püspök volt, ezért neki kellett gondoskodnia a templom és a plébánia működésének feltételéről. A sarudi templom fenntartására javadalomként egy fél jobbágytelek nagyságú földet adott a püspök és emellett vállalta a templom nagyobb javításainak költségét. 1740 és 1742 között a még a középkorban épült templom ismételt felújításon esett át. A középkori és az átépítés során kibővített templom formájára és méretére abból az alaprajzból következethetünk, melyet Eszterházy Károly megbízásából Francz József egri püspöki építőmester 1790 körül készített. A középkori templom 13,75 méteres teljes külső hosszából a hajó 8,5, a szentély 4,75 métert tehetett ki. A hajó szélessége 6,25, a szentélyé 4,75 méter volt. A belső alapterület 31 m2-t tett ki, így befogadóképessége nem volt túl nagy, mindössze 100-120 fő tudott részt venni a prédikációkon. A templom északi oldalához a hajó teljes hosszában 6,6 m szélességű, egy kisebb és egy nagyobb helység – kápolna illetve sekrestye – csatlakozott, melyeket feltehetően a 15. században építettek. Erdődy Gábor püspöksége idején, 1740-ben a régi templom teljes terét szentéllyé alakították át úgy, hogy a nyugati oromfalának közepét kibontva félköríves záródású diadalívet képeztek ki. Ehhez toldották hozzá a 13 m hosszú és 8 m széles új templomhajót. Így egy 26,75 méter hosszú új templomot kaptak. Nyugati végében három erős boltozatra az orgona számára kórust is építettek, mely az oromfal tetején emelt torony súlyát is meg tudta tartani. 1742-re felépült a torony, Tokajból 120 gerendát rendeltek a lefedésére. A szentélyt és a hajót különálló nyeregtetőkkel fedték le, ezek gerincmagassága 10,5 és 11,3 m volt. A torony 25,6 m magra emelkedett. A tornyot bádoggal a templom tetejét cseréppel fedték le. A régi és az új falakat kívül-belül bevakolták és lemeszelték. A 80 m2-es templomban már 280-300 ember is elfért. A templom szószékét 1744-ben Singer Mihály egri képfaragó készítette. Az 1746-os Barkóczy püspök canonica visitatioja szerint a templomnak két harangja volt. A főoltárkép a Szentháromságot ábrázolta, a két mellékoltárkép egyikén a Szenvedő Krisztus, a másikon Szent István király és Szent Imre alakja volt látható. A keresztelő kút rézborítású volt. A templomi felszerelések között mise- és áldozókehelyről, rézből készült szentségtartóról és miseruhákról tettek említést.
Az 1767-ben készült egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a templom már javításra szorult, s akkor is három oltára, szószéke, réz keresztelőkútja, gyóntatószéke, 14 padja, a kóruson az ötváltós orgonája voltak a legfontosabb berendezés tárgyai. Ezeken kívül ekkor már egy hordozható Mária-szobor, a Feltámadt Krisztus és Nepomuki Szent János szobra, valamint három kép és négy lobogó, a falakra erősített 26 gyertyatartó díszítette a templombelsőt. A bolthajtásos lefedésű sekrestyében egy fiókos szekrényben tárolták az egyházi ruhákat és a felszerelési tárgyakat. A 4 bécsi mázsát nyomó (224 kg) nagyharang a Szentháromság, a megfeszített Krisztus, Szűz Mária, Szent Donát mártír és hitvalló Szent Kajetán, a kisebbiket (fele akkora) a megfeszített Krisztus tiszteletére volt szentelve.
A 18. század végére a megszaporodott – közel 900 – hívő számára kicsinek bizonyult. Eszterházy Károly püspök először a templom további bővítésén gondolkodott. Feltehetően ezért készíttette el udvari építészével az említett felmérési rajzokat. Végül mégis egy új templom építése mellett döntött. Nem a régi helyé, hanem attól észak felé, mintegy 200 méterre.
A tervet Francz József készítette. Már 1792 nyarán elkészült az első variációval, de az nem nyerte el a püspök tetszését. Augusztusban mutatta be a mester a javított terveket. A sarudi plébános és a hívek az új templomot a régi temető helyére, mely tágasabb és a központibb helyen van, szerették volna felépíttetni, kötelezvén magukat arra, hogy azt az „alacsony, sáros helyet” fel fogják tölteni. Érveik között szerepelt, hogy a templom az új helyen kocsmától is távolabb lenne és látványban is jobban mutatna akár Tiszanána, akár dél felől. A püspök aggályát fejezte ki amiatt, hogy az alapok ásása közben esetleg koporsókat és holtakat bolygatnának meg, esetleg valami fertőzés támadhatna, és a sáros területen való alapozás is drágítaná a munkákat, de Francz Józseftől először mégis egy látványtervet, helyszínrajzot kért, s csak ezután döntött úgy, hogy mégis az eredeti terv szerinti helyen épüljön fel az új templom. 1792. szeptember 22-én mutatta be Francz a terveket. Ezután Eszterházy utasítást adott arra, hogy a régi templomot teljesen le kell bontani, de a felhasználható építőanyagot gondosan meg kell őrizni.
Nem tudni miért, de a munkálatok csak 1795-ben kezdődtek el. Az építkezés alatt az istentiszteleteket egy téglából készült épületben tartották, amelyben csak szűkösen fértek el a hívek. Az építkezés elég lassan haladt. 1796-ban Herlitska Vencel volt a kőművesek pallérja, az állványzatot Polereczky György ács készítette, Ledek Ferenc deméndi kőfaragó szállította a faragott köveket, a meszet Eged Ferenc felnémeti mészégetőtől vették. 1797-re húzták fel a templomot, a tetőszéket 84.000 zsindellyel fedték és 121.000 zsindelyszeggel szegelték. Fazola Lénárd készítette el a templom keresztjét, melyet Szikora György festő aranyozott. 1798-ban Diósgyőrben vásárolták az épületvasalásokhoz szükséges vasat, melyeket Mazug Mihály sarudi kovács készített. 1779-ben Giacomo Adami olasz származású egri kőfaragó készítette el a keresztelőkút alját, Motzer (Mozer) József szobrász faragta a dob alakú szentély tetején álló, fából készült szoborcsoportot: Jézus keresztelését. A kút díszítőfestését Szikora György készítette el. A lakatosmunkákat Fazola Lénárd végezte. A főoltár asztalosmunkáit Oberfrank Ferenc végezte. Mozter József készítette az egyéb fafaragványokat is: a főoltárkép keretét, az áldozó-rácsot, a szentségházat, a mellette lévő két angyalszobrot, a hat gyertyatartót és a három misetáblát. A felmerülő márványozási munkákat szintén Szikora György festő végezte. A nyolcváltós orgona Koncz József műhelyében készült.
Eszterházy Károly 1799. március 15-én elhunyt, addig 6604 rajnai forintot fizetett ki a templom építésére, berendezésére. Az új püspök – illetve érsek – kinevezéséig az uradalmi gazdálkodás irányítását a Magyar Kamara vette át. Akkor – egy 1800 januárjában kelt feljegyzés szerint – még 12.897 forintra lett volna szükség a befejezéshez. Ezt a Kamara feltehetően soknak találta, költségkímélés végett például 1802 júliusában úgy döntöttek, hogy a torony több mint 2000 forintra kalkulált rézborítása helyett fazsindellyel fedik azt le, s vörös olajfestékkel festenek be, így az csak 633 forintba fog kerülni. Ehhez azonban át kellett alakítani a torony faszerkezetét, melynek kivitelezését egy poroszlói ácsmesterre bízták. A nem megfelelően elvégzett munkát Poloreczky György ácsmester javította ki és fejezett be. Szeptember végére a szószék is elkészült.
A 40 méter hosszú 170 m2-es templom hajójában szükség esetén hatszáz hívő is elfér. A falu hét esztendő feletti lakossága a századfordulón 704 fő volt, tehát a templom mérete tökéletesen megfelelt az igényeknek.
1804-ben az egri püspöki uradalmat felosztották az újonnan alakított kassai és szatmári püspökség, valamint az egri érsekség között. Sarud a szatmári püspökség birtokába jutott Pusztahídvéggel együtt.
Az első javításokra csak majdnem száz év múlva, egy nagy árvíz után, 1895-ben került sor. A belső festés, az orgona javítása, az áldozó rács márványozása, a szentségház átalakítása az új oltárkereszt készítése, a padok javítása, egy új gyóntatószék elkészítése valamint a főoltárkép restaurálása és keretének aranyozása volt akkor tervbe véve. A munkát a Szűcs és Társa budapesti székhelyű céggel végeztették el.
A Szentháromságot ábrázoló főoltárkép tisztításakor azonban kiderült, hogy alatta egy korábbi, valószínűleg Szent Ferencet ábrázolós festmény van. A nagyon rossz állapotban lévő kép helyére így 300 Ft-ért egy újat készíttetek. Az „inkább borzalmat mint áhítatott” (sarudi plébános szavai) kiváltó, igen rossz állapotú mellékoltárképek sem kerültek vissza helyükre. A közel három méter magas képeket és a főoltár megrongálódott vásznát nem tudták a toronyban lévő lomtárban elhelyezni, így egy ideig azokat a templombíró udvarán lévő fészerben tárolták. A plébános engedélyt kért eladásukra vagy megsemmisítésükre az egyházmegyei hatóságtól, de végül is Egerbe kerültek beszállításra.
A templom helyreállítási munkálatai 5095 koronába kerültek, amelyből 328 korona a hívek adományából gyűlt össze. A mellékoltárra szánt Fájdalmas Szűz képével nem voltak megelégedve, arckifejezése merev és nem „művésziesen” volt megfestve. Az átfestés megtörténte után a plébános jelentése szerint „most már megelégedésünkre díszíti a kis oltárt”. A felújított templom megáldására 1895. szeptember 29-én került sor.
A következő nagyobb beruházás 1908-ban az Angster József és fia műhelyében készült orgona volt. 1915-ben, a harangok háborús felhasználása céljából összeírják az egyházmegye, köztük Sarud harangjait is. Ekkor három harang és egy lélekcsengettyű volt a templomban. Az I. világháború idején valószínűleg a 400 kg-os nagyharangot elvitték hadicélra. Ezért ennek pótlására 1923-ban a budapesti F. W Rincker által egy közepes méretű (felirata: Jézus Krisztus nevelője légy végóránk segítője), 1924-ben egy kisebb harangot öntettek (felirata: Isten dicsőségére), amelyeket ma is használnak. A mai nagyharang jelenlegi formáját 1934-ben történt újraöntése után kapta. Szlezsák László Magyarország aranykoszorús harangöntő mestere által Budapesten készített új harangra a megrepedt régi harang feliratát azonban átmásoltatták. Eszerint a harang ősét még Erdődy Gábor püspök adományozta 1744-ben az általa kibővített templomnak. Ez a régi harang megrepedhetett, mert 1763-ban Eszterházy Károly püspök újraöntette. 1802-ben átkerült a mai templom tornyába és 130 évig harangoztak vele.
A latin szöveg magyar változata a következő:
Gróf monyorókeréki Erdődy Gábor Antal egri püspök és Őfelsége magyar és cseh királyának jelenlegi titkos tanácsosa 1744-ben a legszebb és oszthatatlan Szentháromság, a mindenkori legszentebb és legdicsőségesebb Szűz Mária, Donát mártír és Kajetán hitvalló tiszteletére szentelte ezt a harangot és adományozta püspöki Sarud falu által építtetett templomnak, amelyet méltóságos és kegyelmes főtisztelendő gróf galántai Esterházy Károly egri püspök újraöntetett és ismételten felszentelt az 1763. évben. Öntött engem Johel József Egerben
1944-ben az egyik harangot elvitték a háborúba, azaz a Magyar Királyi Hadianyaggyár az ország csaknem minden falujából begyűjtött harangjainak egyike lett. A jó minőségű bronzot lőszergyártásra használták fel. A temetői lélekharang 1876-ban készült, eredetileg a hídvégi majorban volt, a közelmúltban került át a templomba. Felirata: „ÖNTÖTTE LŐRINCZ SZATMÁRI PÜSPÖK 1876”.
1945-ben a templom több, de nem súlyos belövést kapott. Ezeket viszonylag könnyen ki lehetett javítani. Az orgona azonban súlyosan megrongálódott. 1948-ban 5000 forintba került a javítása. Ebből 4400 forintot az amerikás magyarok küldték. A község adta a fennmaradó 600 forintot. Az orgona teljes felújítására 1995-ben a sarudi születésű dr. Sebestyén Emil egri ügyvéd és a szintén sarudi születésű dr. Berecz József kápolnai körzeti orvos alapítványi gyűjtésének segítségével került sor. Az orgonát 1997. április 26-án, ünnepélyes hangversenyen adták át.
A templom fazsindelyeit 1830-ban cserélték eternitre, a templom külső tatarozására pedig 1940-ben került sor. A templom mai állapotát az 1994-ben lezajlott tatarozás után nyerte el. Napjainkban is tervbe van véve pályázati források igénybevételével a templom felújítása, állagmegóvása, valamint a templomkert és park rekonstrukciója [http://www.sarud.hu/documents/2011_november.pdf].
Egyhajós templom É-i homlokzatán középtornyos, rizalitos – mélyített mezőkkel és pilaszterekkel tagolt – homlokzatán középen egyenes záródású, zárkövek kapu nyílik. Az egész templomon körülfutó koronapárkányból a homlokzaton a rizalit fölé lapos, íves timpanon emelkedik ki. A torony két oldalán ívelt fedlemezes féloromzat fogja közre a toronyemelet szegmentíves, zárköves ablakát. A nyesett sarokélű templomtorony osztópárkánya fölött lábazatból induló sarokpilaszterek fogják közre az oldalankénti harangablakokat. Az órakörös, órával díszített, szép tagolású toronypárkány fölött sokszorosan tagolt, párnatagos – újabb – sisak díszíti a templomot. A mély falmezőkkel tagolt oldalhomlokzatán három zárköves, szegmentíves ablak van elhelyezve. Az ívelten visszalépő egyenes záródású szentély Ny-i oldalán féltetős teknőboltozatos sekrestye van. A szentély felől kontyolt nyeregtetős a templom lefedése.
A torony alatti tér csehsüveg boltozattal fedett. Felette előre ívelő, épített mellvédes kóruson van az orgona. A templomhajó tárhatása nagyszabású: a kétszakaszos öblös tér egy-egy cseh boltozatát konkáv architrávok, illetve keresztaxisban fejezetes és mélyített falmezős pillércsoportok tagolják. A közöttük feszülő kereszthevederek hordják a boltozat súlyát. A szentély szűkebb, lépcsővel emelt, egyenes záródású tere szintén csehboltozattal fedett. Falképek: 20. század. Berendezés: jellemzően 18. század vége. Orgona: 1908 (Angster-orgonagyár). A templomot Eszterházy Károly püspök építtette (építész: Francz József).
A templom főoltára zöldesre festett sztipeszű aranyozott fa építmény. Sztipeszén fehérre festett kupolás tabernákulum áll. Ajtaját Ábrahám áldozatát ábrázoló aranyozott dombormú díszíti. Az oltár két oldalán magas oszlopszéken nyolcoldalú páros oszlopok emelkednek, melyek párkányán vörös márványozású, festett fa korinthoszi fejezetes oszloppárok emelkednek, melyek nagy gerendapárkányt tartanak. Ezeken kétoldalt adoráló angyakol térdelnek, középen a baldachinja alatt pedig háromszögbe foglalt aranyozott fénysugaras istenszem díszlik. A szépen faragott, lombdíszes empire oltárképkeretben közepes kvalitású, tompa színezésű 19. századi klasszicista oltárkép van: a Szentháromságot ábrázolja. Jézus és az Atyaisten a felhőkön lebeg, fölöttük a Szentháromság galambja terjeszti ki szárnyát. Alkotóját nem ismerjük. A Fájdalmas Szűz mellékoltár szarkofág alakú, festett fa sztipeszéről akantuszleveles vázákkal díszített oszlopok emelkednek. Köztük az empire stílusú aranyozott faragványú félköríves keretben közepes színvonalú, preraffaelita modorban megfestett 19 századi szentkép van: a Mater Dolorosát ábrázolja. Alkotóját ennek sem ismerjük.
Említésre méltó a 18. században készült szép keresztelőmedence. Alsó része festett kő, rajta márványosan festett – fogrovat-soros díszítésű fadob. Az oszloptörzsre almába harapó kígyó csavarodik, tetején színezett szoborcsoport a Jézus keresztelésének jelenetét ábrázolja. Az aranyozott és pácolt fából készült szószék eredetijét Singer János Mihály egri szobrász készítette 1744-ben. Tölcséres talpából kinövő kosarának rozettás, akantuszindás díszítésében a Magvető aranyozott domborműve látható. Ökörszemes párkányos hangvetőjének tetejét sugárkéve. díszíti Említésre méltó még egy fából faragott és színesen festett Nepomuki Szt. János szobor, mely a 18. század végén készült. A 23 db, oldallapján csigás profilú díszítésű, tölgyből faragott pad szintén a 18. század végén készült.
PLÉBÁNIAHÁZ
1825-25
Római Katolikus templom mögött
Az 1746-os egyházlátogatási jegyzőkönyvekből megtudhatjuk, hogy a régi, Erdődy Gábor püspök által építtetett plébánia épülete vályogból, s tetőzete nádból készült. Akkor nem volt jó állapotban, hiszen a szükséges javításokat a hívek végezték. 1755-ben Barkóczy Ferenc egri püspök elbontatta a régi épületet és 403 forintért kőalapozású, de ismét vályog falú új plébániaházat építtetett. 1767-ben a jelentés szerint a tetőzetének a kisebb kijavítása vált szükségessé, egyénként jó állapotúnak találtatott. Udvarán istálló és kocsiszín állott. 1799-ben részletesen is leírták az épületet: A vályogból készült és zsindellyel fedett házban három szoba, konyha és kamra volt. Udvarához kert és szérű csatlakozott, amelyben 20 állat befogadására alkalmas, téglából épült és zsindellyel fedett istálló állt, mellette kocsiszínnel. Ugyanitt volt egy 20 bécsi akó ital befogadására alkalmas pince is. A ma álló épületet 1825-ben Kovács Flórián szatmári püspök-földesúr támogatásával kezdték építeni, majd 1826-ban a Kamara fejezte be [EÉrsEghyL. Alsóhevesi esp.ker.lát.jkv.]. Ez az utcafronton álló. L alakú épület meglehetésen rossz állapotban van napjainkban üresen áll. Homlokzatán, az utcai fronton szalagkeretes ablakok vannak a+b+b+c+b+b+a kiosztásban.
A Sarudi Hírmondó XX. ÉVFOLYAM 1. szám. 2012. januári száma hírül adta, hogy „ifjúsági lelki centrum lesz a plébániából. Az egri főegyházmegye első katolikus ifjúsági lelki centruma épül meg Sarudon. A templom mögött álló romos, ám műemléki védelem alatt álló plébánia sorsa ezáltal megoldódik. – Remélhetően hamarosan megkapjuk az engedélyeket, így elkezdődhetnek a munkák – jelezte Nyeste István, a mezőkövesdi Szent István Katolikus Iskola igazgatója. – Az építkezést a plébánia helyrehozásával kezdjük, amely az ifjúsági centrum kiszolgáló épülete lesz. Az egy hektáros terület alkalmas lesz sátorozásra, szabadtéri rendezvények megtartására és sportolásra is. Az utóbbi lehetőség a faluban élők előtt is nyitott lesz, hiszen a pályákat nem védi majd kerítés. A területen – ahol egész évben fogadják a fiatalokat – a munkálatokat két év alatt tervezik befejezni.”
Forrás: http://www.sarud.hu/documents/2012_januar.pdf
MAGTÁR
későbarokk
1800 körül
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2182
Külterület – Pusztahídvég, Hídvégi út
Építtette az egri püspökség
A település D-i részén, téglalap alaprajzú csonkakontyolt nyeregtetős épület áll. A magtárnak készült késő barokk stílusú épült 1800 körül épült. Háromhajós földszintjén toszkán oszlopokra támaszkodó csehsüveg boltozatos lefedésűek a belső terei. A kőkeretes kapuknak kovácsoltvas ajtói vannak. Telkén egykorú, de átalakított U alaprajzú, földszintes, kontyolt nyeregtetős lakó, illetve gazdasági épületek állnak.
Nepomuki Szent János-szobor
későbarokk
1790
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10785
Kossuth út 5-7.
Állíttatta a település lakossága.
Település főútja mentén körülkerített területen, a Kossuth u. 7. számú ház előtt, lépcsős alépítményen, mélyített mezőkkel díszített hasáb alakú talapzat fölé emelt oszloplábazaton álló festett kőszobor. Kvalitásos ám provinciális barokk alkotás. Felállításáról az 1819-es canonica visitatió ad hírt [EÉrsEgyhL. canvis. 1819.]. Állapota az elmúlt években ismét romlott. A puha kő ismét mállani kezdett. A szent papi ornátusban, kezében kereszttel és pálmaággal, feje körül csillagkoronával látható. Sarudon Nepomuki Szent János ünnepe (május 16.) jeles nap, mert ez volt a falu fogadott ünnepe. A visszaemlékezések szerint a szenthez való könyörgés hatására szűnt meg valaha a faluban dúló marhavész. A szent ünnepnapján 9 órakor a templomból körmenetet vezettek szobrához, ott imádkoztak és énekeltek, majd innen Vendelénuszhoz (a Szent Vendel szoborhoz) is elmentek és rövid ájtatosság után visszatértek a templomhoz. A szobor posztamensén nagyméretű kovácsoltvas lámpástartó van.
A talapzatán látható felirat:
istenhit
szeretete
szentek
buzgósága
a sarod helsége
álította
nepomuki szt. jános
tiszteletére
1790
Szentháromság kereszt
klasszicista
1812
Kossuth út 85-87.
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:10784
A település főútja mentén, körülkerített területen, a Kossuth u. 87. sz. előtt, lépcsős alépítményen hasáb alakú talapzaton, a Golgotát jelképező sziklákon álló kőkereszt korpusszal. A kereszt tövében Mária álló alakja. A keresztre feszített Krisztus fölött a kifeszített szárnyú Szentlélek galambja és a felhőkből kihajoló Atyaisten, jobbjában földgömbbel, fején tiarával. A keresztet félköríves bádogtető fedi. Jó színvonalú klasszicista szobor. Állíttatta a település lakossága [EÉrsEgyhL. canvis 1819.].
Felirata:
imádás
szeretet
buzgóság tisz-
telet áldo-
zattya bemu-
tatta a sarudi
ajtatossaág
1812
Szent Vendel szobor
festett népi késő barokk kőszobor
19. század
Petőfi út 12.
Műemléki védelem alatt nem áll
Tiszanána felé a daruháti és gazdasági legelőre vezető állathajtó út mellett áll Szent Vendel szobra. Régen a tehén és a borjúcsordát hajtották a két legelőre. Szent Vendel kultuszának terjedése e vidéken is az állattartással függött össze, a térségben több, Szent Vendel szobor található, a legközelebbi Kömlőn.
A siroki terméskőből faragott, színesre festett szent pásztoröltözékben, imára kulcsot kezekkel, vállán tarisznyával, oldalán kulccsal látható. Mellette két oldalt egy bárány és egy kutya hever. Lába előtt egy korona látható.
A szobor feltehetően a 19. században készült, a talapzatba süllyesztett márványtábla feliratában szereplő évszám feltehetően azt jelzi, hogy ekkor készült el az új talapzata, amelyet Hornyák Sándor siroki kőfaragó készített. A munkáért 180 pengőt kért.
A felirata:
jószágunkat őriszd meg
mindennemű veszélynek
ártalmától, szent vendelnek
könyörgésére!
emlékül állítatta
özv. pásztor jánosné
szül. balogh erzsébet
1933
A szobor újraszentelésére 1933. június 5-én, Pünkösd másodnapján, a rituálé szerint került sor. A fenntartási alapra az Egyházmegyei Takarékpénztár alapítványi osztályánál 40 pengőt helyezett el az adományozó, özv. Pásztor Jánosné szül. Balog Erzsébet. Gyermeke nem volt, hívő jó lelkű, templomba járó asszonyként ismerték a sarudiak, melyről Nagy Árpád siroki administrator számolt be az Egyházmegyei Hatósághoz címzett szoborállításra és benedicálásra engedélyt kérő levelében.
Mária–szobor
1878
A mai temetőben
Műemléki védelem alatt nem áll.
Felirata:
Úr isten ki szent fiad
kínszenvedése által minket a
pokolbeli ellenségtől
megszabadítottál, en-
gedd nekünk szolgáidnak, hogy általa dicső-
séges feltámadást nyer-
jünk
készíttette
özv. tóth jánosné
csörgő mária
1878
Kereszt
1844
Szabadság út 58.
Műemléki védelem alatt nem áll
Felirata:
A sarudi hívek
ájtatos adako-
zásábúl állíta-
tott 1844
Szeplőtelen Szűz Mária
1907
A templom előtt
Állítatták az Amerikás magyarok
Műemléki védelem alatt nem áll
Feszület
festett kő
1922
A római katolikus templom homlokzata előtt
Műemléki védelem alatt nem áll
Felirata:
a megfeszített urunk
jézus krisztus dicsőségére
és aki értünk sokat
szenvedett és meghalt
a keresztfán
állítatta
b. pócs mihály
és szeretett hűséges neje
sz. nagy borbáléa
emlékül a buzgó keresztény
hívek emádására
1922
Fájdalmas Szűz Mária szobor
Kossuth út 137.
Műemléki védelem alatt nem áll
A népi szakrális emlékek szép példái a Mária szobrok, melyre példát Sarudon a Kossuth úton is találunk. Mária kultusza az országban igen erős, hiszen Magyarország védőszentje.
Felirata:
oh fájdalmas szűz
anyám
könyörögj érettünk
kik oltalmad alá
sietünk
készítette
pásztor györgy
és neje
rédei teréz
1922
Első Világháborús emlékmű
1920-30-as évek
Az általános iskola előtt. Kossuth utca 64-66.
Az I. világháborúban az orosz fronton harcoló, és fogságba esett sarudi honvédek közül néhányan részt vettek az orosz polgárháború harcaiban is. A különböző harctereken 100 sarudi hős áldozta életét. Emléküket őrzi az iskola előtt látható világháborús emlékmű, mely puskájára támaszkodó, megfáradt katona alakját mintázza.
HŐSI EMLÉKMŰ
A település temetőjében található a második világháborúban elesett katonák és polgári áldozatok tiszteletére állított emlékmű. 1943. január 12-én kezdődött az urivi áttörés, melyben az egri 14. gyalogezred jó része megsemmisült. A hadszíntérről több ezer Heves megyei – így sarudi – katona soha többé nem tért haza, sokukról itthon maradt családjuk a mai napig sem tud semmit.
Erről bővebben: http://www.sarud.hu/documents/2012_februar.pdf. Sarudi Hírmondó XX. évf. 2. szám. 2012. Február
Sarud – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. Az Árpád-kori régészeti leletek alapján a település lakói elsősorban állattartással foglalkoztak, ezen belül a lótartás volt a legnagyobb arányú. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az egri püspök az 1327-ben birtokába kerülő falu, Hídvég határában lévő vám- és rév jövedelmét is megkapta. A 15. század végén a püspökség majorságot alakított ki Hídvég központtal. Szántóföldi vetéshez búzát, zabot, lencsét és babot vásároltak, és nagy számban lovat, tehenet, ökröt és juhot tartottak. Jelentős és jövedelmező tevékenység volt a halászat is, a püspökséget sózott hallal, az egri halastavakat pedig halivadékkal látta el.
1544 után a település lakói már a törököknek is adóztak. 1548 után a püspöknek járó földesúri jövedelem kétharmadát az egri vár fenntartására és katonái ellátására fordították. 1552-ben az Eger falaihoz vonuló török seregek elpusztították a falut, lakói közül nem mindenki tért vissza. 1558-ban a Hídvégen élő 8 jobbágy a 31 elpusztult telekhez tartozó szántókat és legelőket közösen használta. Sarudon 3 jobbágy és 15 zsellér élt, akik az itt lévő 34 elpusztult telekhez tartozó földeket egyenlő arányban egymás között felosztva művelték. Mindkét település lakói kötelesek voltak minden munkát elvégezni a püspöki majorban. 1579-re a majorságban a gazdálkodás megszűnt.
A 17. században nem néptelenedett el teljesen, de 1671-ben határát Péntek Benedek és János tiszanánai nemesek használták. A török kiűzése után 1690 és 1693 között újratelepítették, s 1703-ban visszaállt az egri püspök birtokjoga is.
Hídvégen majorsági gazdálkodást folytattak, 1772-ig a tiszttartóság központja volt. Az 1730-as években megépültek az uradalom legfontosabb gazdasági épületei Ómajor (Hídvég) és Újmajor (Csárdamajor) területén. A kisebb jelentőségű szántóföldi művelésben 1749-ben őszi és tavaszi gabonát, árpát és zabot termeltek. A majorság vezető ágazata az állattartás volt. Elsősorban szarvasmarhát tartottak, 1731-ben közel 200 darab volt a számuk. 1764-ben 27 bika és tinó, 366 tehén és üsző, 77 borjú és 324 ökör (117 eladásra váró hizlalt, 40 hízásra fogott, 167 gulyában legelő) és 43 bivaly a majorság állománya. A hizlalt állatok húst biztosítottak a püspökségnek, a többi szarvasmarha és bivalytehén tejét pedig feldolgozták, vajat és sajtot készítettek belőle. A hídvégi majorüzem nem termelt piacra, nem vált árutermelő gazdasággá, az itt előállított vaj és sajt szinte teljes mennyiségét a püspöki udvar szükségletére fordították.
A majorságban jelentéktelen volt a lótartás, nagyobb számú juhot 1761 után kezdtek tartani. 1764-ben 1399 juhot írtak össze. A sertés és baromfi leginkább a majorságban élők ellátására szolgált.
1799-ben az uradalmat bérbe vette Gemingen báró, majd 1804-től az újonnan szervezett szatmári püspökség kapta meg. A 19. században a gabonafélék és kapásnövények mellett ipari növényeket (cukorrépa, dohány, len kender, repce, szója), mákot és hagymamagot termesztettek. A szarvasmarha és juhtartás továbbra is jelentős maradt.
Sarud 1709 és 1711 között a pestisjárvány miatt elnéptelenedett. Az 1712-ben visszaköltözőknek az egri püspök adókedvezményt adott, mely szerint az igásjószággal rendelkező jobbágy évi 4 forint megfizetésével mentesül minden további földesúri adó- és robotkötelezettség alól. A határt szabad foglalásos rendszerben használták, majd évenkénti újraosztásos rendszerben. 1744 után a majorsági munkák nagy részét a jobbágyok végezték robotban, a saját földjeik megművelése teljesen ellehetetlenült, ezért inkább elköltöznek, ha a helyzetük nem változik. 1759-ben a püspök 1500 forintért bérbe adta a sarudiaknak az egész határt, elengedte a tizedet és a kilencedet, mentesítette őket a robot végzése alól, átengedte nekik a mészárszék, a kocsma és a malom jövedelmeit és a halászat jogát. 1763-ban az új urbáriummal kedvezményeik megszűntek. 1767-ben az újabb úrbéri szabályozással rögzítették a jobbágyok éves szolgáltatását és megkezdték a jobbágyföldek kimérését. Kialakítottak 6 db 20 holdas, 16 db 10 holdas, 20 db 5 holdas és 16 db 2,5 holdas gazdaságot. A gazdálkodásban áttértek a háromnyomásos rendszerre. Az 1771 évi úrbérrendezés során a falu határát harmadik osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 30 kishold szántót és 12 kaszás rétet adtak. 1860-ban a birtokelkülönözés és tagosítás ügyében indított per befejeződött, a 686 hold maradványföld megváltás ellenében a jobbágyok birtokában maradt, a 2000 holdas közlegelőből 16 holdat ítéltek meg telkenként. A 20. század első harmadában a gabonafélék mellett a szántóföldeken takarmánynövényeket, kukoricát, takarmány- és cukorrépát, repcét, hüvelyeseket és étkezési célra burgonyát termesztettek. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
| A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) | |||||||||
| Év | Összes terület | Szántóföld | Kert | Rét | Szőlő | Legelő | Erdő | Nádas | Nem termő terület |
| 1866 | 10325 | 3428 | 1209 | 3962 | 266 | ||||
| 1897 | 10368 | 5896 | 61 | 1332 | 1 | 2178 | 46 | 75 | 779 |
| 1935 | 10272 | 6854 | 66 | 924 | – | 1581 | 65 | – | 782 |
A gazdaságok száma 1897-ben 392, 1935-ben 1133 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti birtokkal rendelkező egy volt, 200–500 kh nagyságú területet hárman bírtak. 100–200 kh és 50–100 kh területű birtokokból 2-2 volt, 20–50 kh birtoknagyságú földdel 27-en rendelkeztek, 10–20 kh területű birtoka 103 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 143 volt, 1–5 kh között területe 425 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 427, közülük 13 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás a korai időktől kezdve meghatározó ágazat volt a településen. A hídvégi majorság állattartó üzem volt, és a falu lakóinak állattartásához is a nagy kiterjedésű rét és legelőterületek biztosították a feltételeket. A 18. század végétől a növekvő gyapjúárak miatt a juhok száma jelentősen megnőtt és ugyancsak gyarapodott az igáslovak állománya. 1799-ben 1089 volt a juhok száma, a hámos és ménesbeli lovaké 262, 1847–48-ban a juhok száma 1554 darabra, a hámos lovak száma 331 darabra nőtt. Az uradalom és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:
| Állatállomány változása (darabszámban) | ||||
| 1897 | 1911 | 1935 | 1944 | |
| Szarvasmarha | 1862 | 1832 | 1390 | 1439 |
| Ló | 736 | 281 | 223 | 588 |
| Sertés | 2570 | 2207 | 2914 | 617 |
| Juh | 3721 | 5460 | 5021 | 2809 |
| Baromfi | 5580 | |||
| Méhcsaládok | 70 | |||
A korai ipari üzemek megjelenése az uradalomhoz kapcsolhatók. Az ott folyó építkezések anyagát az 1750-ben már biztosan működő téglakemence biztosította, ahol évente közel 30 000 téglát égettek. 1799-ig működése folyamatos volt. 1751-ben egy tiszanánai ács szárazmalmot épített, mely a 19. század végéig működött. Ennek helyén megépült az uradalmi malom, mely először gőzerővel, 1944-ben már villanymotorral működött.
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1747-ben Sarud község két kovácsot, a következő évben pedig mészárost szegődtetett. 1750 és 1752 között csizmadia, 1799-ben takácsmester dolgozott a faluban. 1828-ban egy kovácsot és egy mészárost írtak össze. 1906-ban 6 kovács, 2 asztalos, 3 kerékgyártó, 1 hentes és 1 kőműves élt a településen. 1936-ban az iparosok száma 35 volt, foglalkozásuk szerint 2 asztalos, 5 ács, 5 borbély, 8 cipész, 2 csizmadia, 5 kovács, 5 kőműves, 2 kerékgyártó és 1 kútfúró.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. 1747-51 között a hídvégi majorban kocsmaház épült. 1925-ben 2 kocsma volt a településen. 1906-ban 4 kereskedő került összeírásra. 1933-ban 8 kereskedő élt a faluban. 1901-ben alakult meg a Sarud és Vidéke Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, 1912 után pedig a Hangya Szövetkezet. A településen Tejszövetkezet is működött.
A helyi hitelélet elősegítésére 1911-ben megalapították a Sarud és Vidéke Hitelszövetkezetet.
Hetivásár tartására 1907-ben kapott a nagyközség engedélyt, mellette Poroszló piacára és vásárára jártak.
Sarud – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Sarud
Közigazgatási jogállása:1848-ig jobbágyfalu, ettől kezdve 1895-ig úrbéres község, 1895-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Hídvég és Pusztadaruhát puszták, Csárdamajor, Tölgyeshát-, Fekete-, Büdöskúti- és Rátkay-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tiszai járás
1883–1950. január 31. Tiszafüredi járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Sarud – Galéria
Sarud – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Sarudhoz és akkor a – mai területén lévő – településekhez (Déd/Déltelek/Décse, Hídvég Kétpókere, Apuchalama, Hídvég, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig, ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Sarudtól és Halásztól (Újlőrincfalva) délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Sarud, Halász és a fentebb felsorolt egykori falvak nem igen láthatták a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Sarudot és a területén lévő egykori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Sarud és a fent említett egykori települések is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Sarud, Hídvég, Halász és a többi – Sarud mai területén elhelyezkedő falu – viszonylag közel esett a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki; a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.
Török hódoltság
A mohácsi csata után (1526 ősze) a törökök rablóportyákat indítottak Eger környékére is, de Sarudot ekkor még nem érte támadás.
1542-ben Ferhát aga csapata már Sarudot is feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén is megemlíti históriás énekében:
„Egrőt hogy megszállja minden hadával
Deli Perhát agát Pestről kibocsátá.
Az Hidvégöt, Halászt, Sarudot dúlá,
Tiszttartóit Varkucsnak ő elfogá.”
1544-től (Hatvan eleste) Sarud is a török által ellenőrzött hódoltsági terület lett.
1548-ban magával Dobó Istvánnal is meggyűlt a bajuk a sarudiaknak, aki az egri vár hadi felkészítése okán személyenkénti adót vetett ki a falu lakóira is, – miután a várhoz tartozó püspöki birtokok megadóztatására jogot nyert. Az adó elleni sarudi tiltakozást Dobó nem fogadta el.
Az 1549-ben megjelent török-tatár rablócsapatnak Sarud megtagadta az adófizetést, akik a falu kirablása után vonultak el. Ez után a falu teljesen lakatlan lett. 1549-53 között a település elnéptelenedett, 1554-től kezdett benépesülni. 1596-tól végleg török fennhatóság alá került a falu, de már 1552-től a töröknek is adózott. Sarud 1604-től közel 90 évig újra lakatlan. A falu 1690-93 között települt be a környékbeli falvakból, főleg Tiszanánáról.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején Eger kuruc főhadiszállás volt (1705-10). Minden településtől katonai adót hajtottak be, így Sarudon is. 1708-ban a sarudiak panasszal fordultak a vármegyéhez, hogy az adót a Csáky-ezred katonái erőszakkal hajtották be. Ugyanakkor 1709-ben hajdúkat toboroztak a faluban a kuruc haderő számára.
1709-11 között pestisjárvány pusztította az egész környéket, haláleset is volt Sarudon, de néptelenné a lakosok elkötözése miatt vált a település. 1712-ben kezdett ismét benépesülni a falu.
1848-49-es szabadságharc
A jobbágyság kötelékeit a faluban is ’48 forradalma oldotta fel. Az 1848-49-es szabadságharcban több sarudi honvéd harcolt, többek között;
Árva Balázs, Bukta Gábor, Csörgő Miklós, Demeter József, Gaál István, Gaál József, Kovács Gáspár, Madarász János, Malik Gergely, Pásztor András, Palicz Pál, Pócs István, Sebestyén János, Sebestyén József, Seres János, Szabó Vince, Szőllősi István gyalogos közlegények, foglalkozásukra nézve földművesek. Méhi József, Molnár János, Nagy S. István, Pócs Bertalan, Sebestyén H. Ignác, Seres Imre huszárok. Összességében a szabadságharc éveiben a faluból 107-en védték a hazát.
Az I. világháború hősi halottai
| Antal Benedek | Mazug Vendel | Izrael György |
| Antal Imre | Méhi Károly | Sebestyén József |
| Ballók István | Méhi László | Sebestyén Pál |
| Besenyei György | Méhi Mátyás | Sebők István |
| Beszedits István | Mező János | Seres Gábor |
| Bóta József | Molnár György | Seres István |
| Bukta Mihály | Molnár József | Seres Pál |
| Csőke Pál | Molnár Mihály | Soltész Károly |
| Csörgő Albert | Nagy András | Szabó Imre Pál |
| Csörgő András | Nagy Flórián | Szabó János |
| Csörgő András | Nagy József | Szabó Vilmos |
| D. Csörgő András | Nagy József | Székely András |
| Csörgő Gábor | Nagy Pál | Szisszenhofer János |
| Csörgő István | Nemes József | Szőllősi András |
| Csörgő József | ifj. Német György | ifj. Tajcs Kálmán |
| Csörgő József | id. Német György | id. Tajcs Kálmán |
| Csörgő Péter | Német Sándor | Takács András |
| Dege András | Német Sándor | Takács János |
| Demeter Károly | Nyeste Bertalan | Takács József |
| Gál András | Nyeste György | K. Takács József |
| Gál István | Nyeste Imre | Takács Lajos |
| Gazsó Albert | Nyeste József | Tóth Antal |
| Guba Péter | Nyeste József | Tóth Ignác |
| Hanus Pál | Nyeste Kálmán | Tóth János |
| Illés Pál | Orosz László | Tóth József |
| Kalló Mátyás | Palitz Ágoston | Tóth Mihály |
| Kerekes Mihály | Palitz György | Török Gyula |
| Kocsis Lajos | Palla Ferenc | Török Lajos |
| Kormos Albert | Papp Dezső | Turcsák János |
| Madarász András | Pásztor József | Varga Gábor |
| Madarász János | Polgár József | Varga János |
| Madarász Mihály | Pócs József | Vas János |
| Malik Vendel | Pócs Mihály | Vas Lajos |
| Mazug András | Rédei István | Vizes Albert |
| Mazug József | Sebestyén István | Vizes Vince |
| Zombori István | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Antal Ferenc | György Béla | Pásztor András |
| Bán Géza | Illés Károly | Pásztor József |
| Bercsényi Lajos | Kovács Endre | Pataki János |
| Berecz Zoltán | Kozma László | Pócs Elemér |
| Bessenyei Jenő | Köles István | Pócs Gyula |
| v. Bessenyői Márton | Madarász Mihály | Pócs Jenő |
| Bódi András | Madarász Pál | Pócs László |
| Boros József | Malik András | Pócs Mátyás |
| Csőke Ambrus | Malik András | Sebők József |
| Csörgő Ernő | Malik Béla | Seres Géza |
| Csörgő Ferenc | Malik Béla | Seres István |
| Csörgő György | Malik József | S. Nagy Béla |
| Csörgő István | Méhi József | S. Nagy József |
| Csörgő János | Molnár Ágoston | Szabó Géza |
| Csörgő József | Molnár György | Széplaki István |
| Csuhai György | Molnár Mihály | Szikszai Kálmán |
| Csuhai József | Nagy Bálint | Sz. Tóth József |
| Daragó István | Nagy Béla | Takács Balázs |
| Dege Béla | Nagy Ferenc | Takács István |
| Dege József | Nagy Gyula | Talmács Antal |
| Dege Mátyás | Nagy István | Tamasi András |
| Demkó János | Nagy János | Tóth András |
| Demeter Balázs | Nagy József | Tóth György |
| Faragó András | Nagy Kálmán | Tóth László |
| Ficsor Ferenc | Nagy Vilmos | Török Ferenc |
| Ficsór Imre | Németh József | Turcsák Dezső |
| Ficsór József | Pál László | Turcsák József |
| F. Nagy Béla | Pállai Géza | Varga Pál |
| Gál József | Pállai György | Veres Lajos |
| Gazsó Pál | Pállai József | Vizes Albert |
| Gyimesi József | Vizes József |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Sarud – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1709-11 között pestisjárvány néptelenítette el a falut.
1831-ben kolerajárvány dúlt a faluban, amelynek 27 halálos áldozata volt.
1853, 1855, 1876, 1879, 1881, 1888, 1919 években nagy árvizek zúdultak le a Tiszán. Ezek közül az 1879. és 1888. évi árvizek idején a víz Sarud belterületét is elöntötte. Az 1888. évi árvíz öt házat döntött romba Sarudon.
Sarud – Mesterségek
A település lakói döntően mezőgazdaságból éltek, de két jelentős manufaktúra is kialakult: a téglaégetés és a tubákkészítés.
Az első téglaégetőt Erdődy Gábor egri püspök telepítette Hídvégre 1740 táján, működése 1801-ig valószínűsíthető. A sarudi templom téglái is itt készültek. Jellegzetessége volt az agyagba égetett SP monogram, ami a Szatmári Püspökség tulajdonára utalt.
A reformkorban jelentős helyi terméknek számított a sarudi tubák. A földeken termelt dohányból készült tubákot az 1837-ben beszállásolt katonák igénye váltotta ki, s a piacra való termelés később is megmaradt.
http:www.sarud.hu/hist1_hu.html
Sarud legismertebb mesterembere 1930-ban Sebestyén Balázs mészáros- és hentesmester volt, aki saját készítésű hentesárujával ellátta a környék lakosságát, hírnevet szerzett.
Nádverők munkában. Kis József és Palic Pál mesterek 1961.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Sarud – Gazdálkodás
A település életét az ártéri gazdálkodás és a földművelés határozta meg.
A réteken és legelőkön különböző fűfajták, a tocsogós helyeken nád, sás és gyékény terem. Természetes állatvilágát az apró rágcsálók, nyúl, a vizekben és a partokon vidra, a ligetekben őz jelentik.
A kiöntések vizében nádból, fűzfavesszőből font rekesztékekkel, varsával és hálóval halásztak.
Hídvég gazdálkodásában leginkább a halászat, a ménestartás és a sózott hal készítés volt a jellemző. A sarudi részek gazdálkodását a búza, árpa és rozs termelése és a méhészkedés jellemezte.
A háztartás számára termeltek lencsét, kendert, borsót, káposztát, répát, fokhagymát és vöröshagymát. Felhasználták a természetben készen található fűszernövényeket, melyeket termesztettek is (kakukkfű, zsálya).
Sarud – Lakáskultúra
A lakóházak berendezése nem tér el a dél-hevesi térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől. (ld. Bevezető)
Tájház bemutatása:
http://www.szeporszag.hu/T%C3%A1jh%C3%A1z+-+Sarud.latnivalo
Uradalmi lakóház alaprajza
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Sarud – Épített örökség
A település első említése (1261: Saruldeghaz) alapján bizton állíthatjuk, hogy a 13. században már temploma volt. 1335-ben az épület a pápai tizedjegyzékekben is szerepel, de plébánosa nem fizetett pápai tizedet. Középkori történetére nézve ezután semmilyen adatunk sincs. Először 1732-ben hallunk ismét egy templomról, amikor reformátusok használják a „katolikus formára” épített templomot, ez minden bizonnyal a középkori eredetű egyház lehetett. 1739-ben a püspök a vármegye közreműködésével elvette a reformátusoktól; mire zendülés tört ki a településen. Ennek elfojtása után a zendülés vezetőit és református lelkészt kitelepítették; helyükre Erdődy püspök katolikusokat hozott, s számukra a templomot is helyreállíttatta. Később, 1795-1801 között aztán újabb átépítés következett, melyet Eszterházy püspök támogatott; az épület ekkor nyerte el mai formáját. A ma is álló templom tehát nagy valószínűséggel középkori eredetű, és régészeti kutatásokkal megismerhető lenne.
Sarud – Régészeti áttekintés
Sarud, Pócstöltés
A Laskó-patak bal partján, a gát belső oldalán szarmata sírokat és Árpád-kori települést tártak fel. (Szabó János Győző ásatása 1973.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Sarud – Kronológia
10. század – A falu létrejöttének időszaka.
1261 – A település első említése Saruldeghaz néven.
13-14. század – A Poroszlóról Heves felé tartó hadiút Hídvégen vezet keresztül.
1327 – Az egri püspök birtokába kerül Hídvég és az itteni vámhely.
1335 – Temploma szerepel a pápai tizedjegyzékben, de plébánosa pápai tizedet nem fizet.
1544 után – A település lakói a töröknek is adót fizetnek.
1552 – Az Eger alá vonuló török sereg elpusztítja a falut.
1558 – Sarudon és Hídvégen összesen 11 jobbágy és 15 zsellér él, akik közösen használják az elhagyott telkeket és ellátják a püspöki major munkaszükségletét.
1690-93 – A török kiűzése után újratelepítik a csaknem teljesen elnéptelenedett falut.
1709-11 – A pestisjárvány miatt elnéptelenedik Sarud.
18-19. század – Hídvégen majorsági gazdálkodás folyik.
1732 – A reformátusok használják a középkori templomot.
1739 – A püspök elveszi a reformátusok templomát, mire zendülés tör ki a településen, amelyet hamarosan elfojtanak.
1746-67 – Az első információk a Sarudon folyó iskolai oktatásról.
1750-50 – A Pest-Debrecen postaút állomása Hídvég.
1751 – Szárazmalom épül, amely a 19. század végéig működik.
1771 – Sarud földjeit az úrbérrendezés során harmadosztályúnak minősítik. A római katolikus elemi iskolában 75 gyermek tanul.
1783-85 – Az I. katonai felmérés szerint a környékbeli utak csak jó idő esetén járhatók.
1795-1801 – A templomot átépítik, ekkor nyeri el mai formáját.
1848-49 – A szabadságharc hadműveleteiben Sarudról 17 gyalogos és 6 huszár nevét ismerjük. Összesen 107 helybeli vett részt a küzdelmekben.
1880-as évek eleje – Keskenyvágányú, lóvontatású vasút épül Poroszlóig.
1885 – Postaállomás nyílik.
1897 – Megalakul a Katolikus Olvasókör.
1889 – Postatakarékpénztári szolgáltatás indul. Megalakul az Önkéntes Tűzoltóegylet.
1901 – Megalakul a Sarud és Vidéke Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.
1907-től – Hetivásár tartására kap jogot a település.
1911 – Létrejön a Sarud és Vidéke Hitelszövetkezet.
1914 – Új, nyolctantermes iskola épül.
1915 – Bevezetik a telefonszolgáltatást.
1925 – Megalakul a Levente Egyesület helyi csoportja.
1935 – Megkezdődik az elektromos közvilágítás kiépítése. A településen 6 különböző iskola működik.
1935-1940 – Polgári Lövész Egyesület alakul.
1936 – Az egészséges ivóvizet öt fúrt kút szolgáltatja. Megalakul a Római Katolikus Földműves Dalkör.
1939 – Létrejön az Agrárifjúsági Legényegylet.
Sarud – Közlekedés, infrastruktúra
A 13. században hadiút haladt keresztül Hídvégen (elpusztult falu Sarud mellett), mely Poroszlóról Heves felé vezetett (az út a 14. század elején is funkcionált). 1241-42. évi tatárjárás alatt a tatár seregek egy része a közelben futó hadiúton vonult el a Muhi csata helyszínére.
1327-ből Hídvégnél a Báb-erén lévő híd vámjáról és hídfenntartási kötelezettségről oklevél ír. Károly Róbert idején (1308-1342) Sarud és Hídvég egyházi birtok lett. A király átadta Hídvég vámjövedelmét is, olyan meghagyással, hogy a püspök köteles a hidat mindig jó állapotban tartani. Ugyanakkor rév jövedelméről is szó volt, mely rév valószínűleg a későbbi Csárdamajor helyén volt, ahol a Poroszlóról Kömlőre vivő utat a Laskó-patak metszette.
A 15. századtól is vannak írásos adatok arra nézve, hogy Hídvégen vám volt.
1750 és 1850 között a Pest-Debrecen közötti postaút egyik állomása volt Hídvég. Itt 1754-ben a meglévő kocsma mellé lóváltó-állomást is építettek.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) Sarudon „országút”-ról ír, mely valójában azonban közönséges kocsiút volt. Az itteni utakat a katonai felméréshez tartozó országleírás csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
1843-ban Heves és Külső-Szolnok vármegye mérnökeinek iratai Hídvég pusztán elárkolt útról tudósítanak.
A 19. század második felében a Poroszló-Sarud közötti bekötőút fenntartása vármegyei feladat volt.
Az 1880-as évek elején keskenyvágányú lóvontatású vasutat építettek, mely a majorságot (Jánosi-tanya, Hídvég) kötötte össze a poroszlói vasútállomással. A falu vasúti személy és áruforgalma Poroszló állomásán bonyolódott le.
1885-ben postaállomás nyílt meg. A Postatakarékpénztár közvetítőszolgálata 1889-től működött.
A Tiszához 1907-ben sem vezetett még út (kb. 5,5 km-es útra lett volna szükség).
Sarud és Tiszanána között még a 20. század elején is vicinális földút volt.
Az infrastruktúra bármelyik elemének meglétéről Sarudon csak a 20. századtól lehet beszélni. A telefont 1915-re vezették be, de csak közületek számára. 1935-ben részben bevezették a faluba az elektromos áramot, a közvilágításra 40 lámpát szereltek fel (a teljes kiépítés csak az 1950-es években fejeződött be). A posta és távirda már 1936 előtt működött a faluban. 1936-ban öt fúrt kéziszivattyús kút adott jó vizet a falunak.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Sarud – Népköltészet, folklór
Sarudon a lakodalmakban elhangzott tréfás verset Bakó Ferenc gyűjtötte 1953-ban. A hazug történet elmondása után az előadó kéregetett a lakodalmas néptől:
Jó napot vitézek, ide hallgassatok,
Jó tormát, csukával engemet tartsatok.
A nagy sárgarépát énnekem adjátok,
Majd én nektek a szűröm gallérjábul pakolok.
Mikor az erdőbe már sokat forgottam,
Juhok közt, disznók közt már sokat forgottam,
Rongyos bocskoromat gyakran nyársra húztam.
Vén fa csikorgását tarisznyára tettem,
Még mikor Szt. Lászlónak még hírét se hallottam,
Hogy oda mehessek, arrul gondolkodtam.
Bújdosásom közbe voltam egy városba,
Láttam egy nagy csudát, ökör az ólba be
Nem tudott bemenni, bujt az egérlyukba.
Majd seggre nem estem csodálkozásomba
Két hordó aranyat a zsákomba varrtam,
Lovam hátára feltennyi akartam,
De soha úgy nem jártam, a gatyámba tojtam,
De ne csudájjátok, tennap kikotrattam.
Ismertem apádot, szőrös bocskorba járt,
Láttam, kecskemézzel kente a fogát,
Mégis oly kényesen hordozod magadot,
Türüddmeg az orrod, most is taknyos vagy,
Eb, hazudj nagyobbat, én már nem tudok
Erszényteket nyissátok, garassaitokat énnekem adjátok.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Sarud – Földrajzi környezet
A megye délkeleti részén, a Hevesi-síkon fekvő település. Területe hordalékkúp-síkság, a tengerszint feletti magasság nem éri el a 100 m-t.
Az éves csapadék összege 560-580 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2°C, a napsütéses órák száma 1930-1950 között alakul.
Jelentős vízhiány jellemzi, bár a község déli határát érinti a Kis-Tisza.
Természetes növényzete főleg lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete nem számottevő. Kisvadakban és madárfajokban gazdag.
Talajai főleg réti talajok.
Hevesi-sík
A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.
A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.
Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.
A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.
A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.
A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Sarud – Népviselet
Női viselet
A 18. században a nők fehér vászon alsóneműt hordtak, kékfestő szoknyával, melynek alsó szegélyét rézfonálból készült csipke díszítette. A 20. század elején polgári hatásra, valamint a gyári kelmék elterjedésével a világos színes, mintás ruhák bekerültek a fiatal lányok ruhatárába. Fejüket nyáron virágos vászon, vagy kázsmér kendővel kötötték be, télen bársonykendővel.
A téli viselet része volt a bekecs, és a berliner kendő. Lábukon magas szárú, vagy gombos félcipőt hordtak.
Férfi viselet
A férfiak a 18. században vászon gatyát, inget, télen dolmányt, szűrt hordtak. Lábukat ekkor még bőrkapcába tekerték, amire sarut húztak.
A 20. század első felében a nadrág, mellény, vászoning viselethez kiskabátot is hordtak, ez volt a „szálas”.
A sarudi lények fekete klott kötényt viseltek, melynek széle cakkos volt, élénk színes virágfüzérrel hímezték ki. A minta szerkezete szerteágazó, kissé széteső volt.
Legénykötény színes hímzéssel. (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)
Szőttesek
Sarudon az átányi szőttesekhez hasonló mintakinccsel találkozhatunk. Jellegzetes motívum a kerekrózsa, több soros csíkritmus közé foglalva. A reprezentatív textilek, így a komakendők, abroszok szélét széles kötött rojttal díszítették.
-
- Komakendő (Bakó Ferenc felvétele 1953.)
-
- Asztalabrosz (Bakó Ferenc felvétele 1953.)
-
- Szőttesek (Bakó Ferenc felvétele 1953.)
-
- Szőttesek (Bakó Ferenc felvétele 1953.)
-
- Szőttesek (Bakó Ferenc felvétele 1953.)
Hímzések
A házi szőttes kendőket, egyéb vászon neműket a szőttes díszítés mellett gyakran keresztszemes hímzéssel varrták ki.
Sarudról egy vékony rececsipke párnavég található a DIV gyűjteményében, ami 1900 körül készülhetett. Szőlős- virágos-leveles motívumok, virágtövek és galamb motívumok díszítik felületét.
-
- Neccelt párnavég, madaras (Bakó Ferenc felvétele 1953.)
-
- Szőlős párnavég (Bakó Ferenc felvétele 1953.)
Sarud – Népi építészet
Sarudon a lakóépületek vályogtéglából épültek, általában nyeregtetővel, vízvetővel, díszes deszkaoromzattal. A 20. század közepén még számos mestergerendás épület állt. A házak háromosztatúak voltak: ház-pitvar-kamra beosztással.
A szobában található boglyakemencét, vagy hasáb alakú kemencét a pitvarból fűtötték. A szabadkéményt a két világháború között váltotta fel a zárt kamin kémény. A tornácok építésénél jellegzetes kettős tornácoszlopokat alkalmaztak.
A tető fedésére a helyben megtalálható nádat használták, az uradalmi épületeken fazsindelyt is alkalmaztak a 18. században.
A 19. század végéig körte alakú gabonásvermeket használtak, melyek az utcán, a lakóházak előtt helyezkedtek el.
Sarud – Településnéprajz
A török hódoltság alatt elnéptelenedett falu a 18. század elején települt be újra. Számos alföldi településhez hasonlóan itt is kétbeltelkes településrendszer alakult ki. A falu jobbágyok lakta délkeleti részét Alvégnek, a másik felét Felvégnek nevezték. A templom mögött elterülő Zug a 18. század halmazos szerkezetét őrizte meg. A 20. század elején új parcellázások következtében a település jelentős fejlődésnek indult.
Általános a szalagtelek, az udvarok soros elrendezésűek.
Sarud – Vallás, felekezetek
Az 1261. évi oklevélben előforduló Saruldeghaz névalak alapján bizton állítható, hogy már ekkor temploma volt.
A 18. század elején romos templomát a reformátusok használták. 1739-ben – amikor engedély nélkül haranglábbal bővítették – Erdődy Gábor püspökföldesúr elvette a reformátusoktól.
Első plébánosa Almádi András volt. Sarud filiái lettek: Borsodivánka, Poroszló, Tiszahalász, Tiszanána, valamint Hídvég és Kömlő puszták. 1767-ben már csak Borsodivánka, Poroszló és Tiszahalász volt a filiája. 1772-ben csak Tiszahalász maradt filiája.
Jelenlegi temploma 1795 és 1802 között épült. A régebbi paplak 1755-ben, az újabb 1825–1826-ban épült.
A római katolikus anyakönyveket 1739-től, az izraelita anyakönyveket 1840-től vezetik.
| összesen | római katolikus | görög katolikus | református | izraelita | |
| 1746 | 577 | 426 | 6 | 145 | |
| 1767 | 534 | 456 | 78 | ||
| 1785 | 881 | 846 | |||
| 1839 | 1471 | 1471 | |||
| 1870 | 2345 | 2204 | 1 | 83 | 57 |
| 1890 | 2804 | 2666 | 2 | 95 | 41 |
| 1910 | 3176 | 3080 | 2 | 64 | |
| 1920 | 3199 | 3014 | 2 | 174 | 9 |
| 1930 | 34242 | 3364 | 3 | 44 | 13 |
| 1941 | 3384 | 3315 | 2 | 52 | 15 |
1925: 3352 római katolikus, 8 református, 7 izraelita. Római katolikus anyaegyház van, melyhez Újlőrincfalva leányegyháza is tartozott. Izraelita anyahitközsége Tiszafüred volt.
Sarud – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1501-ben 12 jobbágycsalád élt a faluban. 1546-ban 4 nős családfőt és 3 nőtlen férfit, illetve 4 adóköteles házat írtak össze a török adószedők. A magyar adószedők 1549-ben 2 családot, 5 elhagyott portát és 1 új házat találtak a faluban. 1552-ben még 8 portája volt, de ősszel már lakatlan volt. 1572-ben 16, 1574-ben és 1576-ban 25, 1578 és 1588 között 17 volt az összeírt porták száma.
1549 és 1553 között néptelen puszta volt, 1554-ben kezdett benépesülni. 1558-ban 3 telkes jobbágy, 15 zsellér élt itt, 34 telek lakatlan volt. 1572-ben 16, 1574-ben és 1576-ban 25, 1578 és 1588 között 17 volt az összeírt porták száma. 1570-es török összeírás szerint 15 háztartás fizetett adót. 1577-ben 18 egész telkes, 10 féltelkes, 1 házas és 2 házatlan zsellér élt a faluban.
Hídvég a 16. század elején még népesebb volt Sarudnál. 1501-ben 23 jobbágycsalád élt itt. A török adóösszeírás szerint 1546-ban lakatlan volt, a magyar összeírók 9 és fél portát írtak össze. 1552-ben elnéptelenedett. 1565-ben 20, 1572-ben és 1574-ben 16, 1576-ban 18, 1579-ben 19, 1582-ben és 1583-ban 15 portája volt.
A 17. században néptelen volt mindkét település. A felszabadító harcok után főleg Tiszanánáról telepítettek be jobbágycsaládokat. 1696-ban már 16 telkes jobbágy, 3 házas zsellér és 8 házas zsellér élt a faluban.
1715-ben 7 jobbágy és 8 zsellér család, 1720-ban 32 jobbágy és zsellér, 9 kisnemes család, 1728-ban 39 jobbágy és 5 nemes család volt.
Az 1746. évi egyházlátogatáskor 577 ember élt a faluban, 1767-ben 534 volt a lakosság lélekszáma.
1787-ben 881 fő 167 családban élt. A házak száma 102 volt.
| év | népességszám | magyar | szlovák | Román | német | egyéb |
| 1799 | 989 | |||||
| 1828 | 1393 | |||||
| 1850 | 1527 | |||||
| 1857 | 1819 | |||||
| 1870 | 2345 | |||||
| 1880 | 2501 | 2376 | 3 | 7 | 115 | |
| 1890 | 2804 | |||||
| 1900 | 3122 | 3119 | 2 | 1 | ||
| 1910 | 3176 | 3174 | 1 | 1 | ||
| 1920 | 3191 | 3190 | 1 | |||
| 1930 | 3424 | 3423 | 1 | |||
| 1941 | 3384 | 3380 | 2 | 2 | ||
| 1949 | 3267 | 3247 | 1 | 1 | 3 | 15 |
1746-ban még kétnyelvű volt a lakosság, közel a fele szlovák volt, de ők is beszéltek magyarul. 1767-ben már a teljes népességet magyarnak mondták. 1880-ban a 115 egyéb személy feltehetően cigány volt.
1925: 3367 fő – belterület: 2552 fő, Pusztahídvégi-tanya: 483 fő, Puszta Jánosi-tanya: 222 fő, Csárdamajor: 62 fő, Daruháti-tanya: 34 fő, 1–2. sz. gátőrház: 14 fő. A községben 512 ház 849 lakással, Pusztahídvégen 33 ház 58 lakással, Pusztajánosiban 24 ház 36 lakással, Csárdamajorban 3 ház 9 lakással.
A község által felépített emeletes állami elemi népiskola, községháza, jegyzői lakás, tanítói lakás, tűzoltószertár, harangozói lakás, római katolikus plébánia és kántori lakás, amelyet a szatmári püspökség tartott fenn.
1932: 3565 – belterület: 2782 ember – 558 ház 951 lakással, Puszta Hídvégi-tanya: 493 ember – 5 ház 25 lakással, Puszta Jánosi-tanya: 269 ember – 2 ház 5 lakással, Csárdamajor: 12 ember –1 ház 4 lakással, gátőrházak: 9 ember – 3 ház 3 lakással.
1933: 591 ház 991 lakással, a puszták változatlanok.
1935: 598 ház 998 lakrész.
A népesség 1885-től 1929-ig folyamatosan emelkedett az elvándorlás ellenére. 1905 és 1910között 360 sarudi kért útlevelet, hogy kivándoroljon. 1911-re már több mint 600 fő hagyta el a falut.
A 17. században tiszanánai jobbágyokat telepítettek be, 1709-ben Tiszaszőlős, Tiszavarsány, Tiszavezseny falvakból érkeztek új lakók. 1712-ben újból Tiszanánáról, 1746-ban pedig Besenyőtelekről, Kompoltról, Demjénből, Udvariból (?), Kálból, Szarvaskőből és Mezőtárkányból költöztek családok.
Sarud – Birtoklástörténet
1327-ig királyi birtok volt. Ekkor egy csere révén Sarud, Hídvég vámhellyel együtt az egri püspök birtoka lett. 1544 után már a töröknek is adózott a falu. 1548-tól az adónak csak egy harmada volt a püspöké, a kétharmad az egri vár fenntartására és a katonaság fenntartására ment. 1596 után Ónod és Szendrő végvárak szükségleteihez járult hozzá a jövedelme. 1671-ben Péntek Benedek és János tiszanánai nemesek használták a határt, valószínű, ez bérlet volt. 1672-ben a falu határának háromnegyed részét Battlik Péter és Gergely, illetve Galambos László, egynegyedét pedig Szuhay Mátyás saját jogon birtokolták. Ők mindannyian rokonok voltak. 1703-ban Telekesy István püspök visszaszerezte a falut. 1804-ben az egri érsekség a szatmári püspökségnek adta át, és maradt is az egyetlen nagybirtokosa a falunak egészen 1945-ig.
1897-ben birtokosok:
Dely József, Sarud község, Sarudi Római Katolikus
Egyház 117 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 17073 k.h.
Római Katolikus Egyház 176 k.h.
Egyház 117 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 17073 k.h.
Római Katolikus Egyház 176 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 292 k.h.
Sarud község 115 k.h.
Sarud község telkes gazdái 521 k.h
Sarudi Római Katolikus Egyház 179 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4344 k.h.
Társulat 292 k.h.
Sarud község 115 k.h.
Sarud község telkes gazdái 521 k.h
Sarudi Római Katolikus Egyház 179 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4344 k.h.
1935-ben a nagyobb földbirtokosok:
Gulyás-féle Közbirtokosság 5 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 291 k.h.
Molnár-féle Közbirtokosság 4 k.h.
Nagysarkadi Legelő Közbirtokosság 400 k.h.
Sarud község 190 k.h.
Sarud Község Legeltetési Társulata 447 k.h.
Sarudi Római Katolikus Egyház 264 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4098 k.h.
Tiszanána Község Legeltetési Társulata 200 k.h.
Vajda-féle Közbirtokosság 6 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó
Társulat 291 k.h.
Molnár-féle Közbirtokosság 4 k.h.
Nagysarkadi Legelő Közbirtokosság 400 k.h.
Sarud község 190 k.h.
Sarud Község Legeltetési Társulata 447 k.h.
Sarudi Római Katolikus Egyház 264 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4098 k.h.
Tiszanána Község Legeltetési Társulata 200 k.h.
Vajda-féle Közbirtokosság 6 k.h.
Sarud – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A település neve mögött több névadási lehetőség is meghúzódik. A Šar-aldi ’fehér menyét’ (női személynév = Sarolt), vagy a Soruh (férfi személynév) is számba jöhet a névadás kapcsán. De az ótörök sár ’mocsár, mocsaras folyó, patak’ köznév is állhat a névadás mögött. Ám Sarud névkörnyezete és feltehető történelmi vonatkozásai miatt a šar ’fehér’ rangjelző helynévadás mellett tesszük le a voksot (ld. Abasár, Fej/hérvár). Feltételezhetően a település 10. századi.
Határába Kétpókere, Dédtelek (Décse), Magyarad (a török alatt pusztult el) egykori falvak benyúltak.
Sarud – Címer, pecsét
A falu pecsétje 1775-ben füzér, felette ekevas, kétoldalt egy-egy csillag, körirata: Sarud.
Sarud pecsétje
A mai címere vágott csücskös talpú pajzs, melynek alsó ezüst mezejében öt kék hullámos pólya. A felső kék mezejében jobb és baloldalon egy-egy zöld fűzfaág, közötte ezüst ekevas, fölötte jobb és baloldalon egy-egy nyolcágú arany csillag.
Sarud címere
Sarud – Első írásos, okleveles említés
1261: Saruldeghaz