Poroszló – Művészettörténet
Az elpusztult bencésapátság
A tatárjárás előtti magyar okleveles anyagban a Heves megyei kolostorok közül Feldebrőn kívül csak a poroszlóira találhatóak adatot. A kolostorok belső életét, működését, a társadalom életében betöltött szerepét csak áttételesen vizsgálhatjuk, mert erre vonatkozóan csak ritkán lehet egy-egy adattöredékre bukkanni. Történetüket mindenekelőtt a jogbiztosító iratokból ismerjük. A poroszlói monostor első említése a Váradi Regestrtumból való 1209-ből [Váradi Reg.reg.222. sz.]. Ott „abbas monasterii Porozlou”-ként szerepel. Ugyanitt egy bejegyzése szerint „…abbas de loco Triskay”, a poroszlói monostor apátja és ennek patrónusa Borokun közötti vitás ügyben ítéltek (Kandra Kabos: A váradi Regestrum. Bp. 1898. 9. regesta).Egy másik bejegyzés határozata arra bizonyíték, hogy a monostor peres ügyekben is eljárt (u.o.75.regesta). Minden bizonnyal hiteles helyként is működött, mert V. István király 1262. december 5-én Poroszlón kelt oklevelében esküvel erősítette meg a korábban Pozsonyban atyja (IV. Béla) és közte kötött megállapodást (Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Szerkesztette Szentpétery Imre és Borsa Iván. Bp. 1923—1961. П. 1791. regesta). V. Istvánnak még egy, 1270. március 5-én kiadott oklevele is Poroszlón kelt, IV. László pedig 1284. december 17-én keltezte itt egyik oklevelét (u.o. II. 1095. és 3344. regesta). Több Árpád-házi király, valamint Károly Róbert, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás is adott itt ki oklevelet.
1292-ben János poroszlói apát és Péter poroszlói plébános is tanúskodott egy peres ügyben, tehát a faluban már akkor, mivel jelentős gazdasági és közlekedési potenciállal rendelkezett, a monostor mellett plébániatemplom is volt (Fejér = Fejér Georgius: Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis. Buda, 1829—1844. VI/1. 228.). A 13-14. századtól több jogbiztosító oklevelet ismerünk a falu birtokairól, de azok a monostorról nem tett említést. Egy 1420-ban kelt irat azonban, mely a leleszi konvent előtt Poroszlói Hancskó fia, János, testvére Jakab és ennek fia János adományáról szól, mindkét templom titulusa kiolvasható. Birtokaik egy részét, többek között „…tertias partes patronatuum monasterii ad honorem beatorum Petri et Pauli apostolorum ас ecclesie parochialis ad honorem beatissime virginis Marie et Beate Margarethe virginis capelleque beati Jacobi apostoli in dicta possessione Poroztho” Mihály fia Tamás mesternek (de Sadan) vicecamerario solium regalium de Zathmar adták [OL Dl 30. 158. Leleszi konvent hiteleshelyi lvt. Acta 1420. nr. 86.]. Egy hét évvel későbbi (1427) oklevél szerint a községben két kőtemplom volt. Az egyik kéttornyos, de egyik tornyán nincs tető, s temető nincs körülötte; a másik templom torony nélküli, cseréppel fedett (Bártfai Szabó László regesztagyüjteménye a gyöngyösi Mátra Múzeum Adattárában III. köteg.)
Az írásos adatokból, rendtörténetekből nem tűnik ki, hogy a poroszlói monostor melyik szerzetesrendé volt. Lakói azonban csak olyan rendhez tartozhattak, amelyek a 13. század elejéig hazánkban megtelepültek, hiszen, mint említettük az apátságot már a Váradi Regestrum is említette. Ezek közül is ki kell zárni azokat a rendeket, amelyeknél a kolostor fejét nem abbas-nak, apátnak nevezik, hiszen több oklevél így említi a monostor fejét. Végeredményben csak a ciszterci és a bencés rend jöhet számításba. A ciszterciek constitutioi szerint azonban minden templomukat Szűz Mária tiszteletére kellett szentelni, a poroszlói apátság titulusa azonban, a fent említett írott emlék szerint Szent Péter és Pál volt. Így tehát bizonyosra vehetjük, hogy az apátság a bencés rendé volt. A szerzetesek feltehetően a 16. század elején, a török előretörésével hagyhatták el az apátságot.
A kolostor helyének meghatározásánál egy birtokcseréről szóló 1299-es oklevelet lehet figyelembe venni. Eszerint a falun belül, a Tisza mellett – illetve a Cserő-neknevezett jelenlegi ágánál – kell az apátság maradványait keresni.
Mindezek alapján talán nem tévedünk, ha az 1427-es oklevélben leírt kéttornyú templomot az apátság templomával azonosítjuk, hiszen az oklevél szerint körülötte nincs temető. A másik, torony nélküli templomnál nem említik ugyan, hogy körülötte temető van, de a középkori gyakorlat szerint általában a plébániatemplom köré temetkeztek.
A 17. században a török hódoltság idején a bencés monostor elpusztult, de a klastromtemplom átvészelte ezt az időszakot. 1672-ben azonban Barkóczy, lévai kapitány felégette Poroszlót templomával együtt, így a falu lakói szétszéledtek, mely öt évig pusztán ált. Az 1696 körül készült Hevenessy összeírásban a reformátusok templomaként, „habet Calvinistarum templum” szerepelt, amit a későbbi adatokból azonosítani lehet a bencés apátság templomával. 1720 körül is kőtemplomát említik, amely katolikus módra van építve és környékén látszanak a régi apátság fundamentumainak romjai. Ugyan ezt mondja az 1732. évi összeírás is [EÉRS.EgyhL. archvet.no.934.]. Egy szemtanúk elmondását tartalmazó 1771-es feljegyzés szerint 1678 körül „némely kálvinista halászok Tokaj tájékárul a Tiszán halászat kedvéért lejövén, ezen földet az egri pasa engedelmével mint puszta helyet megszállották”. Arra is emlékeztek, hogy a betelepedők a klastromtemplom megégett fedelét helyreállították. A visszaemlékezők azt is tudták, hogy a „poroszlói kálvinista templom bizonyos barátoké lett volna, (s) a templom körül levő dombos hely most is klastromnak neveztetik. Ahol a temető a templomhoz közel vagyon, azon dombos helyen látott a tanú földben lévő kőrakásokat.”
A 18. századi adatok alapján a monostor pontos helyét is meg tudjuk határozni. Az 1771-es tanúvallomási jegyzőkönyv szerint a falu egyik részét Kalastrom-nak, ekkor Collegium-nakhívták. Ezen a helyen a protestáns templom, az iskola, a prédikátor és az iskolamester háza állt. A hagyomány szerint ez a terület valaha a barátoké volt és később a reformátusok foglalták el. A templom közelében ásás közben alapfalakat is találtak. A 18. század végén új református templomot építettek, amely a mai napig is áll és a régi templom köveit használták fel az építkezéshez [EÁL Heves megyei közgyűlési iratok No. 108. 1771.]. A helyet pontosan meghatározza egy 1777-es térkép, amelyen feltüntették az előbb említett építményeket. A templom, amennyire az alaprajzból megállapítható, egyenes záródású volt és ez összevág a tanúvallomásokból származó adatokkal is [EÁL Térképek, Kápt. 57.].A Cserő gátjának építésekor 1947-ben ezen a területen alapfalakat is találtak.
Római Katolikus Templom
Titulusa: Szűz Mária neve
klasszicizáló későbarokk
1809
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2180
Fő út 1.
Építtette:Orczy László, Károlyi József földbirtokosok és az egri káptalan
Szószék és keresztelőkút: Mózer József egri szobrász, 1800 körül
Szent János Evangélista tiszteletére szentelt harang: Justel József egri harangöntő, 1783
Falképek: Takács István, 1958
1427-ben két templom állt Poroszló térségében: a kéttornyú apátsági templom és a torony nélküli, cseréppel fedett plébánia templom. A település bencés apátságáról már 1219-ből is maradtak fenn írott források, melynek folyamatos működését a következő időkben is regisztrálták. [HemL Közig. iratok. 1771. 108/S.] 1687-ben ismét elpusztult a falut. Majd 1782-ben egy írás csupán egy nyerstéglából épült magánházról tud, amelyben az istentiszteleteket tartották [HemL. Közig, 1782.181/B.]. Ekkor azonban már készen volt az új templom költségtervezete és a templom helyét is kijelölte a káptalan, melyből kiviláglik, hogy a régi templom ekkor már nem állott. [OL. Károlyi It. cs. 127. miss.] A templomépítést azonban akkor még nem kezdték el. 1795-ben Orczy László, az egyik földesúr telket és 2000 forintot adott, melyből a főoltár és a keresztelőkút márvány faragványainak készítése már munkában volt. Az építkezésben negyedrészt vállalt a másik földesúr, Károlyi József is, valamint a káptalan is, mint harmadik fél hozzájárult 3500 forinttal. 1808-ban még mindig azt jelentették, hogy a templom roskadozó állapotban van, így az egri érsek az új templom építési tervét kiadta a káptalannak, amely végre elvégeztette a munkát [EÉrsEgyhL. Poroszló plebir.]. A 1809-es esperesi egyházlátogatás jegyzőkönyve szerint a poroszlói templom szilárd építmény, „a hívek számának megfelel, új és ragyogó épület, (…) a főoltáron vörösmárvány kereszten a Megváltó képmása (…) fényes épület és fenséget áraszt magából. [EKápMagL II. sorozat. Div. P.fasc.4.no.213.] Ugyanezeket írta az 1819-es kánonszerű vizsgálat is, felsorolva a templom harangjait, közöttük a káptalan által adományozott Szent János Evangélista tiszteletére szentelt harangot, amelyet 1783-ban Justel József öntött Egerben. Ekkor a templomnak négy oltára volt, márvány keresztelőmedencéje, a szószéke pedig fából készült [EÉrsEgyhL. canvis.]. A 1815-ben felvett esperesi látogatási jegyzőkönyv azt tartalmazza, hogy Orczy László „római módra” (kora klasszicista, XVI. Lajos stílus) építtette a főoltárt. 1836. évi jegyzőkönyvből pedig azt tudjuk meg, hogy az 1834. október 15-i földrengés a „bolthajtásban hasadást idézett elő” [u.o.].
A templom homlokzatát a falsíkból enyhén előre lépő középtorony uralja. A magas lábazatról induló leveles, volutás fejezetekkel díszített falpillérek tagolják a falsíkokat. A pilaszterek fejezetei fölött teljes ereszpárkány fut végig. Középen egyenes záródású kapu, felette könyöklőpárkányos, szegmensíves kórusablak. A bejárati ajtó fölött tábla:
Ecclesia is honorem sanctissimi
nominis mariae piis inclvto
rvm dnorvm terrestrium
svmptibvs erecta anno dni
1796
A főpárkány fölött alacsony attikán ívelt oromfalháromszögek között ugrik előre a toronytest, négyzetes kis, fekvő ablakkal. Az övpárkány fölött a két-két fejezetes falpillérrel s órapárkánnyal tagolt toronyemeletnek mind a négy oldalán váll- és zárköves, félköríves záródású harangablaka van. Legfelül nyolc élű, hangsúlyosan párnásan tagolt bádogsisak díszíti a templomtornyot. Oldalhomlokzatán a toronynál egymás fölött egy-egy szalagkeretes egyszerű ablaka van, az alsón fűzött rács. A hajón két szegmentíves, könyöklőpárkányos, az ívelten visszalépő szentélyen egy ablaka van. Az épület bal oldalán négyszögletes alaprajzú, teknőboltozatos sekrestyeépület bővíti a templomteret. Nyeregtetején pala fedés.
A kórus alatt a belső tér csehboltozatos, balra teknőboltozatos kápolna, jobbra a toronyba felvezető lépcsőház nyílik. Az előrelépő szűk kórus újabb keletű vasráccsal van ellátva. A hajó kétszakaszos, cseh boltozatos, melyet homorúan levágott párkányos falpilléreken nyugvó hevederek tartanak. A lépcsővel emelt szűkebb, négyzetes szentély szarkain párkányos negyedpilléreken pihen a csehsüveg-boltozat.
A templom korábbi főoltára, s az egykori mellékoltára (1958-ban elpusztították) a harmonikus színezésű szószékkel és a keresztelőkúttal eredetileg egységes képet mutatott. A főoltár süttői vörös márványból készült szürke és fekete erezett márványbetétekkel. A két lépcsővel emelt, szarkofág alakú sztipeszén lévő tabernákulumát volutás pilaszterek díszítik. Kalapált és aranyozott vörösrézből készült ajtajának mozgalmas domborműve a Kálváriát formázza. Egri mester készítette 1790 körül. A retabulumot egy-egy kettőzött, aranyozott lábazatú és fejezetű pilaszteren nyugvó teljes párkány keretezi. A párkányfejezeteken kétoldalt egy-egy XVI. Lajos stílusban faragott aranyozott kőváza áll, az oromzatban aranyozott sugárkévében a Szentlélek galambja fénylik a sötét tónusú oltárépítményen. Az ívesen záródó, mélyített képtérben, a szürke márványalapon fekete márványkereszten aranyozott corpusz helyettesíti az oltárképet. Kvalitásos alkotás.
A szószéket feltehetően Mózer József, egri szobrász készítette 1800 körül. Festett, eredetileg kék – jelenleg sárgás – márványozással díszített, részben aranyozott fa építmény. Tölcséres talpán aranyozott toboz. Kosarán füzérrel övezett tárcsa- és fogazatdísz között Keresztelő Szent János prédikációját ábrázoló aranyozott fa dombormű van. Ökörszemes harangvetőjén felhőgomolyban szárnyas angyalfejek között a törvénytáblák láthatók. A keresztelőkút szintén Mózer József munkája. Vörösmárvány, baluszteres törzsén gerezdes, ovális csésze, ezen sárga márványozással festett és aranyozott lapított henger alakú kútház áll, melynek tetején aranyozott fa szoborcsoport látható. Jézus megkeresztelését ábrázolja. A 12-12 késő barokk tölgyfa pad oldalát fogazatos, volutás faragvány díszíti. Az asztalosmunkák szép példája az 1790 körül készölt jávor-berakásos tömör tölgyfa sekrestyeszekrény.
A hajó és a szentély boltozatain lévő kvalitásos freskókat 1958-ban készítette Takács István (1901-1985) mezőkövesdi festőművész.
Református templom
klasszicista, eklektikus
1790-93, 1906-os kiegészítéssel
Műemléki védelem alatt nem áll
Előrelépő homlokzati tornya előtt timpanonos, pilléres előcsarnok áll. A torony és a homlokzat nagy, mélyített falmezőkkel tagolt. A torony alsó részén szegmetíves ablak, mely felett a széles övpárkány
A mai református templom építésekor a középkori bencés apátság templomát lebontották, melyet a török idők után a falut benépesítő, nagyrészt református vallású hívek elfoglaltak. 1696-ban itt a reformátusoknak oratóriuma volt [Bp.. Egy.Kvt. Hevenessy IX.]. Egy 1754-es összeírás szerint a református templom homlokzata a Tisza felé, keletre nézett. A templomhoz közel, ugyancsak a Tisza árterében állt a lelkész háza. Az áradások miatt a paplak összedőléssel fenyegetett, de a templom állapotát is megviselte a víz. A paplakkal szemben volt egy keresztberakott gerendákból összeállított talapzatra téglából épített, náddal fedett conservatórium [HemL. Közig. iratok. 1754.76.]. A régi református templom tetőzetének javításáról 1764-ből és 1786-ból maradt fenn adat [HemL. Közigyül. jkv. 255/1764; 1768. 655.903.]. 1785-ben oldalsó előcsarnokot építettek a templomhoz és két ajtót vágtak innen a templomba [HemL. Közigyül. jkv. 315., 416., 458/1785.]. A mai templom a középkori – egykor kéttornyú – bencés templom lebontása után 1790-1793 között épült. Építéstörténeti adati hiányoznak, elkészültét a karzaton látható fenti évszámból tudjuk. 1906-ban egészítették ki eklektikus stílusban.
Az előre lépő homlokztai torony előtt timpanonos, pilléres előcsarnok áll. A torony és a homlokzat nagy, mélyített falmezőkkel tagolt. A torony alján szegmetíves ablak, felette a széles övpárkány az oromzatot takarva attikát alkot. A toronyemeleten hasonló osztásban, az osztópárkány alatt egy négyzetes ablak, fölötte körben négy egyenes záródású harangablak. A tornyon órák, tagolt ereszpárkány és többszörösen tört gúla idomú laternás bádogsisak koronázza templomot.
Az oldalhomlokzaton balra, a főút felé három szegmentíves ablaknyílás. A hajó kosárívben záródik. A kerti oldalon eklektikus kialakítású oldalhajó bővíti a templomot. A templombelső építészetileg érdektelen, sík fedésű tér. A karzat új kovácsoltvas rácsán régi feliratos, festett tábla:
ezenn
ISTEN HÁZA
KEZDŐDÖTT ÉPÍTTETNI F.
IIdik LEOPOLD KIR. ALATT
1790dikben VÉGZŐDÖTT I. Fe-
RENTZ KIR. ALATT 1793dikba
A POROSZLAI HELV; CONF.
LEVŐ LAKOSOK KÖLTSÉGÉ-
VEL;
LÉGYEN HÁT DISÉRET AZ ERŐS ISTEN-
NEK
KINEK EREJÉVEL VÉGE LEVE ENNEK
KIRÁLY’S AZ ORSZÁGÉRT KÖNYÖRG
JÖN A NÉP
A KÖNYÖRGÉS ÁLTAL FŐ BOLDOGSÁGRA
LÉP.
GRAEFEL CSALÁD ÚRILAKA
1872
Műemléki védelem alatt nem áll
Kastély út 10.
Jelenlegi funkció: kastélyszálló, kastélyszálló neve: Club Thermál Kastély
Graefl-uradalom magtára
historizáló
19. század második fele
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:9549
Külterület – Rábolypuszta, Fő út
Építtette a Graefl család. 1869–1944 között ők voltak a település legnagyobb birtokosai. A mára teljesen romos állapotba került épület az egykori Rábolypusztán áll. A téglalap alaprajzú, egyemeletes, csonkakontyolt nyeregtetővel fedett magtár ablaknyílásai szegmentívesek. Az épületnek jelenleg funkciója nincs, tulajdonosa ismeretlen.
Graefl család vadászkastélya
szecessziós
1920-as évek
Kétútköz
Építtette: Graefl Andor
A 33-as úton helyezkedik el a Graefl család 1900-as évek elején épített vadászkastélya. A 7,3 hektáros területen, növényekkel dúsan beborított környezetben található az omladozó, romjaiban is pompás kastély. Kétútköz első gyökeres átalakulása a második világháború végén történt: a kastélyt államosították, a területet a termelőszövetkezet foglalta el, utóbb varroda költözött bele, ma per alatt áll. A kétszintes, harminc szobás, közel 900 m2-es romantikus várkastély a mai napig megőrizte szecessziós jellemzőit. Díszítő festése rekonstruálható, a fa ablakbéletek, a fa ajtószárnyak jó állapotban maradtak meg a színes márvány mozaikburkolattal együtt. Heves megye egyik legpompásabb és legromosabb állapotú, megmentésre váró épülete felújításra vár.
Községháza
szecessziós
1900 körül
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10439
Fő út 6.
Utcavonalon álló, U alaprajzú, földszintes, nyeregtetős épület, nyerstégla architektúrával. Főhomlokzatán közép- és oldalrizalitokkal, amelyeket fiatornyokkal közrefogott hullámvonalas záródású oromfalak koronáznak, a középrizalit felett huszártoronnyal. Részben szecessziós nyílászárókkal. A főépülettel egykorú a melléképülettel.
SZABADSÁG EMLÉKMŰ
műkő
1990
Szobrász: Zielinski Tibor (1968)
Fő út 12., a református templom mögött.
felirata:
1914-1917 , 1939-1945
1956
„A legszebb vallás a
haza s emberiség”
Vörösmarty Mihály
Tisza-tavi Ökocentrum
2012
Tervező: Kertai László (1943-2013) Ybl-díjas építész
2012. április 28-án nyílt meg Poroszlón a Tisza-völgy és a Tisza-tó élővilágát bemutató Ökocentrum. A változatos tömegformálású épület fő attrakciója az óriási, 700.000 literes édesvízi akváriumrendszer, emellett a látogatók kilátóteraszról szemlélve és tematikus szabadtéri bemutatóhelyeken végigsétálva ismerhetik meg a páratlan adottságú természeti környezetet. Az épület négyszintes: kétszintes pinceszint + földszint + I. emelet + padlástér kialakítású, kilátóterasszal és toronnyal kiegészítve. A szimmetrikus elrendezésű épület központi terében helyezkednek el az akváriumok, kiállítóterek, az 50 férőhelyes 3D-s mozi, a 100 fős konferenciaterem, valamint a központi teret két oldalról körbevevő sávban a fő funkciókat kiszolgáló helyiségek találhatók. A központi főbejárat fölött magasodik a kettős tornyú kilátótorony építménye, amelyben lift és lépcsőház kapott helyet.
Bővebben: http://epiteszforum.hu/tisza-tavi-okocentrum-poroszlo
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Poroszló – Galéria
Poroszló – Hadtörténet
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Poroszlón, a dél-hevesi térségben ritkaságszámba menő módon, már az Árpád-korban vár állott. Közismert – feltételezhetően – III. Béla (1172-1196) névtelen jegyzőjének, Anonymusnak az a kitétele, miszerint: „Árpád vezér és övéi megindulván az Egur [Eger patak] vizéig jövének […] s táboruk az Ustoros [Ostoros] vizétől Purozlou váráig terjedt…” Ennek a várnak a nyomai máig megtalálhatók a településen, bár avatatlan szem nehezen fedezi fel a térszín különbségeiben az egykor volt földvár sáncait.
Az Anonymus által „castrum Poruzlou” néven említett földvár mai vélemények szerint 10-11. századi eredetű, amely a korabeli vízrajzi viszonyok közt az Ős-Rima (!) árterének egyik kiemelkedő pontján épült. Az erődítés alapja kb. 11 m szélességű, erre húzták a kb. 2 m széles rekeszes szerkezetű sáncot. Az 1978-ban és 1983-ban, Szabó J. Győző által végzett ásatások kiderítették, hogy a földvár valószínűleg tűzvészben pusztult el a tatárjárás során, vagy az ezt követő időszakban.
A vár ellenőrizte a fontos királyi átkelőhelyet, szedte a vámot és, feltehetően, a népesség kötelezettségei közé tartozott a Poroszló–Szihalom–Eger, valamint a Heves felé vivő út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve Poroszló, vagy az abádi rév felől, haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Poroszló területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával, mint említettük, a poroszlói földvár felégetése is feltehetően hozzájuk fűződik (magához a muhi csatához Hídvégen biztosan átvonultak a mongolok, e település Poroszló közelében volt).
1262. december 5-én IV. Béla (1235-1270), a köztük lévő hatalmi harcot lezárandó, itt kötött békét fiával, István ifjabb királlyal (1270-1272).
1264-ben újabb belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a település mellett elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Poroszló mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez.
Török hódoltság
1550-ben már hódolt település volt. A település határában esett török fogságba 1553. október 18-án Bornemissza Gergely. 1553-54-ben Veli bég végigpusztította Poroszlót és környékét.
Az itt lévő bencés monostor 1639-re elpusztult, a templom átvészelte ezt az időszakot. 1672-ben Barkóczy lévai kapitány felégette a település, templomával együtt. 1676 körül lassan újranépesült Poroszló.
1685-ben a császári generális megparancsolta a poroszlóiaknak, hogy a szolnoki várhoz palánkfát hordjanak, ugyanakkor a török basa ennek megtétele esetén a hét év feletti személyek kivégzését helyezte kilátásba. 1686-87-ben ismét elpusztul a település. 1689-ben kezdenek a lakosok újból visszatérni.
Rákóczi-szabadságharc
1707-ben 16 poroszlói katona szolgált a kurucok Csáky-ezredében, egy a karabélyos-ezredben, egy Deák Ferenc ezredében. 1709-ben a kurucok új hajdúkat soroztak Poroszlón.
1848-49
A szabadságharc alatti harci esemény, mely érintette Poroszlót 1849. februárjában volt. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Patay-dandár Poroszlót és Tiszafüredet megszállva tartotta (február 24.).
1849. február 26-27-én Kossuth Lajos – az ország kormányzója – a településen tartózkodott. Az emlékezet úgy őrzi, hogy a katolikus templom mellett a fülét a földre szorítva hallgatta a Kápolnán dübörgő ágyúk messzire gyűrűző hangját.
Krasznai Péter volt 1848/49-es honvéd altiszt – aki Egerben volt joghallgató -, „Naplójegyzetei”-ben azt írta, hogy Szekulits ezredes osztályába beosztva 1849. februárjában Poroszlóról egy század Würtenberg huszárral Mezőkövesdre mentek.
Az 1849. március 1-én vívott farmosi ágyúcsata után – Dembinski utasítására – Klapka elrendelte a Poroszlóra való visszavonulást. Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
Március 16-án Ramberg altábornagy császári hadosztálya megszállta Hevest, innen küldött portyázó különítményeket hírek szerzésére Poroszló felé.
1849. március 17-én a Ramberg császári altábornagy által Átányba kiküldött hírszerző azt az információt adta, hogy Poroszlót magyar csapatok szállták meg.
1849. március 18-án (?) Görgei megszállta a falut, hogy fedezze a magyar fősereg három hadtestének átkelését Poroszlónál (több esetben itt vonultak át a Tiszán a honvédek az hadmozdulatokhoz).
1849. március 18-án Braun alezredes, Jablonowski császári vezérőrnagy utasítására, Tenk-pusztára vonult, innen küldött egy századot Besenyőre és Poroszlóra.
Március 20-án Ramberg császári tábornok jelentése szerint a magyarok lovas és gyalogos katonái Hevesről nagy létszámban érkeztek Poroszlóra.
Március 21-én Bruderman százados Átányból jelentette Rambergnek, hogy Poroszlót a magyarok kiürítették.
1849. július 25-26-án Korponay honvédezredes foglalt védelmi állást Poroszlónál 2500 katonájával, Gorcsekov 12000 főnyi cári seregével szemben.
Az I. világháború hősi halottai Poroszlón:
| Bogár János | Hugyik János | Orosz Gábor |
| Bogár József | Kiss Bálint | Rezső Lajos |
| Botos Imre | Koncz István | Rezső Sándor |
| Fazekas István | Koppán István | Sajtós Bálint |
| Fekete Imre | Lénárt Vince | Sárándi Lajos |
| Gál Imre | Lovász József | Sinka József |
| Gál Sándor | Márki Ferenc | Sinka Vince |
| Hajdu Kálmán | Nemes László | Suszter Antal |
| Halász Bálint | Nemes Sándor | Szabó Béla |
| Halász Lajos | Nemes Sándor | Szűcs János |
| Halász Sándor | Oláh Vince | Vester Sándor |
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Arany Sándor | Herpai Mihály | Pintér Imre |
| Csala Géza | Kalmár Balázs | Pongrácz Károly |
| Dobos Imre | Kiss Károly | Sallós M. János |
| Dósa István | Kiss Lajos | Sipos István |
| Dósa Lajos | Kiss Vince | Cs. Szabó Imre |
| Farkas Lajos | Koppán Károly | Szabó István |
| Fazekas János | Korsós Sándor | Szántai Lajos |
| Fehér Gyula | Kovács Benjámin | Széles Lajos |
| Gacsal József | Kovács Imre | Tomai József |
| Hajdu István | Kovács Sándor | Tóth Lajos |
| Halász Borbála | B. Nagy Károly | Varga Gyula |
| Halász Ernő | Nemes Sándor | Zolnai István |
| Halász Sándor | Oláh Lajos | Zolnai Sándor |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Poroszló – Népi táplálkozás
Poroszlón a Tisza-tó közelsége lehetővé tette, hogy a táplálkozásban jelentős helyet foglaljanak el a halételek. (halászlé, sült keszeg)
Táplálkozás cséplés idején
A cséplés nehéz munka volt. Ilyenkor a gazdasszonyok igyekeztek jól ellátni a munkásokat. Reggelire a legtöbb helyen lebbencslevest főztek, utána szalonnát ettek zöldpaprikával. Az ebéd általában tyúkhúsleves volt metélt, vagy szögletes pénzestésztával. Utána főtt baromfihús, uborkasaláta savanyúsággal. Egyes helyeken lencse vagy babfőzeléket főztek, amire keményre főzött, kétfelé vágott tojást tettek.
Uzsonnára kalácsot és gyümölcsöt ettek.
Disznóölés
A disznóölés első „fogása” akkor került az asztalra, mikor a férfiak végeztek a disznó (szalmával való) perzselésével, kettéhasításával, és a fél disznók bekerültek a konyhába. Ekkor a háziasszony hagymás zsírban sült vért kínált, utána teát, boros teát, bort ittak. A disznóölésre kacsanyakot sütöttek, ami egy kelt tésztából sütött vastagabb perecféle volt. Ezt 4-5cm-es darabokra vágták, pecsenyezsírral leöntötték, ez volt az öntött kacsanyak.
A disznó húsából minden esetben készítettek kolbászt, hurkát, disznósajtot.
A kolbászhoz a húst ledarálták. sóval, borssal, paprikával, fokhagymával ízesítették, így töltötték a vékonyabb kimosott belekbe.
A század első felében a hurka töltéséhez köleskását használtak, ehhez adták a főtt tüdőből, májból, dagadóból és nyesedék húsokból álló darált húskeveréket. Ezt fűszerezték darált főtt vereshagymával, sóval, paprikával, majoránnával, borssal. A kimosott disznóbelekbe töltötték a keveréket hurkatöltővel.
A disznósajtba a megfőtt fej részeit, a vesét, a zsírszalonnáról lefejtett bőrt vékony szeletekre vágták, sóval, borssal, paprikával, köménymaggal fűszerezve a sertés kimosott gyomrába töltötték.
Az ebéd friss orjaleves volt metélttésztával, utána főtt húst fogyasztottak paradicsommártással, és frissensült pecsenyét uborkával.
Végül a szalonnákat, a sonkát, a húsokat besózták teknőkbe. Ezeket 3-4 hét után füstölték fel a kemence szája fölötti nyitott kéményben. A zsír kisütése volt az utolsó munka.
Vacsorára vendégeket is hívtak, friss sült hurkával, kolbásszal, töltött káposztával kínálták őket. Akik itt nem voltak jelen, de a rokonsághoz, szomszédsághoz tartoztak, azok számára kóstolót vittek.
Ünnepi táplálkozás
A karácsonyi böjt Poroszlón nem volt ismert, a karácsonyra vágott disznóból étkeztek. Reggelire: hurka, kolbász, ebédre húsleves csigatésztával. sült pecsenye savanyúsággal. kompóttal. töltött káposzta. Vacsorára kocsonyát ettek. Ahol nem vágtak disznót, ott kacsa került az asztalra.
A mákos és a diós kalács volt a hagyományos sütemény a karácsonyi asztalon.
Szaloncukor házilag: A cukrot tejben főzték, kis kávét tettek hozzá ízesítőnek. Mikor kihűlt feldarabolták, selyempapírba csomagolták.
Szilveszterkor és újévkor a főételek mellé rendszerint rétes került az asztalra. Almás, mákos, diós, vagy köleskásával és sárgarépával töltött változata volt ismert.
Nagyböjtben, különösen nagypénteken a húsételektől, zsíros ételektől tartózkodtak. A böjti ételek a következők voltak: aszaltszilva-leves, tejberizs, tejbegríz, főtt tojás, pattogatott kukorica.
Húsvéti ételek: húsleves csigatésztával, főtt és sült húsok paradicsommártással, pörkölt. Fontos volt a húsvéti sonka és a tojás, amiket megszenteltettek. Az ételek után bort ittak.
Poroszló – Népszokások (jeles napok)
Az emberélet fordulóihoz kötődő szokások
Születés-keresztelés
A 20. század közepéig a szülést bábaasszonyok vezették le. A születést követő 7-10 napban a bába járt megfüröszteni a kisbabát. Ebben az időszakban az anyák gyermekágyban feküdtek.
A kisbaba nevét a szülők adták. Gyakori volt, hogy az első fiúgyermek az apa, az első leánygyermek az anya nevét kapta. A következő gyermekek elnevezésénél a nagyszülők, valamint a rokonságban előforduló nevek voltak a meghatározók. Az 1950-es évektől már változott a nevek divatja, addig ismeretlen nevek is megjelentek.(pl: Norbert,..)
A keresztelés nagyon korán, a gyermek 10-14 napos korában megtörtént, hisz a nagy gyermekhalandóság miatt el akarták kerülni, hogy nehogy pogányként haljon meg a kicsi. A keresztszülőket általában a rokonságból választották, de a keresztelési ebéden jelenlevő barátokat is komáknak szólították ettől az alkalomtól.
A csecsemőt a keresztelőre a keresztanya és a bába vitte, csak az 1940-es évektől változott meg ez a szokás. Ekkor már 3-4 hetesen keresztelték a gyermeket, így az anya is jelen lehetett az eseményen.
Hazatérve a következő szavakkal köszöntek be: „pogányt vittünk, keresztyént hoztunk” „A jó Isten tartsa meg a kisgyermeket erőben, egészségben szülei és mindnyájunk örömére.” Otthon keresztelői ebéddel vendégelték meg a komákat és a bábaasszonyt.
A gyermekágyas anyáknak és családjának a rokonság, az ismerősök heteken át hordták az ebédet komacsészékben. Általában tápláló, erősítő ételek kerültek az edényekbe: tyúkhús- leves egész tyúkkal. csigatésztával. pörkölt rizzsel, sütemények.
Katonai sorozás
A legények 21 éves korukban sorozáson vettek részt. A 20. század elején ez általában a járási székhelyen, Tiszafüreden zajlott, ahová színes szalagokkal feldíszített szekerekkel mentek át a fiatalok. A sorozás után nótaszóval jöttek haza, az 1920-as évben rézfúvós magyar banda kísérte őket a faluban. A községháza előtt a lányok hosszú színes szalagokat kötöttek e besorozott legények kalapja mellé. (rózsaszín, nemzeti szín…) Ezután nótázva vonultak végig a főutcán.
Párválasztás. lakodalom
A párválasztást a 20. század elején a szülők véleménye, gazdasági helyzete, társadalmi státusza határozta meg. A legények a lányhoz járó napokon, szombat, vasárnap és szerda este mehettek a kiválasztott lány otthonába.
Az esküvőt lánykérés, majd eljegyzés előzte meg, amikor a jegygyűrű mellett jegyajándékot is adtak egymásnak. A módosabb legény pecsétgyűrűt ajándékozott. a lány pedig vőlegényi inget.
A lakodalmakat késő ősszel rendezték, amikor a gazdasági munkák befejeződtek, de még nem kezdődött meg az adventi időszak. A lakodalom a két szülői háznál zajlott.
A lakodalom fontos szereplői, tisztviselői voltak a násznagyok, ők voltak a tanuk, fő helyen ültek az étkezéseken. A vőfély az események lebonyolítója volt. Jelvénye a vőfélybot, vőfélybokréta és a fehér kendő a zakó bal felső zsebében. A koszorúslányok a vőlegény és a menyasszony kísérői voltak a lakodalmi menetben. Fejükön művirág koszorút viseltek.
Az előkészületekhez tartozott a csigacsinálás, amikor az asszonyok vidám énekszó mellett készítették el a lakodalmi húslevesbe való csigatésztát. A lakodalom előtti napon vágták le a nagyobb állatokat, borjút, sertést, vagy birkát. A lakodalmi ház szobáit kiürítették, a bútorokat a padlásra vitték. Ilyenkor hozták el a rokonok a jegyespár számára az ajándékokat.
Az esküvő általában délután 3-4 óra körül volt. A násznép mindkét lakodalmas háznál külön-külön gyülekezett, külön indultak a községházára, nótaszó kíséretében. A polgári esküvőt követte a templomi, ami után a katolikusok a templom előtt eljárták a pap táncát. Az esküvő után a menyasszony és a vőlegény már együtt vonult a menetben, a menyasszonyos háznál mindenkit megvendégeltek. Ezt követően a vőlegény násznépe hazatért vacsorázni. A menyasszonyt elbúcsúztatták, hiszen ezután ő a vőlegénnyel együtt annak otthonába vonult.
A vőlegényes háznál a vacsora fogásait a vőfély tréfás rigmusokkal vezette be. A vacsora és éjfél közti időben volt a lesők tánca, ahová a kerítésen kívülről leselkedők is bejöhettek táncolni, megkínálták őket süteményekkel. Éjfél előtt a menyasszonyos háztól a vőlegényes házhoz átjöttek a kállátósok. Ők hoztak magukkal süteményféléket és a menyasszony menyecskeruháját, amiben az éjféli menyecsketáncot járta az újasszony.
Halál, temetkezés
A halál beálltát a közösség felé harangszóval jelezték. A harang hangjából, a harangozás tagoltságából, hosszából meg lehetett állapítani a halott korát és nemét.
1972-ig az elhunytakat otthon ravatalozták fel, a tisztaszobában. A halál pillanatát követően letakarták a tükröt fekete kendővel, egy arra vállalkozó asszony végigmosta a halott testét, felöltöztette ünneplő ruhába. Poroszlón is ismert volt az a széles körben elterjedt szokás, hogy a fiatalokat menyegzői öltözetükben ravatalozták föl, így a temetés a halott lakodalma volt. A férfiak mellére odatették a kalapjukat, jobb kezükbe fehér zsebkendőt tettek. A 20. század elején a kézbe pénzt is rejtettek, hogy „a Nílus vizén át tudjon menni”.
A temetésig a halottnézők látogatták a családot, imádkoztak, énekeltek a koporsó mellett.
1972-ig két temető szolgált temetkezési helyül: a felvégesi és az alvégesi temető. Ezt követően már csak az alvégesi temetőt használhatták. mivel ide építették a ravatalozót.
A sírt mindig a szomszédok. rokonok végezték. Abban az esetben, ha többen is szerettek volna egy sírhelyre temetkezni, oldalirányba padlant, azaz oldalfülkét ástak, így a későbbiekben egymás mellé kerülhettek az elhunyt családtagok.
A temetés háztól történt. A katolikus hívek esetében a háznál a kántor verses búcsúztatót énekelt, amivel a családtagoktól, barátoktól elbúcsúztatták a távozót. Ezt követően a református egyház tulajdonát képező gyászkocsira helyezték a koporsót, a gyászmenet ezt követte, énekszóval.
A temetést tor követte. Baromfit vágtak, ennek húsából készült levest, pörköltet, paprikást kínáltak a meghívottaknak.
A hozzátartozók a közeli rokonokat egy évig, távolabbi rokonokat 3-6 hónapig gyászolták. A nők ebben az időszakban fekete ruhát hordtak.
Sírjelek
A 20. század közepéig a református sírjel általában a fából faragott fejfa volt. Mellette faragott sírkövek és gúla alakú márvány sírkövek is előfordultak a módosabbak körében. A fejfának szánt akácfát előre kiválasztották, szárították, ügyes kezű specialisták faragták ki. Ilyen volt Korom Sándor, valamint Nemes Imre is. Az akácból szögletes hasábot faragtak, felső végét félkör alakúra formálták. szomorúfűz motívumot véstek bele. A fejfára a vízszintes mintázat alá rákerült az elhunyt neve, életkora.
A sírokat különösen halottak napja környékén rakták rendbe, virágokkal díszítették. A halottak napi gyertyagyújtás a református hívek körében nem volt szokás, csak a katolikusok világították ki a sírokat.
A 20. század elején temetkezési egylet is működött a településen.
Jeles napok, ünnepi szokások
Advent
Advent a karácsonyt megelőző négy hét, Krisztus születésének ünneplésére készült és készül a keresztény világ. Az adventi időszak számos népszokást foglal magába, ez is böjti időszak volt a katolikusok számára, ilyenkor lakodalmat sem rendezhettek.
Luca –nap
A 20. század elején ezen a napon a tyúkok hátsó felét megpiszkálták, hogy a következő évben sok tojást tojjanak.
A Luca-nap utáni 12 nap időjárásából a következő év 12 hónapjának időjárására következtettek.
Betlehemes játék
Az 1930-as-40-es években a karácsony előtti hetekben betlehemesek járták a falut.
Papírból készített kis templomot vittek magukkal, melyet belülről megvilágítottak gyertyával. A szereplők közül a bölcsek fején színes papírkorona volt és fehér lepedő szolgált palástul. A pásztorok bundában voltak, maguk készítette kis bárányt vittek magukkal. Az öreg pásztor vezette a csoportot, beköszönt a házakba: „Szabad-e Jézust dicsérni?” Ha beengedték őket, karácsonyi énekeket, betlehemes játékot adtak elő. Ezért cserébe hurkával, kolbásszal kínálták meg őket.
Karácsony
A karácsonyeste elengedhetetlen része volt a templomi mise, vagy a reformátusoknál az istentisztelet.
A parasztcsaládoknál nagyon ritkán volt valódi karácsonyfa. Letört tuja, vagy fenyőág pótolta, amit tejesfazékba állítottak. A karácsonyfát aranyra és ezüstre festett diókkal, kis almákkal, házi szaloncukorral díszítették.
Karácsony alkalmából köszönteni jártak a muzsikás cigányok, a kéregető cigányasszonyok, és a gyerekek is.
December 26. István, december 27. János napja volt, akiket szintén köszöntöttek névnapjuk alkalmából.
„ István napja ma vagyon.
Elkocogtam a fagyon.
Azért gyöttem hozzátok.
Hogy egy garast adnátok.
Ha nem adtok meghaltok,
Rám marad a vagyonotok.”
Újév
A kerülők, a pásztorok a paraszti társaságok elnökeihez, pusztagazdáihoz ellátogattak, köszönteni az újesztendő alkalmából.
Vízkereszt
A katolikusok ilyenkor megszenteltették a házat. A plébános a ministráns gyerekekkel kivonult a családokhoz, szenteltvízzel meghintette a házat, a szemöldökfára felírta a három király: Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevének kezdőbetűit.
Időjárásjóslás: „Ha megcsordul vízkereszt, az íziket megszerezd.” Vagyis, ha vízkeresztkor enyhe idő van, a tél hátralevő része hideg lesz.(Az ízik a kukorica szára, amelyet fűtésre is használtak.)
Farsang
A farsang mindig is a mulatságok ideje volt. Az 1930-as, -40-es években a Gazdakör szervezte meg az ifjúság farsangi mulatságait, műkedvelő előadásokat. bálokat rendeztek.
Húsvét
Húsvét előtt nagytakarítást végeztek minden háztartásban. A reformátusok nagyhéten bűnbánati istentiszteleten vettek részt, a katolikusok nagypénteken a szent sírnál imádkoztak, passiót adtak elő.
Húsvét hétfőn a katolikusok reggeli kismise keretében megszenteltették a húsvéti ételeket
A fiatal lányok keményre főzött tojásokat festettek a locsolkodó legények számára. Főleg egyszínű tojások készültek, a festéshez hagymahéjat vagy bolti festéket használtak. A fiúk az 1930-as évekig vödörből, bő vízzel locsolták meg a lányokat, miután kivonszolták őket a gémeskúthoz.
A kisebb fiúk a kölni megjelenése előtt patikai rózsavízzel. vagy szappanos jószagúvízzel locsolkodtak. A kisfiúk festett tojást, vagy pénzt kaptak, a nagy legényeket megkínálták a húsvétra készült ételekből, italokból.
Búzaszentelés
A búzaszentelés Szent Márk napján történt, őt tartották a földművelők védőszentjének. A katolikus hívek körmenettel, zászlókkal vonultak a határba. A lányok a feszületre, zászlókra zöld búzaszálakból kis csokrokat kötöttek. A szentelés után a hívek között szentelt búzát osztottak szét.
Május 1., májusfa-állítás
A fiatal legények a számukra kedves lányoknak májusfát állítottak. Egy 3-4 méter magas nyárfát kivágtak, színes szalagokkal felékesítették, és a kapu mellé ásott gödörbe állították. A 20. század első felében a szalagok mellé kendőt is kötöttek.
Az 1930-as, -40-es években a májusfa helyett virágkosarat vásároltak a lányoknak, amiben legtöbbször hortenzia virágot tettek.
Poroszló – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
Poroszló lakóit természeti csapások és járványok is sújtották. A medréből kilépő Tisza sokszor változtatta ártérré a falu határát. A kolera 1831–ben 207 áldozatot szedett. 1862–ben tűzvész hamvasztotta el a település jelentős részét. 1822-ben a poroszlóiak töltést akartak építeni a várostól a tiszai révig, de ezt Károlyi István földesúr (vámszedés reményében) magára vállalta, így 1836-ra el is készült. Akkor már két éve állt a révet bérbe vevő Pankotay Józsa György által építtetett tölgyfa alapú Tisza-híd. Ezt a hidat a jégzajlás megrongálta, de 1846-ban újjáépítették.
Poroszló – Mesterségek
A poroszlói parasztemberek a legegyszerűbb ipari munkákat általában maguk végezték, mint pl. szerszámnyelek készítése, eszközök javítása, lószerszámok megvarrása, élezés.
A parasztasszonyok az 1920-as években is maguk szőtték a vásznat, a rongyszőnyeget. A zsákvászonból megvarrták a zsákot. Az ipari munkákért általában készpénzzel fizettek.
A legtöbb gazdálkodó ember rendelkezett a következő szerszámokkal:
Vonószék (szerszámnyélhez), vonókés, kalapács, harapófogó, fúró, rámás fűrész és keresztvágó-fűrész, ár, tű, fonál, tiló, gereben, guzsaly, rokka, szövőszék.
Az 1930-as évekig – a gyári textíliák tömeges megjelenése előtt – a poroszlói parasztasszonyok serénykedtek a kender feldolgozásában. Kitűnő kenderáztatási lehetőséget adott a Görbe nevű állóvíz.
Vályogvetéshez, tapasztáshoz, kemence készítéséhez elsősorban a cigányok értettek s általában velük végeztették. A meszelést a parasztasszonyok maguknak végezték. A disznóvágáshoz is értett a parasztember, nem hívtak hentest.
A kisiparosok elsősorban a helyi vásárokon rakodtak ki. A nagy országos vásárok helye a község északnyugati szélén lévő nagy szabad tér volt, ahol később sportpálya épült.
Vesszőmunkák
A háziipari munkák között első helyen volt a vesszőmunka. A község határában a Tisza-parton jó minőségű fűzfavessző termett, melyet késő ősszel levágtak és télen különféle kasok fonására használtak. A gazdasági vesszőseprűt, de a cirokseprűt is maguk készítették. Többen értettek demizsonok befonásához is. Kukoricafosztásból is készítettek a küszöbökre lábtörlőt.
A Tisza-parti homokos lapályos részen kitűnő, fonásra alkalmas fűzvessző termett vadon minden gondozás nélkül.
A terület a Csapói Társaság birtoka volt, a tagság közös tulajdonában. Évente újraosztották a területet a vessző levágására. Az osztás késő ősszel történt, úgy, hogy a tagok palétát (cédulát) húztak. Az a vesszőnyilas lett az övéké, amelyiknek a számát kihúzták. Igyekeztek minél hamarabb levágni a vesszőt és hazaszállítani. Vesszőfélék: maloggyafűz, vörösfűz, lyányfűz (sárga) A vágás nádvágóval és kisfejszével történt. A vesszőből gazdasági kasokat fontak különböző nagyságban: általában 30 cm-től 100 cm-es átmérőig. A legnagyobb méretűekben vitték be az istállóba a takarmányszénát, alomszalmát, a cséplésnél ilyenben hordták a töreket, pelyvát. A kisebbeket gyümölcsszedésnél, burgonyaszedésnél, kukoricatörésnél használták.
A gazdasági kasoknak két változatát ismerték Poroszlón: a kerek-kast, melynek kerek volt a karimája és a kávás kast, melynek inkább ellipszis alakú volt a kávája.
Vesszőből font a poroszlói ember a kocsi oldala mellé állított oldal kast (hogy ne hulljon ki szállításhoz a termény a kocsiderékból). Ugyanezt a célt szolgálta a faros kas a szekér hátuljában. Vesszőből készült a vesszőseprű és a ciroksöprű kötése is vesszővel történt.
A vesszőfonás apáról-fiúra szálló tudomány volt, majdnem minden parasztember értett hozzá.
Az 1930-as évek végén vesszőfonó-tanfolyamot rendeztek Poroszlón, melynek hatására egyre többen kezdtek kerek kasok készítésével foglalkozni.
A két világháború között Erdei Ferenc foglalkozott vesszőfonással iparosként, később Kocsis Károly és Herbály Ferenc.
Kerekkas és káváskas készítése
A kerekkas-készítés munkafolyamata:
– kas fenékvázának kialakítása – 6- 8 szálból
– kasfenék fonása szabályos kerek, kissé domború formára
– a kas oldalának elkészítése a fonópadon
– a fenék és oldalfal összefonása, szegélyfonat képzése a kasfenék szélén
– a kas oldalának befonása, koszorúfonat
– a kas karimájának elkészítése és beszegése
– kiálló vesszővégek levágása
– a kas füleinek elkészítése
A káváskas-készítés munkafolyamata komplikáltabb, mint a kerek kasé.
– vastag vessző meghajlítása ellipszis formában a tervezett kas karimájának megfelelő nagyságban, vesszővégek összeillesztése szeggel.
– Keresztirányú bordavesszők ráhelyezése, rögzítése egyesfonással.
– Fülek kialakítása a fonásból kihagyott üres részeken
– Bordaközök befonása, kas öblének kialakítása
– A fonóvesszők végeinek befűzése a fonatba
Aszalókas – szilva és almaszeletek aszalására. Feneke általában 110-120 cm. Átmérőjű. A kerekkashoz hasonlóan fonják, de közben szaporítani kell a vázvesszők számát, közéjük fonva a fonóvesszőt.
Kocsikasok
A kocsi oldala mellé állított vesszőfonatot „ódalkasnak, a saroglyába helyezett kast pedig faroskasnak hívta a poroszlói parasztember.
Az oldalkas fonópadon készül, a faroskast a földön ülve fonták.
Lórekesz
A vastagabb vesszőket, mely kasok fonására alkalmatlan, lórekesznek használta. A lovak között helyezték el az istállóban olyan alkalommal, amikor megellett a vemhes ló, hogy a kiscsikó ne menjen el az anyjától a többi lovak közé.
Tojófészek vesszőből tyúkok részére
A tyúkok számára biztosít félhomályos védett helyet. Teteje van, csupán akkora kis bejáratot hagytak rajta, melyen a tyúk is belefért. Fonása a kerekkas fonásához hasonlóan történt.
Üveg befonás vesszővel
Általában 5-10-20 literes üvegeket fontak körül vesszőfonattal, amely védte azokat az ütődéstől. A vázvesszők elhelyezése után a fonást az üveg szájától kezdik az üveg alja felé haladva. A kerekkas fonásánál is alkalmazott hármas fonás szoros és sűrű védő fonatot képez. Az aljrész befonása után a száján kell peremet képezni, majd a fül megfonása következik.
Az üvegfonatot fehér vesszőkből is készítették, melyet még augusztusban meg kellett a háncsától tisztítani.
Fűzfavesszőt használtak a vesszősöprű és a ciroksöprű kötéséhez is.
Kisipar
A kisipar kialakulását és fejlődését az határozta meg, hogy elsősorban a földművelés és állattartás igényeit kellett kielégítenie.
Poroszló legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
kovácsok: Budai Lajos, Fekete Sándor, Lakatos István, Szalontay Kálmán
kerékgyártók: Mester Benjámin, Zsámba József
asztalosok: Barna Albert, Deutsch Adolf, Hável Károly, Münz József
szabók: Oláh Gábor úri és női szabó, Oláh Lajos
cipészek: Kovács Aladár, Kovács Ferenc, Kovács József, Kovács Lajos, Münsz Zoltán, Schwarcz József, Tóth Sándor.
Mihály József kalapos és vendéglős 1909-ben létesített üzletében saját készítésű kalapjait árulta.
-
- Jobb Károly poroszlói csónakkészítő és műhelye 1981.
-
- Hálóvarsa, verse készítésének bemutatása 1981.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Poroszló – Gazdálkodás
A település gazdálkodását a földművelés, állattartás és az ártéri gazdálkodás határozták meg.
Állattartás
A 19. század második felében a község gazdálkodásában az állattartásnak volt nagyobb szerepe. A község nagy legelőterülettel rendelkezett, mely határának kb. egyharmadát jelentette.
Az állattartásban a szarvasmarha állt az első helyen. A szívós, igénytelen, fehér magyarmarhát tartották. Tavasztól késő őszig a gulyán voltak a növendék és a meddő marhák, csak a tejelő tehenek jártak haza naponta a csordáról.
A disznókonda nyáron kint tartózkodott a disznóskúti karámnál, télen pedig közös ólban helyezték el őket. A disznóskuti nyáj 1887 körül szűnt meg. A disznók ezután már csak a csürhével jártak ki a faluból, estére mindig hazamentek.
A ménes 1887-ig a Ménesjáráson legelt.
Földművelés, gyümölcstermelés, erdőgazdálkodás
A földet háromnyomásos gazdasági rendszerben művelték, mely 1914-ig volt érvényben.
A gabona aratása után lóval nyomtattak. Az első cséplőgép kb. 1880 körül jelent meg a faluban.
A falu közös legelőit 1870 után választották szét, és a legeltetés megszervezésére legeltetési társaságokat alapítottak. A társaságok önkormányzati alapon, demokratikus választással működtek. A volt jobbágyok társaságukat Földes társaságnak, a volt zsellérek pedig Gyalog-társaságnak nevezték.
1873 után, amikor Károlyi István gróf eladta poroszlói birtokát – mely egyrészt nádas területet, másrészt legelőt jelentett – fellendült a takarmányok termesztése és az állattenyésztés, valamint a gyümölcstermesztés.
A poroszlói gyümölcstermelés megindítója Tomai Imre csizmadiamester volt, a szájhagyomány szerint ő ültette az első gyümölcsfákat. A szőlőtermesztésnek az árvizek miatt nem volt sikeres. Az 1930-as évekre híressé lett a poroszlói gyümölcstermelés. Megalakult a Poroszlói Gyümölcstermelők Köre.
A Tiszakanyarulatban, a Csapói részek homokos földjén az 1930-as években sikerrel termesztettek dinnyét, mely később megszűnt.
A Csapóban erdőgazdálkodás is folyt, melyet Erdőfelügyelőség irányított. Az erdő elsősorban fűzfát és nyárfát adott. Itt szerezték be a kosárfonáshoz szükséges vesszőket is.
A poroszlói határnak a Csapó volt azon része, melyet a legsokoldalúbban tudtak hasznosítani.
Rétgazdálkodás
Poroszló életében jelentős szerepe volt a rétgazdálkodásnak. A falu kaszálói főleg a folyó árterébe estek: a Nagyrét (egyéneknek osztott terület), a Károlyi-szer (nagygazdáké), a Földváralja (kisbirtokosoké), Rábolypuszta, Alsó-rét, a Moroton (uraságé), Keselyrét (szikes legelő), a Magyarad.
A kaszálók közül az számított értékesebbnek, amely nem a folyó árterében volt, hanem külső földön, mert keményebb és jobb minőségű szénája volt. A rajta termett szénafajták a következők: tippan, vadlóhere, bunkósmező.
A réteket nyilas osztással osztották ki. A kaszáló kimérése lánccal és ölezővel történt. A kiosztott földet vékában, félvékában és köblökben fejezték ki a nagyságtól függően.
A kaszálást az időjárástól függően végezték, kétszer vagy háromszor. Az első széna neve: anyaszéna. Az első kaszálástól hat hétre történt a második kaszálás, melynek szénája a sarjú.A széna szárítása három lábú állványon történt.
A szénát vagy emberi erővel, rúdon hordták be, vagy szénaszállító szekéren. A szekér hossza a vendégoldallal, rúddal együtt 4-5 méter volt.
A szabadban tárolt rakomány ha kör alakú volt, akkor boglya, ha téglalap alakú, kazal volt a neve. Egy kazal 10-14, míg a boglya 8-10 szekérrakományból készült.
Egy tehén kiteleltetésére 30-40 mázsa széna volt szükséges.
Halászat
A Poroszló környéki halászat egyik jellemzője az árterület kisvizeinek, az ártéri tavaknak a különös jelentősége. Ezek az ártéri vizek még a 20. század elején sem elposványosodott vízállások voltak: évről évre felfrissült halállományuk. A víz és a halak mozgását kétféle módon tudták kihasználni. Vagy a folyóból kifelé, majd – az ikrák lerakása után – visszaigyekvő halakat a vízfolyásokban fogták meg, vagy a tavakba kiúszott halak útjába gátat építettek, nem engedték vissza a folyóba. A vízfolyásokat gondozták, óvták az eliszaposodástól. A fokok keresztbe rekesztésére szolgáltak a kétszárnyú varsák és a rögzített háló-rekesztékek. A kerítés által fogórészbe, zsák-hálóba terelték a halakat. A halmozgás megfigyelésére épült a csempelynek nevezett emelőháló használata is.
A tíz-húsz-negyven kilométernyi folyószakasz és az ártéri vizek hasznosítását kétféle halásztatási módszerrel oldották meg: Az egész vízfelületen kerítőhálókkal halásztattak – ez volt a nagyhalászat. A folyó egy-három kilométeres szakaszain és a kisvizekben kishalászat folyt, egy-két ember által.
-
- Vízbe állított hálóvarsák, versék 1981.
-
- Halfogás a Tiszán emelőhálóval, csempely-lyel. 1981.
-
- Tapogatókas 1981.
-
- Vesszőből font tapogató. 2003.
Poroszló – Lakáskultúra
A lakóház berendezése nem tér el a térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől. (ld. Bevezető)
Tájház:
http://www.szeporszag.hu/T%C3%A1jh%C3%A1z+-+Poroszl%C3%B3.latnivalo
-
- A kemence és környezete a poroszlói tájházban
-
- A poroszlói tájház szobája
-
- Poroszlói tájház pitvara
-
- Poroszlói tájház. Stelázsi edényekkel.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Poroszló – Épített örökség
A középkori Poroszlón két egyházi épület állt: egy bencés kolostor, melyet 1219-ben; illetve egy plébániatemplom, melyet (közvetve, mivel csak Péter nevű plébánosáról hallunk) 1292-ben említenek először. De míg előbbiről számos egyéb forrás szól, addig a plébániatemplomról alig néhány. 1318-ban János, majd a pápai tizedjegyzékekben Simon nevű plébánosát említik, utóbbi 1332-ben 18, 1334-ben összesen 15, majd 1335-ben 13 garast fizet a pápai tizedszedőknek. 1427-ben a település két templomáról írnak: az egyik kéttornyos, de egyik tornyán nincs tető, és körülötte temető sem; a másik templomot pedig torony nélküli, cseréppel fedett épületnek írják le. Mivel a középkorban az elhunytakat rendszerint a plébániatemplomok köré temették, ezért a temető nélküli épület valószínűleg a kolostor lehetett. Az adat párját ritkító: nagyon kevés olyan középkori forrásunk van ugyanis, melyek részleteiben is említenék a középkori épületet.
Sajnos a plébániatemplom nem vészelte át a török kort, és nyom nélkül, teljesen elpusztult; a 17. század végére az egykori kolostorból is csak temploma állt még, melyet reformátusok használtak. Jelen tudásunk szerint ennek alapjain épült a mai református templom; a katolikus templom pedig a 18. század végén, középkori előzményektől függetlenül. Az egykori plébániatemplom helyét illetően semmilyen információval nem rendelkezünk.
Poroszló – Régészeti áttekintés
Poroszló, Földvár
Poroszló község ÉK-i végében található vár DK-i és D-i oldala a Tisza egykori ártere feletti magas partra támaszkodik. A vár alakja ovális, csak az ÉK-i oldalon mutat egyenes vonulat, mérete: 246×210 méter. (Szabó János Győző ásatása 1983.)
Poroszló, Ráboly-puszta
A lelőhelyen rézkori, szarmata és Árpád-kori telepek és sírok kerültek feltárásra.(Patay Pál ásatása 1967., Korek József-Patay Pál ásatása 1968., Fodor László ásatása 1975.)
Poroszló, Kesely halom
A lelőhely Poroszló határától 1800 m-re, Újlőrincfalvától 1400 m-re található az egykori Magyar- Szovjet Barátság Tsz. elhagyott juhtelepe közelében. A környezetéből 2 m-el kiemelkedő kör alakú magaslat egy ÉK-DNy-i irányú enyhébb kiemelkedésen őskori kerámiatöredékeket gyűjtöttek. (Fodor László terepbejárása 2012.)
Poroszló, Vénasszony dűlő
A lelőhelyen, amely Poroszló Ny- i településhatárától 260 m- re helyezkedik el, az egykori Tsz. keverőtelepe szomszédságában őskori kerámiatöredékeket gyűjtöttek.(Fodor László terepbejárása 2012.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Poroszló – Kronológia
9. század – A mai település ősének létrejötte.
1219 – A poroszlói bencés kolostor első említése.
13. század – A Szűz Mária bencés apátság hiteles helyi tevékenységet is folytat.
1248 – IV. Béla az egri püspökségnek adományozza a poroszlói vámok harmadát.
1292 – Poroszló plébániatemplomának első említése.
1299 – Írott forrás említi a Poroszló-Örvény közti átkelést biztosító révet.
14. század eleje – Két fontos út indul innen Heves, valamint Eger felé.
15-16. század – Királyi sókamarai hivatal üzemel a településen.
1460 – Poroszló mezővárosként szerepel.
1549 – Magyar birtokosai mellett a töröknek is adózik.
17. század – A lakosságszám csökken, időnként elnéptelenedik a település.
1689 – A visszatelepülő lakosság két éves adómentességet kap a vármegyétől.
17. sz. vége – A kolostorból a török kor végére csak a templom marad meg, amelyet a reformátusok használnak.
1695-1715 – Postaállomás működik Poroszlón.
18. század – A térképek tanúsága szerint Poroszló a kétbeltelkes települések közé tartozik.
1710-es évek – A település három földesúr fennhatósága alatt áll: az egri káptalan, Popovics és Károlyi gróf.
1730 – A rév túloldali végpontját áthelyezik a füredi határba.
1747 – A településen sörfőző vállalkozás (serház) működik.
1771 – Az úrbérrendezés során Poroszló földjeit másodosztályúnak minősítik.
1772 – A református felekezeti iskolában 140 gyermek tanul, a katolikus elemi iskola 41 tanulóval kezdi meg működését.
1783-85 – Az I. katonai felmérés a poroszlói országutat csak csapadékmentes időjárás esetén tartja közlekedésre alkalmasnak.
1790 körül – Kincstári sóhivatalt állítanak fel a településen.
18. sz. vége – Megépül az új katolikus templom.
1834 – A révnél megkezdik az első Tisza-híd építését.
1845 körül – A jeges árvíz tönkreteszi a Tisza-hidat, amelyet 1846-ban újjáépítenek.
1849. február 24. – A Patay-dandár állomásozik a településen.
1849. február 26-27. – Kossuth Poroszlón tartózkodik a kápolnai csata napjaiban.
1849. március 17-20. – Magyar csapatok állomásoznak a településen, Görgey egységei fedezik az átkelést Tiszafüred felé.
1849. március 21. – A magyarok kiürítik Poroszlót.
1849. július – A hidat a magyar kormány parancsára felégetik, hogy az ellenséges erők átkelését megakadályozzák. 25-26-án Korponay ezredes 2500 katonájával védi a hídfőt az ötszörös túlerővel szemben.
19. század közepe – Fokozatosan beépülnek az ólaskertek.
1851 – A katolikus, a református és az izraelita felekezetnek is saját alapfokú oktatási intézménye működik a településen.
1852 – Postaállomás létesül.
1877 – Klein Jakab gőzmalmot és gőzfűrészüzemet létesít. Olvasóegylet alakul.
A 19. század vége – Graefl Jenő lótenyészete országos hírűvé válik.
1889 – Önkéntes Tűzoltó Egylet létesül.
1890 – A református és az izraelita felekezet is új iskolát épít.
1891 – A Debrecen-Füzesabony vasútvonal megnyitásával Poroszló is az országos vasúthálózat részévé válik. A vasútvonal építésének része volt az új Tiszafüred-Poroszló vegyes használatú híd megépítése.
1894 – Kétútköz pusztán az uradalmi cselédség gyermekei számára a Graefl család hoz létre iskolát.
1897 – Megépül az új római katolikus iskola.
1899 – Megnyílik a település óvodája.
1900 – Megalakították a Poroszlói Kereskedők és Iparosok Körét.
1901 – Létrejön az Izraelita Jótékony Nőegylet.
A 20. sz. első évtizedei – A poroszlói egyesület-alapítások virágkora.
1903 – Klein Márton kefegyártó üzemet alapít, amelyet 1906-ban talicska-, valamint téglagyártó-üzemmel bővít. Megalakul a Gazdakör.
1904 – Hitelszövetkezet alakul.
1906 – Távbeszélő állomás létesül. Bán Sándor gombüzemet alapít, amely 50 munkást foglalkoztat.
1908 – Megalakul a Poroszlói Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.
1910 után – A boglya formájú kemencét felváltja a szögletes metszetű kemence.
1919 – A Tisza-híd Füred felőli részét – a Tanácsköztársaság alatt – a román csapatok átkelésének megakadályozására felrobbantják. Helyreállítása 1920-1923 között, több szakaszban történik.
1920 után – Új településrészek jönnek létre: az Egyes, Kettes és a Hármas újtelep.
1925-1933 – A felekezeti iskolák mellett polgári elemi iskola is működik.
1927. május 28. – Elkészül az Eger-patakon átívelő vasbeton híd.
1941-1943 – Új, vasszerkezetű vasúti híd épül, amelyet 1944-ben bombatámadás ér.
1945-1947 – Vegyes használatú híd készül az előző, elpusztult híd helyett.
Poroszló – Közlekedés, infrastruktúra
A települést ANONYMUS váras helyként említi. Ennélfogva fel kell tételeznünk, hogy mint stratégiailag és gazdaságilag is fontos helyhez hadiút vezetett már a korai időkben. Az Eger-patak torkolatánál palánkvárral biztosított révhely és sóraktár kialakításával központi hellyé fejlődött Poroszló, feltételezhetően már a fejedelmek idején.
1248-ban IV. BÉLA a poroszlói vámok harmadrészét szárazon (út) és vízen (rév), az egri püspökségnek adományozta. A Tiszán túli területre vezető útvonal egyik legfontosabb folyami átkelőhelye volt már a középkorban is a Poroszló és Örvény közötti rév, melyet 1299-ben forrás is említ.
A 14. század elején két irányba is elágazott innen főút Heves, ill. Eger irányába, Szihalomnál pedig keletre, valamint nyugatra Pest felé további összeköttetést biztosító fő- és hadiutak haladtak, melyek Poroszlót bekapcsolták a főforgalomba (a Debrecen irányából jövő út elsősorban kereskedelmi útvonal volt, az állathajtás útvonala).
A Tisza fontos vízi közlekedési út volt, emellett a máramarosi bányákból is folyón szállították a kősót, s a faszállítmányokat is a vízen úsztatták nagyobb távolságokra. Poroszló egyik fontos kirakodóhely volt.
1460-ban Poroszló mezővárosként szerepel. A 15-16. században királyi sókamarai hivatal, a Tiszán rév, vám a városban volt.
A kincstár 1695 és 1715 között postaállomást létesített Poroszlón. A poroszlói rév, mint tiszai átkelőhely volt a Pest-Hatvan–Árokszállás–Tarnabod–Átány felől érkező postaút végpontja. Az itt szolgálatot teljesítő postamester a személy- és levélszállításra tartott lovak arányában kapott fizetést, amiből fedeznie kellett a postalovak vásárlását és tartását, s a postaszolga javadalmazását.
1730-ban pár száz méterrel arrébb került (a füredi határba) a rév (vízi átkelőhely). A Tisza északi partján lévő poroszlói révtől a déli oldalon lévő füredi révig partról vontatott kompjárat, ún. ’hidas’ bonyolította le a személy- és teherforgalmat. Ez fontos tiszai átkelőhelye volt a Felvidék és Erdély közötti személy- és teherforgalomnak. A 18. század közepén kirakodó és elosztóhelye lett a máramarosi épületfának és a sónak.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Poroszlón átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára, a Tisza áradásakor járhatatlan.
A Szartos-foki fahidat 1839-40-ben javították. A poroszlói hidak építésében a KÁROLYI és az ORCZY uradalmak jelentős részt vállaltak.
1834-ben Heves és Külső-Szolnok vármegye mérnökeinek iratai arról számolnak be, hogy a megye első Tisza-hídjának építését megkezdték a Poroszló-Tiszafüred közötti ősi átkelőhelynél. Az építtető JÓZSA ANDRÁS tiszafüredi földesúr volt (tervező: PANKOTAI JÓZSA GYÖRGY). A tölgyfából készült hidat egy jeges árvíz 1845 körül tönkretett, majd 1846-ban újjáépítették (BALTHASÁR JÁNOS tervei alapján, kivitelező: PFOZER JÁNOS). 1849. júliusában (1-e, vagy 29-e) a magyar kormány parancsára – stratégiai okból – a hidat felégették (a híd többé nem épült újjá).
1852-ben postaállomást létesítettek Poroszlón.
A 19. század második felében a Poroszló-Sarud közötti bekötőút fenntartása vármegyei feladat volt.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-Polgár közötti vasutat. Ennek révén bekerül a vasúti vérkeringésbe Poroszló is. Vasútállomása marha- és egyéb áruk rakodására is alkalmas volt. Az állomástól iparvasút vezetett Sarudra, mely a püspökségi birtokközpontot kötötte össze Poroszlóval.
1890-91-ben a Debrecen-Füzesabony közötti helyiérdekű vasútvonal építésének részeként hegesztett vas anyagú, rácsos hídszerkezet készült (terv: FEKETEHÁZY JÁNOS) Poroszló-Tiszafüred között, mely a közúti forgalmat is szolgálta (kivitelező: Schlick-féle Vasöntöde és Gépgyár Rt.). A híd Tiszafüred felőli részét 1919 nyarán a román csapatok előrenyomulásának megakadályozására felrobbantották, melyet ideiglenesen 1920 karácsonyára javítottak meg. A híd teljes helyreállítása 1923-ra készült el. 1937-ben a használat eredményeként újabb károsodásokat mutattak ki a hídon. 1941-ben új vasszerkezetű híd kivitelezést kezdték meg (1943-ban készült el). Ezen már nem volt közúti forgalom. A szinte még el sem készült hidat 1944 júliusában angol bombatámadás érte. 1944. október 27-én az időközben elkészült pontonhidat is felrobbantották a németek. 1945. novemberétől 1947-ig készült egy végleges híd, mely a közúti forgalmat is szolgálta (20 éven keresztül).
1906-ban távbeszélő állomás lett a településen.
1926-27-ben a Poroszló-Tiszafüred közötti hídhoz csatlakozó útszakasz fahídjai épültek át (vasbeton) az Eger-patakon (kivitelező: GAJDÓCZKY DEZSŐ és LÁSZLÓ), valamint a Bocskoros híd (eddig az időpontig ezek voltak a megye legnagyobb közúti hídja).
A poroszlói Eger-patak híd az ország leghosszabb vasbeton hídja volt (1927. május 28-án készült le).
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Poroszló – Népköltészet, folklór
Vass József, a népművészet mestere:
Vass József Heves megyében az elsők között kapta meg a Népművészet Mestere címet népdalénekes kategóriában. Poroszlón született, szegényparaszti családban. Fiatal korában vásározott, szarvasmarhákkal kereskedett, esetenként hajtóként dolgozott. Feleségét is egy vásárban ismerte meg, aki egy módos tiszaörsi gazda lánya volt. Két fiuk született: 1927-ben Lajos, a későbbi zeneszerző és karnagy, 1940-ben József, a majdani énekes, a Magyar Állami Operaház és a Nemzeti Énekkar tagja. 1920-ban Vass József katonai szolgálatát Sopronban töltötte, mint pótcsendőr. 1942-ben Kárpátaljára helyezték hadtápszolgálatra. Ezek az otthonától távol töltött idők repertoárján is nyomot hagytak, a katonaságban hallott dalokat egész életében szívesen énekelte.
1933-ban barátságot kötött Sugár József Polgárról Poroszlóra került gulyással, akivel gyakran énekeltek együtt. Sugár a tiszántúli pásztordalokat és betyárnótákat hozta magával, ezzel is gazdagítva Vass József ismereteit. Vass József rengeteget énekelt, a népdalok mellett református zsoltárokat is. A poroszlói református gyülekezet presbitereként aktív társadalmi életet élt.
A Magyar Rádió és a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportja számos hangfelvételt készített a jeles énekessel. Fia, Vass Lajos is végzett gyűjtést édesapjánál, ezekből a gyűjtésekből népdalfeldolgozások, kórusművek is születtek.
1967-ben nyerte el a Népművészet Mestere címet.
http://db.zti.hu/24ora/mp3/5379a.mp3
http://db.zti.hu/24ora/mp3/5375h.mp3
Diszkográfia
PAKSA Katalin-NÉMETH István: Magyar Népzenei Antológia 4. Alföld. Budapest: Hungaroton, 1989.
RAJECZKY Benjamin: Magyar Népzene 2. Budapest: Hungaroton, 1972.
VARGYAS Lajos: A magyarság népzenéje
Falucsúfolók:
Poroszlón az ostoba, buta emberre azt mondták, hogy olyan buta, mint a rátótiak. El akarták locsolni a napot, mikor rásütött a hodály végére, mert azt hitték, hogy tűz van.
Poroszlót illető falucsúfoló: „Poroszlú, itt terem a sok rossz lú.”
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Poroszló – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatait a 18. században a falvakban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Poroszlón jelentős számban éltek reformátusok és katolikusok, így mindkét felekezet önállóan tartott fenn elemi iskolát. 1772-ben a református gyerekeket, szám szerint 140-et Gereb András tanította a hittan mellett olvasásra, írásra, számtanra, valamint latin névszó- és igeragozásra. A tanító évi 17 rajnai forintos fizetségér a községtől kapta, ehhez járultak még hozzá a tehetősebb tanulók szülei fél-fél pozsonyi mérő árpával.
1772-ben az önálló plébánia felállításával megszervezték a római katolikus elemi iskolát is. Mivel a katolikusok lélekszáma kisebb volt a településen, így az iskolába is kevesebben jártak, mint a reformátusokéba. A tanulói létszám 41 fő volt, akiknek tanítója Hangyási Lőrinc volt. Javadalmazására önkéntes alapon a szülők fizettek egy évre 1 rajnai forintot. Az elemi iskolások a hittan mellett olvasást tanultak.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1851-ben a reformátusok a katolikusok és az izraeliták is tartottak fenn iskolát, ez utóbbiról azonban semmilyen információt nem közöltek az összeírás készítői. A tanítás két teremben folyt, 6 tanító oktatta a 341 gyereket. Az iskola épülete rossz állapotú volt.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1887-ben a református iskolában két tanteremben két tanító oktatta a gyerekeket, a római katolikus iskolának egy terme és egy tanítója volt, az izraelita iskolások egy teremben egy tanító vezetésével tanultak.1890-ben az alispán jelentése szerint iskolai építkezés történt a település református és izraelita iskoláinál. 1897-ban megépítették a községben a római katolikus iskola épületét. Ugyanebben az évben gazdasági ismétlő iskola kezdte meg működését a község fenntartásában négy tanítóval és egy tanítónővel.
1894-ban hoztak létre elemi népiskolát a Poroszlóhoz tartozó Kétútköz pusztán Graefl Jenő nagybirtokos anyagi támogatásával. A Graefl család az uradalmi cselédség tanköteles gyermekei taníttatására biztosította az oktatás céljára szolgáló tantermet és felszerelését, a tanító számára lakást. Vállalta az épületek karbantartását, szükség esetén bővítését és a tanító nyugdíjintézeti járulékának megfizetését. Az iskolába 20 fiú és 20 lány járt 1920-ban, akiket Kornhauser Anna tanított. Az oktatómunkát és a művelődést 93 kötetes ifjúsági könyvtár és 13 könyvből álló tanítói szakkönyvtár segítette.
Poroszló községben 1920-ban 2 tantermes római katolikus elemi iskola, és 5 tantermes református iskola volt. 1925-ben a református elemi iskola 6 tanteremben 6 tanerővel működött, a római katolikus iskolának 2 tanterme és 3 tanítója volt, és a község fenntartásában 2 tantermes 3 tanerős polgári (koedukált) iskola is volt. 1933-ban a polgári iskola megszűnt.
1899-ben óvoda nyílt meg, melyet a község tartott fenn. 1925-ben egy óvónő és egy gondozó foglalkozott a gyerekekkel.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Poroszlón az első egyesületet az Olvasóegylet volt, melyet 1877. február 20-án 20 fővel alakítottak. A könyvtáruk 95 kötetes volt. A szervezet 1904-től Polgári Olvasóegylet, illetve Poroszlói Olvasókör néven működött. 1889-ben létrejött az Önkéntes Tűzoltó Egylet. 1900-ban megalakították a Poroszlói Kereskedők és Iparosok Körét. A településen élő izraeliták 1901-ben Izraelita Jótékony Nőegyletet, 1906-ban Chevra Kadisát alakítottak. 1902-ben Poroszlói Gyermekbarát Egyesületet hoztak létre.1903-ban megalakult a Gazdakör. 1905-ben Temetkezési Egylet kezdte meg működését. A méhészkedéssel foglalkozó lakosok 1907. június 12-én Méhészegyesületbe szerveződtek. A református egyházon belül 1913-ban létrejött a Keresztyén Ifjúsági Egyesület helyi szerve és a Református Leányegyesület. 1925-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület is működött a településen. 1929-ben létrejött a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportja. 1930-ban alakult meg az Ipartestület és a Gyümölcstermesztők Köre. 1932-ben létrehozták az Országos Stefánia Szövetség fiókszervezetét. 1941-ben Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT) és Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége (KALÁSZ) helyi szervezete alakult. 1942-ben bejegyzésre került a Poroszlói Temetkezési Biztosító Egyesület.
A település egyházaihoz kapcsolódóan két énekkar működött a településen, 1910-től a reformátusoké, 1921-től a katolikusoké, melyek évente többször felléptek. Az Olvasókör és az Iparoskör rendszeresen szervezett műkedvelő előadásokat.
Poroszló – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Poroszló
Közigazgatási jogállása: 1445-ben oppidum (mezővárosi) jellegű, 1460-ban szintén mezővárosként említették. A későbbiekben úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség. (1941-től 1950-ig hozzá tartozott Újlőrincfalva kisközség.)
Külterületi lakott helyei, pusztái:a 18. században Csapóköz, Magyarád, 1923-ban Kétútköz, Pusztaráboly, Nagyszállás, Magyarád, Császlód, Hordód, Fehér Akla puszták, Kis-tanya, Cigányháti-tanya, Szőkeszéli tanya, Hajdú Imre-tanya, Hajdú Gábor-tanya, Szabó Ferenc-tanya, Szabó János-tanya, Sayhalmi-tanya, Katolikus pap tanya és Református pap tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tiszai járás
1883–1950. január 31. Tiszafüredi járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
1248-ban IV. Béla királytól terület birtokosának, az egri püspöknek adományozta a vám egy részének jogát. 1299-ben rév is működött. 1445-ben tiszai révdíjat és vámot szedett.
A Szűz Mária bencés apátságként is nevezett hely a 13. században hiteles helyként is működött. A 15-16. században királyi sókamarai hivatal volt a községben, mely sóhivatal a 18. században is fennállt.
Poroszló – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
A falu fejlődését meghatározta kedvező fekvése. A Felvidéket az Alfölddel és Erdéllyel összekötő út mentén az egyik fontos tiszai átkelőhely mellé szerveződő település vámszedésének jogát IV. Béla 1248-ban Lampert egri püspöknek adományozta. 1445-ben a tiszai révdíjat és a vámot a mezővárosnak (oppidumnak) nevezett település szedte.
Az 1548. évi dézsmajegyzék szerint 68 személy fizetett őszi gabona és árpa termése után egyházi adót, 1549-ben a szomszédságában lévő Iván településsel együtt 86 gabonadézsmát fizetőt írtak össze, akik közül 11-en báránytizedet is adtak. Ekkor már a töröknek is adózott a falu. A 9 házban lakó 21 nős férfi búza, árpa, kétszeres mellett, bárány, méhkas és sertés, valamint széna után is adózott. A 16. század végére a lakosság száma csökkent, 1579-ben 45 dézsmafizetőt írtak össze. 1654-ben 1 portát tett ki a poroszlón lakó jobbágyság. 1677-ben a kuruc és labanc csapatok miatt szenvedtek sérelmeket a falu lakói, majd a töröktől való visszafoglaló háborúk következtében néptelenedett el 1686–1687-ben. Az 1689-ben visszatelepülő lakók két évre adómentességet kaptak a vármegyétől. A település belterülete az 1710-es években a három földesúr birtokarányában három „szerre” különült, Popovics Nagyszer ura volt, Károlyié volt Kisszer, a káptalan területe pedig a Káptalanszer volt.
A rendelkezésre álló föld bősége 1710 és 1728 között lehetővé tette a szabad foglalásos rendszerben való határhasználatot. Szőke puszta a poroszlóiak használatában volt, egyik fele úrbéri föld volt, a másik felét pedig bérbe vették. Ugyancsak bérleményként művelték Tilaj puszta egy részét s a Heveshez tartozó elhagyott területeket is használatukba vonták. A földesurakkal kötött szerződések szerint a község egy összegben megváltotta földesúri szolgáltatásait, így robotot sem kellett teljesíteniük. A korcsmát és mészárszéket is árendában bírták, egyedül a halászati jog gyakorlásáért kellett földesuraiknak halat szolgáltatniuk. 1770-ig földesúri majorsági birtokokat nem alakítottak ki a faluban.
Az 1771. évi úrbérrendezéskor a települést második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 28 kishold szántót és 12 kaszás rétet adtak. Az úrbérrendezést követően azonnal sor került a határ kimérésére, a jobbágyok földje mellett a majorföldeket is meghatározták. Ez utóbbiak földesúri használatba kerültek, melyet a jobbágyok robotjával műveltettek. A kimérés során mutatkozó maradványföldeket a településen lakó kisnemesek bérelték, majd 1847-ben a tagosításkor 8 úrbéri telekké alakították. Megszűnt a földközösségi rendszer, így az eddig igásállattal nem rendelkező 110 földhasználó zsellérsorba került. A korábbi kedvező bérlői viszony megszűnt, az úrbérrendezés egységesítette a földesúrnak járó szolgáltatásokat. 1788-ban a majorsági szántók nagysága a következő volt: az Orczy uradalomhoz 1036 katasztrális hold tartozott, Károlyi szántóterülete 233 kh volt, az egri káptalan 200 kh területtel rendelkezett, Károlyiék tiszttartójának özvegye pedig 73 kh birtokában volt.
Az 1790 körül felállított kincstári sóhivatal munkalehetőséget teremtett a lakosoknak a folyami szállítás és a fuvarozás területén, ugyanakkor a foglalkoztatott szekeresek igásállatai a poroszlói legelőket felélték.
Az 1837-ben indított úrbéri elkülönözés és tagosítási per 1846-ban befejeződött. 1847-ben kiosztásra került a telkenként megállapított 14 holdas legelőilletmény. 1864-ben a település bírája és jegyzője szerint a város északi részénél elterülő szántóföldek és legelő rossz minőségű, szikes föld, a Tisza jobb partján lévő Aponyhát elnevezésű rész kert szőlővel és gyümölcsfákkal az 1848–1849. évi hadjáratokban elpusztult. Az 1869-ben Poroszlón megtelepedett Graefl család tagjai váltak a 20. századra a település meghatározóivá.
Az 1930-as években nagy mennyiségben búzát és zöldtakarmányt termesztettek, mellette rozs, takarmány- és cukorrépa, burgonya, hüvelyesek, repce, dohány és napraforgó területe volt még jelentős.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 20000 | 4223 | 5427 | 8580 | 135 | ||||
| 1897 | 20048 | 7016 | 166 | 6318 | 2 | 5322 | 363 | 65 | 796 |
| 1935 | 20439 | 9571 | 358 | 3961 | – | 4650 | 539 | 58 | 1302 |
A gazdaságok száma 1897-ben 643, 1935-ben 1321 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti birtokok száma 4, 500–1000 kh nagyságrendben 3 birtokot számláltak, 200–500 kh nagyságú területen gazdálkodó 2 volt. 100–200 kh területű birtokból 6 került feltüntetésre, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 27-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 99 volt, 10–20 kh területű birtoka 102 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 159 volt, 1–5 kh között területe 569 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 350, közülük 179 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a 19. század végéig jelentős legelőterület és rét állt rendelkezésre. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A juhok tartása már a 16. században is forrásokkal bizonyított, s jelentőségét a 20. században is megőrizte. Nagyszámú volt a szarvasmarha- és lóállomány is. A 20. század első harmadában fontossá vált a tenyészállatok tartása, nevelése, s a tejtermelés is jelentős lett. A 19. század végén Graefl Jenő lótenyészete országosan ismert volt. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1925 |
1935 |
| Szarvasmarha |
2646 |
1472 |
1859 |
| Ló |
1046 |
867 |
814 |
| Sertés |
2478 |
1003 |
1924 |
| Juh |
3718 |
1131 |
3004 |
| Baromfi |
11590 |
|
|
| Méhcsaládok |
242 |
|
|
A korai ipari vállalkozások közül 1747-ben sörfőző, korabeli elnevezéssel serház működött a községben. Az 1777-es térkép szerint a Földvár melletti telken volt a helye. Az 1783. évi katonai felméréskor a serházat már nem tüntették fel. Ezen a térképen ugyanakkor a településtől délnyugatra téglaégetőt jeleztek, mely a 19. század közepéig működhetett.
1828-ban 5 kovács, 4 csizmadia, 2 bognár, 1 mészáros, 2 szűcs, 1 nyerges, 1 asztalos, 2 köteles, 1 kádár alkotta a helyi iparos társadalmat. Az 1906-ban összeírásra került iparosok 8 kovács, 1 lakatos, 2 téglaégető, 2 bádogos, 5 asztalos,3 kerékgyártó, 3 szabó, 5 cipész, 6 csizmadia, 1 molnár, 9 hentes, 3 mészáros, 2 ács, 4 kőműves, 1 borbély, 1 szíjgyártó, 1 kötélgyártó és 7 egyéb foglalkozású. 1925-ben 19 cipész, 10 csizmadia, 8 kovács, 2 kötélverő, 1 pék, 2 kalapos, 1 lakatos, 1 géplakatos, 2 gépészkovács, 1 kádár, 7 kerékgyártó, 9 asztalos, 3 ács és kőműves, 2 kisebb ács, 5 kőműves, 2 mészáros, 4 hentes, 6 szabó, 1 mézeskalácsos, 5 borbély, 1 üveges, 1 cukorkakészítő, 1 kéményseprő, 2 bádogos, 2 szobafestő, 1 szíjgyártó és 1 tímár működött a településen.
1877-ben nyitotta meg Klein Jakab gőzmalom és gőzfűrészgyárát, amely mellé 1903-ban Klein Márton kefegyártó üzemet hozott létre. Az induláskor 4 munkást foglalkoztató üzem egy évvel később 15 szakmunkással és 70 segédmunkással termelt belföldi és galíciai piacra. Később talicska- és téglagyárral (1906) is bővült a vállalkozás.
1906-ban indult Bán Sándor kődiógomb gyára. A legmodernebb gépekkel és villamos világítással felszerelt gyár dél-amerikai pálmadióból és fából készített gombokat 50 munkást foglalkoztatva. A két vállalkozás 1909-ben beolvadt a Heves Vármegyei Gyáripar Részvénytársaságba.
A község négy országos vásár megtartására bírt joggal 1925-ben, és 1902 óta hetipiacot is tarthatott. 1925-ben a helybelieket és átutazókat 7 korcsma, 2 vendéglő szolgálta. A helyi kereskedelmi forgalom lebonyolításában 1906-ban 18 kereskedő, 1925-ben pedig 15 kereskedés vett részt, közülük 13 vegyeskereskedés volt, mellettük 1 bőrkereskedő és 1 posztókereskedő működött. A Poroszlói Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet 1908-ban alakult, mely 2 épületében 2 vegyeskereskedést és egy díszteremmel rendelkező vendéglőt működtetett 1935-ben.
1904-ben 244 taggal és 8494 korona befizetett részjeggyel megalakult a Poroszlói Hitelszövetkezet. 1931-ben 16440 pengő befizetett részjeggyel működött, és ellátta a község hiteligényeit.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Poroszló – Földrajzi környezet
A megye délkeleti csücskében, a Hevesi-síkon, közelebbről a Hevesi-ártéren fekvő település, mely tökéletes síkság 90 m tengerszint feletti magassággal. Kisebb kiemelkedései az északi határban a Saj-halom és a Nagy-Kóta-halom, délebbre a Csikós-, a Kóró-, az Akasztó-halom, a Hangács-tető és a Kesely-hát.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz. A csapadék évi összege 550-560 mm, az évi középhőmérséklet 9,9-10,1°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000 között alakul. Leggyakrabban északkeleti szél fúj.
Határa természetes vizekben gazdag. Itt szakad ki a Tiszából a Kis-Tisza, határát érinti az Eger-, a Laskó- és a Rima-patak. Az ország második legnagyobb tava a Tisza-tó, mely határának déli részét foglalja el. A talajvíz 2-4 m mélységben található, artézi kútjainak vízhozama nem nagy.
A természetes növényzetet bokorfüzesek, tölgy-, kőris-, szil-, ártéri ligeterdők, szikes puszták és mocsarak növényei alkotják. Erdőterülete 6 %. Szikes legelője védett (1978-tól). Állatai főleg madárfajok, elsősorban vízimadarak.
Talajai réti talajok.
Enyhe szeizmicitású terület.
Hevesi-sík
A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.
A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.
Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.
A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.
A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.
A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Poroszló – Népi építészet
Poroszlón a 20. század közepéig fennmaradtak az archaikus népi építészet emlékei: az ágasfás-szelemenes tetőszerkezetekkel és mestergerendával épült lakóházak. A Máramarosból leúsztatott tutajok egy részét itt fűrészelték fel, így az építkezéshez szükséges faanyag az első világháborúig elérhető volt helyben.
A kemencéket az 1950-es évekig beépítették az új építésű házakba is, 1910 után a boglya formát felváltotta a szögletes metszetű kemence.
A kő, mit építőanyag már a 18. században megjelent- a földesúri szabályozás szerint a kéményeket ekkor köteles volt minden jobbágy kőből építeni. A helyben található nádból is épültek lakóházak, általánosságban azonban elmondható, hogy legnagyobb számban a föld falú házak épültek Poroszlón. 1945 óta gyöngyösi és Gyöngyös környéki követ is használtak az építkezésekhez. A tetőfedésre elsősorban nádat, vagy a helyi fűrésztelepen készült, ám drágább fazsindelyt használták.
Az alföldi területek jellegzetes épülete, a tüzelős ól a jobb módúak portáin épültek A szegényebb gazdák a lakóházzal egy fedél alá építették az istállót.
A poroszlói Tisza-táj népi építészete
Bakó Ferenc a népi építészet jeles kutatója a Poroszlótól Kisköréig húzódó sáv településeit vizsgálva az egységes történelmi múlttal rendelkező területet egy csoportba sorolta. Ehhez a kistájhoz tartozott az egykori Heves megyében a Tisza partján található Poroszló, Újlőrincfalva, Sarud, Tiszanána, Kisköre, Tiszaörvény. A közös birtoklástörténet folytán Kömlő, Tarnaszentmiklós, Tiszaörs és Nagyiván is ehhez a kistájhoz tartozott.
Ezen a területen a Tiszán érkező épületfa szolgált alapanyagul a mestergerendák és az alföldi területeken elterjedt fűrészelt deszkaoromzatok alkalmazásához. A Tisza mentén található természetes építőanyagok használata, a nád, vessző sokáig jelen volt a helyi építészetben. Bakó Ferenc kimutatta az északi területek kulturális hatását is: a ház középoszlopa, vagyis a boldoganya, valamint a tüzelős ól istálló megnevezése a palócoktól került a Tisza mentére.
Legfőbb jellegzetességek a terület népi építészetében a deszkaoromzatos házak homlokzatán az előtornác, amit az eresz megnyújtásával, alátámasztásával értek el. Ezt Kömlőn „ásítónak” nevezték, gyakran az oszlopokat díszes mellvéddel kötötték össze.
Erre a tájra jellemző a téglavörös szín alkalmazása az épületek díszítésénél. Téglavörös színt kaptak a deszkaoromzatok keretezései, a mestergerenda és a vízvető gerendáinak végződései, a falak mázolt lábazatain, a tornácoszlopokon, kiskapukon, nagykapukon, az előtornác rácsozatán.
( Néprajz/Népi építészet/Poroszló, Újlőrincfalva, Sarud, Tiszanána, Kisköre)
Poroszló – Településnéprajz
A 18. századi térképek tanulsága szerint Poroszló kétbeltelkes település volt. A Cserő patak és a Mórinca nevű vizesárok közti területen álltak a lakóházak kis táblatelkeken. A Mórincán túl terültek el az ólaskertek. Az Eger felől a Tisza híd irányába vezető országút mentén helyezkedtek el a templomok, az iskola, a városháza. Az ólaskertek betelepülése a 19. század közepén kezdődött.
A település három részre oszlik: a római katolikus Templomtól északnyugatra van a Felvég, délnyugatra az Alvég, északkeleten a Földvár. 1920 után kiépült településrészek: Egyes újtelep, Kettes újtelep, Hármas újtelep. A második világháború után a vasútállomás felé vezető út épült be.
A 20. század első felében több tanya is létesült a határban.
Poroszló – Vallás, felekezetek
Már 1219-ben a Váradi Regestrum említi a poroszlói bencés monostor kegyurát. Egy 1292-ben kelt oklevélben pedig a poroszlói apát mellett a falu plébánosa is szerepel, tehát a falunak már ekkor külön plébániatemploma is volt. Egy 1420-ban kelt oklevél szerint a monostor Szent Péter és Pál tiszteletére, a plébániatemplom Szűz Mária tiszteletére volt szentelve. Az oklevél még egy Szent Jakab kápolnát is megemlít.
A bencés monostor már elpusztult, de temploma átvészelte a török hódoltság időszakát. 1696 körül a reformátusok használták ezt a templomot.
Református egyházközsége már a 16. század második felében megalakult. Az 1639. évi egyházlátogatáskor felvett jegyzőkönyv szerint „szép rendtartású eklézsia találtatott, Templommal, Parókiával”. Ekkor Varsányi Mihály volt a lelkipásztor. Anyaegyháza a Tiszán inneni egyházkerület alsó-borsodi egyházmegyéjéhez tartozott. Az anyakönyveit 1724-től vezetik.
A bencés monostor már elpusztult, de temploma átvészelte a török hódoltság időszakát. 1696 körül a reformátusok használták ezt a templomot. Már 1700-as évek elején elhatározták az új templom építését, de arra csak 1790-ben került sor, mert az engedélyek nem születtek könnyen meg. A felszentelése 1793-ban történt meg. A templom tornya 1808-ban épült fel. A század végén pedig elkészült a parókia.
Római katolikus fiókegyháza az egri püspökség felső-hevesi esperességéhez tartozott. 1739-ben Sarud filiája volt. 1772-től plébánia, ekkor filiái voltak: Ivánka, Négyes, Lövő, Valk. 1789-től Ivánka lelkészség lett, a három filiát hozzácsatolták. Az anyakönyvezés 1772-ben indult. Első plébánosa Sasvári Antal volt, de csak pár hónapig, őt Nagy Gábor követte. Új temploma 1796-ban épült. A paplak 1784-ben épült, amit 1958-ban lebontották.
1767-ben 2800 református, 120 római katolikus, 9 evangélikus, 8 görögkeleti volt a lakosság vallás szerinti megoszlása.
1785-ben 310 római katolikus, 1799-ben 2221 református élt a faluban.
1925: 1560 római katolikus, 4 görög katolikus, 3558 református, 6 evangélikus, 161 izraelita, 19 baptista. Református anyaegyháza a Tiszán inneni református egyházkerülethez tartozott, római katolikus anyaegyháza a Tiszán inneni felső esperesi kerülethez, izraelita fiókegyháza a tiszafüredi anyahitközséghez.
1941-ben 3237 fő volt a református egyházközség létszáma.
Poroszló – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1550-ben már a töröknek hódolt település volt: 9 ház, 21 nős férfi. Szőke és Iván ebben az időben néptelenedett el.
A dézsmafizető háztartások száma 1576-tól 1579-ig 77-ről 45-re csökkent.
1672 és 1676 között lakatlan volt. 1686–1687-ben újból elpusztult. Az 1696. évi adóösszeírás 104 családot írt össze. 1701-ben 123 felnőtt jobbágyférfi lakott a faluban. A gazdák és zsellérek száma így alakult: 1712: 39, 1715: 51, 1720: 151, 1728: 168, 1735: 103, 1770: 307. 1770-ben Heves megye területén Poroszlón volt a legtöbb földes gazda. 1847-ben 208 volt a telkes gazda és 568 a házas zsellér.
1787-ben 505 volt a háztartások száma és 410 a családoké. 1851-ben a családok száma: 902, a házak száma: 845 (24 urasági, 206 telkes, 600 zsellér, 8 egy funduson két ház, 7 egyéb).
A lélekszám alakulása:
1787: 2615 fő
1816: 3224 fő
1821: 3394 fő
1830: 4428 fő
1840: 4635 fő
1849: 4047 fő
1860: 4015 fő
1869: 4612 fő.
1925: 5308 lélek, ebből 1 orosz. A belterületen 4887, Magyarádon 24, Kis-tanyán 70, Nagyálláson 17, Sajhalmi-tanyán 14, Kétútközön 179, Szőke-tanyán 4, Református pap-tanyán 9, Római katolikus pap-tanyán 9, Rábolyon 95 ember élt.
1253 ház, 1301 lakrész, 4307 mellékhelyiség. Ebből Ráboly pusztán 22 ház, Nagyszálláson 2 ház, Magyarád pusztán 5 ház, Sajhalmi-tanyán 5 ház, Kétútköz pusztán 10 ház, Szőke-tanyán 1 ház, Kis-tanyán 7 ház, Református pap-tanyán 1 ház, Római katolikus pap-tanyán 1 ház.
Középületek: községháza, református templom és 3 iskola, római katolikus templom és iskola, izraelita imaház, községi óvoda.
1932-ben a lakosság száma 5189 volt. 1268 ház, 1421 lakás, 4408 mellékhelyiség.
Poroszló – Birtoklástörténet
Első ismert birtokosa a Sártivánvecse nemzetség volt. 1299-ben átadták birtokukat a Rátót nembeli Domonkos királyi tárnokmesternek. 1346-ban birtokrészt kapott itt a pécsi püspök is. A 15. század elején a Hanczkófi és a Zsadányi család, 1438-ban pedig a Rozgonyi család is birtokos lett a faluban.
1515-ben birtokrészt kapott itt az egri káptalan. A Rozgonyiak birtokrésze 1524-ben a Báthory család kezébe került. 1552-ben már a Károlyi családnak is volt itt birtoka, de az uralkodó a családtagok hűtlensége miatt 1553-ban Bornemissza Gergelynek, 1560-ban pedig Zárkándi Pál egri várkapitánynak adományozta. A Károlyiak 1574-ben visszaszerezték per útján.
A 17. század elején a Báthory birtokrész Báthory Klára férje, Losonczy Antal, majd Losonczy Klára férje, Homonnay Drugeth Gáspár birtokába került. 1695-ben a falu felét a Homonnay család, egy negyedét Károlyi Sándor, a másik negyedét az egri káptalan bírta. A Homonnay család kihalásával birtoka a kincstárra szállt. Ezt 1697-ben Glöckelsberg Dietrich ezredes vásárolta meg. Özvegyének második férjétől 1730 körül előbb a Szeleczky, majd az Orczy család szerezte meg. A 19. század közepéig a három földesúr – Orczy, Károlyi, egri káptalan – birtokolta a falut.
1897-ben birtokosok:
Kassai Római Katolikus Püspökség, Hajdu Gábor 116 k.h.
Dobos Gábor 129 k.h.
Graefl Károly és Jenő, Egri Római Katolikus
Főkáptalan 8313 k.h.
Hajdu I. Imre, Kassai Római Katolikus Püspökség 223 k.h.
Református Egyház, Egri Római Katolikus
Főkáptalan 146 k.h.
Poroszlói Római Katolikus Egyház, Kassai Római Katolikus
Püspökség, Egri Római Katolikus Főkáptalan 156 k.h.
Korom Márton, Egri Római Katolikus Főkáptalan 129 k.h.
Szabó Gy. Imre 167 k.h.
Zsolczai János 118 k.h.
Dobos Gábor 129 k.h.
Graefl Károly és Jenő, Egri Római Katolikus
Főkáptalan 8313 k.h.
Hajdu I. Imre, Kassai Római Katolikus Püspökség 223 k.h.
Református Egyház, Egri Római Katolikus
Főkáptalan 146 k.h.
Poroszlói Római Katolikus Egyház, Kassai Római Katolikus
Püspökség, Egri Római Katolikus Főkáptalan 156 k.h.
Korom Márton, Egri Római Katolikus Főkáptalan 129 k.h.
Szabó Gy. Imre 167 k.h.
Zsolczai János 118 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Egri Római Katolikus Főkáptalan 1908 k.h.
Fehéraklai Társaság 638 k.h.
Graefl Andor örök. 1724 k.h.
Graefl Jenő 3520 k.h.
Poroszló község 642 k.h.
Poroszlói földes gazdái 713 k.h.
Poroszlói község zsellérei 444 k.h.
Poroszlói Római Katolikus Egyház 164 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 1790 k.h.
Zsolczai Ferencné, özv. 230 k.h.
Fehéraklai Társaság 638 k.h.
Graefl Andor örök. 1724 k.h.
Graefl Jenő 3520 k.h.
Poroszló község 642 k.h.
Poroszlói földes gazdái 713 k.h.
Poroszlói község zsellérei 444 k.h.
Poroszlói Római Katolikus Egyház 164 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 1790 k.h.
Zsolczai Ferencné, özv. 230 k.h.
1935-ben a nagyobb földbirtokosok:
Angol-magyar Bank 3 k.h.
Básthy Miklós kk. 119 k.h.
Beélik Viktor 157 k.h.
Csapói Közbirtokosság 204 k.h.
Egri Római Katolikus Főkáptalan 1796 k.h.
Fáy Lászlóné 230 k.h.
Fehéraklai Legeltetési Társaság 641 k.h.
Gál János 63 k.h.
Graefl Andor 917 k.h.
Graefl Ilona kk. 166 k.h.
Graefl Jenő örökösei 631 k.h.
Graefl Károly 2854 k.h.
Kálnitzky György 105 k.h.
Keresztes Áron 152 k.h.
Poroszló község 654 k.h.
Poroszlói Földes Társaság 715 k.h.
Poroszlói Földhöz jutottak Közbirtokossága 259 k.h.
Poroszlói Református Egyház 126 k.h.
Poroszlói Római Katolikus Egyház 129 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 1658 k.h.
Szerviczky Györgyné 135 k.h.
Tóth Vince 18 k.h.
Básthy Miklós kk. 119 k.h.
Beélik Viktor 157 k.h.
Csapói Közbirtokosság 204 k.h.
Egri Római Katolikus Főkáptalan 1796 k.h.
Fáy Lászlóné 230 k.h.
Fehéraklai Legeltetési Társaság 641 k.h.
Gál János 63 k.h.
Graefl Andor 917 k.h.
Graefl Ilona kk. 166 k.h.
Graefl Jenő örökösei 631 k.h.
Graefl Károly 2854 k.h.
Kálnitzky György 105 k.h.
Keresztes Áron 152 k.h.
Poroszló község 654 k.h.
Poroszlói Földes Társaság 715 k.h.
Poroszlói Földhöz jutottak Közbirtokossága 259 k.h.
Poroszlói Református Egyház 126 k.h.
Poroszlói Római Katolikus Egyház 129 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 1658 k.h.
Szerviczky Györgyné 135 k.h.
Tóth Vince 18 k.h.
Újlőrincfalvai Földhöz Jutottak Legelőbirtokossága 122 k.h.
Újlőrincfalvai Közbirtokosság 20 k.h.
Zsolczai Ferenc 106 k.h.
Poroszló – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
Elnevezésére több magyarázat van. Származtatják a névadást a Preslav szláv személynévből, ill. a poroszló ’törvényszolga, várszervezet tisztségviselője’ köznévből is, melynek alapján a foglalkozásnévi helynévtípusok közé is besorolhatjuk. Településkezdeménye már a 9. században létezhetett.
Határában Gelmecs (a török alatt pusztult el), Abak, Hegenülés(e), Ráboly elpusztult falvak léteztek.
Poroszló – Címer, pecsét
A falu pecsétje 1756-ban húsvéti bárány zászlóval, felette 1756, körirata: Sigillum oppidi Porozlo.
Poroszló pecsétje
A település mai címere csücskös talpú ezüst pólyával vágott tárcsapajzs. A pajzstalp zöld. A felső kék mezőben jobbra néző lebegő ezüst kos, amely jobb mellső lábával lép, bal vállánál balra dőlő lándzsa, melynek a szára ezüst, a hegye és zászlaja arany. A pajzs felső szélén vörös bélésű nyitott arany leveles ötágú korona, amely rubinokkal ékesített.
Poroszló címere
Poroszló – Első írásos, okleveles említés
1248: Poruzlou