Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Pély

6.02 Pély – Művészettörténet

Római Katolikus Templom

Tituláris szentje: Szent Demeter

1912-13 a korábbi barokk templom szentélyrészének megtartásával

Műemléki védelem alatt nem áll

Fő út 164.

Mellékoltár: Kovács Mihály, 1856

 

Az Acta Parochorum 1733-ban ír a Szent Demeter tiszteletére szentelt kis templomról, melynek még sekrestyéje sem volt [OL. HttL. Acta Cass. Paroch. Dioec. Agr. fasc. 1.]. Az 1766. évi canonica visitatioból pedig megtudjuk, hogy szilárd anyagból épült új temploma 1764-ben készült a helyi lakosság költségén. Akkor már három oltára volt, de a tornya még nem volt befejezve. [EÉrsEgyhL. canvis. Pély. 1766]. 1806-ban ezt a templomot nyomorúságos építményként írták le, boltíve és falai roskadoztak. Oldalfalait gerendákkal kellett megtámasztani. 1809-ben kegyurai, özv. Orczy Józsefné és Berényi Teréz a tető megújítására átadták a szükséges pénzt a plébánosnak, aki 1810-re ezt a munkát el is végeztette. 1821-ben megint az épület rossz állapotát írják le, s 1830-ban ismét renoválják. A főoltár felújítására gyűjtést szerveztek, de 1854-ben újra romos állapotáról tettek jelentést [EÉrsEgyhL. Alsóhevesi esp. ker. lát.jkv. 1806, 1809-1813, 1821, 1830, 1854.]. Az 1850-es évek közepéből való Krekkli Mátyás egri építőmester terve, melyet Tárkányi Béla érseki titkár véleményezett [EÉrsEgyhL. Tervek.I.120.]. Aztán végül 1912-ben új templomot emeltek, amelyben a régi szentélyt, mint mellékhajót használták fel. Orgonáját (1/10 m/r) 1912-ben a Rieger gyár, majd 1930 körül az Angster gyár építette. Harangjait1886-ban ismeretlen mester (37 cm átm.), 1927-ben Szlezák László (104 cm átm.), 1957-ben Szlezák Ráfáel (71 cm átm.) öntötte.

Az oldaltornyos, kereszthajós – szokványosnak nem mondható elrendezésű – templom főoltára Szent Demeternek van szentelve. Rajta római katonai öltözékben ábrázolták a szentet. 19. századi festmény, alkotója ismeretlen. A mellékoltár festőjét ismerjük. 1856-ban készítette Kovács Mihály. Valószínűleg Tárkányi Béla közbenjárására kapta meg ezt a megbízást az akkoriban Egerben működő bécsi akadémiát végzett művész. A félkörös záródású keretben lévő olaj-vászon festmény a Mater Dolorosa – Fájdalma Anya képtípust formázza. A kép jelzett: „Festé Kovács Mihály Egerben 1856”. 18. századi egri munka a templom Úrmutatója. Az aranyozott réz ötvösmunka ovális, karéjos talpát trébelt liliomok, nóduszát chartouche-ok díszítik, előlapján Mária, az Atyaisten, egy angyalpár és ál-ékkövek láthatók. Magassága 52 cm.

 

Nepomuki Szent János-szobor

barokk

18. század vége

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10795

Fő út 188. – Petőfi Sándor út kereszteződése

 

A Fő u. 174. hrsz. előtti kiteresedésen az orvosi rendelő előtti közterületen áll. 1996-ban került áthelyezésre a Fő u. 136. szám elől a jelenlegi helyére (rongálástól féltették). A lépcsős, alépítményre helyezett, alul kihasasodó párkányos rokokó posztamensen álló szobor egy kisebb talapzatra van helyezve. A szent papi ornátusban, karingben, palásttal, birétummal, a kezében kereszttel látható. A kereszt végét kerubfej tartja. A színezett kőemléket 1995-96-ban restaurálták.

Pély kisközség egyetlen műemléki védettség alatt álló öröksége.

 

Seregi József: Béke
1939. december 10. (Budaörs)
bronz és mészkő szobor

1998

Fő út 152. A Római katolikus templom kertjében

 

A templom kertjében elhelyezett szobor szimbolikus tartalommal bír. Az ártatlanságot, a békét, a halál felett aratott győzelmet testesíti meg. Isten és az emberiség közötti kibékülés jelképe, az élet megtisztulásának, földi újjászületésének hírhozója. A kecses női figura által útnak indított madár a jó hír meghozásának reményében kel szárnyra. A szobrász a nyúlánk s egyben gömbölyded formák hangsúlyozásával, a mészkő és a bronz összeillesztésével, igazán vonzó kompozíciót alkotott. A bronz színvilága a nő bőrének barnaságát sejteti, hosszú fehér (mészkő)ruhája viszont amellett hogy nagyon elegánssá teszi őt ártatlanságát sugallja.

 

Seregi József: Millenniumi emlékmű
1939. december 10. (Budaörs)
bronz, mészkő

2000

Attila út 1. – a falu központjában

 

A magas hengeres mészkő talapzaton bronzból készült sas viaskodik egy gömböt (Földgömböt) körülölelő kígyóval. A sas az egyik legrégebbi szimbólum – az erő, világ felett uralkodó erő, a küzdelem, hatalom, de a hit, a büszkeség és a magasztosság, a mindent-látás jelképe. A madarak urának ábrázolása a legfőbb lényt szimbolizálja, aki gondviselőként megmentheti az embereket a rossztól. Magas röptét Krisztus mennybemenetelének szimbólumaként is felfogták. Mint kígyó- és sárkányölő a szellemi princípium győzelmét jelenti a fizikai szféra felett, és a világosságnak a sötétség erői felett aratott győzelmét szimbolizálja. A kígyó a közel-keleti, így a keresztény hagyományban is összetett jelkép. Az édenkertben például a tudás-fájára tekeredve, kísértő gonoszt, a sátánt képviseli. A harcukból a sas győzelme várható.

 

Trischler Ferenc: Nyár
1945. március 6. (Németbóly)
bronz szobor

1999

Dobó út 1. – a régi orvosi rendelő előtt

 

A nyár legdúsabb mivoltában a termékeny fiatal nőben jelenik meg a képi szimbolikában, évezredek óta. Ennél a szobornál megállva is el lehet gyönyörködni a nyárra emlékeztető érett leány szépségében. Könnyed, lenge, áttetsző, szellős, az alakját sejtető ruházata, cipő nélküli lába, összekötött haja is a nyarat juttatja eszünkbe. A réten áll, ahol önfeledt boldogsággal szedte a virágokat, s ruhájának pántja e mozdulatoktól bal válláról lecsúszott. Még sem érződik lényében semmi kacérság. Jobb kezében tartja a búzakalász csokrot – az élet szimbólumát – vadvirágokkal keverten. A szobor az élet nagyszerűségéről szól, de talán az ember „életért” való felelőségéről is.

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

5.05 Pély – Hadtörténet

Árpád kor

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.

Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.

Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). Ezekből a hadmozdulatokból Pély nem sokat érzékelhetett, sem nem volt a település fontos út közelében, sem vizenyős környezete nem tette lehetővé könnyű elérhetőségét. Maga a település az események idejében már létezett.

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Pély területén fekvő Árpád-kori településeket (Türügy, Saj keletkezési ideje ismeretlen) is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mivel viszonylag nagy távolságra volt a hadiúttól, a Tisza-menti vízi világ pedig egyébként is nehézzé tette megközelítését, elképzelhető, hogy Kapolcs kunjainak színét sem látták, a hírek azonban minden bizonnyal ide is eljutottak a Pélytől északra fekvő, a portyát megszenvedő települések lakosaitól, a hirtelen támadt veszedelemről. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Pély területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)

A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így minden bizonnyal a mai Pély területén fekvők is.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Pélytől észak-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Mivel Pély területe kívül esett a feltételezett felvonulási útvonalon, elképzelhető, hogy a kunok sértetlenül hagyták a falut. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település északnyugati, nyugati és délnyugati szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Pély viszonylag távol esett a kedvezőtlen időjárási viszonyok közt is járható fontosabb útvonalaktól, elképzelhető, hogy sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.

Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.

Török hódoltság

1550-ben már hódoltsági falu Pély. 1567-ben a hatvani bég elpusztította a falut. 1596-ban újabb pusztítás áldozata lett, majd 1621-ben ismét lakott. 1682-ben puszta, 1695-ben újra lakott.

Rákóczi-szabadságharc

II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc idején gr. Károlyi Sándornak itt bortokot adományozott. Az új tulajdonos volt az, aki 1711-ben a szatmári síkon letette a fegyvert, mely a szabadságharc végét jelentette.

1848-49-es szabadságharc

1848-ban a faluból 76 személyt soroztak be a nemzetőrségbe:

Besenyei (Besenyi) Ignác Nagy Fekete Ferenc
Besenyi Ferenc Nagy Ferenc
Bessenyei (Besenyei, Besenyi) András Nagy Gábor, Nagy János Józsefet helyettesíti
Bodor (Búdor) János Nagy Gábor, Kovács Pál Györgyöt helyettesíti
Dragon (Dragony) Ferenc Nagy Ignác Ferenc
Dragon (Dragony) János Nagy István Ferenc
Dragon (Dragony) József Nagy János József, Nagy Gábor helyettesíti
Dragon (Dragony) Pál Nagy Mátyás, Kalmár Ferencet helyettesíti
Fekete Ignác Nász György
Fekete Pál Nász István
Fodor Elek János Pádár András
Fodor Ferenc Pádár Ferenc
Fodor István Péli Kovács Pál
Fodor János 25 éves Rab István, Rab János helyettesíti
Fodor János 24 éves Rab János, Rab Istvánt helyettesíti
Fodor József Simon János, Vágány Mártont helyettesíti
Fodor Pál Szabó Sándor János
Jankovics (Jankovits) József Sznopek József
Jantsó János Tercsi (Tertsi) Ferenc
Kádár József Tót Gábor
Kalmár Ferenc ifj. Vágán (Vágány) Ferenc ifj.
Kalmár Ferenc id. Vágán Ferenc ifj.
Kalmár Ferenc Középső Vágán István
Kalmár István Vágán (Vágány) Márton, Simon János helyettesíti
Kalmár János Vágán (Vágány) Pál
Kalmár Pál id. Vágány István ifj., Kovács Ferencet helyettesíti
Kovács (Kováts) Benedek Pál Varró Demeter, Varró Ferencet helyettesíti
Kovács (Kováts) Ferenc ifj., Vágány István helyettesíti Varró Ferenc, Varró Demeter helyettesíti
Kovács György Varró József 26 éves
Kovács (Kováts) Illés Varró József 28 éves
Kovács János Vincze Ignác
Kovács László József Vona Ferenc B.
Kovács (Kováts) Pál György, Nagy Gábor helyettesíti Vona Ferenc ifj.
Mészáros Gy. Ferenc Vona Ferenc János
Mészáros József, Dragon Jánost helyettesíti Vona (Vana) Gábor
Mészáros Menyhért Vona István
Mészáros Pál Vona János
Molnár János, Fodor Istvánt helyettesíti Vona (Vana) Pál

Az I. világháború hősi halottai

Balogh Ignác Garancz József Pádár Kálmán
Balogh Lajos Járvás Miklós Pető Lajos
Bartus József Kalmár András Pető Sándor
Beres Dezső Katona István Rab József
Bessenyei Joachim Kiss András Rab Ferenc
Bessenyei Gábor Kiss István Rab Kálmán
Bessenyei Márton Kóródi Péter Rácz József
Bessenyei Lajos Kovács Ágoston Soós János
Biró Károly Kovács F. István Soós István
Budai János Kovács Ferenc Soltész István
Czeglédi Péter Kovács B. Ferenc Szabó János
Csík Ferenc Kovács Joachim Szabó József
Csáti László Kovács Pál ifj. Szabó József
Csáti Lukács Lovász József Sznopek Ferenc
Dragon Gábor Magyar István Sznopek József
Dragon Sándor Mészáros Gábor Szécsi Mátyás
Fekete Ágoston Mészáros György Szécsi Sándor
Fekete Ferenc Mészáros Illés Tóth Kálmán
Fekete János Mészáros József Vasas András
Fekete József Molnár Ágoston Varga Ferenc
Fekete Joachim Molnár György Vágán János
Fekete I. István Nagy János Vágán Jeremiás
Fekete I. László Nagy I. József Varnyú Gábor
Fekete Márton Nász László Varnyú József
Fekete Pál Pádár András Varnyú Orbán
Fekete Sz. István Pádár Ferenc Vona Ágoston
Fodor Gábor Pádár József Zagyva János

A II. világháború áldozatai

Aszódi István Kis Géza Puzsoma Albert
Berente István Kis István Rab Béla
Besenyei Péter Kis István Rab István
Bíró Gábor Kis János Rab István
Boros Sándor Kocsis László Rab Joachim
Bódi István Kovács Antal Rab József
Bódi Zsigmond Kovács Ferenc Sebők János
Bódor Joachim Kovács Géza Soós Ignác
Csáti Ferenc Kovács József Soós Jeremiás
Csáti László Kovács Kálmán Tóth Lajos
Csáti János Kovács Pál Sóti János
Csík Ferenc Kristály László Szabó Ferenc
Dankó István Lovász István Szabó Sándor
Dragony Mátyás Magyar László Szécsi Emánuel
Dragony Pál Mészáros János Szlama István
Fekete Ágoston Mészáros Joachim Tóth István
Fekete Béla Kovács János Tóth Pál
Fekete István Mészáros Lajos Varga János
Fekete János Molnár Géza Varnyú Lukács
Fekete Joachim Molnár László Vavrik János
Fekete József Molnár Sándor Vágány Béla
Fekete Pál Mondok Dezső Vágány Ferenc
Fekete Vendel Nagy László Vágány Gábor
Fodor János Ócsai József Vitai József
Fodor Kálmán Pádár Pál Vona Béla
Földes Mátyás Pál Gáspár Vona B. Béla
Kalmár Gábor Pázmándi Sándor Vona Gábor
Kalmár János Pető János Vona Géza
Kalmár Lajos Pető Márk Vona István
Kerepesi Mihály Péter János Vona István
Kis Ágoston Péter József Vona László
Kis Antal Poczók Adolf Vona Márton

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

5.12 Pély – Katasztrófák/természeti csapások/járványok

1869-ben tűzvész, majd 1888-ban árvíz áldozata lett. A község a Tisza árterülete volt, évente kétszer öntötte el a víz. Ez az állapot a Tisza szabályozásával és az ehhez kapcsolódó belvíz elvezető csatornák kiépítésével megszűnt. Az eltűnt mocsárvilág helyét szikesek foglalták el. Az 1946-ban megkezdett folyószabályozás emlékei még megtalálhatóak itt. 1862-ben épült meg a Sajfoki zsilip (eredeti emléktábla ma is látható). 1878-ban helyezték üzembe a Sajfoki belvízátemelő szivattyútelepet angol gőz szivattyúval, amit 1879-ben már magyar gyártmányú gépekkel egészítettek ki. Ez volt hazánk első belvízátemelő szivattyútelepe – ma is működőképes.

Értékes vízügyi és műszaki emlék.

7.09 Pély – Mesterségek

Pély legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:

kovácsok és kerékgyártók:

– Barta Lajos kovácsmester. Saját ház.

– Besenyei Sándor kerékgyártó. Saját ház.

– Besze Gábor kovácsmester. Kocsijavítással és lóvasalással foglalkozott.

– Kalmár Károly kovácsmester. Saját ház.

– Szilágyi Lajos kovácsmester. Saját ház.

asztalosok, ácsok, bognárok:

– Cseh József bognár mester. Saját ház. A szakma minden ágát végezte.

– Fekete Gábor asztalosmester. Saját ház. Épület- és bútormunkákat is végzett.

– Vona Pál ács- és kőműves mester. Saját ház.

szabók:

– Ádám Kálmán szabómester. Saját ház.

– Fenyves Márton úri és magyar szabó mester.

cipészek: Fodor József Ferenc cipészmester.

Dréher Mátyás cukrászmester 1930-ban létesítette műhelyét, aki esküvői tortáival lett

népszerű.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

7.08 Pély – Gazdálkodás

A község élete a Tiszához kötődik, a folyó széles árterében magaslatokra, hátakra települt. Évente kétszer öntötte el a víz, mely állapot a Tisza szabályozásával és az ehhez kapcsolódó belvíz elvezető csatornák kiépítésével szűnt meg. Az eltűnt mocsárvilág helyét szikesek foglalták el.  Az itt élő emberek megélhetési forrását az ártéri gazdálkodás és a földművelés jelentették. A Tisza hullámterében az ártéri füzeseket és nyárfaerdőket hasznosították.

A szántókon búzát, árpát, rozsot, kukoricát és burgonyát termeltek.

A mocsárrétek, holtágak vadvilága biztosította a vadászat lehetőségét. Napjainkban természetvédelmi terület a Pélyi madárrezervátum, ahol ritka fajok, feketególyák, szürkegémek, kócsagok, kanalasgémek, réti sasok fészkelnek.

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

7.05 Pély – Népszokások (jeles napok)

Farsang

Farsang utolsó három napján tartották a mulatságokat. Vasárnap délután a lányok elmentek a barátnőjükhöz, a fiúk a kocsmába. Este a fiatalok a kocsmába találkoztak, ahol húzta a cigány és folyt a tánc.  Ha jó idő volt a kocsma előtt táncoltak.

/Pély, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

Húsvéthétfő

Az öntözködés, a locsolkodás ideje. A legények már kora reggel csapatostól mentek a lányos házakhoz, kivitték a kúthoz a lányokat, és vödörrel öntözték rájuk a vizet, hogy frissek legyenek. Úgy tartották, hogy ahányadik vödör víz után kezd el a lány sikítani, annyi év múlva megy férjhez. Különösen, ha kora tavaszra esett húsvét, sok lány megbetegedett a vizes ruhában, ezért az öntözködés fokozatosan szelídült: egy-egy bögre vízzel öntötték le őket. A szagos vízzel való öntözködés a két világháború között kezdett elterjedni, de csak az 1950-es évektől vált általánossá. /Pély, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

Fonó

Házakhoz jártak fonóba a lányok. Az őszi betakarítástól a farsang végéig tartott. Guzsalyon sodorták, orsóra tekerték a kendert. A legények is megjelentek udvarolni, beszélgetni. Ha leesett az orsó, akkor az a legény, amelyik udvarolni akart a lánynak az felkapta. A legények gyakran zenészeket is hívtak. /Pély, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

Tollfosztó

Az asszonyok és a lányok jártak tollat fosztani a téli időszakban. Simi nevezetű családhoz járt a falu fiatalsága fosztani. A fiatalok nóta és zeneszó mellett fosztották le a libatollat. A vetett ágyra kerülő párnákat a fosztott tollal töltötték meg.

/Pély, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

Disznótor, kántálás

A disznóvágásra böllért hívtak, aki leszúrta, perzselte és feldolgozta a disznót. Reggelire disznóvért sütöttek krumplival. Délre pecsenyét sütöttek, vacsorára orjalevest főztek csigatésztával. Hurkát, kolbászt, pecsenyét és toros „bogácsát” sütöttek. Vacsorára sok vendég gyűlt össze, de közben már megjelentek a kántálók. A fiatal legények beöltöztek maskarába, hogy ne ismerjék fel őket. Nagy kosarat vittek a karjukon, abba kérték a hurkát, kolbászt, fehér cipót. Megköszönték: „Köszönjük szépen ezt is, meg, még amit máskor adnak azt is.” Utána a legények bementek a kocsmába, elfogyasztották a kóstolót, majd bort ittak rá. /Pély, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

Betlehemezés

Karácsony előtt betlehemesek járták a falut. A csoportok négy főből álltak. Kettő pásztor vitte a betlehemezés fő kellékét, a templom alakú betlehemet, egy pásztor a gyertyát és volt egy öreg pásztor. A jelenet beköszöntővel kezdődött, majd tréfálkoztak az öreg pásztorral, indultak Betlehembe, végül ajándékkéréssel-átadással zárult.

Az öreg kezdte a jelenetet, bebukott az ajtón. A gyertyavivő követte és megkérdezte:

-Beszabad-e hozni a kis Jézuskát? Az öreg ez ideig a földön feküdt a nagybundában. A többiek is bejöttek és elkezdték szólongatni.

– Kelj fel öreg, menjünk Betlehembe!

– Nem megyek én öreg „tehenbe”. Aki a gyertyát vitte, lábával egy kicsit megrúgta, s azt mondta: -Nem oda öreg, Betlehembe.

A másik pásztor azt mondta: -Gyere öreg, csókold meg a Jézuskát!

-Nem csókolom én a vén Zsuskát.

-Nem azt öreg, nem azt, hanem a Jézuskát.

-Gyere öreg, vessél keresztet.

Ekkor felkelt az öreg, keresztet vetett és mondta:

-Tyúk ide búbos, béles ide rongyos, kalács ide fonatos, mert vár az öreg kontyos.

Ekkor mindenki valami jó ennivalót kapott.

/Pély, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

 

Irodalom

ENA 1193-69

Cs. Schwalm Edit: Naptári ünnepek, jeles napok szokásai és hiedelmei Hevesen. (szerk. Petercsák Tivadar és Szabó József) Tanulmányok Hevesről. Heves, 2001.

6.03 Pély – Épített örökség

Pély egyházát a középkorban kizárólag a pápai tizedjegyzékek említik; ezek szerint plébánosa 1332-ben 4, 1335 első felében pedig 3 garasnyi pápai tizedet fizetett. Történetét ezután évszázadokig homály fedi.

Először 1733-ban írnak a Szent Demeter-templomáról, mely kőből épült, sekrestye nélküli építmény; s talán a fent említett középkori épület utódja lehetett. 1764-ben új templom épült, de ennek oldalfalait 1806-ban már ki kellett támasztani; s bár 1810-ben tetejét megújítják, 1821-ben még rossz állapotban találják. Végül azonban csak 1912-ben épült új templom; mely során a régi épület tömegét elbontják; és csak szentélyét hagyták meg, mint oldalkápolnát.

A 18. századi forrásokban emlegetett Szent Demeter-templom minden bizonnyal a falu középkori eredetű plébániatemploma, és a mai templom elődje volt. A templom léte tehát legalább a 14. századtól folyamatosan feltételezhető; de a középkori épületről információval nem rendelkezünk.

4 Pély – Régészeti áttekintés

Pély Heves-Ivány-dűlő

A Pély- jászkiséri úttól 80 m-re K-re a Csukás-hajnali mellékcsatorna D-i partján egy kis dombon bronzkori és szarmata teleprészletet tártak fel. (Domboróczki László ásatása 1999.)

 

Pély, Tiszamente Tsz

A község ÉNy-i határában lévő, sík területből kiemelkedő ÉK-DNy irányú, nagy kiterjedésű domb K-i lejtőjén középső bronzkori sírokat és szarmata telepet tártak fel. (Ács Csilla ásatása 1999-2000.)

 

Pély, János laposa

A Bútelki-csatorna oldala melletti lelőhelye újkőkori kerámiatöredékeket és germán csatot gyűjtöttek. (Fodor László terepbejárása 1972.)

1 Pély – Galéria

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

2.01 Pély – Kronológia

10-11. század – A falu létrejöttének időszaka.

13. század eleje – A hevesújvári várispánság tartozéka.

1332 – A pápai tizedjegyzék említi először plébániáját.

1550 – A település magyar urai mellett már a töröknek is adózik.

1567 – A török elpusztítja a falut.

16-17. század – Többször elnéptelenedik, majd újratelepül.

1699 – Az első, oktatásra vonatkozó adat.

1733 – Szent Demeternek szentelt templomáról történik említés.

1764 – Új templom épül.

1771 – Az úrbérrendezés során a falu határát másodosztályúnak minősítették. Az iskolában 29 gyermek tanul.

1783-85 – Az I. katonai felmérés szerint a falu útjai csak jó idő esetén használhatóak.

1838 – A hatrongyosi határban kijavítják a Saj-fok fahídját.

1842 – Mérnöki jelentések tudósítanak a falu határában lévő Saj-fok hídjainak javításáról.

1848-49 – A falu 76 férfi lakosa vonult be a nemzetőrségbe.

1851 – Az iskolában két tanító 177 gyermekkel foglalkozik.

1869 – Tűzvész pusztít a településen. Ezt követően épül ki a Jeremes nevű településrész és a Kertek.

1881 – Postahivatal nyílik.

1887 – A településen 214 gyermek vesz részt az elemi iskolai oktatásban.

1899 – Polgári Olvasókör és Római Katolikus Olvasókör alakul.

1902 – Létrejön a Gazdakör.

1906 – Balla Ferenc gőzmalmot működtet Pélyen.

1909-10 – Létrejön a Nagy-Árendás (más néven Amerika sor).

1906-10 között – Távbeszélő állomás létesül.

1907 – Megalapítják a Pélyi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet.

1910 – Összesen 455 gyermek vesz részt a mindennapi és az ismétlő oktatásban.

1918 – Pusztahatrongyos és Kishatrongyos külterületen állami elemi népiskola kezdi meg működését.

1920 után – A Balla-tag és a Sáros utca kiépülése.

1923 – Megkezdi működését a Műkedvelő Társaság (200 fővel!) és a Pélyi Tornaegylet.

1924 – Megalakul a leventemozgalom helyi szervezete.

1925 – Heves és Tarnaszentmiklós felé kiépített út vezet.

1928 – Létrejön a Pélyi Önkéntes Tűzoltóegylet.

1930 – Megkezdi működését a Polgári Lövész Egylet (1940-ig áll fenn).

1933 – Bejegyzik az Országos Gazdasági Liga helyi csoportját és a Pélyi Dalosok Egyesületét.

1935 – A Vöröskereszt helyi fiókjának alapítása.

1945 után – Létrejön az Új telep.

9.01 Pély – Híres emberek

A településhez köthető híres, neves személyek:

Törőcsik Mari 1935. november 23-án, Pélyen született. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, a Magyar Köztársaság Érdemes és Kiváló Művésze.

 

A településen elismerésben részesült emberek:

Fodor Pál a falu díszpolgára       2005

Törőcsik Mari a falu díszpolgára 2005

5.09 Pély – Közlekedés, infrastruktúra

A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a faluban és a Pély felé vezető utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára. Pélytől délre, általában is, – de a Tisza áradásakor kiváltképp – járhatatlannak minősítette az utat az országleírás.

1831-ben a Saj-foki hídépítés költségeit ismertetik a Heves Megyei Levéltár mérnökeinek iratai.

1838-ban a Pélyhez tartozó Hatrongyos határrészen a Saj-fok éren a fahidat javítják.

1842-ben Heves és Külső-Szolnok vármegye mérnökeinek iratai a falu határában lévő sajfoki rendszeres (állandó) hidak helyrehozásáról írnak.

Vasúti forgalomba 1887-től Tarnaszentmiklós és Jászkisér állomásain kapcsolódhatott be a falu lakossága.

Postaállomás 1881-től működött a településen.

Távbeszélő állomás 1906-1910 között létesült.

Megyei kiépített út 1925-ben Hevesre és Tarnaszentmiklósra vezetett innen.

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

7.07 Pély – Népköltészet, folklór

Népdalok:

 

Vikár Béla 1899-ben végzett népzenei gyűjtést az akkor még Tiszapély nevű községben. Fodor László 25 népdalt és népballadát énekelt neki. A férfi énekesekre jellemzően elsősorban katonadalokat, 1848-as témájú dalokat, és műdalokat énekelt Fodor László.

 

Megy a gőzös lefelé

Bodor füstje lefelé

Viszi ja regrutákat

Siratják szegényeket.

 

Édesanyám ne sirass

Értem könnyet ne hullass

Hanem inkább örüljél

Szép katonát neveltél.

 

Besenyei Erzsébet 1969-es gyűjtéséből:

 

„A kis pélyi halastó, halastó

Beleestem kocsistól, lovastól

Hát engemet ki húz ki,

Sej haj, ki húz ki,

Ha a babám két karja nem bír ki.”

 

 

http://db.zti.hu/nza/mp3/MH_0180d.mp3

http://db.zti.hu/nza/mp3/MH_0166d.mp3

http://db.zti.hu/nza/mp3/MH_0165a.mp3

http://db.zti.hu/nza/mp3/MH_0165d.mp3

http://db.zti.hu/nza/mp3/MH_0166a.mp3

http://db.zti.hu/nza/br_details.asp

http://db.zti.hu/nza/mp3/MH_0175d.mp3

„Ködellik a Mátra” szerk. Fajcsák Attia 1983.

Hiedelemmondák:

 

Rakottyási gulyakút

 

Szent György éjszakáján a boszorkányok itt húzták maguk után az abroszt, mert azt tartották, hogy ilyenkor a kút megtelik tejföllel és azt ők elhúzzák az abrosszal. Mikor az abroszt húzták, azt hajtogatták: „Viszek is, hagyok is.” Ezt figyelte ki egy gyerek, aki lovat legeltetett, és ő is megpróbálta. De neki nem volt abrosza, ezért a szűrét húzta maga után. Ő azt hajtogatta: „Én meg mind elviszem.” Amikor felakasztotta otthon a szűrét a fogasra, csöpögött belőle a tejföl. A gazdája nagyon megijedt és a szűrt a tűzbe dobta. Ezért Szent György napja éjszakáján az emberek kerülték a kutat.

 

Falucsúfoló:

Szénáspélynek csúfolták, mert sok szénát termesztettek egykor.

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

5.08 Pély – Gazdaságtörténet

A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A 13. század elején királyi várbirtok, a hevesi vár tartozéka volt, majd több birtokos tulajdonába került. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.

A 16. századból megmaradt dézsmajegyzékek szerint 1548-ban őszi gabonából és árpából fizetett 10 fő egyházi adót.1549-ben 25 gabonatermés után adózót írtak össze a településen, és ekkor 6 fő 72 darab bárányt is beszolgáltatott tizedként. 1550-ben már a töröknek is fizettek adót az itt lakók. 1567-ben a török elpusztította a települést, majd benépesedése után 1596-ban újra elhagyottá vált. 1621-ben ismét lakott. 1682-ban újra elnéptelenedett. 1696-ban 11 telkesgazda élt a településen. A 18. század elején a határ művelhető részét szabadfoglalás útján használták, a gabonafélék mellett dinnyét is termesztettek. A sajfoki öntésnél a település lakói vejszével és hálóval halásztak, az ártereken pedig nádat is vágtak. 1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát másodosztályúnak minősítették, telkenként 28 kishold szántót és 12 kaszás rétet adtak. Az árvíz által rendszeresen elárasztott rétek és legelők helyett a földesúr majorságához tartozó Hatrongyos–pusztán kértek a település lakói kaszálót és legelőterületet, azonban ezt nem kapták meg. Így Süly-puszta határát bérelték 1795 és 1810 között. A földesúri majorsági területek nagysága nem volt jelentős, így a szántóterületek túlnyomó része a telkesgazdáké volt. A település határának, melynek nagysága számottevően nem változott meg, művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)

Év

Összes terület

Szántóföld

Kert

Rét

Szőlő

Legelő

Erdő

Nádas

Nem termő terület

1866 11477 1555   3289   4273 268    
1896 11444 6969 36 807 2898 1 141 592
1935 11492 7965 83 396 2377 2 2 667

A táblázat adatsorai szerint a szántóföldi művelés alá vont terület nagysága lényegesen megnöve­kedett, az összterülethez viszonyított aránya az 1866-os 13,54 %-ról 1935-ben 69,3 %-ra emelkedett. Mindez a rét és a legelő területének jelentős csökkenésével járt, mivel ezeket törték fel és vonták szántóföldi művelés alá. A gabonafélék (búza, árpa, rozs) termesztése mellett kukoricát, burgonyát termeltek.

A gazdaságok száma 1896-ban 246, 1935-ben 618 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 1000 kh fölötti birtok egy volt, 500–1000 kh közötti területtel ketten rendelkeztek. 200–500 kh nagyságú birtokosok száma 4, 100–200 kh nagyságrendben 10 fő birtokolt. 50–100 kh közötti birtokkal rendelkeztek 24-en, 20–50 kh területű birtokosok száma 45, 10–20 kh területű birtoka 67 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 81 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 290. Az 1 kh alatti területet bírók száma 94 volt, közülük 68 fő nem rendelkezett szántófölddel.

 

Az állattartás kedvező feltételeit a jelentős rét és legelőterületek biztosították. A 16. század közepén készült dézsmajegyzékek szerint báránytizedet is fizettek az itt lakók: 1549-ben 72, 1556-ban 57 bárányt szolgáltattak be szaporulatuk után. A juhtartás mellett a szarvasmarha és sertés tenyésztése is jelentős volt. A hagyományos rideg módon tartott marhákat növendékként vagy hízva értékesítették, a tejtermelés nem volt jellemző. Az állatok egy részét igásállatként is használták. A lótartás szintén az igaerőt biztosította. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:

Állatállomány változása (darabszámban)

1897

1925

1935

Szarvasmarha

1875

1120

998

585

532

14

Sertés

1607

928

1976

Juh

2876

1527

2040

Baromfi

5201

Méhcsaládok

61

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. Az 1906-ban összeírt iparosok száma 30, 4 kovács, 2 asztalos, 2 kerékgyártó, 2 cipész, 1 csizmadia, 2 molnár, 2 mészáros, 14 kőműves és 1 borbély. 1925-ben 34 iparral foglalkozó élt a településen, foglalkozásuk szerint asztalos 2, borbély 2, ács és kőműves 7, szabó 2, kovács 7, kerékgyártó 3, cipész 2, csizmadia 2, gépész 5, molnár 2. Ekkor már működött Balla Ferenc 100 lóerős gőzmalma, és volt két 6–8 lóerős daráló malom is.

 

A falu kiskereskedelmében 1906-ban 8 kereskedő, 1925-ben 4 kocsma és 9 vegyeskereskedés játszott szerepet. A településen állandó hetipiac és országos vásár ekkor nem volt, a gazdák Hevesen és Jászapátiban értékesítették terményeiket. A helyben megtermelt áruk eladására és kiskereskedelmi forgalom bővítésére szolgált az 1907-ben megalapított Pélyi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.

A hitelélet elősegítője volt a Jászapáti Gazdasági és Iparbank Rt. helyi fiókja.

5.06 Pély – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Pély

Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.

Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Hatrongyos puszta, Fehér-, Bischitz-, Braun-, Rónai- és Zsigmond-tanya, Akolhát (18. század)

 

Járási beosztása:

1863–1870 Tiszai járás

1870–1883 Tarnai járás

1883–1983. december 31. Hevesi járás

5.11 Pély – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

Az első oktatásra vonatkozó adat 1699-ből található, amikor a források az iskolamestert, Szentkereszti Józsefet említették. Az 1768. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Fodor Pál iskolamester tanította a gyerekeket. 1771-ben és 1772-ben továbbra is ő oktatta az iskolában tanulókat, akiknek száma 1771-ben 29, egy évvel később pedig 23 volt. A gyerekek hittant írást és olvasást tanultak. A tanító javadalmát a község fizette, évi 12 rajnai forintot és 8 pozsonyi mérő búza volt a fizetése.

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.

1851-ben az iskola épületét igen rossz állapotúnak írták le, a 177 tanulót két tanító oktatta.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.

1887-ben 214 gyerek járt elemi iskolába. Az oktatásra két tanterem állt rendelkezésre, 2 tanító és egy segédtanító dolgozott a településen. 1901-ben kántortanítói lak és tanítónői lakás épült. 1910-ben 4 tanító oktatta a 330 mindennapi és a 125 ismétlő iskolást.

A Pély községhez tartozó Pusztahatrongyos és Kishatrongyos külterületen 1918-ban egy tanítói állással állami elemi népiskolát szerveztek. 1920-ban az egy tanteremmel rendelkező iskolában a 22 fiú- és 20 lánytanulót Dániel Miklós oktatta. 1935-ben három épületben négy tanteremben folyt tanítás, a tanítók Alberti Vilmos, Cserfalvy Ferenc, Jakab József, Törőcsik Joachim és Sallay Lászlóné voltak.

1925-ben nyári menedékházat is működtettek két nyári hónapban, ahol a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezték szüleik munkavégzése, elsősorban az aratás ideje alatt.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.

Művelődés, társadalmi élet

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

1899. január 30-án 157 taggal Polgári Olvasókör alakult, s még ugyanebben az évben február 28-án Római Katolikus Olvasókör is létrejött 56 taggal. 1902. január 18-án jött létre a helyi Gazdakör 106 fő alakuló létszámmal. 1923-tól jegyezték be a Műkedvelő Társaságot az egyesületek közé, mely jelentős, 200 fős tagsággal bírt. 1923 és 1937 között működött a Pélyi Tornaegylet is a településen. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1928. szeptember 12-én jött létre a Pélyi Önkéntes Tűzoltóegylet. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egylet működött. 1933-ban megalakult az Országos Gazdasági Liga helyi csoportja, s ugyanebben az esztendőben hozták létre a Pélyi Dalosok Egyesületét is. 1935-ben a Vöröskereszt helyi fiókja kezdte meg működését.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

3.05 Pély – Földrajzi környezet

A megye délkeleti csücskében, a Hevesi-síkon lévő település. Területe hordalékkúp-síkság, 110 m tengerszint feletti magassággal.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 540-550 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000. Leggyakrabban a keleti, északkeleti, nyugati szélek fújnak.

A terület vízhiányos és lefolyástalan, déli határfolyója a Tisza, az egykori lápvilág vizét csatornák segítségével vezetik bele.

Természetes növényzete sajátos, elsősorban fűfélékből áll. A vízvilág jellegzetes maradványa a sziki mocsár. A község északi határban található a megye második legnagyobb természetvédelmi területe, a Pélyi szikes (1978-tól védett). Erdőterülete 2-3 %. Állatai rágcsálók, hüllők, madárfajok (a sziken több mint 100 madárfaj fészkel), őzek, az igen ritka ugartyúk is megtalálható itt.

Talaja sovány szikes.

Enyhe szeizmicitású vidék.

3.03 Hevesi-sík

A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.

A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.

Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.

A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.

A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.

A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

6.01 Pély – Irodalom

TÖRŐCSIK MARIÁN (Mari)

A nemzet színésznője Pélyen született 1935. november 23-án. Kétszeres Kossuth- (1973, 1999) és kétszeres Jászai Mari-díjas (1964, 1969), Érdemes (1971) és Kiváló művész (1977), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének kitüntetettje (1995), A Nemzet Színésze (2000).
Főbb filmszerepei:

  • Eszter hagyatéka (2008)
  • Töredék (2007)
  • A napfény íze (1999) (Idősebb Kató)
  • „Éretlenek” (1995) tv-sorozat
  • Csapd le csacsi (1992) (Lojzi, Mama)
  • A Biblia (1990) (tv) (Grandma)
  • Eszterkönyv (1990)
  • Peer Gynt I. – II. (1988) (tv)
  • Csinszka (1987) (tv) ….
  • A hattyú halála (1984) (tv)
  • Színes tintákról álmodom (1980)
  • Cseresznyéskert (1979) (tv)
  • A lőcsei fehér asszony (1976) (tv) …. Géczy Julianna
  • Déryné hol van? (1975) …. Déryné
  • Macskajáték (1972) …. Maid
  • A danaida (1971) (tv) …. Kati
  • N.N. a halál angyala (1970) …. Navratil Nusi, taxisofőr
  • Utazás a koponyám körül (1970)
  • A Pál-utcai fiúk (1969) …. Nemecsek anyja
  • Kártyavár (1968) …. Koller Éva
  • Holdudvar (1968)
  • Pacsirta (1963) …. Margit
  • Elveszett paradicsom (1962) …. Mira
  • Légy jó mindhalálig (1960) …. Bella
  • Kard és kocka (1959) …. Pólika
  • Szent Péter esernyője (1958) …. Bélyi Veronika
  • Édes Anna (1958) …. Édes Anna
  • Körhinta (1956) …. Pataki Mari

Fontosabb színházi szerepei:

  • Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok (Viola, Mária)
    • Rómeó és Júlia (Júlia, Júlia dajkája)
    • Lear király (Cordelia)
    • Téli rege ˙(Hermione)
  • Vörösmarty: Csongor és Tünde (Tünde)
  • Móricz: Úri muri (Rozika)
  • Ibsen: Peer Gynt (Solvejg)
  • Tolsztoj: Háború és béke (Natasa)
  • Bulgakov: Iván, a rettentő (Zinajda Mihajlovna)
  • Brecht: A szecsuáni jólélek (Sente Sui Ta)
    • Kurázsi mama (címszerep)
  • Brecht-Weill: Koldusopera (Celia)
  • Németh László: Szörnyeteg Amál
  • Örkény István: Macskajáték (Egérke)
  • Bornemisza Péter: Magyar Elektra (Elektra)
  • Dosztojevszkij-Vasziljev: A nagybácsi álma (Maria Alekszandrovna Moszkaljova)
  • Csehov: Cseresznyéskert (Ljubov Andrejevna, Ranyevszkaja)
  • García Márquez-Schwajda: Száz év magány (Ursula)
  • Beaumarchais: Figaro házassága (Marcelina)

Forrás- és irodalomjegyzék:

http://www.nemzetiszinhaz.hu/muveszek/index.php?list=aon&actor=226&type=aon

7.03 Pély – Népviselet

Női viselet

A lányok ünnepi viseletéről rendelkezünk adatokkal: vasárnap fehér ruhába öltöztek, a slingolt szélű szoknya alatt 5-6 alsószoknyát viseltek. Ezek alja jóval térd alatt ért. A lányok haja hosszú volt, befonva, vagy kontyba tekerték- a kontyot bársony szalaggal díszítették. A farsang utolsó napján rózsás selyemkendő egészítette ki ruházatukat, fejükre papírból készült, ezüstcsipkés kontyot tettek.

A női viselet része volt a fehér slingolt kendő, melyet ünnepi alkalmakkor használtak.

 

Férfi viselet

A 20. század elején fehér gyolcsból készült gyolcsgatya, fehér ing, fekete hímzett mellény, fekete kötény volt a legények viselete, amihez fekete, darutollal ékesített kalapot viseltek. A lábbeli ekkor a fekete sarkantyús csizma volt.

7.01 Pély – Népi építészet

Pély hagyományos lakóházai három osztatúak voltak, a tisztaszobában vagy mindkét lakószobában csonkakúp, vagy csonkagúla alakú kemencével. A nyeregtető alatt díszes deszka vértelkek készültek, alul keskeny vízvetővel.

A falak vályogtéglából épültek. Az első világháborúig általános volt a nádtető, a gazdagabbak Tiszasülyön vásárolt fazsindellyel fedték házaikat.

A tornác csak az első világháború előtti időszakban terjedt el fa oszlopokkal. 1925 után téglából kezdték építeni a tornácoszlopokat.

A tüzelős ólként használt istálló vályogból készült, tetejét náddal fedték. A lakóház mögé építették a búzásházat, vagy hombárt, aminek külön bejárata is volt.

7.00 Pély – Településnéprajz

A Tisza hajdani árterületén fekvő település halmazos maggal, újabban út menti jelleggel. Eredetileg kétbeltelkes település volt, a központban lakóházakkal, körben ólaskertekkel. 1869-ben tűzvész pusztított a településen, ekkor épült ki a Jeremes településrész és a Kertek is. 1909 és 1910 között keletkezett a Nagy-Árendás vagy Amerika sor, 1920 után a Balla-tag és a Sáros utca, 1945 után az Új telep.

A falumag belsejében a telkek táblatelkek, az újabb részeken szalagtelkek találhatók soros elrendezéssel.

5.07 Pély – Vallás, felekezetetek

Templomáról már az 1332/1337. évi pápai tizedjegyzék tudósít. Az 1720-as évek elején a Szent Demeterről nevezett egyháza még a hevesi anyaegyházhoz tartozott. 1724-ben visszaállították a plébániát. Első plébánosa Ferentzy József lett, aki elkezdte az anyakönyvek vezetését. Az egri püspökség alsó-hevesi esperességéhez tartozott Eszterházy püspök látogatásakor 643 volt a katolikusok száma. 1780-ig filiája volt Tarnaszentmiklós. 1746-ban Sloszárik Tamás plébános idejében, a hívek adományából épült új temploma, de gyenge építmény lehetett, mert többször meg kellett erősíteni. 1908-ban Gyenes Pál plébános 1000 koronás alapítványt tett új templom építésére. 1912-ben az egyházközség 60000 korona kölcsönt vett fel. A templom átalakítása és bővítése 1913-ban történt. Az új paplak 1854-ben épült.

1785-ben 831 volt a római katolikusok lélekszáma.

1925: 2889 római katolikus, 5 református, 5 izraelita.

1932: 2908 római katolikus, 8 református, 4 izraelita.

1936: 2941 római katolikus, 9 református, 1 izraelita.

5.10 Pély – Népesség, nemzetiségi viszonyok

1550-ben már a töröknek hódolt a falu. Ekkor 9 házban 18 nős férfi adózott. 1596-ban elpusztult, de 1621-ben már újból lakott volt. A felszabadító harcok idején újra puszta, de 1696-ban már 13 telkes gazda, 3 házas és 4 házatlan zsellér lakta.

1728-ban 17 házat, 7 kunyhót, 2 vermet írtak össze. 3 egész telkes gazda, 17 közös telkes gazda, 6 házas és 29 házatlan zsellér volt a falu lakosa, ez összesen 55 háztartást jelentett.

1771-ben 44 telkes jobbágy és 6 házas zsellér, 1864-ben 81 telkes jobbágy, 110 házas zsellér és 18 majorsági zsellér háztartás volt a faluban.

1787-ben, a II. József-féle népszámláláskor 86 házat és 140 háztartást írtak össze.

A lélekszám az alábbiak szerint alakult:

1775 1787 1806 1816 1821 1830 1840 1849 1860 1869
645 fő 848 fő 1122 fő 1093 fő 1217 fő 1255 fő 1273 fő 1256 fő 1335 fő 1950 fő

1925: 2899 lélek. Belterületen: 2783 fő, tanyákon: 116 fő. 586 ház 792 lakrésszel, ebből belterületen 554 ház 747 lakással, külterületen 32 ház 45 lakással.

1932: 2920 lakos, belterületen 2412 lélek, tanyákon 508 lélek.

1936: 2951 lakos, belterületen 2429 fő, tanyákon 522 fő.

5.04 Pély – Birtoklástörténet

Királyi várbirtok, a hevesi vár tartozéka volt. 1234-ben II. András az Aba nembeli Demeter királyi főétekfogó mesternek adományozta. Később a Nekcsei család birtoka lett, de hűtlenség miatt Zsigmond 1403-ban Kompolti Istvánnak adta. Másfél évszázadon át a Kompolti család birtokában is maradt. A család fiúágon kihalt, 1522-ben az Országh családra szállt a birtokjog. Országh Kristóf fiú utód nélküli halálával 1570-ben nővére, Borbála és férje, enyingi Török Ferenc lett a birtokos. 1593-ban részbirtokos volt Szécsy Tamás. 1606-tól Török Zsuzsanna férje, Nyáry Pál lett a főbirtokos. A Szécsy-féle birtokrészt Lónyay Anna és férje, hadadi Wesselényi Pál, a Deák és a Fáy család használta. A Wesselényi-rész a kincstárra háramlott, s ennek 1697-ben Glöckelsberg Dietrich János lett új gazdája, aki megvásárolta az uralkodótól. Glöckelsberg fiú utód nélküli halálával ismét a kincstárra szállt. 1717-ben Popovics János Ferenc morva őrgrófé lett. Mellette részbirtokosok volt a Deák, az Almásy a Kalmár, a Fáy és a Csala család. 1740 körül a Nyáry-örökösök per útján visszaszerezték a birtokaikat, s 1741-től Haller Sámuel lett a főbirtokos. Mellette az Orczy, a Radics, a Bernáth, a Sághy család, valamint a Fáy-részt öröklő Dobóczkyak voltak a birtokosok. 1837-ben Szász-Coburg Ferdinánd gothai herceg megvásárolta a Haller-részt. 1860-ban a hercegen kívül báró Puthon, Recsky, Rosenfeld és Bernáth volt a falu földbirtokosa.

1897-ben birtokosok:

Braun Gábor 411 k.h.
Dragony József, ifj. 129 k.h.
Kovács L. Ferenc 114 k.h.
Pádár Ferenc 104 k.h.
Coburg Fülöp herceg 2323 k.h.
Vana Ferenc, Mészáros Geregely 105 k.h.
Löwy Ferenc 475. k.h.

1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:

Csomor Sándor és társai 499 k.h.
Dragony Mátyás 128 k.h.
Coburg Fülöp herceg 1755 k.h
Goldstein Jakabné, özv. 1270 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és
Belvízszabályozó Társulat 251 k.h.
Mandics Károlyné, özv. 425 k.h.
Pádár Ferencné 215 k.h.
Pély község 409 k.h.
Pély község nyomásos gazdái 968 k.h.
Pély község zsellérei 237 k.h.
Sebők Albert 105 k.h.
Tóth István 189 k.h.
Tóth István Pál 131 k.h.
Vona B. István és neje 176 k.h.
Vona B. János 152 k.h.

1935-ben a nagyobb földbirtokosok:

Angol-magyar Bank Rt. 15 k.h.
Csomor Sándor és társai 485 k.h.
Dragony Mátyás 119 k.h.
Coburg Fülöp herceg 1669 k.h
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és
Belvízszabályozó Társulat 252 k.h.
Magyar Általános Hitelbank 46 k.h.
Magyar-olasz Bank 205 k.h.
Mandics Károlyné, özv. 440 k.h.
Országos Földhitelintézet 131 k.h.
Pádár Ferencné, özv. 215 k.h.
Pély község 433 k.h.
Pély Község Legeltetési Társulata 1104 k.h.
Pélyi Római Katolikus Egyház 170 k.h.
Sebők Albert és neje 148 k.h.
Szántó Zsigmond 107 k.h.
Tóth Istók István 189 k.h.
Újfalussy György és neje 39 k.h.
Vona B. István 158 k.h.
Vona B. János, ifj. 143 k.h.
Vona B. Jánosné, özv. 147 k.h.

5.03 Pély – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A falu nevét a Pehl besenyő személynévből vette. A település a 10-11. században már létezhetett.

Határába Polgár, Türügy, Saj elpusztult települések benyúltak.

5.02 Pély – Címer, pecsét

A község 1769. évi pecsétjén vízszintesen fekvő ekevas, felette három búzakalász, körirata: Peli Pecset A. 1769.

Pély pecsétje

A falu mai címere egyenesen álló csücskös talpú, zölddel és kékkel negyedelt, ezüsttel szegélyezett tárcsapajzs. A pajzs szívében fejét jobbra fordító ezüst Szent Demeter alak lebeg. Ruházata: római vörös tarajos ezüst sisak, combközépig érő vörös kiton, fölötte ezüst páncélzat, vállán arany boglárral összefogott földig érő vörös köpeny. Jobb kezében a pajzsfőbe nyúló, arany lándzsa, rajta ezüstlobogó, benne fekete 1234-es évszám. Bal kezében ovális vörös kereszttel negyedelt arany pajzs. A pajzs alól a derekára erősített egyenes ezüst kard tűnik elő. Jobb oldalon, a pajzsderék alján zöld mezőben vörös színű gyár stilizált rajza áll két kéménnyel a Tiszát jelképező kék pajzstalpfélen. Baloldalon a pajzsderék alján kék mezőben arany búzakéve áll a földeket jelképező zöld pajzstalpfélen. A pajzs talpközepén jobbra mutató ezüst ekevas lebeg.

Pély címere

5.01 Pély – Első írásos, okleveles említés

1234: Peel