Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Mezőtárkány

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

6.02 Mezőtárkány – Művészettörténet

Római Katolikus Templom

Tituláris szent: Olajbafőtt Szent János apostol és evangélista

barokk

1733

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2179

Kossuth u. 77.

Főoltár szobrai: Steinhauser Antal, 1775-76

Főoltárkép: Kracker János Lukács, 1773

Mellékoltár: Kracker János Lukács, 1775

Falképek a szentélyben: Johan Lucas Karcker, 1775-77 (elpusztult, vagy 20. századi átfestés

takarja)

Szószék: Steinhauser Antal, 1776

Keresztelőmedence: Giovanni Adami, Mózer József, 1815

Építtette az egri káptalan a korábbi, 18. század elején emelt templom helyén.

 

A teleülés első, 1323-ban említett kőtemploma Szent Miklós tiszteletére volt szentelve [EKápMAgL. lib.III]. Egy 1732-es forrás, mely a mezőtárkányi templom megújításáról számolt be [EÉrsEgyh L. archvet, no. 934.], a templom építését 1720-ra teszi, s az akkor Szent István tiszteletére volt szentelve. Az 1767-es egyházlátogatáskor azonban a Szent István templom építésének idejére már nem emlékeztek. Földesura az egri káptalan volt. Az akkor már kibővített hajójú templom körül temető volt, a harangja faharanglábban volt elhelyezve és már akkor is három oltárral rendelkezett. Néhány évtized múlva új templom építését határozták el, melyet 1769-ben kívántak elkezdeni. Ezért Engelmayer egri kanonok a mezőtárkányiak számára két éves közmunkamentességet eszközölt ki, hogy saját templomuk építésén dolgozhassanak. [HMLZözgyül. jkv. 403/1772]. Az 1819. évi canonica visitatio szerint a templomot az egri káptalan építtette, 1773-ban készültek el vele, védőszentje pedig Szent János lett [ EÉrsGazdL.canvis]. A főoltás Szent János, az egyik mellékoltár Szent Anna, a másik Szent István tiszteletére volt szentelve. Az új templom építéséről nem maradtak fenn adatok, a berendezésre vonatkozóan azonban megmaradtak a számlák az 1775 és 1777 közötti évekből. Az egri káptalan, mint a templom kegyura, 1775. november 6-án Spórer János Mihály egri stukátor-márványfaragóval kötött szerződést a főoltár márványból való kifaragására. 1776 szeptemberében, a munka elkészültekor 550 forintot fizettek ki számára. Steinhauser Antal faragta az oltár szobrászati díszeit: 3 kánontáblát, 6 gyertyatartót, virágcsokrokat, angyalokat (lent két kisebb, fönt két nagyobb Kindel-t), melyét 160 forint fizetséget kapott, majd további, a szószéken végzett szobrászi munkákért 170 forintot. Az oltár illetve a tabernákulum figuráinak aranyozását Reimann Frigyes egri festő végezte, mely munkáért 1776-ban 660 forint fizetséget kapott. A szentély festésére Kracker János Lukáccsal szerződtek, a 250 forintos számlán kívül még egy 150 forint értékű megbízása is volt [EKépMagL.Misc.]. A márvány keresztelő kutat 1815-ben állították fel [EÉrsEgyhL].

A keletelt, egyhajós barokk templom a falu közepén áll. Egytornyos homlokzatának torony alatti részét hajlított homorú sarokkiképzéssel enyhén előre ugró rizalit emeli ki. A rizaliton homorú ívben hátrahajló háromszögű timpanon ad hangsúlyt a főpárkánynak, mely ereszpárkányként a tükrös falsíkok felett körbe fut a templomon. A templom nyugati főbejárata lapos kosáríves, csigás fülű és vállkövű, kagylós, leveles, zárköves ajtókeretének évszáma 1773-as. A kapuszárnyak XVI. Lajos stílusúak, rokokó szerelvényekkel. A kapu felett egészen lapos szegmentíves zárköves magas kórusablak van. A homlokzaton, a főpárkány felett három kősoros attika fut végig a két karcsú, rokokó oromháromszög alatt. Tört íves, homorúan visszahajló alsó íve csigás sarokdíszben záródik, rajtuk egy-egy festőien mintázott rokokó díszváza. Köztük, a rizalit folytatásaként emelkedi a karcsú, minden oldalán homorúan visszavágott, és sarkainál is homorúan visszaszökő torony. Ezt a merész rokokó vonalat az éles metszésű kő osztópárkány, a félkörös órapárkány ás a merész tagozatú ereszpárkány is követi. Ormán négyélű, kettős hagymatagú, gúla csúcsban végződő bádogsisak van. A templom déli oldalán két kis szegmentíves ablak és falmezővel csatlakozó kórus. A nagy falkeretekkel tagolt hajón a kórusablakkal megegyező tagozatú ablak, a szentélyhez közelebb lévő alatt szegmentíves oldalkapu. Eredeti ajtószárnyain rokokó kilincs és pajzs. A szentély apszisa kosárívben záródik. A templom északi oldalán a szentélyhez simuló sekrestye sátortetős lefedésű. A szűk torony alatti teret lapos csehsüveg boltozat fedi, a bal oldali XVI. Lajos stílusú ajtó a kórusra vezető csigalépcsőhöz vezet. Szegmentíves bejárat nyílik a kórus alatti térbe, melyet egyetlen hatalmas kosáríves donga ível át. A kórus mellvédje ívetlen a kórusemelet hatalmas kosárív fedi. Az öblös, kissé alacsony, de barátságos templomhajó két szakaszos. A csehsüveg-boltozatos mennyezet-mezőkön stukkó melaillonokban újabb freskók díszítik a teret. A jelenetek Jézus életéből vett példázatokat sorolnak. Kutatók feltételezése szerint alatta Karcker János Lukács barokk freskói vannak. (?) A szűkebb lépcsővel emelt négyzetes szentély fölött sarokpilasztereken csehsüveg-boltozat pihen. A kosáríves záródású apszis lapos, félkupolás lefedésű.

A homlokzat és a torony újszerű kialakítása, finom részletei, merész vonalai jó képességű építőmestert feltételez.

A templom legutóbbi szépítésére 1996-ban került sor: Kriston Endre helybéli kőfaragó mester irányításával felújították a kripta lépcsősorait; az oltár vörösmárvány misekönyvtartóját, ambót kapott.

A főoltár neogótikus stílusú menzája három barokk kori fekete márvány lépcsőn áll. Mögötte a kosáríves apszishoz simuló, márványozott fa oltárépítmény áll. A magas lábazatú aranyozott fejű pilaszter többszörösen tagolt párkányt tart, volutáján négy, fából faragott, aranyozott szárnyú és köntösű pufók gyermekangyal lebeg. Az apszis félkupolájának előreboruló hajlatát követi az oltárépítmény oromzatának vonala, melynek csigás, félkörös párkányán dicssugaras istenszem van. A főoltárkép hatalmas mérető olaj-vászon alkotás. Törtíves elegáns rokokó keretben, monumentális erővel ábrázolja Szent János olajban főzésének jelenetét. A bronzvörös fényefektusban tündöklő kompozíció középpontjában lángokban álló nagy rézüstben a meztelenre vetkőztetett öreg apostol, imádkozó, kitárt karú alakja látható. Jobbról – a barokkra oly jellemző erős rövidülésben – egy tüzet rakó figura és egy fát hozó öreg életteljes alakja van, balról a tüzet szító marcona katona alakja egyensúlyozza ki a kompozíciót. Fölöttük a trón lépcsőjén a képből kitekintő fiatal, aprókás férfi, fölötte trónon ülő nőalak életképszerű megfogalmazásban. A háttérben a várfal a történet helyszínére, Rómára utal. Legfölül a mártírok koszorúját hozó angyal lebeg. Kracker János Lukács, Egerben letelepedett bécsi festő alkotása 1773-ból.

A bal oldali nagyméretű mellékoltár szintén Kracker alkotása 1775-ból. Szent Annát ábrázolja, középpontjában az idős, realisztikus vonásokkal ábrázolt Anna ül, sárga és mohazöld köntösben. Mellette áll Joachim rózsavörös palástban. Anna ölében ül a halványzöld ruhába öltöztetett kis Mária, aki mosolygós derűvel könyvet olvas. Jobbra sötétzöld lelógó függöny választja el a földi és az égi világot egymástól, ahol fent angyalkák lebegnek. A festmény üde, színpompás, Kracker legjobb művei közé sorolható. 1924-ben restaurálták. A vele pandanként felállított, a diadalívnél rézsűsen felállított másik mellékoltár alkotója szintén egri mester: Kiss Alajos. A festmény 1906-ban készült. Az oltár sztipesze aranyozott és vörösmárványt utánozó festett fa. A retabulum füzérdísze szintén aranyozva van csakúgy, mint a tört íves oltárkép keretének gazdagon áttört rokokó faragványai. E kép kerete azonos a Kracker festmény keretének kialakításával, mely az egri barokk festészet számtalan emlékén hasonló kvalitásban megmaradt. Az oltár régi Szent István-képének helyére a templom stílusához jól illeszkedő Assunta ábrázolás került a 19. század elején.

A szürke és drapp színű erezett tárkányi márványból készület keresztelőmedence a szentélyben található. Giovanni Adami felsőtárkányi márványfaragó és Mózer József egri szobrász 1815-ös alkotása. Az ovális metszésű, vályatolt törzsű, korongdíszes, tojásdad kávájú medencén festett fa fogrovatos díszítésű kútházán szépen faragott szoborcsoport van. A mellette lévő lépcsőkorlátos, részben aranyozott fából faragott XVI. Lajos stílusú szószék tarka – zöld-sárga-húsvörös – márványozással van megfestve. Lépcsőkorlátját, tölcséres talpát és karcsú kosarát elegáns aranyozott rocaille-ok, nagy akantuszlevelek és fonadékok díszítik. Kosarán leveles ágakkal övezett égszínkék alapú medalionokban Szent Péter és Krisztus mint jó pásztor aranyozott domborműve van. Hátlapján drapéria díszes, lebegő szőlőfüzéres és szalagcsokros rátétes aranyozott bronz díszítés. Függönyös baldachinján bájos arcú szárnyas szeráffejek, törvénytábla és kereszt van. Steinhauser Antal egri szobrász műve 1776-ból.

A Hordozható Mária aranyozott volutás oszlopokon akantuszleveles és rózsabimbós nyitott, sarkain XVI. Lajos stílusú vázákkal díszített baldachinnal körül vett szépen faragott oltárka. Törtíves, üvegezett képszekrényének oromdíszén rózsafürtös faragvány. A befoglalt kép fő oldalán Patrona Hungariae festmény, Mária magyaros szabású, nagyasszonyi öltözetben, csipkés ingvállban, fűzött derékkal, szoknyájának anyagán elszórt rózsaszálakkal. A kép (húsvéti) másik oldalán a Fájdalmas Mária (Pietá) kép. 18. századi remek munka.

A Templom puhafából készült padjainak (14-14 db) homloklapja és csigás fejű oldalfala rokokó vésettel díszített. A templom 18. századi rizalitos felépítésű, festett és részben aranyozott fa orgonája a karzaton, szabadon áll. A Bécsben 1750-1760 között készült, nóduszán város és BL mesterjeggyel ellátott kelyhe aranyozott ezüst.

Római Katolikus Plébániaház

Rákóczi út 4.

későbarokk

1806

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 6546

1733-ból szóló feljegyzés szerint romos [OL. HttL. Acta Cass. Paroch. Dioec. Agr.fasc.1.]. 1806-os építéséről az alsóhevesi esperesi jelentésben olvashatunk [HML EÉrsEgyhL. Alsóhevesi esp. ker.lát.kjv]. Utcai telekhatáron, szabadon álló, téglalap alaprajzú, földszintes, nyeregtetős plébániaépület. Hat ablaktengelyes, udvari oldalán öt, árkádos, kosáríves lefedésű, üvegezett folyosó. Déli oromfalán szoborfülke, fölötte ovális szellőző. Kéttraktusos helyiségei dongás és csehsüveg boltozatosak, illetve síkfödémesek. A folyosó ajtajának eredeti szárnyai, a barokk stílusú betétmezők, fölötte gótizáló árkádív. Későbbi átalakításokkal.

Volt Káptalani Tiszttartóház

Budai Nagy Antal út 1.

későbarokk

19. század eleje

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10860

Jelenlege lakóház. Szabadon álló, L alaprajzú, magasföldszintes, kontyolt nyeregtetős épület. Utcai homlokzatán enyhe kiülésű középrizalittal, a+b+b+a ablakkiosztással, empire levélrozettás ablakrácsokkal, udvarán 3+3 beforduló, karcsú pilléreken nyugvó kosáríves, haránthevederes csehboltozatos lefedésű tornáccal. Erősen átalakított belső terei teknő- és csehsüveg boltozatosak.

Káptalani Kúria

barokk

18. század közepe

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10859

Kossuth u. 87.

Szabadon álló, téglalap alaprajzú, földszintes, kontyolt nyeregtetős épület. Magas lábazatos, pálcatagos ereszpárkányos utcai homlokzatán szépen faragott, plasztikus kőkartus-ban ovális címerpajzs (a címerkép kivehetetlen) és négy szalagkeretes ablak. Kéttraktusos alaprajzú, a folyosó – amely később épült a házhoz – síkfödémes, a többi helyiség fiókboltozatos. A középső nagy utcai helyiségben nagy, összetett rajzú, csillag alakú stukkómedaillon volt. Az utcai szobák boltozatán 20. század elejei stukkódísz és naiv falképek vannak

Magtár

barokk

1870 körül

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10858

Rákóczi u.

A hagyomány szerint ez volt a község régi temploma, ezt azonban a helyszíni vizsgálatok nem támasztották igazolhatóan alá. Település központjában, a plébánia előtti szabad téren álló, téglalap alaprajzú, oromzatos, három szintes, keskeny és igen hosszú, nyeregtetős magtárnak egykor a D-i oldalán nyílt a kőkeretes bejárata. Az a+a+a+B+a+a+a tengelyes ablakkiosztásán a B a füles bojtíves párkányos peremű magtárajtót jelöli. A három szintes, három hajós belső tér könyökfás faoszlopokon végigfutó mestergerendákon nyugvó fafödémű, azon részben cserép, részben újkori pala fedés.

Kálvária-szoborcsoport

Dózsa György u.

barokk

1813

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10863

Az utca D-i végén közterületen álló szobor. Kovácsoltvas kerítéssel körülvett lépcsős alépítményen felül szögletes volutával záródó feliratos talapzat, rajta középen sziklákon álló kereszt korpusszal. Jobbra Mária, balra Szent János evangélista alakjával – a szobrok feje hiányzik. Felirata:

Ime a Te fiad
János
Ime a Te Anyád
Dieo juli
1813

 

Kőkereszt

barokk

1793

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10864

Kossuth u. 60.

Állíttatta: Jacsó Gábor

A település központjában, az iskola előkertjében áll a szépen rendben tartott kőkereszt. Lépcsős alépítményen alul kihasasodó, volutába visszahajló díszítéssel ellátott, feliratos, talapzatán sziklát imitáló dombon áll a kőkereszt kő korpusszal. A kereszt lábánál sírva imádkozó Mária Magdolna térdepel. Lebegő ruharedőkbe burkolt alakja jó provinciális mester munkája. Az 1793-at kiíró kronosztikonos felirata:

ITT

ILYen DICsIretre
VItt:
JaCso gáspárnak
bUzgó szIVÜsége,
hozzáM nagY hIVsége

1793

 

Nepomuki Szent János-szobor

későbarokk

1805

Színezett provinciális kőemlék

Emeltette: Ferencz János helybéli jobbágy (a Heves Megye Műemlékei topográfia szerint 1810 körül [HML EÉrsGazd L. canvis])

Műemléki védelem alatt állt. Törzsszám: 10862

Rákóczi út

A szent szobra tulajdonképpen megsemmisült, vagy valahová elvitték. Valaha a Rákóczi úton a Laskó-patakon átvezető híd melletti füves területen állt a baluszteres, négyzetes kőlábakon ívelt peremű, alul enyhén kihasasodó párkányos, feliratos talapzaton. A papi ornátusba, karingbe öltöztettet férfi szent, kezében kereszttel volt látható. A szobor feje már műemlékké nyilvánításakor is hiányzott.

Nepomuki Szent János-szobor

barokk

1810

Emeltette: Babják János molnár (a Heves Megye Műemlékei topográfia szerint 1814-ben [HML EÉrsGazd L. canvis])

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10861

külterület

A településtől É-ra, az Eger patak malomárkán átvezető hídjával szemben lévő útleágazásnál álló, nyújtott hasáb alakú feliratos talapzaton álló szobor. A szent papi ornátusban látható. Színezett, a szobor feje hiányzik.

Szalmás–Súmi kálvária

1935

 

 

Emeld fel szivedet közel van itt az ég
Ha Jézus szenvedett Te zugni mersz-e még
Küzdj és ne ingadozz
E jelben győzni fogsz!
Isten dicsőségére állitatta
Szalmás János és neje
Súmi Margit
1935

 

I. Világháborús Emlékmű, II. Világháborús Emléktáblával

20. század első negyed

 

A település központjában a templom előtti kertben áll a lépcsőzetes alapra helyezett hasáb alakú talapzaton a fiatal katonát formáló – katonai egyenruhás, köpenyes – alak. Jobb kezében kivont kardot, baljában nagy lobogót tart. A talapzat frontoldalán az 1914-18-ban a településről besorozott és hősi halált halt katonák névsora, a talapzat oldalán pedig a II. világháborúban elesettek neve olvasható.

5.05 Mezőtárkány – Hadtörténet

Árpád-kor

Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére.

Tárkány (névetimológiája: kabar törzsnév) Árpád-kori települése a korszak első felében minden bizonnyal a szihalmi földvárhoz tartozhatott. Mivel közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger között húzódó úthoz, ezért a népesség kötelezettségei közé tartozhatott az út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is. Uralkodóink a csatlakozott népek csoportját, a többi segédnéphez hasonlóan királyi udvarhelyek és ispáni várak környékére – védelmi célból – telepítik.

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tárkány területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A településnek minden bizonnyal nem volt esélye a megmenekülésre.

1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tárkány mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztult a település.

1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez. Településünket esetleg ezek az események elkerülhették.

Török hódoltság

1550-ben már török hódoltság alá került a falu. 1552-ben a törökök elpusztították a települést, de néhány év után újjáépült, 1563-ban már népes. A 17. század közepén Pograz Musztafa Bulyok basa, – mint itteni földesúr – adott engedélyt a káptalannak a malom megépítésére. 1686-ban ismét néptelen lett és csak 1701-re népesül újra be a település.

Rákóczi-szabadságharc

1707-ben a kuruc Gundelfinger ezredben szolgál a faluból Hegedűs János, Szabados Mátyás, Csomai János, Szabó András, Bede Máté, Kövér Gergely.

1848-49-es szabadságharc

A harci események 1849. februárjában érintették Mezőtárkányt. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Kisfaludy-dandár Mezőtárkányt és Egerfarmost tartotta megszállva (február 24.).

1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – Máriássy hadosztálya délután Tárkány és Szemere felé előőrsöket állított. Délután Máriássynak jelentés érkezett, hogy Szihalom felől a császári csapatok közelednek. A megkezdődött harc késő délután ágyúcsatában végződött. Az ellenség a Szihalom, Besenyő, Tárkány vonalon állt fel.

Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.

Az I. világháború hősi halottai

Bársony Gáspár Jacsó Mihály Németh László
Bársony Lajos Kiss Bertalan Németh Miklós
Bársony Miklós Kiss Lajos Nyeste Ignác
Boda József Kocsis István Nyeste Lajos
Borda László Koós Antal hadapród Nyeste Tamás
Borda Mihály Kovács Antal Ondo Ignác
Bölkény Ignác Kovács István Ondo János
Bölkény Ignác Ködmön Ferenc Pozderka János tanító
Császár Antal Kökény Sándor Salamon Imre
Császár Gáspár Köteles László Szabó Antal B.
Császár Pál Krasznai Antal Szabó Benedek
Cseh József Lakatos Károly Szabó Géza
Cseh László Lázár János Szabó Ignác
Cseh Sándor M. Lázár József Szabó János
Cseh Sándor Sz. Lévai Pál Szabó László M.
Csepregi Ignác Macskás Béla Szabó Mátyás
Csepregi László Macskás Ferenc Szabó Pál
Csík Ferenc Macskás Gusztáv Szabó Pál B.
Csirke Béla Macskás László Szabó Sándor
Csirke Frigyes Mátyus Miklós Székely Pál
Csirke István Mátyus Sándor Szuromi István
Csirke László M. Mezei Ferenc Takács Bertalan
Csirke Miklós Mihók Béla Takács Károly
Csirke Pál Bertalan Molnár István Toldi Antal
Gál Imre Nagy István Toldi László
Gál László Nagy János Toldi Miklós
Godó István Nagy Miklós Tóth Antal
Gyurkó Gáspár Nagy Miklós P. Tóth Lajos
Gyurkó Sándor Németh Antal Tóth László
Jacsó Bertalan Németh Ferenc Tóth Mihály
Jacsó Gáspár Németh Gáspár Tóth Sándor
Jacsó István Németh István Vass Lajos
Jacsó László Németh János Vass Sándor
Jacsó László

A II. világháború áldozatai

Angyal Sándor Halász G. László Németh Miklósné
Asztalos Jánosné Jacsó Albert Németh Pál
Balogh Ferenc Jacsó Imre Németh Teréz
Balogh Pál Jacsó Józsefné Németh Zsigmond
Balogh Viktorné Jacsó Katalin Nyeste József
Bara Imre Jacsó Zsigmond Patai Jánosné
Bartha Miklós Jacsó Zsigmondné Pók Gáspár
Burai László Jauernik Gáspár Posta Pál
Császár Emil Kallik Balázs Rapcsók József
Császár József Kálmán Bertalan Rektori József
Cseh Béla Kassai Béla Sinkó Pál
Cseh Ferenc Kecsmár János Siska János
Cseh Ignác Kiss Árpád Sűrű Nándor
Cseh Illés Kiss Gáspár Szabó Béla
Cseh László Kiss László Szabó István
Cseh Zsigmond Kiss Lajosné Szabó Mátyás
Csepregi Emil Kovács Géza Szakál István
Csepregi Géza Kovács István Szecskó Gábor
Csepregi Pál Ködmön Ferenc Szecskó Vilmos
Csík Géza Krasznai Nándor Székely István
Csirke István Kürti Miklós Szombati József
Csirke József Macskás Lajosné Takács Béla
Deák Lajos Márky Pál Takács Gáspár
Demecs Zoltán Mátyus Imre Takács József
Dobos Pál Méhi Lajos Takács László
Fehér László Molnár Imre Takács Miklós
Ferencz István Nagy Béla Telekes Ferenc
Forgács Márton K. Nagy Erzsébet Tóth M. József
Gál Bertalan Nagy László Tóth Pál
Gál Gusztáv Nagy Sándor Vámos Teréz
Gulyás Anna Németh Antal Vass Barnabás
Gyurkó Géza Németh Ferenc Vass István
Halász Ferenc Németh Ferenc Vass Lajos
Halász László Németh Miklósné Vass Miklós
Veres Lajos

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

1 Mezőtárkány – Galéria

7.08 Mezőtárkány – Gazdálkodás

A lakosság megélhetését a földművelés és állattartás biztosította.

A szántókon búzát, kukoricát, árpát, rozsot, zabot, zöldtakarmányt, burgonyát, cukorrépát, dinnyét, és sok hüvelyest  termeltek.

Gazdálkodásában igen jelentős súlyt képviselt a széna- és rétgazdálkodás.

 

Mezőtárkány természetes kaszálói:

Halom-fertő, postafenek, kosárhely fertő, nád fertő, fekete fertő, darudéllés, szőkepuszta. Legértékesebb kaszálófajta a lucerna széna, jó minőségű feketeföldben.  Több helyen csak tippan, ill. pipaszurkáló széna termett. A kis és közepes gazdáknak nem volt kaszálójuk, a nagyobbaknak 80 kat. hold volt. A falu kaszálója mellett a Tisza-rétet is bérelték.

A közös rétet közösen használták, mindig egyenlően, boglyák szerint osztották szét egymás között nyilas elosztással.

A kaszálókat a kerülők őrizték. Utoljára 1896-ban osztottak kaszálót. A kaszálók mérésére általában láncot, szalagot használtak, és holdanként számolták.

Néha mocsarakat is lecsapoltak és kaszálónak használták. Az utolsó lecsapolás 1896-97-98-ban volt.

A rét száraz növényzetét nem gyújtották meg, hanem leboronálták tavasszal. A zsombékokat, túrásokat fogasboronával egyengették el. A réteket évente kétszer kaszálták. A második kaszálás széna neve sarjú. Sokkal vékonyabb szálú, mint az első kaszálású széna. Az első, tavaszi kaszálás neve anyaszéna. Egy-egy nagyobb terült kaszálásakor rokonokat, ismerősöket hívtak.  A levágott rend szélessége általában a kasza nyelétől függött. Leginkább 180 cm volt. A rendekbe gyűjtött szénát nem, de a lucernát forgatták szárítás céljából. A forgatást asszonyok végezték. A megszáradt szénát rudas boglyába gyűjtötték. Egy rudas boglyába 5 petrence fért. A szénagyűjtés munkamenete: A rendet villával összetolták és vitték a rudashoz.  A rudasokat egyberakták, és két nap múlva kocsikkal szállították a faluba. A századfordulón a gyűjtéshez háromágú villát használtak. A jó villa keményfából készült, hossza kb. 150 cm. 1945 óta nem használnak favillát.  A nagygereblye általában fenyőfából készült, a fogak akácfából, a nyél szilfából. A faluban a TSZ megalakulása előtt két fűkaszáló gép jelent meg. A szénát az udvaron kazlakban tárolták. A kazalrakáshoz létrára, villákra, gereblyére, gólyára volt szükség. A kazal mérete: 10 x 30 m.  Szél ellen a kazlak tetejét kötéllel és dróttal védték, melynek végeire követ tettek. A kazalról a szénát vagy kampóval húzták ki, vagy vágóval vágták. A szénát nem a lakóház, hanem az istálló padlásán tárolták.

Takarmányozási célra össze szokták keverni a szénát és a szalmát, mellyel a fejős tehenet, és a lovat etették. Szecskát is készítettek, megvizelt polyva és sarjú összekeverésével.

A takarmány silózták is: vermekben, gödrökben nedves kórót, zöld füvet, csalamádét raktak és lefedték szalmával és földdel.

A feleslegben termelt szénát 1910 körül az egri vásáron adták el.

7.02 Mezőtárkány – Lakáskultúra

A lakóházak berendezése nem tért el a térség népi lakáskultúrájának jellemző jegyeitől.

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

7.05 Mezőtárkány – Népszokások (jeles napok)

Májusfa, májuskosár

A lány udvarlója barátaival május elsejére virradó éjszaka négy-öt méteres fát vágott ki. Feldíszítették színes szalagokkal, zsebkendőkkel, vagy fejkendőkkel, a tejére egy üveg bort kötöttek, s felállították a lány kapuja mellé. Májfaállítás közben gyakran nótát is húzattak. A májusi kosár küldése május kora reggelén történt. A rózsaszín májusi kosarat az a lány kapta, akinek már udvarolnak, a fehéret annak küldték, akit már eljegyeztek. A lányok viszonzásképpen ajándékokat (borotvakészlet, levéltartó) adtak a fiúnak, vagy megvendégelték. A falu vezetőinek díszkaput állítottak. A kapura italokat aggattak. /Mezőtárkány, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

Pünkösd

Rendszerint 8-12 éves lányok maguk közül egy kislányt megválasztottak királynénak, akinek a fejét koszorúval és fátyollal ékesítették. Ezt a többiek közrefogták, házról-házra mentek s mindenhol ének kíséretében járták el körtáncukat.

 

„Mi van ma? Mi van ma?

Piros pünkösd napja

Holnap lesz, holnap lesz,

A második napja.

Ide menjünk, oda menjünk,

a kisasszony gombos szoknyájában.

Ha jó lányok volnátok,

Rózsát szakajtanátok,

azt is nekem adnátok,

Szakad szívem rátok.”

/Mezőtárkány, Néprajz, Népszokások, jeles napok/

 

Irodalom

Borovszky Samu: Heves vármegye Budapest, 1909.

ENA 1522-73 Májusfa állítás Mezőtárkány.

6.03 Mezőtárkány – Épített örökség

A mai Mezőtárkány területén a középkorban több kisebb település is létezett „Tárkány” néven. 1273-ban említi először egy oklevél, hogy Hektor fia Tamás eladja Chomodor fia Orbánnak és Baksa fia Gergelynek Tárkány ötödrészét, de a templom a tulajdonosok közös földjén maradt. Sajnos arról nincs információnk, hogy ez melyik Tárkány település lehetett; és az épületről sem kapunk részletesebb információt. A 14. század elején külön említik Egyházas- és Kápolnástárkány településeket; 1323-ban azt is megtudjuk, hogy az egyiken Szent Miklós tiszteletére emelt kőegyház állt. A két különálló településrész a 14. század folyamán jól dokumentálható az oklevelekben; viszont 1423-ban már Mezőtárkányt említik a források: egybeolvadásuk így talán ekkorra már végbement. A település(ek) egyházáról több középkori forrásunk nincs.

Legközelebb 1699-ben írnak arról, hogy ide, és több más településre plébánost akar állíttatni Telekessy püspök, ami alapján feltételezhető egy egyházi épület. 1710-ben már plébánosa van Mezőtárkánynak, tehát templomnak is állnia kellett. 1720-ban értesülünk is a Szent István tiszteletére emelt kőtemplomáról, amit 1732-ben a település földesura, az egri káptalan bővíttet. Mivel a templom néhány évtizeddel később már alkalmatlan volt a megnövekedett hívőszám befogadására, 1773-ig új épületet emeltek, ekkor lett védőszentje Olajbafőtt Szent János. Az épület ma is ekkor elnyert formájában áll.

Nem kizárt, hogy a mai templom épülete a középkori helyén; vagy annak közelében épült fel; esetleg az lehetetlen, hogy a mai templom még magába foglalja középkori előzményének egyes részeit. Az is elképzelhető viszont, hogy az 1770-es évek elején történő építkezések során teljesen új helyre épült a ma is álló templom; a régit pedig elbontották. Az is kérdéses, hogy vajon hová lokalizálhatók az egyes, középkorban említett „Tárkány” nevű települések? Sajnos a jelenlegi információk alapján csak feltételezésekre hagyatkozhatunk; a templom történetét illetően pedig további kutatások szükségesek.

4 Mezőtárkány – Régészeti áttekintés

Mezőtárkány, Aranykalász Tsz

A község DK-i szélén egy földút két oldalán újkőkori, bronzkori, császárkori szarmata és középkori edénytöredékeket gyűjtöttek. (Paszternák István terepbejárás 2002.)

 

Mezőtárkány, Csörsz-árok (Patay Pál terepbejárása 1972.)

Mezőtárkány, Laskó I-III.

A Csörsz árok nyomvonalán őskori, bronzkori, császárkori szarmata és középkori kerámiatöredékeket gyűjtöttek. (Domboróczki László és Reményi László terepbejárása 2013.)

 

Mezőtárkány, Laskó tábla

Az Egerfarmosra vezető földút melletti dombon intenzív, nagykiterjedésű bronzkori és császárkori lelőhelyet azonosítottak. (Domboróczki László és Reményi László terepbejárása 2013.)

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

2.01 Mezőtárkány – Kronológia

10. század – Valószínűleg kabarok hozzák létre a település ősét, Tárkányt.

1273 – Adásvételi szerződés Tárkány birtokosai között, a falu ötödrészéről.

15. század – A település nevében megjelenik és állandósul a Mező- előtag.

1423 – Luxemburgi Zsigmond évi egy alkalommal (Szent Lőrinc napján) országos vásár tartását

engedélyezi Mezőtárkánynak.

1546 – Öt jobbágyportát írnak össze a faluban.

1552 – Eger ostromakor elpusztul, majd pár év múlva újratelepül.

18. század – A települést a Laskó és a Bene-patak határolja, központjában elszórtan helyezkednek el a

lakóházak.

1716 – Az egri káptalan engedélyt ad Wagner Sebestyén számára egy serfőzőház létesítésére.

1761 – Katonai kvártélyház és tiszti istálló építésére kötelezik a települést.

1770 – Római katolikus elemi iskola működik a településen, 30 tanulóval. A létszám 1775-ig 40 főre növekszik.

1771 – A falu határát első osztályúnak minősítik.

1773 – Megépül az új katolikus templom.

1783-1785 – Az I. katonai felmérés a Mezőtárkányon átmenő utat megfelelő időjárás esetén minden jármű által használható országútnak minősíti.

1802 – Rábl Károly két hidat épít a falu határában.

1849. február 24. – A Kisfaludy-dandár a kápolnai csata előtt megszállja a falut.

1849. március 1-2. – A császári hadak átvonulnak Mezőtárkányon.

1851 – Az iskolában 2 tanító 242 gyermeket tanít.

1886 – Postaállomás nyílik.

1887 – A rendszeresen iskolába járók száma meghaladja a 400 főt.

1891 – A Debrecen-Füzesabony vasútvonal megnyitásával Mezőtárkány is bekapcsolódik az országos

vasúti vérkeringésbe.

1895 – Olvasóegylet alakul.

1896 – Megalapítják a községi Hitelszövetkezetet. Létrejön az Önkéntes Tűzoltó Egylet.

1901 – A község elemi leány népiskolát indít. Megalakul a Mezőtárkányi Községi Fogyasztási és

Értékesítő Szövetkezet.

1908 – Távbeszélő összeköttetés létesül.

1918 – Megalakul a Mezőtárkányi Gazdakör.

1923 – Ifjúsági egyesületet alapítanak a településen.

1924 – Új szervezet jön létre Iparosok és Kereskedők Köre néven, valamint útjára indul a Levente Egyesület helyi szervezete.

1925 – Az Illés János-féle áramfejlesztő biztosítja a település közvilágítását.

1930 – Polgári Lövész Egyesület alakul (1940-ig áll fenn).

1932 – Létrejön a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének mezőtárkányi csoportja.

1936 – Helyi fiókot létesít a Magyar Vöröskereszt Egylet.

1939, 1942 – Létrehozzák a KALOT és a KALÁSZ helyi szervezeteit.

1943 – Megkezdi működését az Országos Egészségvédelmi Szövetség mezőtárkányi szervezete.

 

5.09 Mezőtárkány – Közlekedés, infrastruktúra

1423-ban ZSIGMOND (Luxemburgi) király egy évben egyszer országos vásár tartását engedélyezte az ebben az időben fontos forgalmi csomópontnak (ettől az évtől használatos a falu neve Mezőtárkányként).

A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Mezőtárkányon átmenő utat országútnak minősíti, jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára. A Sósrév-Mezőtárkány, a Mezőtárkány-Mezőszemere és a Mezőtárkány-Szihalom közötti utat viszont jó állapotúnak minősíti az országleírás.

1802-ben a falu határában két hidat épített Rábl Károly, a tervező FRANCZ JÓZSEF volt (1964-ben a Szent János-híd még állt, azóta elbontották).

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-Polgár közötti vasutat. Ennek révén bekerül a vasút vérkeringésbe Mezőtárkány is. Vasútállomásán marha és egyéb áruk rakodására is alkalmas rakodóhely készült.

A postaállomás 1886-ban nyílt meg.

Távbeszélő összeköttetését 1908-ban valósították meg.

A 20. század elejéig a faluban utcák alig voltak.

1925-ben a közvilágítást az ILLÉS JÁNOS-féle áramfejlesztő biztosította.

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

7.07 Mezőtárkány – Népköltészet, folklór

Népmonda:

 

Csesz-árka

„ A faluban az a monda maradt fenn, hogy Csesz királynak az volt a szándéka, hogy megfordítsa a víz folyását, vagyis ne lefele folyjon, hanem felfelé. Azt ígérte, hogy aki ezt megvalósítja, ahhoz adja gyönyörű lányát feleségül. A megvalósításra egy muzsikus cigány vállalkozott. Amikor a király látta, hogy a cigány terve sikerül, nagyon megijedt, hogy a lányát egy muzsikus cigányhoz kell adnia. Leányával együtt elhatározták, hogy amikor a cigány dolgozik, hegedűjével agyonütik. Tervük sikerült is

A másik monda szerint a cigány rájött a király szándékára, és hegedűjével úgy homlokon vágta a királyt, hogy az meghalt. A cigány abbahagyta az ásást, ezért maradt az árok befejezetlen.”

 

Néphit:

 

Mezőtárkányban a 20. század első felében messze földön ismert halottlátó asszony működött: Juhász Imréné Gyurkó Erzsébet / 1872-1941./. Fogadta az elhunytak hozzátartozóit, közvetített a megholtak és az élők között. A néphit szerint a szellemek akkor járnak vissza, ha kérésük van az élők felé. A halottlátó elvárta, hogy az út megszakítása nélkül, tiszta szándékkal menjenek hozzá. A halott kéréseit elmondta a hozzá fordulóknak: tetesse rendbe a rokonok sírhelyeit, mondassanak misét, stb. Személyét nagy tisztelet övezte, halála után is számos történet maradt fönn róla, amely a túlvilágról alkotott elképzeléseket is híven tükrözik.

A halálesetek után, hat hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy beszélni tudjon a halottlátó.

„Hat hét után jelentkezett a halott. Addig bűnös- mondta Örzsi néni. A tisztítótűzön kell keresztül mennie. Addig, míg a hat hét, alatt fel nem szabadul a lélek, addig nem jelentkezhet. Addig a lélek homályban van.”

 

A mezőtárkányi halottlátó és Ferenc József:

 

„Ferenc Jóska királyunknak- 15-ben lehetett- izgatta a fantáziáját, de általában mindenkiét, még most is-, hol van Attila sírja, hol van eltemetve a Tiszába. Felhívatta magához a királyi palotába az öreg Örzsi nénit. Ez vót a kívánsága a felséges királynak: – Ha tudsz, akkor nekem megmondod, hogy a Tiszába ugyan, de a Tiszának melyik részibe van eltemetve Attila három koporsóba: ezüstbe, vasba, aranyba. – ez nagy érték vóna az országnak is, ha megtalálnák, ebbe a rendszerbe is. – Bevitték a kápolnába Örzsi nénit. És ő ott hosszan imádkozott. Mikor befejezte az imádságokat, akkor azt mondta: – Felséges királyom! Itt vót Árpád apánk, és azt mondta:- Még ne szólj egy szót se. – így mondta, így mondom én is. Nem mondhatta meg a királynak, hogy hol van a sírja, hol van ráhúzva a víz Attilára.”

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

5.08 Mezőtárkány – Gazdaságtörténet

A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.

A középkorban több kisebb faluból, falurészből állt. 1423-ban Zsigmond király országos vásár megtartására adott jogot, melyre Szent Lőrinc napján (augusztus 10-én) került sor.

1546-ban 5 portát írtak össze a faluban. 1550-ben a település már hódolt falu, 13 házában lakó 15 nős férfi fizetett búza, kétszeres, bárány, sertés, méhkas és a káptalanpap kétkerekű malma után a töröknek adót. 1552-ben Eger ostromakor elpusztult, majd néhány év múlva lakói visszaköltöztek. A 17. század közepén török földesura engedélyezte a malom újjáépítését. 1686-ban az Eger visszafoglalását megelőző blokád során a települést kiürítették, lakottá újra 1701-ben lett. A beköltözést elősegítette a jó fekvésű, termékeny földdel bíró nagy kiterjedésű határ, melyet szabad foglalásban használtak. A kétnyomásos művelési rend során az egyik nyomás a falu határában, a másik a bérelt Márkháza pusztán volt. Az 1750 utáni időkben a szabad foglalást felváltotta az újraosztásos földközösségi rendszer, ahol az igaerő nagysága alapján évenként házak sorrendjében vagy nyílhúzás alapján osztották ki a földeket. 1770-ben az úrbéri kérdőpontokra adott válaszok szerint a határt három nyomásban művelték, minden nyomásban öt helyen osztottak földet úgy, hogy ökörszám szerint meghatározták a szántók nagyságát. Földesúri kilencedet természetben fizettek, robottal szükség szerint szolgáltak. A települést 1761-ben katonai kvártélyház és tiszti istálló építésére kötelezték, s gondoskodniuk kellett a télre beszállásolt katonaság ellátásáról.

1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát első osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 31 kishold szántót és 9 kaszás rétet adtak. 1856-ban került sor megegyezésre az úrbéri birtok és közös legelő elkülönözésére és a tagosításra. Ez alapján minden egész telek 11,5 kishold legelőt kapott, a maradványföldekből pedig 41 hold visszakerült az uradalomhoz. 1859-ben a jobbágyszántó 2756 katasztrális hold területet tett ki, a majorsági szántó nagysága 305 katasztrális hold volt.

A 20. század első harmadában a falu határában főleg búzát termesztettek, mellette még kukoricát, árpát, rozst, zabot, zöldtakarmányt, burgonyát, cukor- és takarmányrépát, dinnyét és sok hüvelyest termeltek.

A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)

Év

Összes terület

Szántóföld

Kert

Rét

Szőlő

Legelő

Erdő

Nádas

Nem termő terület

1866 6747 3560   743   1720      
1897 6881 4099 81 487 1619 595
1935 6795 5805 99 180 397 314

A gazdaságok száma 1897-ben 528, 1935-ben 698 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 200–500 kh területű birtokokból 1 volt, 100–200 kh területnagysággal ketten rendelkeztek. 50–100 kh birtoknagyságú földből 15 birtok állt, 20–50 kh nagyságú birtokos 69 volt, 10–20 kh területű birtoka 114 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 83 volt, 1–5 kh között területe 236 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 178, közülük 115 nem rendelkezett szántófölddel.

A rét és legelő területek jó feltételeket teremtettek az állattartáshoz. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A 19. században jelentős volt a településen a juhtartás, a 20. században a szarvasmarha tartása vált egyre fontosabbá. Az állatállomány változása 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:

Állatállomány változása (darabszámban)

1897

1925

1935

Szarvasmarha

860

903

889

683

511

?

Sertés

831

399

1511

Juh

2165

572

320

Baromfi

5136

Méhcsaládok

76

A korai ipari vállalkozások közül a településen serfőző működésére található adat. 1716-ban az egri káptalan engedélyével Wagner Sebestyén létesített serfőzőt. 1854-ben térképen még feltüntették, megszűnésének ideje nem ismert.

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 3 kovács, 1 bádogos, 2 asztalos, 2 kerékgyártó, 4 szabó, 2 cipész, 1 csizmadia, 2 molnár, 1 hentes, 1 mészáros és 5 ács élt a településen. 1925-ben az iparosok száma 42 volt. Foglalkozásuk szerint 10 ács és kőműves, 3 asztalos, 5 cipész és csizmadia, 1 kerékgyártó, 5 kovács, 4 mészáros és hentes, 4 szabó, 1 fodrász, 8 cséplőgép tulajdonos, 1 molnár, 1 daráló malmos működött a faluban. A nagyobb ipari vállalkozások között tartották számon ugyanekkor Illés Jánosét, aki gőzmalom, olajütő, kendertörő és villanyáram fejlesztőjében 12 munkást foglalkoztatott. Gyurkó János daráló malmát és az egri főkáptalan gépjavító telepét is a nagyobb helyi vállalkozások közé sorolták.

 

A falu kiskereskedelmi forgalmának lebonyolításában a helyben működő kocsmák és vegyeskereskedések játszottak szerepet. 1925-ben 4 korcsma és 7 szatócsbolt volt a településen. 1906-ban a kereskedők száma 8 volt, 1925-ben 5 állatkereskedő, 3 terménykereskedő és 4 tojás és tejtermék kereskedő szerepel az összeírásban. Helybeli vásár és piac megtartására 1932-ig nem volt joga, Füzesabony és Eger vásárait és piacát látogatták. 1932-ben már keddi napokon helyi piaca volt. 1901-ben alakult meg a Mezőtárkány Községi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.

A helyi hitelélet segítője a Hitelszövetkezet volt, melyet 1896-ban alapítottak.

5.06 Mezőtárkány – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Mező-Tárkány, Tárkány, Egyházastárkány, Altárkány, Kápolnástárkány, Középtárkány, Alsótárkány

Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.

Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Légrády-, Farkas-, Lőrinc-, Kovács-, Németh Béla-, Németh Antal-, Mátyus-, Vámos-, Jacsó-, Bársony-, Barna-, Szalmás- és Méhi-tanya, Útkaparóház, főkáptalani vizimalom

 

Járási beosztása:   1863–1883 Tarnai járás

1883–1950. január 31. Egri járás

1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás

 

1423-ban Zsigmond király országos vásár megtartására adott jogot, melyre Szent Lőrinc napján (augusztus 10-én) került sor.

5.11 Mezőtárkány – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

Mezőtárkányban 1770-ben már működött római katolikus elemi iskola. A tanulók létszáma 1770-ben 30 fő, 1772-ben 35 fő, 1774-ben12 fő, 1775ben 40 fő volt. Az iskolába járó gyerekeket 1774-ig Póta László, a következő esztendőben Burszki József tanította. Fizetésüket a község állta, évente készpénzben kaptak 9 rajnai forintot, Póta Lászlót megilletett még 2 öl szalma is. Az iskolások 1770-ben és 1775-ben írást, olvasást és hittant tanultak, 1772-ben a fogalmazás is szerepelt még ezeken a tárgyakon kívül a tananyagban. Az iskolai összeírás készítői megjegyezték, hogy latin grammatika oktatására is lenne lehetőség, ezt Póta László tudása alapján oktathatná, de a szülők nem küldik iskolába gyermekeiket (nyilvánvalóan igénybe vették őket is munkavégzésre).

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.

1851-ben a jó állapotúnak nevezett iskolába 242 tanuló (135 fiú és 107 lány) járt, akiket 2 osztályban 2 tanító oktatott.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.

1887-ben a mindennapi iskolások száma 406 volt, őket két tanító egy teremben oktatta. 1888-ban római katolikus új iskolát nyitottak. 1920-ban a községi elemi leány népiskolába, melyet 1901-ben állítottak fel, 75 tanuló járt, egy tanteremmel rendelkezett, és özv. Pozderkáné Csuka Margit tanítónő oktatta a tanulókat. Mellette 3 tanteremben római katolikus elemi népiskola működött a településen, 3 tanítóval, akik közül az egyik a kántori teendőket is végezte. 1932-ben az iskolai tantermek száma 5 volt, és 5 tanítót foglalkoztattak.

1925-ben nyári menedékházat is működtettek két nyári hónapban, ahol a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezték szüleik munkavégzése, elsősorban az aratás ideje alatt.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.

Művelődés

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

Az első egyesület, mely Mezőtárkányban 1895. december 22-én megalakult, az Olvasó Egylet volt. 1896-ban Önkéntes Tűzoltó Egylet kezdte meg működését. 1918. március 29-én Mezőtárkányi Gazdakör néven jegyeztek be egyesületet, mely feltehetően 1924-ben Mezőtárkányi Földműves és Gazdakör néven újjáalakult. 1912-ben Népház jött létre. 1923-ban Ifjúsági Egyesület kezdte meg működését. 1924-ben megalakították az Iparosok és Kereskedők Körét. Ugyanebben az évben alakult meg a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1932-ben létrejött a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportja. 1935-ben az egyesületek közé bejegyezték a Keresztény Iparosok és Kereskedők Körét. 1936-ban a Magyar Vöröskereszt Egylet helyi fiókja alakult meg. 1939-ben létrehozták a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT), 1942-ben pedig a Katolikus Leánykörök Szövetsége (KALÁSZ) mezőtárkányi szervezetét. 1943-ban az Országos Egészségvédelmi Szövetség kezdte meg működését a településen.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

3.05 Mezőtárkány – Földrajzi környezet

A község a megye délkeleti részén, a Hevesi-síkon található. Területe hordalékkúp-síkság, tengerszint feletti magassága 100-200 m közötti. Kiemelkedései a Laskó-hát, a Nagy- és Lapos-halom.

A csapadék évente 560-580 mm, középhőmérséklet 10-10,2°C, az évi napsütéses órák száma 1900-1950.

Száraz, gyér lefolyású terület. A falun a Laskó-patak halad keresztül. A még meglévő fertők vizét csatornák vezetik le.

Természetes növényzete csekély lösztölgyesből, leginkább lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete 1-2 %. Állatai kisvadak és madárfajok.

Talajainak nagy része szikes, vagy sóhatás alatti, de szolonyeces réti talajok is jellemzik.

Kavics- és homokkészlettel rendelkezik.

3.03 Hevesi-sík

A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.

A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.

Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.

A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.

A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.

A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

7.01 Mezőtárkány – Népi építészet

Mezőtárkány hagyományos lakóházai három helyiségből álltak, kontytetővel, elől füstlyukas orommal. A régi ágasfás-szelemenes épületek előtt 2-3 m hosszú eresz, „ámbitus” volt, ami a matyó üstökös házakhoz volt hasonló. Ez a típus 1945-ben tűnt el véglegesen.

A mestergerendával épített házakban alkalmazták a középoszlopot, de a palóc elnevezése ismeretlen volt. A búboskemencéket az 1930-as évekig építették be új épületekbe.

Az első világháborúig földfalú házak épültek: vert fal, vagy vályogtégla. Ezt váltotta fel a terméskő – Demjén, illetve Bogács és Bodrogkeresztúr kőbányáiból hozattak követ- illetve a tégla. A tetők hagyományosan nád, vagy zsúpszalma fedéssel készültek, a 20. század elején néhány zsindelyes, és terméspalával fedett ház is épült. A tornác elsőként a jómódú gazdáknál jelent meg a 19. század közepén.

A 19. század végéig nagyméretű nyomtatócsűröket építettek, melyeket a telek hátsó végébe építettek. Az istállót a szegények a lakóházzal egy fedél alá építették, a módosabbak a lakóházzal szemben.

7.00 Mezőtárkány – Településnéprajz

Halmazos szerkezetű, egykoron kétbeltelkes település volt. A 18. században a Laskó és a Bene patak határolta. 1908-ban keleti irányban terjeszkedett (Selyem rét), majd déli irányban (Majzik-telep). 1920 után jött létre a Mayer- telep, és a Jeges- telep, 1945 után a Káptalani – telep és a Dinnye- föld.

A 18. században a falu központjában elszórtan helyezkedtek el a lakóházak, és a körülöttük épített ólaskertek. Az egykori lakótelkek helyén táblatelkek, másutt szalag- és táblatelkek alakultak ki. A falu központjában csoportos udvarra is van példa.

Az ólaskerteket „szalma garáddal” kerítették körül.

Az 1896-ban végzett tagosítás után a határban tanyák épültek, melyek száma a 20. század közepén már 100 körül mozgott.

5.07 Mezőtárkány – Vallás, felekezetek

A középkorban temploma volt. Újra 1699-től van adat a plébániájára. Plébánosa, Némethy Ferenc 1710-ben kezdte el az anyakönyvek vezetését.

1724-től működött a Confraternitas Sanctissimae Trinitatis társulat, amely a világi közösség vallásos önkéntes szervezete volt.

A mezőtárkányi hívek Egerfarmosra vezettek búcsújáró körmenetet Szent Adalbert napján.

1862-ig Mezőtárkány filiája volt Egerfamos.

1773-ban építtette a falu új templomát az egri káptalan. Olajbafőtt Szent János apostol és evangélista lett a védőszentje. A parókiát 1807-ben emeltette a káptalan.

1767-ben az egri püspökség felső-hevesi esperességéhez tartozó mater volt. A római katolikusok száma ekkor 1361 fő volt, 5 görög keleti vallású is élt a faluban.

1785-ben 1662 római katolikust írtak össze.

Az 1920. évi népszámlálás adatai szerint 2769 volt a római katolikus, 3 görög katolikus, 7 református, 4 evangélikus és 50 izraelita vallású. A római katolikusoknak anyaegyházuk van, a többi keresztény felekezetnek sem anya-, sem fiókegyháza nem volt. A görög katolikus hívek Hejőkereszteshez, a görögkeletiek Egerhez, a reformátusok a maklári, az evangélikusok a miskolci lelkészséghez tartoztak.

1931: 2958 római katolikus, 3 görög katolikus, 11 református, 9 evangélikus, 27 izraelita.

5.10 Mezőtárkány – Népesség, nemzetiségi viszonyok

1550-ben 15 nős férfi lakott 13 házban. 1552-ben elpusztult. 1563-ban Mező-Középtárkány lakott volt, Mező-Alsótárkány pedig puszta. A 16. század végén lakatlan volt. 1701-ben már 58 felnőtt férfi lakta. Innentől folyamatos a növekedés. 1720-ban teljesen kicserélődött az 1550. évi lakosság.

A jobbágy- és zsellérháztartások számának alakulása: 1715: 12, 1720: 27, 1735: 62, 1770: 162.

1770-ben 121 telkes jobbágy és 41 zsellér lakott a faluban, 1859-ben 256 telkes jobbágy és 101 házas zsellér, 19 majorsági zsellér.

1786-ban a családok száma 276, a házak száma 222 volt, 1851-ben 529 család élt 331 házban. A házak megoszlása: 9 urasági, 200 telkes, 115 zsellér és 7 egyéb.

1920: 2833 fő volt, ebből 1 volt német nemzetiségű. 1925-ben „már jóval több” a falu lakosainak a száma, írta a községi jegyző. 756 volt a házak száma, amelyben 1072 lakás volt. Középületek: községháza, tűzoltószertár és laktanya, jegyzői lakás és melléképületei, bábalakás, népház-kultúrház, római katolikus templom, római katolikus plébánia és melléképületei, izraelita imaház, 3 római katolikus iskola és tanítói lakás, 1 községi iskola és tanítói lakás, harangozólakás és melléképületei, hitelszövetkezet és gabonaraktára, fogyasztási szövetkezet, MÁV-indóház, törvényhatósági útkaparóház, gazdasági ménistálló.

1931: 3008 lélek, magyar nemzetiségű. 822 ház 843 lakással. 1932-re már 3008 lakosa volt a falunak.

5.04 Mezőtárkány – Birtoklástörténet

1273-ban a farmosi Ictor fia, Tamás Altárkány azon ötödrészét, melyet a Beche-Gergely nemzetséghez tartozó Dénestől szerzett, Chomodor Orbánnak adja el. Ez a terület Urus és Farkas kanonokok birtoka között feküdt, melyet a király adományozott a káptalan eme két tagjának. 1339 és 1481 között a világi birtokrészekből egyre több került az egri káptalan kezébe. A 15. század végén az egész falu a káptalané volt.

1897-ben a legnagyobb birtokosok:

Egri Római Katolikus Főkáptalan 1475 k.h.
Légrády István, Mezőtárkányi Római Katolikus
Egyház 162 k.h.

1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:

Egri Római Katolikus Főkáptalan 873 k.h.
Mezőtárkány község 206 k.h.
Poczik Pál 118 k.h.

1935-ben a nagyobb birtokosok:

Egri Római Katolikus Főkáptalan 398 k.h.
Mezőtárkány község 233 k.h.
Mezőtárkányi Római Katolikus Egyház 133 k.h.
Poczik Pál 121 k.h.
Szabó Istvánné, özv. 74 k.h.
Szalmás János 68 k.h.

5.03 Mezőtárkány – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A község neve a Tárkány kabar törzsnévből ered. A település 10. századi. A Mező- előtag megkülönböztető jelző (ld. Felsőtárkány). E néven a 15. századtól ismeretes.

Határában Endréd, Bodótelek, Mezőharsány, Sej részterületekkel, Középtárkány, Alsótárkány (a török alatt pusztult el), Laskó, Márktelek, Ladány pedig egészében helyezkedett el.

5.02 Mezőtárkány – Címer, pecsét

A falu 1770 pecsétjén földet szántó paraszt, jobb kezében az eke szarva, bal kezében ostor, valamint az eke, a taliga, az elébe befogott két ökör, felettük csillag és felírás Mezö Tarkan, e fölött is csillag.

Mezőtárkány pecsétje

A település mai címere álló háromszögű pajzs, melynek zöld pajzstalpában ezüst nyitott könyv. Ezüst pólya fölött kék mezőben jobbra néző arany sas áll, felemelt jobb lábával arany búzakalászokat tart. A pajzs két oldalán arany búzakalász, amely a pajzs csúcs alatt keresztezi egymást. A pajzs felett „MEZŐTÁRKÁNY” felirat.

Mezőtárkány címere

5.01 Mezőtárkány – Első írásos, okleveles említés

1261: Oltarkan, 1353-ban fordul elő először a Mezőtárkány név.