Mezőszemere – Galéria
Mezőszemere – Híres emberek
BUKTA IMRE
Mezőszemere, 1952. július 20. festő, performer, szobrász
Bukta Imre a kortárs magyar képzőművészet egyik legeredetibb alkotója: grafikus, festő, performer, szobrász, fotós, tanár. 1970-ben érettségizett Egerben, és egyben szakmunkásvizsgát is tett. Pályája autodidakta művészként indult az 1970-es években. Állami gazdaságban dolgozott, közben rajziskolákba járt. 1970–1971: művésztelepet szervezett Bernáth(y) Sándorral Tiszafüreden, ezzel elkötelezte magát a művészetnek. 1971–1973: katona, majd vállalati dekorátor Egerben és Tiszaújvárosban. 1975: visszatért szülőfalujába, és megteremtette sajátos, ún. mezőgazdasági művészetét. 1975–1990-ig tagja volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületnek (1987-től elnöke). 1977-ben a Tiszai Vegyi Kombinát művésztelepén műanyagokkal kísérletezett, itt ismerkedett meg a Vajda Lajos Stúdió művészeivel. 1978-as budapesti kiállítása ráirányította a figyelmet, ettől kezdve folyamatosan jelen volt a hazai és a külföldi kiállításokon. 1982-1985 között Derkovits-ösztöndíjas. Különféle művésztelepeken dolgozott: 1979: Zalaegerszeg; 1979–1984: Makó és Csongrád; 1986 és 1988: Dombóvár. 1986–1989: résztvevője azÚj Hölgyfutár Revue-nek, 1980–1994: tagja a Szentendrei Grafikai Műhelynek. 1990-től a Várfok 14 Galéria művésze.
Művészete erős szálakkal kötődik a vidéken élő, mezőgazdaságban dolgozó magyar emberek életmódjához és kultúrájához. Témáit a kezdetektől fogva a mindennapi dolgos élet tárgyai, helyszínei és szereplői adják, amelynek ábrázolására a legváltozatosabb eszközöket alkalmazza: festményeihez szabadon használ fel mindenféle kezébe kerülő természetes anyagot (szőr, fa, kukorica, csempe, gyufaszálak, stb.), melyeket assemblage-szerűen épít egybe. Objektjeinél, installációiban, performanszaiban a paraszti tárgyi kultúra mindennapi eszközeit magától értetődő módon helyezi egymás mellé, vagy épít belőlük egyedi gépi-képi szerkezeteket. Portréi, kompozíciói felfoghatók különleges szociológiai tanulmányokként, csakhogy a kívülálló és távolságtartó elemző nézőpontjával szemben Bukta belülről látja és láttatja ezt a sajátos, édes-keserű felhangokkal terhes világot. Szemlélete hol ironikus, hol melankolikus, máskor (társadalom)kritikus vagy megengedő, de mindig kivételes empátiával közelíti meg alanyait.
Művészetének témája a mezőgazdaság, a falusi élet, a szokványos paraszti munkák: trágyahordás, kaszálás, cséplés, permetezés, gyümölcsszedés stb. E munkák eszközeit és anyagait használja fel szobraihoz, képeihez, installációihoz, performance-aihoz. Művei finom iróniával, szeretetteljes groteszkséggel jelenítik meg azokat az abszurditásokat, amelyeket a paraszti életforma felemás kelet-európai modernizációja hozott magával. Munkái az 1990-es években keményebbé és keserűbbé váltak, és ezt a hangvételt csak néha enyhíti valamilyen transzcendens vonás. Pályáját egyszemélyes performance-okkal kezdte (Alkalmi kiállítás a majorságban tartott állatoknak,1974; Kényelmi helyzet keresése elevátoron,1976), majd létrehozta jellegzetes abszurd gépeit:Mezőgazdasági gép a köztisztaság szolgálatában,1977;Műanyagból tiszta búzát készítő cséplőgép,1985 stb.). Festményein, rajzain apró, ismétlődő elemekből álló texturát alakít ki (Falusi tapéta-sorozat,1985), de kedveli a grafikává alakított, manipulált fotót vagy a hagyományos tusrajzokat is (Éjszakai orvvadász,1991; Spiritiszta falusi kislány,1991). Műveiben a tárgyak, állatok, emberek és gépek metamorfózison esnek át, a vasvilla – mint egy növény – kis villákat növeszt, az állatok emberi helyzetekbe kerülnek (A zuhanyozó disznó,1990), a gépek emberi tulajdonságokat vesznek fel (Gyöngytyúkot etető férfi,1986), az ember – az orvvadász – pedig az üldözött állattal azonosul (Nyári orvvadász. Az orvvadász megtér, videofilm, 1980). Ebben az individuális mitológiában minden egyszerű tárgy – kasza, öntözőkanna, de a vízsugár vagy a szilva is – úgy jelenik meg, mint a hétköznapok emlékműve (Kasza vízsugárral,1987-88). A Bukta által megteremtett sajátos „agro art”-ot, amely az arte poverával rokonítható, természetközelség, az anyagok átszellemítése jellemzi. Műveit gyakran kíséri leírásokkal, kvázi útmutatókkal (Útmutató természeti témájú művek alkotásához 1992-re,1991). A 80-as évek elejétől installációkat is készít természeti anyagokból (szalma, széna, trágya, fű stb.) és tárgyakból (Mezei részlet,1981;Pára,1993 stb.). Az 1990-es évek legfontosabb művei nagyszabású tereminstallációk, amelyekben már nem életformát, hanem világállapotot mutat fel a rá jellemző anyagokból, barkácstechnikával (Okos táj,1993;Longing and Belonging,1995;Elfogyott táj, 1997;Járás egy áldás nélküli térben,1998 stb.). Pályáját végigkísérik akciói, performance-ai – így pl. az Új Hölgyfutár Revuekeretében 1986–1989-ig évente, továbbá:Kinn a bárány, benn a farkas,1989, Lund;Fehér mágia,1991, Szentendre;A tej mindenütt fekete,1991, Torontó;Fény-Tó-Rés,1995, Szent-Anna-tó, Erdély stb.
Miután 1998-ban visszaköltözött szülőfalujába, Mezőszemerére, érdeklődése fokozatosan a festészet felé fordult. Ezeken a művein egyfajta stílusbeli klasszicizálódás figyelhető meg: témái egyre inkább közelítenek hagyományos festészeti műfajokhoz, mint az életkép, az enteriőrkép, a portré és a tájkép. A „buktás” felületkitöltő motívumok (pettyezés, rovátkolás, hálóminta, stb.) dekorativitása felerősödik és a kompozíciótól független életre kel.
Művészetét négy évtizede folyamatos elismerések övezik: 1987-ben Smohay-díjat, 1989-ben Munkácsy-díjat, 1997-ben Érdemes Művész kitüntetést kapott. Számos hazai és külföldi közgyűjteményben és magángyűjteményben megtalálhatók művei: többek között a bécsi Albertinában, az aacheni Ludwig-gyűjteményben, a budapesti Nemzeti Galériában, a debreceni Antal–Lusztig-gyűjteményben. Megyénkben a hatvani Hatvany Lajos Múzeum és az egri Dobó István Vármúzeum képzőművészeti gyűjteményében is találhatóak Bukta-művek. Háromszor képviselte hazánkat az egyik legnagyobb nemzetközi megmérettetésnek számító Velencei Biennálén (1980, 1988, 1999). Legjelentősebb gyűjteményes kiállításai: Debrecen: MODEM 2008, Budapest, Műcsarnok, 2012-13.). Róla megjelent könyvek: Új Művészet Kiadó 1998, A38 Kht. 2006, MODEM 2008, Műcsarnok 2012-2013. Az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszék és a Képzőművészeti Egyetem tanára.
Wahorn András
Budapest, 1953. augusztus 3.-
Pintér Andrásként született, a Wahorn nevet 16 évesen találta ki magának festő barátjával, Swierkiewicz Róberttel együtt. Autodidakta képzőművész, zenével és filmmel is foglalkozik. 1977: a szegedi Nyári Tárlat kiállítási díja; 1983: a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület díja; 1985: a Smohay Alapítvány díja; 1990: Australian Int. Video Fest. Open Video Award; 1993: Munkácsy-díj. 1969-től vesz részt kiállításokon. Wahorn András 1980-ban ef. Zámbó Istvánnal (Öcsi) és feLugossy Lászlóval (Laca) együtt alapító tagja volt a szentendrei képzőművész közösségből, a Vajda Lajos Stúdióból kinőtt A.E. Bizottság együttesnek, az akkori ellenkultúra meghatározó zenekarának. Az underground csapatot meghökkentő, punkos-dadaista számok és előadásmód, ahogy ők nevezték, „szabadidő-zene” jellemezte. A két lemezt adtak ki (Kalandra fel!! – 1983, Jégkrémbalett – 1984, utóbbi film is, amelyet Wahorn rendezett) A jegyzett Bizottság 1985-ös feloszlása óta kultikus státuszban van, zenéjük, szövegeik ma is hatnak, a Műcsarnokban 2011 őszén nagyszabású kiállítás mutatta be a csapatot, és tagjainak képzőművészeti tevékenységét. Wahorn 1988-ban hozta létre a Rex Wahorn Stúdiót, 1991-ben a Bad Quality Records nevű kiadót. 1991-től Kanadában, majd az Egyesült Államokban dolgozott, 1991-1994 között New Yorkban, 1995-től Los Angelesben élt. Képzőművészeti, zenei és filmes munkája szervesen kiegészíti egymást. 1996-ban alapította meg a Sunday Hammer & Sons művészeti és innovációs társaságot, 1998-ban pedig a Wahorn Records nevű zeneműkiadót. 1996-tól a Klasky Csupo cég tervezőjeként, webmastereként dolgozott, 1995-2000 között különböző cégek háttértervezője volt, 2000-től az Encyclopæædia Britannica művészeti igazgatója, webdesignere. A korábbi időszakban rendszeresen részt vett a szentendrei Vajda Lajos Stúdió kiállításain, rendezvényein, akciókon, performanszokon, majd az Arteria Alkotóközösség tagja lett. Szinte minden műfajban, minden technikával dolgozik. Pályakezdése első éveiben elsősorban a szürrealizmus és a dada által inspirált, de a művészettörténeti hagyományokat saját személyiségén, a megélt élményvilágon átszűrő, mintegy naplószerűen nagy egységgé összeálló rajzsorozatával hívta föl magára a figyelmet. A 80-as évektől festői tevékenysége került előtérbe, ill. grafikáinak mérete is megnövekedett, festői eszközökben gazdagabbá váltak lapjai, a rajz, a kollázs, a festészet szintézisét teremtették meg. Élményvilága a „másik Magyarországhoz”, a hivatalos művészetpolitikát opponáló művészcsoportokhoz kötötte. Az élményvilág gazdagsága, a kifejezésben megjelenő elemi erő s az autodidakta módon megismert eszközök kifinomult alkalmazása következtében művészete nemcsak saját generációján belül vált meghatározó jelentőségűvé, de példát jelentett a következő „másként gondolkodó” nemzedékek számára is. A hétköznapi Magyarország, a férfi-női viszony, a szexualitás, a teremtett környezet és a természet ellentmondásai jelennek meg humorban, asszociációkban gazdag művein; naturalisztikusan ábrázolt és elvont, a művészi absztrakció, a sűrítés által „megemelt” motívumok ötvözése révén nem kis mértékben járult hozzá a 70-es, 80-as években a magyar vizuális nyelvezet gazdagításához, tabuk alóli felszabadításához.
2006 óta a Heves megyei Mezőszemerén él. Mint mondja, nem menekült el a világ elől, hiszen ott van az internet és autóval egy óra alatt Pesten van. „A falusi élet, a mezőgazdaság kemény és küzdelmes, de tetszik nekem”. Most itt, Szemerén úgy érzi, hogy talán lehet élni egy másik életet, csak nem kell ugyanazt várni tőle, mint az eddigitől. A Mezőszemere című újság a következőképpen számol be itteni letelepedéséről:
Községünkbe költözött Wahorn András festőművész, a Cadillac Drive című sorozatból jól ismert médiasztár, aki Fábry Sándorral együtt a Földet szinte megkerülve hozta haza amerikai autóját. Legutóbbi kiállítási anyagát, mely különleges művészi párnákból állt már a szemerei műtermében készítette. A híres festőművész jól érzi magát, elmélyülten alkotja nagyméretű festményeit, bár beárnyékolta kezdeti optimizmusát a faluval szemben, hogy nemrég betörtek hozzá (utolsó értesülésünk szerint a tettest elfogták). Több művész is szeretne ingatlant vásárolni a faluban és ezáltal ismertebbé tenné a falut, ám a közbiztonság helyzete elbizonytalanítja őket. (B.I.)
Az elmúlt időszakban ismét a zene foglalkoztatja.
Mezőszemere – Művészettörténet
RÓMAI KATOLIKUS TEMPLOM
Titulusa: Sarlós Boldogasszony
barokk
1766
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2178
Béke tér
Építtette: br. Fáy László földesúr
Homlokzati szobrok: Singer Mihály (?)
Orgona: Rieger Testvérek, 1898
Az 1261-es egri püspökség birtokairól szóló oklevél említést tesz a településről. Hogy temploma volt-e már ekkor is a településnek nem tudjuk, de 1333-ból arról értesülünk, hogy Szemerei Dénes a Szent Miklós tiszteletére szentelt itteni templomot a birtokjog tisztázatlansága miatt felgyújtotta. Az ezt követő perbeli megegyezés során Szemerei Dénes lemondott szemerei birtokrészeiről. Eger 1552-es ostromakor a harcokban a török ezt a települést is elpusztította, mely ettől kezdve hosszú ideig a puszta falvak között szerepelt. A ma álló templomról a legkorábbi adtunk a Cassa Parochorumból való [OL.HttL. Acta Cass. Paroch. Dioec. Agr. Fasc. 1.], mely szerint a falunak 1733-ban kőből épített temploma volt. A feltehetően középkori eredetű templom állapota nem volt túl jó, hiszen teteje akkor javításra szorult s felszerelése is csekély. Ekkor Szihalom fíliája. Ezt a templomot feltehetően lebontották, mert az új barokk templom alapjaiból épült fel az 1760 és 1766 közötti években. Az építtető földesúr báró Fáy László volt, akire 1759-ben Mocsáry Sámuel és Pál 27 ezer forintért egész Szemerét átruházta. A pompás, gazdagon díszített templomot feltehetően miskolci mesterekkel építtette fel az akkor 22 jobbágytelkes faluban. Az 1829. évi canonica visitatióból arról is értesülünk, hogy az Erzsébetet látogató Mária tiszteletére áldották meg. Ekkor két falazott oltára volt: a két falépcsővel megemelt és nyolc aranyozott fa gyertyatartóval felszerelt főoltár Mária látogatásának tiszteletére, a tabernákulumos mellékoltár Nepomuki Szent János tiszteletére volt szentelve. Mindkettőn szobrok és képek is voltak. A templomtornyot és a karzatot később építették a homlokzathoz. A falunak 1789-ben lett önálló plébániája [EérsEgyhL. Canvis.]. A plébánia épületét Andreas Teichmann (Tajchmon András) egri kőműves mester (Maurer Meister in Erlau) terveztette 1789-ben [E. Érs. Gazd. L. tervek I/87.].
A templom és főleg a tornya 1817-ben teljes helyreállításra szorult. Ekkor is Miskolcról kértek először árajánlatot, de Klir Károly kőművesmester és Tessel Frigyes ács 6000 forintos költségtervével szemben Zwenger József egri kőművesmester és Máhr Mátyás egri ácsmester együtt 1400 forintos ajánlatot nyújtottak be. Így ők kaptak megbízást a munkák elvégzésére. A templomtorony sisakját 1830-ban Poloreczky (III.) György József egri ácsmester javította [EÁL ÉrsEgyhL plebir. és tvj. I. 88-89/b.], aki közben a kántorlakon is dolgozott. 1840-ben egy földrengés súlyosan megrongálta a templomot, ezután a kőműves- és ácsmunkákat ismét egri mesterek végezték: Hentsch Márton és Polereczky György József.
A templom régi orgonáját egy „Miskolcon született és Bécs városában tanult s több évi gyakorlatától hiteles leveleket mutató Garay József orgona- és asztalosművessel” kívánták helyreállíttatni, de a megbízást mégis Rudassy László egri orgonás kapta. Az aranyozási munkákat Spórer József végezte. 1844-45-ben a Vallásalap terhére 1969 forintot fizettek ki ezekért a munkákért. A ma is működő orgonát 1898-ban készíttették a Rieger Testvérekkel.
A templom nagyobb harangját (é.n. átm.: 60 cm) Egry Ferenc öntötte Kisgejőcön, a kisebbet (1930: átm.: 45 cm) Seltenhofer Frigyes fiai öntötték Sopronban. Ide kívánkozik egy visszaemlékezés, mely írás a helyi lapban – Mezőszemere, 2001. Nyár II.évf.2. szám – jelent meg.
EMLÉKEZÉS EGY HARANG HALÁLÁRA
Május volt. Az élet sarjadt a földeken. Remény és félelem a szívekben. Gyilkos háború dúlt, s jött a parancsolat: a hazáért adni kell a harangokat. A harangot, amely a buzgó imára hívta a falu népét és hirdette a HŐSÖK emlékét, mert a HŐSÖK harangja volt. Egy harang életében 14 év egy pillanat. Ennyit élt a mi “Nagyharang”-unk. Elvitelét 1944. 05. 26-ára határozták meg. A hírre csaknem az egész falu apraja-nagyja megjelent és megdöbbenve nézték a készületet. Utoljára együtt megszólalt a négy harang. Búcsúztak egymástól és a hívektől. Aztán néma csend! Várakozás! Zengő, dallamos hangja nem szól tovább. Az Égből a Földre zuhan és még egy utolsó kondulás, a halál jajdulása. Szem szárazon nem maradt. A hősök emlékére öntetett és nem Rómába, hanem kohóba, gyárba, ágyúba öntve ölni ment. Milyen jó lenne, ha ágyúcsövekből öntenének harangot! Meglenne az emberi és a lelki béke! Így történt a falu NAGYHARANG-jának halála 1944. május 26-án. Tevőleges részese voltam e szomorú eseménynek, amikor a harang feliratát, adatait leírtam és egy darabkáját az utókor számára biztosítottam, hátha lehet még egyszer a NAGYHARANG-nak újra feltámadása:
Súly: 506 kg.
Isten dícsőségére Szűz Szent Imre herceg tiszteletére a világháborúban a hazáért halt borsodszemerei hősök emlékére az Úr 1930.ik esztendejében öntötték a borsodszemerei fogyasztási és hitelszövetkezetek alakulásának 30. illetve 25. éves jubileuma alkalmából. Öntötte: Szlezák László harangöntő, Magyarország aranykoszorús mestere Budapesten.
Két kép: Szent István felajánlja a Szent Koronát és Magyarország Pátrónája.
Az 1944. május hó 26-án elvitt harang feliratának szövege. A Harang neve: “Hősök Harangja” Borsodszemere, 1944. május hó 26.”
Kelt Egerben, 2001. év márc. 9.
Emlékező: Dr. Kelemen József
A templomot 1840-ben és 1866-ban renoválták. 1948-ban majd 1992-ben felújították.
A homlokzat legömbölyített sarkain a kőlábazatról egy-egy párkányos falpillér indul. A csatlakozó homorú homlokzati falszakaszok előreívelten kapcsolódnak a rizalitszerűen előrelépő toronytesthez. Rajtuk, a kórusablakkal azonos magasságban egy-egy félkörös, küllős zárkövű szoborfülke van, melyekben az erkélyszerűen előreugró, tölcséres posztamenseken balról Mihály, jobbról Gábriel arkangyal barokkosan lendületes formavilágú, szép kőszobra áll. Jól faragható, fagynak, víznek ellenálló deméndi (demjéni) kőből készültek. Mihály római sisakkal, lobogó ruhában, kiterjesztett szárnyakkal, kezében IHS monogramos pajzzsal, lábánál sárkány, kezéből hiányzik a kard. Gábriel jobbjában irón, könyv (?), felemelt baljában azonosíthatatlan tárgyat tart. Ruhájának leple előkelően hullámzik, fejtartása nemes, mozdulata kecses. Feltehetően Singer Mihály egri képfaragó munkái.
Az előrelépő toronytestet két fél és két teljes párkányos pilaszter övezi. A főtengelyben deméndi kőből faragott kapuzat: a kaput keretező előrelépő, vájatolt, illetve pálcásan tagolt pilaszterek ión fejezete finoman faragott levéllel és rózsával díszített. A szemöldökkő lapos ívelésű és előredomborodó. A kétoldalt tagolt párkánytag tartja a volutás, nagy lángnyelves zárkőben összefutó, előre és fölfelé ívelő szemöldökpárkányt. Fölötte, valamely eltávolított címer (?) helyére Szent Flórián barokk szobrát helyezték. A Flórián-szobor jó konvencionális munka a 19. század elejéről. A kapuzat fölött könyöklőpárkányos, szegmentíves záródása fölött szépen faragott, lefelé ívelő szemöldökpárkányos, széles kórusablak töri át a falat.
A homlokzatot az egész templom ereszpárkányaként körbefutó, gazdag és merész tagolású, teljes római dór párkányzat zárja le. A toronyemeletet kétoldalt magasra felfutó, ívelt féloromfalak fogják közre. Mélyített tükreikben ovális szellőző, legömbölyített pilléres talapzattá kiképzett sarkain mívesen faragott, karcsú, rokokó kővázák, valamint balról Szent István, jobbról pedig Szent László szépen faragott, de konvencionális felfogású kőszobra áll. A toronyemelet homlokzatán négyszögű faltükörben körös szelőző, a torony gazdag övpárkánya az oromfal-háromszögek párkányzatának folytatása. Fölötte a torony mind a négy oldalán mellvédes, könyökpárkányos váll- és rozettás zárkövű félkörös harangablakok vannak. A torony legömbölyített sarkain egy-egy kagylós, ökörszem-léces, befelé ívelő vonalú, faragott ión fejezetes falpillér tagolja a falat. Az órakörös toronyereszpárkány felett négyzetes ládatagon álló és hegyes gúlában végződő, bádoggal borított gúlasisak koronázza templomot.
Oldalhomlokzatát jobbról öt, egymás előtt kettőzött, párkányosan végződő pillér, és három magasan álló könyökpárkányos, zárköves, szegmentíves, kőkeretes rokokó hajóablak tagolja. Az ívelt falsíkkal visszalépő, két pilaszterrel tagolt szentélyen két hasonló ablaka van. A kissé ismét visszalépő apszis lapos kosárívvel záródik. A bal oldali homlokzaton, a szentély és a hajó csatlakozásánál féltetős sekrestyeépítmény van, bojtdíszes, füles, kőkeretes ablakkal, hatalmas gerendatagos kiülő párkányzattal és nyugati oromfalán szép kőcsigával. A baloldali oldalhomlokzat az előzővel megegyezik.
Bent, a szűk kórus alatti térben, a főpárkány magasságáig felfutó két hatalmas párkányos pilléren széles hossz- és kereszthevederek ívelnek, közöttük szűk csehboltozatok fedik a teret. Az újabb kórusbővítés építményét két karcsú falazott pillér tartja. A kóruselemet – a földszinthez hasonlóan – két szűkebb, félkörös és középen szélesebb kosáríves nyílással kapcsolódik a hajó, illetve a kórustoldalék felé. A hajó háromszakaszos, oldalfalain kettőzött pilaszterekkel tagolt törzseken kettős teljes római-dór ikerpárkányok, illetve az ezekből induló kettőzött hevederek hordják a csehsüveg-boltozatokat. A két boltszakaszból álló szűkebb szentély lépcsővel emelt. Kosáríves záródású. Balról négyzetes terű a csehboltozatos sekrestyeépítmény. Falképei a 20. század első felében készültek.
Két lépcsővel kialakított talapzaton álló főoltár szarkofág alakú sztipeszének két oldalán 1-1fejezetes, üres szoborpillér áll. A tempietto alakú kettős volutatagokkal osztott homorú homlokfallal és ívelt csigás párkánnyal kiképzett tabernákulum a 18. század közepén készült. Kétoldalt lebegő szemöldökíveken egy-egy, a 19. században készült fáklyát tartó angyal áll. A márványosan olajjal mázolt és részben aranyozott oltárépítményt kettős pillér, a pilaszterek előtt befelé lépő szabad oszloppárok, illetve az ezeken ülő többszörösen tagolt párkányzat fogja közre. A párkányzaton fél volutákon szárnyas angyalok – feltehetően Halblechner Vencel műve – térdelnek. A törtvonalú Mária látogatását ábrázoló oltárkép fölött aranyozott rocaille-os stukkó kitöltés, majd a befelé forduló volutákkal közrefogott, ívelt párkánnyal lezárt oromzatban a Szent Családot ábrázoló supraquadrum van. Mindkét festmény Zbiskó Béla, Egerben működő 20. századi festő műve. Az egyik íven jelzés: „Fest. Zbiskó Béla Eger 1949”.
A fehérrel és arannyal festett 18. század közepi Püspöki trónfaragott hársfából készült, ívelt akantuszleveles lábazattal, volutás karfákkal. A szentélyt a hajótól elválasztó faragott fa szentélykorlátesztergált bábjai a 19. század közepén készültek. A 18. század közepéről való aranyozott és festett fa szószék a szentély és a hajó csatlakozásánál, bal oldalt van elhelyezve. Sokszögű kúpos talpa a falhoz simul, pilaszterekkel tagolt, ívelt, alul kihasadó kosarán Keresztelő Szent János alakját ábrázoló dombormű van. A Szentlélek galambjával ékesített hangvetőjének kettőzött volutás koronáján egy angyal tartja a törvénytáblákat. Az empire keresztelőkútesztergált, színezett fa baluszteres szárára helyezett gerezdes színezett fém kútházát körben féloszlopok tagolják, amelyek kupolás tetőt tartanak. A historizáló Mária, a Magyarok Nagyasszonya templomi körmeneti szobor (Hordozható Mária-szobor) és baldachin, festett fából készült; a közelmúltban restaurálták. Az Úrmutató részben aranyozott réz ezüstözött részekkel. Trébelt, öntött munka. Fönt az Atyaisten, oldalt adoráló angyalok, lent a Megváltó aranyozott, plasztikus, trébelt alakja látható rajta. Oválisan alakított, vésett és cizellált díszű, aranyozott, rocaille-díszes ostyaházkerete ál-ékkövekkel díszített. Egri munka, 1760 körül. Magassága 56 cm, talpátmérője 18 cm.
A templomkertbe farakott kőkereszt, felállítva 1910-ben.
MOCSÁRY-kastély
1800-1807
Műemléki védettség alatt nem áll
Jelenleg magántulajdonban van.
1807-ből maradt ránk egy összeírás a Mocsáry család urasági kastélyáról: „… az uraság háza téglakerítéssel, találtatik abban alulról hét szoba, kifestve jó állapotban. A nagyobb szobából nyílik a festett vasajtó, két raktárba. Van borospince, gazdasági épületek, majorház. A kerítésen kívül vagyon az uraságnak háza két szobával, melyben most a téglás lakik.” [OL.OrczyL. Poss.fam, Orczy. Szd.23.] E szabadon álló lakóház kerti homlokzatának középrizalitja két emelet magas, az épület két végén lévő sarokrizalitok félemelettel magasítottak. Őket egyemeletes épületszárnya kötik össze. A falakon enyhén mélyített faltükörben egyszerű vonalvezetéssel díszített szalagkeretes ablakok vannak. A középrizalitban két ablak között van a bejárat. Az udvari homlokzat hasonló kialakítású, a középrizalit emeletén három ablakkal.
Atyaisten szobra Krisztussal – A kegyelem trónja
későbarokk
1828
Műemléki védettség alatt nem áll
A falu észak-keleti bejáratánál, a Egerfarmos felől bevezető út mellett 1828-ban emlékművet állítottak, amelyen az Atyaisten látható. A négyzetes pillérre helyezett dór oszlop tetején barokkosan gomolygó felhőcsomó tetején trónol a tiarát viselő Atyaisten alakja. A későreneszánszban kialakult Szentháromság képtípusnak megfelelően a keresztre feszített Krisztust emeli felt, mint a megváltás áldozatát. A felállítás dátumát jelző évszám a talapzaton olvasható. (A szobor ikonográfiájáról bővebben Egerfarmos településnél olvashatnak.)
Ide kívánkozik a Mezőszemere című helyi lap 2003. tavasz IV. évf. 1. számból az alábbi írás:
Tavaly ősszel ledőlt a farmosi út melletti barokk szobor
Már a középkorban ábrázolták az Atyaistent szakállas férfiként, fején süveggel, kezében keresztre feszített Jézust tartva. Ez a ledőlt és darabjaira törött barokk szobor különösen szép volt, habár az idő megérlelte. A kemény mészkőből faragott szobor sorsa reméljük nem ért véget. Számos kérdés vetődik fel ezzel kapcsolatban. Hogyan került a falu szélére? Netán a falu „ment” arrébb az évszázadok folyamán? Mit takar a kis halom, amin állt? Miért nézett pontosan a jelenlegi templom irányába? És végül: hogyan tudott ledőlni „magától” a masszív talapzat? Mi lesz az egyébként sok százezer forintért restaurálható szobor további sorsa? (Bukta Imre)
Mária-szobor
Béke tér
Műemléki védelem alatt nem áll
Az első amerikai kivándoroltak állíttatták 1905-ben. A Mária-szobrot – annak felirata szerint – annak a 45 szemerei honfitársnak az adományából állították 1963-ban (?), akik a század elején kivándoroltak Amerikába.
Szent Erzsébet Park – Bukta Imre: Faültető, 2000
bronzszobor
„Jéger Károly Pápai Prelátus Úr kérésére a községi önkormányzat keresi annak a lehetőségét, melyik utcát, közteret nevezhetné el Szent Erzsébet névre. A mérlegelés során a testület a templom előtti parkot tartja legalkalmasabbnak erre…” – adta hírül a kis Mezőszemere című újság 2007. júniusi száma az Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulóját ünneplő emlékévben. Ezt követően a Heves Megye Fejlesztéséért Közalapítvány alapító okiratában foglalt kötelezettségének megfelelően, kuratóriumi határozata (3/2007.(november 15.) sz. kuratóriumi határozat) szerint Mezőszemere Község Önkormányzata a Szent Erzsébet Park avatására, virágosítására és dísznövények telepítésére 200.000 Ft-ot ítélt meg. A Mezőszemere szívében található a Szent Erzsébet Park 2008. augusztus 20-án lett felszentelve. Itt kapott helyet Bukta Imre Munkácsy díjas művész Faültető című szobra, melyet 2000-ben a Mezőszemerei Millenniumi napokra készített.
Az önkormányzat 2013-ban a Nemzeti Kulturális Alap Vizuális Művészetek Kollégiumától 2.000.000 Ft támogatást kapott Árpád-házi Szent Erzsébet köztéri szobrának megvalósítására és felállítására. Az alkotó az erdélyi származású Berze Imre. A megvalósítás folyamatban van, 2014. július 6-ára tervezik a szobor felavatását.
Március 15-e Park és a szabadságharc emlékműve
Szabadság út 85.
A község Március 15-e Parkjában lévő emlékművet Bukta Imre Munkácsy-díjas képzőművész készítette az 1849. március 1-én Mezőszemere és Egerfarmos határában lezajlott ütközet emlékére. Az emlékmű avatása és szentelése 2001. március 15-én volt
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Mezőszemere – Hadtörténet
Árpád-kor
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással volt a falu életére, vagy akár a puszta létére.
Szemere Árpád-kori települése a korszak első felében minden bizonnyal a szihalmi földvárhoz tartozhatott. Mivel közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger között húzódó úthoz, ezért a népesség kötelezettségei közé tartozhatott az út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Szemere területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Településünknek minden bizonnyal nem volt esélye a megmenekülésre.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Szemere mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez. Településünket esetleg ezek az események elkerülhették.
Dózsa-féle parasztháború
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
Török kor
1552-ben a török elpusztította a falut, és hosszú ideig puszta maradt. 1594-ig nem szerepel neve a dézsmajegyzékekben.
Rákóczi-szabadságharc
A települést – közlekedés-földrajzi helyzete miatt – érinthette a Rákóczi szabadságharc, így a labanc-rác portyázások és a harcok nyomában járó pestis is.
1848-49-es szabadságharc
1848-ban itt 100-an jegyeztették be magukat nemzetőrnek.
1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – Máriássy hadosztálya délután Szemere és Tárkány felé előőrsöket állított. Délután 3 óra körül a császáriak Szemeréről Tárkány felé tartottak. A rossz terepviszonyok miatt azonban nem nyomultak tovább előre, ágyúharcba kezdtek.
Az I. világháború hősi halottai
| Bak János | Homonnai Frigyes | Kovács Gábor |
| Bartók Miklós | Horváth Boldizsár | Máté Boldizsár |
| Biró Bálint | Horváth Lajos | Molnár Donáth |
| Bíró Boldizsár | Jakab Boldizsár | Nagy József |
| Bíró Lajos | Jakab Lajos | Németh Antal |
| Bukta Antal | Jakab Miklós | Németh Lajos |
| Bukta Barnabás | Jakab Simon | Németh Miklós |
| Bukta Barnabás | Juhász József | Papp Barnabás |
| Bukta Gábor | Kelemen Albert | Papp Bertalan |
| Bukta Imre | Kelemen Ágoston | Poczok Antal |
| Bukta Lajos | Kelemen Boldizsár | Poczok Antal |
| Bukta Lukács | Kelemen Boldizsár | Poczok Joachim |
| Bukta Tibor | Kelemen Lajos | Szarvas József |
| Erdélyi Aladár | Kovács Barnabás | Tóth Albert |
| Erdélyi Károly | Kovács Barnabás | Tóth Imre |
| Hideg Boldizsár | Kovács Barnabás | Tóth József |
| Hideg József | Kovács Boldizsár | Tóth Lajos |
|
A II. világháború áldozatai |
||
| Bak János | Weisz Ervin | Kelemen Gábor |
| Bartók Miklós | Weisz Ágnes Éva | Kovács Barnabás |
| Bíró Boldizsár | Brüll Lajos | Máté Boldizsár |
| Bukta Barnabás | Brüll Lajosné Weisz Aranka | Németh Lajos |
| Bukta Gábor | Brüll Sándor | Németh Miklós |
| Bukta Lajos | Erdélyi Aladár | Pap Barnabás |
| Verny István | Horváth Boldizsár | Poczok Antal |
| Ungár Hermina | Homonnai Frigyes | Poczok Antal Tibor |
| Pollak Miksáné Ungár Gizella | Jakab Lajos | Poczok Joachim |
| Weisz Sándorné Pollák Margit | Juhász József |
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Mezőszemere – Mesterségek
1945 előtt hét iparos dolgozott a községben: 1 kovács, 1 gépész, 2 cipész, 3 kőműves. Ezen kívül volt két darálómalma és egy szikvízgyártó üzeme.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Mezőszemere – Gazdálkodás
A település határának legnagyobb része szántó, illetve legelő és rét.
Állatállományában a szarvasmarha, a ló és a sertés meghatározó.
A népesség 90 %-a mindig a mezőgazdaságban dolgozott.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Mezőszemere – Népi táplálkozás
Kenyér
A 20. század elején heti egyszer sütöttek kenyeret. A sütés előtti este bevitték a sütőteknőt és két szakajtó lisztet, azt megszitálták, szépen felpúpozták. A teknő fél végébe helyet hagytak a kovásznak, majd letakarták a teknőt sütőruhával. Már délután beáztatták a párt. Este vizet melegítettek, amit a teknőbe megszitált liszttel és a párral jól összekevertek, végül leszórták liszttel, és keresztfát tettek rá, erre terítették a sütőruhát, s hogy jól keljen rátettek egy kisebb dunnát. Reggel kezdték a dagasztást, meleg vizet adagoltak még a megkelt tésztához s két ököllel dagasztottak. Addig dagasztottak, míg nem ragadt a kézhez a kenyértészta. Hajtogatta a teknőbe egyik oldalról a másikba, majd kiszakajtotta. Elszakított annyit, hogy a szakajtónak három újnyi híja legyék. A kenyértésztát megsendergette a teknő végében és beletette a lisztezett vászonkendővel bélelt szakajtóba. Három szakajtóba szakított kenyértésztát, a negyedikbe egy jó nagy cipót, majd mindet letakarta kenyérkendővel, s rátette ismét a dunnát. A kemencét két kosár szalmával befűtötték, ahogy elégett, a parazsát szévonóval kihúzták, az egyik sarokba seperték. Kivették a megkelt kenyértésztát a szakajtóból, sütőlapátra öntötték és berakták a kemencébe egymás mellé. Két óra múlva kivették a megsült kenyereket és a cipót.
/Mezőszemere, Néprajz, Népi táplálkozás/
Karácsonyi étkezés
Karácsony böjtjén „kompéros” (burgonyás) kalács, mézes, mákos sült guba, aszalt szilva és leves volt tálalva. Az éjféli mise után sült hurkát ettek. Karácsony napján csiga leves, töltött káposzta, sült hurka és mézes „fentő” volt az ebéd. /Mezőszemere, Néprajz, Népi táplálkozás/
Farsang három utolsó napjának étkezése
Kocsonyát főztek, csigalevest tyúkból, hurkát sütöttek. Jellegzetes sütemény volt ekkor a fánk, amit pampuckának neveztek és a herőce (forgácsfánk).
/Mezőszemere, Néprajz, Népi táplálkozás/
Böjti étkezés
Hamvazószerdától húsvétig húst nem ettek. Ciberelevest készítettek, 10 literes fazékba korpát erjesztettek, egy napi ázás után savanyú lett, ebből a léből öntöttek le minden nap, s ebből készítették a levest. Az erjesztett levest behabarták, kenyeret vagdaltak, vagy egészben tojást főztek bele. A leves mellé minden héten háromszor tésztafélét főztek, túrós, tojásos, káposztás, krumplis tészta volt gyakori, de készítettek túrós gancát, túrós derelyét, krumpli kását hagymával, amit vajon, vagy olajon fonnyasztottak meg. Főztek lencsét, babot, borsót, hús helyett hagymát sütöttek rá. Sütöttek rétest, olajos bélest krumplival vagy káposztával, herőcét, pampuckát. Reggelire minden nap krumplit sütöttek a kemencében.
/Mezőszemere, Néprajz, Népi táplálkozás/
Irodalom
ENA 1124-69 Tuza Péterné: Lakodalmi szokások Mezőszemerén.
ENA 1097-69. Tuza Péterné: Szokások régen Mezőszemerén.
Mezőszemere – Épített örökség
Középkori templomáról csupán egyetlen említéssel rendelkezünk: 1333-ban bizonyos Luka fia, János beperelte Szemerei Sándor fia Dénest és Imre fia Lászlót, mivel azok még korábban, 1311-ben rárontottak Szemerére, 300 márkányi kárt okoztak, és ráadásul Szent Miklósról nevezett egyházát is felégették. A település a 14. század elején, és ebből következően valószínűleg már az Árpád-korban is rendelkezett egyházi épülettel, melyről azonban semmilyen más adattal nem rendelkezünk.
Csak évszázadokkal később, 1733-ban számolnak be forrásaink egy kőből épített, javításra váró tetőzetű templomáról; ez feltételezhetően még a középkori eredetű épület lehetett. Sajnos biztosan tudjuk, hogy ezt az épületet 1760-ban lebontják, és 1766-ig teljesen új épületet emel nyugat-keleti tájolással Fáy János földesúr, Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelve. Ez az épület áll a mai napig is, s bár semmilyen középkori formát nem őriz; nagy valószínűséggel a középkori templom fölé épült. A mai templom megépítése a korábbit ugyan eltüntette; de egyben azt is jelenti, hogy régészeti kutatásokkal a föld alatt még rábukkanhatunk annak nyomaira.
Mezőszemere – Régészeti áttekintés
Mezőszemere, Kereszt-dűlő I.-II.
Az Ostorosi-patakkal párhuzamosan futó földút K-i oldalán lévő dombon szarmata és avar edénytöredékek kerültek elő. (Domboróczki László terepbejárás 2000.)
Mezőszemere, Jeges és Ostoros I-VII.
Az Ostoros-patak D-i partja mentén húzódó kisebb dombok, É-i szűkebb környezetű helyek együttesen egy nagy lelőhelyet képeznek, amelyen újkőkori, bronzkori és szarmata edénytöredékeket gyűjtöttek. (Domboróczki László terepbejárás 2000.)
Mezőszemere, Gyalog-Tag-dűlő I.
Az Ostoros-patak D-i partja mentén húzódó földsávon újkőkori és szarmata edénytöredékek kerültek elő. (Domboróczki László terepbejárás 2000.)
Mezőszemere, Gyalog-Tag-dűlő II .
Az Ostoros-patak partján kissé kiemelkedő dombon őskőkori és újkőkori leletek kerültek elő. (Domboróczki László terepbejárás 2000.)
Mezőszemere, Gyalog-Tag-dűlő III.
Az Ostoros-patak Ny-i partjától kb. 100 m-re Ny-ra húzódó magas part legmagasabb pontjának környékén újkőkori bronzkori, vaskori, népvándorlás kori leleteket találtak. (Domboróczki László terepbejárás 2000.)
Mezőszemere, Zsidó tag I-II.
A lelőhely, az Ostoros-pataktól Ny-ra eső É-D-i irányú erdősávtól 200 m-re Ny-ra, egy lapályos vizenyős területtől pedig 150 m-re K-re található. A feltárás során újkőkori, bronzkori és szarmata telepjelenségek és rézkori sír került feltárásra, (Domboróczki László ásatása 1999.)
Mezőszemere, Ostoros mente
A község területének legkeletibb részén, Ostoros-patak kanyarulatában őskori és szarmata edénytöredékeket gyűjtöttek. (Szabó János József terepbejárás 1992.)
Mezőszemere, Úr-rét I.
Mezőszemere ÉNy-i határában, az Úr-rét-dűlő déli peremén rézkori telepjelenségeket tártak fel. (Domboróczki László ásatása 2005.)
Mezőszemere, Úr-rét II.
A lelőhelyen, amely Mezőszemere ÉNy-i határában, egy alapvetően sík tájból kiemelkedő hátságon helyezkedik el, újkőkori, rézkori és középkori telepobjektumokat bontottak ki. Danyi József ásatása 2005.)
Mezőszemere, Úr-rét III.
Mezőszemere ÉNy-i határában, az Úr-rét-dűlő déli peremét jelölő fasor térségében található lelőhelyen az újkőkor középső, valamint a rézkor késői szakaszából származó településnyomok kerültek elő. (Domboróczki László ásatása 2005.)
Mezőszemere, Kismari fenék
A lelőhely Szihalom D-i határában a Szihalmot Mezőszemerével műút K-i oldalán, az úttól 500-600 m-re, É-ra található. A leletmentés során több régészeti korszak emlékeit tárták fel: újkőkori, szarmata telepet, késő bronzkori urnatemetőt és szarmata sírokat tártak fel. (Domboróczki László ásatása 1995-1997.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Mezőszemere – Kronológia
13. század előtt A falu létrejötte.
1311 Szemerei Sándor fia Dénes és Imre fia László rátámadnak Szemerére, felégetik templomát és nagy pusztítást végeznek a faluban.
1552 Eger ostromakor a török elpusztítja.
1760 körül Téglaégető ipari vállalkozás indul Szemerén (1886-ig áll fenn).
1760-66 Lebontják a régi templomot és újat építenek a helyére.
1783-85 Az I. katonai felmérés jónak minősítette az itt áthaladó kocsiutat.
1845 Hentsch Márton iskolát és kántorlakot tervez a település számára.
1848-49 100 lakos áll nemzetőrnek.
1849. március 1. A császári erők innen kísérelnek meg előrenyomulni Tárkány felé, de a rossz terepviszonyok miatt kísérletük kudarcba fullad.
19. század közepe Megjelenik a tornác a falu házain.
1896 A tagosítás után tanyásodási folyamat kezdődik.
1900 Megalakul a Borsodszemerei Hangya Szövetkezet
1906-1910 A község bekapcsolódik az országos távbeszélő-hálózatba.
1909 Megalakul a Borsodszemerei Önkéntes Tűzoltó Egylet.
1910 körül Postaállomás létesül Mezőszemerén.
1924 A leventemozgalom helyi szervezetének indulása.
1927 Brüll Lajos szikvízüzemet alapít.
1928 után A vályogfal mellett megjelenik a kő, majd 1950 után a tégla használata.
1930 A Borsodszemerei Polgári Lövész Egyesület létrehozása. Megépül a Rima-patak háromnyílású vasbeton hídja.
1935 Megalakul a Római Katolikus Dalkör.
1939 Az oktatás már öt tanteremben folyik, a tanulókat öt tanár tanítja.
1950-ig A település Borsod vármegyéhez tartozik.
Mezőszemere – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Szemerén átmenő közönséges kocsiutat jónak minősítette. Itt kőhídról is tudósít az országleírás.
1870-től a Budapest–Miskolc vasútvonal a településtől nem messze vezetett, saját megállóhelye nem volt, a 3,3 km-re fekvő Szihalom állomást vehették igénybe a lakosok.
Postaállomása 1910 körül létesült. A távbeszélő összeköttetése 1906 és 1910 között készült el.
A településen 1930-ban a Rima-patak háromnyílású hídja vasbetonból épült (ma is üzemel).
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Mezőszemere – Népköltészet, folklór
Balladák:
Mezőszemerén az 1966-ban középiskolás diákok végeztek néprajzi gyűjtést, melynek során összesen 19 ballada került feljegyzésre, sajnos dallam nélkül. A településen ismertek voltak Rózsa Sándor, valamint Bogár Imre betyárok balladái, Fehér László balladája, valamint számos egyéb új stílusú ballada is. / Cséplőgépbe esett lány, Endre báró,… stb./ A gyűjtésben sok tragikus szerelmi témájú népi költemény szerepel, ezek mellett családi tragédiákat, gyilkosságokat énekeltek meg a Mezőszemerén felgyűjtött, ám széles körben elterjedt balladákban. / A hét árva siralma, Kertész Vendel balladája./
A Fehér László / A halálraítélt húga balladatípus/ és a Kéry Margit / Az esküvőre hazatérő kedves típus/ balladák variánsai a legteljesebb szövegváltozatok közé tartoznak.
Bogár Imre balladája
Gyűjtő: Pásztor Margit
Adatközlő: Pásztor Lajosné
1966. augusztus 11.
Esik eső szép csendesen csepereg
Bogár Imre a csárdában kesereg
Csaplárosné bort hozzon az asztalra
Legszebb lányát állítsa ki trázsába.
Édesanyám én a trázsát nem állom
Amoda jön három zsandór lóháton
Bogár Imre nem vette ezt tréfára
Felpattant a Szikra nevű lovára.
Lova lába elvitte őt messzire
Egészen a Bakony erdő szélére
Lova lába megbotlott egy fenyőbe
Itt fogták el Bogár Imrét örökre.
Bogár Imrét kötözik a kocsira
Még azt kérdé, hol van az ő pej lova
Azt felelte rá a csendőr kapitány
Nem ülsz betyár többé a pej paripán.
Haza üzenek az édesanyámnak
Selyem párnát küldjön fejemaljának
De az anyám azt válaszolja vissza
Sírjak annyit, hogy legyen fejem alja.
Hazaüzenek a feleségemnek,
Gondját viselje gyermekeimnek
Se juhásznak, se csikósnak ne adja
Apja után betyárságra tanítsa.
Rózsa Sándor
Gyűjtő: Pásztor Margit
Adatközlő: Pásztor Lajosné
Idő: 1966. szeptember 6.
Hely: Mezőszemere
A nagy erdő gyászba van
A nagy erdő gyászba van
Rózsa Sándor halva van
Rózsa Sándor halva van.
Még vasárnap délután
Még vasárnap délután
Végig ment a főutcán
Végig ment a főutcán.
Utána szólt az anyja
Utána szólt az anyja
Sándor fiam jöjj vissza
Sándor fiam jöjj vissza.
Édesanyám nem megyek
Édesanyám nem megyek
A kocsmába bemegyek
A kocsmába bemegyek.
Be is ment a kis kocsmába
Be is ment a kis kocsmába.
Rávágott az asztalra
Rávágott az asztalra.
Három csendőr felállott
Három csendőr felállott.
Negyedik rá vágott
Negyedik rá vágott.
Hazament Sándor délben
Hazament Sándor délben
Rézfokos a kezében
Rézfokos a kezében.
Gombos kés a szívében
Gombos kés a szívében
Édesanyám kedvesem
Édesanyám kedvesem
Van- e ingem szennyesen
Van- e ingem szennyesen.
Ha nincs ingem szennyesen
Ha nincs ingem szennyesen
Adok egyet véresen
Adok egyet véresen.
Menjen ki a Tiszára
Menjen ki a Tiszára
Mossa ki ott tisztára
Mossa ki ott tisztára.
A fia halálára
A fia halálára
Édesanyám sírhatsz már
Édesanyám sírhatsz már
Síromra borulhatsz már
Síromra borulhatsz már.
Három kislány fehérben
Három kislány fehérben
Vigyen a temetőbe
Vigyen a temetőbe.
Három kislány pirosban
Tegyen le a síromba.
Tegyen le a síromba.
Ti harangok szóljatok
Ti harangok szóljatok
Ti meg lányok sírjatok
Ti meg lányok sírjatok.
Síromra boruljatok
Síromra boruljatok.
Édesanyám sírhatsz már
Édesanyám sírhatsz már
Síromra borulhatsz már
Síromra borulhatsz már.
Fehér László balladája
Gyűjtő: Pásztor Margit
Adatközlő: Bukta Lajosné
Gyűjtés ideje: 1966. augusztus 22.
Hely: Mezőszemere
Fehér László lovat lopott
A fekete halom alatt
Olyat pattant az ostora
Behallatszott Gönc városba
Gönc város csak rajta rajta
Fehér László el van fogva
Fehér Lászlót el is fogták
Vallatásra szólították
Kérdi tőle a főbíró
Van-e apád, van-e anyád
Nincsen apám, nincsen anyám
Van egy csinos kis hugocskám
Kinek neve Fehér Anna
Bent lakik a király várban
Mikor ezt Anna megtudta
Hogy a bátyja el van fogva
Beszaladt az istállóba
A kocsisnak mindjárt mondta
Fogd be kocsis a lovakat
Rakjál fel rá sok aranyat
Mert most megyünk messze útra
Bátyám szabadítására
Török Miklós tömlöctartó
Hoztam neked sok aranyat
Hoztam neked sok aranyat
Szabadítsd ki a bátyámat
Nem kell nekem az aranyad
Csak egy éjjeli hálásod
Hálj velem egy éjszaka
Szabad lesz bátyád hajnalra
Erre Anna semmit nem szólt
Végig sétált a folyosón
Folyosóról folyosóra
Megy a bátyja ablakára
Fehér László édes bátyám
Ébren vagy-e vagy meghaltál
Ébren vagyok nem aluszok
Mindig rólad gondolkozok.
Hallod-e mit mond a báró?
Háljak vele egy éjszaka
Szabad leszel már hajnalra
Ne hálj avval a disznóval
Akasztófáravalóval
Mert neked szüzességed veszi
Nekem pedig fejem veszi
Éjfél után egy órakor
Mi csörög az udvarodon
Lovam viszik itatásra
Zabla csörög a szájában
Erre Anna semmit nem szól
Végig sétált a folyosón
Folyosóról folyosóra
Megy a börtön ablakára
Fehér László, édes bátyám
Ébren vagy-e vagy meghaltál
Felelik a többi rabok
Ne itt keresd a bátyádat
Zöld erdőben, zöld mezőben
Akasztófa tetejében
Erre Anna semmit nem szólt
Végig sétált a folyosón
Folyosóról folyosóra
Török Miklós ablakára
Átkozásom nem szokásom
Törölköződ lángot hányjon
A kenyered kővé váljon
Tizenhárom esztendőre
Vigyenek a temetőbe.
Népdalok:
A fiatalság számára a fonóházak nem csupán a munkáról szóltak, a téli időszakokban a szórakozás helyszínei is voltak. A lányokat meglátogatták a legények, az ismerkedés, dalolás, játék is helyet kapott, amíg elkészült a házi szövés alapanyaga, a kenderfonál. A legények gyakran énekeltek katonanótákat, a lányok szerelmi témájú népdalokat.
Mezőszemerén Nagy Miklós, és Fajcsák Attila népzenekutatók is gyűjtöttek népdalokat. Ezek lejegyzése az önkéntes gyűjtőkkel szemben szakszerűbb, a dallamokat is leírták. /Fajcsák Attila: Ködellik a Mátra, Nagy Miklós: Szállj el fecskemadár/
Szemerei malom agácfája,
Gólyamadár fészket rakott rája
Oda járnak fürödni a lányok
Gólya madár szégyent ne hozz rájok.
Házunk előtt…
Házunk előtt mennek el a huszárok,
Édesanyám én is közéjük állok,
Én leszek az első század szakaszvezető,
Vígan megy el az a három esztendő.
Háromnapi széna be van pakolva,
Aggy egy csókot kisangyalom az útra,
Csókot nem adhatok én a huszár gyereknek,
Mert a huszár nem igazszívből szeret
Mert ha engem igaz szívből szeretnél,
Magad mellé a nyeregbe ültetnél.
Szemerei torony tetejébe
Szemerei torony tetejébe,
Ül egy madár tiszta feketébe,
Szárnya alatt van annak egy levél,
Mind katona a szemerei legény.
Szemerei halastó, sejhaj halastó,
Beleestem szekerestől, lovastól.
Hát már engem ki húz ki, sej haj ki húz ki,
Gyenge a szeretőm karja nem bír ki.
Néphit:
A mezőszemereiek a 20. század első felében több halottlátóhoz is jártak, akik segítettek a gyász feldolgozásában, igyekeztek az elhunytakkal kapcsolatot teremteni. / Juhász Imréné, Tubi Erzsébet Mezőtárkányban, Dormándon: Kökény Amál./Gazdag hiedelemmonda anyag kapcsolódott a halottkultuszhoz is. A temetés után meghatározott idő múlva mentek halottlátóhoz, aki elmondta, mire van szüksége még az elhunytnak, mi bántja, minek örülne.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Mezőszemere – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1845-ben Hentsch Márton tervezett kántorlakot és hozzá kapcsolódó iskolát. A két szobás lakórészhez egy tanterem kapcsolódott.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1933-ban egy római katolikus elemi népiskola és a hozzá kapcsolódó továbbképző iskola működött. 1939-ben az oktatás öt tanteremben folyt, s az iskolában dolgozó tanárok száma is öt volt.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Az első egyesület a településen a Borsodszemerei Önkéntes Tűzoltó Egylet volt, melyet1909. február 10-én hoztak létre. 1924. december 22-én alakult meg a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. A „FALU” Országos Földmíves Szövetség helyi szervezetét 1928. november 25-én alakították meg. 1930. március 3-án létrehozták a Borsodszemerei Polgári Lövész Egyesületet. 1935. február 3-án Római Katholikus. Dalkör alakult, melynek célja „a magyar dalművészet ápolása, a karéneklés, zenei oktatás és karirodalom fejlesztése s ezen a réven a magyar kultúra és nemzeti eszme előmozdítása” volt. A Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT tagja) 1939. február 12-én jött létre, s 1946-ig működött. 1941. június 24-én kezdte meg tevékenységét az Országos Egészségvédelmi Szövetség Borsodszemerei Fiókszövetsége. 1942. október 18-án megalakult a Borsodszemerei A. C. Leánycsoport (KALÁSZ tagja).
Mezőszemere – Közigazgatási változások
1950. augusztus 15. előtti neve: Borsodszemere (1906–1950), Szemere (1906-ig)
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái: Baglyostanya, Szalmástanya
Járási beosztása:
1909 Borsod vármegye, Egri járás
1909–1950. január 31. Borsod vármegye, Mezőkövesdi járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Mezőszemere – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Eger ostromakor, 1552-ben a település elpusztult, 1594-ig összeírásokban neve nem szerepelt. A töröktől való visszafoglaló háború időszakában lakói ismét elmenekültek. A 18. században benépesült falu többször birtokost cserélt. Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően az úrbéri birtok és legelő elkülönözése ügyében 1858-ban történt megállapodás, mely szerint minden egész telekhez 10 kishold legelőt adtak. 1858-ban a jobbágyszántó 695 katasztrális hold volt, s csaknem ugyanennyit tett ki a majorsági szántóterület, mely 636 katasztrális hold volt.
A település határának, melynek nagysága számottevően nem változott meg, művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 2500 | 1260 | 523 | 606 | |||||
| 1897 | 2466 | 1720 | 66 | 127 | – | 442 | 4 | – | 107 |
| 1935 | 2520 | 1898 | 111 | 88 | – | 297 | 1 | – | 125 |
A gazdaságok száma 1897-ben 257, 1935-ben 528 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh területű birtokból egy volt, s ugyancsak egy-egy birtokot számláltak 100–200 kh, 50–100 kh és 20–50 kh nagyságú birtokokból. 10–20 kh területű birtoka 14 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 72 volt, 1–5 kh között területe 281 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 157, közülük 73 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a 19. század végéig megfelelő legelőterület és rét állt rendelkezésre. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt, és a lakosság húsellátását is szolgálta. Az állatállomány nagysága 1897 és 1939 között a következő:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1935 |
1939 |
| Szarvasmarha |
507 |
309 |
498 |
| Ló |
314 |
? |
218 |
| Sertés |
981 |
400 |
229 |
| Juh |
1 |
– |
|
| Baromfi |
2613 |
|
|
| Méhcsaládok |
49 |
|
|
A korai ipari vállalkozások közül téglaégető működésére van adat. Az 1760 körül keletkezett és 1886-ig fennálló téglaház a Rima mellett a község északnyugati részén helyezkedett el. Az itt készített téglákat a templom és a kastély építéséhez használták. Fáy László létesítette, majd az Orczy, később a Mocsáry család működtette.
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1939-ben 7 iparral foglalkozó él a településen, mesterségek szerint 1 kovács, 2 cipész, 3 kőműves és 1 gépész. 1927-től működött a Brüll Lajos alapította szikvízüzem, és két darálómalom is volt a faluban.
A helyi kereskedelmi forgalom képviselőije volt 2 italmérő és 2 kereskedő. Az 1900-ban megalakult Borsodszemerei Hangya Szövetkezet is működtetett helyi üzletet. A község lakói piacra Szihalomra és Mezőtárkányba jártak.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Mezőszemere – Földrajzi környezet
A falu Heves megye keleti határán, a Borsodi-mezőségben fekvő település. Területe délnek lejtő hordalékkúp-síkság. A tengerszint feletti magasság a 110 m-t nem haladja meg.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz. A csapadék évi összege 560-590 mm, középhőmérséklet 9,8-9,9°C, az évi napsütéses órák száma 1900-1950 között alakul. Leggyakrabban északkeleti, délnyugati vagy déli szél fúj.
Gyér lefolyású, vízhiányos vidék, vizei a Rima- az Ostoros-patak és a Csere-árok. Talajvizet 2-4 m mélységben lehet találni, artézi kútjainak hozama ingadozó.
A természetes növényzet leginkább lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete csekély. Állatai kisvadak és madárfajok.
Talaja réti szolonyec.
Borsodi-mezőség
A kistáj Heves- és Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén van. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 3 fekszik a Borsodi-mezőségben.
A terület tengerszint feletti magassága 90 és 153 m közötti. A Bükkből érkező patakok enyhén dél felé lejtő hordalékkúp-síksága. É-i pereme alacsony domblábi hátakból, lejtőkből áll, középső része hullámos síkság, déli része sík vidék.
A Borsodi-mezőség a Tiszai-Alföld nagytájhoz tartozó Északi-Alföldi hordalékkúp-síkság és a Közép–Tisza vidékhez tartozó Borsodi-ártér egyes területeit foglalja magában, ezért felszín-alaktanilag kétarcú.
A Borsodi-mezőség, másként Borsodi-síknak is nevezett terület felépítésében főként a Bükkből lefutó patakok játszottak szerepet, ezek két fő hordalékkúpot alakítottak ki. A Gelej térségében megtalálható hordalékkúp kialakulásában a Csincse, a Lator-, és a Kácsi-víz játszott szerepet, egyes részeken fúrások segítségével kimutatták, hogy korábban a Sajó és a Hernád is lerakta itt üledékeit. A Szentistván környékén lévő hordalékkúpot a Hór-, Vér-, Novaji- és Ostoros patak hozták létre.
A hordalékkúpok homokos, lapos hátainak legszembetűnőbb felszínformái az elhagyott patakmedrek, melyek viszonylag párhuzamosan helyezkednek el. Ezekben az elhagyott folyómedrekben gyakran mocsári növényzet telepedett meg, ősi fajokkal.
A homokhátak közti laposok legjellemzőbb felszínformái a zsombékok. Kialakulásuk oka a vízzel való borítottság évszakos változása. Tavasszal, mikor a terület vízzel borított, a zsombék folyamatosan növekszik az elhalt növényi maradványokból. Őszre a víz eltűnik és elkülönülő oszlopos formákat hagy maga után.
A Borsodi-mezőség résztája a Borsodi-ártér, melynek kialakulásában nagyrészt a Tisza, kisebb részt a bükki patakok játszottak szerepet. A Tisza oldalazó eróziója először elegyengette a tájat, majd később holocén üledékeivel, lösziszappal és agyaggal töltötte fel, helyenként ezekre települtek az északról érkező kisebb patakok hordalékai.
A térség 1939-ig volt a Tisza ártere, ma azonban ezek a területek csak rövid ideig és kis mértékben vannak víz alatt, és az árvizek csak szétszakadozva járják be a térszínt. Ezt a különböző nagyságú, mozaikosan elhelyezkedő szikesek bizonyítják.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Mezőszemere – Népviselet
Női viselet a 20. század első felében
Az első világháború előtt a kislányok haját általában négy ágba fonták, kettőt-kettőt összekötöttek. Az iskolások már csak három ágba font hajat viseltek: kettőt előre, egyet hátul középre fontak, amit foncsiknak neveztek. A hajba belefonták a szalagot, amit a végén összekötöttek. A lányok a fejükön különböző színű bársonyt hordtak. A fiatalasszonyok az esküvő utáni első vasárnap fehér slingelt kendőt viseltek a templomban. Az asszonyok az első világháborúig főkötőt viseltek a kendő alatt.
A lányok ingvállat hordtak, ujjának végét kisligolták, szatyinggal összehúzva feltolták, esetleg még vendég fodrot is kötöttek rá, hogy díszesebb legyen. Az ingvállhoz selyempruszlik illett, melynek aljára keskeny fodrot varrtak, ez volt a farka. A selyem, kázsmír ráncolt bőszoknyákhoz elütő színű kötényt kötöttek. A hétköznapi ruhák alját piros pusztával-, piros kartonanyaggal szegték fel, ami fölé 2-3 sor kacskaringót varrtak. A felsőszoknya alatt 6 fehér alsószoknyájuk volt, ezek száma az 1930-as évekre 2-re csökkent. Tavasszal szálikát, reklyit viseltek- hosszú ujjú blúzféleségeket. Télen a vattás rekli, vagy ködmön került az ingváll, szálika fölé. A színes rojtos vállkendőket nagy lapos ráncokba szedve viselték. Télen vastag berliner kendő melegítette a hátukat. Ünnepre többsoros galárist kötöttek a nyakukba.
Mezőszemerén a módos családok körében divat volt a bársonyból készített színes női papucs. Csizmát a gyerekek először akkor kaptak, mikor iskolába mentek. Az 1930-as években már cipőt hordtak a lányok, a magas szárú cúgos cipő volt a divat. Mezőszemerén a rikító színű patentharisnyákat szerették, legtöbbször a fehér, világoskék, sárga színeket.
Pásztor Lajos és neje egy 1910 körüli fényképfelvételen. (A Dobó István Vármúzeum Néprajzi adattárából)
Férfi viselet
1910 körül a férfiak még hosszú hajat viseltek kibontva, simára fésülve. Fejfedőt minden férfi hordott: nyáron kalapot, mezőgazdasági munkákhoz szalmakalapot, télen kucsmát.
A 20. század első felében a férfi ingek vászonból készültek, gombos mellrésszel, állógallérral, lobogós ujjal. Az inghez posztómellényt viseltek. A lobogós ujjú inghez 4 szélből varrt vászon bő gatya illett. Mezőszemerén a férfiak kötényt csak a munkában viselték.
Egykor a téli férfiviselet jellegzetes darabja volt a suba, a bunda, és a ködmön.
Hímzés
Mezőszemere népi hímzéskultúrája Szihalommal mutat rokonságot. A 19. század végén a textileket lyukhímzéssel, slingeléssel díszítették. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. század elején jött divatba. Az ágynemű gyolcsból készült, slingelt betéttel. Gyolcsból varrták a slingelt női ingvállakat, kötényeket is. A slingelés mintáit helyi íróasszonyok rajzolták elő, jó erősen kihúzták feketével, erre helyezték a gyolcsot, amire az áttetsző motívumokat átrajzolták. A mezőszemerei íróasszonyokhoz, varróasszonyokhoz jártak Szihalomról, és Mezőkövesdről is előrajzoltatni a mintákat, illetve ágyneműt slingoltatni. A matyó hímzés nagy hatással volt az itteni hímzések színvilágára. Ehhez hozzájárult az is, hogy a matyóhímzéssel foglalkozó kereskedők ide hordták kivarratni termékeiket.
A fehér slingolt kendőket csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki, erősen kikeményítették.
Mezőszemere – Népi építészet
Mezőszemerén a 20. század első feléig általános a háromsejtű szabadkéményes, boglyakemencés lakóház. Az ágasfás-szelemenes szerkezetet hamar leváltotta a szarufás-torokgerendás tetőszerkezet. Ismert volt a matyó üstökös házhoz hasonló épülettípus.
Az 1920-as évekig mestergerendás házakat építettek, melyekben megtalálható volt a boglyakemence sarkára támaszkodó középoszlop „ágas” néven.
A falak elsősorban vályogból épültek, 1928 után követ, 1950 után téglát is alkalmaztak, elsősorban az alapozásra. A hagyományos tetőfedő anyag a nád és a zsúpszalma volt, a 19. század végén néhány terméskő palával és zsindellyel fedett ház is épült.
A hagyomány szerint az Özvegy közben körte alakú gabonásvermek voltak.
Mezőszemere – Településnéprajz
Mezőszemere eredetileg az Alföldön jellemző kétbeltelkes települések közé tartozott. A falu központja a templomtól északra Felvégnek, délre Alvégnek nevezett főutca, és az ide torkolló utcák Ebben a körzetben voltak a lakótelkek, az istállós kertek pedig a falu szélein. 1920 után a település északnyugat felé terjeszkedett, 1945 után pedig a régi istállós kertek területén. A telkek nagy része táblatelek, táblás elrendezéssel.
Mezőszemere – Vallás, felekezetek
Temploma volt már a középkorban, de azt a 18. század közepén lebontották. 1766-ban Fáy László földesúr új templomot építtetett Sarlós Boldogasszony tiszteletére.
Az egri püspökség alsó-borsodi esperességében Szihalom filiája volt. 1767-ben 663 volt a római katolikusok száma. 1785-ben 899 római katolikus élt a faluban. 1788-tól helyi lelkészséget kapott, majd 1808-tól önálló plébániai rangot kapott. 1862 és 1935 között leányegyháza volt Egerfarmos.
Az 1930. évi népszámlálás alapján a vallás szerinti megoszlás: 2223 római katolikus, 5 református, 12 izraelita volt.
Mezőszemere – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1771-ben 51 telkes jobbágy és 18 házas zsellér, 1858-ban 76 telkes jobbágy, 57 házas zsellér és 9 majorsági zsellér lakott a faluban.
A II. József-féle népszámlálás adatai: 88 ház, 131 háztartás, 736 fő. 1869-ben 1116 volt a lakosok száma.
Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint 550 bel-, 1 külterületi házból álló község lélekszáma 2240 fő volt (1130 férfi, 1110 nő).
Mezőszemere – Birtoklástörténet
1286-ban szemerei Tamás fia, Urus örökölt szemerei birtokrészét eladta a lövői Marcellus mesternek. 1323-ban lövei Marcellus fia, Leusták Szemere nevű birtokát az egri káptalanra hagyta. 1435-ben a Liptai családot iktatták be Szemere birtokába. Ennek a családnak a birtokában maradt a falu a 15. és 16. század folyamán is, s nem egyszer szemereinek nevezte magát.
1552-ben elpusztult a falu, s pár évtizedig úgy is maradt. 1580-ban Rudolf király Mocsáry Györgynek és Gergelynek adományozta, de a Liptay család megakadályozta a birtokba iktatást. Végül az 1600-as évek végén sikerült a két családnak megegyeznie fele-fele arányban.
1759-ben Mocsáry Sámuel és Pál eladták Fáy Lászlónak, de a Mocsáryak másik ága 1771-ben perrel visszaszerezte. 1776-ban a falu felét Mocsáryék elzálogosították 32 évre báró Orczy Lőrincnek. Végül csak 1814re sikerült teljesen visszaváltaniuk, ekkor lett újra a Mocsáryaké az egész falu.
1897-ben a legnagyobb birtokosok:
Mocsáry Miklós, Sajossi József 1704 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Borsodszemere község úrbéresei 145 k.h.
Mocsáry Miklós 1190 k.h.
Mocsáry Miklós 1190 k.h.
1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Borsodszemere Legeltetési Társulata 146 k.h.
Mocsáry Miklós örökösei 952 k.h.
Mocsáry Miklós örökösei 952 k.h.
Mezőszemere – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu elnevezése a magyar Zemer(e), Zemera személynévből származik, jelentése ’kis termetű’ (vö. a török ’rontó, pusztító’ szóval). A falu 13. századi első írásos említése előtt már létezhetett. A Mező– előtagot a 20 század második felében kapta.
Határába Csépes nevű elpusztult település benyúlt.
Mezőszemere – Címer, pecsét
A falu pecsétje 1725-ben két leveles ág között egy kardot tartó kar, felette a felirat: Szemere 1725.
Mezőszemere pecsétje
A település mai címere ovális kék pajzs mezejében két arany leveles ág között egy arany kardot tartó kar és 1725 évszám.
Mezőszemere címere
Mezőszemere – Első írásos, okleveles említés
1261: Scemere