Kompolt – Művészettörténet
RÓMAI KATOLIKUS TEMPLOM
Titulusa: Kisboldogasszony
neoromantikus
1858
Műemléki védettség alatt nem áll
Deák Ferenc utca
Tervezője: Szvoboda Antal
Főoltárkép: Than Mór, 1858
Orgona: Ludwig Mooser
Kompolt az Aba-nemzetség birtoka volt. A községet az első írásos források 1272 óta Kompolt néven említik. IV. László király 1280-ban itt bencés monostor építését engedélyezte, melyet Szűz Máriáról neveztek el. A Hazai Okmánytárból tudjuk, hogy 1340-től vármegyei törvénykezési színhely. Nagy Lajos király 1347-ben a Kompolton átutazó kereskedőket az apátságnak járó vám fizetésére kötelezte, ugyan ezt a rendeletét megismételte 1367-ben, mely oklevelet László nádor 1372-ben, Bebek Detre nádor 1399-ben megismételt. 1409-ben Damján kompolti apát kijelentése szerint a kompolti adók az apátságot illették. Rómer Flóris jegyzeteiben olvasható: „Kompolt helység táján van-e a régi apátságnak, melynek címe »Nata Regina Angelorum de Kompolt« nyoma? E kérdésre felel Czinár a Monaster II. kötet 233-ik lapján, állítván Érdy János bizonysága után, hogy a kompolthi monostor a Tarna partján emelkedett, de hogy Grassalkovich Antal gróf 1750-ben ugyanazon a helyen, melyen az apátság romjait találta, kastélyt épített és abban kápolnát is alkalmazott.” (Rómer hagyaték. XVII. cs. 50/d irat. Orsz. Műemlék Felügyelőség könyvtára). Ezt említi egy kamarai irat is, amely szerint a Szűz Mária bencés apátság romjain épült 1750-ben a Grassalkovich-kastély [OL Cam. 31-5.]. Mivel a török-dúlás idején a község többször is elnéptelenedett, az egész falu, így a templom és a bencés monostor (1552) is elpusztult. A rommá vált kolostor követit a kápolnai templom építéséhez elhordták, de a templom (pusztatemplom) köveit Telekessy István egri püspök parancsára – „mer az más földin vagyon” – a püspökség jobbágyai békén hagyták [EÉrsGazdL. lib. 32.p.205.,238.].
Az 1696. évi plébániai összeírás Kompolt templomát nem említette [EÉrsEgyhL. archvet. no. 934.]. 1720-ban az Angyalok királynéja tiszteletére szentelt temploma van. 1732-ben Kápolna fíliája. A cassa parochorum szerint (1733-37) hiába, hogy a hívek összefogásával az elmúlt évben javításokat végeztek rajta, a romos templom egészének a kijavítása lenne szükséges. Felszerelése egyáltalán nincsen, így szükség lenne misekönyvre, a kehelyre, cibóriumra, Úrmutatóra, és miseruhákra [MDK.H.p.52.FF.f.689]. Az 1764-es vizsgálat sem fest jobb képet, csak megerősíti az előző források adatait: „Volt itt egy templomnak szentélye, de összeomlott, telkét és a templomrész köveit Grassalkovich majorházává építették át. A templomfelszerelés kevés. A temetőt is a majorsághoz csatolták.” [EÉrsEgyhL canvis.]
1749. szeptember 2-án Barkóczy Ferenc egri püspök engedélyt adott Belágh Ádám debreceni plébánosnak, hogy a kompolti templom alapkövét elhelyezze [Esztergom, Prímási levéltár. A.E.V.no.2101/11. NB. – Barkóczy, Protocollum Episcopatus Agriensis. IV. köt. 101.]. 1767-ben a canonica visitatió szerint a templomot Grassalkovich Antal kőből építtette 1752-ben, de a harangok torony hiányában ácsolaton álltak. 1810-ben azt olvashatjuk, hogy a kompolti kápolna a kastélyhoz kapcsolódik, a falun kívül, egy dombon áll. Karzata falazott, sekrestyéje boltozott. A haranglábban három harang van, de összeomlás fenyegeti. Az Angyalok királynéja tiszteletére van szentelve. Egy oltára van Mária-képpel. Szószéke és a tabernákuluma fából van [EÉrsEgyhL. canvis.]. 1840-ben még mindig Kápolna fíliája, a majorházhoz kapcsolódik, tornya nincsen, de a harangláb kőből épült [EÉrsEgyhL. Középhevesi esp. ker.lét.jkv].
Ezt a templomot lebontották. Helyére 1858-ban neoromantikus templom épült.
A kápolnai plébános új templom építését kérte Bartakovics Béla egri érsektől. Ő 250 lovaskocsi követ ajándékozott a demjéni kőbányából, mellyel egy időben, 1855. november 30-i keltezéssel egy levelet is írt a kompolti földesúrnak, gróf Károlyi Györgynek, hogy segítse az építkezést. Ő azonban csak akkor volt hajlandó segíteni, ha a templom nem a kastélydombra épül, ez ugyanis a kastélyból való kilátást zavarta. A helybéliek ragaszkodtak a helyhez, s annak ellenére, hogy Károlyi egy vasat sem adott, a templom mégis felépült a kastélydombon a hívek segítségével. Tervezője Szvoboda Antal gyöngyösi építész volt. A templomot 1858. szeptember 8-án szentelték fel Kisboldogasszony tiszteletére.
A templom későklasszicista főoltárának (1858) sztipeszén két térdelő angyal őrzi a Tabernákulumot. Aranyozott ajtaján feszület. Retabulumát két, urnaszerű vázával koronázott márványozott oszlop fogja közre. Párkányán szalagos-füzéres keretben Mária monogram, a mennyezetig emelkedő oromzatát sugaras Szentlélekgalamb díszíti. A főoltárképet Than Mór, híres magyar festő festette 1858-ban Rómában. Íves záródású, gyöngysordíszes keretbe foglalt olajfestmény Szűz Mária születését ábrázolja. A kép bal oldali nőalakja – Szent Anna – ölében tartja a gyermeket. Robosztus alakját a kép jobb oldalán egy kék és egy vörös ruhás, a szülésnél, mosdatásnál segédkező (lavórba kancsóból vizet öntenek) nő figurája egyensúlyozza ki. Mögöttük az őszszakállú Joachim áll, aki hálát adva a gyermekáldásért, tekintetét az ég felé emeli. Fent az eseményt vigyázó két felnőtt angyal lebeg kavargó drapériák között. A képet a művész nem megrendelésre festette: Pesten volt kiállítása a kompolti templom felépültekor. Kompoltról egyszerű paraszt emberek utaztak fel Pestre, hogy képet vegyenek a templomukba. A kiállításon megtetszett nekik ezt a kép, de közölték velük, hogy ez olyan drága, hogy ők ezt úgysem tudják kifizetni. Erre ők azt válaszolták, hogy vegyék úgy, hogy a kép el van adva, majd három hónap múlva visszajönnek és készpénzzel kifizetik. Az ígért időben vissza is mentek és kifizették. A pénz – a legenda szerint – a faluban megtermelt és értékesített dohányból származott.
A templom mellékoltárképe Szent Vendelt, a juhászok védőszentjét ábrázolja. A jobb oldali naturalisztikus megjelenésű színezett mellékoltár 1860 körül készült. Szintén 19. századi a színezett s részben aranyozott fából készült Fájdalmas Krisztus szobor. A kínzások közepette éppen megpihenő Megváltóra már ráadták piros „királyi” köpönyegét, a fejére nyomták töviskoronáját s kezébe adták a (mártíromság) pálmaágát. Töviskoronáját aranyozott sugarak díszítik. A templom különösen szép, áhítatot keltő darabja a faragott feszület. Karéjos szárnyvégződésű nagyméretű fakeresztre ember nagyságú korpusz van felfüggesztve. Lábánál egy polcon két – jóval kisebb –dekoratív szobor áll: Szent János jobbról, Szűz Mária balról. A szószék és a keresztelőkút stílusban igazodik a főoltár klasszikus, kimért megjelenéséhez.
A templom orgonáját Ludwig Mooser építette. Ma is eredeti állapotában csodálhatjuk meg.
A templom Kisasszony napi búcsúját szeptember 8-án, a Szent Vendel napi fogadalmi búcsút október 20-án ünneplik.
NEPOMUKI SZENT JÁNOS SZOBOR
kőszobor
1879
Műemléki védelem alatt nem áll
A templom előtt lépcsős kőpilléren áll. Kezében kereszt, ujját, mint a gyónási titok megőrzője, szájára teszi. Felirata:
ISTEN DICSŐSÉGÉRE
NEPOM. SZ. JÁNOS
TISZTELETERE EMELTE
NSGS FT. POLÁNYI
GYENES JÓZSEF
E.M. KANONOK
1879
GRASSALKOVICH–KÁROLYI KASTÉLY
barokk
1750 körül
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2176
Fleischmann u. 4.
Építtette: Grassalkovich I. Antal
Ma: Károly Róbert Főiskola, Gyöngyös, Fleischmann Rudolf Kutatóintézet, Mezőgazdasági Kísérleti Intézet
http://frki.5mp.eu/web.php?a=frki&o=nZpLCJztzd; http://honlap.karolyrobert.hu/hu/node/304
A templom mögötti emelkedőn, fák között áll a kastély, mely az egykor itt lévő középkori bencés apátság helyén illetve az apátság pincerészeinek felhasználásával épült a 18. század közepén. Az ekkor megkezdett építkezés teljes egészében csak a század végén fejeződött be. A kastély építtetője Grassalkovich I. Antal kamaraelnök volt. Az épületet a 19. század elején bővítették, majd a 20. század elején ismét nagyobb átalakításokat végeztek rajta. A kastély egytraktusos, oldalfolyosós, a középrizalit kéttraktusos. Főépülete egyemeletes, utcai épületrésze földszintes, kontyolt nyeregtetős. Homlokzatát faltükrökben elhelyezett könyöklőpárkányos, szalagkeretes-bojtdíszes, zárókődíszes ablakok tagolják. A sátortetővel fedett középrizalit emeleti szintjén három füles, kőkeretes ablak nyílik. Az épület sátortetején pala fedés. Keleti homlokzata előtt öntöttvas oszlopokra támaszkodó, nyugati homlokzatán faszerkezetű, beüvegezett tornác áll. A díszteremhez kétkarú, orsótér nélküli lépcső vezet, 19. század végi öntöttvas, bábos korláttal. A középrizalit földszinti belső terét nagy, fiókos dongaboltozattal fedték, az emeleti részen teknő- és tükörboltozatok vannak.
Az épület pincéje a kastély keleti homlokzata előtt álló lapostetős borházból közelíthető meg. Az épület alá benyúló pince az egykori kompolti bencés apátság pincerendszere volt. Falazata vállmagasságig középkori kváderfal, mellyen barokk kori téglából rakott dongaboltozat ül. Az udvar déli oldalán lévő egyemeletes, nyeregtetővel fedett magtár (1770 körül) részben barokk kori, két lapított íves és záróköves kőkeretes ajtaja, kétoldalt hasonlóan kialakított ablakok ebből a korszakból valók. Emeletén 13 db szalagkeretes, egyszerű, fekvő ablaka van. Belső tere hárommenetes, amelyet pilléreken nyugvó csehsüveg-boltozatok osztanak meg. A bejárati szakasz hevederei toszkán oszlopokra támaszkodnak. Az északi oldalon egy földszintes cselédház tartozik az épületegyütteshez.
1993-ban felújították, tetőterét beépítették (Hoór Kálmán terve alapján). 1998-ban hatósági kötelezés született a kastély szakértői vizsgálatának elvégzésére, a boltozat dúcolására, mert a lépcsőházi tér boltozata megrepedt, életveszélyessé vált.
A háború óta Mezőgazdasági Kísérleti Intézet működik benne.
Kompolt – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Kompolt – Hadtörténet
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török-kor
A török dúlás elején, 1549-ben a falu lakatlanná vált. 1552-ben a bencés monostor és a templom is elpusztult. Kompolt 1570-1750 között néptelen volt.
Rákóczi-szabadságharc
Miután a település 1570-1750 között néptelen volt, így Rákóczi szabadságharc idején települési esemény itt nem volt.
1848-49-es forradalom és szabadságharc
A forradalom kezdetén Kossuth Lajos hívó szavára (a hagyomány szerint) Schmidt Ferdinánd elhatározta, hogy egy nemzetőr szakaszt saját maga fog toborozni és felszerelni. Huszonnégy embert indított útnak, akik a nemzetőrök gyülekező helyére vonultak és harcra jelentkeztek.
Borus József: Dembinszki fővezérsége és a kápolnai csata c. könyvében a következőket írja a kompolti Károlyi kastélynál lezajlott „kompolti csatáról”: Február 17-én Klapka megtudta, hogy az ellenséges dandár egyik előretolt vértesosztálya Kompolton a Károlyi kastélyban állomásozik. Az ezredes támadásra adott parancsot, s ennek folytán Dessewffy ezredes február 18-án hajnalban négy század huszárral váratlanul meglepte és negyedórás harcban szétugrasztotta az ellenséget. Klapka Kossuthnak küldött jelentése szerint az ellenség 50 halottat és harmincöt foglyot, továbbá fegyvert, felszerelést és lovakat hagyott hátra.
1849. február 25-én a magyar honvédsereg Répásy-hadtestének Kisfaludy-dandára Sekulits István alezredes vezetésével Kompolt község előtt foglalt állást.
Február 27-én Dembinski fővezér a Kápolnát reggel 8 óra tájban ért nagy erejű támadás kivédésére a Kompoltnál állómásozó Aulich-hadosztályból volt kénytelen erőket elvonni. Aulich a fővezéri parancs értelmében meg is indult Kápolna irányába, oldaltámadástól félve végül mégsem kapcsolódott be a támadásba.
|
Az I. világháború kiskörei hősi katonái
|
||
| Barta István | Molnár György | Schulcz Jakab |
| Bódi Ferenc | Molnár József | Sebők István |
| Bódi László | Nagy András | Sebők József |
| Bodor Ignác | Nagy Ferenc | Simon István |
| Bozó Bálint | Nagy István | Simon Orbán |
| Bozsó István | Nagy János | Sipos Dezső |
| Burai Ferenc | Nagy Lajos | Sipos József |
| Czank János | Nagy Z. András | Sipos József |
| Czank József | Nagyidai János | Sipos Zs. József |
| Cseh István | Németh József | Sipos Zsigmond |
| Cseh József | Novotni Lajos | Sőtér József |
| Csernei József | Oláh Béla | Sürü Mihály |
| Csutor István | Oláh Ferenc | Szabó János |
| Csutor Zsigmond | Oláh Ferenc | Szántó Bálint |
| Domán István | Oláh Imre | Szántó Károly |
| Erős Pál | Oláh István | Szántó Károly |
| Fehér János | Oláh István | Szántó Sámuel |
| Fehér János | Oláh József | Szlovencsák Gyula |
| Fejes Ferenc | Oláh Sándor | Szöllösi Pál |
| Gál Imre | Páldi Jeremiás | Sztrehó András |
| Gál János | Pataki Sándor | Tolnai Ferenc |
| Gyetvai József | Patkó András | Tolnai Ferenc |
| Himer János | Patkó Bálint | Tolnai István |
| Horváth István | Patkó Benjamin | Tolnai János |
| Horváth János | Patkó Ferenc | Tolnai Kálmán |
| Horváth József | Patkó Gusztáv | Tolnai Károly |
| Horváth Orbán | Patkó István | Tomán Lajos |
| Horváth Sándor | Patkó István | Tóth András |
| Juhász Ferenc | Patkó János | Tóth István |
| Juhász János | Patkó Mihály | Tóth István |
| Juhász József | Patkó Miklós | Török Lajos |
| Juhász Károly | Patkó R. János | Turcsák József |
| Kalicz Zsigmond | Patkó Sándor | Turcsák József |
| Kálmán Sándor | Pelyhe József | Várkonyi János |
| Keleti Zoltán | Penti Ferenc | Vécsi Sándor |
| Kónya József | Petrik Pál | Veidner Antal |
| Kovács Imre | Pócs Ferenc | Vereb Menyhért |
| Krupa István | Pruzsinszki Ignác | Vincze András |
| Lestár Károly | Pruzsinszki Pál | Vizkeleti Albert |
| Magyar Ferenc | Pusoma Béla | Vizkeleti István |
| Magyar Károly | Pusoma Sándor | Vona János |
| Máté István | Rózsa Lajos | Zsólyomi János |
|
A II. világháború kiskörei áldozatai
|
||
| Agócs János | Lólé Tivadar | Puzsoma Albert |
| Árvai János | Magyar Béla | Puzsoma Kálmán |
| Bagi Géza | Magyar Illés | Puzsoma Tivadar |
| Balyi József | Magyar István | Rab László |
| Bártfai István | Maka Lajos | Réti István |
| Berecz István | Marsi Illés | Réti János |
| Berencsi Pál | Mezei László | Sas Orbán |
| Bessenyei Béla | Molnár István | Schwartz Istvánné |
| Birk Péter | Molnár Lajos | Schwartz Sándor |
| Bódi István | Nagy Ignác | Sehlésinger Ibolya |
| Bódi János | Nagy Ignácné | Sehlésinger Lenke |
| Bódi Károly | Nagy István | Sehlésinger Margit |
| Bódi Pál | Nagy Mihály | Sehlésinger Salamonné |
| Bódi Sándor | Nagy Orbán | Sehlésinger Sándor |
| Braun Mariellé | Nagy Pál | Simon József |
| Csikós István | Nagy Sándor | Sipos János |
| Gál János | Németh András | Sipos János |
| Godó Rudolf | Németh Ferenc | Stein Efraim Frigyes |
| Göd János | Németh József | Stein Frigyesné |
| Grósz Anna | Németh Károly | Steniner Andorné |
| Grósz Dezsőné | Oláh András | Szabó Kálmán |
| Horváth János | Páldi András | Szántó Károly |
| Horváth József | Páldi Béla | Tolnai Boldizsár |
| Horváth Károly | Pap László | Tolnai István |
| Horváth Márk | Patkó András | Tolnai Sándor |
| Horváth Vince | Patkó András | Tóth Ferenc |
| Ipacs József | Patkó András | Tóth István |
| Karnok Sándor | Patkó András | Tóth Zsigmond |
| Klein Ferenc | Patkó János | Varga Benjamin |
| Klein Ferencné | Patkó Sándor | Vereb András |
| Klein Simonné | Pócs Emil | Vereb András |
| Klein Zoltán | Pócs Jenő | Vincze András |
| Kovács István | Pócs József | Vincze András |
| Lólé Márton | Pócs József vitéz | Vincze János |
Kompolt – Népszokások (jeles napok)
Májfaállítás. májusi kosár
Május első szombatján fűz, jegenye, vagy nyárfa gallyakat használtak a máfaállításhoz a bandákba verődött fiúk. A lányok két éves koruktól 18-20 éves korukig kaptak májfát. A fiúk is, már ha tudtak a kezükbe baltát fogni, májfát állítottak. A kislányok a rokonságbeli fiúktól kapták, esetükben ez nem szerelmi ajándék volt, hanem a tavaszi zöld ág faluba vitele volt a lényeg. Egy lány akár több májfát is kaphatott.
A kisfiúk a következő szavakkal adták át a májfát:
„Kelj fel Mari, itt a májfa, jó éjszakát, vigyázz rája!”
Vagy: „Szép kislány, itt a májfa
Jó éjszakát, vigyázz rája!”
A válasz: „Májusi fát elfogadom,
Fáradtságát megköszönöm!”
Szalagokat kértek, feldíszítették, majd fölállították a fát. A nagy legények este titokban vitték a májfát, névjegyükkel megjelölték, hogy be tudták azonosítani az ajándékvivőt. Reggel döntötte el a nagylány és családja, hogy elfogadják-e. Ha elfogadták, színes papírszalagokkal, kendőkkel díszítették fel, bort kötöttek rá, ha nem, kidöntötték. A fa felállítása után a legény megjelent a háznál, és ajándékot kapott.
Májusi kosár
A 20. század első felében szokás volt májusi kosarat vinni, ami komolyabb szándékot jelzett. A legény maga fonta, virágokat helyeztek bele, és a következő köszöntő kíséretében adta át:
„ Májusi kosarat viszek a babámnak,
Örül neki, mint madár a tavasznak.”
A kosár átadásakor a legény anyja megkérte a lány kezét.
(Az adatokat a német eredetű lakosság körében gyűjtötte Bakó Ferenc)
Kompolt – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2002. május 8-án földrengés.
Kompolt – Mesterségek
A 18. század közepétől található írásos anyag a faluban élő iparosok tevékenységéről. 1754-ben Grassalkovich Atntal gróf német jobbágycsaládokat hozott a faluba, kik között több iparos ember volt: takács, kovács és kalapos.
1936-ban két cipész, két csizmadia, három asztalos, két kőműves, egy ács, három szabó, két kovács folytatott ipari tevékenységet.
Háziipar szintjén csaknem minden háznál fontak és szőttek.
Kompolt legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
Heidrich Márton ácsmester. Újtelep.
Klicskó Viktor kőművesmester. Újtelep, saját ház.
Kovács Pál úri szabó mester. Fő út, saját ház.
Schlág József asztalosmester. Újtelep. 1920-ban alapított műhelyében egy segéddel dolgozott.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Kompolt – Gazdálkodás
A szántógazdálkodás során a következő növényeket termesztették: ősziek közül búza és rozs, a tavaszi gabonából árpa és rozs. Ültettek még burgonyát, dohányt és szőlőt.
A szántóművelésen kívül a rétgazdálkodás volt jellemző.
A földek művelésére és a betakarításra lófogatot és ökörfogatot használtak. A gyümölcsök közül legnagyobb mennyiségben szilvát, almát és diót termeltek.
Egy 1935-ből származó felmérés szerint a legnagyobb arányban sertést tartottak, majd szarvasmarhát, lovat, juhot.
Aratás idején tűzfigyelő és tiltó szolgálat működött. A cséplést négy cséplőgép udvarról-udvarra haladva végezte, mely hat napig tartott.
Kompolton működik az ország legrégibb növénynemesítő intézete, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Fleischmann Rudolf Mezőgazdasági Kutatóintézete. Fleischmann Rudolf 1918-ban érkezett Kompoltra, ahol növénynemesítő telepet létesítetté és a növénynemesítést tudománnyá fejlesztette.
Kompolt – Régészeti áttekintés
Agrártudományi Egyetem Kutató Intézet szérűskert
Az intézet szérűskertjében földmunkák közben melléklet nélküli, koporsós temetkezéseket, három gótikus kelyhet, valamint az azokhoz tartozó kehelytányérokat találtak. (Fodor László ásatása 1987.)
Kistéri tanya
A község határának DNy-i részén, egy földúttól 300-500 m-re É-ra található lelőhelyen több régészeti korszak emlékeit tárták fel: neolit és rézkori telepet, császárkori szarmata telepet és temetőt, valamint késő avar telepet. (Vaday Andrea ásatása 1994.)
Kígyósér
Kompolt és Nagyút községek határán a csatorna DK-i partján, egy kiemelkedésen újkőkori, rézkori, bronzkori, császárkori szarmata, avar és Árpád-kori települések mellett újkőri, késő bronzkori, vaskori és szarmata sírok is napvilágra kerültek. (Domboróczki László ásatása 1994.)
Kistér
Kompolt község belterületétől 3 km DNy-ra a Kál-Nagyút műúttól D-felé egy dűlőúttól 500 m-re É-ra található lelőhelyen bronzkori és avar telepet tártak fel. ( Szabó János József ásatása 1994.)
Tagi-rét II.
A lelőhelyen, amely község DNy-i határában, a Tarna folyótól Ny-ra található rézkori és késő avar telepet tártak fel. (Váradi Adél ásatása 2006.)
Kistéri major III.
A Kompolt DNy-i határában elterülő majorsági föld D-i peremén a Kistérpusztai-majortól D-re, egy régi érmeder által részben körülvett dombon újkőkori, rézkori és szarmata edénytöredékek kerültek elő. (Fodor László ásatása 2005.)
Kompolt – Lakáskultúra
A település lakóházainak hagyományos berendezése nem különbözött a térség népi lakáskultúrájának jellemző jegyeitől. (ld. Bevezető)
Egyedi vonásnak tekinthető, hogy hamar megjelent a padlózott szoba, mely a helyi németség megtelepedésének köszönhető.
Forrás:
NA 220-68. Település, építkezés. Kompolt.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Kompolt – Épített örökség
Kompolt a középkorban két egyházi épülettel is rendelkezett: egy monostorral, illetve ezen kívül egy plébániatemplommal is. A monostort először 1280-ban; a plébániatemplomot csak a pápai tizedjegyzékek idején, az 1330-as években említik; a két épület Árpád-kori eredetéhez nem férhet kétség. Utóbbi plébánosa, István 1333-ban 8, 1334 második felében 5, 1335 első felében 5 garast fizetett a pápai tizedszedőknek. A két egyház külön kézben volt és külön működött egészen 1400-ig, ekkor azonban egy oklevélből arról értesülünk, hogy a Szent Margit tiszteletére szentelt plébániatemplom a bencés monostor kezébe került. Írott forrásaink ezután hallgatnak a két épületről egészen a 18. század elejéig.
A török korban mindkét építmény súlyos pusztításokat szenvedhetett el: 1710-ben ugyanis egy forrás a kompolti pusztatemplomról és pusztakastélyról szól; feltételezések szerint előbbi a romos plébániatemplom lehetett, mely világi kézen; utóbbi pedig az egykori kolostor, mely az egyház tulajdonban volt (arról is van adatunk, hogy a kápolnai templom építéséhez is felhasználják a kolostor köveit!). Utóbbi épület maradványaira építi rá Grassalkovich Antal az 1750-es években itteni kastélyát; majd később ennek kápolnájából alakul ki a település mai temploma – e kápolna építéséhez pedig a plébániatemplom köveit használja fel. Utóbbi templom feltehetően teljes egészében el lett bontva, ma már helye sem ismert.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Kompolt – Kronológia
9-10. század A település alapításának feltételezett időszaka.
13. század Kialakul az az útvonal, amely Kompolt-Eger érintésével a felvidéki városok megközelítését tette lehetővé.
13. század eleje Az Aba nemzetség Kompolti ága megalapította a bencés monostort.
1272 Első írásos, okleveles említés, Kompolth alakban.
14-15. század A Pest felől jövő hadiút áthaladt Kompolton és itt ágazott el Sirok felé. A Heves felől jövő nagyút is itt csatlakozott a pesti úthoz a 14. századig.
1399 Pelsőczi Bebek Detre nádor kötelezi a kereskedőket, hogy áthaladjanak Kompolton, megfizetve az útvámot az apátság számára.
1400 A Szent Margit plébániatemplom a bencés monostor birtokába kerül.
1430 Kiskompolt birtokjoga a királyra háramlik, mivel Solymosi László megtalanúl halálozott el.
1526 A Kompolthy család kihaltával Nagykompolt az Országh család birtokába kerül.
1550-1750 A terület néptelen puszta.
1606 Nyáry Pál veszi birtokba.
1745 Az első német telepesek érkezése Köln környékéről.
1752 Az apátság romjainak helyén kápolnát építtet gróf Grassalkovich Antal.
1754 Gróf Grassalkovich Antal Elzászból származó német családokat telepít be.
1776-1824 Az Orczy család bérleménye.
1781 A község pecsétjén található körirat: Sigillum Kompoltiense.
1783-1785 Az itt haladó országutat az I. katonai felmérés csak kedvező időjárás esetén javasolja minden jármű számára.
1825-1839 A falu Kaán Sámuel és Ullmann Móric bérleménye.
1840-1847 Gróf Károlyi György bérleménye.
1841 A Grassalkovichok magvaszakadtával, gróf Forgách János örökölte.
1847 Gróf Forgách János eladja a területet gróf Károlyi Györgynek.
1848-49 A hagyomány szerint Schmidt Ferdinánd 24 nemzetőrt toborzott és szerelt fel a szabadságharc céljaira.
1849. február 18. Dessewffy ezredes 4 század huszárral egy meglepetésszerű támadás során szétszórja a Károlyi kastélyban állomásozó osztrák vérteseket.
1849. február 27. Az Aulich-hadosztály állomásozik Kompoltnál, innen rendeli Dembinski Kápolnához, de Aulich oldaltámadástól félve nem engedelmeskedik a parancsnak.
19. század közepe A zsúpszalmás tetőfedést felváltja a cserép alkalmazása.
1853 Terv és költségvetés készül a kompolti Tarna-híd módosítására.
1858 Új, a település jelenlegi temploma ekkor épül.
1897 A legnagyobb földbirtokkal a gróf Károlyi-féle hitbizomány rendelkezik.
1925 Postahivatal, távbeszélő-állomás és távírda nyílik.
1931 Megkezdődik a község villamosítása.
1945 nyara Megjavítják a háborús események során megsérült hidakat.
Kompolt – Híres emberek
Dr. Fleischmann Rudolf (1879–1950) európai hírű növénynemesítő. A rumai nemesítő telepen végzett tizenkét évi eredményes munka után Székács Elemér ösztönzésére 1918-ban elvállalta a Magyar Föld Rt-én belül akkor alakított Vetőmagnemesítő és Értékesítő Rt. kompolti növénynemesítő anyatelepének vezetését. Ezzel nemcsak életében, de a magyar növénynemesítés történetében is jelentős korszak kezdődött.
Kompolton tovább folytatta a rozsnak a rumai birtokon elindított nemesítését és a rozs megporzásának irányításával az ún. „Ohio-módszerrel” a külterjes viszonyokat jól tűrő növényt sikerült kinemesítenie. Az „F” rozs a többi rozsfajtánál korábban ért, termésátlaga ugyancsak felülmúlta a többi fajtáét. 1924-ben államilag törzskönyvezett fajta lett, és főleg a Duna-Tisza közötti gyengébb, aszályos területeken vált közkedveltté. Állami elismerésben 1941, 1943, 1947, 1951 években részesült és fajtaelismerését 1970-ig meg is tartotta.
Bár a kalászosok nemesítésében jelentős sikerei voltak, legszívesebben mégis a kukorica nemesítésével foglalkozott. Ifjú korában a sokhasznú növény termésátlagának gyarapításával kezdte nemesítő munkáját, s mintegy fél évszázaddal később e kedvenc növényét kezében tartva érte a váratlan halál. Kortársait megelőzve az 1930-as években elsőként foglalkozott a növény beltenyésztéses heterózisos nemesítésével, amelynek nagyüzemi feltételei hazánkban csak az 50-es években alakultak ki.
Fleischmann három évtizedes kompolti munkássága alatt mintegy húsz növényfajt nemesített eredményesen. Ezek közül három államilag törzskönyvezett, hat államilag elismert és két növényfaj feltételesen elismert fajta lett.
Életútját végig tekintve látható, hogy ifjú nemesítőként elsősorban a terméshozamok növelését tartotta szem előtt. Később már a kísérletbe vont növények beltartalmi tulajdonságainak javítását, ellenálló képességük fokozását tartotta fontosabbnak.
Tudományos tevékenysége elismeréséül 1939-ben a bécsi Mezőgazdasági Főiskola tiszteletbeli doktorrá avatta. 1949-ben, 70 éves korában lett a Kompolti Kísérleti Gazdaság igazgatója. A szerénységéről közismert, sokoldalú tudós élete utolsó pillanatáig bámulatos szorgalommal, akaraterővel dolgozott. 1950. november 14-én Kompolton érte a halál.
Kompolton élt haláláig dr. Fleischmann Rudolf lánya, Fleischmann Mária (1879–2005). Mimike apácanő volt, akinek nyelvtanítási módszere híres és különleges volt.
Kompolt – Közlekedés, infrastruktúra
Egeren át a felvidéki városokba vezető út a 13. században alakult ki, Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó útiránnyal. A bencések apátságot alapítottak itt, melynek fenntartására IV. LÁSZLÓ (1272-90) sóvámot és szárazvámot (útvám) adományozott a bencés monostor fenntartására. Kompolt ez időben a megye főbb piachelyei közé tartozott.
14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út áthaladt a településen, az útról Sirok felé elágazás volt a faluban.
Az ország központjaitól K-re, ÉK-re irányuló fűút/főutak a hegyek lábánál (kikerülve a Tisza feletti időszakosan járhatatlan utakat) haladtak el, Kompoltot is érintve. 14-15. században a Pest felől jövő hadiútról Kompoltnál leágazás volt Sirok felé, mely áthaladt Kápolnán (nem a mai nyomvonalon és nem a mai faluhelyen). A Heves felől jövő nagyút D-ről É-ra szintén Kompolton csatlakozott a K-Ny-i irányú nagyútba, a 14. századig.
A 14. században a Budáról Miskolcra és Kassára vezető főút érintette a települést. Innen indult egy elágazó szakasz, mely Hevesre vezetett. 1399-ben PELSŐCZI BUBEK DETRE nádor meghatározta a kereskedők kötelező útvonalát, azért, hogy a vámot Kompolton az apátságnak fizessék meg. Így a Gyöngyösről Egerbe, vagy Budáról közvetlenül Egerbe tartóknak át kellett haladniuk a falun.
A 18. században nyugat-keleti irányban a megyén áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros irányú volt. Tehát a 18. századra már Kápolna az a település, amelyen a főút keresztülhaladt (Kompolt elvesztette központi egyházi szerepét).
A megyén a 18. század végén nyugat-keleti irányban áthaladó nemzetközi postaországút Hatvannál leágazott, ez az országút azonban Kompoltot is érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magaslatában megközelítette egymást, a két településnek és a két funkciójú útnak kapcsolata volt. Az utat az I. katonai felvétel (Josephinische Aufnahme 1783-85) is országútnak minősíti, a felvételhez tartozó országleírás jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára. Az országleírás ellentmondásos, mert a kompolti utat más esetben jónak jellemzi (feltételezhető, hogy a felvételező tisztek olyan évszakban jártak a környéken, amikor az út valóban jónak volt minősíthető, de fennállhat az is, hogy nem jártak a helyszínen és elmondás alapján minősítették az utat).
1853-ban a kompolti (Tarna) híd kiigazítására költségvetés készült.
A falu a vasúti közlekedésbe Kál–Kápolna vasútállomáson kapcsolódhatott be 1870-től.
A 20. században a Kál–Sirok törvényhatósági út átvezetett a falun, mely a település fő közlekedési útja volt (nem a mai nyomvonalat követte).
Kompolton 1925-ben kezdődött a postahivatal, a távbeszélő és távírda megszervezése.
1931-ben megkezdődött a község villamosítása.
A II. világháborúban a vasúti és közúti híd megsérült, melyeket 1945 nyarára megjavítottak.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Kompolt – Népköltészet, folklór
Helyhez kötődő mondák:
Csösz-árok
A Csörszárkához kötődő néphagyományt, valamint az árok elhelyezkedését Pesty Frigyes a 19. század végén jegyezte le. D-nek fekszik, K-ről Ároktőtől eredve, Ny-nak Árokszállásig csaknem egyenes vonalban húzódik, természetes határ Kompolt, Kaál, Tarna Bod és Zsadány között. A nép szerint valamikor a csehek építették, védelmi helyül a megtámadás ellen. Költött monda szerint Csörsz királyfi, Tisza vidékének birtokosa akarta a Tiszát a Dunával egybekötni, hogy ezen vonalon a Duna mentét bíró Deli kisasszony, szintén királyleány jegyesét, kívánatához képest haza vihesse, ezen szándokát azonban ki nem vihette, mivel Árokszállás alatt a napszámosok agyon ütötték.”
Ennek a mondának az emlékei még a 20. század közepén éltek a helybeliek emlékezetében.
Falucsúfoló:
„Kál, Kompolt, Kápolna
Kerecsenthe vágódna
Deménd úgy megijjedne,
Hoty Szalók Baktára esne.”
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Kompolt – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Kompolton a 18. század utolsó harmadában római katolikus elemi iskola működött, 1770–1775 között Göll (Gyöll, Gől) Antal vezetésével. A tanulók száma 1770-ben 20 fő volt, 1772-ben és 1775-ben 60-60 tanulói létszámot írtak össze, 1774-ben 70 gyerek járt iskolába. A tanító a betelepített német lakosok gyerekeinek német nyelven tanította az írást és olvasást, ugyanakkor – a bejegyzés szerint – oktathatná a latin nyelvet és magyar nyelvet is, ha a szülők iskolába küldenék gyermekeiket.1772 után a tananyag részévé vált hittan is. A tanító javadalmazását a község magára vállalta, évi 10 rajnai forint készpénz és 10 pozsonyi mérő búzát fizettek munkájáért.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1807-ben a településen a község költségén megépült az iskola, mely egy tanteremből és a tanító lakásából állt. 1857-ben a tanulók száma 147, ebből 73 fiú és 74 lány volt. 1868-ban az iskolások száma 235, melybe beszámították a Kisasszonytelke (Kisasszonytér) iskoláskorú gyerekeit is, akik szintén a községi iskolában tanultak.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1889-ben a nagyközség vezetése két tantermes iskola építéséről határozott. 1897-től megszervezték a gazdasági ismétlő iskolát. 1902-ben községi iskola és tanítói lak épült. 1925-ben a két római katolikus elemi népiskolában három tanteremben folyt oktatás. 1935-ben Szabó Sándor, Méhes Viktor és Vágújhelyi Vilma tanította az iskolásokat.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Kompolton az elsőként létrejövő egyesület a Gazdakör volt, melyet 1906. november 15-én alakítottak. 1910-ben a község földműveléssel foglalkozó polgárai érdekeik védelmére és a közművelődés fejlesztésére Kompolti Kisbirtokos Szövetség néven egyesületet szerveztek. A Szövetség önálló épülettel rendelkezett, ahol Olvasókör is működött. Ez az egyesület szervezte a községben megtartott műkedvelő előadásokat.
1925-ben jött létre a Levente Egyesület helyi csoportja, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1935 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület is működött a településen. 1936-ban megalakult a Vöröskereszt helyi szerve. 1938. október 9-én Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletet hoztak létre. 1946. augusztus 5-én Vadásztársaságot alakítottak.
1930 körül épült meg a település kultúrháza. 1902 után a község népkönyvtárat tartott fenn, s a Kisbirtokos Szövetségnek is volt külön könyvtára.
Kompolt – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Kompolt
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Kisasszonytér-major
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1950. január 31. Egri járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
A 13. században vámszedő hely, 1280-ban V. László király elrendelte, hogy a falun áthaladó utasok és kereskedők vámot kötelesek fizetni, melyet a bencés monostor fenntartására kell fordítani. 1332-ben vásártartási joggal is rendelkezett.
Kompolt – Gazdaságtörténet
A középkorban még vámszedő és vásáros helyként jelentős település 1549 és 1737 között elnéptelenedett puszta volt. 1737-ben 10 jobbágytelkes nemes és 6 majorsági alkalmazott élt itt. 1754-ben a falut az immár teljes mértékben birtokló Grassalkovich Antal német telepesekkel népesítette be. A település a Debrő–parádi uradalom része volt, a kompolti kerület központja volt. A lakók úrbéri terheiket az 1768. évi szerződés szerint pénzben megváltották. A határhasználat módja végleges kiosztású szabályos telekrendszer volt. A dohány termesztése már a 18. század második felében megkezdődött, s még 1928-ban is fontos kereseti forrása volt az itt élőknek. A birtokelkülönözés iránti pert 1839-ben kezdődött, mely majd 1855–1856-ban fejeződött be, melynek eredményeképpen a maradványföldek kárpótlás ellenében a gazdák kezén maradtak.
A termesztett növények közül a legfontosabb a búza volt, mely a bevetett terület 30–35 %-át foglalta el, mellette kukoricát, rozst, árpát, cukorrépát burgonya és dohányt termeltek.
1918-ban a Magyar Vetőmagnemesítő és Értékesítő Rt. kívánságára kutatótelepet hoztak létre, ahol egyes haszonnövények nemesítését és nagyipari termesztésének kutatását végezték. A telep 1932-ig Károlyi Mihály tulajdonában volt, ezt követően állami kezelésbe került és Állami Növénynemesítő Telep néven működött. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 4012 | 1849 | 792 | 1002 | 199 | ||||
| 1897 | 3930 | 2506 | 40 | 508 | 64 | 673 | 5 | – | 134 |
| 1935 | 3900 | 3175 | 75 | 34 | 51 | 429 | 4 | – | 132 |
A táblázat adataiból jól látható, hogy ezen időszakban a szántóföldi művelésbe vont területek jelentősen megnövekedtek. 1866-ban a szántóföld összterülethez viszonyított aránya 46 % volt, 1935-ben ez az arány már 81,4 % volt. Mindez a rét és legelőterületek nagyarányú csökkenésével járt, ezek feltörésével gyarapították a szántóföldi területet. A 19. század végétől a szőlőművelés is teret kapott a gazdálkodásban.
A gazdaságok száma 1897-ben 297, 1935-ben 609 volt. A kompolti földek fele 1886-ban gróf Károlyi Gyula birtokában volt (1955,5 kh). 1935-ben a maradék területen 50–200 kh birtokkal rendelkezett 3 fő és maga a község, 20–50 kh földet negyvenen bírtak, 5–10 kh birtoknagysága 39 személynek volt, míg 1–5 kh területe 223 lakosnak volt. 1 kh alatti területe pedig 274 főnek volt, közülük 151 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz a 19. század végéig megfelelő legelőterület és rét állt rendelkezésre. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt, és a lakosság húsellátását is szolgálta. A legelőterületek csökkenésével az állattartás is visszaszorult a településen. A 19. század végi statisztika szerint nagy számban tartottak állatokat, juhot, szarvasmarhát, lovat és sertést, ezek száma 1935-ben –a sertést leszámítva – óriási mértékben visszaesett. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
|
1897 |
1925 |
1935 |
| Szarvasmarha |
706 |
486 |
332 |
| Ló |
339 |
234 |
34 |
| Sertés |
745 |
877 |
619 |
| Juh |
2454 |
738 |
592 |
| Baromfi |
4188 |
|
|
| Méhcsaládok |
137 |
|
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A 19. század elején a dohánytermeléshez kapcsolódó tubákkészítést említették a faluval kapcsolatosan korabeli leírásokban. 1906-ban 2 kovács, 2 asztalos, 1 cipész, 4 csizmadia, 1 takács, 2 mészáros és 2 ács került összeírásra. 1925-ben 13 iparos, 2 cipész, 2 csizmadia, 2 asztalos, 3 kőműves, 3 szabó és 1 kovács volt a településen. 1935-ben 19 iparos számláltak, 1941-ben 3 cipész, 1 csizmadia, 4 asztalos, 3 kőműves, 2 ács, 2 férfiszabó, 3 kovács, 2 borbély, 1 tímár, 2 bérautó fuvarozó, 2 vámdaráló és két kerékgyártó alkotta a falu ekkor már 27 főre nőtt iparos társadalmát.
1906-ban 6 kereskedőt írtak össze. A helyi kereskedelem színtere 1925-ben a 3 kocsma és 3 szatócsüzlet volt. Két szövetkezet működött még ekkor a településen, az 1901-ben alakult Kompolti Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet és a Kompolt és Vidéke Fogyasztási Szövetkezet. A helyi tej- és tejtermékek felvásárlását és értékesítését az 1928-ban megalakult Tejszövetkezet végezte. Piacra a szomszédos, 2,7 km-re lévő Kálba jártak.
A település hitelintézete a Kompolti Hitelszövetkezet volt.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Kompolt – Földrajzi környezet
A község a Gyöngyösi-síkon fekszik. A vidék teraszos hordalékkúp-síkság, a legnagyobb tengerszint feletti magasság nem éri el a 130 m-t.
A településre és környékére a szárazság jellemző, az éves csapadékmennyiség 550-600, melynek eloszlása a Mátra és a Tisza közelsége miatt igen kedvezőtlen. Az évi középhőmérséklet 10°C, a napfénytartam 1950-2000 óra. Leggyakrabban nyugati és keleti szél fúj.
A Tarna folyó a falutól keletre folyik, határát a Száraz-ér érinti.
Növényzetére elsősorban a lágyszárúak jellemzők. Erdőterülete elenyésző. Európai hírű az 1918 óta működő – alapítójáról, dr. Fleischman Rudolfról elnevezett – növénynemesítő kutatóintézet. Állatai kisvadak és különféle madárfajok.
Talaja csernozjom talaj.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Kompolt – Irodalom
SÁNDOR JÓZSEF
Kompolti születésű, jelenleg is ott élő nyugdíjas méhész költő, akinek egy verseskötete jelent meg, melynek címe: Az első harminckettő. A kötetet a Kompolti Nyugdíjasok Egyesülete adta ki, és az egyesület számára adományozók ezt a kötetet ajándékba kapják.
PÖRGE E. SÁNDOR ÉS GYŐRY ÉVA
Megjelent egy közös könyvük, melynek címe: Elektronikus levelek a Nagymamának és a Nagymamától. Egy 21 éves fiatalember szárnypróbálgatásait olvashatjuk, illetve egy 65 éves nyugdíjas nagymama életébe kapunk betekintést. A könyv a Kompolti Nyugdíjasok Egyesülete adta ki, és az egyesület számára adományozók ezt a kötetet ajándékba kapják.
Forrás- és irodalomjegyzék:
– http://kompolt.hu/component/option,com_frontpage/Itemid,1/limit,7/limitstart,63/
Kompolt – Népi építészet
A hagyományos lakóházak építőanyaga a vályog volt, mely alapjához Kerecsendről és Verpelétről szállítottak követ. A Magyar soron vert falú épületek is készültek. A kemence és a kémény építéséhez a gróf Károlyi uradalomban égetett téglákat használták.
A tetőkön a zsúpszalmát már a 19. század közepén cserépre cserélték, Poltárról szállították ide a tetőfedő anyagot.
A két nemzetiség háza különbözött a tüzelőberendezések használatában is. A magyarok búbos kemencében, a németek zöld, négyzetes alaprajzú cserépkandallóban fűtöttek. Az embermagasságú hasáb alakú kemencét a konyhából fűtötték, egyszerre négy kenyér sütésére volt alkalmas.
A kamra és a fészer a lakóházzal szemben, az istálló és a sertésól hátul, az udvar végében helyezkedett el. A kamra vályog vagy kő falazattal készült, a hozzá épített fészer deszkából volt- gyakran innen nyílt a kamra alá nyúló borospince lejárata.
Kompolt – Településnéprajz
A Tarna folyó nyugati partján, Kál és Kápolna között fekvő utcás település. A török hódoltság alatt elpusztult falut 1745-ben, és azt követően még két hullámban Grassalkovich herceg Köln környéki németekkel telepítette be.
A templom és a kastély épületegyüttese a települést két részre osztja, a németek a déli részen laktak. Ennek a résznek a neve hagyományosan a Falu. A Falu északkeleti és délnyugati részén halmazos településrészek találhatók: Felső szög, Alsó szög.
A templomtól északra az uradalom magyar nemzetiségű cselédei laktak, ezért volt ennek a résznek a neve Magyar sor. 1920 után a falu keleti irányba terjeszkedett, ez az új telep a Kál- Kápolnai vasútállomásig épült ki.
A településre jellemzőek a hosszú keskeny szalagtelkek, gyakori a több lakóházas soros udvar, ahol a házak közvetlenül egymás mögé, egy fedél alá épültek. Jellegzetessége a falunak a szalagtelkeken a lakóházakkal szemben épült fészer és kamra.
A telkeket az utca felé nem kerítették el.
Kompolt – Vallás, felekezetek
A 13. század elején az Aba nemzetség Kompolti ága alapította a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére a bencés monostort, amely a 15. század végére elnéptelenedett.
Már a középkorban volt plébániatemploma is, melynek védőszentje Szent Margit volt.
1723-ban még a régi, Angyalok Királynéja temploma állt, amely Kápolnához tartozott. 1752-ben gróf Grassalkovich Antal az apátság romjainak helyén kápolnát építtetett.
1785-ben 759 volt római katolikusok száma. Az egri püspökség közép-hevesi esperességében Kápolna filiája volt. A mai napig Kápolnához tartozik.
1858-ban épült fel az új, jelenlegi temploma.
1925: 1605 római katolikus, 3 görög katolikus, 8 református, 4 evangélikus 7 izraelita és 1 egyéb. Római katolikus anyaegyháza Kápolna, görög katolikus anyaegyháza Eger, református anyahitközsége Maklár, az evangélikusoké Átány.
1932–1933-ban 1582 római katolikus, 2 görög katolikus 27 református volt.
1935: 1584 római katolikus, 3 görög katolikus, 19 református, 7 evangélikus.
Az 1941. évi népszámlálás szerint a lakosság vallás szerinti megoszlása a következő volt: 1538 római katolikus, 1 görög katolikus, 15 református, 5 evangélikus.
Kompolt – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1550 és 1750 között néptelen puszta volt. 1754-ben gróf Grassalkovich Antal Elzászból származó német családokkal telepítette be.
1770-ben 71 telkes gazda és 9 házas zsellér, 1856-ban 101 telkes gazda és 78 házas zsellér lakott a faluban.
A II. József-féle népszámláláskor 858 volt lakóinak száma, 84 házat és 159 háztartást regisztráltak. 1851-ben 332 volt a családok száma és 128 a házaké (7 urasági, 57 telkesek, 61 zsellér, 3 egyéb).
A lélekszám alakulása:
| 1787 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 | 1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
| 858 fő | 971 fő | 1807 fő | 1258 fő | 1293 fő | 1399 fő | 1475 fő | 1684 fő | 1767 fő |
Az 1900-as népszámláláskor 1661 lakója volt a falunak. Ebből 69 német, 4 horvát és 3 szláv nemzetiségű volt.
1925: 1628 lélek. 1615 magyar, 8 német, 1 rutén, 4 egyéb. 298 ház, 470 lakrésszel. Középületek: községháza, jegyzői lakás, templom, 2 iskola, tanítói és kántorlakások, kovácsműhely.
1932–1933-ban 1611 lakója volt a településnek, ebből 8 volt a német, 1 rutén nemzetiségű. 330 ház után fizettek adót, ezekben 524 lakás volt.
1935: 1613 lélek. 1597 magyar, 13 német, 1 horvát, 2 oláh. 339 ház 566 lakrésszel.
Az 1941. évi népszámlálás szerint 1561 fő volt a lakosok száma, ebből csak 2 fő volt német.
Kompolt – Birtoklástörténet
Az Aba nemzetség Solymosi ágának ősi birtoka volt. Nagykompolt és Kiskompolt részből állt. Kiskompolt birtokjoga Solymosi László halála után, 1430 körül a királyra háramlott. Zsigmond király Rozgonyi Péter egri püspöknek adományozta, aki az egri prépostság alapításakor a püspökségnek adta. Nagykompolt a Kompolthy család kihaltával, 1526 után az Országh család birtokába került. 1567-ben Országh Kristóftól nővére, Borbála örökölte. 1606-ban Nyáry Pál vette birtokba. Kiskompolt birtokosa továbbra is az egri püspökség maradt. A 18. század elején birtokos volt a Szabó és Tompa család, báró Haller Sámuel. Tőlük fokozatosan szerezte meg Grassalkovich Antal. Több generáción keresztül a család birtokában maradt, és a Debrő-Parádi uradalomhoz tartozott. 1776 és 1824 között az Orczy család, 1825 és 1839 között Kaán Sámuel és szitányi Ullmann Móric, 1840 és 1847 között gróf Károlyi György bérelte. 1841-ben a Grassalkovichok magvaszakadtával az unokaöcs, gróf Forgách János örökölte, de ő 1847-ben eladta gróf Károlyi Györgynek, a bérlőnek. Ezt követően a család birtokában maradt.
1897-ben a legnagyobb földbirtokkal a gróf Károlyi György-féle hitbizomány rendelkezett: 4599 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Károlyi György gr. féle hitbizomány zárgondnoksága 1987 k.h.
Kompolt község 194 k.h.
Kompolt község 194 k.h.
1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Kompolt község 265 k.h.
Kompolti Gazdák Legeltetési Társulata 174 k.h.
Nemzeti Közművelődési Alapítvány 1220 k.h.
Kompolti Gazdák Legeltetési Társulata 174 k.h.
Nemzeti Közművelődési Alapítvány 1220 k.h.
Kompolt – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu neve az egykori Komb(p)old(t) német személynévből származik. A település 9-10. századi is lehet.
Részben Kiskompolt (a török alatt pusztult el), egészében Donaháza falvak léteztek határában.
Kompolt – Címer, pecsét
1781-ben a község pecsétjén földből kinövő három búzakalász, közötte ekevas és csoroszlya, körirata: Sigillum Kompoltiense.
Kompolt pecsétje
A falu mai címere csücskös talpú négy mezőre osztott pajzs. A jobb alsó kék mezőben, ezüst pólyában balra néző jobb lábán álló, bal lábával halat tartó gólya. A felső arany mezőben három zöld nyárfa. A bal alsó arany mezőben ezüst ekevas és csoroszlya. A felső kék mezőben két egymást keresztező arany búzakalász. A pajzs alatti kék, arannyal szegélyezett lebegő szalagon KOMPOLT felirat.
Kompolt címere
A gólya Heves megye címerállata, az ezüst pólya Tarna-patakot szimbolizálja.
Kompolt – Első írásos, okleveles említés
1272: Kompolth