Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Kömlő

6.02 Kömlő – Művészettörténet

Római katolikus templom

Titulusa: Nagyboldogasszony

barokk

1780-83

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2246

Bocskai út

Építtette: gr. Eszterházy Károly egri püspök

Tervezte: Anton Pilgram terveinek nyomán Francz József

Főoltárkép: Zirkler János (1788), helyén Sajóssy Alajos 1866-os műve

Orgona: Riegel Testvérek, 1891

 

Eszterházy Károly egri püspök által újratelepített község első, feltehetően ideiglenes templomát id. Zwenger József egri kőművesmester építette. Egy1770-ben kelt számla szerint a főfalak felhúzását végezte [EÉrsGazdL. 1770. ápr. 1.]. Egy következő évi számla szerint a berendezés elkészítése is folyamatban volt, 1771-ben Wittmann Antal egri festő a templom tabernákulumának márványozását végezte, Ruszrucker Frigyes egri lakatos pedig öt ablakrács elkészítéséről, valamint ajtó- és ablakvasalási munkák elvégzéséről adott számlát [EÉrsGazdL. 278.szd., 284.szd.].

A fennmaradt adatok szerint ez a templom nem sokáig felelt meg az igényeknek, tudomásunk szerint a mai, nagyszerű templom építését 1780-ban kezdték el Francz József egri püspöki kőművesmester tervei szerint és vállalkozásában. Francz pallérja Pelcz Kristóf volt, az ácsmunkát Máhr Menyhért végezte. Az összes kőfaragó munkát 1780-82 között Miller János és Pilczner József egri kőfaragók vállalták. Ők készítették elő a kőtömböket a szobrászoknak, melyből a díszes tagozatok készültek. A „cirádákat” Francz tervei alapján Halblechner Vencel egri szobrász faragta. Scheldorf Ferenc egri asztalosmester 1782-83-ban készítette az ablakokat, ajtókat és a templom főkapuját, valamint a sekrestyeszekrényen is ekkor dolgozott. Az üvegesmunkákat Vicelli Ignác egri üveges, a lakatosmunkát (toronykereszt, sekrestyerostélyok) Kintzl András készítette, de a komolyabb kovácsoltvas munkákat, például a szentélybe felállított keresztet Fazola Lénárd egri lakatosmester készítette. Ezt Schmitt Péter aranyozta. Schmitt kapott megbízást a templom tornyának lefestésére és aranyozására is, de a toronykeresztet Huszár Ferenc egri festő aranyozta [EÉrsGazdL. 1781-1783.].

1783-tól zajlottak a berendezési és a művészi munkák. Halblechner Vencel a kömlői templom számára elkészített modellért, asztalos- és szobrászmunkával együtt 45 forintot kapott. Az oltár a pápai templom retabulumának, menzájának, és tabernákulumának kombinációjából (Pellegrini, Tomedi, valamint Giovanni Adami rajzainak felhasználásával) állt össze. Halblechner faragta a főoltár képkeretét, a kánontáblákat, az imazsámolyt és az orgonadíszeket [EÉrsGazdL. 1783. 198. szd.], Szikora György egri festő elsősorban aranyozási munkákat végzett a főoltárkép keretén, a kánontáblákon, az orgonán, valamint a főoltár márványozását végezte a megadott modell szerint. A Mária mennybemenetele témájú főoltárkép vázlatát Zirkler János egri festő készítette el, melynek megtekintése után Eszterházy püspök felhívta a festő figyelmét arra, hogy: „ne sajnáljon ügyességet és fáradságot a kivitelezés közben”. Lotter Tamás egri asztalosmester modell után készítette el a szószéket és a nyolc pillérrel díszített tabernákulumot a megadott tervrajz szerint. Scheldorf asztalos ekkor faragta ki a négyszer hét darab tölgyfa padot mélyített, szegett peremű, volutás oldalfákkal, a hát és előlapokon hullámos rajzú díszítéssel [EÉrsGazdL. 1784. 187-210. szd.]. A keresztelő kutat is Halblechner Vencel készítette, melyet 1785-ben szállítottak a helyszínre. Zirkler János végül is 1788-ban készült el a főoltárképpel. Ekkor hozta rendbe Koncz Pál egri orgonakészítő mester a templom régi orgonáját [EÉrsGazdL. 1788-97. 1405.]. 1790-ben öntötték a harangot – s így készen állt a falusi templomok viszonylatában művészinek mondható templom.

Az 1809-es alsóhevesi esperesi kerület jegyzőkönyve a kömlői Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templom berendezését, felszerelését fényesnek és bőségesnek nevezte. Az 1819-es canonica visitatio szerint díszes tornya 22 öl magas, s akkor három harang volt benne. A Mária Mennybemenetele tiszteletére szentelt főoltárról leírta, hogy az márványból van, az egyik mellékoltár pedig Szent Anna, a másik Szent József nevére volt szentelve. A templom falán függött Nepomuki Szent János képe. A templom éppen, hogy elkészült, a karbantartási munkák is elkezdődtek. 1797-ben belülről ismét kifestették. 1815-ben feljegyezték róla, hogy a pompás épület tetőgerendáit a szú meggyengítette. 1820-ban belső helyreállítási munkákat végeztek, 1842-ben pedig a földesúr költségére kívül bevakolták.

A Zirkler János által festett főoltárképet 1866-ban cserélték le. Az újat az egri érsek őméltósága (Bartakovics Béla) megbízásából Sajóssy Alajos festette.

Az É-i homlokzatán egytornyos, egyhajós, egyenes szentélyzáródású templom a legömbölyített sarkú szentélye felől kontyolt nyeregtetős lefedésű, a szentély Ny-i oldalán féltetős sekrestyével bővített épület. Homlokzatán az előre lépő középtorony mindhárom szabad oldala homorú. A torony középtengelyében lépcsőkre helyezett díszkapu finoman faragott. A homlokzatot díszítő ion csigás, bújtatott füzéres fejezetű pilaszterek szintén homorú vonalú teljes, merészen előreugró párkányt hordanak, amely az egész templomhomlokzaton végigfut. A toronyhomlokzat-párkányt gyámsoros, visszahomorított kőtimpanon koronázza. A toronytest mindhárom oldalán mélyített mezőben szalagcsokros füzéres díszítésű ovális ablakok vannak. A tornyot az osztópárkány fölött két ívelt lejtésű oromfal veszi közre, sarkait egy-egy lapított testű, füzér- és lángnyelvdíszes kőváza díszíti. Feljebb a kompozit-fejezetes sarokpillérek között a torony mindegyik oldalán kosáríves záródású harangablak nyílik. Őket konzolok által tartott füzérekkel díszített körtimpanon ékesíti. Órakörös, gazdagon tagolt toronyeresz-párkánya fölött a templomtornyot nyolcélű, tagolt, fölül harangidomokban kialakított toronysisak koronázza. Az összes kőfaragvány és díszítmény Franz József tervei alapján készült. Oldalfalán, a hajó axisában az álkereszthajó vonalában kissé kilép a templomtest. Ablakai szegmentívesek. Sátortetején újabb a palahéjazat. Keresztje gazdag művű kovácsoltvas munka.

A hajó és a szentély csehboltozattal fedett, a hajó bejárati oldalán karzat van. A kórus épített mellvédjével, hatalmas ívvel lép előre, fölötte csehsüveg-boltozat. A hajó oldalfalai mentén magas lábazatból füzérekkel díszített, részben aranyozott ökörszenes ión fejezetekben végződő falpillérek indulnak. Széles dongaív fedi a kórus utáni hajószakaszt. A visszalépő, egyenes záródású szentély lépcsővel emelt. A sekrestyébe vezető tölgyfaajtó négy mélyített betétmezején rokokó faragás. Eredeti Fazola-műhelyből származó kilincse és kulcspajzsa van. A templom mennyezetének falképei a 20. században készültek.

Berendezése nagyrészt a 18. század végén készült. A főoltár Giovanni Adami és Halblechner Vencel műve, faragványai 1784-ben készültek. Gazdagon faragott tárkányi szürke márvány sztipesze két lépcsőn áll. Két oldalán rézsűsen kihajló márványlábazat, rajta egy-egy, fából faragott, festett és részben aranyozott angyal térdel. Tabernákulumának kupoláját aranyozott oszlopok támasztják alá. Tetején lángnyelvekkel díszített aranyozott urna, középen páros angyalfejek, fölöttük szépen faragott feszület. Ajtajának Ábrahám áldozatát bemutató domborműve aranyozott. Az oltár és a tabernákulum Pellegrini trieszti szobrász pápai főoltárhoz készített tervei alapján készült. A retabulum a templom szentélyfalának támaszkodó pompás építmény. Egészen a szentély félköríves boltozatáig nyúlik fel. Barna erezetes műmárványborítással készült. Egy-egy szabadon álló, füzérdíszes, aranyozott, ion fejezetű karcsú oszlop fogja közre a képteret. Az oszlopokon középen felfelé ívelő hajlított párkány nyugszik. A főpárkány fölött füzérekkel díszített egy-egy kerek váza között fekete márvány tükrös oromzat, melynek felirata: MÁRIÁVAL JÉZUSHOZ. Legfelül tört párkányívben aranyfejes felhőgomolyokon csillagkoszorút tartó, aranyozott angyalpár van a Szentlélek-galambbal.

A főoltárkép aranyozott rózsavirágokkal díszített fekete barokk fakeretben van elhelyezve. Az egri érsek megbízásából Sajóssy Alajos egri festő készített 1866-ban. Mária mennybemenetelét ábrázolja. Az Eger című újság (1866. 96.o.) a következőképpen számolt be e műről: „… E gyönyörű oltárképen több mint 45 alak van, harmadfél öl magas. Eredetije, mely a világhírű Titián mester műve a velencei Képcsarnok legfőbb műkincsének tartatik.” Az idézett képet (Assunta, 1516-18), mely a velencei Santa Maria Gloriosa dei Frari templomban van, számtalan művész lemásolta, hiszen úgy a csoportfűzésben, a kompozícióban, az érzelmek kifejezésében, vagy a színezésben a festői képességek legizgalmasabb képtémái között, tehát a templomok legkedveltebb oltárképtémái között tartjuk számon. A fent lebegő Máriát, aki fiához hasonlóan, testben és lélekben egyaránt a mennyországba jutott, az apostolok szélesen gesztikuláló csoportjának tekintete követi.

A hajó bal és jobb oldalán egy-egy hasonló, szarkofág alakú egyszerű fából készült sztipeszel kialakított mellékoltár van. Retabulumuk épített és a hajó falához simul. A jobb oldali mellékoltárkép Huszár Ferenc egri festő alkotása a 18. század végéről. Szent József halálát ábrázoló nagyméretű olajkép. József halottas ágyához lépő Krisztus lendületes redővetésű rózsaszín és kék köntösben van. A jelent körül kissé esetlenül megformált angyalok lebegnek. Szemben vele a Mária neveltetését ábrázoló oltárkép ugyancsak Huszár Ferenc alkotása. Középen Szent Anna, mellette egy, a törvénytáblát tartó angyal. Mária halványszínű ruhában áll, körülötte lebegő angyalok és hulló rózsavirágok. Joachim vörös köpenyben a jelenettől elfordulva, a kép bal sarkában ül.

A szószék 1780 után készült. Fehérre festett, faragott díszei aranyozottak. Tölcséres talpán karcsú akantusz leveles faragvány. Hasas kosarán szalagdíszek, füzéres keretelés és csüngők. Egyszerű hangvetőjén ökörszemes léckeret, füzérek, csúcsán angyalos felhőgomolyok között sugárkévéből kibontakozó Szentlélek-galamb. A keresztelőmedence szürke tárkányi márványból készült, faragott. Kannelurás ovális törzsén gerezdes ovális csésze. Kútháza fehérre festett, díszítései aranyozottak. Kupoláján a keresztelés jelenetének aranyozott szoborcsoportja, Jézus és Keresztelő Szent János fölött sugárkévében a Szentlélek galambjával. Giovanni Adami 1785-ben faragta Prokop bécsi szobrász rajza után.

 

RÓMAI KATOLIKUS PLÉBÁNIA

barokk

1776

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2247

Építtette: gr. Eszterházy Károly püspök

Tervezte: Francz Ferenc

Bocskai u. 46.

 

A plébániát 1776-ban gr. Eszterházy Károly püspök kezdte el építtetni. A paplakot is Francz Ferenc püspöki kőművesmester terveztet és építette. A kőfaragó Pliczner János Francz kívánságának megfelelően faragta ki a 11 ablakot és az ajtókat. Az asztalosmunkákat Schönich Mátyás egri asztalosmester végezte [EÉrsGazdL. 1776.299., 302. szd.]. Az 1790-es feljegyzésekben ismét olvasunk az épületről Farkas János püspöki Bauschreiber könyveiben. Ekkor az épület bővítésén illetve a szobák átboltozásán dolgoztak.

Utcavonalon álló, L alaprajzú, középrizalitos épület. Homlokzatán a középrészben mélyített falmezők között három zárköves szegmentíves ablak van, kétoldalt faltükrök között egy-egy egyenes záródású hasonló ablak. A szépen tagolt ereszpárkány az épületen körbe fut. Udvari homlokzatán hét íves pilléren nyugvó, hevederekkel tagolt, csehboltozatos, mellvédes tornác fut végig. Beforduló szárnyán, három pilléren nyugvó folyosóban folytatódik. A tornácra négy kőkeretes, zárköves ablak és egy kőkeretes, egyenes záródású, kétszárnyú ajtó nyílik. Kovácsoltvas szerelvényei eredetiek. Kontyolt nyeregtetős épület. Kerítésfalában kőkeretes gyalogkapu és kapu nyílik, utóbbi pilléreit egy-egy kőbagoly szobor díszíti. Kéttraktusos alaprajzú, belső terei részben kereszthevederes csehsüveg-boltozatos, részben teknőboltozatos lefedésűek. A kapu mellett egykorú magtár áll.

A Heves Megye Műemlékei (382.o.) megemlít egy Eszterházy Károlyt ábrázoló festményt. Az egykorú keretben lévő olaj-vászon portré hasonlatos az Egri Képtárban illetve az Egyházmegyei Könyvtárban lévő Eszterházy portréhoz, melyet feltételezések szerint Franz Sigrist – a Líceum dísztermének mennyezetét kifestő bécsi mester – készített. A műemléki topográfia szerzője karakteresebbnek írja le a kömlői portrét. Feltételezi, hogy inkább Huszár Ferenc egri képíró műve a 18. század végéről.

 

A RÓMAI KATOLIKUS TEMPLOM MŰEMLÉKI KÖRNYEZETE

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 6858

 

Az 1770-ben telepített, derékszögű úthálózatú falu temploma a település központjában saroktelken áll. Műemléki környezetét képezi Ny-on a 467. hrsz. (plébánia, trsz.: 2247), É-on a 476., 475., 474., 472. hrsz.-ok É-i határa a Fő útig és a 643. hrsz. É-i, illetve K-i határa a Fő út K-i oldalán. Itt a határvonal ismét keresztezi a Bocskai utat és a 645. hrsz.-tól K-ről, illetve D-ről megkerülve a 468., illetve 469. hrsz.-okat, D-i határuk mentén éri el a plébánia kertjét.

A templomkertben álló Mária szobor 1894-ben készült (másodlagos felállításban); kálváriastációk a 20. század elejéről valók; a Jézus szíve– és Mária szíve-szobor 1968-ban készült. Itt áll az I. és II. világháborús emlékmű; a két szovjet katona sírja.

 

I. és II. VILÁGHÉBORÚS EMLÉKMŰ

kőemlék

1921, 2000

Templomkert

 

A templom kertjében áll az első világháborúban elesettek emlékére állított emlékmű. 1921-ben, az országban az elsők között állítottak az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában élő kömlői kivándoroltak adományaiból. Négyzetes posztamensének kiugró párkányzatát két oszlop támasztja alá, mely oszlopok keretezik a hősök névsorát tartalmazó fehér kőtáblát. A névsor a talapzat két oldalán tovább folytatódik, hiszen a falu lakosai közül az I. világháborúban 106-an estek el. A menetfelszerelésbe öltöztetett, nyugodt testtartású katona lába előtt egy halott társa fekszik, mintha ravatalon lenne elhelyezve.

A II. világháború idején, 1944. november elején foglalták el a községet a szovjet csapatok; de a település többször is gazdát cserélt, aminek következtében sok volt a polgári áldozat is. A Millennium évében, 2000-ben, került sor a II. világháborúban elesett katonai és polgári áldozatok fekete gránitból készült obeliszkjének felállítására. A második világháborúban a környéken elesett szovjet katonák holttestét a templom kertjében temették el, majd 1985-ben jelképesen új emlékművet állítottak részükre.

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

5.05 Kömlő – Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. Mivel a település nevének etimológiája arra utal, hogy kémlelő, hírszerző feladatokat ellátó népesség lakta, nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy háborús időkben a falu férfilakossága vagy a közeli várakban, vagy az uralkodó seregében szolgált, funkciójának megfelelően.

1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Kömlő területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták abban az esetben, ha a 14. században meglévő, Hevesről-Poroszlóra menő út már létezett a 11. században is. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kömlőt is (akkori helyén) elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Kömlőt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Kömlő ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhébb, de nedves időjárás miatt a folyók, patakok és egyéb vízfelületek által szabdalt területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Ha Kömlő is a portya útvonalában volt, ezen túlmenően védelmi szolgáltató-falu jellege (neve alapján kémlők, kémlelők, hírszerzők települése) miatt is elképzelhető, hogy a rossz időjárás ellenére felprédálták.

1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze Kömlőn áthaladva, a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromlott Feneshez.

Török hódoltság

A falu 1549 előtt elnéptelenedett (az 1548-as dézsmajegyzékben még szerepel), de a lakosság ez évben visszatért és a 16. század végéig a település lakott volt. 1576-ban pl. a szomszéd települések közül a legnépesebb, ám 1579-re jelentősen lecsökkent a népességszám. Kömlő a 17. század elején elpusztult és puszta maradt 1770-ig.

A török hódoltság időszakában Kömlő 1592-től Rákóczi birtok.

Rákóczi-szabadságharc

A Rákóczi-féle szabadságharc alatt – 1703-11 – a település néptelen/puszta. A puszta 1707-től az Egri Püspökség tulajdona.

1848-49-es szabadságharc idején

1848-ban a nemzeti őrseregbe besorozottak létszáma Kömlőről 118 fő volt.

1849. március 18-án Ramberg császári altábornagy csapatai tartják megszállva Kömlőt.

Március 19-én Poeltenberg Ernő a magyar VII. hadtest hadosztályparancsnoka jelentette, hogy a beérkezett hírek szerint március 18-án Hevesről ellenséges lovasság és gyalogság érkezett Besenyőre, ill. az ellenség Kömlőn, Átányon és Hevesen is jelen van.

Az I. világháború kömlői hősi katonái

 

Ács Zsigmond Kádár Sámuel Ördög Sámuel
Bakos Lajos Kádár Zsigmond Pádár András
Balyi János Kakuk János Pádár Ferenc
Balyi József Kasza János Pádár Péter
Bari József Kiss Bernát Pádár Sándor
Bari Lajos Kiss János Papp János
Bartus Joakim Kiss Joakim Rácz Gábor
Berta András Kiss Sándor Rácz János
Berta József Kobolák Ernő Rácz Miklós
Bolya Ferenc Kobolák Joakim Rutner Pál
Bolya Miklós Kobolák Mihály Sipos Imre
Csáti András Kovács Ferenc Szabados Kálmán
Csáti Joakim Kovács János Szabó Joakim
Csató Pál Kovács József Szabó Miklós
Cseh András Körömi József Szászi András
Cseh Dávid Lovász Sándor Szécsi András
Cseh Joakim Magyar Albert Szécsi Imre
Cseh József Magyar András Szécsi Joakim
Cseh Vendel Magyar István Szécsi József
Csontos Antal Molnár András Szőke András
Deák Miklós Molnár Ferenc Tóth Áron
Domán András Nagy Ágoston Tóth Ferenc
Dul Gábor Nagy Antal Tóth Ignác
Farkas Jenő Nagy Gábor Tóth János
Ferenczi Sándor Nagy István Tóth János
Ficsór Mihály Nagy Mátyás Tóth János
Halkó András Nagy Miklós Törőcsik Ferenc
Himer Bernát Nagy Sándor Törőcsik János
Jakab József Németh Albert Varga János
Juhász Sándor Németh Ferenc Vasas István
Kácsor Gábor Németh József Vass Ernő
Kácsor János Németi Viktor Vass Gábor
Kácsor János Neufeld Antal Vass János
Kácsor Joakim Nyiri Imre Veisz Imre
Kádár András Oláh Ferenc Veréb Ernő
Kádár Joakim Ördög András Zsolyomi József

 

A II. világháború kömlői áldozatai

 

Ambrus Bernát Kiss Bernát Neufeld Zsigmond
Angyal János Kiss Joachim Oláh János
Bartus Lajos Kiss József Ördög József
Besenyei István Kiss V. Béla Pádár Dávid
Besenyei János Kiss V. József Pádár Illés
Besenyei Lajos Kobolák Ernő Pádár József
Bollók György Kovács Lajos Petrik Mihály
Bollók János Körömi Ferenc Pintér József
Csáti Jenő Madarász János Rácz Miklós
Csáti Miklós Molnár János Sebestyén János
Csáti Sándor Nagy Imre Sipos Bernát
Cseh Joachim Nagy István Szécsi Áron
Garancz János Nagy István id. Szécsi István
Halavács Imre (külön síremléken) Nagy Jenő Szécsi János
Hudák István Nagy József Szécsi Zsigmond
Kácsor Béla Nagy József id. Tokaji Zsigmond
Kádár Miklós Nagy Lajos Tóth Imre
Kasza Joachim Nagy Mihály Tóth József
Kelemen Joachim Nagy P. András Tóth Lajos
Kelemen József Németh Elemér Vasas Antal
Kis István Neufeld Jenő Veréb Albin
Kis Pál Neufeld Sándor Villangó Bernát
Kiss Béla    

5.07 Kömlő – Vallás, felekezetek

Már a középkorban templomos hely volt.

1739-ben Sarud filiája lett Kömlő puszta.

Az 1770-ben betelepült lakosság tisztán katolikus volt, és eleinte a tiszanánai plébániához tartozott. Ideiglenes templomot is emeltetett Eszterházy püspök, mert a régi temploma már elpusztult. 1770-ben önálló plébánia lett Átány filiával. Az első plébánost, Natafalusi Lászlót 1776 szeptemberében iktatták be. Ebben az évben épült a parókia. 1781 és 1800 között Nováky József volt a plébános. Ez alatt, 1780 és 1783 között épült a temploma, védőszentje Nagyboldogasszony.

1785-ben 1359 római katolikus élt a faluban. Az egri püspökség, közép-hevesi esperességéhez tartozott.

1925: 3317 római katolikus, 1 református, 25 izraelita.

1932: 3374 római katolikus, 1 református, 26 izraelita.

1934: 14 izraelita.

5.10 Kömlő – Népesség, nemzetiségi viszonyok

1549-ben lenéptelenedett. 1552 és 1564 között, és 16 század végén lakott volt. Az 1600-as évek elején elpusztult, és lakatlan maradt 1770-ig. Ekkor történt a betelepítése Pélyről, Dormándról, Tarnaszentmiklósról és 20 más hevesi és nógrádi faluból.

1770-ben 91 telkes gazdát, 1863-ban 171 telkes gazdát és 62 házas zsellért regisztráltak.

1787-ben 136 volt a házak száma és 206 a családoké. 1851-ben 509 család élt 314 házban (6 urasági, 145 telkesek, 56 zsellér, 99 egy funduson kettő, 8 egyéb).

A lélekszám alakulása:

1775 1787 1799 1806 1816 1821
989 fő 1300 fő 1430 fő 1490 fő 1628 fő 1571 fő

 

1830 1840 1849 1860 1869
1720 fő 1928 fő 1988 fő 1932 fő 2155 fő

1925: 3343 lélek. A cigánytelepen 102 fő él. 665 ház 1213 lakrésszel. Középület: községháza, 3 iskola, csendőrlaktanya.

1932: 3401 lélek, magyar. 758 ház 1183 lakrész.

1833: 817 ház 1215 lakrésszel.

1934: a cigánytelepen 134 fő. 831 ház 1229 lakrésszel.

1935: a cigánytelepen 148 fő. 837 ház 1238 lakrésszel.

1936: 3464 fő. 801 ház.

1937: 3540 lakó. 806 ház 1216 lakrész.

1938: 807 ház, 1097 lakrész

1939: 806 ház, 1145 lakrész

1940: 808 ház, 1127 lakrész

5.04 Kömlő – Birtoklástörténet

1416-ban a lakatlan pusztát Zsigmond király Kompolti Istvánnak adományozta. 1468 és 1478 között a Tarkövi családnak volt itt birtoka, melyet az egri püspöknek zálogosítottak el. 1546-ban Balassa Zsigmond birtoka volt. 1553-ban Tarcsay György használta és zálogba adta Dobó Istvánnak. Fia, Ferenc elzálogosította Rákóczi Zsigmondnak. 1592 és 1707 között a Rákóczi család birtoka maradt. Ekkor egy csere révén az egri püspökség birtokába került. 1805-től a szatmári püspökségé lett.

1897-ben földbirtokos Engel Jakab és a szatmári püspökség.

1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:

Kobolák I. János 109 k.h.
Kömlő község 117 k.h.
Kömlő község úrbéresei 279 k.h.
1935-ben a nagyobb birtokosok:
Kobolák I. János 120 k.h.
Kömlő község 246 k.h.
Kömlő Község Legeltetési Társulata 368 k.h.
Kömlő Község Püspöki Legeltetési Társulata 205 k.h.
Kömlői Római Katolikus Egyház 153 k.h.
Országos Földhitelintézet 19 k.h.

5.01 Kömlő – Első írásos, okleveles említés

1261: Kumleu

5.02 Kömlő – Címer, pecsét

1792-ben a község pecsétjén kör alakú pajzsban vízszintesen fekvő csoroszlya fölötte ekevas.

Kömlő pecsétje

A falu mai címere vágott tárcsapajzs. Alsó zöld mezejében vízszintesen fekvő ezüst csoroszlya, felette ekevas, felső márványos kék mezejében arany búzakalász csokor. A pajzs két oldalán a pajzs mázaival megegyező sisaktakaró. A pajzs alatt lebegő márványos barna szalag, melyben ’1992’ évszám. A sisaktakarók arany-kék, ezüst-zöld.

Kömlő címere

5.12 Kömlő – Katasztrófák/természeti csapások/járványok

1939-40 telén-tavaszán hóolvadás utáni súlyos bel- és árvíz volt.

1949. augusztus 25-én a kömlői templom teljes tetőzete (javítás közben éjjel) leégett.

1999 júliusában „trópusi önvízszerű esőzés” miatt árvíz volt a településen.

7.09 Kömlő – Mesterségek

Sok kömlői értett a famunkához, volt otthon kezdetleges gyalupadjuk, „Jankó a kétnyelű

késsel”. Ezzel még a szekér tengelyét is el tudták készíteni.

A barkácsoló parasztemberek igyekeztek megvenni az iparosoktól a gyalupadot.

Kömlő legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:

Kácsor Mihály bútorasztalos. Gr. Apponyi u.

Kiss Dávid cipészmester. Szt. Imre herceg u.

Lóczi Ferenc kovácsmester. Horthy M. út, saját ház.

Nagy Lajos cipészmester. Szt. Imre herceg u.

Pintér Áron asztalosmester. Sz. Imre herceg u.

Tóth Mihály kovácsmester. Gr. Apponyi út saját ház.

Vass Joachim asztalosmester. Sz. Imre herceg u.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

1 Kömlő – Galéria

7.08 Kömlő – Gazdálkodás

Földművelés

A néhány holdas gazda a családjával végezte el az aratást, ahol 50-100 holdnyi betakarítani való volt, ott aratókat fogadtak. Tíz holdra egy vagy két aratópárt.

Az 1930-as évekbeli aratás hangulatos leírása: Neufeld József: Meghozták az életet! Kömlői képeslap az 1930-as évekből.(Neufeld József.  A múlt születése. Fejezetek Kömlő történetéből I. 2005.Kömlő 150-151.)

 

Csépléskor 10-16 ember kellett a cséplőgép kiszolgálásához.

Az asztagról a kévéket az adogató villával nyújtotta a kéveoldónak, ő tette a megoldott kévéket a dobba. A gépből kikerülő szalmát a szalmahordók rudasokkal a kazalra felvezető létrán vitték egyre magasabbra. A töreklyuknál zsebkendővel bekötött szájú lányok gereblyézték ponyvára a kalásztörmeléket és vitték a törekkazalra. A gépből kijövő búzát zsákokba töltötték, majd a gépfaros bekötötte a zsák száját. Amikor végeztek, a mázsás összeadta a mérések számát, kiszámolták, mennyi a géprész, és mennyi a cséplőbandáé.

A cséplés részletes leírását adja Szabó Lajos: Cséplés kalákában.(Neufeld József.  A múlt születése. Fejezetek Kömlő történetéből I. 2005. 154-155.)

 

Állattartás

A kömlői állatvásárokról: Országos állat- és kirakodóvásár Kömlőn 1926-1951. (Uo.)

4 Kömlő – Régészeti áttekintés

Kömlő, Nagy-halom I.

A Nagy-halomtól K-re elterülö sík területen újkőkori és középkori telepnyom került napvilágra. (Domboróczki László ásatása 1999.)

Kömlő

Nagy-halom II.

A Nagy-halomtól ÉK-re eső, enyhén K-re lejtő területen szarmata és középkori településrészletet tártak fel. (Domboróczki László ásatása 1999.)

Rívó-part

A falutól DNY-ra lévő homokbányában késő bronzkori és szarmata sírokat tártak fel. (Domboróczki László ásatása 1994, Farkas Csilla ásatása 1995.)

7.02 Kömlő – Lakáskultúra

A párhuzamos szobaberendezés az 1920-as évek végétől terjedt el a gazdáknál, de még sokáig élt a régi, sarkos (diagonális) elrendezés.

Az 1920-as évek előtt a házban annyi ágy volt, ahány házaspár lakott ott. Az utcai szobában álltak az ágyak, a benne alvók rangja és kora szerint elhelyezve. Előfordult, hogy az öregeken kívül 2-3 fiatal házaspár is lakott a házban. De a szobát csak télen lakták. Amikor a fiúgyerek iskoláskorba került, kiköltözött az istállóba.

A berendezés egyik jellegzetes darabja a tulipános láda, melyet elsősorban a lakodalmi szertartás tartozékának tekintettek. A lakodalom napján ebben szállították a menyasszony családjától a süteményt és egyéb élelmet a vőlegény házába.

A nyárikonyha az 1920-as évektől terjedt el.

Ha tehették a családok, akkor a nyári konyhát nem a házzal párhuzamosan, hanem merőlegesen építették, az utcának háttal. Tornáca előtt még esős időben is lehetett dolgozni, kiülni. A házat így nyáron alig használták, megőrizték tisztaságát.

 

 

Forrás:

ENA 1089-69. Dr. Márkus István: Vegyes néprajzi és társadalomtörténeti gyűjtés. Kömlő, Hevesvezekény, Pély.

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

6.03 Kömlő – Épített örökség

A középkori Kömlő templomáról semmilyen írásos, illetve régészeti információval nem rendelkezünk. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek ugyanakkor leírják, hogy 1770-ben, a falu újratelepítésekor még látszottak a régi templom romjai a falun kívül egy dombon, a régi település helyén. Sajnos ma már ez már nem látható, pontos helye sem ismert. Mindazonáltal biztosra vehetjük belőle, hogy kell lennie egy középkori templomnak, mely minden bizonnyal a régi Kömlő temploma volt.

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

2.01 Kömlő – Kronológia

10-11. század                        A település alapításának feltételezhető időszaka.

14. század eleje                      A Hevest Poroszlóval összekötő út egyik állomása Kömlő.

16-17. század                        A falu a Pest-Debrecen postaút fontos állomása.

1770-től                                Mérnöki tervek alapján felépül a mai Kömlő.

1783-1785                              Az I. katonai felmérés a Kömlőn áthaladó utat megfelelő időjárás esetén minden jármű számára használható útnak minősíti.

1848-49                                 118 kömlői nemzetőr vesz részt a szabadságharc eseményeiben.

1849. március 18.                   Ramberg altábornagy osztrák csapatai tartják megszállva a falut.

1872                                       Postaállomás létesül.

1900 után                               A tagosítást követően megkezdődik a határ tanyásodása.

1906-1910                              A község bekapcsolódik az országos távbeszélő hálózatba.

1910 után                               A dohánytermesztés elterjedése a faluban.

1932. december 15.                Az áramszolgáltatás kezdete. 135 házban, az útkereszteződésekben és a községháza előtt létesült villanyvilágítás.

9.01 Kömlő – Híres emberek

A településhez köthető híres, neves személyek:

Borsányi Lajos plébános-esperes, 20 évig szolgált Kömlőn

Csáti Jónás, Kömlő szülötte, tehetséges amatőr festőművész

Hangrád Lajos amatőr festőművész

Hangrád Zsolt Angliát és Amerikát megjárt tehetséges festőművész

Müller Jenő plébános, a falu közéletében is részt vett 1925-től

dr. Nemes János igazgató-kántortanító (1925 körül-1941)

Pádár Ildikó, Kömlőn született, válogatott kézilabdázó, az FTC játékosa

Pádár Margit, a településen született, NB I-es kézilabdázó

Vass Gábor, kömlői születésű színész

 

A településen elismerésben részesült emberek:

Czakó Ferencné

Cseh Józsefné, dr. Szegő Imre díj

Cseh József

Hangrád Lajos, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt, Heves Megyéért kitüntetés

Besenyei János, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, Heves Megye Labdarúgásáért

5.09 Kömlő – Közlekedés, infrastruktúra

A település 10-11. századi léte a hevesi vár körüli feladata (kémlelő, védő) kapcsán feltételezhető. Ennél fogva fontos út (nagyút) köthette össze a hevesi várral és Poroszlóval már a kora-középkorban. A 14. század elején a Hevest Poroszlóval összekötő út egyik állomása volt.

Kömlő a 16-17. században a Pestről Debrecen irányába tartó postaútnak fontos megállóhelye volt (a kömlői szóhasználat országútként ismerte). A püspöki uradalom fogadót is építtetett az áthaladó utasok kényelmére (’Csárdaudvar’) A török megszállás hatására a fontos, állatok hajtására is alkalmas út elvesztette jelentőségét.

A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Kömlőn átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára, egyébként használhatatlan.

Postaállomását 1872-ben nyitották meg.

Közvetlen vasúti összeköttetése nem volt, a lakosok Tarnaszentmiklós, Heves és Füzesabony vasútállomásait vehették igénybe.

Kömlő 1906 és 1910 között távbeszélő összeköttetést kapott.

1932. december 15-én gyulladt fel először a villany Kömlőn, 135 házba vezették be a villanyt, a kereszteződésekbe és a községháza elé világítás került (a falu minden házában csak 1970-ben gyulladt ki a fény).

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

7.07 Kömlő – Népköltészet, folklór

Betyárballada Sajó Pestáról

 

Sajó Pesta felült bársony lovára

Beugrott a hortobágyi csárdába

Szénát, zabot adott bársony lovának

Citromos pálinkát a gazdájának.

 

Hortobágyi csaplárosné, hallja kend!

Szolgálóját reportra állítsa kend!

Szolgálója beszalad nagy ijedten

Hogy itt jön már kilenc zsandár fegyverben.

 

Sajó Pesta felült bársony lovára,

De a zsandár hideg nyomát sem látta

Lova lába megbotlott egy gödörbe,

Ott fogták meg Sajó Pestát fektébe.

 

Szépen kérem csendőrkáplár uramat

Ne verje oly keményen az államat

De a csendőr nem hajtott a szavára

Belelőtt a Sajó Pesta vállába.

 

Patkó Bandi balladája

Nem messze van ide Kismargita

Hortobágy is keresztül foly rajta

Közepébe aranyosi csárda

Abba iszik a betyár bújába.

 

Igy kezdte el Patkó Bandi a szót

Ki látott már egy lovon hét patkót?

Ki nem látott, jöjjön ide, láthat,

Négyet visel e gyönyörű állat.

Az ötödik magam igaz neve

Kettő meg a csizmámra van verve.

 

Angyal Bandiról

 

Mikor Bandi betyár lett

Zsíros inget, gatyát vett

Zsíros ingben gatyában

Beballag a hortobágyi csárdába.

 

Csaplárosné, azt mondom,

Van-e bora a csapon?

Van bizony vagy hat akó,

De nem betyárnak való.

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

5.08 Kömlő – Gazdaságtörténet

A falu középkori és korújkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés, néhány szórványnak tekinthető történeti forrásadat áll rendelkezésre. A sík vidéken fekvő terület szántóföldi és állattartó gazdálkodásra egyaránt alkalmas volt. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.

Az 1548. évi dézsmajegyzékben elhagyott faluként tüntették fel, de az egy évvel későbbi összeírás szerint 27 személy fizetett őszi gabonából és árpából tizedet és közülük hárman még bárányszaporulatuk után is adóztak. 1556-ban őszi és tavaszi gabonatermése után 52 dézsmafizetőt regisztráltak a településen, s 10 személy báránydézsmát is adott. A falu az 1600-as évek elején elpusztult, határát az átányiak vették bérbe és használták. 1707 után cserével az egri püspökség birtokába került, határát 1775-ig Átány, Tiszanána és Kisköre lakói bérelték.

1770-ben került sor a falu betelepítésére. 1771-ben az úrbérrendezéskor a határt negyedik osztályúnak minősítették és minden egész telekhez 32 kishold szántót és 12 kaszás rétet adtak. A háromnyomásos gazdálkodásban művelt határban mindhárom nyomásban hagytak területek a földesúri majorság számára, melynek összterülete 1799-ben 295 kishold volt. A közös legelő elkülönözését a jobbágyság 1845-ben kérte, melynek hosszas pereskedés utáni eredményeként 1863-ban minden egész telek 10 kishold legelőt kapott és a maradványterületeket is kiosztották a telkesgazdák között.

A 19. század második felében és a 20. században is a szántóföldi művelésben a fő termény a búza volt, mellette kukoricát, árpát, zöldtakarmányt, takarmányrépát, lencsét és kevés dohányt is termesztettek. A település határának, melynek nagysága számottevően nem változott meg, művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)

Év

Összes terület

Szántóföld

Kert

Rét

Szőlő

Legelő

Erdő

Nádas

Nem termő terület

1866 5838 3020   873   1650      
1896 5959 3910 71 315 1562 4 97
1935 5956 4838 106 41 687 1 283

A szántóföldi művelés alá vont területek az eltelt időszak alatt növekedtek, az összterülethez viszonyított aránya az 1866-os 51,73 %-ról 1935-re 81,22 %-ra emelkedett. Ezzel együtt a rét és legelőterületek nagysága csökkent drasztikusan: az 1866-ban rétként használt terület 95%-kal, a legelő pedig mintegy 60 %-kal lett kevesebb 1935-re.

A gazdaságok száma 1896-ban 419, 1935-ben 834 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 200 és 500 kh nagyságú birtoka egy főnek volt, 100–200 kh nagyságú területtel négyen rendelkeztek, 50 és 100 kh közötti birtokos 10 volt, 20–50 kh területű birtokosok száma 51, 10–20 kh területű birtoka 100 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 121 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 201. Az 1 kh alatti területet bírók száma 346 volt, közülük 215 fő nem rendelkezett szántófölddel.

 

A rét és legelő területek jó feltételeket biztosítottak állattartáshoz. A 16. századi dézsmajegyzékekben bárányszaporulat után tizedet fizetőket is feltüntettek. Az 1799. évi uradalmi leltár szerint a jobbágygazdák állatállománya 464 ló, 318 ökör, 223 tehén és 1781 juh volt. Emellett az uradalmi juhászatban is 732 db állatot számláltak. A 19. század végére jelentőssé vált a szarvasmarha és sertés tartása, 1935-re a juhtenyésztés viszont elveszítette jelentőségét. A rét és legelőterületek csökkenése az állatállományban is visszaesést hoztak. Az állatállomány változása 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:

Állatállomány változása (darabszámban)

1897

1925

1935

Szarvasmarha

1167

858

770

749

661

14

Sertés

1218

710

Juh

1540

183

101

Baromfi

4745

Méhcsaládok

44

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 4 kovács, 2 asztalos, 2 kerékgyártó, 1 szabó, 4 csizmadia, 2 mészáros és 2 ács alkotta a helyi iparos társadalmat. 1923-ban 32 iparral foglalkozó élt a településen, foglalkozásuk szerinti megoszlása: 6 asztalos, 1 borbély, 4 cipész, 1 szíjgyártó, 2 szabó, 5 ács, 2 csizmadia, 5 kovács, 1-1 mészáros, bádogos és kerékgyártó. Számukat növelte a mezőgazdasági feldolgozóiparhoz tartozó egy olajpréselő, 18 cséplőgép tulajdonos és egy gépész foglalkozású. 1940-ben az iparosok száma nem változott, de a hagyományos mesterségek mellett megjelentek új szakmák képviselői is, így például szikvíz készítő és szobafestő. Nagyobb ipari üzemként működött a Szombati és Társai-féle gőzmalom, valamint a Nagy Ferenc és Nagy Pál tulajdonában lévő szívógázmotoros malmok.

 

A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmák voltak. 1799-ben az uradalom leltárának készítői egyemeletes vendégfogadót és kocsmát is feltüntettek az épületek között. 1906-ban 5 kereskedőt írtak össze. 1925-ben 6 kocsma egy vendéglő, egy kávéház és egy kétszobás fogadó, 10 szatócsbolt és két Hangya szövetkezeti bolt volt a településen. Emellett a hetipiac mellett két országos vásárt is tartottak. A bőrkereskedelem képviselője a bőrszedő foglalkozású Friedmann Jakab volt. 1903-ban alakult Kömlői Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.

A helyi hitelélet segítője volt az 1894-ben megalapított Kömlői Hitelszövetkezet.

5.06 Kömlő – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Kömlő

Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.

Külterületi lakott helyei, pusztái 1902-ben: Dézsmakert, Kistanya, Hídvég-tanya

 

Járási beosztása:

1863–1883 Tarnai járás

1883–1983. december 31. Hevesi járás

5.11 Kömlő – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

Kömlőn 1772-ben már létezett római katolikus elemi iskola, ahová 30 tanuló járt. 1774–1775-ben az iskolások létszáma mindkét évben 46 fő, 23 fiú és 23 lány volt. Tanítójuk 1772-ben Szabó Mihály írást, olvasást és hittant oktatott, további tárgyak, így számtan, fogalmazás és latin igeragozás tanításában az érdektelenség akadályozta meg. 1774–1775-ben Csapó István lett az iskola tanítója, ő már a latin névszóragozást is a tananyagba építette. Fizetésként a községtől kapott évente 8 rajnai forintot és 8 pozsonyi mérő búzát.

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.

1851-ben az iskola épületét jó állapotúnak írták le, a 139 tanulót egy tanító oktatta.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.

1887-ben 287 gyerek járt iskolába, őket egy tanteremben 2 tanító oktatta. 1889-ben új iskolát és még egy tanítói álláshelyet létesítettek. 1910-ben már négy tanítója volt az iskolának, ahol mindennapi iskolás 367, ismétlő iskolás 167 volt. 1923-ban 5 tanteremben folyt oktatás. A római katolikus iskola tanítói ebben az évben Jakab Andor, Lieszkovszky István, Sallayné Galsy Róza, Hényel Béla és Misik Béla voltak. 1928-ban 6 tanító oktatta a 308 iskolást.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.

Művelődés, társadalmi élet

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

Kömlőn elsőként a Tűzoltó Egylet jött létre 1888. december 14-én. 1897-ben Katolikus Olvasókört hoztak létre. 1924-ben alakult meg a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1932-ben létrejött a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportja. 1933-ban megalakult az Iparos Olvasókör, és ekkor már biztos, hogy működött a római katolikus Dalkör is. 1933–1934-ben a településen működött az Országos Gazdasági Liga helyi szervezete. 1941-ben a Katolikus Leánykörök Szövetsége (KALÁSZ), 1944-ben pedig a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT) helyi szervezete jött létre.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

3.05 Kömlő – Földrajzi környezet

A falu a megye délkeleti részén, a Hevesi-síkon, a Hevesi nyílt ártéren fekszik (a Tiszát 40 km-es hosszúságban és 15-18 km-es szélességben kísérő ártér). Területe hordalékkúp-síkság, a tengerszint feletti magasság 100 m alatt van. A legnagyobb kiemelkedései a határhalmok.

Meleg-száraz éghajlattal rendelkező terület. Az éves csapadék összege 560-580 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000 közötti. Leggyakrabban az északkeleti és a nyugati szél fúj.

A gyér lefolyású terület vizeit a Görbe-ér vezeti le. A talajvíz mélysége 2 m, az artézi kutak száma nagy, de vízhozamuk gyenge.

A természetes növényzete kisebb részben tatárjuharos lösztölgyesekből, nagyobb részben lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete 2-3 %. Állatai kisvadak és madárfajok.

Talajai réti és szikes talajok.

3.03 Hevesi-sík

A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.

A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.

Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.

A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.

A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.

A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

6.01 Kömlő – Irodalom

BARI LÁSZLÓ

Verseskötete jelent meg

 

DR. VASAS JOACHIM

Megjelent egy memoárjellegű írása, melynek címe: Menjen, doktor Elvtárs.

 

DR. NAGY JENŐ

Író és költő, Kömlő szülötte. A Heves Városi Tükör folyóirat irodalmi rovatának vezetője, állandó szerzője, a versei folyamatosan jelennek itt meg. Két verseskötete jelent meg, az elsőnek a címe: Gondolatok versben és prózában. A második kötetét már a lap adta ki, ennek a címe: Őszülő fejjel. A költő jelenleg Hevesen él, de ragaszkodik Kömlőhöz, ezért külön kérte, hogy a kötetén a magyar és a hevesi címer mellett a kömlői is megjelenjen. 2013. május 26-án a Hősök napján vitézzé avatták a budavári palota gótikus nagytermében. Ennek emlékére írott versének címe: Vitézek hazája, amely szintén a Tükörben jelent meg.

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          http://www.hevesitukor.hu/HT201302.pdf

–          http://hevesitukor.hu/HT201308.pdf

7.03 Kömlő – Népviselet

Női viselet

Kömlőn a lányok, asszonyok hosszú, csaknem földig érő szoknyát viseltek, ami alá 10-12 alsószoknyát vettek. Az alsószoknyák gallérját összevarrták, hogy szét ne csússzanak tánc közben. Ezeknek olyan egyformának kellett lenni, mintha elvágták volna. Az alsószoknyák alatt térden alul érő pendelyt hordtak.

Az ujjas blúzféle, ahogy itt nevezték pongyolka, vagy kacó a szoknya anyagából készült, alul fodrosan szabott volt. Nyakukba fehér galárist, és fehér fodrot kötöttek, ami alá gyakran csipke is került, ahogy itt nevezték: kozákosan. Sokáig megmaradt a viseletben a selyem vállkendő a blúz fölé kötve, az asszonyoknál pedig a keménypapírra rádolgozott, szalaggal díszített főkötő. Ezüstrojttal, vagy csipkével szegélyezett bő selyemkötényt viseltek a szoknya fölött. A fiatalasszonyok fejviselete volt a hátrakötő kendő.

A 20. század elején ünnepi alkalmakkor a fiatal lányok fehér slingelt szoknyát, ingvállat és kötényt viseltek. A derekukra fehér színű, színes rózsákkal díszített keménypapírral bélelt mídert kötöttek, melynek elől lelógó részét kutyának nevezték. Az ünnepi viselet elengedhetetlen eleme volt a zsebkendő is.

Kömlő asszonyai viselték a Tiszanánán készült bekecset, de itt helyben is voltak szűcsmesterek a 19-20. sz. fordulóján. Hasonló stílusban díszítették az itteni ködmönöket, mint Tiszanánán, a különbség a kettő között, hogy Kömlőn a szabásvonalak mentén piros bőrrátétet alkalmaztak, amelyet fekete, bordó és zöld selyemmel, rozmaringágakkal varrtak ki.

A félcipő már a 20. század elején divatba jött a kömlői lányok körében. Az 1920-as években megváltozott a divat Kömlőn: viganó, egybe szabott ruha váltotta fel a szoknya-blúz összeállítást. Divatba jött a berliner kendő, a női kiskabát, vagy „kocó”.

 

Férfi viselet

1910 előtt a férfiak bő gyolcsgatyát hordtak- melynek egy-egy szára 3-3 szélből készült.(Egy szél kb. 60 cm széles volt.) Visszahajtós gallérú, színes üveggombokkal díszített, kézelőbe foglalt szűk ujjú vászon, ünnepnapokon gyolcs ing illett a bőgatyához. A vászon inget és gatyát a saját vagy vásárolt kenderből otthon készítették el. Szintén az 1910-es évekig szövet lajbit hordtak az inghez, nagy fémgombokkal, ami lehetett fehér, vagy réz „kecsketökű” gomb. A lajbi fölött kiskabátot, „szálas kabátot” hordtak. A téli viselet része volt: fekete posztónadrág (csizmanadrág), és szálaskabát, fölötte „daku”- rövid nagygallérú nagykabátféle. 1910 után jelentősen változott a férfiviselet: a bőgatya helyett pantalló nadrág, csizma helyett félcipő. A lajbit a mellény váltotta föl, szálas helyett a német szabású kabát.

A csizmát később váltották le félcipőre, mint a nők. A kalap már a kisfiúk ünnepi viseletéhez is hozzátartozott, művirággal díszítve.

A kömlői férfi viselet jellegzetes darabja volt a legénykötény, ami lefelé szélesedő formájú, lekerekített sarkú, körben cakkos. Középre szegfűs-gyöngyvirágos csokrot hímeztek színes selyemfonállal, körben hullámindára fűzött, tulipánokból álló virágfüzérrel díszített. Itt nem csak a felnőttek viselete volt, kisgyermekek is hordták 3 éves kortól.

Hímzés

Kömlőn az egyedi mintaszerkesztésű poszrikos kendők érdemelnek különösebb figyelmet. Négyszög alakúak, fehér sifonból készültek, jellegzetességük a többsoros virágkoszorúkból álló piros hímzőfonallal varrott laposöltéses díszítmény, ami középen helyezkedik el. A belső koszorúk folyóindásak, indával összekapcsolva, a külső, legszélső önálló virágokból áll.

34. Poszrikos kendő szabadrajzú hímzéssel. Kömlő. (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)

7.01 Kömlő – Népi építészet

A legrégebbi házak ágasfás-szelemenes szerkezettel épültek, ám a 20. század első felében már a szarufás-torokgerendás épületek voltak többségben. A tetőzet általában nyeregtető, széles vízvetővel. Általában állóhézagos deszkaoromzatok készültek, kovácsoltvas oromdíszekkel.

Mestergerendát az első világháborúig készítettek, ismert volt a boldoganyának megfelelő középoszlop is.

A falakat vályogból építették, már a betelepítéskor is „mór téglát” (vályogtéglát) írt elő a földesúr. Ezek mellett azonban döngölt földfalú házak is készültek. Az ablakkeretek és tornácoszlopok építéséhez már a 19. század közepétől használták a Demjéni terméskövet.

A hagyományos tetőfedő anyag a helyben beszerezhető nád volt, de a 20.században új házat már csak cseréppel fedtek.

A tüzelőberendezés a szabadkéménnyel összekapcsolt boglyakemence volt.

A módosabb gazdák a lakóépülettől távolabb álló tüzelős istállókat építettek, a szegények istállója azonban a pitvarból nyílott. 1910 után a dohánytermesztés elterjedésével megjelentek a dohánypajták is a portákon.

7.00 Kömlő – Településnéprajz

Kömlő 1770-ben földesúri telepítés eredményeként jött létre. Ez tükröződik szerkezetén: szabályos, sakktábla alaprajzú települést alakítottak ki. A 20. század elejéig az utcáknak alig volt nevük, kivéve a Templom utat, Temető utat, a Juhászok utcáját. Korábban inkább egyes telektömböknek, falurészeknek volt nevük: Szohoda, Halpiac, Hóstya.

A 19.század végén a Tóparton bővült a falu, 1925 után a Poletár területén épült tovább Kömlő. A templomtól nyugatra eső rész Felvégnek, a keletre esőt Alvégnek nevezték.

1900 után, a tagosítást követően kezdődött el a határ tanyásodása.

5.03 Kömlő – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

Nevének eredete a magyar ’kémlő, kémlelő (hírszerző) köznév. A falu neve alapján a „kémlelés” feladatát a koraközépkorban a hevesi vár körül láthatta el. A település a 10-11. században már létezhetett. A 16. század végéig a régi faluhely a mai falu délnyugati részén, a Nagy-folyás mellett volt. 1770-től épült fel mérnöki tervek alapján az új falu.

Határába Mezőharsány, Berecteleke, Hajóuta elpusztult falvak területükkel benyúltak.