Kisköre – Művészettörténet
Római Katolikus templom
Titulusa:Szent Péter és Szent Pál apostolok
későbarokk
1777
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2245
Széchenyi u. 38.
Építtette: gr. Eszterházy Károly egri püspök
Építész: Fracz József püspöki építész
Főoltárkép: (Huszár Ferenc, 1783), Sajóssy Alajos, 18??
Keresztelőkút: Giovanni Adami és Mozer József
1732-ben a feljegyzés szerint Kisköre lakossága református vallású. Egyházáról is így esik említés. Kálvinista prédikátora van, katolikus lelkész nincsen [EÉrsERgyhL archvet. no. 934]. Erdődy Gábor egri püspök idején került a falu a püspökség birtokába (1722-ben Aspremont- birtokrészt, 1724-ben Recsky János, 1728-ban Dékány Mihály birtokrészét vásárolta meg). Így 1728-tól teljes egészében az egri egyház, 1804-től pedig az újonnan felállított szatmári püspökség része lett a település. Erdődy Gábor a reformárus lakosoktól elvette a templomot, így azok inkább elköltöztek a faluból. Helyükre katolikus vallásúak telepedtek be elsősorban Heves megye szomszédos településeiről [HemL. Közig.iratok. 1746. 203.; és 1747. évi jobbágyösszeírások]. A kálvinisták által így „elhagyott” templom helyreállítására 1749-ben 138 forintot utalt ki a püspökség a cassa parochorumból [OL.HttL.Acta Cass. Paroch. Divec.Agri no. 13. fol. 269.]. 1752-ben ugyanonnan 243 forintot kaptak a templom javítására. Majd 1762-ben gerendákra és zsindelyekre fordíthattak 13 forint 36 krajcárt. Az 1767-es canonica visitatioban leírták, hogy a Kiskörei templom nagyon régi. Szűk és rossz az állapota, fatornya összedőléssel fenyeget. Egy oltára van és sekrestyéje sincsen.
Az új templom építéséhez 1775-ben kezdtek hozzá, a régi sorsára vonatkozóan azonban nincs további adat. Az új templomot Francz József tervezte, a falak felhúzásánál márciustól az év végéig Klauser Mátyás pallérsága alatt kilenc kőműves dolgozott. 915 forintos számlájukat Francz József, mint püspöki építész hitelesítette [EÉrsGazdL. 1755. 189.szd.]. 1777-ben Hofbauer János a pallér, a kőfaragó munkát Miller János végezte. 1766-ban már az ablakok készültek, és az ajtótokok, melyeket Schönich Mátyás egri asztalos készített. Az ácsmunkát Máhr Menyhért egri ácsmester végezte 1777-ben. Vittmann Antal egri festő ugyanebben az évben aranyozta a keresztet, amely az építkezés befejezését jelentette.
Ezután a templom berendezése zajlott. Schnattmann Mihály tárkányi márványfaragó szenteltvíztartót faragott, Schmitt Ferenc egri asztalos templompadokat készített, a főoltárt és a tabernákulumot Steinhauser Antal egri szobrász alkotta. Vittmann Antal egri festő a főoltár architektúrafestését készítette, s a főoltárképet Huszár Ferenc egri piktorral készíttették el [EÉrsGazdL. 1755. 334., 1783.216. szd.]. A keresztelő kutat a 18. század végén Giovanni Adami kőfaragó és Mozer József faszobrász alkotta. Farkas János építési könyvének feljegyezései és Eszterházy Károly válaszai szépen kirajzolják a templom belső munkálataira vonatkozó megbízások történetét.
Az 1810-es canonica visitatio tágasnak mondja az épületet, de tornya és teteje már akkor sérült volt, a boltozaton beázás nyomai mutatkoztak. A szatmári püspök megvizsgáltatta iparosokkal, s a helyreállítás a követező évben meg is történt. Ekkor az egyik oltára Péter, a másik Szent Pál, a mellékoltár Mária tiszteletére volt szentelve. 1819-es vizsgálatkor három harangja volt, köztük a legidősebbet Barkóczy Ferenc püspök áldotta meg még 1746-ban. 1822-ben egy feljegyzés arról írt, hogy Klobusiczky Péter szatmári püspök egy arannyal átszőtt díszes kazulát ajándékozott a templomnak. 1834-ben az elavult oltárkép helyett egy pesti piktorral újat készítettet szintén Szent Péter és Pál tiszteletére 500 forintért. Főoltárkép a 19. század második felében (Sajóssy Alajos), a falképek a 20. században készültek.
Egyhajós templom, az É-i homlokzat középrizalitjában álló toronnyal, egyenes szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős lefedéssel, a szentély Ny-i oldalán féltetős sekrestyével. A homlokzatát jobbról-balról egy-egy, a főpárkányig felfutó nagy faltükör tölti ki. Ezek között a toronytest ívelten, enyhén előre lép és rizalitot alkot. A torony homlokzatán a főpárkányig felfutó kosárívvel záródó mélyületben van a szegmentíves, kétszárnyas kapu. Zárókövén gazdag rocaille-os, rózsagirlandos, rokokó faragvány. Fölötte hasonlóan kialakított, rokokó zárköves, magas kórusablak. Az előre lépő főpárkány fölött kő attika, amelyről csigás végű, homorúan előrehajló kőlemezes oromháromszögek indulnak. Ezek fölött faltükörrel díszített toronytest. Elöl legömbölyített sarkú, rokokó faragványos alacsony ablak. Az övpárkány fölött a tornyon körben négy, záróköves, szegmentíves harangablak. A torony soktagú főpárkánya fölött talapzatos, ívelt, laternás, négyoldalú kicsi toronysisakja van.
A templom és az ívesen visszalépő szentély nyugati oldalhomlokzatát hat nagy falfülke tagolja szegmentíves ablakokkal. A féltetős sekrestyeépítmény fölött egy rövidebb, hasonló ablak. A szentély egyenes záródású, de a sarkokon legömbölyített. A körbefutó magas lábazat és a végigfutó teljes kőpárkány öleli körbe a templomot. Vörös palatetővel fedett.
Csehboltozatos hajó és szentély, a hajó bejárat felőli oldalán karzat. Kisebb előtérből nyílik a karzat alatti tér, mely széles, kosáríves nyílással kapcsolódik a hajóhoz. A kórusmellvéd előre domborodik. A hajó két csehboltozata faltükrös lizénákra támaszkodik. A lépcsővel emelt négyzetes szentélyt egy csehboltozat fedi. A hajó homorú falpillérekkel és hevederrel szűkül a karzat és a szentély felé. A szentély Ny-i oldalán teknőboltozatos sekrestye.
Az 1800 körül készült főoltár egyszerű fehér sztipesze részben aranyozott. Rajta tempietto alakú, volutás pilaszterekkel támasztott tabernákulum, aranyozott fa ajtaján a kalász és a szőlő emblémái között feszület. Tőle jobbra és balra 19. századi naturalisztikusan megfogalmazott sematikus adoráló angyal. A főoltárkép aranyozott ovális keretbe foglalt olaj-vászon festményén Szent Péter és Szent Pál mártíromság előtti pillanatát ábrázolja. A lila-sárga, illetve zöld-vörös köntösű apostolok lábai előtt a kereszt és a kard van. Mögöttük a római katonák, fölöttük a mártír koszorút és pálma ágat hozó angyalok lebegnek. Sajóssy Lajos egri festő készítette a 19. század második felében.
A keresztelőkút alsó szürke márvány faragványát Giovanni Adami, a felső fa ovális átmetszetű, vájatolt törzsű fa medencét Mózer József készítette a 18. század végén. A fehér-arany, festett kútház gerezdes tetőzetén aranyozott szoborcsoport Keresztelő Szent János és Jézus alakjával. Mögöttük sugárkévén lebegő Szentlélekgalamb.
A szószék festett fehér és aranyozott fa. Ívelt tölcséres alján fonadékos díszek, kosarának oldalain forgó rozetták körül leveles, rocaille-os keret. Függönyös hangvetőjén volutás oromzaton sugárkévés Szentlélek galamb, 18. századi egri munka.
A mellékoltár 18. századi sztipesze eredetileg a főoltárhoz tartozott. Antependiumát újabban Szent sírrá alakították át. Rajta a sasvári pietá-szobor festett gipsz másolata van.
A faragott barokk tölgyfa padok a 18. század végén készültek. A sekrestyeszekrény, festett fa, barokk, 1770. Orgona: historizáló. Az aranyozott réz Úrmutató 1760 körüli egri munka. Az aranyozott ezüst kehely 1817-es beütött dátummal, K névbetűvel. Harang: Öntött bronz, közepén Szent Péter és Szent Pál alakját ábrázoló domborművel. Vállán körirat: FVDIT ME JOSEPHINE JUSTEL AGRIAE 1788. Alsó peremén: CVRAVIT EPISCOPALIS PAGUS KISKÖRENSIS.
Belső festés: díszítőfestés és mennyezetképek, 20. század.
Ránk maradt az egri püspökség 1766-os szerződése Zwenger Józseffel, amely szerint a paplakot elkészíti 205 forint készpénzért és 30 mázsa gabonáért valamint két sertésért, de az összes építőanyagot és a segédmunkásokat a munkáltató biztosítja.
Adatokkal rendelkezünk (alaprajz) arról, hogy a településen 1800 körül felépült a püspöki kocsma. Tervezője ennek is Francz József volt [EÉrs GazdL. Tervek II/55.]. Lebontásának dátuma ismeretlen.
Kőkereszt
1818
a templomkertben
Az 1819-es canonoca visitatio szerint a falu népe állíttatta. Kőlépcsős talapzaton, tagolt, keretelt, párkányos pilléren sziklautánzatú tömbből emelkedik ki a kőkereszt. A sziklatömbön a fájdalmas Anya áll összekulcsolt kézzel. Kőkorpusza szépen faragott.
Nepomuki Szent János szobor
barokk
1835
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:10798
Közterületen, a Kossuth u. 40. sz. előtt, a hevesi és a tiszanánai út elágazásánál.
Az 1819-es canonica visitatió szerint a helyén korábbi, 1774-ben készült szobor állt. Annak a pótlására állíttatta a falu lakossága ezt a szobrot. Lépcsőzetes talapzaton, kereszt alaprajzú, szögletes volutás, vájatolt törzsű, pillérekkel támasztott, párkányos fedőlappal ellátott, feliratos talapzatra helyezett, kisebb ívelt posztamensen álló a Nepomuki Szent János-szobor. A Szent papi ornátusban, kezében kereszttel és pálmaággal látható. Fejét kissé jobbra hajtja, hajviselete és ruházata részletező kidolgozású. Jó színvonalú, egri mestermunka. A talapzaton felirat:
AZ ISTEN
DITSŐSÉGÉRE
NEPOMVCENVS
SZENT JÁNOS
TISZTELETÉRE
ÁLITATOTT
MAJUS 13DIK
1835
Tiszai halász
köztéri szobor
mészkő, bronz 220x65x30 cm
2000
Alkotó: Halassy Csilla szobrász
Szent István Park
Szent István mellszobra
köztéri bronz szobor
2006
Alkotó: Varga Gábor szobrászművész
Szenti István Park
Kisköre várossá válásának alkalmából készült a Szent István téren a gyönyörű parkkal és a szökőkúttal. A Széchenyi utcára nyíló bejáratnál 2006. augusztus 20-án avatták fel Szent István államalapító királyunk szobrát jelképül és emlékeztetőül, jelezve, hogy az ember elszántsággal, előrelátással és akarattal nagy dolgokat képes véghezvinni.Az évforduló emlékére, a Képviselő-testület felkérésére Varga Gábor (1952-) szobrászművész elkészítette Szent István mellszobrát, melynek felavatása, megszentelése és a nagyközönségnek való átadása emelte az ünnep fényét. A park, amelyet Szent István parknak neveztek el istennek megszentelt hely volt, már a régmúltban is, hisz a középkori templom romjait találták meg a hősi emlékművek építésekor.
Kossuth Lajos (1802-1894) mellszobra
köztéri bronz mellszobor
2008
Alkotó: Varga Gábor szobrászművész
Állíttatta: Tiszafüred és Vidéke Takarékszövetkezet
Felavatták: 2008. 08. 20-án a Szent István parkban
Szent István Park
Gróf Széchenyi István (1791-1860) Mellszobra
bronz mellszobor
Alkotó: Varga István Gábor szobrászművész
Szent István Park
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Kisköre – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől Körét érintve, Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). Köre minden bizonnyal átélte a hadak vonulását.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Köre mai területén fekvő Árpád-kori településeket (Lovásztelek, Hajóuta, Szélespókere, Türügy?) is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Kisköre és a mai területén fekvők is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányába nyomult előre, Körétől távol haladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Köre a feltételezett felvonulási útvonalon volt, a környékbeli falvakhoz hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.
Török hódoltság
1683-ban – miután a Bécs ostromára induló törökök és a velük együtt lévő tatárok átvonultak ezen a részen – elnéptelenedett a falu, és csak 1690-93 között népesült be újra.
Rákóczi-szabadságharc
Az 1705-6. évi labanc portyázás elpusztította a települést, lakói Borsodba menekültek. A falu hét évig lakatlan volt.
1848-49-es szabadságharc
A faluban 59 nemzetőrt soroztak be a szabadságharcba.
Az I. világháború kiskörei hősi katonái
|
||
Barta István | Molnár György | Schulcz Jakab |
Bódi Ferenc | Molnár József | Sebők István |
Bódi László | Nagy András | Sebők József |
Bodor Ignác | Nagy Ferenc | Simon István |
Bozó Bálint | Nagy István | Simon Orbán |
Bozsó István | Nagy János | Sipos Dezső |
Burai Ferenc | Nagy Lajos | Sipos József |
Czank János | Nagy Z. András | Sipos József |
Czank József | Nagyidai János | Sipos Zs. József |
Cseh István | Németh József | Sipos Zsigmond |
Cseh József | Novotni Lajos | Sőtér József |
Csernei József | Oláh Béla | Sürü Mihály |
Csutor István | Oláh Ferenc | Szabó János |
Csutor Zsigmond | Oláh Ferenc | Szántó Bálint |
Domán István | Oláh Imre | Szántó Károly |
Erős Pál | Oláh István | Szántó Károly |
Fehér János | Oláh István | Szántó Sámuel |
Fehér János | Oláh József | Szlovencsák Gyula |
Fejes Ferenc | Oláh Sándor | Szöllösi Pál |
Gál Imre | Páldi Jeremiás | Sztrehó András |
Gál János | Pataki Sándor | Tolnai Ferenc |
Gyetvai József | Patkó András | Tolnai Ferenc |
Himer János | Patkó Bálint | Tolnai István |
Horváth István | Patkó Benjamin | Tolnai János |
Horváth János | Patkó Ferenc | Tolnai Kálmán |
Horváth József | Patkó Gusztáv | Tolnai Károly |
Horváth Orbán | Patkó István | Tomán Lajos |
Horváth Sándor | Patkó István | Tóth András |
Juhász Ferenc | Patkó János | Tóth István |
Juhász János | Patkó Mihály | Tóth István |
Juhász József | Patkó Miklós | Török Lajos |
Juhász Károly | Patkó R. János | Turcsák József |
Kalicz Zsigmond | Patkó Sándor | Turcsák József |
Kálmán Sándor | Pelyhe József | Várkonyi János |
Keleti Zoltán | Penti Ferenc | Vécsi Sándor |
Kónya József | Petrik Pál | Veidner Antal |
Kovács Imre | Pócs Ferenc | Vereb Menyhért |
Krupa István | Pruzsinszki Ignác | Vincze András |
Lestár Károly | Pruzsinszki Pál | Vizkeleti Albert |
Magyar Ferenc | Pusoma Béla | Vizkeleti István |
Magyar Károly | Pusoma Sándor | Vona János |
Máté István | Rózsa Lajos | Zsólyomi János |
A II. világháború kiskörei áldozatai
|
||
Agócs János | Lólé Tivadar | Puzsoma Albert |
Árvai János | Magyar Béla | Puzsoma Kálmán |
Bagi Géza | Magyar Illés | Puzsoma Tivadar |
Balyi József | Magyar István | Rab László |
Bártfai István | Maka Lajos | Réti István |
Berecz István | Marsi Illés | Réti János |
Berencsi Pál | Mezei László | Sas Orbán |
Bessenyei Béla | Molnár István | Schwartz Istvánné |
Birk Péter | Molnár Lajos | Schwartz Sándor |
Bódi István | Nagy Ignác | Sehlésinger Ibolya |
Bódi János | Nagy Ignácné | Sehlésinger Lenke |
Bódi Károly | Nagy István | Sehlésinger Margit |
Bódi Pál | Nagy Mihály | Sehlésinger Salamonné |
Bódi Sándor | Nagy Orbán | Sehlésinger Sándor |
Braun Mariellé | Nagy Pál | Simon József |
Csikós István | Nagy Sándor | Sipos János |
Gál János | Németh András | Sipos János |
Godó Rudolf | Németh Ferenc | Stein Efraim Frigyes |
Göd János | Németh József | Stein Frigyesné |
Grósz Anna | Németh Károly | Steniner Andorné |
Grósz Dezsőné | Oláh András | Szabó Kálmán |
Horváth János | Páldi András | Szántó Károly |
Horváth József | Páldi Béla | Tolnai Boldizsár |
Horváth Károly | Pap László | Tolnai István |
Horváth Márk | Patkó András | Tolnai Sándor |
Horváth Vince | Patkó András | Tóth Ferenc |
Ipacs József | Patkó András | Tóth István |
Karnok Sándor | Patkó András | Tóth Zsigmond |
Klein Ferenc | Patkó János | Varga Benjamin |
Klein Ferencné | Patkó Sándor | Vereb András |
Klein Simonné | Pócs Emil | Vereb András |
Klein Zoltán | Pócs Jenő | Vincze András |
Kovács István | Pócs József | Vincze András |
Lólé Márton | Pócs József vitéz | Vincze János |
Kisköre – Mesterségek
1936-ban 52 mesternek volt önálló ipara. Nagyobb üzem Marosvölgyi Ignác szívógázmotoros malma.
Iparosok: Marosvölgyi Ignácz, R. Kovács János, Tót Lukács, Német István, Kakas Sándor, Kakas István, Bereczki István, Patkó Lajos, Nagy Lajos, Birk Péter, Csernei József, Pócs Jenő, Törőcsik Ferenc, Tolnai Mihály, Sípos Sándor, Schmied Lajos, Kálmán András, Burai Antal, Hutala József, Özv. Patkó Lajosné, Novotni Mátyás, Juhász János, Klein Simon, Patkó Jónás, Lőricz Kálmán, Sazakerák Béla, Csernák János, Kovács László, Sinkovics Lajos, Szabó Sándor, Kálmán Gyula, Lajer János, Szabó Imre, Besenyei István, Kálmán Imre, Gajdos Lajos, Cékmann Gábor, Szabó János, Simon Pál, Csonka Sándor, Sperling Sándor, Veres Lukács, Zolnai András.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Kisköre – Galéria
Kisköre – Gazdálkodás
A megélhetés alapját a Tisza folyó közelsége határozta meg: a halászat és az ártéri gazdálkodás.
A Tisza szabályozásának korában sokan végeztek kubikus munkát.
Az árvíz lecsapolások után a 20. század elejére rohamosan fogytak a rétek, a legelők. A szántókon főként búzát és kukoricát termeltek.
Az ország legnagyobb beruházásaként 1967-ben kezdődött meg a Kiskörei vízlépcső építése, az ország legnagyobb vízierőműve.
A Tisza-tó megépítése Kisköre gazdaságát és idegenforgalmát fellendítette.
A tavon találhatók Európa legnagyobb sulyom és tündérfátyol-mezői. Mintegy kétszáz féle madárfaj él itt.
Az ártéri erdőkben vaddisznó, fácán, őz, nyúl, fogoly és vízi vad él.
- Pulykatenyészet. 1961.
- Pulykatenyészet. 1961.
- Rizs aratása 1961.
- Baromfitelep fajtiszta magyar sárga csibékkel 1961.
Kisköre – Lakáskultúra
A lakóházaknak három helyisége volt: az utcára nézett a lakószoba. Középen állt az asztal, itt étkezett a család. Két vetett ágy és egy dikó szolgált alvásra.
A szobát a kemence fűtötte. Az oldalfalon állt a kaszli, melyben a ruhákat tárolták.
A középső helyiség a konyha. A beépített tűzhely mellett szintén beépített füstölő, főzőhely volt.
A konyhából nyílt a kamra, ott tárolták a lisztet, gabonát, a konyhai munkaeszközöket.
A kiskörei tájház – mely 1856-ban épült – egy földművelő család életmódjának eszközkészletét mutatja be. A hátsó szoba közepén egy szövőszék áll.
http://www.kiskore.hu/magyar/index.php
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Kisköre – Épített örökség
A település középkori templomáról csak a pápai tizedjegyzékek tudósítanak. Ismeretlen védőszenttel rendelkező templomának plébánosa (akiről tudjuk, hogy 1332-ben Pálnak hívták) 1332-ben 9, 1334 első felében 3, majd 1335 elején 3 garast fizetett. A középkorból ezután egyetlen ismert adatunk sincs az épületről.
1639-ben értesülünk arról, hogy a településen már református prédikátor működik, akit Gyarmati Mártonnak hívnak – ő és a hívek is az istentiszteletek céljára valószínűleg a középkori eredetű templomot használhatták. Magáról az épületről csak 1732-ben hallunk, amikor a kálvinista templomról és prédikátorról számolnak be a források. Az épületet Barkóczy püspök 1746-ban elveszi a gyülekezettől; mire a református lakosok nagy része elhagyta a falut (vö. Sarud esetével, ahol ugyanez történt), helyükbe pedig katolikus vallásúak érkeztek. Az immár katolikusok kezén lévő templomot az 1740-es évek végén, 1750-es évek elején felújíttatták. Az épület azonban az 1770-es évekre ismét rossz állapotban volt, illetve szűknek is bizonyult a közösség számára, ennek okán 1775-77 között új templom épült; valószínűleg ekkor szentelték Szent Péter és Pál tiszteletére.
Sajnos a mai templom északi-déli tájolása biztossá teszi számunkra, hogy semmiképp sem a középkori épülettel van dolgunk (mivel azok kelet-nyugati tájolással épültek); eszerint tehát az 1770-es években teljesen új felmenő falakkal rendelkező templom épült. Az épület talán a régi templom helyére épülhetett; így régészeti feltárás útján megismerhető lenne előzménye.
Kisköre – Régészeti áttekintés
Kisköre, Mika part
A lelőhely az Érpart Kisköre felé eső részén található, egy kiemelkedő területen, ahol újkőkori, bronzkori, szarmata és Árpád-kori települések objektumait tárták fel. (Korek József ásatása 1964.) |
Kisköre, Várfenék
Kisköre határában a Pap tanyától ÉK-re lévő lelőhelyen szarmata település részlet került napvilágra. (Korek József ásatása 1964.)
Kisköre, Holt-Tiszapart
A Tsz. gépjárműállomásától D-re lévő nagyobb dombon rézkori településre utaló kerámia töredékek kerültek elő. (Domboróczki László terepbejárása 2003.)
Kisöre, Nagy-Szegyer
A Holt-Tisza és a Jászági főcsatorna közötti nagykiterjedésű dombháton szarmata kerámiatöredékeket gyűjtöttek. (Domboróczki László terepbejárása 2003.)
Kisköre, Rákhát és Kenderföldek
Az állami gyümölcsösben szarmata sírok és telepnyom került feltárásra. (Szabó János Győző ásatása 1957., 1965.)
Kisköre, Pap-tanya
A Hajas-ér közelében lévő lelőhelyen 40 szarmata és 10 gepida sírt tártak fel. (Szabó János Győző ásatása 1974.)
Várfenéki domb – Sipos-tanya
A várfenéki határban, a Pap(Sipos)-tanyától Ny-ra található lelőhelyen szarmata kerámia töredékeket gyűjtöttek. (Szabó János Győző terepbejárása 1965.)
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
- Bakócz Tamás
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
- Dózsa György kivégzése
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Kisköre – Kronológia
10-11. század A település alapításának feltételezett ideje. Ebben az időszakban a Heves alatt DK-re haladó hadiút érintette Körét.
14-15. század A Pest felől Hevesen keresztül jövő hadiút érinti a települést.
1323 Első írásos, okleveles említés, Kure alakban.
1332/1337 A pápai jegyzékben templomos helyként szerepel.
1486-1526 Rozgonyiak, majd a Pálóczyak birtoka.
1528 Az új birtokos Choron András.
1537 Szapolyai János Werbőczy Istvánnak adományozza.
1546 Báthory-birtokként szerepel a terület.
1549-1552 Jakcsy, illetve köznemesek birtoka.
1593 Szécsy Tamás a birtokos.
17. század eleje Rákóczi-birtok.
1639 A településnek református prédikátora van Gyarmati Márton személyében.
1683 A falu elpusztul.
1690 után A település újranépesülése.
1714 Reformátusok betelepedése.
1722 Erdődy Gábor egri püspök szerzi meg a területet.
1746 Barkóczy püspök elveszi a reformátusoktól a templomot, ezután katolikus telepesek érkeznek a településre.
1746,1747,1749 Anyakönyvek vezetése.
1768. júl. 28. Tűzvész, 27 ház porig égett.
1773 A pecséten szereplő felirat: Kiskore falu pecettye
1775-1777 Eszterházy püspök új templomot építtet.
1783-1785 Az I. katonai felmérés rossznak minősíti a körei utakat.
19. század A házak anyagában megjelenik a vályog, amelyet 1910 után kővel alapoznak.
1848-49 Kisköre 59 nemzetőrt ad a szabadságharcnak.
19. század közepe Kialakul az Új sor.
1885 Postaállomás nyílik a településen.
1887. július 31. A Kisterenye-Kisújszállás vonal megnyitásával Kisköre is bekapcsolódik az országos vasúti vérkeringésbe.
1889 Kisköre és Pusztataskony között megépül az ország leghosszabb fahídja, amelyet 1906-ban folytvas anyagúvá építenek át.
1911-12 Létrejön az Új telep.
1919 A támadó román haderő átkelésének megakadályozására felrobbantják a hidat, amely csak 1923-ban épül újjá.
1922 Létrejön a Kisterem, a Nánai út, a Kertalja, majd az Oncsa sor.
1944 A tiszai híd újbóli felrobbantása. Újjáépítése 1956-1958 között történt.
Kisköre – Híres emberek
A településhez köthető híres, neves személyek:
NAGY EDIT költő, több verses kötet szerzője.
SÍPOS ALADÁR, az MTA tagja volt.
A településen elismerésben részesült személyek:
ÖTVÖS PÁL, a Tiszavíz Vízerőmű Kft. vezérigazgatója, Kisköre város díszpolgára 2009
KRZYSZTOF KUCHCZYNSZKI, Namyslow város polgármestere, tiszteletbeli polgár 2005
Krzysztof Dobrowski, Namyslow város jegyzője, tiszteletbeli polgár 2005
Patkó Benjamin, Pro-Urbe-díj 2005
Járdán Józsefné, címzetes igazgatói kinevezés
Lányi Elemérné, 30 éves pedagógiai pályáért 2011
Patkó Istvánné, Kisköre kultúrájáért 2005, 2010
Tóthné Csernei Mária, Arany katedra emlékplakett
Lólé Jeremiás, Kisköréért kitüntető cím 2009
Honvisák Jánosné, Kisköre közoktatásáért 2010
Óv-Lak Óvoda kollektívája, Kisköre közoktatásáért 2010
Kis József, Zágon polgármestere, Kisköre Tiszteletbeli Polgára 2010
Köti-Kövizig Kiskörei Szakaszmérnöksége Kisköre zászlaját kapta 2010
Kisköre – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) a Hevestől délkeleti irányába haladó hadiút érintette Körét.
A 14-15. században a Pest felől jövő hadi– és kereskedelmi út leágazott Adácsnál Heves felé, mely tovább haladt Köre felé.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a körei és a környékbeli utakat rossznak minősítette.
Az ország leghosszabb fahídja fenyőgerendákból Kiskörénél (túloldalon Taskony) épült meg, 1889-ben (780 m hosszú volt, a tartóoszlopok vasból készültek, három medernyílása 6,5 m magas volt). Ez volt az első Tisza-híd (a vasúti forgalmat is szolgálta). Ezt 1906-ban nagy részben folytvas anyagúvá építették át (kivitelező: Ganz-Mávag), mely hidat 1919-ben (a Tanácsköztársaság idején) a hadműveletek során az ellenség (románok) átkelésének megnehezítésére felrobbantották. A hidat fém anyagból 1923-ban újjáépítették (kivitelező: Ganz-Mávag), addig a forgalom szünetelt. A híd hossza 589 m-re csökkent (1944-ben újból felrobbantották, 1956-58-ban épült újjá, 1958. november 30-án adták át a közúti forgalmat is szolgáló hidat).
A vasúti közlekedésbe a település 1887. július 31-én, a Mátra-Körösvidéki HÉV Kisterenye-Kál-Kápolna-Heves-Kisköre-Kunhegyes-Kisújszállás közötti 74 kilométeres egyvágányú vonalával kapcsolódott be. Vasútállomása rakodóval kiépített volt. A szatmári püspökség birtokát lóvontatású vasút kötötte össze az állomással.
Postaállomása 1885-ben lett. A távbeszélő hálózatba a 20. század elején kapcsolódott be a település.
A körei komp és rév működéről 1925-ből vannak adatok.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Kisköre – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A sík vidéken fekvő település állattartásra és földművelésre egyaránt alkalmas volt. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1549. évi dézsmajegyzék szerint 23 személy fizetett őszi gabona, árpa terméséből és méhrajok szaporulata után egyházi adót. 1556-ban pedig 40 személy került összeírásra, köztük a gabonatermésükből adózók mellett báránydézsmát fizetők is voltak. 1683-ban a település a török vonulása miatt elnéptelenedett, lakói Ónodra menekültek. 1690 után ismét benépesedett. A falu kiterjedt határát a Tisza és mocsaras területek vették körül, melyet áradáskor elöntött a víz, így Kömlő és Tarnaszentmiklós határában vettek bérbe szántóföldeket. A lakosok földesuruknak terménybeli adót nem fizettek, hanem évi egy összegű pénzbeli megváltást adtak, s a halászati jog is megillette őket.
A Rákóczi-szabadságharc idején 1705–1706-ban újra néptelenné vált, 1714-ben költöznek be lakók Nagymihályról és Túrkevéről. 1728-tól az egri püspökség birtoka lett. A szántóföldi művelésben a gabonatermesztés mind nagyobb mértékűvé vált, azonban a szabad halászatot elveszítették, a kifogott hal mennyiségének egy harmada innentől kezdve a földesurat illette meg. 1759-ben az első urbárium szerint a falu évi 1000 Ft árendát fizetett, 150 köblös földet tartozott megművelni a püspökség Hídvégen lévő majorságában, köteles volt 2000 kéve nádat adni s mellette fuvarozási szolgálattal is tartoztak. A földközösségi rendszert 1767-ben szüntették meg, ekkor vezették be az újabb urbáriummal a szabályos telekrendszert. 1771-ben az úrbérrendezéskor a falut harmadik osztályúnak minősítették, mivel határa mocsaras és terméketlen. A 18. század végén a lakosság halászattal is foglalkozott.
1856-ban kezdődött a birtokelkülönözési és tagosítási bírósági eljárás, mely 1860-ban megegyezéssel zárult. Minden egész jobbágytelekhez 100 hold földet juttattak. Az egyezség szerint a Tisza-szabályozás költségeinek kártalanításért a püspökség 400 hold földet adott még, mely telkenként további 4 hold földet jelentett. 1860-ban a jobbágyszántók területe a településen 1290 katasztrális hold volt, a majorsági szántó 53 katasztrális holdat tett ki. A 20. század első harmadára az árvízlecsapolások miatt a rét területe tizedére szűkült. A szántóföldön termesztett növények közül a búza volt a legjelentősebb, ezt követően a takarmánynövények és a kukorica termelése foglalta el a legnagyobb területet. Árpát, takarmány- és cukorrépát kisebb mennyiségben ültettek.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
1866 | 11121 | 1368 | 2298 | 6434 | 95 | 31 | |||
1897 | 11219 | 6529 | 38 | 710 | – | 2956 | 145 | 57 | 784 |
1935 | 11055 | 7653 | 45 | 228 | 1 | 2242 | 102 | 4 | 780 |
A gazdaságok száma 1897-ben 325, 1935-ben 1455 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti és 500–1000 kh területű birtokokból 1-1 volt, 200–500 kh nagyságrendben birtoklóból négyet számláltak. 100–200 kh területnagyságban 7 főnek volt földje , 50–100 kh birtoknagyságú területtel 11-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 51 volt, 10–20 kh területű birtoka 80 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 117 volt, 1–5 kh között területe 665 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 518, közülük 72 nem rendelkezett szántófölddel.
A rét és legelő területek jó feltételeket teremtettek az állattartáshoz. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A 19. században jelentős volt a településen a juh- és szarvasmarhatartás, s ez 20. században is meghatározó maradt. Az állatállomány változása 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
1897 |
1925 |
1935 |
Szarvasmarha |
1516 |
1237 |
849 |
Ló |
575 |
522 |
10 |
Sertés |
1933 |
1552 |
682 |
Juh |
3358 |
4279 |
4453 |
Baromfi |
4489 |
|
|
Méhcsaládok |
48 |
|
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 4 kovács, 2 asztalos, 2 kerékgyártó, 4 csizmadia, 2 hentes, 1 mészáros és 3 ács élt a településen. 1925-ben az iparral foglalkozók száma 34, foglalkozásuk szerint 3 szabó, 9 cipész, 6 kovács, 4 asztalos, 7 ács, 2 kőműves, 2 kerékgyártó és 1 borbély. A település nagyobb ipari vállalkozása a szívógázmotorral felszerelt malom volt.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, 1800 körül épült a püspöki kocsma. 1906-ban 6 kereskedőt számláltak a faluban. 1925-ben 7 kocsma működött a településen. A 3 vegyeskereskedés a helyi igényeket elégítette ki, a 6 terménykereskedő és 2 fakereskedő az országos áruforgalomba kapcsolta a települést. 1903-ban 323 taggal megalapították a Kiskörei Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet, 1935-ben tejszövetkezet is működött. A község vásártartási joggal rendelkezett, évente kétszer országos állat- és kirakodóvásárt tartottak, emellett állandó hetipiaca is volt
A helyi hitelélet elősegítésére 1922-ben megalapították a Kiskörei Hitelszövetkezetet.
Kisköre – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Kisköre, Köre
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1902-ben: Rákhát puszta, Várfenék puszta, Hadház puszta, Czinge-, Hosszúhát-, Kanyar- és Pap-tanya.
Járási beosztása:
1863–1883 Tiszai járás
1883–1895. július 10. Tiszafüredi járás
1895. július 10.–1983. december 31. Hevesi járás
Kisköre – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
A római katolikus plébánia mellett 1769-ben már működött elemi iskola, Csőke Mátyás tanított itt 20 gyereket írásra, olvasásra és hittanra. A tanító fizetésére az iskolába járó tanulók szülei 30-30 krajcárt adtak. 1772-ben az iskola tanulói létszáma 40 fő volt, tanítójuk Markovics Pál volt. Az ő javadalmazását már a község állta, munkájáért egy évre 10 rajnai forintot és 10 pozsonyi mérő búzát kapott.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az 1851-ben készített összeírás szerint az iskola épülete rossz állapotú, egy tanító oktatta az iskolába járó 120 tanulót.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1872-ben 2 tantermes iskolában folyt az oktatás, 1884-ben Hizsa Károly és Zeley Gyula tanították a gyerekeket. 1887-ben a településen 230 tanköteles gyermeket írtak össze, akik közül 187 járt iskolába. 1891-ben a szatmári püspök, Meszlényi Gyula segítségével új iskolát nyitottak és egy új tanítói álláshelyet is létesítettek. Az 1897-es tanévben megkezdődött a gazdasági ismétlő évfolyamon is a tanítás Szabó István és Várallyay József tanítókkal. 1902-ben a szatmári püspök támogatásával megépült a puszta-hatházi iskola és tanítói lak. 1910-ben a mindennapi iskolába járók száma 376, az ismétlő iskolába járóké 140 volt. 1925-ben négy tanteremben volt oktatás a településen, ahol öt tanító foglalkozott a gyerekekkel. 1927-ben kezdték el építeni az új, emeletes iskolát 5 tanteremmel, mely a Szent Imre nevet vette fel. 1935-ben a két épületben hét pedagógus tanította az iskolásokat.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Kisköre első egyesülete a Polgári Olvasókör volt, melyet 1900-ban alakítottak. 1903-ban jött létre a Kiskörei Általános Népkör. Az Önkéntes Tűzoltóegylet 1905-ben alakult meg. 1912-ben 40 fő induló létszámmal létrehozták az Iparosok és Kereskedők Olvasókörét. 1922-ben kezdte meg tevékenységét a Sport Club. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő.1926-ban jött létre a Római Katolikus Ifjúsági Egyesület, 1927. február 5-én pedig Gazdakör alakult a településen. 1930-tól Polgári Lövészegyesület szerveződött, 1946-ban Vadásztársaságot hoztak létre.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Kisköre – Földrajzi környezet
Heves megye délkeleti csücskében, a Hevesi-síkon, azon belül a Hevesi-ártéren fekvő település. Területe tökéletes ártéri síkság, a tengerszint feletti magasság a 100 m-t nem éri el. A vidék mai felszíni formáit a Tisza alakította ki, mely a település és egyben a megye határfolyója.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. Az éves csapadék évi összege 550-560 mm, az évi középhőmérséklet 9,9-10,1°C, az évi napsütéses órák száma 1950-2000 közötti. Leggyakrabban északkeleti szél fúj.
A Tisza árterét a Saj-foki- és a Jászsági főcsatorna segítségével ármentesítették. A tájat az 1967-1973 között megépült Kiskörei vízlépcső (Tisza II.) jelentősen megváltoztatta. A tározó feltöltésével (1973-1980) 127 km2 vízfelület alakult ki, Tisza-tó elnevezéssel, melynek révén, csatornák segítségével nagy területek öntözése vált lehetővé. A település talajvízszintje magas, artézi kutakkal rendelkezik, az egyik mélyfúrás 60°-os meleg vizet ad.
Növényzete bokorfüzesekből, tölgy-kőris-szil ligeterdőkből áll, erdőterület 6 %, a határban megtalálhatók a szikes puszták is. Elsősorban madárvilága gazdag, énekes és ragadozó madarakkal.
Talajai savanyú, öntés réti talajok.
Hevesi-sík
A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.
A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.
Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.
A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.
A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.
A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Kisköre – Irodalom
NAGY EDIT
Kiskörén született, jelenleg Egerben élő költő, több verseskötete is jelent meg, például Nádszagú felhőkön, amely mintegy 100 válogatott versét gyűjti össze 6 ciklusba rendezve. A válogatás 2004-ben jelent meg a Gonda Könyvkiadó és Könyvkereskedés keretein belül.
Forrás- és irodalomjegyzék:
Kisköre – Népi építészet
Kiskörén a házak építőanyaga a 18. században „karózott sár” volt, a későbbiekben a vályog volt jellemző. A források a lóval tapostatott sárból készült falazatról is beszámolnak. A vályogfalakat 1910 óta kővel alapozzák, a tégla pedig a II. világháború után kerül be a helyi népi építészetbe, a tornácok építéséhez.
A tetők szarufás-torokgerendás szerkezettel készültek, melyek fedésére nádat, gyékényt használtak. A nyeregtető alá deszka oromzatot készítettek, melynek díszei voltak a kovácsoltvas kötővasak, a kereszt, vagy tulipán formájú oromdíszek. A homlokzaton a fal és az oromzat közti részt keskeny deszka vízvető választja el.
Kiskörén a hagyományos lakóházak háromosztatúak voltak, a szobában boglyakemencével. Az 1950-es években megjelent a „sifon kemence” ami egy hasáb alakú kemenceféleség volt. A jászszentandrási kőművesek honosították meg a zárt kéménynek azt a típusát, amikor a szabadkémény alsó terét lezárták, rajta két nyílást hagyva.
A gazdasági épületek közül a „szabad istálló” volt a legfontosabb, amelyben tüzet is gyújtottak, húst füstöltek. A lakóház tengelyének folytatásában épülve több portán jelen volt a nyomtatócsűr, ami inkább az északi területek jellegzetessége. Ez az épület szolgált a gabona nyomtatására, a takarmányok tárolására.
Kisköre – Településnéprajz
Kisköre jelenlegi szerkezetének megalapozása a 18. században történt egy földesúri falurendezés eredményeként. A Templom sor, a Baranya és a Magyar sor T alakú tengelye alkotja a központot, melyek találkozásánál áll a templom, mögötte a Tisza árterülete. A településen a halmazos településekre jellemző szabálytalan utcák is voltak: Bagoly fok, Kis vég, Pernye vég…
A 19. század közepén épült ki az Új sor, 1911-12 között az Új telep, 1922 után a Kisterem, Nánai út, Kertalja, majd az Oncsa sor.
A határban több tanya is épült 1900 óta. A telkek nagy része szalagtelek, melyeken soros beépítéssel több lakóház is épült a II. világháború előtt.
Kisköre – Vallás, felekezetek
A pápai tizedjegyzékben 1332/1337-ben már templomos helyként szerepel.
1714-ben reformátusok telepedtek be a faluba. Barkóczy Ferenc püspök visszavette a templomot a reformátusoktól, visszaállította a plébániát, Abád és Szalók filiákkal. Az első plébánost, Kerekes Józsefet 1746. szeptember 25-én iktatták be. 1775 és 1777 között Eszterházy püspök új templomot építtetett, melynek védőszentje Szent Péter és Szent Pál. A plébániaház 1767-ben épült.
Körmenetet a tiszaszalóki elpusztult templomhoz vezettek Szent Kereszt felmagasztalásakor.
1767-ben 524 volt a római katolikusok és 1 kálvinisták száma. Az egri püspökség alsó-hevesi esperességéhez tartozott.
Az anyakönyveket 1749-től, 1747-től, illetve 1746-tól vezetik.
1925: 3313 római katolikus, 3 görög katolikus, 21 református, 16 izraelita.
1932: 3698 római katolikus, 25 református, 3 görög katolikus, 24 izraelita.
Kisköre – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1683-ban elpusztult a falu. 1690 után népesült be újra. 1699-ben 20 ökrös gazda, 20 házas zsellér, 13 házatlan zsellér lakott a faluban. Az 1700-as évek elején taksások költöztek ide Buráról, Roffról és Törökszentmiklósról.
Az 1728. évi országos összeírás 35 háztartást regisztrált. Ebből 3 volt az egész telkes, 12 a cimborás gazda, 16 házas és 4 házatlan zsellér. 11 volt a házak száma, 15 kunyhó és 5 földbe ásott verem.
Barkóczy püspök 1746-ban elvette a reformátusoktól a templomot, erre a lakosok egy része elköltözött Tiszaburára, a református Borbély földesúr alá. Házaikba Vezekényből, Hevesről, Vámosgyörkből, Verpelétről, Tarnaörsről jött jobbágyok költöztek. 1768. július 28-án porig égett 27 ház.
1770-ben 51 telkes gazda és 16 házas zsellér, 1771-ben 62 telkes gazda és 15 házas zsellér, 1860-ban 125 telkes gazda és 62 házas zsellér lakott a faluban.
1787-ben a 156 család 93 házban lakott. 1799-ben már 180 volt a családok száma és 105 a házaké.
1851-ben 172 ház volt (4 urasági, 98 telkes, 64 zsellér, 6 egyéb), 240 volt a családok száma.
A lélekszám alakulása:
1768 | 1775 | 1787 | 1799 | 1806 | 1816 | 1821 | 1830 |
524 fő | 628 fő | 810 fő | 970 fő | 1043 fő | 1090 fő | 1163 fő | 1359 fő |
1840 | 1849 | 1860 | 1869 |
1419 fő | 1481 fő | 1657 fő | 2109 fő |
1925: 3353 lélek, magyar; 647 ház, 909 lakrésszel. Középület: községháza, iskolák, posta, kórház.
1932: 3750 lélek; 723 ház, 1099 lakrész.
Kisköre – Birtoklástörténet
1486-ban a Rozgonyiak birtoka volt, majd a Pálóczyaké. Miután a család utolsó sarja a mohácsi csatában elesett, 1528-ban Ferdinánd király Choron Andrásnak, Szapolyai János király pedig 1537-ben Werbőczy Istvánnak adományozta. 1539-ben Dobó István és testvére a Pálóczy-javak törvényes örököseiként vette birtokba. Az 1546. évi portális összeírás Báthory-birtoknak mondja, az 1549–1552. évi pedig Jakcsy, illetve köznemesek birtokának. 1593-ban Szécsy Tamás volt itt birtokos. A 17. század elején Rákóczi-birtok lett. Mellette birtokos volt Török Ferenc és Fáy György is. Az elkobzott Rákóczi-birtokrészt 1722-ben Erdődy Gábor egri püspök szerezte meg. 1724-ben a Recsky, 1728-ban a Dékány birtokrészt is megvásárolta. A falu másik felét Barkóczy Ferenc püspök vette meg Aspremontné Rákóczi Júliától. Így lett a falu birtokjoga az egri püspökségé, amely 1805-től az egri egyházmegyéből létrehozott szatmári püspökségé.
1897-ben a szatmári püspökségen kívül jelentősebb földbirtokkal rendelkezett még Csonth Béla, a római katolikus egyház és Kisköre község.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó Társulat 357 k.h.
Kisköre község 209 k.h.
Kisköre község telkes gazdái 238 k.h.
Kisköre község zsellérei 104 k.h.
Kiskörei Római Katolikus Egyház 150 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 4285 k.h.
1935-ben a nagyobb birtokosok:
Farkas L. Antal 102 k.h.
Hagen István 157 k.h.
Hellebronth Gusztáv, vitéz 201 k.h.
Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó Társulat 358 k.h.
Kisköre község 282 k.h.
Kisköre Község Földnélküliek Legeltetési Társulata 183 k.h.
Kisköre Község Legeltetési Társulata 238 k.h.
Kisköre község zsellérei 314 k.h.
Kiskörei Római Katolikus Egyház 269 k.h.
Szatmári Római Katolikus Püspökség 3214 k.h.
Tiszanána Község Legeltetési Társulata 79 k.h.
Kisköre – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
Nevének eredete a magyar Körű, Kürű személynév (vö. a török kürü, kür ’bátor, merész’ szóval). A település 10-11. századi is lehet. A Kis– megkülönböztető előtag a 17. század elején került a településnévhez (ld. Nagykörü).
Mai határában Szélespókere és Alsámágy elpusztult falvak léteztek, Lovásztelek, Türügy területeikkel átnyúltak.
Kisköre – Címer, pecsét
1773. évi pecsétjén ékkel elválasztott három virágszirom, körirata: Kiskore falu pecettye.
1783-ban használt pecsét füzér felett hal és ekevas, köztük fent virág, lent csillag, körirata: K. K. H. P.
A város jelenlegi címere háromszögű hasított pajzs. Jobb oldali kék mezejében fölfelé néző, ezüst hal, bal oldali zöld mezejében ekevas. Középen hatágú ezüst csillag. A pajzs csúcsától két oldalra elágazó zöld koszorú ág. A címerpajzs fölött KISKÖRE felirat.
Kisköre címere
Kisköre – Első írásos, oklevelese említés
1323: Kure