Árpád-kor

Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).

A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.

A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.

A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.

1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.

1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.

A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.

Török hódoltság

1544-től – Hatvan elfoglalása után – Kápolna is adózott a töröknek. 1552-ben Eger ostromakor a falut elpusztította a török, de a lakosok egy éven belül visszatértek. Majd 1596-ban az egri vár bevételekor a lakók ismét elmenekültek. A falu és környéke hódolt terület lett. Kápolna 1598-ban is puszta volt, 1600-ban újra benépesült és török fennhatóság alatt áll, ugyanakkor az eredeti – magyar – földesúrnak is adózott (egyház, bár 1605 és 1629 között Bocskai István és Bethlen Gábor is rendelkezett a falu birtokjogával, a birtokjogot az egyház 1630-ban kapta vissza). Az 1670-es években feljegyzések beszámolnak arról, hogy janicsárok Gyöngyösről Egerbe tartván, letáboroztak a Tarna-híd szögletében. Egy korabeli hajdútiszt elbeszélése szerint a janicsárok egy részét levágták és azonmód ott eltemették.

Az 1675 után készült urbárium szerint a falut emberemlékezet óta lakják az első faluhelyen a mai Pusztatemplom-parton. A török hódoltság alatt kápolnája elpusztult, 1682-ből erről adat van a püspöki udvarban – a Jászón – megjelenő kápolnaiak elmondása alapján. Az 1687. évi visszafoglaló hadjáratok során ismét elnéptelenedett a falu és csak 1694 körül települt újra, de már az új – a mai – faluhelyen.

Rákóczi-szabadságharc

1707-ben Agócs István kápolnai lakos a kuruc Csáky-ezredben szolgált. A szabadságharc alatt a falu lakói elszegényedtek, többen meghaltak az 1709 óta a faluban „grasszáló” mirigydöghalálban (pestis).

1848-49-es szabadságharc

A forradalom és szabadságharc időszaka Kápolna történetének legmozgalmasabb fejezetei közé tartozik. A falu közlekedés-földrajzi helyzete révén a harcok alatt többször került a hadi események középpontjába, az itt lévő stratégiai fontosságú hidak miatt, és mert a hadak fő vonulási útjába esett.

Röviddel az 1848-as április 11-ei törvények kihirdetése után Kápolnán megkezdték a ’polgári őrsereg’ szervezését. A faluból 60 fő került összeírásra.

Május 1-én az eddigi megyei közgyűlés helyett egy álladó bizottmány alakult, melynek tagjai sorába 3 kápolnai lakos – Horhauser Péter, Kapui (Kapuy) Dániel és Pap (Papp) Pál – is bekerült. A megyét választási kerületekre osztották, az 5. választókerület székhelye Kápolna lett.

1848 decemberében, a kialakult háborús helyzet miatt Kápolna is – a vármegyei honvédelmi bizottmány utasítására – lovasokat tartozott kiállítani (Szuromi András, Jávorka János, Hutter Mátyás, Horhauser Pál, Rózsa András, Ebner Lajos). Egyéb besorozottak; Győri István, Kováts János, Szuromi József, Bencsura Antal, Juhász Mátyás voltak.

Pap Pál népfelkelési kormánybiztos december 27-én Kápolnáról adott utasításokat a népfelkelés rendezésére.

1849 januárjának elején a megyébe ellenséges (császári) csapatok érkeztek. Január 26-án délután 3 óra körül, és január 28-ára 5000 ember számára szállást, ellátást rendeletek Kápolnán.

Február 13-ától a császári csapatok fővezére (Windisch-Grätz) felderítés céljából egy dandárját Gyöngyösre küldte, akik a Pest-kassai országúton portyázva sűrűn megfordultak Kápolnán is.

Február 17-én az osztrák éldandár előretolt lovasosztálya megszállta Kápolnát. Február 22-én a magyar honvédsereg Klapka-hadtestének Máriássy János vezette hadosztálya előőrseivel szintén megszállta Kápolnát. Február 25-én az egész hadosztály bevonult Kápolnára.

Február 26-án a déli órákban a magyar honvédség Máriássy hadosztályának járőrei jelentették, hogy az ellenség Gyöngyös és Árokszállás felől nagyobb csapatokkal nyomul előre. Kápolnán Máriássy alezredes hadosztálya foglalt állást. Máriássy miután figyelmeztette a magyar csapatok vezetői közül Poeltenberget és Sekulitsot a császáriak közeledtére, délután egy órakor elindult Kápolnáról a község nyugati határában lévő magaslaton (Erdőpart) védelmi állást elfoglalni. Vele szemben az országút két oldalán már készülődtek a támadásra az ellenséges erők. Egyik fél sem készült aznap összecsapásra, az ágyúk a két főparancsnok – Dembinsky és Windisch-Grätz – terve és tudta nélkül (délután 14 óra körül) dördültek el, – mi több, a két fővezér nem volt jelen. A magyar magasabb beosztású parancsnokok közül egyedül Klapka volt a harctéren. A magyar csapatok közöl az első vonalban mindössze három hadosztály (a kilencből) és egy dandár vonult fel ez idáig, a többi elszórtan – ezek mögött – fél-egynapi járóföldre tartózkodott. A császári Csorich-hadosztály indított támadást Kápolna irányába, a gyöngyösi országút mentén, délről – Árokszállás felől – pedig az osztrák Schwarzenberg altábornagy hadosztálya készülődött támadásra. A magyar ütegek pontos lövésekkel a hadosztály Wyss-dandárját képesek voltak órákig feltartóztatni, ugyanakkor az Árokszállás felől közeledő Schwarzenberg-féle hadosztályt is órákon át feltartotta Sekulits, Kál-Kompolt községnél. Súlyosabb közelharcra csak a Máriássy-hadosztály bal szárnyán került sor. A lovassági és tüzérségi harcban végül a császáriak kerekedtek felül. Máriássy – a lőszerkészlet megfogyatkozása miatt – Szöghy kápolnai plébános feljegyzései szerint – csapatait a késő délutáni órákban visszavonta a faluba. A sötétség beálltával az egész arcvonalon megszűnt a harc. Az ellenség még kísérletet tett Kápolna felgyújtására egy röppentyűüteg bevetésével. Ez az akció nem sikerült, de a faluban több ház teljesen leégett. Ezt követően a Sekulits-hadosztály is – a Dembinskivel éppen megérkező Görgei utasítására – a Tarna bal partjára vonult vissza. Az első nap végén megállapítható volt, hogy a magyar sereg jól megállta a helyét.

Dembinski fővezér és vezérkara a falu keleti felén lévő vendégfogadóba költözött, ahol áttekintették a helyzetet és a másnapi szükséges intézkedéseket. A fővezér a Tarna vonalának megerősítését tartotta elsődleges feladatnak, ennek érdekében még az este folyamán elrendelte az arcvonal mögött elhelyezkedő hadosztályok előrevonását. Azonban nem szenteltek kellő figyelmet egy döntő fontosságú pontnak, mely másnap a csata elvesztéséhez vezetett. Ugyanis az osztrák főerők és Schlik hadtestének együttműködését és egyesülését nem akadályozták meg (Schlik Pétervásáráról indult Verpelét irányába, hogy a magyar honvédsereget oldalba támadja, és egyesüljön az osztrák főerőkkel). A magyar hadvezetés még az éjszaka folyamán értesült az eseményről, de elmulasztotta a hatékony ellenlépéseket.

Február 27-én reggel Schlik elfoglalta Verpelétet, dacára annak, hogy Klapka és Dessewffy itt védelemre rendezkedett be. A helyzet megváltoztatásához a Kerecsend felől segítségükre érkező Poeltenberg-hadosztály is kevésnek bizonyult.

A másik nagy erejű támadás Kápolna községet Tófalu irányából érte, reggel 8 óra tájban (mindezek előtt Windiscg-Grätz hajnali terepszemléjén eldöntötte, hogy az áttörést Kápolnánál kísérli meg). Addigra a községben a magyar egységek közül csak egy zászlóalj maradt. A helyzetet kihasználva az osztrákok gyalogsága (Wyss-dandár) a Tarna-patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe. Ám Dembinsky – tisztában lévén a helység jelentőségével – azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására (ehhez azonban nem rendelkezett kellő tartalékokkal). Többek között a Kompoltnál állómásozó Aulich-hadosztály – a fővezéri parancs ellenére – sem kapcsolódott be a Kápolnát védő támadásba. Kápolnán Dembinski csak Máriássy gyalogságára számíthatott (mindössze három zászlóalj). Két zászlóalj a község keleti részén rohammal visszavette a vendégfogadót az oda befészkelt császári vadászoktól (melyben előző este és éjszaka még Dembinski tartott haditanácsot). A menekülő ellenség még az ágyúit is hátrahagyta. A falu északi felén a honvédek több zászlóaljból álló ellenséges csapatba ütköztek. Máriássy visszavonult, mely visszavonulást nem nevezte ’rendesnek’. A teljes vereségtől a megjelenő Aulich-hadosztály mentette meg őket. A falu északi részén további hadmozdulatok történtek. Itt a fővezér utasítására az olasz legénységű 16. Zanini-gyalogezred II. zászlóalja került bevetésre. Hozzájuk csatlakozott a Görgei-hadtest tábori főpapja Mednyánszky Cézár is. A csapatok üggyel-bajjal a templomig hatoltak előre. Itt tűzharcba keveredtek a Wyss-dandár két gyalogszázadával, majd a megjelenő újabb császári századok előtt letették a fegyvert.

A csatatér oldalszárnyain is romlott a helyzet, (pl. Verpelétnél) a magyar honvédség ellentámadása kifulladt. A csapatok Kerecsend felé kezdtek visszavonulni.

Dembinski, látva, hogy a Tarna vonalát nem tudja megtartani, délután 1 óra tájban általános visszavonulást rendelt el, kelet felé (Kerecsend), melynek során a honvédek rendben hagyták el a csatateret. Majd Görgei is, – aki ez idáig a Tófalu és Kápolna közötti dombos területen (ma: Honvéd-halom és környéke) fedezte az elvonulást – rendben végrehajthatta a visszavonulást, köszönhetően a közben Egerbakta felől megérkező magyar hadosztálynak, akik az osztrák Schlik-hadosztályt lekötötték.

A Kerecsend környékén összpontosult magyar erők – bár helyzeti előnyben voltak – nem újították fel a küzdelmet. Így a csata délután 4 órakor gyakorlatilag véget ért.

Február 26-27-én Kápolna térségében sorra kerülő, döntőnek szánt csatában a magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt.

Az ütközet után Kápolnára Windisch-Grätz diadalmasan vonult be, ám Ferenc József császárnak túlzó optimizmussal megírt hadijelentése még korai volt. Az általa „lázadó hordák”-nak nevezett magyar csapatok még több hónapon keresztül diadalmasan állták a harcot („Tavaszi hadjárat”), legyőzni csak – a támogatásért kezet csókoló Ferenc József rokonának, az orosz cárnak – a császár megsegítőjének sikerült a magyarokat.

Kápolnán 1849. március 19-re készült el az az összeírás, amely a kápolnai lakosok kárait és kártalanítását tartalmazta.

Az események tovább pörögtek: március 23-án Poeltenberg ezredes magyar csapatokkal bevonult Kápolnára. Wysocki honvédei június 30-án érkeztek a faluba, itt egy napig pihentek és tovább vonultak Cegléd irányába.

Az orosz sereg július 9-én érte el Kápolnát, majd Gyöngyös és Hatvan irányába nyomult tovább. Ám Paszkevics nem ismervén a magyar hadvezetés szándékait, csapatai egy részét fel-alá járkáltatta Miskolc-Mezőkövesd és Kápolna között. A kápolnaiak eleve előítélettel fogadták a cári katonákat, akiknek jött a híre, hogy, ahol csak tudnak, rabolnak. A kolera is újra felütötte fejét az oroszok között. Az elhaltakat Kápolnán mésszel leöntött tömegsírokba temették, a parókia akkori kertjében (a sírok közül néhányra a kápolnai csata emlékére 1999-ben állíttatott szoborkompozíció készültekor rá is leltek, a nyugvóhelyek fölé síremlék került).

A járványban – az anyakönyvek tanúsága szerint – a kápolnaiak közül is 11-en elhaltak, ’49 márciusa és júniusa között.

A szabadságharc bukása után a kápolnai honvédek közül voltak, akik elbujdostak a császári seregbe történő besorozás elől. A körözött személyek között három kápolnai illetőségű volt; Ketskés József, Báder János, Hajdú Ferenc. A bírósági eljárás alá vont személyek sorában találjuk a kápolnai segédlelkészt, Seigfried Jánost is.

Papp Pál kápolnai Heves megyei képviselőt, – több társával együtt – haditörvényszék elé állították. Ellene a vizsgálatot csak a császári és királyi III. hadsereg-parancsnokság 1851. évi szeptember 10-i rendelete állította le.

Kápolnán a harci események és a hadak vonulása súlyos károkat okoztak; a falu kétévi dohánytermésének nagy része a császári katonaság martaléka lett, a lakosság takarmány és vetőmagkészleteinek jelentős részét felélték, a falu ládában őrzött pénzét elvitték, a hivatalos iratok egy része megsemmisült, elvitték a falu két csődörét, több épület megsérült, a falu keleti felén lévő vízimalomban tetemes kár keletkezett, több gazdasági épület leégett.

*

Kápolnán két emlékmű állít emléket az 1849-es eseményeknek: a Szabadság-téren álló obeliszk (a Dohánybeváltó előtt), melyet országos adakozásból a Heves Megyei Honvéd Egylet állíttatta, 1869 december 19-én, Mednyánszky Sándor honvéd ezredes irányításával.

Az emlékmű felirata:

Példátokon fellelkesedve

Kik hős halált itt haltatok,

Rohant a honvéd győzelemre,

Örök dicsőség rajtatok.

                                                                                              Szerző n. (Zalár József)

A másik emlékmű a falun belül a Kossuth-téren álló szoborkompozíció. Ez utóbbi Sebestyén Sándor nyíregyházi szobrászművész alkotása. A szoborkompozíciót a kápolnai csata 150. évfordulójára állíttatta a Kápolna Községért Közalapítvány, a Honvédelmi Minisztérium (dr. Molnár János honvédelmi miniszter) segítségével, valamint helyi és országos adakozásból, 1999. február 27-én.

A híd túl messze volt? – A kápolnai csata leírásai és ábrázolásai”

In: Élet és Tudomány, LXVI. évf. 8. szám, 233-235. old.

Katonai és politikai jelentőségénél fogva a kápolnai csata a szabadságharc leggyakrabban tárgyalt eseményei közé tartozik. Gazdag irodalma ellenére az ütközet, illetve annak előzményei és hatásai kapcsán a mai napig számos olyan kérdés merül fel, melyek tárgyilagos megválaszolása még várat magára. A katonai vonatkozású dokumentumok mellett szerencsére számos visszaemlékezés, egykorú leírás, illetve ábrázolás maradt ránk. A források újabb elemzése, kritikája sok segítséget nyújthat ahhoz, hogy az egyes részletekről árnyaltabb képet kaphassunk.

A képi ábrázolások közül az egyik legismertebb Than Mór „Mednyánszky Cézár és Psotta Móric honvéd ezredes rohamra vezeti a Zanini gyalogezred katonáit a kápolnai csatában” c. akvarellje. A festmény a csata egyik döntő mozzanatát ábrázolja. A csata második napján a falu visszaszerzésére indított támadásban a magyar oldalon harcoló, olasz legénységű 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóalja harcba keveredett a falut megszállva tartó, 29. Schönhals gyalogezred 1. zászlóaljával. Amikor a Zaniniak sortüzet adtak, azt a Schönhals két százada bátran viszonozta. Ugyanekkor a császári zászlóalj maradék négy százada a hídon át oldalba támadta az olaszokat, akik megrettentek, körülfogva érezték magukat, és letették a fegyvert. Az eseményt a történelmi hagyomány a mai 3. számú főút hídjától néhány méterre, északra állt régi kőhíd közelébe teszi. A kőhíd ma már nem létezik, 1944-ben (november 17.) a németek felrobbantották.

Az eseményről számos leírás maradt ránk, bár néhány meglehetősen ellentmondásos. Megítélésünk szerint ugyanez vonatkozik a festményre is. Gyermek- és fiatalkoromat kápolnán töltöttem, és annak idején családom helybeli ismerősei felhívták a figyelmemet a festmény néhány „furcsaságára”. Ezek közül az egyik legszembetűnőbb a két meghatározó objektum, a híd és a templom helyzete. Ha feltételezzük, hogy az ábrázolt híd az egykori Tarna-híddal azonos, akkor a két építménynek a képen látható egymáshoz viszonyított helyzete nem felel meg a valóságnak. A helyszínen nem találunk olyan nézőpontot, ahonnan a híd és a templom ilyen módon látszik. A templom az egykori hídhoz képest a képen délkeleti, míg a helyszínen délnyugati irányból látható!

A kompozíció látszólagos életszerűtlensége azért is érdekes, mert Than Mórról tudjuk, hogy a tavaszi hadjárat alatt civilként csatlakozott Görgei seregéhez, sőt, 1849-ben egy ideig Egerben is tartózkodott, így minden bizonnyal a csata helyszínén is járt. Than helyismeretét, személyes tapasztalatait az a tájképsorozat is alátámasztja, melyet a tavaszi hadjárat nevezetes hadszíntereiről közölt a Vasárnapi Újság 1867-es évfolyamában. Az újságban közölt metszeten kissé távolabbi nézőpontból, de lényegében ugyanaz a környezet látható, mint a csataképen.

Esetünkben természetesen nem zárható ki bizonyos fokú művészi szabadság sem. Tárgyak, építmények „igazítása” a kompozícióhoz elég gyakori eljárásnak számít a festészetben. A híd és a templom pozíciója ennek figyelembevételével is irreálisnak tűnik. Nem tudjuk, hogy a művész készített-e helyszíni vázlatot, de a festményen alkalmazott akvarell technika az ún. „plain air” (szabadban festés) módszerét sem zárja ki, így a kép akár a helyszínen is készülhetett (erről vannak helyi legendák). Ez esetben is nehéz elképzelni a kompozíción látható „pontatlanságot”.

Szerencsére az esemény elég jól dokumentált, így a kép elemzésén túl lehetőségünk van a korabeli jelentések, visszaemlékezések, valamint a községről készült egykorú kataszteri felmérések adatainak összevetésére is. Ezek segítségével az események helyszínei elég pontosan rekonstruálhatók.

A kétnapos ütközetben a magyar csapatok a Tarna völgyében, Sirok és Kál között egy több mint 15 kilométer hosszú arcvonalon helyezkedtek el. A csata másnapján, február 27-én reggel az osztrák támadás súlya a magyar arcvonal két pontjára nehezedett. A jobbszárnyon a Tarnaszentmária felől közeledő Schlik-hadtest feltartóztatására tett erőfeszítések ideig-óráig megakadályozták ugyan a magyar arcvonal összeomlását, de a döntő események mégis a középnél, Tófalu és Kápolna térségében zajlottak le. Itt a vezényletet Dembinszky saját magának tartotta meg. Schlik csapatainak támadását bevárva az osztrákok centruma reggel 8 óra tájban oldalt Tófalu irányába egy elterelő hadmozdulattal, szemből pedig tüzérségi előkészítéssel megkezdte a község ostromát. A Tarnára támaszkodó védelmi vonal sebezhetősége miatt a Máriássy-hadosztály csapatait már korábban, az ellenséges ütegek tűzkörletén túlra, a falu mögé, Kerecsend irányába hátravonták. A községben előőrsként csak egy zászlóalj maradt, amely röviddel az osztrák támadás után szintén visszavonult. A helyzetet kihasználva az osztrák gyalogság a patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe.

Dembiński, aki maga is tisztában volt a helység jelentőségével, azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására. Ehhez azonban nem rendelkezett elegendő tartalékokkal, ugyanis az előző nap éjjel erősítésként Kerecsendre rendelt csapatok nem érkeztek meg időben, Schlik támadása miatt pedig a jobbszárny erőire sem tudott számítani. Azon a reggelen erősítés egyedül a balszárnyra érkezett, ahonnan egy hadosztály a fővezéri parancs értelmében meg is indult Kápolna irányába, de félve attól, hogy az ellenség oldalról támadást intézhet felvonuló csapatok ellen, végül mégsem kapcsolódott be a támadásba.

Támogatás híján Dembiński csak a Máriássy-hadosztály gyalogságára számíthatott, így a két irányból párhuzamosan végrehajtott támadáshoz mindössze három zászlóaljat tudott felsorakoztatni. A hadosztályparancsnok, Máriássy János leírásából jól rekonstruálható az ellentámadás két iránya. A Zanini-zászlóalj a hadosztály jobbszárnyán, az országúttól északra, a falut északkeletről övező mocsaras területen (a Hangácson) keresztül a település északkeleti részét, a Máriássy által vezetett két zászlóalj pedig az országút vonalán a korcsma, azaz vendégfogadó irányában a délkeleti részt támadta. (3. kép) A visszaemlékezésben nincs szó hídról, a szöveg csak „híd felé vezető országút”-at említ a korcsma ellen intézett támadás kapcsán. Bár az is igaz, hogy a hadosztályparancsnok csak a saját szemszögéből írja le a támadást, így érthető módon viszonylag röviden tér ki a Zanini-zászlóaljjal történtekre.

Figyelmet érdemel viszont a kor híres katonai írójának, Wilhelm Rüstownak a korabeli osztrák hadijelentéseken alapuló leírása. Rüstow szerint a Schönhals-zászlóalj egyik osztálya, azaz két százada a templom körül állt fel, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A Zanini-zászlóalj ekkor megtámadta a templomnál álló császáriakat, de azok helytálltak. Közben a másik két osztály visszafordult, s oldalba támadta az olaszokat, akik e támadást nem állva, kiszorultak a faluból és szétszóródtak. Egy kis részük a debrői erdőbe menekült. A jobbszárny egyik parancsnoka, Klapka György „Emlékeimből” című művében azt írja, hogy a Zanini-zászlóalj, semmit nem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomult, elfoglalta és megszállta az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt (!) zászlóalj fogta körül, és mert sehonnan sem kapott segítséget, nagyobb részben fogságba esett.

A Klapka által említett „első házak” – a támadási irány ismeretében – a falu keleti részének első házsorával azonosíthatók. Ez egybecseng Rüstow leírásával, hiszen a templom a falu északkeleti részén, az említett házsorok mellett található. A kérdéses harccselekmény kapcsán Máriássy-hoz hasonlóan sem Klapka, sem pedig Rüstow nem tesz említést hídról. A település 1857-ben készült kataszteri térképére tekintve látható, hogy a templom aránylag nagy távolságra, közel 350 méterre áll a régi Tarna-hídtól. A távolságot és a leírásokat figyelembe véve nehezen képzelhető el, hogy a Zanini-zászlóalj, vagy Máriássy támadó oszlopa eljuthatott a híd közelébe. Akkor mégis miért választotta Than a hidat témája helyszínéül?

A választ ismét a térképek segítségével kaphatjuk meg. Ha figyelmesen nézzük a faluról készült felméréseket, láthatjuk, hogy a településnek több hídja is volt. A már ismert háromnyílású, nagy kőhíd 1817-ben épült a település nyugati kijáratánál, az ún. „Anya Tarnán”. A falut a többi irányból is vizek övezik, északon és keleten a Malomárok, melyen abban az időben két kőhíd is volt. Egy az északi kijáratnál és egy másik a Kerecsend felé vezető országúton, a keletei kijáratnál. Az utóbbi a Tarna-hídnál is idősebb volt, 1780-ban épült és ugyancsak háromnyílású volt.

Témánk szempontjából ez a híd a legérdekesebb. Ha a festmény feltételezett nézőpontját a térképre helyezzük, és a nézőpontot összekötjük a híddal, illetve a tőle északnyugatra fekvő templommal, akkor láthatjuk, hogy a két építmény egymáshoz viszonyított helyzete nagyon hasonló a festményen levőhöz! A templom a híd jobb oldalán, délkeleti irányból látható. A Malomárok-híd megjelenésében nagyon hasonló volt a Tarna-hídhoz, valószínűleg ez okozhatta a történelmi tévedést. Az elmélet mellett szól a két híd közötti méretkülönbség is. A Malomárok-híd a Tarna-hídhoz képest jóval kisebb volt, ez utóbbi nyílásméretei alapján a legnagyobb kőboltozat volt a megyében. Méretei jól érzékelhetők egy, a két világháború között készült fotón is. A méretkülönbség magyarázatot adhat a művész által megfestett alakok és a híd arányaira – amely a Tarna-híd méreteit ismerve – egy gyakorlott festőtől meglehetősen nagy aránytévesztés lett volna. Ha a kérdéses hidat a Malomárok hídjával azonosítjuk, akkor máris a festményhez hasonló arányokat kapunk.

A táj mára már nagyon megváltozott. A régi Malomárok-híd nem létezik, és a templomot is magas nyárfák takarják, így a helyszínen kell némi képzelőerő a Than által megörökített látkép rekonstruálásához. A Malomárok-híd mindössze 150 méterre állt a vendégfogadótól, tehát a kérdéses harccselekmények helyszínéhez jóval közelebb, mint a Tarna-híd. A helyszín ismeretében elképzelhető, hogy az aznap délelőtti ellentámadás során a magyar csapatok megközelíthették ezt a hidat, bár erről egyik jelentés sem tesz említést. Ez talán azzal magyarázható, hogy stratégai jelentőséggel csak Tarna-híd bírt, mivel a folyó kora tavasszal nehezen járható, ellentétben a Malomárokkal, ami egy viszonylag keskeny mélyedés.

A téma szempontjából további csavar, hogy a vendégfogadót a Máriássy által vezetett támadó oszlop rohanta meg. Akkor hogy került a festményre a Zanini-zászlóalj? A tévedésre két magyarázat is lehetséges. Az egyik szerint Than tévedett a katonai alakulatok tekintetében. A tanulmány elején szó volt róla, hogy a festő a tavaszi hadjárat helyszíneit Görgei seregéhez csatlakozva járta végig. A tisztektől, vagy a korabeli hadi jelentésekből nyilván tájékozódott a csaták eseményeiről. Elképzelhető, hogy emlékeiben utólag összekeverte az alakulatokat. A másik magyarázat az, hogy a helyszíneket keverte össze. Itt válik érdekessé a harmadik híd, a település északi bejáratánál. A korabeli jelentésekből csak az derül ki, hogy a templom környékét Schönhals-zászlóalj egyik osztálya szállta meg, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A templomhoz legközelebb az északi kijárat feküdt, rajta a híddal. Amikor a Zanini-zászlóalj elérte a templomot, az osztrák zászlóalj másik két osztálya is visszafordult, bekerítve az olaszokat. Elképzelhető, hogy az egyik osztály az északi hidat használta az ismételt átkeléshez, így a képen ábrázolt jelenet valóban megközelíti a valóságot, de rossz helyszínnel!

Than Mór festménye a kápolnai csata egy apró, de igen fontos részletét örökítette meg az utókor számára. Mára a festményen szereplő híd szinte jelképévé vált a történelmi eseménynek. 1999-ban a mostani Tarna-hídtól nem messze egy emlékművet is avattak a témának. Ilyen szempontból nem közömbös, hogy a tényleges helyszín hol található. Az eddigi kutatások alapján a festménnyel kapcsolatban több tévedés is feltételezhető. Valószínűnek látszik, hogy a festő a Malomárok-hidat választotta témája helyszínéül és a későbbi korok kutatói – megfelelő helyismeret hiányában – tévesen azonosították az építményt. További kutatást igényel az északi kis híd, mint a lehetséges helyszín azonosítása. Ebben az esetben a festő részéről feltételezhetünk téves helyszínválasztást.