Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Kápolna

6.02 Kápolna – Művészettörténet

Római Katolikus plébániaTemplom

Titulusa: Szeplőtelen Fogantatás – Immaculata Conceptio

későbarokk

1784

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2174

Petőfi u. 16.

Építtette: gr. Eszterházy Károly egri püspök

Építész: Francz József

Orgona: Foglár Illés, 1789; pécsi Angster József műhelye 1905

 

A település 1430 óta – Zsigmond király, majd Rozgonyi Péter adománya révén – az egri püspökség tulajdona volt. Középkori temploma a Tarna partján, Pusztateplom-part nevű helyen állt. A török idők és a Rákóczi szabadságharc zűrzavaros birtokviszonyai után Kápolna 1630-tól ismét visszakerült eredeti püspöki tulajdonosához, majd 1804-től az egri érsekséghez [LKápHitL. AA. 179.]. A templom elpusztult, 1683-ban csak romos falai álltak, de az összeírások szerint a teljes lakosság (14 család) katolikus volt. 1682-ben a Jászói püspöki udvarban Hegedűs Miklós és Hegedűs János kápolnai jobbágyok elpanaszolták, hogy a faluban lakóknak sem templomuk, sem papjuk nincsen. Romos templomuknak nincsen semmilyen felszerelése. A hívek a káli templomba jártak [EÉrsGazdL. lib.16.p.82.; lib 11.p.46.; 431.]. Ott is csak licentiatus volt, a szentségeket a verpeléti plébános szolgáltatta ki. A jobbágyok nem emlékeztek arra, hogy régi templomunkat valaha kinek a tiszteletére szentelték fel. Kápolna templomát az 1696. és az 1700. évi összeírás még romként sem említette. Telekessy István egri püspök (1699-1715) kinevezésének évében az elpusztult kompolti monostor köveit hordatta át a kápolnai templom építéséhez. 1700-ban már papja, illetve plébánosa is volt a falunak, a keresztelési és halotti anyakönyvi kivonatait is ekkor kezdték vezetni. Egy 1704-ben kelt bizonylat szerint Telekessy a templom építésére egyre nagyobb hangsúlyt fektetett, melyet a Kápolnán lévő püspöki sörház eladásának bevételéből (a haszon feléből) tervezett finanszírozni. Egy 1720-ban kelt irat Kápolna Szent Margit tiszteletére szentelt templomáról beszél [EÉrsEgyhL. archvet. no. 934.]. Ez nem a középkori templom helyén épült fel, azt az 1780 előtt készült térképek a ma is álló helyén lokalizálják.

Ez a kis barokk templom 1732-ben még jó állapotban volt, de tetőszerkezete javításra szorult. 1746-ban az egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint már anyaegyház volt, Kompolt és Tófalu tartoztak plébániájához. Kis fatornyában két harang függött. [EÉL Archivum Novum 3413. sz. 276-77.p.]. Az 1767. évi canonica visitatio jegyzőkönyve a Szent Margit tiszteletére szentelt templomot szilárd anyagúnak mondta, e szerint is Telekessy István püspök építtette 1689-ben. Akkor három oltára volt. A keresztelőkútja rézből és fából készült, a szószék és az ülőpadok fából faragottak, de a kórus is fa, amelyen egy ötváltós orgona is volt. A templom belsejét hét lobogó, egy kereszt, egy Hordozható Mária kép és hat falra függeszthető kép díszítette. Az északi oldalon lévő sekrestyében őrizték a szertartásokhoz szükséges kellékeket, kegytárgyakat, ruhákat. A fából készült kis torony ekkor már nem volt alkalmas arra, hogy a harangokat el tudják helyezni benne, ezért a templom mellett álló haranglábra függesztették fel ezeket, hogy harangozni tudjanak. A legnagyobbat Szent Margit (3 bécsi mázsa), a középsőt Szűz Mária (2 bécsi mázsa), a legkisebbet Szalézi Szent Ferenc (fél bécsi mázsa) tiszteletére szentelték (1 bécsi mázsa 56 kg). A hívek nagy száma miatt, befogadóképességét csekélynek minősítették [EÉrsEgyhL. canvis. 1767.].

A mai templom alapjaiból épült, és hozzátartozott Eszterházy Károly azon nagyszabású templomépítési programjához, amelyet a püspöki birtokokon, mint földesúr és kegyúr végrehajtott. Feltehetően 1781-ben bontották el a régi templomot, a tényleges építő munka 1782-ben kezdődött. Az építéstörténetre vonatkozó legtöbb adatot Francz József püspöki építőmester, a templom tervezőjének és kivitelezőjének építési naplója őrizte meg számunkra [EÉrsGazdL. 1799.szd.]. Kápolnán az érseki nagy építkezéseken, elsősorban az egri Líceum munkálatainál is alkalmazott tapasztalt mestereket foglalkoztatták. Volt, amikor 14 kőműves dolgozott itt. Miller János és Plitzner János demjéni kőfaragók készítették a homlokzati-, a torony-, és kórusablakokhoz, a sekrestyéhez és az ajtókhoz szükséges faragványokat, összesen 717 forint munkadíjért. Schmitt Ferenc egri asztalosmester az ablakok készítéséért 72 forintot kapott. 1783-ban már készen volt a szentély, a templomhajó, a torony. A lakatosmunkákat Fazola Lénárt, a toronysisak bádogos munkáit Naszl Ferdinánd és Polereczky Sebestyén végezte. A tetőszékhez szükséges (a Tiszán leúsztatott) gerendákat Tokajban Kerndl Mihály pesti ácsmester válogatta, a tetőszéket Viltinger Illés egri ácsmester készítette. A cserepező Krugh János volt. Schmitt Péter egri aranyozó a toronykereszt aranyozásáért 28 forintot vett fel. Később, 1790-ben épült a külső lejárattal ellátott kripta.

Feltételezhető, hogy mivel már felszentelt helyen állt, így 1784. december 8-án elég volt csupán megáldani a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére szentelt templomot, a ceremóniát Csomortányi Antal egri kanonok celebrálta [EÉL Archivum Novum 3502. sz. ].

A berendezési tárgyak elkészítése még öt évig tartott. A szószéken 1785-ben dolgozott Scheldorff Ferenc asztalosmester és Öreg Hösz (Hoes, Hesz) János faszobrász. Farkas János püspöki Bauschreiber építési naplója is sok érdekességet őrzött meg, melybe Farkas Eszterházy Károly püspök utasításait is feljegyezte [EÉrsGazdL. Rel.an.1784. lib. 129/1.]. 1785. január 15-én nyújtotta be „Hösz János képfaragónak a kerecsendi Prédikáló Székrül való delineatióját (…, hogy a püspök), méltóztassék parancsolni írásával, hogy aszerint tsinállya e Kápolnára az új Prédikáló Széket”. Az 1774-es kerecsendi szószékkel meg lehetett elégedve Eszterházy, mert válaszában azt az utasítást adta: „Aszerint csinálja és azon összegért, mint a kerecsendit.” A szürke és hússzínű márványozott mázolatú, részben aranyozott és faragott fa építmény konzolos, tölcsér idomú talpa áttört volutás pilaszterekkel tagolt, kosara aranyozott rocaille-okkal és tajtékos kagylókkal, szalagfonatokkal díszített. Vörösmárványt utánzó hangvetőjén szabadon lebegő füzérdísz, volutás kúp alakú ormán aranyozott sugárkévében a Szentlélek galambja van. Tetszetős későbarokk munka.

1786-ban Plitzner János szobrász felsőtárkányi márványból faragta ki a keresztelőkút talapzatát, Mozer János pedig a festett és részben aranyozott kútház tetejére elkészítette a sugarakból kibomló Szentlélek galambja alatt megjelenő, Jézus keresztelését ábrázoló jelentett. Az aranyozott fa szobrocska aranyozását ismét Schmidt Péter végezte. Az ovális alaprajzú, vájatolt törzsű és kagyló csészéjű, henger idomú, festett és aranyozott fa keresztelőkút az oltártól balra, a diadal ív alatt van elhelyezve.

1786-ban már készült a főoltár. Mozer János egri képfaragó mellett Halblechner Vencel egri szobrász dolgozott raja. Részben sötétszürke tárkányi mészkőből részbe műmárvánnyal borított fából készítették. Két márványlépcsőn áll a menza alakú, erős plasztikájú márványsztipesz. A retabulum összetett pilasztereit aranyozott füzérkoszorúk ölelik körbe, középen aranyozott rozetta. A retabulum volutáin két nemes tartású, már klasszicizáló, aranyozott adoráló angyal lebeg. A szentségház domború ajtajára Halblechner Vencel Ábrahám áldozatának jelentét faragta meg, Schmidt Péter aranyozásával. A szentély hátfalán szürke és vörös márványozású, kétoldalt lépcsősen előre hajló oltárépítmény magas lábazatán korinthoszi fejezetű oszlopos-pilléres támaszték, rajta vörösmárvány utánzatú gyámsoros teljes párkány. Az oromdíszben aranyozott copffüzéres szürke márvány urna. Az ívesen záródó középoromzat előtt és fölött aranyozott felhőgomolyokon öt bájos szeráffej között a Szentlélek galambja lebeg a dicsfényben. Kitűnő későbarokk mű.

A főoltárkép az első források szerint 1787-ben készült Zirkler János, Kracker János Lukács egri festő tanítványa festette. Az oltárépítménybe komponált, lapított kosáríves keretben lévő olaj-vászon kép dedikációja azonban vitatott. Az 1885-ös felújításokhoz kapcsolható egy adat, miszerint egy Morent nevű – azonosíthatatlan festő – készítette a ma látható főoltárképet, de legalább is átfestette az eredeti Zirkler festményt. A Szeplőtelen Szűz Mária alakja körül barokkosan gomolygó – fent vöröses arany, lent kék – ég előtt repkedő angyalcsoportok emelik fel Mária alakját a mennybe.

A tölgyfából készült, három részes, mélyített barokk medaillonokkal díszített gyóntatószék készítője Schmidt Ferenc asztalosmester. Ő készítette 1788-ban a XVI. Lajos stílusú, faragott tölgyfa sekrestyeszekrényt, illetve 1785-ben a templom 38 db, rokokó medaillonos, oldallapjain rocille-os peremfaragásos tölgyfa padját. Eredetileg a templom mindkét oldalán 19-19 pad állt. A padsorok között csak középen volt járóhely, mert a padok teljesen a falhoz voltak tolva. 1871-ben a padok egy része már elkorhadt, ezért kisebb kiegészítő javításokat kellett elvégezni rajtuk [EÉL Archivum Novum, Acta parochia, Kápolna, 1709/1817]. Az 1960-as években pedig a padokat úgy alakították át, hogy a falaknál lévő, részben elkorhadt végeiből 1–1 métert levágtak, így a fal mellett is ki tudtak alakítani járóhelyet. Ezenkívül mindkét padsor közepéből kivettek 3-3 elemet.

1805-ben Fuchs Ferenc, az akkori egri érsek egy remekbe készült, 1760-as rokokó kelyhet és egy cibóriumot ajándékozott a templomnak. Ekkor ezeket Pesten újraaranyozták.

Az 1810-es egyházlátogatási jegyzőkönyv a templom állapotáról megjegyzi, hogy falain repedések láthatóak [EÉrsEgyhL. canvis-ok]. A ma is meglévő, 1790 után készült mellékoltáron akkor még Szent Buldus képe volt látható, akiről az egyházi hagyomány – még ma is – azt tartja, hogy egri püspökként 1046-ban, a Vata-féle pogánylázadás idején, Szent Gellérttel együtt szenvedett vértanúhalált. A mellékoltár Szent Antal képe a tehát csak 1810 után kerülhetett jelenlegi helyére. A mellékoltár a diadalív jobb odalán, szürke és részben vörös márvány-mázolatú fa. Feltehető, hogy Sporer Mihály végezhette rajta a márványozó munkákat. Szarkofág alakú sztipeszén a retabulumot két vájatolt törzsű, aranyozott korinthoszi fejezetű pilaszter és az azokon ülő nyitott timpanon keretezi. Ormán aranyozott sugárkévében Istenszem. A mellékoltáron félköríves záródású keretben Szent Antalt ábrázoló olajfestmény van. Szent Antal az angyalokkal övezett felhőtrónon ülő, ölében a gyermek Jézust tartó Mária előtt leborulva imádkozik. A szakirodalomban 1777-es Kracker képként említett mellékoltárral gyenge kvalitása miatt nem azonosítható.

A templomban 1810-ben még Szent Ignác és Szent Alajos képe is látható volt. A templom kifestésére többször áldoztak a 19. század folyamán (1811, 1822, 1847). 1865-ben Máhr Ferenc egri ácsmester teljesen új tetőszéket és fedést készített, de 1871-ben és 1877-ben a viharkárok miatt ismét javítani kellett a tetőzetet. 1885-ben nagyobb felújításra került sor. Fischbäch Ferenc és Tancsa Lajos egri festők díszítőfestéssel látták el a templomot, Reinhad Emil pedig az oltárok és a keresztelőkút újraaranyozását és márványozását végezte el. A gyakori viharkár miatt a tetőzet az 1890-es években is javításra szorult. 1897-ben egy orkánerejű szél a torony bádogtetejét is eltépte. 1905-ben teljesen új tetőszéket és cserépfedést kapott a templom, s a boltozaton észlelt hibákat is kijavították. A viharok ezután sem kímélték: 1912, 1913 és 1916-ban is sérülést szenvedett a tetőzet.

1926-ban a kőből készült ajtó- és ablakkereteket átfaragták. 1927-ben Korény József egri templomfestő a templombelső díszítőfestését végezte, Raksányi Dezső budapesti festő pedig a boltmező három szakaszára Szűz Mária életének főbb jeleneteit (Angyali üdvözlet, Mária mennybevitele, Mária megkoronázása) készítette le. A püspök, a festés után úgy rendelkezett, hogy a régi, értéktelen képek ne kerüljenek vissza a helyükre. A plébános összesen nyolc képet (pl. Jézus vigasztalása az angyal által, Szent Vendel) adott vissza az adományozóknak illetve azok leszármazottainak.

1927. október 23-án a templomot Kriston Endre segédpüspök áldotta meg.

A villanyt 1932-ben vezették be a templomba és a plébániára, és 1938-ban kapott a tető eternit-pala fedést. A II. világháború alatt a templom nagyobb kárt nem szenvedett, tornyait 1949-ben tatarozták. Az 1990-es években nagyobb külső és belső javításokat és restaurálási munkákat végeztek rajta, 1996-ban műemléki palával fedték le.

A Foglár Illés munkájaként 1789-ben készült el a templom első orgonája, az aranyozási munkákat Schmidt Péterre bízták. A templom orgonáját 1852-ben javították először, de 1899-ben már nagyobb javításra szorult. A plébános 1902-ben azonban új orgona megépítését kérte a püspöktől, melyet 1903-ban a pécsi Angster József műhelyében rendeltek meg. 1905-re készült el és 4750 koronába került. 1917-ben a fém orgonasípok egy részét, mint hadiszerek készítésére alkalmas fémet, begyűjtötték. Cseh István egri orgonakészítő tette ideiglenesen használhatóvá, majd 1922-ben pótolta a sípokat, s a fújtatószerkezetet is kijavította. Végül 1926-ban a pécsi cég végezte el az orgona nagyjavítását.

A régi harangok mellé 1837-ben egy 6 mázsás új harangot öntettek, 1860-ban pedig az egyiket átönttették. A nagyharang 1871-ben megrepedt, ezért 1875-ben a plébános újra akarta öntetni. 1897-ben azonban a 400 és az 50 kg-os harang is megrepedt, ezért a következő évben a Seltenhofer Frigyes soproni és a Novotny Antal temesvári műhelyében már 3 harang öntésére kértek árajánlatot. A harangok elkészítésére azonban csak 1924-ben került sor. Öntésükhöz az Amerikába kivándorolt és a helyi hívek is hozzájárultak. 1917-ben az orgonasípokhoz hasonlóan egy 66 és egy 13 kg-os harangot is elvittek katonai célokra, amelyekért kilónként 4 koronát fizettek. De 1944-ben is átvett a Magyar Királyi Hadianyaggyár egy 500 kg-os harangot. A háború után 1949-ben a megrepedt harang helyére egy 250 kg-os harangot önttettek a hívek hozzájárulásával. Legutóbb, 1992-ben, egy 530 kilós harag készült. Napjainkban, a toronyban négy harang lakik, Szent József, Szűz Mária, a szent őrzőangyalok tiszteletére szentelve, illetve a lélekharang, melyet Szent Mihály arkangyal tiszteletére szenteltek.

A fémből öntött és vésett díszítésű aranyozott csillárokat sokáig a 18. század végéről származó egri munkának vélték, de a plébánia irataiból megtudható, hogy a barokk csillárokat 1898-ban leszerelték, mert már nagyon rossz állapotban voltak. Helyükre 1899-ben Gavora József budapesti kegytárgykereskedésében vásároltak újat, egyet a hívek adományából, egy másikat pedig a templompénztár terhére.

A templom és főbb berendezési tárgya lényegében megőrizték eredeti, két évszázados formájukat, ezért műemléknek nyilvánították.

 

Római katolikus PLÉBÁNIA

későbarokk

1786

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2175

Építtette. Gr. Eszterházy Károly püspök

Építész: Francz Jószef

 

A templom mellett található plébániaépület Farkas János püspöki Bauschreiber Eszterházy Károlyhoz írt bejegyzése szerint 1786-ban lett kész. „A kápolnai Plébános Úr jelentette, hogy méltóztatott kegyelmesen megengedni az ott lévő Parochiának újonnan leendő építését”. Feltételezhető, hogy már Telekessy püspök idejében is állt itt egy vályogból épült, talán nádfedeles parókiaház, melyet a hívek építettek. Az 1746-os egyházlátogatás ezt még viszonylag jó állapotúnak írta le és az 1759-es leírás sem talált benne kivetnivalót. [EÉL Archivum Vetus 1310.r.sz.] 1767-ben állapota már nem kielégítő.

A mai parókia ugyancsak Francz József püspöki építőmester tervei alapján készült Eszterházy Károly püspök költségén, amely mintegy 3200 rajnai forintba került. Ebből 918 forintot a négy cserépkályháért kellett kifizetni Eged János egri kályhásnak. Az 1810-es canonica vistatio szerint égetett téglából készült, a főépület utcai részén a plébánosnak három szobája volt, az udvari szárnyban egy cselédszoba, a konyha és a kamra volt. Ehhez a szárnyhoz csatlakozott a kocsiszín és az istálló. A káplán lakása a ma is meglévő különálló kis épületben volt. 1833-ban Pyrker János László érsek a plébániaházat kijavíttatta. Az eredeti fazsindelyt 1914-ben cserélték le rajta műpalára. Az épületet folyamatosan karban tartották, 1995-ben műemléki palával fedték. A 18. századi szerkezete nem változott, ezért a templomhoz hasonlóan műemléki védettség alatt áll. A földszintes későbarokk épület a templommal szemben szabadon áll. Utcai homlokzatán nagy, mélyített faltükrök között a+b+b+a ritmusú, négy egyszerű szalagkeretes ablaka van. Udvari oldalán L alakban húzódó épületszárnyakon három, a hátranyúlón öt árkádív tagolja a homlokzatot.

A Heves Megye Műemlékei topográfia kötet két kisméretű olajfestmény (oltárkép modell) ittlétéről számol be, melyek alkotójaként Kracker János Lukács Egerben élő festőt jelöli meg. (HMM 1978. III. 332.) Az egyik az Angyali üdvözlet jelenetét, a másik Mária neveltetését ábrázolja. A derűs színezetű, laza kompozíciójú Angyali üdvözlet előterének bal oldalán, olvasópult előtt áll Mária, enyhén a kép közepe felé fordul, amikor megjelenik a felhőből kibontakozó Gábriel alakja. Az angyal liliomot nyújt felé. A felettük lévő fénycsóvában lebegő angyalok között jelenik meg a Szentlélek galambja (olaj, vászon 27×45 cm, 1770 körül). Mária neveltetése kép középsíkjában ül Szent Anna, a ballján álló gyermek Máriát tanítja a jobbján lévő angyal által tartott könyvtáblából. Az előtétben két játszó gyermekangyal. Bal oldalon Szent Joachim élethű, zsáner-felfogásban ábrázolt alakja. A háttérben és fönt klasszikus oszlopok között kavargó felhők előtt lendületesen komponált szárnyas angyalok és szárnyas puttók figyelik a történteket (olaj, vászon 32×55 cm 1770 körül). A felméréskor mindkét kép, közel egykorú, aranyozott keretben volt.

Jávor Anna közelmúltban végzett kiterjedt kutatása alkalmával megerősíti azt a kételyt (Heves Megye Műemlékei I. 355.), mely elvitatja e képeket a krackeri életműből. Mindkettőt Zirkler János egri festő oervjébe sorolja, aki Kracker műhelyében dolgozott. A Mária neveltetése festmény előzményeként a korábban szintén Krackernek tulajdonított pesti szervita templom 1740-ben készült főoltárképét tekinti, alkotójául pedig Johann Samuel Hötzendorfert nevezi meg. Ezt az oltárképet Zirkler Eszterházy Károly megbízásából lemásolta, és a mintájára megfestette a pápai plébániatemplom azonos tárgyú mellékoltárképét 1784-ben. Mindkét, valaha Kápolnán volt festmény a Magyar Nemzeti Galériának van kölcsön adva (Jávor Anna: Kracker, 2004. kat.: 326., 327. illetve 303.).

A korábbi szakirodalom (Garas Klára: Kracker, 1941. 41., 43.) még két kisméretű Kracker mű emlékét őrzi, melyek szintén a kápolnai plébánián voltak. A Vizitáció kisméretű olaj-vászon képet talán Zirkler kivitelezte a tiszaőrsi főoltárképen. A Szentháromság pedig talán a jászárokszállási főoltárképhez készült olajvázlat lehetett. Mindkét festmény eltűnt. (Jávor Anna: Kracker, 2004. 289., 290.)

 

Kereszt

1789

későbarokk kőemlék

a templom előtti téren

Lépcsős talapzatán párkányos pilléren kereszt. Tövében Mária áll, a kereszten provinciális corpus. Vésett felirata:

Istenes

Szandek

Bul felál

litatott

die 24 au

gusti ano

1789

 

Emlékmű az 1849-es kápolnai csatában elesettekért

1869

öntöttvas obeliszk

Állíttatta: Mednyánszky Sándor az Egri Honvédegylet segítségével és országos adakozásból

 

A Kápolnai csata emlékére – ugyan tiltva volt a megtorlás ideje alatt –, de február 27-én mindig megszólat a harang a faluban. Mednyánszky Sándor rokona volt a kápolnai csatában a magyar honvédeket lelkesítő tábori papnak, Mednyánszky Cézárnak. Az emlékművet 1869. december 19-én avatták fel, az akkori főút mentén, mely a szabadságharcnak emléket állító első emlékmű volt a Kiegyezést (1867) követően.

Kápolna Kerecsend felőli határában a főútról leágazó mellékút mentén, négyzetalaprajzú vasráccsal körülvett mesterséges dombon álló az öntött vas emlékmű. A háromlépcsős vörösmárvány talapzatán babér- illetve akantuszlevélsor fut körbe a posztamensen, melynek a felirata:

A hazáért

a Kápolnai csatában 1849. február

26 és 27én

elvérzett honvédek

emlékére.

A bal- és jobboldalon azonos módon kiképzett domborműveken dob, zászló, szúrófegyverek és nemzetőr-kalap van. Hátul felirat, mely feltehetően Zalár József verse:

Példátokon föllelkesedve

Kik hős halált itt haltatok

Rohant a honvéd győzelemre

Örök dicsőség rajtatok!

A posztamensen emelkedik a zöldre festett vas obeliszk. Elől Kossuth-címer fölött babérkoszorú. Csúcsán golyó.

 

A CENTENÁRIUMI EMLÉKMŰ 1848-1949, a közelben, a 100 éves évfordulón került felállításra.

 

Szoborkompozíció a kápolnai csata 150. évfordulójára

1999

bronz szoborkompozíció

Kossuth-Dembinszky emlékpark (ma MILLENIUMI EMLÉKPARK)

Állíttatta: Kápolna Községért Közalapítvány

Alkotó: Sebestyén Sándor

 

A szoborkompozíciót 1999. február 27-én állíttatta a Kápolna Községért Közalapítvány. Az emlékmű dr. Szabó János honvédelmi miniszter idejében jelentős honvédelmi minisztériumi hozzájárulásból, önkormányzati és helyi támogatásból, valamint kiemelkedő országos adakozásból készült el, jelezve, hogy a település életében a történelmi emlékek ápolása napjainkban is fontos szerepet tölt be. Alkotója Sebestyén Sándor nyíregyházi szobrászművész volt. 2000. augusztus 20-án avatták a Millenniumi Emlékparkot, mely e körül a szoborkompozíció körül, és az un. „három hárs” körül helyezkedik el.

Zwenger József egri kőműves mester a Tarna legnagyobb háromnyílású, kőkorlátos kőhídját 1816-1818 között építette meg Kápolnán. A szabadságharc nevezetes csatája ennek a hídnak a birtoklásáért folyt, mely sajnos magyar vereséggel ért véget, de a dicsőséges tavaszi hadjáratban győzelmeink sorozata (például a hatvani csata) követte. A hidat 1944. november 17-én az oroszok elől menekülő németek robbantották fel.

A Tarna folyón átívelő legnagyobb, háromnyílású, kőkorlátos kőhíd kicsinyített változatára helyezték el Sebestyén Sándor szobrász bronz szoborkompozícióját. A kőhíd, a lováról leeső lovassal, a csata maradványaival, használhatatlan ágyúval valamint az alattuk álló, kezében keresztet tartó pappal híven, életszerűen idézi fel a csatát miközben olyan érzéseket szakít fel, melyet azok is átélhetnek, akik évszázadokkal később emlékeznek a hazát védő magyar hős katonákra.

A szabadságharc emlékét őrizik a temetőben az 1849-es honvéd-sírok, melyekben a csatában elesettek nyugszanak.

5.06 Kápolna – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Kápolna

Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres nagyközség, 1871-től nagyközség.

Külterületi lakott helyei, pusztái 1877-ben: Albert-major

Járási beosztása:

1863–1883 Tarnai járás

1883–1950. január 31. Egri járás

1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás

5.11 Kápolna – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

1770-ben 25 tanulóval római katolikus elemi iskola működött Kápolnán. Tanítás mindennap volt, az órákon olvasást, magyar és latin „literaturát” tanultak, valamint hitoktatásban is részesültek a gyerekek. Az iskolába járók száma 1772–1775 között évente 20 fő volt, s ekkor már az írás tanulása is a tananyagba került. 1774-től az írás, olvasás és hittan oktatása folyt. Az iskola tanítója Zele György volt, akinek munkájáért 1770-ben a szülők 30 krajcárt fizettek tanulónként. 1772-től a község vállalta magára a tanítói javadalmazást, évi 8 rajnai forintot és 8 pozsonyi mérő búzát adtak neki.

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.

Továbbra is az egyház irányítása alatt maradtak az elemi iskolák, s az egri püspök, Eszterházy Károly 1786-ban a településen önálló iskolaépület megépítését rendelte el.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény kötelező tankötelezettséget vezetett be, meghatározta a kötelező tananyagot, s az oktatási formát is előírta. Az elemi népiskolai oktatást két fokozatra bontották, 6 évig tartott a mindennapi szakasz a 6-12 éves gyerekek számára, 3 éves volt az ismétlő iskolai fokozat, ahová a 13–15 éves gyerekeknek volt kötelező járni. A tanítási időszak faluhelyen legalább 8 hónap volt, a tanítási órák száma a mindennapi iskolában el kellett hogy érje a heti 20 órát, de 25 óránál több nem lehetett, az ismétlőben télen heti 5, nyáron heti 2 órát kellett megtartani.

A kápolnai Római Katolikus Népiskola tanulói létszáma 1865-ben már 188 volt, a rendeletet követően pedig meghaladta a kétszázat. A tanítást az 1854–1874 közötti 20 évben Kóczián György végezte, majd 1874-től fia, Kóczián Ferenc vette át a tanítói feladatokat. 1875-től ketten (kántortanító, segédtanító), 1887-től a korszak végéig pedig hárman (kántortanító, tanító, segédtanító) végeztek oktatói munkát az iskolában. 1899-től az ismétlő iskola tanulói gazdasági képzésben is részesültek, az 1873-ban már működő faiskolában kertészeti és „fa tenyésztési” ismereteket sajátíthattak el gyakorlati órákon.

1886-ban megnagyobbították az iskolát, a már meglévő iskolaépület mellé építettek új épületet. Az építkezést az egri érsek, a helyi plébános és a község közösen finanszírozta. 1894-ben harmadik tantermet alakítottak ki. 1941-ben a legrégibb, és legrosszabb állapotú épületet lebontották, helyére újat építettek három tanteremmel.

Az 1940-es években kísérletek voltak a nyolcosztályos népiskola bevezetésére, de ezt csak egy 1945. augusztus 16-án kelt miniszterelnöki rendelet tette kötelezővé. Kápolnán az 1943-1944. tanévben 8 évfolyamon folyt tanítás, igaz, összevont osztályokban. Az iskolát 1948-ban államosították.

A kisdedóvoda felállítását a község képviselőtestülete már 1877-ben jótékonynak tartotta, de alkalmas személyzet és hely híján nem kezdeményezte megvalósítását. A nyári időszakban működő gyermekmenház megnyitását végül 1892. június 1-jére tűzték ki, de valószínűleg csak két év múlva kezdte meg működését. Az óvoda az iskola épületében kapott helyet, feladata a nyári mezőgazdasági munkákat végző szülők gyermekeinek megőrzése volt. A kicsik felügyeletét dajka segítségével a tanítónők látták el, így 1906-ban Gáspár Lenke, 1919 után Semperger Katalin vezette a gyermekmenházat. Államosítására az iskolákkal együtt 1948-ban került sor.

Művelődés, társadalmi élet

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

Kápolna elsőként, 1898. március 1-jén megalakuló egyesülete az Önkéntes Tűzoltótestület volt. 1907-ben jegyezték be a Földműves Olvasókört, melyet már akkor Gazdakörnek is hívtak. 1924-ben jött létre a Levente Egyesület helyi csoportja, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1925. január 11-én alakult a Kápolnai Iparoskör. 1935 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület is működött a településen. 1941-ben létrehozták a Katolikus Leánykörök Szövetségének helyi csoportját.

1926-ban a földművelődésügyi miniszter, a község és lakosság együttes anyagi támogatásával megépítették a Földműves Olvasókör Népházát. Az épületben ismeretterjesztő és műkedvelő előadásokat tartottak. Jelentős volt az Olvasókör könyvállománya, 1937-ben 700 kötet, melyet népkönyvtárként is használtak. Ugyanekkor az Iparoskör is rendelkezett 300 darabos könyvtárral.

1912-ben a főszolgabíró engedélyével Fonó Sándor debreceni vándormozis vetített először filmet a faluban. Állandó mozija a településnek 1926-tól lett a Földműves Olvasókör épületében.

5.08 Kápolna – Gazdaságtörténet

A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A sík vidéken fekvő település állattartásra és földművelésre egyaránt alkalmas volt. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.

Az 1430-tól az egri püspökség birtokába tartozó település tiszttartósági központ volt, a közelben fekvő egyházi területek gazdálkodását innen szervezték. Így Kiskompolt és Dobi puszta is ide tartozott 1486-ban. Ugyanebben az évben a falu 12 háztartása Szent György és Szent Mihály napján is 12–12 dénár cenzust fizetett, gabonatermésük után a tizedet megadta és Szent Demeter napján 600 fej káposztát szolgáltatott be. A településen földesúri tulajdonban lévő malom is működött.

Eger 1552. évi ostromakor a települést lakói elhagyták, de a hadak elvonulását követően visszaköltöztek. Hódolt településként a török számára is adóztak, az 1550 körül készített összeírás szerint a 9 házban lakó 17 nős férfi a kapuadón kívül búza, kétszeres, must, méhkas, széna, káposzta és sertés után fizetett adót. Az 1558. évi urbárium a pénz- és terménybeli szolgáltatáson túl már robotkötelezettséget is előírt a falu lakóinak: a malom karbantartását és árkának tisztán tartását kellett elvégezniük, teljesíteniük kellett egy napi arató- és cséplőmunkát a püspökség pusztaszikszói majorjában, a gabona- és bortized Egerbe szállításában fuvarozási kötelezettségük volt, továbbá az egri vár szükséges munkálatainál is igásfogatokkal szolgálni tartoztak.

1596-ban Eger elfoglalását követően a település elpusztult, de a 16. század elejétől ismét népes. 1686-ban az Eger köré vont blokád során a falut kiürítettek, lakói 1694 táján költöztek vissza. Az újratelepülést segítette, hogy a beköltözők a vármegyétől adómentességet kaptak.

1716-ban Erdődy Gábor püspök úrbéri szerződést kötött a kápolnaiakkal. A püspökl az itt lakók nehéz helyzetét figyelembe véve mentesítette őket a földesúri kilenced megfizetése alól és rögzítette robotterheiket. Az igásállattal rendelkezők 3 hét robotot voltak kötelesek végezni a pusztaszikszói majorsági földeken, melynek egy-egy hetes időszakai az ugarszántás, a tavaszi és őszi vetés idejére estek. Egy napos fuvarszolgálattal tartoztak. A kocsma és mészárszék hasznát a község megkapta azzal a kikötéssel, hogy a kimérendő bort, sört és pálinkát, csak az uraságtól szerzik be.

A határt 1715-ben szabadfoglalásban használták. Az 1720-ban és 1737–1738-ban készített összeírások szerint két nyomásban, szabályozott újraosztásos rendszer szerint művelték a szántókat, ahol főként gabonaféléket vetettek. Dinnyét és kendert az őszi búza vetésterületén termesztettek, emellett káposzta, komló, mák, dohány, borsó és lencse termelésével is foglalkoztak. 1764 táján már háromnyomásos rendszerben művelték a földeket, s a korábban meglévő növénykultúrák mellett új haszonnövényként megjelent a kukorica. 1755 után a település északnyugati részén, az Előhegy, Avasalja, Lázár hegy és Csonkás nevű részeken szőlők telepítésére került sor. Az itt termelt szőlőből készített bor, a források szerint minden esetben vörösbor, a helyi szükségletet elégítette ki. A legeltetésre alkalmas területek és az erdő szűkössége miatt 18. század közepétől a község rendszeresen bérbe vette Dobi pusztát.

1771-ben az úrbérrendezés során a falu határát harmadik osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 39 kishold szántóföldet és 3 kaszás rétet adtak. Az úrbéres telkiállomány 27,5 volt. A jobbágygazdaságok számát a maradványföldekből 31-gyel Eszterházy Károly püspök megemelte, így 58,5 lett az úrbéres telkek száma a községben, melyből 8,5 telek tartós adómentességet kapott.

A püspökség majorsági szántóföldet 1771-ig nem hasított ki magának, területét harmados részes bérleményben a jobbágyok művelték. 1779-ben már rendelkezett három táblában három nyomásra osztott elkülönített földdel, azt a korábbiak szerint műveltette. A termesztett növények között a zab és az árpa jelentősége nőtt az 1800-as évek első harmadában.

Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően az egri érsekség 1856-ban kérte az úrbéri birtok és legelő elkülönözését, tagosítását. Az úrbéri bíróság 1858. évi ítélete szerint a közös legelőből minden egész telek 10 kisholdat kapott, a maradványföldeket holdanként 10 forintjával megválthatták. A szőlők és szőlőalja utáni taksákat változatlanul hagyták. Ez utóbbit 1868-ban törölték el.

A 20. század első harmadában a gabonafélék, búza, árpa mellett a szántóföldeken takarmánynövényeket, kukoricát, takarmányrépát, hüvelyeseket, dohányt, dinnyét és burgonyát termesztettek. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)
Év Összes terület Szántóföld Kert Rét Szőlő Legelő Erdő Nádas Nem termő terület
1866 5392 2430   190 69 756 19    
1897 3785 3093 55 141 34 260 17-   185
1935 3768 3018 92 112 146 227 15 158

A gazdaságok száma 1897-ben 394, 1935-ben 540 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh és 200–500 kh területű birtokokból 1-1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 3-an rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 17 volt, 10–20 kh területű birtoka 64 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 67 volt, 1–5 kh között területe 206 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 181, közülük 73 nem rendelkezett szántófölddel.

Az 1919. évi XVIII. néptörvény február 19-i elfogadását követően február 23-án Kápolnán Károlyi Mihály ünnepélyes keretek között kezdete meg birtokának felosztásával a földosztást.

Az állattartás a korai időktől kezdve fontos ágazat volt a településen. Az állatok biztosították a föld megműveléséhez szükséges igaerőt, és a lakosság húsellátását is szolgálták. A 16. századi török adószedők által készített összeírások adatai szerint az 1570 utáni időszakban a juhok tartása került a gabonatermeléssel szemben előtérbe. Az 1732. évi összeírásban a telkes jobbágyok igásállata 48 ökör és 10 ló volt. Ez utóbbiakat a föld műveléséhez nem, csak fuvarozáshoz használták. 1764-ben az igavonó ökrök száma 136, a hámos lovaké 68 volt, 1799-ben 84 ökröt és 267 lovat írtak össze. 1840-re az igásállatok száma csökkent, ökörből 13 darabot, lóból 172 darabot számláltak. Az egyéb állatok közül a juhok tartása emelkedett ki, mely a gyapjúkonjunktúra miatt jelentős hasznot termelő ágazattá vált.

A földesúri majorgazdálkodást is a juhászat képviselte. 1799-ben az uradalom juhállománya 365 darabból állt, a falubeliek 1100 darab juhot tartottak. A legelőterületek szűkössége miatt a kápolnaiak Dobi pusztát bérelték. A telkiállomány megnövelése miatt a közös legelő már nem volt elegendő, s a helybeliek helyzetét tovább rontotta a postaállomáson kötelezően tartott 10 postaló eltartása és az átvonuló katonaság lovainak élelmezése is. Az egyéb tartott állatok, sertés, baromfi a helybeli szükségletek kielégítésére szolgáltak. Az uradalom és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:

Állatállomány változása (darabszámban)
  1897 1925 1935
Szarvasmarha 408 179 210
330 225 113
Sertés 459 208 487
Juh 654 70
Baromfi 3400    
Méhcsaládok 22    

A korai ipari üzemek megjelenése az uradalomhoz kapcsolhatók. Uradalmi sörfőző 1704-ben már létezett, amit 1720 táján már nem említenek, feltehetően elpusztult. Erdődy püspök 1730-ban G. B. Carlone építészt bízta meg egy új sörház építésével, melynek üzemeltetésére Herner Ferenc sörfőzővel kötött szerződést.

Téglaégető 1783–1790 között működött, itt cserepet is készítettek.

Malom működésére 1486-ból van az első adat, s ezt követően a szórványos forrásokban, így az 1558-as urbáriumban, 1570-ben készített török összeírásban, 1682. évi urbáriumban említést tesznek róla. A 18. században a Malomárok mentén két vízimalom volt. 1868-ban Zettner Károly megépítette az első gőzmalmot, 1873-ban Merschitz Kálmán alakítatta át az egyik vízimalmot gőzmalommá.

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1764-ben Kápolna lakosai között kovácsot írtak össze, s 1786-ban említették. 1906-ban az alispáni jelentés szerint 2 kovács, 1 kerékgyártó, 1 szabó, 2 cipész, 3 csizmadia, 1 ács és 2 kőműves élt a településen. 1925-ben 27 iparost számláltak, 4 mészáros és hentes, 2 csizmadia, 5 cipész, 1 pék, 1 bádogos, 3 asztalos, 2 szabó, 5 kovács, 4 kőműves és ács alkotta a helyi iparos társadalmat. 1942-re számuk megduplázódott, s a korábbi szakmák mellett új foglalkozásként megjelent a szikvízkészítő, bércséplő és géplakatos.

A település legjelentősebb üzeme az 1868-ban felállított Kápolnai Dohánybeváltó Hivatal volt. Az állami dohánymonopólium folytán a hivatal adminisztratív teendőket végzett, továbbá ellátta a termelőket vetőmaggal, ellenőrizte a termelést, átvette hatósági áron a dohánytermést, valamint feldolgozta és bálázta a dohányt. A 25 alkalmazott mellett időszakosan is foglalkoztattak munkásokat, a zöld dohány átvételekor 50–60 főt, a száraz dohány beváltása idején és fermentáláskor 150 főt.

1906-ban Rácz József mezőgazdasági gépek javítására műhelyt hozott létre. 1910–1914 között cserépgyár működött. 1927–1928-ban olajütő malmot alakított ki Detky János, a gőzmalom tulajdonosa. Az 1920-as években megalakult a Kápolnai Bortermelők Szeszfőző Egyesülete, mely 1926-ban szeszfőzde építésére nyert engedélyt. 1939 őszén a háborús szükségletek fedezésére Kísérleti Rostnövény Feldolgozó üzemet létesítettek. A 700 tonna rostnövény feldolgozására elképzelt és tervezett üzem beindítása nem volt megvalósítható, így az építményt 1941-ben lebontották.

A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. Az 1500 és 1508 között vezetett püspöki számadáskönyvek kocsmába kiadott borét fizetett összegeket is feltüntettek. 1716-ban a kocsma és vele együtt a mészárszék haszna is a községet illette. 1787-ben már belső kocsma és külső kocsma vagy vendégfogadó szerepelt az összeírásokban. Ez utóbbi az Eger felől bevezető úttól délre állt, a 9 szobájából egy a püspök számára volt berendezve. Pincéjében 60 hordó bor fért el. A belső kocsma kisebb volt, pincéje 30 hordó tárolására volt alkalmas. 1925-ben 5 kocsmát írtak össze a településen.

1906-ban a kereskedők száma 3 volt. 1935-ben 6 vegyeskereskedés, más néven szatócsbolt működött a faluban. A helyi kereskedelmi forgalom elősegítésére 1901-ben meg alapították a Kápolnai Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet.

1908-ban a község két országos kirakodó és állatvásár megtartására nyert jogot, melyet május első és november második hétfőjén tartottak. Heti piacot is tarthattak, de erről 1925-ben azt írták, hogy nem látogatott, a szomszédos Kál község piacát használták állandó piacként.

A helyi hiteléletben az 1920-ban létrehozott Kápolnai Hitelszövetkezetet játszott szerepet.

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

5.05 Kápolna – Hadtörténet

Árpád-kor

Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).

A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.

A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.

A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.

1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.

1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.

A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.

Török hódoltság

1544-től – Hatvan elfoglalása után – Kápolna is adózott a töröknek. 1552-ben Eger ostromakor a falut elpusztította a török, de a lakosok egy éven belül visszatértek. Majd 1596-ban az egri vár bevételekor a lakók ismét elmenekültek. A falu és környéke hódolt terület lett. Kápolna 1598-ban is puszta volt, 1600-ban újra benépesült és török fennhatóság alatt áll, ugyanakkor az eredeti – magyar – földesúrnak is adózott (egyház, bár 1605 és 1629 között Bocskai István és Bethlen Gábor is rendelkezett a falu birtokjogával, a birtokjogot az egyház 1630-ban kapta vissza). Az 1670-es években feljegyzések beszámolnak arról, hogy janicsárok Gyöngyösről Egerbe tartván, letáboroztak a Tarna-híd szögletében. Egy korabeli hajdútiszt elbeszélése szerint a janicsárok egy részét levágták és azonmód ott eltemették.

Az 1675 után készült urbárium szerint a falut emberemlékezet óta lakják az első faluhelyen a mai Pusztatemplom-parton. A török hódoltság alatt kápolnája elpusztult, 1682-ből erről adat van a püspöki udvarban – a Jászón – megjelenő kápolnaiak elmondása alapján. Az 1687. évi visszafoglaló hadjáratok során ismét elnéptelenedett a falu és csak 1694 körül települt újra, de már az új – a mai – faluhelyen.

Rákóczi-szabadságharc

1707-ben Agócs István kápolnai lakos a kuruc Csáky-ezredben szolgált. A szabadságharc alatt a falu lakói elszegényedtek, többen meghaltak az 1709 óta a faluban „grasszáló” mirigydöghalálban (pestis).

1848-49-es szabadságharc

A forradalom és szabadságharc időszaka Kápolna történetének legmozgalmasabb fejezetei közé tartozik. A falu közlekedés-földrajzi helyzete révén a harcok alatt többször került a hadi események középpontjába, az itt lévő stratégiai fontosságú hidak miatt, és mert a hadak fő vonulási útjába esett.

Röviddel az 1848-as április 11-ei törvények kihirdetése után Kápolnán megkezdték a ’polgári őrsereg’ szervezését. A faluból 60 fő került összeírásra.

Május 1-én az eddigi megyei közgyűlés helyett egy álladó bizottmány alakult, melynek tagjai sorába 3 kápolnai lakos – Horhauser Péter, Kapui (Kapuy) Dániel és Pap (Papp) Pál – is bekerült. A megyét választási kerületekre osztották, az 5. választókerület székhelye Kápolna lett.

1848 decemberében, a kialakult háborús helyzet miatt Kápolna is – a vármegyei honvédelmi bizottmány utasítására – lovasokat tartozott kiállítani (Szuromi András, Jávorka János, Hutter Mátyás, Horhauser Pál, Rózsa András, Ebner Lajos). Egyéb besorozottak; Győri István, Kováts János, Szuromi József, Bencsura Antal, Juhász Mátyás voltak.

Pap Pál népfelkelési kormánybiztos december 27-én Kápolnáról adott utasításokat a népfelkelés rendezésére.

1849 januárjának elején a megyébe ellenséges (császári) csapatok érkeztek. Január 26-án délután 3 óra körül, és január 28-ára 5000 ember számára szállást, ellátást rendeletek Kápolnán.

Február 13-ától a császári csapatok fővezére (Windisch-Grätz) felderítés céljából egy dandárját Gyöngyösre küldte, akik a Pest-kassai országúton portyázva sűrűn megfordultak Kápolnán is.

Február 17-én az osztrák éldandár előretolt lovasosztálya megszállta Kápolnát. Február 22-én a magyar honvédsereg Klapka-hadtestének Máriássy János vezette hadosztálya előőrseivel szintén megszállta Kápolnát. Február 25-én az egész hadosztály bevonult Kápolnára.

Február 26-án a déli órákban a magyar honvédség Máriássy hadosztályának járőrei jelentették, hogy az ellenség Gyöngyös és Árokszállás felől nagyobb csapatokkal nyomul előre. Kápolnán Máriássy alezredes hadosztálya foglalt állást. Máriássy miután figyelmeztette a magyar csapatok vezetői közül Poeltenberget és Sekulitsot a császáriak közeledtére, délután egy órakor elindult Kápolnáról a község nyugati határában lévő magaslaton (Erdőpart) védelmi állást elfoglalni. Vele szemben az országút két oldalán már készülődtek a támadásra az ellenséges erők. Egyik fél sem készült aznap összecsapásra, az ágyúk a két főparancsnok – Dembinsky és Windisch-Grätz – terve és tudta nélkül (délután 14 óra körül) dördültek el, – mi több, a két fővezér nem volt jelen. A magyar magasabb beosztású parancsnokok közül egyedül Klapka volt a harctéren. A magyar csapatok közöl az első vonalban mindössze három hadosztály (a kilencből) és egy dandár vonult fel ez idáig, a többi elszórtan – ezek mögött – fél-egynapi járóföldre tartózkodott. A császári Csorich-hadosztály indított támadást Kápolna irányába, a gyöngyösi országút mentén, délről – Árokszállás felől – pedig az osztrák Schwarzenberg altábornagy hadosztálya készülődött támadásra. A magyar ütegek pontos lövésekkel a hadosztály Wyss-dandárját képesek voltak órákig feltartóztatni, ugyanakkor az Árokszállás felől közeledő Schwarzenberg-féle hadosztályt is órákon át feltartotta Sekulits, Kál-Kompolt községnél. Súlyosabb közelharcra csak a Máriássy-hadosztály bal szárnyán került sor. A lovassági és tüzérségi harcban végül a császáriak kerekedtek felül. Máriássy – a lőszerkészlet megfogyatkozása miatt – Szöghy kápolnai plébános feljegyzései szerint – csapatait a késő délutáni órákban visszavonta a faluba. A sötétség beálltával az egész arcvonalon megszűnt a harc. Az ellenség még kísérletet tett Kápolna felgyújtására egy röppentyűüteg bevetésével. Ez az akció nem sikerült, de a faluban több ház teljesen leégett. Ezt követően a Sekulits-hadosztály is – a Dembinskivel éppen megérkező Görgei utasítására – a Tarna bal partjára vonult vissza. Az első nap végén megállapítható volt, hogy a magyar sereg jól megállta a helyét.

Dembinski fővezér és vezérkara a falu keleti felén lévő vendégfogadóba költözött, ahol áttekintették a helyzetet és a másnapi szükséges intézkedéseket. A fővezér a Tarna vonalának megerősítését tartotta elsődleges feladatnak, ennek érdekében még az este folyamán elrendelte az arcvonal mögött elhelyezkedő hadosztályok előrevonását. Azonban nem szenteltek kellő figyelmet egy döntő fontosságú pontnak, mely másnap a csata elvesztéséhez vezetett. Ugyanis az osztrák főerők és Schlik hadtestének együttműködését és egyesülését nem akadályozták meg (Schlik Pétervásáráról indult Verpelét irányába, hogy a magyar honvédsereget oldalba támadja, és egyesüljön az osztrák főerőkkel). A magyar hadvezetés még az éjszaka folyamán értesült az eseményről, de elmulasztotta a hatékony ellenlépéseket.

Február 27-én reggel Schlik elfoglalta Verpelétet, dacára annak, hogy Klapka és Dessewffy itt védelemre rendezkedett be. A helyzet megváltoztatásához a Kerecsend felől segítségükre érkező Poeltenberg-hadosztály is kevésnek bizonyult.

A másik nagy erejű támadás Kápolna községet Tófalu irányából érte, reggel 8 óra tájban (mindezek előtt Windiscg-Grätz hajnali terepszemléjén eldöntötte, hogy az áttörést Kápolnánál kísérli meg). Addigra a községben a magyar egységek közül csak egy zászlóalj maradt. A helyzetet kihasználva az osztrákok gyalogsága (Wyss-dandár) a Tarna-patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe. Ám Dembinsky – tisztában lévén a helység jelentőségével – azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására (ehhez azonban nem rendelkezett kellő tartalékokkal). Többek között a Kompoltnál állómásozó Aulich-hadosztály – a fővezéri parancs ellenére – sem kapcsolódott be a Kápolnát védő támadásba. Kápolnán Dembinski csak Máriássy gyalogságára számíthatott (mindössze három zászlóalj). Két zászlóalj a község keleti részén rohammal visszavette a vendégfogadót az oda befészkelt császári vadászoktól (melyben előző este és éjszaka még Dembinski tartott haditanácsot). A menekülő ellenség még az ágyúit is hátrahagyta. A falu északi felén a honvédek több zászlóaljból álló ellenséges csapatba ütköztek. Máriássy visszavonult, mely visszavonulást nem nevezte ’rendesnek’. A teljes vereségtől a megjelenő Aulich-hadosztály mentette meg őket. A falu északi részén további hadmozdulatok történtek. Itt a fővezér utasítására az olasz legénységű 16. Zanini-gyalogezred II. zászlóalja került bevetésre. Hozzájuk csatlakozott a Görgei-hadtest tábori főpapja Mednyánszky Cézár is. A csapatok üggyel-bajjal a templomig hatoltak előre. Itt tűzharcba keveredtek a Wyss-dandár két gyalogszázadával, majd a megjelenő újabb császári századok előtt letették a fegyvert.

A csatatér oldalszárnyain is romlott a helyzet, (pl. Verpelétnél) a magyar honvédség ellentámadása kifulladt. A csapatok Kerecsend felé kezdtek visszavonulni.

Dembinski, látva, hogy a Tarna vonalát nem tudja megtartani, délután 1 óra tájban általános visszavonulást rendelt el, kelet felé (Kerecsend), melynek során a honvédek rendben hagyták el a csatateret. Majd Görgei is, – aki ez idáig a Tófalu és Kápolna közötti dombos területen (ma: Honvéd-halom és környéke) fedezte az elvonulást – rendben végrehajthatta a visszavonulást, köszönhetően a közben Egerbakta felől megérkező magyar hadosztálynak, akik az osztrák Schlik-hadosztályt lekötötték.

A Kerecsend környékén összpontosult magyar erők – bár helyzeti előnyben voltak – nem újították fel a küzdelmet. Így a csata délután 4 órakor gyakorlatilag véget ért.

Február 26-27-én Kápolna térségében sorra kerülő, döntőnek szánt csatában a magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt.

Az ütközet után Kápolnára Windisch-Grätz diadalmasan vonult be, ám Ferenc József császárnak túlzó optimizmussal megírt hadijelentése még korai volt. Az általa „lázadó hordák”-nak nevezett magyar csapatok még több hónapon keresztül diadalmasan állták a harcot („Tavaszi hadjárat”), legyőzni csak – a támogatásért kezet csókoló Ferenc József rokonának, az orosz cárnak – a császár megsegítőjének sikerült a magyarokat.

Kápolnán 1849. március 19-re készült el az az összeírás, amely a kápolnai lakosok kárait és kártalanítását tartalmazta.

Az események tovább pörögtek: március 23-án Poeltenberg ezredes magyar csapatokkal bevonult Kápolnára. Wysocki honvédei június 30-án érkeztek a faluba, itt egy napig pihentek és tovább vonultak Cegléd irányába.

Az orosz sereg július 9-én érte el Kápolnát, majd Gyöngyös és Hatvan irányába nyomult tovább. Ám Paszkevics nem ismervén a magyar hadvezetés szándékait, csapatai egy részét fel-alá járkáltatta Miskolc-Mezőkövesd és Kápolna között. A kápolnaiak eleve előítélettel fogadták a cári katonákat, akiknek jött a híre, hogy, ahol csak tudnak, rabolnak. A kolera is újra felütötte fejét az oroszok között. Az elhaltakat Kápolnán mésszel leöntött tömegsírokba temették, a parókia akkori kertjében (a sírok közül néhányra a kápolnai csata emlékére 1999-ben állíttatott szoborkompozíció készültekor rá is leltek, a nyugvóhelyek fölé síremlék került).

A járványban – az anyakönyvek tanúsága szerint – a kápolnaiak közül is 11-en elhaltak, ’49 márciusa és júniusa között.

A szabadságharc bukása után a kápolnai honvédek közül voltak, akik elbujdostak a császári seregbe történő besorozás elől. A körözött személyek között három kápolnai illetőségű volt; Ketskés József, Báder János, Hajdú Ferenc. A bírósági eljárás alá vont személyek sorában találjuk a kápolnai segédlelkészt, Seigfried Jánost is.

Papp Pál kápolnai Heves megyei képviselőt, – több társával együtt – haditörvényszék elé állították. Ellene a vizsgálatot csak a császári és királyi III. hadsereg-parancsnokság 1851. évi szeptember 10-i rendelete állította le.

Kápolnán a harci események és a hadak vonulása súlyos károkat okoztak; a falu kétévi dohánytermésének nagy része a császári katonaság martaléka lett, a lakosság takarmány és vetőmagkészleteinek jelentős részét felélték, a falu ládában őrzött pénzét elvitték, a hivatalos iratok egy része megsemmisült, elvitték a falu két csődörét, több épület megsérült, a falu keleti felén lévő vízimalomban tetemes kár keletkezett, több gazdasági épület leégett.

*

Kápolnán két emlékmű állít emléket az 1849-es eseményeknek: a Szabadság-téren álló obeliszk (a Dohánybeváltó előtt), melyet országos adakozásból a Heves Megyei Honvéd Egylet állíttatta, 1869 december 19-én, Mednyánszky Sándor honvéd ezredes irányításával.

Az emlékmű felirata:

Példátokon fellelkesedve

Kik hős halált itt haltatok,

Rohant a honvéd győzelemre,

Örök dicsőség rajtatok.

                                                                                              Szerző n. (Zalár József)

A másik emlékmű a falun belül a Kossuth-téren álló szoborkompozíció. Ez utóbbi Sebestyén Sándor nyíregyházi szobrászművész alkotása. A szoborkompozíciót a kápolnai csata 150. évfordulójára állíttatta a Kápolna Községért Közalapítvány, a Honvédelmi Minisztérium (dr. Molnár János honvédelmi miniszter) segítségével, valamint helyi és országos adakozásból, 1999. február 27-én.

A híd túl messze volt? – A kápolnai csata leírásai és ábrázolásai”

In: Élet és Tudomány, LXVI. évf. 8. szám, 233-235. old.

Katonai és politikai jelentőségénél fogva a kápolnai csata a szabadságharc leggyakrabban tárgyalt eseményei közé tartozik. Gazdag irodalma ellenére az ütközet, illetve annak előzményei és hatásai kapcsán a mai napig számos olyan kérdés merül fel, melyek tárgyilagos megválaszolása még várat magára. A katonai vonatkozású dokumentumok mellett szerencsére számos visszaemlékezés, egykorú leírás, illetve ábrázolás maradt ránk. A források újabb elemzése, kritikája sok segítséget nyújthat ahhoz, hogy az egyes részletekről árnyaltabb képet kaphassunk.

A képi ábrázolások közül az egyik legismertebb Than Mór „Mednyánszky Cézár és Psotta Móric honvéd ezredes rohamra vezeti a Zanini gyalogezred katonáit a kápolnai csatában” c. akvarellje. A festmény a csata egyik döntő mozzanatát ábrázolja. A csata második napján a falu visszaszerzésére indított támadásban a magyar oldalon harcoló, olasz legénységű 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóalja harcba keveredett a falut megszállva tartó, 29. Schönhals gyalogezred 1. zászlóaljával. Amikor a Zaniniak sortüzet adtak, azt a Schönhals két százada bátran viszonozta. Ugyanekkor a császári zászlóalj maradék négy százada a hídon át oldalba támadta az olaszokat, akik megrettentek, körülfogva érezték magukat, és letették a fegyvert. Az eseményt a történelmi hagyomány a mai 3. számú főút hídjától néhány méterre, északra állt régi kőhíd közelébe teszi. A kőhíd ma már nem létezik, 1944-ben (november 17.) a németek felrobbantották.

Az eseményről számos leírás maradt ránk, bár néhány meglehetősen ellentmondásos. Megítélésünk szerint ugyanez vonatkozik a festményre is. Gyermek- és fiatalkoromat kápolnán töltöttem, és annak idején családom helybeli ismerősei felhívták a figyelmemet a festmény néhány „furcsaságára”. Ezek közül az egyik legszembetűnőbb a két meghatározó objektum, a híd és a templom helyzete. Ha feltételezzük, hogy az ábrázolt híd az egykori Tarna-híddal azonos, akkor a két építménynek a képen látható egymáshoz viszonyított helyzete nem felel meg a valóságnak. A helyszínen nem találunk olyan nézőpontot, ahonnan a híd és a templom ilyen módon látszik. A templom az egykori hídhoz képest a képen délkeleti, míg a helyszínen délnyugati irányból látható!

A kompozíció látszólagos életszerűtlensége azért is érdekes, mert Than Mórról tudjuk, hogy a tavaszi hadjárat alatt civilként csatlakozott Görgei seregéhez, sőt, 1849-ben egy ideig Egerben is tartózkodott, így minden bizonnyal a csata helyszínén is járt. Than helyismeretét, személyes tapasztalatait az a tájképsorozat is alátámasztja, melyet a tavaszi hadjárat nevezetes hadszíntereiről közölt a Vasárnapi Újság 1867-es évfolyamában. Az újságban közölt metszeten kissé távolabbi nézőpontból, de lényegében ugyanaz a környezet látható, mint a csataképen.

Esetünkben természetesen nem zárható ki bizonyos fokú művészi szabadság sem. Tárgyak, építmények „igazítása” a kompozícióhoz elég gyakori eljárásnak számít a festészetben. A híd és a templom pozíciója ennek figyelembevételével is irreálisnak tűnik. Nem tudjuk, hogy a művész készített-e helyszíni vázlatot, de a festményen alkalmazott akvarell technika az ún. „plain air” (szabadban festés) módszerét sem zárja ki, így a kép akár a helyszínen is készülhetett (erről vannak helyi legendák). Ez esetben is nehéz elképzelni a kompozíción látható „pontatlanságot”.

Szerencsére az esemény elég jól dokumentált, így a kép elemzésén túl lehetőségünk van a korabeli jelentések, visszaemlékezések, valamint a községről készült egykorú kataszteri felmérések adatainak összevetésére is. Ezek segítségével az események helyszínei elég pontosan rekonstruálhatók.

A kétnapos ütközetben a magyar csapatok a Tarna völgyében, Sirok és Kál között egy több mint 15 kilométer hosszú arcvonalon helyezkedtek el. A csata másnapján, február 27-én reggel az osztrák támadás súlya a magyar arcvonal két pontjára nehezedett. A jobbszárnyon a Tarnaszentmária felől közeledő Schlik-hadtest feltartóztatására tett erőfeszítések ideig-óráig megakadályozták ugyan a magyar arcvonal összeomlását, de a döntő események mégis a középnél, Tófalu és Kápolna térségében zajlottak le. Itt a vezényletet Dembinszky saját magának tartotta meg. Schlik csapatainak támadását bevárva az osztrákok centruma reggel 8 óra tájban oldalt Tófalu irányába egy elterelő hadmozdulattal, szemből pedig tüzérségi előkészítéssel megkezdte a község ostromát. A Tarnára támaszkodó védelmi vonal sebezhetősége miatt a Máriássy-hadosztály csapatait már korábban, az ellenséges ütegek tűzkörletén túlra, a falu mögé, Kerecsend irányába hátravonták. A községben előőrsként csak egy zászlóalj maradt, amely röviddel az osztrák támadás után szintén visszavonult. A helyzetet kihasználva az osztrák gyalogság a patak hídján át gyorsan benyomult a falu nyugati részébe.

Dembiński, aki maga is tisztában volt a helység jelentőségével, azonnal ellentámadást rendelt el a császáriak kiszorítására. Ehhez azonban nem rendelkezett elegendő tartalékokkal, ugyanis az előző nap éjjel erősítésként Kerecsendre rendelt csapatok nem érkeztek meg időben, Schlik támadása miatt pedig a jobbszárny erőire sem tudott számítani. Azon a reggelen erősítés egyedül a balszárnyra érkezett, ahonnan egy hadosztály a fővezéri parancs értelmében meg is indult Kápolna irányába, de félve attól, hogy az ellenség oldalról támadást intézhet felvonuló csapatok ellen, végül mégsem kapcsolódott be a támadásba.

Támogatás híján Dembiński csak a Máriássy-hadosztály gyalogságára számíthatott, így a két irányból párhuzamosan végrehajtott támadáshoz mindössze három zászlóaljat tudott felsorakoztatni. A hadosztályparancsnok, Máriássy János leírásából jól rekonstruálható az ellentámadás két iránya. A Zanini-zászlóalj a hadosztály jobbszárnyán, az országúttól északra, a falut északkeletről övező mocsaras területen (a Hangácson) keresztül a település északkeleti részét, a Máriássy által vezetett két zászlóalj pedig az országút vonalán a korcsma, azaz vendégfogadó irányában a délkeleti részt támadta. (3. kép) A visszaemlékezésben nincs szó hídról, a szöveg csak „híd felé vezető országút”-at említ a korcsma ellen intézett támadás kapcsán. Bár az is igaz, hogy a hadosztályparancsnok csak a saját szemszögéből írja le a támadást, így érthető módon viszonylag röviden tér ki a Zanini-zászlóaljjal történtekre.

Figyelmet érdemel viszont a kor híres katonai írójának, Wilhelm Rüstownak a korabeli osztrák hadijelentéseken alapuló leírása. Rüstow szerint a Schönhals-zászlóalj egyik osztálya, azaz két százada a templom körül állt fel, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A Zanini-zászlóalj ekkor megtámadta a templomnál álló császáriakat, de azok helytálltak. Közben a másik két osztály visszafordult, s oldalba támadta az olaszokat, akik e támadást nem állva, kiszorultak a faluból és szétszóródtak. Egy kis részük a debrői erdőbe menekült. A jobbszárny egyik parancsnoka, Klapka György „Emlékeimből” című művében azt írja, hogy a Zanini-zászlóalj, semmit nem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomult, elfoglalta és megszállta az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt (!) zászlóalj fogta körül, és mert sehonnan sem kapott segítséget, nagyobb részben fogságba esett.

A Klapka által említett „első házak” – a támadási irány ismeretében – a falu keleti részének első házsorával azonosíthatók. Ez egybecseng Rüstow leírásával, hiszen a templom a falu északkeleti részén, az említett házsorok mellett található. A kérdéses harccselekmény kapcsán Máriássy-hoz hasonlóan sem Klapka, sem pedig Rüstow nem tesz említést hídról. A település 1857-ben készült kataszteri térképére tekintve látható, hogy a templom aránylag nagy távolságra, közel 350 méterre áll a régi Tarna-hídtól. A távolságot és a leírásokat figyelembe véve nehezen képzelhető el, hogy a Zanini-zászlóalj, vagy Máriássy támadó oszlopa eljuthatott a híd közelébe. Akkor mégis miért választotta Than a hidat témája helyszínéül?

A választ ismét a térképek segítségével kaphatjuk meg. Ha figyelmesen nézzük a faluról készült felméréseket, láthatjuk, hogy a településnek több hídja is volt. A már ismert háromnyílású, nagy kőhíd 1817-ben épült a település nyugati kijáratánál, az ún. „Anya Tarnán”. A falut a többi irányból is vizek övezik, északon és keleten a Malomárok, melyen abban az időben két kőhíd is volt. Egy az északi kijáratnál és egy másik a Kerecsend felé vezető országúton, a keletei kijáratnál. Az utóbbi a Tarna-hídnál is idősebb volt, 1780-ban épült és ugyancsak háromnyílású volt.

Témánk szempontjából ez a híd a legérdekesebb. Ha a festmény feltételezett nézőpontját a térképre helyezzük, és a nézőpontot összekötjük a híddal, illetve a tőle északnyugatra fekvő templommal, akkor láthatjuk, hogy a két építmény egymáshoz viszonyított helyzete nagyon hasonló a festményen levőhöz! A templom a híd jobb oldalán, délkeleti irányból látható. A Malomárok-híd megjelenésében nagyon hasonló volt a Tarna-hídhoz, valószínűleg ez okozhatta a történelmi tévedést. Az elmélet mellett szól a két híd közötti méretkülönbség is. A Malomárok-híd a Tarna-hídhoz képest jóval kisebb volt, ez utóbbi nyílásméretei alapján a legnagyobb kőboltozat volt a megyében. Méretei jól érzékelhetők egy, a két világháború között készült fotón is. A méretkülönbség magyarázatot adhat a művész által megfestett alakok és a híd arányaira – amely a Tarna-híd méreteit ismerve – egy gyakorlott festőtől meglehetősen nagy aránytévesztés lett volna. Ha a kérdéses hidat a Malomárok hídjával azonosítjuk, akkor máris a festményhez hasonló arányokat kapunk.

A táj mára már nagyon megváltozott. A régi Malomárok-híd nem létezik, és a templomot is magas nyárfák takarják, így a helyszínen kell némi képzelőerő a Than által megörökített látkép rekonstruálásához. A Malomárok-híd mindössze 150 méterre állt a vendégfogadótól, tehát a kérdéses harccselekmények helyszínéhez jóval közelebb, mint a Tarna-híd. A helyszín ismeretében elképzelhető, hogy az aznap délelőtti ellentámadás során a magyar csapatok megközelíthették ezt a hidat, bár erről egyik jelentés sem tesz említést. Ez talán azzal magyarázható, hogy stratégai jelentőséggel csak Tarna-híd bírt, mivel a folyó kora tavasszal nehezen járható, ellentétben a Malomárokkal, ami egy viszonylag keskeny mélyedés.

A téma szempontjából további csavar, hogy a vendégfogadót a Máriássy által vezetett támadó oszlop rohanta meg. Akkor hogy került a festményre a Zanini-zászlóalj? A tévedésre két magyarázat is lehetséges. Az egyik szerint Than tévedett a katonai alakulatok tekintetében. A tanulmány elején szó volt róla, hogy a festő a tavaszi hadjárat helyszíneit Görgei seregéhez csatlakozva járta végig. A tisztektől, vagy a korabeli hadi jelentésekből nyilván tájékozódott a csaták eseményeiről. Elképzelhető, hogy emlékeiben utólag összekeverte az alakulatokat. A másik magyarázat az, hogy a helyszíneket keverte össze. Itt válik érdekessé a harmadik híd, a település északi bejáratánál. A korabeli jelentésekből csak az derül ki, hogy a templom környékét Schönhals-zászlóalj egyik osztálya szállta meg, a két másik osztály pedig elindult a község kijárataihoz. A templomhoz legközelebb az északi kijárat feküdt, rajta a híddal. Amikor a Zanini-zászlóalj elérte a templomot, az osztrák zászlóalj másik két osztálya is visszafordult, bekerítve az olaszokat. Elképzelhető, hogy az egyik osztály az északi hidat használta az ismételt átkeléshez, így a képen ábrázolt jelenet valóban megközelíti a valóságot, de rossz helyszínnel!

Than Mór festménye a kápolnai csata egy apró, de igen fontos részletét örökítette meg az utókor számára. Mára a festményen szereplő híd szinte jelképévé vált a történelmi eseménynek. 1999-ban a mostani Tarna-hídtól nem messze egy emlékművet is avattak a témának. Ilyen szempontból nem közömbös, hogy a tényleges helyszín hol található. Az eddigi kutatások alapján a festménnyel kapcsolatban több tévedés is feltételezhető. Valószínűnek látszik, hogy a festő a Malomárok-hidat választotta témája helyszínéül és a későbbi korok kutatói – megfelelő helyismeret hiányában – tévesen azonosították az építményt. További kutatást igényel az északi kis híd, mint a lehetséges helyszín azonosítása. Ebben az esetben a festő részéről feltételezhetünk téves helyszínválasztást.

Az I. világháború kápolnai hősi katonái (születési évükkel)

 

Asztalos Mihály (1885) Hamar Sándor (1892) Orosz Pál (1883)
Báder Ignác (1888) Herczeg István (1889) Pető József (1887)
Bencsura Albert (1897 Herman Ferenc (1893) Polyák János (1894)
Bencsura Ferenc (1890) Hutter Zoltán (1895) Polyák László (1890)
Bencsura József (1895) Ignácz Mátyás (1883) Rácz István (1883)
Bíró Ambrus (1885) Jónás dóser József  (1872) Radics István (1897)
Bornstein Arnold (1882) Jónás János (1882) Recskó Lajos (1884)
Burai Kálmán (?) Jung János (1890) Reke Pál (1883)
Burom Ambrus (1876) Kis Károly (1875) Szalóki János (1898)
Burom Bálint (1894) Kovács András (1876) Szalóki József (1888)
Burom Béla ? Kovács István (1896) Szuromi Béla (1886)
Burom Ferenc (1893) Kovács julis Albert (1878) Szuromi István (1886)
Burom János (1897) Krisztián Antal (1886) Szuromi Joachim (1884)
Burom József (1897) Krisztián József (1894) Takács János (1890)
Domoszlai Ferenc (1889) Lukendics András (1880) Tóbiás András (1881)
Dorogházi Vendel (1880) Lukendics Péter (1886) Tóth István (1896)
Farkas Ferenc (?) Mayer Mihály (1893) Udvari Antal (1876)
Gombos Péter (1892) Nagy Albert (1878) Váradi Mihály (1884)
Gulyás Antal (1886) Nagy József (1896) Véber Ferenc (1893)
Gulyás Károly (1899) Nagy Márton (1894) Zele János (1871)
Gulyás Mihály (1893) Orosz István (1880) Zöldi András (1891)

A II. világháború kápolnai áldozatai

 

Bauman Ignác Győri István Petrik András
Bencsura János Győri Károly Polyák Sándor
Birgenstok Miklós Gyungya József Suha Elemér
Biró Béla Hajag Imre Szalóki József
Bódi Ferenc Herceg János Szuromi Antal
Bodó István Horhauzer István Szuromi Béla ifj.
Budai István Ignácz János Szuromi Gáspár
Burai Kálmán Kladiva gyula Szuromi István
Burom János Kormos László Szuromi István
Czibulka András Krisztián Gyula Szuromi István
Farkas Ferenc Nagy István Szuromi János
Farkas Menyhért Orosz István Tóth István
Fehér Ferenc Pál István Varga János

5.12 Kápolna – Katasztrófák/természeti csapások/járványok

1710 körül pestisjárvány tizedeli Kápolnát.

1848. október 12-én gondatlanságból tűz ütött ki a faluban. Azt itt állomásozó 330 egri nemzetőr a dühöngő szélvész ellenére megfékezi a tüzet, melyben csak négy ház égett le.

1849. február 26-27-én a harcok következtében több épületben tűzkárok keletkeztek.

1849. március-júniusa között a kolerajárvány több embert ragad magával a községben.

1856. május 20-án villámcsapás agyonütötte Szűcs Borbála 20 éves lányt.

1868. szeptember 9-én tűzvészben a falu háromnegyed része leégett. Tüzet fogott a templomtorony teteje, a harangok lezuhantak.

1869. július 28-án délután 2 óra körül kiütött tűzben 6-7 ház porig égett a faluban.

1869. augusztusában rendkívüli hőség és aszály sújtotta a falut.

1873 nyarán és őszén kisebb kolerajárvány volt a faluban.

1883. június 10-én jelentik, hogy a szőlőültetvényeket megtámadta a filoxéra.

1887. július-augusztusában a községben állomásozó katonaság lovaitól elfertőződik a lakosság lóállománya.

1893. augusztus 9-én – az előzőleg a községben kitört tűz károsultjai között (7 család) – pénz és búzát osztanak.

1907-ben vihar rongálta meg az állami úton lévő kőhidat.

1911. július 8-án enyhe földrengés rázta meg a falut.

1912-ben hat ház égett le tűzvészben, a Német-soron (ma: Szent István út).

1916. július 19-én a község határának nagy részét hatalmas jégeső pusztította.

1923-ban, – február és április között – kiütéses tífuszjárvány tör ki a helyi cigány lakosság körében.

1926. július 8-án a jégverés súlyos károkat okoz a határban.

1945. május 6-ig rühösségben 12 ló, 11 szarvasmarha, 9 ló.

1946-ban súlyos aszály volt.

1947. január 1.; a faluból fogatokat rendelnek ki a hóakadályok megszüntetésére.

1949 márciusában a faluban baromfipestis volt.

1963-ban a falu jelentős részét elönti az árvíz.

1973 tavaszán szál- és körömfájás járvány miatt karantén alá veszik a falut.

1974. október 22-23-án jelentősen kiönt a Tarna (a halastavakból elviszi a víz a halakat, a temetőnél is kiönt a víz).

1999 júliusában több hullámban pusztít az árvíz, a hatalmas esőzések miatt (1 óra alatt 100 mm csapadék hullott).

2002. május 8-án földrengés.

7.09 Kápolna – Mesterségek

Az asszonyok feladata volt a fonás és a szövés, ezzel biztosították a család ruházatához

szükséges vásznat. Ebből készültek a lepedők, törölközők, szakajtókendők. A

kenderfeldolgozás során a kender levágása után a kenderáztatóba vitték a Tarnára (a temető

melletti részre), majd áztatás után gúlákba rakva megszárították. A törés és a tilolás után

gerebennel kifésülték, majd rokkán megfonták és szövőszéken kész vászonná szőtték.

 

Kápolna legismertebb kézműves mesterei és kisiparosai 1930-ban:

Burom Márton cipészmester. 1926-ban nyitotta meg önálló műhelyét.

Halyag Imre cipészmester. 1923 óta önálló.

Hemperger Sándor asztalosmester. Két segéddel dolgozik 1923 óta.

Héjja Sándor gyógykovács mester.

Iparosok 1936-ban:

Gulyás József, Weisz Lajos, Fülöp István, Kormos Rezső, Ritter János, Hutter Gábor,

Rozsnyó Sándor, Rácz Gyula, Stokker József, Héjja Sándor, Ifj. Krisztián Ferenc, Simon

Ferenc, Halyag Imre, Tóth József, Ifj. Szalóki Ferenc, Bíró Béla, Benedek Mihály, Horváth

József, Kladiva Joachim, Kladiva Lajos, Pavlánszky Fülöp, Kovács József, Fülöp István,

Herczeg János, Herperger Sándor, Bonivárt Géza, Sárkány György, Groffinger Zoltán, Héjja

Sándor, Bozó Sándor, Hegedűs Ferdinánd, Gál István, Vizi József, Farkas József, Rozsnyói

Sándor, Strammer Lajos.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

1 Kápolna – Galéria

7.08 Kápolna – Gazdálkodás

A település szántóin termeltek búzát, zöldtakarmányt, kukoricát, árpát, burgonyát, dohányt, dinnyét, borsót és lencsét.

 

A gazdasági év az őszi szántással kezdődött, majd a rozs- és búzavetéssel folytatódott.  Igyekeztek jó minőségű vetőmagot vetni, tartva magukat a szóláshoz: „aki ocsút vet, gazt arat”.

A téli időszak felkészülés volt a következő évi munkákra. A férfiak kosarat fontak, seprőt kötöttek, a mezőgazdasági szerszámokat javították, kötelet készítettek.

Tavasz elején a szőlő metszésével indult újra a határban a munka, aminek csúcspontja a búza betakarítása volt. Az udvarra behordott gabonát lóval tapostatták, nyomtatták. Az 1880-as évek végétől jött használatba a járgányos cséplőgép. Gőzgépe, tüzesgépe csak az érseki uradalomnak volt.

Ősszel a szürettel és a kukoricatöréssel fejeződött be a gazdasági év.

A kápolnai gazdák sok állatot tartottak, odafigyeltek arra, hogy legyen elegendő búza. A jószágot Szent György napján hajtották ki először a legelőre, ősszel pedig Szent Mihálykor kötötték.

 

Dohánytermesztés

 

A dohánytermesztés Magyarországon 1851 után állami monopólium volt, a termelés és forgalmazás minden lépése hatósági engedélyhez kötött.

Kápolnán 14 dohányos volt és ezek 56 holdon termeltek kerti és rétháti dohányt.  A termelés kísérletei 1921-ben kezdődtek. 127 féle dohányt kezeltek.

Kápolnára a következő helyekről szegődtek kukások: Erdőtelek, Tenk, Füzesabony, Tófalu, Aldebrő.

Az érseki uradalom dohánykertészei a dohányföldet saját eszközeikkel művelték, az uradalom csak a földet adta.

A legszegényebb kukás családok putrikban laktak: két-három család lakott egy-egy szobában, de olyan is előfordult, hogy öt.  A konyha közös volt.  A putrikat 1922-ben váltották fel a kukáslakások.

A dohányt „spedíciósok” szállították az állomásra négyszögletesre formált bálákban, melyeknek végeit bevarrták. Egy szekérre 16 bálát raktak.

A dohány leadása a Dohánybeváltó Hivatalban történt, melyet 1868-ban állítottak fel.  Ez egyben termelőüzem is volt, ahol a beváltással és fermentálással, csomózással kapcsolatos munkákat is ellátták, felvásárolták a környéken termelt dohányt.

7.02 Kápolna – Lakáskultúra

A 20. század elején a házak általában háromosztatúak voltak: az utcára néző tisztaszobára, a középen elhelyezkedő konyhára, és a mögötte levő lakószobára tagolódtak. A tisztaszobában – melyet csak kivételes esetben használtak – volt 2 vetett ágy, asztal, székek, kaszli, a stafírung elhelyezésére szolgáló láda.

A család élete a konyhában és a lakószobában zajlott. Sparhelton főztek, az edényeket pedig stelázsiban tartották. A berendezést asztal, szék, víztartó lóca és mosdótál egészítette ki. A falakat festett cseréptányérok díszítették, valamint a ’Házi áldás’, valamilyen formában.

A lakószoba a család nagyságából függően ágyakkal zsúfolt volt, mivel több generáció aludt együtt egy helyiségben. A jószágot tartó gazdák az istállóban aludtak a dikón.

A helyiségek padozata földes, helyi szóhasználattal mázlós volt. A felmázolt földet házi szőttes szőnyeggel borították.

A kamrában helyezték el az élelmiszereken kívül a lisztesládát, a kenyérsütés eszközeit, és a gabonatároló hombárt is.

 

Irodalom:

Bán Péter – Berecz Mátyás – B. Huszár Éva – Csiffáry Gergely – Kovács Béla – Milibákné Veres Erika: Kápolna története. Kápolna, 2000. 310.

 

 

2002-ben adták át a tájházat, melynek berendezése látható a község honlapján:

http://kapolna.hu/node/26?page=0%2C5

IMG 5768 – 5778

http://www.szeporszag.hu/T%C3%A1jh%C3%A1z+-+K%C3%A1polna.latnivalo

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

6.03 Kápolna – Épített örökség

A település középkori templomáról nincsenek írott adatok; helyéről azonban vannak. Valószínűleg a 15. században már lehetett valamilyen egyházi célra szolgáló épülete, mely viszont plébánia-jogokkal nem rendelkezett; ezért nevezhették kápolnának. Ennek azonban sem helyéről, sem formájáról, sem bármely más jellemzőjéről nincs dokumentáció.

4 Kápolna – Régészeti áttekintés

Nincs ismert lelőhely.

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

2.01 Kápolna – Kronológia

13. század                              A falu létrejötte a mai településtől K-i irányban, 1 km-re.

14-15. század                         Fontos hadiút halad át a településen.

1430 előtt                               Az Aba nemzetség Solymosi ágának  birtokrésze.

1430                                       A falu neve fellelhető Kapolna alakban királyi oklevélben.

1486-1696                              Lakók száma: 50-110 fő.

1552                                       A felvonuló török sereg elpusztítja a falut.

1598                                       A terület még puszta.

1600 körül                              Az újra benépesült falu török fennhatóság alatt.

1618                                       Ugróczi János prépost kezelésébe kerül, aki Herencsényi István füleki alkapitánynak adja bérbe.

1619                                       Bethlen Gábor Perényi Ferencnek adományozza.

1630                                       Dienes egervári prépost egyezsége Pyber János püspökkel, a falu visszaadományozásáról a püspökség birtokába.

1687                                       A falu elnéptelenedése.

1694 után                               A település újraalapítása a mai helyén

1698                                       Telekesy István püspök új templomot építtet.

1733                                       Anyakönyvek vezetése.

1746                                       Az országos jelentőségű postaútvonal megyei szakaszának egyik állomása Kápolna. Lakók száma: 339 fő

1773                                       Német telepesek költöznek Kápolnára.

1776                                       Pecséten található körirat: Commun. Capol.

18. század vége                       A település központi részét a Belső sor és Felvég alkotja.

1780                                       Kőhíd épül a Malomárkon.

1781                                       Lakók száma: 848 fő

1782                                       Megkezdik az új templom építését, Francz József építőmester irányításával.

1783-1785                              Az I. katonai felmérés kedvező időjárás esetén általánosan használható országútnak minősíti az itt áthaladó utat.

1784                                       Pecséten található felirat: Sigillum Kapolnaense

1792                                       Egy mérnöki jelentés járhatatlannak minősíti a postautat.

1799                                       Kápolna katonai átkelőhely és postaállomás.

1804                                       Magurányi József újjáépíti a Tarna összeomlott kőhídját.

1816-1817                              Megépül az a kőhíd, amely a hagyomány szerint az 1848/49-es szabadságharc egyik jelentős ütközetében, a kápolnai csatában, központi szerepet játszott (újabb kutatások a keletebbre lévő Malomárok egyik hídjához kötik ezt a szerepet).

1828-1829                              Aldebrő (Balpüspöki határrész) és Kápolna közös határában új kőhíd épül.

1848                                       Egy felmérés szerint a Pest-Kassa útvonal egyik kiépített szakasza Kápolna-Kerecsend között haladt.

1848-49                                  60 kápolnai lakos szolgálja a szabadságharc ügyét nemzetőrként, vagy honvédként.

1848. május 1.                        A megalakuló megyei bizottmánynak 3 kápolnai tagja lesz.

1849. január 26.                      Az osztrák csapatok 5000 fő elszállásolására adnak parancsot a faluban.

1849. február 17.                    Osztrák egységek szállják meg Kápolnát.

1849. február 22-25.               A magyar sereg Máriássy-hadosztálya bevonul a településre.

1849. február 26.                    A Máriássy-hadosztály sikerrel tartóztatja fel a támadó császári erőket. Az este folyamán a faluba érkezik a magyar vezérkar Dembinskivel az élen.

1849. február 27.                    A település véres harcok színtere, melyben végül az osztrák haderő diadalmaskodik.

1849. március-június              Felüti fejét a kolera, amely 11 áldozatot szed a falu lakosaiból.

1849. március 19.                   Összeírják a csata során a lakosság által elszenvedett károkat és intézkedés történik a kártalanításról.

1849. március 23.                   Újra magyar csapatok érkeznek Kápolnára.

1849. június 30.                      A Wysocki-csapat honvédei szállnak meg a faluban.

1849. július 9.                         Az előnyomuló cári csapatok elérik Kápolnát.

1852                                       Gyalogos postaszolgálat működik heti 4 alkalommal Heves felé, szerdánként pedig lovas posta jár Egerbe.

1870. január 9.                        Átadják a Hatvan-Miskolc vasútvonalat, ezzel Kápolna is közelebb kerül az országos vasúti vérkeringéshez.

1887. július 31.                       A Kisterenye-Kisújszállás vonal teljes kiépülésével tovább fejlődik a település vasúti összeköttetése az ország egyéb vidékeivel.

1888. november 14.                A távíró-szolgáltatás kezdete.

1892                                       Egy alispáni leiratra adott válasz alapján kiderül, hogy a településnek csak országos, vagy megyei kezelésben lévő útja van (a helyzet 1897-ben változik, ekkor 2 új utcát nyitnak, ami már községi útnak számít)

1910                                       Kapcsolódás az országos távbeszélő-hálózathoz.

1920 után                               A település ÉNY-i részén megépül az Újfalu (v. Újházhely).

1928-1931                              Képviselő-testületi határozat nyomán bevezetik a villanyt a településre.

1931                                       Új nyomvonalat kap a község főútja, amelyet bitumenes burkolattal látnak el.

9.01 Kápolna – Híres emberek

MIKSZÁTH GYULA, Mikszáth Kálmán testvére évekig itt dolgozott a Dohánybeváltóban.

A település díszpolgárai:

gróf BETHLEN ISTVÁN (1874–1946) miniszterelnök                    1926. február 26.

MAJER ISTVÁN országgyűlési képviselő, földművelési miniszter    1926. február 26.

Írott forrás nem erősíti meg, hogy a nevezettek Kápolna díszpolgárai voltak, sajtóhír viszont szólt róla.

 

A 2005 óta adományozható Díszpolgári Cím tulajdonosai:

DR. BERECZNÉ DR. HUSZÁR ÉVA 2005

SZABÓ BÉLA                             2006

SZABÓ ANTALNÉ                       2007

SZABÓ BÉLÁNÉ                         2008

BUROM JÁNOSNÉ                       2009

NAGY BÉLA plébános, kanonok    2010, posztumusz

 

5.09 Kápolna – Közlekedés, infrastruktúra

A település közlekedés-földrajzi helyzete kialakulása óta előnyös, bizonyosan a falu létrejöttében is közrejátszott. A Tarna völgykijáratánál stratégiai és kereskedelmi utak haladtak el, ezek vagy érintették Kápolnát, vagy a közelében futottak. Az eltérő gazdasági adottságú területek peremén húzódó ún. vásárvonal irányába is beleesett Kápolna (hegységperem-alföld találkozása).

Az ország központjaitól K-re, ÉK-re irányuló fűút/főutak a hegyek lábánál (kikerülve a Tisza feletti időszakosan járhatatlan utakat) a település közelében Kompoltnál haladtak el.

14-15. században a Pest felől jövő hadiútról Kompoltnál leágazás volt Sirok felé, mely áthaladt Kápolnán (az út nem a mai nyomvonalon haladt). A Heves felől jövő nagyút D-ről É-ra szintén Kompolton csatlakozott a K-Ny-i irányú nagyútba, forgalmi csomópontot képezve.

A török után a Habsburg birodalom program szerint tervezte kiépíteni az úthálózatot, ennek a programnak részeként válhatott forgalmi csomóponttá Kápolna is (három kőhíd volt itt, miközben a legjobb esetben is, használható fahidak a gyakoriak).

A 18. században nyugat-keleti irányban a megyén áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros irányú volt. Tehát a 18. századra már Kápolna az a település, amelyen a főút keresztülhaladt (Kompolt elvesztette egyházi központi szerepét). Ez az útvonal nemzetközi összeköttetést is biztosított. A postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két településnek és a két funkciójú útnak kapcsolat volt.

A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Kápolnán átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.

Kápolnán 1746-tól postaállomás (Post Haus) volt, ezt BARKÓCZY FERENC püspök eszközölte ki Mária Teréziánál. Az országos postahálózatban 1790-től fontos állomáshelyként működött a Buda –Sátoraljaújhely közötti 6. számú főútvonalon.

A falun belül Tarnán és a Malom-árkon voltak kőhidak (1780-ban épült Kápolna legidősebb kőhídja a Malomárkon).

Az 1792-es mérnöki jelentés a postautat járhatatlannak minősíti.

Egy 1799-ben készült leltár szerint Kápolna katonai átkelőhely és postaállomás.

1804-ben az Anya-Tarnán (Tarna) összedőlt kápolnai hidat Rábl Károly (gyöngyösi kőművesmester) tervei alapján MAGURÁNYI JÓZSEF kőműves újjáépíti. Évek múltával elkészül egy végleges híd terve (1813, tervező: MARKMÜLLER KÁROLY). 1816-17 között épült meg a Tarnán a megye legnagyobb és legnevezetesebb hídja (ma már nem létezik, 1944. november 17-én a németek felrobbantották). A hidat ZWENGER JÓZSEF egri kőművesmester építette, MARKMÜLLER JÓZSEF megyei mérnök tervei alapján (apja MARKMÜLLER KÁROLY több módosító javaslatot tett a híd terveivel kapcsolatban). A híd a 1848-49-es szabadságharcban játszott nagy szerepet a kápolnai csatában (Megjegyezzük, hogy újabb hadtörténeti kutatások a faluban keletebbre lévő Malom-árok hídhoz kezdik kötni az említett szerepet).

1810-12 között átépítési terv készült a Hatvan-Eger közötti útról (hidak, átereszek), ennek az útnak egyik állomása Kápolna volt.

1828-29-ben Balpüspöki (aldebrői határ) és Kápolna határában új kőhíd épül.

1848-ban a felmérések szerint a Pest-Miskolc-Kassa-galíciai úton 29 km kiépített út volt, ennek egyik része a Kápolna-Kerecsend közötti szakasz volt.

1852-től Heves postájával heti négyszer gyalogküldöncön keresztül volt kapcsolata a falunak, Egerbe pedig szerdánként lovas-posta, a hét többi napján pedig kariol-kocsi hozta-vitte a küldeményeket.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Kápolna is közel került a vasút országos hálózatához.

A vasúti közlekedésbe a település 1887. július 31-én, a Mátra-Körösvidéki HÉV Kál-Kápolna-Heves-Kisköre-Kunhegyes-Kisújszállás közötti 74 kilométeres egyvágányú vonalával kapcsolódott be.

A vasúthoz kapcsolódó távíróhálózatba 1888. november 14-én kötötték be Kápolnát.

Az 1880-90-es években az Eger-Kápolna közötti úton nagyobb javításokat végeztek.

1892. év végén a községi közutak hálózatának megállapítására felszólító alispáni végzésre adandó válasz Kápolnán egyszerű volt: a Pest-kassai út állami út volt, a Kál, Tófalu felé vezető utak a megyei úthálózatba tartoztak így községi útja nem volt a falunak. 1897-re már lett: a Külső- (ma: Rákóczi u.) és a Németsor (ma: Szent István u.), melyek karbantartásáról a településnek kellett gondoskodnia.

Távbeszélő-kapcsolata 1910-től volt a falunak.

1928-ban döntött a képviselő-testület a villany bevezetéséről, melynek megvalósítása 1931-ben megtörtént.

1931-ben a Budapest-Kassa-zborói állami közút modernizálása kapcsán figyelmet fordítottak a községi átkelési szakaszokra. Ennek keretében került áthelyezésre a községi főút kápolnai szakasza. Az utat a Külső-sor utcába (ma: Rákóczi u.) helyezték át, a Baross (ma: Honvéd u.) és a Kossuth utcából. Az út bitumenes bevonással készült.

A II. világháborús (1939-45) károkat 1947-re javították ki a faluban.

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

7.07 Kápolna – Népköltészet, folklór

Helyhez fűződő mondák:

 

Kossuth hársfa, Dembinszky hársfa: Három hársfa, melyeknél Kossuth fohászkodott Istenhez a néphagyomány szerint. Ugyanez a hagyomány kapcsolódott egy vadkörtefához, ami 1950- körül elpusztult.

 

Kápolnai ima:

 

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után, az elnyomatás éveiben, titokban, szájról-szájra terjedt a Kossuth Lajosnak tulajdonított ima, amit a néphagyomány szerint a kápolnai csata után mondott el a honvédek sírja fölött. Bár sokáig írásba foglalásáért is börtön járt, több nyelvre lefordították az imát, még szlovák nyelvű változata is ismert. A szabadságharc 50. évfordulóján olajnyomatot is adtak ki a jelenettel, és a szöveggel. Ez a kép főleg a református családok otthonait díszítette, széles körben elterjedt Magyarországon.

Az eredeti szövegről kiderült, hogy annak szerzője Roboz István (1828-1916), aki Noszlopy Gáspár Somogy megye kormánybiztosának titkára volt a szabadságharc alatt. A szájhagyományozódás útján azonban több változata is létrejött, lejegyzésre került.

 

Az olajnyomaton szereplő szöveg:

 

„Felséges Úr! Árpád fiainak Istene! Tekints reánk csillagokkal övezett

trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkáról milliók imája

száll eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te

mindenhatóságod erejét! Istenem! Felettem éltető napod ég, s térdeim alatt a

szabadság csatájában elhullott vitéz honfitársaimnak csontjai nyugszanak –

fejem fölött kéken mosolyog az ég, lábaim alatt gyászossá vált a föld, ősapáink

unokáinak kiomlott vérétől. – Óh! csak had szálljon alá napodnak teremtő

sugara, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon, mert e porladó tetemek

koszorú nélkül el nem hamvadhatnak. Isten! Ősapáinknak, s népeknek Istene!

Hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek lelke

mennydörög, hogy széjjelzúzza az önkény bilicset-osztó vaskarjait.

Mint szabad hazának szabad fia térdelek az újabb temetőn, honfiaim,

testvéreim roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szenté válik e hazádnak

földje, ha bűnös volt is, óh Istenem! – mert vérrel megszentelt földön

rabnépnek élni nem szabad! Atyám! Ősatyáinknak védelmező Istene! Milliók

felett hatalmas úr! Ég, föld s tengereknek mindenható Istene! Dicsőség nő e

porladó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e

porokat kegyelmeddel, hogy e szent ügyért elhullott bajnokok áldással

nyugodjanak szentelt hamvaikban. – ÁMEN!”

 

http://mek.oszk.hu/02200/02217/02217.pdf

 

http://dunaharasztima.hu/?p=10456

 

A Kápolnai ima következő, szlovák nyelvből fordított verses változatát a Kossuth nóta dallamára énekelték:

 

Kossuth Lajos Kápolnánál /1850 táján/

 

Kossuth Lajos Kápolnánál

Ott térdel a honvédsírnál,

Kezét kulcsolja, égre néz,

A hősök szabadságáért

Istenhez fordul:

 

„Egek fönséges Királya

Tekints trónusodról alá,

Nyugosztald a vitézeket,

A szabadságszeretőket,

Magyar hősöket.

 

Nekünk is adj bátorságot,

Harcban hős férfiasságot,

Hogy a mi dörgő ágyúink

Szalasszák meg ellenségünk

Minden csatában.

 

Erősíts meg minden harcban,

Hogy nemzetünk álljon bátran

Óvjad meg a szabadságunk

Ne engedd, hogy légyen kárunk

A Magyarhonban.

 

S ha teljes lesz a diadalmunk

Légyen állandó uralmunk

Áldd meg a magyart, a hazát

Testvériségét, szabadságát

S egyenlőségét.

 

(szlovák nyelvből fordítva, Ethnographia 1922.)

 

Falucsúfoló:

 

Javul mint a kápolnai kutya- először a csirkéket falta fel, utána a kotlóst.

 

A község fekvésére vonatkozó csúfoló:

 

„Kál, Kompolt, Kápolna

Kerecsenthe vágódna

Deménd úgy megijjedne,

Hoty Szalók Baktára esne.”

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

6.01 Kápolna – Irodalom

KRÚDY GYULA

A Károlyi Mihály-féle földosztásnak emlékhelyet állítottak, a kápolnai csata emlékműve mellé. A helyszín kiválasztása tudatosan és célzatosan történt. Az 1969. február 23-án felavatott földosztási emlékmű az 1919. február 23-i eseménynek állított emléket. Az esemény résztvevője volt KRÚDY GYULA is, aki így számolt be a történtekről, riportjában:

Károlyi Mihály ott áll a síkság közepén, amely a nagy magyar Alföldet határolja: a kápolnai csatamezőn, és onnan beszél az országhoz. Ott állnak félkörben az emelvény alatt, beláthatatlanul sokan. A szemem nem győzi sorra venni őket.

Károlyi így beszélt a néphez: Évszázados igazságtalanságot jöttünk jóvátenni. Alapkövét rakjuk le most annak a demokratikus birtokreformnak, melyet a nép akaratából alakult kormány készített a nép számára. Ez a nap egyúttal ünnepe az új Magyarországnak, mert a feudális Magyarország utolsó maradványait temetjük el. Magyarországon azé lesz a föld, aki dolgozik. Az ünnepség résztvevői a honvédemlék mellett emelt földosztó emlékhalomhoz vonultak, melyet a Károlyi-féle debrő-parádi uradalomból és máshonnan kocsival hordtak, és Károlyi a jelképes földosztó cölöpöt a halom tetejére verte, és azt kiáltotta: A föld a népé, és azé is marad!

3.05 Kápolna – Földrajzi környezet

A település az Alföld északi peremén, a Gyöngyösi-síkon, a Tarna folyó mentén fekszik. A teraszos homokos-kavicsos hordalékkúpvidék tengerszint feletti magassága a 140 m-t nem éri el. Néhány földrajzi neve mégis magaslatra utal: Előhegy, Erdőpart, Szőlőhegypart.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. Az éves csapadék összege 550-600 mm, a középhőmérséklet 10-10,2°C, a napsütéses órák száma 1950-2000 között alakul. A Mátra szélárnyékoló hatása miatt leggyakrabban keleti és nyugati szél fúj.

A község határa gyenge lefolyású és száraz, bár a területen átfolyik a Tarna folyó és nyugaton a Száraz-ér. Egy parányi tava van, mely kavicskitermelésből maradt vissza.

A természetes növényzet főleg lágyszárú fajokból áll. Erdőterülete nem számottevő. A településen belül az ún. „Kossuth-hársak” védettek. A határ állatai kisvadak.

Talaja a hegységelőtéri felszínen képződött csernozjom.

3.02 Gyöngyösi-sík

E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.

A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.

E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.

Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.

Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).

A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.

Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

7.03 Kápolna – Népviselet

Női viselet

A 19. században a női alsóruha egy térdig érő ujjatlan vászoning volt, erre vették a blúzt és a pruszlikot. A derekas bőszoknya alá ráncos alsószoknyát, fölé kötényt kötöttek. Az asszonyok keménypapírból készült kontyot viseltek, mely fölé kendőt kötöttek. Télen kisbundát, belíner kendőt vettek magukra a hideg ellen.

 

Férfi viselet

A férfi viselet a 19 század második felében az általánosan elterjedt ráncolt bőgatya és gallér nélküli vászoning volt, amihez télen csizmát, nyáron a mezei munkákhoz csizmaszárból készített bocskort hordtak. Ősszel, tavasszal szűrt vettek a vállukra, melynek hétköznapi változata, a viselőszűr díszítetlen volt, az ünnepi cifraszűr színes virágokkal volt ékes. A téli hidegben földig érő subát viseltek. A kalap, télen a kucsma elengedhetetlen része volt a férfiak öltözetének.

A 20. század elején a bőgatyát fölváltotta a szűk szárú csizmanadrág, amihez már galléros inget, mellényt, kiskabátot öltöttek magukra. Télen prémmel díszített posztókabát tartozott a ruházatukhoz. Általános használatban volt a férfikötény, melyet a munkában kötöttek maguk elé.

 

Lakástextil

A 20. század első felében Kápolnán még házivászonból készültek a lepedők, törölközők, szakajtókendők, zsákok. Az asszonyok dolga volt a vászonkészítés teljes munkafolyamata, a kender elültetésétől a vászonszövésig. A kendert szeptember végén takarították be, a Tarnába áztatták, majd megszárították. Kendertörővel megtörték, tilolták, gerebenezték, osztályozták a kenderszálakat. Rokkán fonták meg fonallá, majd felvetették a szövőszékre.

Kézi lyukhímzéses, vagyis slingolt ágyneműt is készítettek, ami a tisztaszoba dísze volt.

7.01 Kápolna – Népi építészet

Kápolna az egri püspöki (1804-től érseki) uradalomhoz tartozott, ami a népi építészetre is nagy hatással volt. Műszaki előírások betartására voltak kötelezve, valamint a korszerűbb építőanyagok beszerzésének lehetősége is nyitva állt előttük. A régies ágasfás-szelemenes tetőszerkezet a 20. századra teljesen eltűnt, az épületek szarufás-torokgerendás tetőkkel készültek.

A 20. század elejétől általános a vályog, mint építőanyag, de korábbi időszakokban döngölt falú, kő, és fa házak meglétéről is vannak adatok. Az uradalmi épületek kő illetve tégla épületeit zsindellyel fedték, a földfalú, vályogházak teteje minden esetben zsúpszalma volt.

A szobában alföldi típusú boglyakemencében tőzeggel fűtöttek kb. 1945-ig. A kemence füstjét a pitvarból szabadkémény vezette ki a szabadba.

A 19. század közepétől a kő ablakkeretek elterjedtek a módosabb gazdák körében. Ekkoriban jött divatba a tornác, melynek itt a faoszlopos változata jellemző.

A nyeregtető lehetővé teszi az oromzatok díszítését, ez lehetett deszka oromzat, vagy vakolatdíszes fal oromzat. A homlokzatot szellőzőnyílásokkal tagolták, a plasztikus vakolatdíszek közt találkozhatunk magyar címerrel, rozmaringággal, kereszttel. A szalmatetős házak oromzatát szalmacsóvával, vagy kovácsoltvas oromdísszel díszítették.

A tüzelős ólat a lakóházzal szemben, az udvar másik végébe építették. Gyakori a lakóházzal szemben épített búzás kamra, alatta borospincével.

7.00 Kápolna – Településnéprajz

Eredetileg a jelenlegi településtől keletre helyezkedett el a középkori Kápolna (a Pusztatemplom-parton). A jelenlegi település (a 18. sz. végétől) a Tarna folyó keleti partján épült, központi része a Belső sor, illetve a Felvég volt, a középen elhelyezkedő templommal, Templom szöggel. A település magját zsellérporták szegélyezték, melyekkel szemben egy újabb településrész, a Külső sor alakult ki.

1773-ban német telepesek érkeztek ide, akik a falu délnyugati részén telepedtek le. (Német sor, Alvég)

1920 után a régi településrészektől északnyugatra két új utca épült Újházhely, v. Újfalu néven. 1945 után ezen a részen, valamint az egykori érseki uradalom területén terjeszkedett tovább a falu. Ekkoriban épült az új cigánytelep a falu délnyugati részén.

A 18. században még itt is ismert volt az osztott beltelek, ami az alföldi területekre jellemző, de ennek a 20. századra már nyoma sem maradt.

A telkeket a 19. század végéig nem kerítették.

5.07 Kápolna – Vallás, felekezetek

A falu lakói római katolikus vallásúak voltak. Egyház igazgatási szempontból az egri püspökség hevesi főesperességhez tartozott. Anyaegyház mind a mai napig.

A falu középkori temploma a Pusztatemplom-parton, a Tarna bal partján állt. A török hódoltság alatt a templom elpusztult. Telekesy István püspök 1698-ban új templomot építtetett, amit Szent Margit tiszteletére szenteltek. 1700-ban már plébániája volt a falunak. Az anyakönyv vezetését is elkezdték, de az elpusztult. Az 1746. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Kompolt és Tófalu volt a filiája. Már ekkor rossz állapotban volt a templom. Eszterházy Károly püspök az 1767. évi látogatásakor már szűknek ítélte a templomot. 1780-ban határozta el a püspök az új templom építését, ami 1782-ben kezdődött el ténylegesen. Az építés munkálatait Francz József építőmester irányította. A templomot 1784. december 8-án szentelték fel a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére. A paplak 1786-ban épült. Az anyakönyveket 1733-tól, 1755, 1756-tól vezetik.

1736-ban új plébániát építettek, a mai parókia 1786 és 1789 között épült.

1920-ban 1814 római katolikus, 1 görög katolikus, 9 református, 4 evangélikus és 9 izraelita élt a faluban.

1933: 1817 római katolikus, 1 görög katolikus, 10 református, 2 evangélikus, 8 izraelita.

1935: 1888 római katolikus, 3 görög katolikus, 9 református, 12 izraelita, 2 evangélikus.

1939: 1801 római katolikus, 12 izraelita, 3 görög katolikus, 6 református.

1941: 1774 római katolikus, 3 görög katolikus, 9 református, 10 izraelita.

5.10 Kápolna – Népesség, nemzetiségi viszonyok

1486-ban 12 háztartást írtak össze.

1501-ben és 1507-ben 9 jobbágy, 1508-ban 11 fő adózott.

1550-ben 9 portán, 9 házban 17 házas férfi adózott.

1558. évi urbárium szerint 8 egésztelkes jobbágy és 7 zsellér élt a faluban, 6 telek lakatlan volt.

1577 és 1579 közötti urbárium 14 egésztelkes jobbágyot, 10 zsellért és 1 szegényt, és 2 elpusztult házat vett számba.

A töröknek adózó 1546-ban 17 házas családfő, 7 nőtlen férfi volt. 1570-ben 16 háztartás adózott.

1675 utáni urbárium szerint 14 volt a jobbágyháztartások száma.

1682. évi urbárium alapján 11 házban 6 telkes jobbágy és 5 zsellércsalád élt.

1696-ban 10 telkes jobbágy, 8 házas zsellér, 4 házatlan zsellér, tehát 22 család jelentette a népességet.

Ezen adatok alapján 1486 és 1696 között Kápolna lakóinak száma 50–110 fő volt.

1692 és 1716 között 18 szökött jobbágycsalád költözött a faluba a Hont megyei Klenócról. 1719-ben 4 jobbágy Kraszkóról.

Az első pontos népességszámot, 339 főt 1746-ban a püspök egyházlátogatási jegyzőkönyve rögzítette. 1749-ben már 468 volt a hívek száma.

1760–1773 között 24 német jobbágy költözött a faluba, főleg Nassau, Bajorország és Elzász területéről. Ők a 19. században elmagyarosodtak.

A kápolnai plébános 1781-ben 848 lelket írt össze: jobbágy és zsellér együtt 763 fő, 56 szolga, 19 szolgáló, 5 koldus, 4 koldusnő, 1 plébános.

Az 1785–1786-ban készült plébánia összeírás 984 római katolikus lelket számlált, másfelekezetűről nem szólt.

A II. József-féle első országos népszámlálás 1787-ben 952 főt (478 férfi, 472 nő) talált 165 háztartásban, ők 130 házban éltek.

1810-ben 1151, 1828-ban 1247, 1850-ben 1370 volt a lakosok száma.

1870-ben 1799, 1880-ban 1860 (ebből 2 szlovák, 4 német, 74 egyéb=cigány) volt a lakosok száma.

1890-ben (1815 fő) és 1900-ban kismértékű (1714) visszaesés volt tapasztalható.

1910-ben 1771, 1920-ban 1837, 1930-ban 1838, 1941-ben 1767, 1949-ben 1940, 1960-ban 2107, 1970-ben 1886, 1980-ban 1571, 1990-ben 1499 ember élt a faluban.

1925: 313 ház 474 lakrész. Középületek: m. kir. dohánybeváltó hivatal, községháza, 3 iskola, lelkészlak, templom, csendőrlaktanya.

1932: 1839 lélek; 390 ház 570 lakrésszel; körorvosi lakás (1932–1935?)

1935: 1912 fő; 390 lakóház 744 lakrésszel és 45 üzlethelyiséggel.

1939: 1825 magyar nemzetiségű lakó.

1941: 1912 fő; 398 ház, 462 lakrész, 30 üzlethelyiség.

Kétszáz év alatt a falu lakossága 1949-re megduplázódott, 1960-ig még növekedett, 1970-től csökken.

A betelepülő német, szlovák és lengyel telepesekre ma már csak a családnevek utalnak.

5.04 Kápolna – Birtoklástörténet

Kápolna 1430 előtt az Aba nemzetség Solymosi ágának birtokában volt. Solymosi László örökös nélküli halálával birtokai a királyra háramlottak. Zsigmond király ekkor Rozgonyi Péter egri püspöknek adományozta személyes tulajdonául, de ő ezt egy cserével a püspökségnek adta. Ettől kezdve az 1848. évi jobbágyfelszabadításig, illetve az 1859. évi úrbérrendezésig az egri érsekség földesúri tulajdona volt a falu.

A törökök megjelenése után a püspöki birtokok igazgatását az egri vár számtartója, illetve kapitánya végezte. 1552-ben a felvonuló török sereg elpusztította a falut, de lakói egy éven belül visszatértek. A török 1596. évi hadjárata következtében újból menekülniük kellett Kápolna lakóinak. 1598-ban még puszta volt, de 1600 körül az újra benépesült falu már török fennhatóság alatt állt. Török földesurait nem ismerjük. A lakosok a töröknek a hódoltatás jogán, a magyar földesúrnak a tulajdonjog alapján adózott.

Bocskai István erdélyi fejedelem ideiglenesen Tarjányi Demeternek adományozta, akitől 1618-ban került vissza Ugróczi János prépost kezelésébe, aki egy évre Herencsényi István füleki alkapitánynak adta bérbe. Bethlen Gábor királlyá választása után a falu birtokjoga a királyra háramlott, aki azt 1619-ben Perényi Ferencnek adományozta. 1630-ban Dienes egervári prépost megegyezett Pyber János püspökkel, hogy három éven belül visszaadja a falut a püspökség birtokába.

Az 1687. évi visszafoglaló háborúk során elnéptelenedett a falu, 1696 körül települt újra. Földesura továbbra is az egri érsekség maradt.

1897-ben a legnagyobb birtokosok:

Bideskuty Gyula, Kápolnai Római Katolikus Egyház 114 k.h.
Egri Római Katolikus Érsekség 1182 k.h.

1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:

Egri Római Katolikus Érsekség 1002 k.h.
Kápolna község 118 k.h.
Kápolna község úrbéresei 214 k.h.

1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:

Egri Római Katolikus Érsekség 999 k.h.
Kápolna község 123 k.h.
Kápolnai dűlős gazdák 217 k.h.
Kápolnai Római Katolikus Egyház 129 k.h.

5.03 Kápolna – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

Elnevezése a magyar kápolnakisebb templom’ köznévből származik (építmény-helynévtípus). A falu egy kápolna köré épült. Keletkezése a 13. századra valószínűsíthető. A település eredetileg a ’Pusztatemplom-part’ nevű határrészen volt, a maitól 1 km-re, keletre. A török kiverését követően 1694 után költöztek a lakosok a mai helyre.

Határában Kiskompolt (a török alatt pusztult el) és Iklad falvak léteztek.

5.02 Kápolna – Címer, pecsét

Az 1776. évi pecséten vízszintesen fekvő, füzérrel övezett ekevasból három kinövő búzakalász, körirata: Commun. Capol. (Communitas Capolna).

Kápolna pecsétje

Az 1784. évi pecsétképén földbe szúrt ekevasból kinövő karós szőlőtőke, mellette kétoldalt egy-egy búzakalász, körirata: Sigillum Kapolnaense 1784.

Kápolna pecsétje

A falu mai címere álló csücskös talpú pajzs, mely ezüst pólyával bal haránt osztott. Jobb oldali kék mezejében három lebegő arany búzakalász, a baloldali zöld mezejében ezüst ekevas. A pajzs felső peremén sisakdíszként egy 1848/1849-es honvédcsákó arany fekete vörös zöld mázakkal. A sisaktakaró a csákó alsó peremétől egy-egy vörös-fehér-zöld színű szalag.

Kápolna címere

Az ezüst pólya a községen keresztülfolyó Tarna patakot szimbolizálja. A búza és az ekevas a falu gazdasági életének meghatározó ágát jelzi. A címersisak a falu 1848/49-es szabadságharc kápolnai csatájára utal.

5.01 Kápolna – Első írásos, okleveles említés

A falu neve először 1430. évi királyi oklevélben tűnik fel Kapolna alakban.