Kál – Régészeti áttekintés
Kál, Réti-lapos
A lelőhelyen ahol, a Csörsz-árok találkozik a Tarna patakkal őskori kerámiákat gyűjtöttek. (Kalicz Nándor 1962.)
Kál, 106-os pihenőhely
M3-as autópálya 106-os km szelvényénél a kétoldali pihenő ÉK-i oldalán bronzkori, szarmata és középkori edénytöredékek kerültek elő (Fodor László terepbejárása 1999.)
Kál, Legelő I.
Kál községtől D-re a Heves felé vezető út melletti homokbányában a teljesen feltárt, árokrendszerrel övezett 10. századi temetőn kívül, szarmata sírok és néhány preszkíta temetkezés is volt. (Szabó János Győző és Kovács Béla ásatása 1966-1967.)
Kál, Legelő II.
Kál község belterületétől DNy-ra 1,5 km, a Tarna patak Ny-i irányú kanyarulatában, egy hátságon található lelőhelyen bronzkori, vaskori, szarmata és Árpád-kori települések objektumait tárták fel. (Ács Csilla ásatása 1994-1995.)
Kál, Legelő III.
Kál község belterületétől 1 km DNy-i irányban lévő hátság K-i oldalán található lelőhelyen bronzkori, népvándorlás kori és 10. századi temetkezéseket tártak fel. (Szabó János József ásatása 1993-1994.)
Kál, Szabari tanya
Kál határának DK-i részén a Kiss-tanya közelében egy ÉNy-DK-i hátságon szarmata és avar települések házai és gazdasági objektumai láttak napvilágot. (Ács Csilla ásatása 1995., Farkas Csilla és Váradi Adél ásatása 1997.)
Kál, Akasztópart
Az őskőri lelőhely Kál belterületétől D-re 1 km-re egy 30-40 m átmérőjű halmon található. (Fodor László ásatása 1994.)
Kál, Kályi fertő
Kál határábanCsörsz-ároktól és Szent Vendel szobortól É-ra szarmata telep és temető, valamint avar teleprészlet került feltárásra. (Ács Csilla ásatása 1995.)
Kál, Mayer-tanya
Kál határában a Csörsz ároktól É-ra a füzesabonyi földúttó 200 m-re a kissé kiemelkedő dombháton szarmata település objektumait bontották ki. (Ács Csilla ásatása 1995.)
Kál – Művészettörténet
Római Katolikus Templom
Titulusa: Szent Péter és Szent Pál apostolok
barokk
1761
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2173
Fő út alsó 2.
Építtette: Garassalkovich I. Antal
Építőmester: Oraschek Ignác
Főoltárkép: Kovács Mihály, 1852
Orgona: 1860 körül (Mooser Lajos)
Falképek: 1930 (Takács István) majd 1993
A török kiűzése után a templom építésére vonatkozóan az elkezdődött plébánia összeírásokból nyerhetünk adatokat. 1696-ban nem említik a falu templomát. Az 1712-es országos összeírásban és az ahhoz nagyban hasonló 1733-37-esben egy romos középkori templomot említenek. Ekkor a káli egyházközség Kápolna fíliája, s mint az 1720-as jelentés lejegyzi, a templom akkor már Szent Péter és Pál tiszteletére van szentelve, de a falu a pestisjárvány miatt elhagyta [EÉrsEgyhL. archvet. no. 934.]. 1746-ban, amikor Tarnabod fíliájaként írták össze, az tudható meg róla, hogy áradás idején nehéz és veszélyes megközelíteni, rozoga állapotban van, falai repedeznek, az egész padlásrésze hiányzik, teteje sérült, s a tornya is tető nélküli. Félreeső helyen van, s csak a verebek fészkelnek benne [EÉrsEgyhL. canvis.]. 1810-ben még láthatók a templom romjai a Tarna partján, a régi falu közepén. A falu s egyben a templom sorsa is I. Grassalkovich Antal birtokszerzése után fordult kedvezőre 1741-től. A tornyos, kriptás, sekrestyével bővített, karzatos, de orgona nélküli templom építéséhez azonban csak 1761-ben kezdett, melyet szilárd anyagokból készíttetett és szintén Szent Péterről és Szent Pálról nevezte el az új kegyúr. Oraschek Ignác, Grassalkovich házi építésze tervei alapján, közel egy időben a hatvani templom építésével készült. Akkor egy oltára volt s rajta szép tabernákulum. A plébánia is ezidőtájt – 1764-ben – épült négy szobával [EÉrsEgyhL.Káli plebir. 1767 körül u.o. 1767. évi canvis.]. A templom számadásaiból kiolvashatóak a berendezésre vonatkozó adatok is: 1762-ben új harang, 1763-ban új umbrella illetve keresztelőkút, 1768-ban a templompadok, 1769-ben a szószék készült el. 1798-ban a kőfaragónak a kőlépcső kifaragásáért, 1799-ben a piktornak a mellékoltárért és a keresztkútért, majd a kőművesnek a templom kimeszeléséért fizettek.
A káli canonica visitációk közöl az 1810-ből tudunk meg a legtöbbet: a falu közepén, kis dombon álló templom alatt kripta van. Falai, boltozatai erősek, karzata kőből épült. A karzat alatti lépcső jobbra, a kórusra, balra az Úr sírboltjába vezet. A sekrestye boltozott, innen vezet a lépcső a szószékre, amely a templom oldalfalának támaszkodva, fából készült. A szentély leckeoldalán álló keresztkút fafoglalatba helyzetet réz. Három oltára volt: a főoltár Szent Péter és Pál, a mellékoltár Nepomuki Szent János és Szent Ottilia tiszteletére volt szentelve. A főoltáron lévő tabernákulum díszes, a gyertyatartók fából faragottak és aranyozottak. A falakon lévő képek: Páduai Szent Antalt, Szent Vendelt és Szent Annát ábrázolták. A káli plébánia iratai 1830-ban elmondják, hogy viola színű kazulát szerettek volna készíttetni Kovács Ignác egri szabó mesterrel, aki 141 forintért csinálta volna meg, melyből a munkadíj csupán 10 forintot tett ki. A többi a felsorolt hozzávalók árát jelentette. Az egri érsek ezért azt ajánlotta a káli plébánosnak, hogy a miseruhát vegye meg inkább készen a Majer vagy a Koszkleba pesti kereskedő cégnél, s utazzon ez ügyben el a pesti Lipót-napi vásárba [EÉrsEgyhL. Káli plebir. 1830. ]. Az 1835-ös feljegyzésekből arról értesülünk, hogy a templom egész tetőzete részben a régiség, részben egy földrengés miatt beszakadással fenyeget. Az egri érsekség megküldte Garssalkovich kegyúrnak Reiber Ignác egri kőművesmester felmérését, aki azonban a maga mesterével kívánta felülvizsgáltatni a templom állapotát. Utóbbi azonban nem találja olyan problémásnak a helyzetet.
1840-ben került a falu Károlyi György birtokába az által, hogy a gróf a debrői uradalmat, melyhez Kál község tartozott, megvásárolta. Az egri érsek szerint a templom boltozata a fedésére használt nehéz kőzsindely miatt összeroskadhat, így az új kegyúr 1841-ben megkezdte a felújítását. Új tetőt készíttetett, új ablakokat szereltetett, s a templom vakolatát kívül s belül kijavíttatta és befestette. Csak a főoltár új képe nem készült még el. 1842-ben a plébános felszentelte az felújított templomot. A sekrestyét az 1970-es években bővítették.
A középtornyos templom homlokzatán magasan egy-egy kosáríves záródású falfülke van a könyöklőpárkányos, kosáríves kórusablak magasságában. Szent Péter és Szent Pál szobrával (nem eredeti szobrok – historizáló, 20. század). A templom főhomlokzatán a toronnyal azonos szélességű, keskeny középrizalit kissé előre lép. Kapuja lábazatos, többszörösen tagolt kőkeretes bojtdísszel és lapított ívű ék alakú zárókővel díszített. A tagolt, nagy kiülésű osztópárkány az épületen ereszpárkányként fut körbe. A homlokzaton a két enyhe lejtésű oromfal-háromszög között sarok-falpillérekkel tagolt toronytestben könyökpárkányos, lapított íves, alacsony ablak, majd az övpárkány fölött a kórusablakhoz hasonló harangablak van. A tornyot nyolcélű, párnásan tagolt laternás és azon kis párnával koronázott bádogsisak fedi, kovácsoltvas kettős keresztel. A templom oldalfalain négy, magasan lévő, a kórusablakhoz hasonló, kőkeretes ablak van. Visszalépő, lapított kosárívvel záródó szentélyén ugyanolyan ablakkal, kontyolt nyeregtetővel. Balról féltetős sekrestyeépület, palahéj fedéssel.
Az ívelten előrelépő kórusmellvéd csehsüveg boltozaton pihen. A háromszakaszos, tágas templomhajó csehboltozatos, s a szűkített, lépcsővel megemelt szentély csegelyes, csehsüveg boltozattal fedett. A hajó bejárt felőli oldalán karzat van. A falfülkék, illetve a széles hevedereket hordó pillérek homorú és domború felületeket alkotnak.
A festett és részben aranyozott fa főoltár szarkofág alakú menzája barokk díszítésű. A tabernákulumot négy volutás aranyozott pilaszter díszíti. A klasszicista oltárépítmény magas oszlopszékén páros, aranyozott korinthoszi fejezetes oszlopok felett kialakított párkányon egy-egy angyal térdel. Az oszlopok között lévő félköríves záródású képfalban ma 19. századi festmény található. A főoltárképet a nem sokkal korábban Itáliából hazatérő és Egerben letelepedett abádszalóki születésű Kovács Mihály (1818-1892) akadémiai festő készítette. Az olaj-vászon kép egyházi festészetének egyik korai remeke. A kép jelzete: „Festette Tiszaadádi Kovács Mihály 1852-ben”. A Szent Pétert és Pált teljes alakban ábrázoló festmény hátterében egy klasszicizáló, kupolás templom látható. Az itáliai reneszánsz igézetében született képen a két apostol arckifejezése, gesztusa eréllyel teljes, nem nehéz bennük felidéznünk Raffaello vatikáni Athéni iskolájának két főalakját.
A diadalív két oldalán felállított mellékoltárok az 1770-es években készültek. Ma felettük újabb, Krisztus és Mária szobor van elhelyezve. A fehérre festett és részben aranyozott fa sztipeszeken faragott rokokó lángnyelves, tajtékos szabadon hullámzó díszítésű retabuluma IHS monogrammal díszítet volutás oromzatú tabernákulumot fog közre. A bal oldali mellékoltár antependiuma kinyitható, ide helyezték el a canonica visitatió által említett Szent sír Krisztusát.
A szószék szintén ebből a korból való (1770. körül), festett és aranyozott fa. A domború pillérhez tapadó tölcséres talpa kagylóformában végződik. Fölfelé szűkülő kosarán faragott levél, rocaille-os keretelésben felirat. Hangvetőjének áttört volutás oromzatán a törvénytáblák láthatók.
A Hordozható Mária szobor is 1770 körül készült. Pompásan faragott négy, öt-öt volutatagból összeállított oszlop tartja a rocaille-okból, bimbókból, virágos füzérekből összeállított baldachint. Alatta áll a faragott fa aranyozott koronát, fehér ruhát és világos kék köpönyeget viselő Madonna, a koronás Gyermek Jézussal a karján, Mária jobb kezében aranyozott jogar, Jézus kezében világ-alma. A Hordozható Mária kép 1800 körül készülhetett. Négy, aranyozott levélfüzérrel övezett fehér, aranyozott korinthoszi fejezetes oszlopon szögletes csigákból induló lebegő baldachin alatt félkörös záródású üvegezett, gazdagon faragott leveles, aranyozott empire képkeretben van a Fájdalmas Mária-kép. Belső oldala Pietá.
A templomhajóban két oldalon található Than Mór egy-egy festménye 1870-ből. Jobb oldalon félkörös záródású keretben az Angyali Üdvözlet jelenete látható. Kecses mozdulatú Gábriel előtt térdel a malasztot fogadó Mária. Mögötte olvasópulton nyitott könyv, fentről az Atyaisten lebegő alakjától a Szentlélek galambja száll alá. Szignált: Than Mór 1870. A templomhajó bal oldalán hasonló keretben függ a Nepomuki Szent Jánost ábrázoló festmény. Feltételezés szerit ez is Than Mór alkotása.
A templomhajóban négyszer 9 db oldalfákkal, karéjos sarkú betétmezőkkel díszített barokk tölgyfa pad, a sekrestyében pedig faragott, eredeti vasalású, fiókos barokk sekrestyeszekrény van. Említésre érdemesek a 12 karos réz csillárok, 18. század végi egri rézműves munkák. Szintén az egri korabarokk ötvösművészetet dicséri az aranyozott réz kehely, és az 1700 körül készült aranyozott, vert vörösréz és ezüst Úrmutató. A templom másik kelyhe 1763-bab készült, város (Pest) és mesterjeggyel ellátott aranyozott ezüst: Pasberger József műve.
A templom boltozatának falképeit 1930-ban a mezőkövesdi Takács István készítette.
FESZÜLET
későbarokk kőkereszt
1800, megújították 1896-ban
Műemléki védettség alatt nem áll
Templomkertben, a templom főhomlokzata előtt áll kerített lépcsős talapzaton. A talapzat pillérén a Golgota köveiből kiemelkedő kőkereszt, lábánál a Fájdalmas Anya későbarokk, jó kvalitású alakja áll. A kereszten faragott korpusz. A talapzaton karéjos sarkú, mélyített keretben felirat:
VILÁG VÁLTSÁGA
ÉRT KERESZTRE FE
SZITTETET KEGYES
IESUS KRISZTVSNAK
ANNYA TISZTELETE
RE ÉPITTETETT
SZENT ISTVÁN
HAVÁBAN NEMES
NOVÁKI IÁNOS
KÖLTSÉGÉVEL
Mária emlékmű
historizáló
1900 körül
Műemléki védettség alatt nem áll
A templomkertben klasszicizáló oszlopos, timpanonos kis kápolnában áll az imádkozó Szűz Mária szobra. Üdvözlégy Mária felirat olvasható a timpanon alatt. Mária fehér ruhában, világos kék köpenyben, derekán sötét kék szalaggal.
Feszület
népies jellegű kőemlék
1835
Rózsa út 13. szám alatti ház előtt
Műemléki védettség alatt nem áll
Három kőlépcsős talapzaton szögletes csigákkal támasztott pilléren párkányos fejezet, ezen a Golgota köveiből kinövő kőkereszt. Faragott kőkorpusszal. A pilléren vésett felirat:
A
MEGFESZÜLT
ÜDVÖZÍTŐ
JÉSVS
DVCSŐSÉGÉ
RE ÁLLÍTÁ
NS KOZMA
MÁRTONY
1835
ÁPRILIS 17
Szent Vendel
1972
Fő út alsó 4. Római katolikus templom kertjében
Műemléki védettség alatt nem áll
Alkotó: ifj. Máriahegyi János
Szent Vendel szobrát 1972-ben a Rózsafüzér Társulat állította fel a római katolikus egyházközösség Szent Péter és Pál apostol tiszteletére felszentelt templomának udvarán.
Nepomuki Szent János
1973
Fő út alsó 4. Római katolikus templom kertjében
Műemléki védettség alatt nem áll
Alkotó: ifj. Máriahegyi János
Nepomuki Szent János szobrát 1973-ben a Rózsafüzér Társulat állította fel a római katolikus egyházközösség Szent Péter és Pál apostol tiszteletére felszentelt templomának udvarán.
Első világháborús emlékmű
1938 – 1996
A régi községháza, a mai rendőrség előtt
Fő út felső 1.
Minden ünnepséget ennél az emlékműnél tartja Kál nagyközség lakossága, hiszen az eredetileg Szent István évében, 1938-ban az I. világháborúban elesettek emlékére állított Hősi emlékművet kiegészítették a magyar hősi múlt valahány eseményét őrző kegyhellyé. Eredetileg Kál nagyközség I. világháborúban elesett hőseinek nevét vésték rá, emlékeztetve az utókort. Később az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléktábláját is elhelyezték rajta, hiszen a szomszédos Kápolna melletti csatában több káli lakos is harcolt. Majd az 1956-os emléktábla került a talapzatra, valamint a község címerét is láthatjuk rajta.
Az eredeti Turulmadár megrongálódott, az újat Király Róbert egri szobrász készítette 1996-ban.
„Málenkij robot” – emlékmű
2005
Kál-Kápolna vasútállomás
Terv: Varga Csaba építész
Kőszobrász: Csengery János
2005. szeptember 24-én, a Kál-Kápolnai vasútállomáson emlékművet avattak az elhurcoltak emlékére. A túlélők és az elhurcoltak utódai fejet hajtottak, és megemlékeztek a szenvedésekről az átélt borzalmakról, és az ártatlan áldozatokról. Az emlékművön olvashatók azoknak a településeknek nevei, amelyeknek lakóit, 1945. januárjában itt vagonírozták be, és innen vittek „Málenkij Robotra” Ukrajnába.
Szökőkút
Fő út felső 1. előtt az első világháborús emlékművel szemben.
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Kál – Galéria
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Kál – Hadtörténet
Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában Kál és Kompolt, a régió többi falujához hasonlóan feltehetően kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett (Kápolna, mint település még nem létezett). Aba Sámuel bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Ismereteink szerint az első trónviszályok sem érintették a területet közvetlenül, annak ellenére, hogy maga Aba Sámuel, a környék ura is az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harc áldozata lett 1046-ban (feltehetően éppen Debrő környékén).
A Pest irányából a Vereckei-szoros felé vezető hadiút (nagyút, via magna) áthaladt Kompolton, ami békében kifejezetten előnyös volt, mert a települést bekapcsolta az ország gazdasági vérkeringésébe, háborús időkben viszont jelentősen megnövelte a falvak pusztulásának kockázatát.
A tárgyalt időszak nemzedékeken keresztül vissza-visszatérő momentuma volt a lakosság számára a halicsi hadjáratokra a királyi/hadi úton vonuló magyar seregek látványa, illetve a győzelemmel, vagy vesztesen, megfogyatkozva hazatérők képe (11-13. századi királyaink, rendszerint orosz kérésre, gyakran beavatkoztak az orosz részfejedelemségek, főként a szomszédos Halics /Galícia/ és Lodoméria /Vlagyimir/ hatalmi harcaiba).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Kált és Kompoltot is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították a Vereckei-hágónál, 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal elhanyagolható volt a pusztítás mértéke, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla Pest alatt táborozó seregének kikémlelése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Mivel közvetlenül a hadi útban és szomszédságában feküdt, Kálnak, Kompoltnak sem volt esélye a megmenekülésre.
1280-ban a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, kifosztották, megrongálták a kompolti bencés monostort is. Az itt lévő falvak is szenvedhetett kisebb-nagyobb károkat, de ezek mértékéről nincs hitelt érdemlő információnk.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Kál, Kápolna és Kompolt közvetlenül a hadi út mentén, vagy annak közelében helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért nem alaptalan az a feltételezés, hogy a falvakat ekkor is súlyos károk érték.
A három település Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a 11-12. század feltételezhetően békésebb időszakát a 13. század jelentős anyagi és emberáldozatokat követelő ellenséges támadásainak korszaka követte.
Török hódoltság alatt
1549-ben, amikor a törökök elfoglalták Hatvant, Kál is lakatlanná vált. 1552-ben (Eger ostromakor) újabb török dúlás következett be, a falu csak két év múlva kezdett benépesülni. Az 1596-os események kapcsán (Eger eleste) a lakosság erősen megfogyatkozott. 1682 tájékán – Fülek ostroma kapcsán, mely ekkor Heves megye székhelye volt – a falu néptelenné vált és 1689-ben is puszta. Lakosságáról újra 1701-től lehet tudni az összeírásokból.
Rákóczi-szabadságharc
A szabadságharc idején a falu kétszer is elnéptelenedett, 1706 végén népes volt, ezt megelőzően néptelen. 1710-ben pestis miatt vált lakatlanná Kál, két évtizedre.
1848-49-es szabadságharc
1848. április 11-12-én a falu jobbágyai az úrbéri viszonyok megszűntetése feletti örömükben a nemzeti zászló körül – közköltségen – nagy áldomást ittak.
A nemzeti őrseregbe Kálból 215 személy soroztak be.
1849. február 25-én a magyar honvédsereg Répásy-hadtestének Kisfaludy-dandára, Sekulits István alezredes vezetésével Kál előtt foglalt állást.
Február 26-án délután a Jászárokszállás felől érkező császári Schwarzenberg-hadosztály indított támadást Kálnál. A magyar ütegek pontos lövésekkel a császári hadosztályt képesek voltak órákig feltartóztatni. Sekulits magyar hadosztálya hosszabb ideig sorra meghiúsította az ellenség előrenyomulási kísérleteit. Délben azonban sikerült az osztrákoknak tért nyerniük Kálnál is, kiszorítva a Sekulits-hadosztályt.
Február 27-én délelőtt romlott a hadi helyzet Kápolnától északra és délre is. Kálnál is sikerült az osztrákoknak tért nyerniük, kiszorították az idáig eredményesen védekező Sekulits-hadosztályt a községből. Ezt követően Dembinski fővezér délután 1 óra tájban általános visszavonulást rendelt el keleti irányba (Kerecsend felé).
Az I. világháború káli hősi katonái
|
||
Alács József | Goldstein Imre | Radics Mátyás |
Antal András | Goldstein Vilmos | Sike István |
Antal Antal | Griczman János | Simon Béla |
Antal István | Halla István | Simon János |
Antal János | Halla István | Somogyi István |
Antal János | Halla János | Sturm József |
Antal János | Holló János | Sturm Péter |
Aux András | Horváth András | Szabari István |
Báder András | Ignácz János | Szűcs Sándor |
Balog Bertalan | István János | Tamás István |
Balog Sándor | Juhász András | Tompa András |
Balsai János | Kassa Mihály | Tompa István |
Barkóczi József | Kelemen Ambrus | Tompa József |
Barna Mátyás | Kerékgyártó Márton | Tóth Gábor |
Bártvai Sándor | Kiss Flórián | Tóth Gusztáv |
Bíró József | Kiss János | Tóth György |
Boda István | Kiss József | Trencsényi András |
Buczkó András | Kiss József | Váradi Bertalan |
Budai György | Kiss Mátyás | Váradi Gyula |
Budai István | Kocsis Mátyás | Váradi József |
Cseh János | Kocsis Mátyás | Váradi Sándor |
Deák Ferenc | Kozma Károly | Varga Bálint |
Dresser Pál | Kozma Mátyás | Varga István |
Dutkay Gyula | Krisztián József | Várkonyi András |
Engel Miklós | Lőcsei János | Várkonyi János |
Fabók József | Maczky Géza | Várkonyi József |
Farkas András | Makula István | Várkonyi Mátyás |
Farkas András | Mezei Béla | Veres András |
Farkas Géza | Molnár József | Veres Dezső |
Farkas Mátyás | Nagy Miksa | Veres Gyula |
Fejes József | Pelle Kálmán | Veres István |
Fejes Sándor | Pocsai Ferenc | Veres János |
Ficsór János | Pocsai János | Veres László |
Ficsór Mihály | Póser István | Veres Mihály |
Goldstein Ede | Radics József | Veres Sándor |
Goldstein Ferenc | ||
A II. világháború káli katonai áldozatai
|
||
Adamkó János | Királyi György | Tompa Géza |
Antal János | Kiss Mihály | Tompa József |
Antal József | Kocsis József | Tompa Miklós |
Antal Mihály | Kozma Dezső | Tóth Béla |
Bárdos Zsigmond | Kozma István | Tóth Emil |
Bíró Gyula | Magda Benedek | Tóth Mátyás |
Bodó Antal | Mayer Gyula | Trencsényi András |
Bodó György | Morvai József | Túróczi Ferenc |
Czekmány Béla | Nagy Albin | Tusai Miklós |
Czirják Ignác | Nagy András | Váradi Gyula |
Erberling Ferenc | Nagy Béla | Váradi Mátyás |
Farkas József | Nagy János | Váradi Miklós |
Farkas József | Nagy Kálmán | Váradi Simon |
Fazekas János | Oláh Rudolf | Várkonyi József |
Fegecs János | Paulusz János | Veres András |
Fehér Antal | Pető Ferenc | Vincze Flórián |
Fejes Sándor | Pető István | Vitéz Sándor |
Fülöp Sándor | Plaveczki József | Polgári áldozatok: |
Gramantik gyula | Pocsai Ferenc | Burony János |
Gubics Nándor | Prezenszky Béla | Farkas László |
Gyetvai Imre | Pusztavári Lajos | Ficsór István |
Gyetvai Mátyás | Radics Mihály | Ficsór József |
Holló Ambrus | Salga Béla | Girind Mátyás |
Jámbor István | Simon Benedek | Józsa Gyula |
Jászai Nagy Imre | Simon János | Káli István |
Józsa Imre | Sipkovics Lajos | Káli Istvánné |
Káli Kelemen | Somogyi József | Károlyi Béla id. |
Káli Kelemen | Szabari Béla | Klubuk István |
Kalo Mátyás | Szabó János | Klubuk Istvánné |
Kassa Mihály | Szarvas István | Klubuk Julianna |
Kecskés József | Szatlóczki István | Magda András |
Kerékgyártó János | Szatlóczki József | Moss Ferenc |
Kerékgyártó Nándor | Szigetközi Mátyás | Tóth Márta |
Kál – Népszokások (jeles napok)
A dohánytermesztéshez kapcsolódó népszokások (dramatikus szokások)
A dohánytermesztéssel foglalkozó munkások közösségi alkalmai voltak a csomózással töltött időszakok. Ilyenkor meséltek, nótáztak, mókáztak. Az alakoskodókat, maskurának, bubusnak nevezték.
Bubus- egy férfi felöltözött asszonynak, egy nő pedig férfinak. A női alaknak nagy hasat csináltak, asztaltól-asztalig mentek, kéregettek, hogy már itt az idő.
Óriás ember- Egy fiatalember felült a társa nyakába, bundával betakarózott, így ijesztgették a gyerekeket, akik nagyon megijedtek tőlük.
Előfordult, hogy tréfás esküvőt adtak elő, ahol szintén férfi alakította a női szerepet.
Ismert volt még a kecske és a koldus alakja is.
Kál – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1963. március 14-én Kál alatt kilépett medréből a Tarna.
2002. május 8-án földrengés.
Kál – Mesterségek
Kál legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
Bollók Ferenc asztalosmester. Kál, Fő u. Temetkezési vállalata is volt.
Csordás János kerékgyártó. Kál. Három fia szintén kerékgyártó.
Ébneth Albin hentes- és mészáros. Kál, Fő u. Családjának tagjai a 18. század elejétől űzik ezt a mesterséget.
Farkas László fényképész. Kál.
Farkas Sándor kovácsmester. Kál, Vásártér.
Kassa József hentes- és mészáros. Kál, Újtelep.
Kszel János asztalosmester. Kál, Fő u.
Niesz Mihály szabómester. Kál, Újtelep.
Pirók Gyula hentes és mészáros. Kál, Fő u.
Sármány Elemér cipészmester. Kál, Vasút u.
Tóth Károly cipőfelsőrész-készítő. Kál, Újtelep.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Kál – Gazdálkodás
A 20. század elején a szántók fő terménye a búza, a zöldtakarmány, a kukorica, a rozs, az árpa, a dinnye, a cukor- és takarmányrépa, a hüvelyesek, a dohány és a mák.
A település gazdálkodásában jelentős hagyománya alakult ki a dinnye és a dohány termesztésének.
Dinnyetermesztés
A hevesi homokháton – melyhez Kál is tartozik – jó feltételei voltak a dinnyetermesztésnek. . A dinnyés családok úgy tartották: „dinnyehéjban jöttek a világra”. A termelő módszerek közül a kapás kiültetést is gyakorolták, de hamar elterjedt a gyepkockás módszer is.
A magvak csíráztatása így történt: „ A magokat csavard vizes ruhába, majd két réteg száraz ruhát tekerj köré, ezután helyezd a vánkosod alá, ahol jó meleg legyen. Minden estve beköszöntvén szenteld meg langyos vízzel. Ezt ez álló hétig végezd, s ekkor a kicsirázott mag elvethető.”
Februárban elkészítik a melegágyat, melynek alapja a szerves trágya. Márciusban kerül sor a gyepszedésre, ami abból áll, hogy egyenlő kockákra szabdalva felszedik a gyepföldet. A magolás során a magvakat szemenként a kockákba rakják. A palántanevelés után májusban volt a palánta ültetése, mely időpontja az időjárástól függött. A gyepkocka helyét kiskapával vágták ki és belerakták a palántát. Amikor már három levélben volt a palánta, pótolták az elpusztult növényeket, majd kapáltak. Ekekapával 4-5 alkalommal, kézzel kétszer kapáltak.
A dinnyeérés általában július végétől augusztus végéig tehető. A dinnye érettségét a színéről állapítják meg, a tökdinnye tompazöld, az érett fényes.
A tsz-korszakban az exportra szánt dinnyéket ládákba csomagolták. Egy ládába 4 db dinnye került általában.
A legelterjedtebb dinnyefajta a Szigetcsépi, melynek héja szinte fekete. A Hevesi futó alakja kicsit megnyúlt, tökforma, de télig elálló. A sárgadinnyék közül az Ezüst ananász a legkedveltebb, valamint a zöldhúsú Muskotály.
Legismertebb dinnyés dinasztia: Cseplye család.
Dohánytermesztés
A 19. században legnagyobb arányban az uradalmakban termeltek dohányt. Fajtáját tekintve először a kerti dohány terjedt el, majd 1885 körül terjedt el a réti dohány, melynek levele nagyobb, íze jobb volt. Kiadósabbnak is számított, kevesebb munkával járt, mint a kerti.
Ismerték a szamosi dohányt, melyet erősebbnek és nehezebbnek tartottak, valamint a virgíniát, mely 1936 körül terjedt el.
A káli-tagban az 1800-as évek végén 15 kukás volt, ezek 75 holdon termeltek dohányt. A termelést egy dohányos gazda felügyelte. Kint laktak a tanyán cselédházakban.
A dohánypalánta neveléséhez a melegágyat kevert trágyából készítik, 50-60 cm magasra. A magházföldet – melyet egy arasznyi magasságban tesznek – erdei könnyű földből, vagy olyan földből veszik ahol előzőleg csalán termett. Amikor a trágyát és a földet felrakták, a négy sarkára négy karót ütnek, tetejét elgereblyézik. A zsúp és nád hasurát (palántatakarót) 1930 körül váltotta fel a malinó. Üveget az uradalmi kertészetben használtak először palántanevelésre.
A magot József- napig elvetették, majd a palántát május közepéig el kellett ültetni. Amikor sárgult a dohány levele, és tapintása zsírosabb, lehetett törni. A levélféléket (pórlevél, aljlevél, másodaljlevél, szinlevél, hegylevél) külön-külön kellett törni. A dohány fűzésekor egy tűre 80-90 levél ment, egy 5 méteres zsinórra 3 tű levél.
A tiszai dohányt füllesztették, melytől sárgább és durva tapintású lett. A ködös idő elől pajtába vitték a dohányt, ahol lehúzták a zsinórról a dohányleveleket és csomókba rakták és szortírozták.
Kál – Lakáskultúra
A lakóházak berendezése nem tér el a térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől. (ld. Bevezető)
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Kál – Épített örökség
A település középkori templomáról kizárólag a pápai tizedjegyzékek tudósítanak. Ismeretlen védőszenttel rendelkező templomának plébánosa (akiről tudjuk, hogy 1333-ban Istvánnak hívták) 1333-ban 4, 1334-ben 2, majd megint 2, 1335 első felében pedig 2 garast fizetett a pápai tizedszedőknek. A középkorból ezután egyetlen ismert adatunk sincs az épületről.
1720-ban számolnak be ismét egyházi épületről; egészen pontosan egy Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt templomról, mely később, az 1730-as években is áll még. 1746-ban már félreeső helyen lévő, rozoga épületnek mondják, melynek teteje sérült, padlása hiányzik, falai repedezettek, tornya tető nélküli. Ebben az állapotban nyilván használhatatlan volt, ezért 1761-ben lebontották, és Grassalkovich Antal a településen megépíttette a ma is álló templomot; melyet szintén Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt. Ez azonban nem a régi helyén épült, mivel 1810-ben arról hallunk, hogy az a Tarna partján fekszik, a régi falu helyén.
Az új templomot 1841-42-ben restaurálták. Az épület tömegében ekkor elnyert formájában áll ma is. A régi, középkori eredetű templom pontos helye azonban a mai napig ismeretlen; megismeréséhez régészeti kutatásokra van szükség.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Kál – Kronológia
9-10. század A település létrejötte a mai Káltól DNY-ra (most községi legelő)
1331 Első írásos, okleveles említés, Kaal alakban.
1332 Templomos helyként szerepel a pápai tizedjegyzékben.
1438 A Debreiek után a Rozgonyi család birtoka.
1493 Kanizsay György birtoka.
1497 Drágfy Bertalan erdélyi vajda birtoka.
1518 Birtokcserével Perényi Imre szerezi meg Kált a debrői uradalommal együtt.
1537 Ferdinánd Országh Lászlónak adományozza.
1549 Teljes elnéptelenedés.
1567 Miksa 16 évre Ungnád Kristóf egri várkapitánynak adta zálogba.
1576 57 jobbágy háztartást írtak össze.
1603 Rákóczi Zsigmond megvásárolja a kincstártól.
18. század Már ekkor megjelenik a vályog használata az építkezésben, de a sövényfalas építésmód is fennmarad.
1708 Rákóczi Ferenc fejedelem és nővére Júlia, Aspremont-Reckheim Ferdinándné birtokolja a falut.
1723 Kápolnához tartozik.
1728 Néptelen puszta.
1730-1740 között A falu a mai helyére költözik.
1741 Grassalkovich Antal birtokába kerül, majd a család birtokolja 100 évig.
1742 Ez évtől vezetik a település anyakönyveit.
1746 Tarnabod filiája.
1748 A lakosság növekedése új telepesek beköltözésével.
1761 Lebontják a régi templomot.
1765 Anyaegyházi rangra emeli az Eszterházy püspök.
1770 Kb.700 fő él a településen.
1771 Községi pecséten három búzakalász között csoroszlya és ekevas látható.
1783-1785 Az I. katonai felmérés jó állapotú útról ír Kál és Tarnabod között.
1809 Újjáépítik a káli fahidat.
1841 Egy térkép már feltünteti a Krakó nevű cigánytelepet.
1847 Gróf Forgách Antal a korábbi bérlőnek, gróf Károlyi Györgynek adja az uradalmat örök tulajdonul.
1848-49 A szabadságharcot 215 káli lakos szolgálta, mint nemzetőr, vagy honvéd.
1848. ápr. 11-12. A lakosság örömünnepet ül az úrbéri viszonyok megszüntetése okán.
1849. február 25. A kápolnai csata előtt a Kisfaludy-dandár foglalta el a Kápolna előtti térséget.
1849. február 26. A Kisfaludy-dandár órákig feltartóztatja a Schwarzenberg-hadosztályt, de a déli órákban kénytelen feladni állásait.
1869 Postahivatal nyílik a településen.
1870. január 9. Átadják a Hatvan-Miskolc vasútvonalat, ezzel Kál is bekapcsolódik az országos vasúti vérkeringésbe.
1906 A településnek kiépült a távbeszélő kapcsolata.
1931. december 24. Megvalósul az utcai közvilágítás.
Kál – Híres emberek
Adatgyűjtő: Fehér Klára
DR. BALSAI ISTVÁN
Káli gyökerű (őse Balsai József 1915-69). 1990-től országgyűlési képviselő, majd igazságügyi miniszter. Jelenleg az alkotmánybíróság tagja.
DIÓS MAGDA
Káli gyökerű karikaturista.
DUKAY KÁNTORDINASZTIA
Dutkay István (1822-1898) kántortanító
Dutkay Lajos (1856-1940) kántortanító, a leányiskola vezetője, melyre gr. Károlyi Gyulától kapott megbízólevelet.
Dutkay Ernő (1886-1971) kántortanító
Dutkay György (1919-2011) kántortanító
H. CZÉKMÁNY ILONA
Káli gyökerű festőművész. Számtalan festményt ajándékozott Kálnak és az egyházközségnek. A településen több kiállítása volt.
JAKKEL MIHÁLY
Káli gyökerű fafaragóművész. Gyöngyös díszpolgára.
MACZKY GYULA
Kál főjegyzője volt. Alapítványt tett óvoda felállítására, és a templom harangjára. Az 1930-as években Kál határában keresztet állíttatott. Kál díszpolgára lett 1932-ben.
DR. MADARÁSZ GYULA
(1927-)
Káli gyökerű híres érsebész.
DR. ŐRY CSABA
Káli gyökerű, nagyapja Sipos György, édesanyja Sipos Klára. Országgyűlési képviselő és államtitkár volt, jelenleg uniós képviselő.
TOMPA VILMOS
(1936-2010)
Kál szülötte, 20 évig tevékenykedett polgármesterként.
RAFFAI KINGA (szül: Ficsór Kinga)
(1948-)
Káli gyökerű festőművész. Az Egri Tanárképző Főiskolán Blaskó János és Seres János festőművészek tanítványa volt. 1980-ban felvették a Magyar Köztársaság Alapjába, ma a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja. Tanulmányúton volt Mexikóban, az NSZK-ban és Japánban. Számos hazai és külföldi tárlaton szerepelt. Az értelmen és az érzelmen túli elbeszélő, gyakran népköltészeti ihletésű munkákat készít.
R. VÁRKONYI ÁGNES
Történészprofesszor, jelentős történeti művek írója. Nagyszülei káliak voltak (Várkonyi, Ficsór).
ZIEGLER SÁNDOR MIHÁLY
(1823–1879)
Gárdonyi Géza édesapja az 1848/49-es szabadságharc ágyúöntője, élete utolsó éveiben Kálban élt. Az egri líceumi évei alatt ide járt haza nyaranként, Gárdonyi Géza.
Kál díszpolgárai
MAYER JÁNOS mezőgazdasági miniszter 1932
MACZKY GYULA főjegyző 1932
GALAMBOS LÁSZLÓ iskolaigazgató 2005 posztumusz
NAGY LÁSZLÓ tanár 2006
RUBINT ZOLTÁN esperes, c. kanonok 2007 posztumusz
FEHÉR KLÁRA tanár, alpolgármester 2009
KRIZSÁN ANDRÁSNÉ iskolaigazgató 2010
TOMPA VILMOS polgármester 2011
Kál – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében a településen országút halad keresztül (I. katonai felvétel, Josephinische Aufnahme 1783-85). A katonai felvétel országleírása a Tarnabod-Kál közötti utat jó állapotúnak minősíti. Kálnál fahídról is ír az országleírás, melyet a következő században (1809-ben) újjáépítettek.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti fővonal Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így Kál is bekapcsolódott a vasút országos hálózatába, a Kál–Kápolna vasúti megállóhellyel. Majd 1887-től a Kisterenye–Kisújszállás mellékszárnyvonal is érintette a települést.
Fő közlekedési útja a Kál–Sirok törvényhatósági út volt. 1933-ban a község a Kál–Erdőtelek–Tenk közlekedési út fenntartásához járult hozzá.
Postahivatala 1869-től működik, távbeszélő kapcsolata 1906-ban lett.
1931. december 24-től megvalósult az utcai villanyvilágítás.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Kál – Népköltészet, folklór
Kukás folklór:
Kálban a 20. század első felében jelentős volt a dohánytermesztés. A feles dohánykertészeket kukásoknak nevezték, az általuk használt, kukának nevezett kampós eszközről, melyet a dohányzsineg két végére kötöttek. Ennek segítségével tudták felakasztani a szárításra felfűzött dohányt, könnyen át tudták szállítani másik helyre. A kukákból, azaz kampókból több ezerre is szükségük lehetett, ezért nevezték el erről ezeket a dohánykertészeket.
A dohány csomózása, fűzése közben jó alkalom nyílt a nótázásra, mesélésre. A történetek legtöbbször papokról, cigányokról szóltak.
A káli kukások körében gyűjtött népdal szövege:
Kukáslegény, ha kimegy a pajtába,
120 pórét leolvas egy sorjába,
Barna kisjány nem alszol az iccaka,
Míg ez a 120 póré be nem lesz rakva.
Kukás mesék, trufák:
(Adatközlő: Somogyi József sz.1882. Kál. Gyűjtötte: Takács Lajos 1951.)
1.
Egy kukáslegény nagyon szeretett egy lányt, ahhoz meg egy gazdalegény járt. Aztán az beszét egy juhássza és elpanaszuta, hogy mi a baja, aztán ez monta, hogy adok én neked egy olyan füvet, amivel meghipnotizálod az egész családot. Aztán ezt fingófűnek nevezték. Aztán ezt elásta a küszöb alá. Mikor aztán ment ki a lány a csirkének adni, akkor egyet szólt: p! Mikor ment be a lány, akkor megint:p! Mindig egyet: p. Na most mit csináljanak? Hát, elmentek a paphoz, mert ez az ördög műve, tisztelendő atyám:p. Gyüjjön ki, ph, és szentüjje meg ph,ph,ph,ph,ph
Hát el is ment a pap, ahogy belépett a küszöbön, ő is úgy csinált, mint a lány. Fölszentüte a lakást, de nem ért sz semmit se. Nem tanátak neki orvosságot. Aztán a juhász beszét a lánnyal, hogyha elmegy a kukáslegényhö, akkor ez elmúlik tőlük. Sokáig pereskedtek, mindaddig, míg a lány bele nem egyezett. Mikor aztán mentek vóna a jegyváltásra, akkor éjjel kiásta a fiú a küszöb alól a füvet, mikor ment másnap a lány a csirkéket etetni és a jószágokat, akkor aztán nagy öröm vót és ebbe a nagy örömbe meg lett a lakodalom is. Nem ahho a gazdag legényhö ment, hanem a kukáshoz.
2.
Ezt a lányt Sárának hítták. Egy kukáslegény járt hozzá, meg egy patikuslegény. Hát mindenesetre a lánynak jobban tetszett a patikus, mint a kukáslegény. Ahogy elment hozzá a két legény, a patikus mindig jószagú vót, aztán bántotta a kukáslegényt, hogy a patikus jobban tetszett, aztán mondja az anyjának, hogy főzzön egy nagy fazék babot.
Aztán mind a kettő ott vót a lány házáná. A kukás ott üt a jány édesapja mellett. A dohányoslegény ereszgette kifelé a szelet, a patikuslegény meg sétálgatott a lány mellett. Egyszer azt mondja az öreg ej de jó szag van itten, háromszor, négyszer is mondta az öreg, hogy ej de jó szag van itten. Egyszer aztán azt mondja a patikus legény, ez mind éntülem származik. Mert azt hitte, hogy az ő szagára mondja. Így aztán az öreg fölugrott, hogy b… m… az anyád mindenit, ha ilyen jó szagod van, akkor eriggy kifelé. Oda megy a lányom, ahun jó munkás ember van. Így lett a kukáslegényé a lány.
3.
A vénlánynak kukás vót az édesapja. De de meghalt a kukás, aztán maradt a vénjány. Vót egy kis lakása, amit az édesapja szerzett. Mert itt csak azt mondták, hogy azér mennek el kukásnak, hogy szerezzenek valamit. A jánynak megvót a pénze, meg sok visalmájuk (birsalma) a kertben. Aztán minden este vacsorára visalmát sütött magának. A huszárok meg odamentek gyakorlatozni abba a községbe. Egyszer a katonák megtudták, hogy a vénjánynak pénze van. Ki akarták rabolni.
Ez a lány meg akkor szokott elaludni, mikor hármat ásított. De ez nem tudta, hogy a katonák ki akarják rabolni. Hozzáfogott vacsorázni. Ahogy vacsorázott, egyet ásított. Erre azt mondja, ahogy így ásít, hogy meggyütt már az egy, akkor már egy katona volt az ablak alatt. Amint tovább így vacsorázgat, egy másikat is ásított, na aztmondja, eljött már kettő, de akkor már két katona vót az ablak alatt. Azt mondja az egyik katona, az apja hármát tudja, hogy hárman vagyunk. No megint tovább kezdett vacsorázgatni, ett sült visalmát és ahogy ett megint egy nagyot ásított. Na azt mondja, eljött már mind a három. És tényleg ott vót három katona. Azt mondják, az apja erre-arra tudja, hogy hárman vagyunk. Avval a katonák kimentek a kertbe, aztán ott vót ilyen tökszár és ide bújtak be. Elbújtak, hogy ha majd elalszik a vénlány, akkor majd kirabolják.
A vénjány meg összekezdte pucuni a kenyérhajat, meg a visalma haját, vót neki kutyája, azt meg tökaljának hítták. Amikor kiviszi a kutyának is a vacsorát, akkor elkiáltja magát, hej tökalja, tökalja. A katonák meg ott vótak elbújva. Hát azt mondják, ezt is tudja, hogy itt fekszünk, a tök alatt. Erre aztán elmentek, nem tudták kirabolni.
De egyet ki is hagytam belüle. Amikor sütögette a visalmát a vénjány, az almák ahogy sültek settegtek, suttogtak, aztán azt mondja nekik, na csk suttogjatok, settegjetek, mindjárt a s…be settegtek. De a katonák nem tudták, hogy mire mondta, hát megijedtek.
Falucsúfoló:
„Kál, Kompolt, Kápolna
Kerecsenthe vágódna
Deménd úgy megijjedne,
Hoty Szalók Baktára esne.”
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Kál – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
A római katolikus elemi iskolába 1770-ben 34 gyerek járt, 1771-ben 40 iskolás volt, 1774-ben és 1775-ben is 30 volt a tanulók száma. Az írást, az olvasást, a latin névszó- és igeragozást, a fogalmazást és a hittant Muslai Imre tanította. Munkájáért fizetséget a községtől kapott, évi 12 rajnai forint és 12 pozsonyi mérő volt az illetménye.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Egy 1851-ben készített összeírás szerint a káli római katolikus elemi iskolába 95 fiú és 65 lány, azaz összesen 160 tanuló járt, akiket két tanító oktatott.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1878-ban gróf Károlyi Gyula saját költségén két osztályos leánytanodát építtetett, ahol 1880-ban megkezdődött a tanítás. 1887-ben az iskolások száma 310 volt, akiket három tanteremben 2 tanító és egy segédtanító oktatott. Az ugyanezen évi összeírás a községben feltüntet izraelita felekezeti iskolát, egy tanítóval és egy teremmel, de tanulói létszámot azonban nem ad meg. 1894-ben új tantermet és két tanítói lakást építettek. 1901-ben megépítették az ötödik iskolai tantermet. 1923-ban 5 tantermes iskolában folyt az oktatás, tanítók Csapkovics Mária, Dutkay Lajos, O. Korponay Matild, Otterhalik Gyula és Kozma Sándor voltak. 1925-ben már hat tanteremben 6 tanítóval működött az iskola. A római katolikus elemi iskola mellett 1929. szeptember 1-jén nyílt meg a nyilvánossági joggal felruházott 7 tanerős magán polgári iskola. 1941-1942-ben Nagyút pusztán is új állami iskolát építettek. 1941-ben a Szent Vince Rend által fenntartott napközi otthonnal kapcsolatos óvoda is működött 2 óvónővel. Az iskola ugyanekkor már 8 tanteremmel rendelkezett és 8 tanító végzett oktató munkát.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Kálban 1910-ben Kisgazda Kör alakult, majd 1920-ban a Káli Gazdakör került bejegyzésre. 1924-től Levente Egyesület kezdte meg működését. 1925-ben hozták létre az Önkéntes Tűzoltó Egyesületet. 1926-ban a Káli Iparosok és Kereskedők Köre jött létre. 1931. november 30-án megalakult a Polgári Dalkör. 1932-ben megszervezték az Országos Frontharcos Szövetség helyi csoportját. Ugyanebben az évben már működött a Római Katolikus Leányegyesület is. 1936-ban megalakították a Magyar Vöröskereszt Egylet helyi fiókját. Ugyancsak 1936-ban jött létre a Káli Kaszinó. 1938-ban a Káli Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT) megszervezésére került sor.
1925-ben Népkönyvtár már működött a településen.
Kál – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Kaál
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái: Nagyút (1946. július 1-jétől önálló kisközséggé vált)
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1950. január 31. Egri járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Kál – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A sík vidéken fekvő település állattartásra és földművelésre egyaránt alkalmas volt. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni. 1438 után a debrői váruradalomhoz tartozott. A török hódítás során 1548-ban a település lakatlanná vált. A 16. századból megmaradt dézsmajegyzékek szerint 1548 és 1549-ben elnéptelenedett település, 1556-ban már ismét 23 egyházi adófizetőt írtak össze, akik őszi búza, rozs, tavaszi gabona termésükből és méhraj szaporulat után szolgáltattak dézsmát. Ekkortól – a Debrői vár lerombolását követően – az Ónodi váruradalom tartozéka lett. A 17. század utolsó harmadában a 12-18 jobbágyháztartás mind a török, mind a magyar részre fizetett adót. A falu felét birtokló Zrínyi Ilona jobbágyai őszi és tavaszi gabonatermésükből kilencedet, sertések után tizedet fizettek földesuruknak, a robotkötelezettséget viszont pénztaksával megváltották. Ajándékként telkenként 3 icce vajat és 50 fej káposztát is adtak. 1682-ben a települést felégették, 1701-ben 6 visszaköltöző és 5 környékbeli településről áttelepülő jobbágy lakott a faluban. 1704-ben a 10 lakott telek jobbágyai a határt évenkénti újraosztásos rendszerben használták. A Rákóczi-szabadságharc idején kétszer elpusztult, 1710-ben a pestis miatt néptelenedett el. Határát részben földesúri majorként, részben a debrői uradalom falvainak bérletében művelték. 1728 után a szántóföldek bérlését megszüntették, s a határt az állattartásra szakosodott földesúri majorság legelőjévé tették. 1748-tól szervezett telepítés történt, az újonnan beköltözők készpénzzel váltották meg terményszolgáltatásaikat. 1771-ben az úrbérrendezéskor a határt második osztályúnak minősítették, telkenként 28 kishold szántót és 12 kaszás rétet mértek ki. Jellemzően termesztett növények a 20. század első harmadában a búza, zöldtakarmány, kukorica, rozs, árpa, dinnye, cukor- és takarmányrépa, hüvelyesek, dohány és a mák volt. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
1866 | 5872 | 3643 | 738 | 974 | |||||
1897 | 9283 | 5821 | 96 | 1098 | 42 | 1648 | 148 | – | 430 |
1935 | 9225 | 7025 | 169 | 259 | 240 | 1032 | 62 | – | 438 |
A szántóföldi művelésbe vont területek az eltelt időszak alatt növekedtek, az összterülethez viszonyított aránya az 1866. évi 62,04 %-ról 1935-re 76,15 %-ra változott. A kert és szőlőterületek is jelentősebbek lettek. Mindezek elsősorban a rét és a legelő erőteljes visszaszorulásával jártak.
A gazdaságok száma 1897-ben 514, 1935-ben 1430 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti, 500–1000 kh és 100–200 kh területű birtokokból 1-1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 12-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 42 volt, 10–20 kh területű birtoka 104 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 145 volt, 1–5 kh között területe 632 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 492, közülük 239 nem rendelkezett szántófölddel.
A rendelkezésre álló rét és legelők kedvező feltételeket biztosítottak az állattartáshoz. 1676 és 1682 között a falu állatállománya 29 ló, 42 ökör, 48 tehén, 71 sertés és 140 juh volt, ez utóbbi egyetlen jobbágyhoz tartozott. A 18. század első harmadában földesúri állattartó gazdaságot építettek ki, a szarvasmarha, ló és juhtartás ezt követően is jellemző maradt. Az állatállomány változása 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
1897 |
1925 |
1935 |
Szarvasmarha |
824 |
852 |
641 |
Ló |
544 |
422 |
229 |
Sertés |
1410 |
367 |
1582 |
Juh |
3650 |
2096 |
2107 |
Baromfi |
3787 |
|
|
Méhcsaládok |
99 |
|
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A korai ipari vállalkozások az uradalomhoz kötődtek, egy birtokfelmérés szerint a településen már 1712-ben serfőzőház működött, melyet 1777 és 1783 között pálinkafőzésre is használtak. A falu betelepítéséhez és templomának építéséhez használhatták az 1755-ben készített térképen északnyugatra jelzett téglaházban előállított téglákat. Sziksó gyűjtésére 1776-ból található adat.
A helybeli iparosok száma 1906-ban 26 volt, 2 kovács, 1 bádogos, 3 asztalos, 1 kerékgyártó, 3 szabó, 2 cipész, 2 csizmadia, 2 molnár, 2 mészáros, 1 ács, 2 borbély, 3 olajsajtoló, 1 kötélgyártó és 1 egyéb, közelebbről meg nem határozott foglalkozású került összeírásra. 1925-ben 29 iparűző volt, foglalkozásuk szerint 8 suszter, 3 asztalos, 2 kőműves, 2 szabó, 2 ács, 4 kovács, 1 borbély, 2 cipőfelsőrész készítő, 1 szobafestő és 4 hentes és mészáros. 1935-ben számuk 54-re emelkedett, s olyan újabb szakmák is képviseltették magukat közöttük, mint fényképész, villanyszerelő vagy géplakatos. Gőzmalom 1925-ben már működött a településen.
A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, 1731-ben már van adat a falubeli kocsmáról. 1925-től 5 kocsma és 3 vendéglő működött. 1923-ban két országos vásárt tartottak évente, március 5-én és szeptember 19-én (vagy az ezt megelőző hétfőn), és heti piactartásra is joga volt a községnek. 1906-ban 6 kereskedőt számláltak a településen, 1935-ben már 31 kereskedelemmel foglalkozót írtak össze, így 2 termény-, 1 épületanyag-, 5 vegyes-, 2 marha-, 2 bőr-, 2 szén és fa-, 2 liszt-, 7 tojás-, 1 üveg és porcelán-, 7 szatócs-, 1 paprikakereskedőt és 1 rőföst.
A 20. században a helyi kereskedelmi forgalmat segítette a Kál Községi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, melyet 1902-ben alapítottak.
A hitelélet elősegítője a Kál és Vidéke Hitelszövetkezet és a Heves Megyei Takarékpénztár helyi fiókja volt.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Kál – Irodalom
GÁRDONYI GÉZA
A helyi temetőben nyugszik Gárdonyi Géza édesapja, Ziegler Sándor Mihály lakatosmester, gépész, aki az 1848-as szabadságharc idején a bécsi halálfejes légió hadnagya volt, és a fegyvertárakat irányította. Mozgalmas élete végén, már betegen került családjával Kálba. 1878 nyarától 1879. október 5-ig, haláláig lakott az akkor 130-as számú házban (ma: Fő út alsó 17.) Ekkor Gárdonyi Géza 15-16 éves, és az egri érseki tanítóképző növendéke. Nyaranta hazalátogatott az édesapjához Kálba. Apja sírjára később egy piramis alakú márvány síremléket állíttatott, s írt is a sírjára.
Kál – Földrajzi környezet
A település a megye déli részén, a Gyöngyösi-síkon van. A terület teraszos hordalékkúp-síkság, 120 m-es tengerszint feletti magassággal. A határ keleti része szél formálta hullámos síkság.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, mikroklimatikus vonásokkal. A csapadék évi összege 550-600 mm, az átlagos évi középhőmérséklet 10,2°C, a napsütéses órák száma 1950-2000. A leggyakrabban keleti és nyugati szél fúj, a Mátra szélárnyékoló hatása miatt.
Vízhiányos vidéken a Tarna folyik keresztül. A sóder- és homokbányák helyén több bányató keletkezett. A talajvíz 2-6 m mélységben van, a gyenge vízhozamú artézi kutak száma nagy.
A természetes növényzet kőris-szil ligeterdőkből és lágyszárú fajokból áll. Az erdőterület nagysága jelentéktelen. Fellelhetők a sziki legelők is. Vadjai kis- és ugróvadak, valamint madárfajok.
Talajai változatosak, de leginkább csernozjom.
Enyhe szeizmicitású terület.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Kál – Népi építészet
Kál régi településrészein a 20. század közepéig megmaradtak a hagyományos nyeregtetős, háromsejtű, boglyakemencével épített házak. A zsellérek lakta részeken az archaikus ágasfás-szelemenes lakóházak is megőrződtek.
A falazat már a 18. században vályogból készült, de sövényfalat is alkalmaztak. Az 1870-es évektől a demjéni és a tarnaszentmáriai bányákból követ is szereztek be. Tarnaszentmárián készültek a jellegzetes faragott terméskő kapuoszlopok is.
A mestergerendát a szobában középoszlop, vagyis „boldoganya” tartotta, ami a lakosság palóc eredetére utal.
A tető fedésére vegyesen használták a nádat és a zsúpot. Az alsó sorokba nádat, a felső sorokban zsúpot terítettek a tetőre. A szegények házát gyékénnyel fedték.
Az épületek homlokzatát vakolatdíszek tagolták. A módosabb gazdák házain az ablakokat faragott kő keretbe foglalták.
Kál – Településnéprajz
Kál központi része a Főút, amelyet a középtájon emelkedő templom oszt két részre: Alvégre és Felvégre. A kettő együtt volt az Öregfalu. A központi részt egykoron zsellértelkek szegélyezték: Gyalog sor, Bika sor, Kis szög. Egy 1841-es térképen már szerepel a Krakkó nevű cigánytelep, ami a település belterületétől északkeletre esett.
A két világháború közti időszakban a vasútállomás környékén épültek újabb utcasorok Újtelep néven.
A Fő út mentén hosszú szalagtelkek húzódtak, a peremrészeken az egykori zsellérek telkei tábla formájúak. Az udvarokat az utca felé sem kapu, sem kerítés nem zárta le.
Kál – Vallás, felekezetek
Már a pápai tizedjegyzékben, 1332-ben templomos helyként szerepelt. 1723-ban még Kápolnához tartozott. 1746-ban Tarnabodnak volt a filiája. 1765-ben emelte Eszterházy püspök a káli egyházat anyaegyház rangjára, Tarnabod lett egy időre a filiája. A közép-hevesi esperesség területén volt található. Az anyakönyveket 1742-től vezetik.
1765-ben 1070 volt a római katolikusok száma. 1785-ben már 1573 lelket számláltak. Két görögkeletit is összeírtak.
1858-tól a nazarénus felekezet is vezette anyakönyvét.
1925: 3971 római katolikus, 12 református, 137 izraelita. Anyaegyháza volt.
1932: 4269 római katolikus, 31 református, 129 izraelita.
1940: 4585 római katolikus, 4 görög katolikus, 20 református, 140 izraelita.
1942: 4612 római katolikus, 4 görög katolikus, 20 református, 113 izraelita.
Kál – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1549-ben teljesen néptelen volt. 1556-ban 24 jobbcsalád lakta. 1576-ban 57 jobbágy háztartást írtak össze. 1597-ben csak 12 telkes jobbágy lakta. 1676 és 1686 között 12 és 18 között mozgott a jobbágyháztartások száma. A nyolcvanas években elpusztult. 1704-ben 10 telek volt lakott, és 14 néptelen. 1728-ban néptelen puszta volt. 1736-ban 14 taksás családfő élt a faluban. A benépesítés 1748-ban indult meg. Először kisnemesek, majd jobbágyok jöttek. A betelepülés 1755 és 1770 között gyorsult fel. 1759-ben 16 kisnemes családfő, 70 jobbágy családfő volt a faluban. 1770-ben a nemes családok száma már 30 volt, a telkes jobbágyoké 77, élt 20 házas zsellér és 19 házatlan zsellér is. Ez már 146 háztartást, és kb. 700 embert jelentett.
1787-ben 267 háztartást, 164 ház és 1649 lakót számoltak össze.
1851-ben 562 volt a családok száma, 394 a házaké (6 urasági, 159 telkesek háza, 169 zsellérház stb.). A lélekszám alakulása:
1768: 1085 fő, 1806: 1879 fő, 1816: 1913 fő, 1821: 2025 fő, 1830: 2352 fő, 1840: 2526 fő, 1849: 2697 fő, 1860: 2719 fő, 1869: 3157 fő.
1925: 4120 lakó, magyar. Belterületen: 3696, külterületen: 424. 1925 belterület: 626 ház, 915 lakrésszel, külterületen: 20 ház, 20 lakrésszel. Középületek: községház, jegyzői lak, tanítói lakások, lelkészlak, iskolák.
1932: 4429 magyar. Belterületen: 833 ház 1218 lakrésszel, külterületen: 20 ház 20 lakrésszel. 1933-ban már 3 németet, 1 tótot és 1 egyéb nemzetiségűt regisztráltak a 4429 lélekszámból. A korábbiakon kívül orvosi és állatorvosi lakás.
A lakosság számában 1937-ig nem volt változás. A házak száma a belterületen gyarapodott, 946 ház volt 1324 lakrésszel.
1942-ben a lakosok száma már 4749 volt. 3876-an éltek a belterületen, 873-an a külterületen. A belterületen 1111 ház, 1453 lakással, a külterületen 201 ház 229 lakással.
Kál – Birtoklástörténet
Az Aba nembeli Debreiek birtoka volt, de a falu fele részét 1438-ban a Rozgonyi család kapta meg. A debrői váruradalom tartozéka volt, melynek birtokosa 1493-ban Kanizsay György, 1497-től Drágfy Bertalan erdélyi vajda lett. 1518-ban egy cserével Perényi Imre szerezte meg a debrői uradalmat és Kált. Tőle Perényi Péter örökölte, de 1537-ben Ferdinánd Országh Lászlónak adományozta. Halála után a Perényiek kezelték a birtokot.
1567-ben Országh Kristóf utód nélkül halt meg, majd Perényi Gábor is. Az ekkor már az ónodi váruradalomhoz tartozó birtokok a kincstárra háramlottak. Miksa 16 évre Ungnád Kristóf egri várkapitánynak adta zálogba. 1590-ben Ungnád özvegye, Losonczy Anna második férjének, Forgách Zsigmondnak ajándékozta. 1603-ban cserélt újra gazdát a debrői uradalom. Rákóczi Zsigmond megvásárolta a kincstártól Debrő tartozékait, Losonczy Annának megtérítette a zálogösszeget. Kál települést Rákóczi Zsigmond két fia, Pál és György örökölte. 1708-ban Rákóczi Ferenc fejedelem és nővére Júlia, Aspremont-Reckheim Ferdinándné birtokolta falut.
I. József elkoboztatta II. Rákóczi Ferenc birtokait, és Althan Mihály Keresztélynek adományozta. A birtokjog másik része Rákóczi Júlia férjének, Aspremont kezében maradt 1741-ig, aki 1728 körül zálogba adta birtokrészét Radvánszky Jánosnak. 1741-ben a debrői uradalom Grassalkovich Antal birtokába került, és a száz évig a család birtokában is maradt.
1777-től báró Orczy József bérelte a debrői uradalmat, majd 1805-től báró özvegy Orczy József Berényi Borbála lett a bérlő. 1825 és 1839 között Kaán Sámuel és Ullmann Móric bécsi nagykereskedők bérelték. 1840 és 1847 között gróf Károly György volt a bérlő.
1841-ben – Grassalkovich Antal utód nélküli halálával – nővérének fiára, gróf Forgách Antalra szállott. Ő 1847-ben eladta az uradalmat gróf Károlyi Györgynek, a korábbi bérlőnek örök tulajdonul.
Kál – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A település neve a magyar Kaal személynévből származik (vö. az ótörök qal ’megmaradt’, v. ’öregember’ szóval, Kaal Bulcsú apja volt). Falukezdeménye a 9-10. században már létezett. A középkorban Ó-Kál a Tarna két ága között volt, a mai településtől délnyugatra (községi legelő). Új helyre 1730-40 között költözött a falu.
Határában Iklad és Jánosd elpusztult falvak léteztek.
Kál – Címer, pecsét
1771-ben a községi pecséten három búzakalász között csoroszlya és ekevas látható. Körirata: Sigillum 1771 Kaliense.
A település címere kerek talpú pajzsban zöld pajzsláb, ezüst pólyával vágott, benne 1331 évszám, a felső kék mezőben egy természetes színű jobb kéz három arany búzakalászt tart, fölötte 11 sugarú arany napkorong. A pajzson balra néző, kiterjesztett szárnyú, karmai közt ezüst szablyát tartó arany turulmadár. A pajzs alatt arany szalag, benne KÁL felirat.
Kál – Első írásos, okleveles említés
1331: Kaal