Erk – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Erk – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Erk területén lévő, vagy területük egy részével átnyúló egykori települések (Nyestefölde, Győ) az Árpád-kor első szakaszában a hevesi fejedelmi, majd királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával. Nem zárható ki, hogy Erket is érintették az események.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Erk területét is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Erk területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata.
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Erk területén fekvők is (Nyestefölde, Győ).
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Erktől kelet-északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Erk területe kívül esik a feltételezett felvonulási útvonalon, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt nem hagyott nyomot. Itt jegyezzük meg, hogy ebben az időben a település déli, délkeleti szomszédságában már a kunokkal együtt betelepült jászok szálláshelyei feküdtek.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Elképzelhető, hogy Erk sértetlenül vészelte át a második mongol inváziót.
Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.
Török hódoltság
A mohácsi vész (1526) után a község jelentősen kivette részét a török elleni harcokból és lassan elnéptelenedett. 1550-ben hódolt falu. A 16. században jelentősebb pusztítás nem érte. A török uralom végétől – 1687–1710-ig – a falu néptelen.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején a község a kurucok oldalán harcolt. 1709 szeptemberében a falu határában zajlott le a szabadságharc egyik nevezetes csatája, amelyben Bottyán János, Rákóczi generálisa súlyos sebet kapott (de nem ez okozta halálát, hanem pestis). Emlékét egy határrész neve – „Bottyán-szög” – őrzi.
1848-49-es szabadságharc
A település 34 nemzetőrt adott a szabadságharcnak:
| Almádi Mihály | Kis Bálint |
| Árva Mátyás | Kis Boldizsár |
| Dudás Balázs | Néző Mátyás |
| Dudás László | Péter Bálint |
| Faragó György | Péter Domonkos |
| Faragó János | Péter Lajos |
| Faragó József | Péter László |
| Faragó Mátyás | Somodi András id. |
| Göntző Jakab | Somodi András ifj. |
| Göntző Jeremiás | Somodi György |
| Göntző Károly | Somodi János |
| Göntző Máté | Sötyi Lőrinc |
| Gulyás József | Sötyi Márton |
| Gulyás Mátyás | Szekeres Gergely |
| Gulyás Vince id. | Szekeres János |
| Gulyás Vince ifj. | Szekeres János |
| Jónás János | Tari Jakab |
|
Az I. világháború erki hősi katonái
|
||
| Almádi Ferenc | Göncző János ifj. | Péter Károly |
| André Ferenc | Gressai Ferenc | Péter Miklós |
| Antal Sándor | Gulyás Antal | Pető Ignác |
| Árva Ferenc | Gulyás Béla | Pető Ignác |
| Árva Miklós | Gulyás József tizedes | Pózsa István |
| Bagi Lénárt szakaszvezető | Guth István | Rumi János |
| Bagi Szilveszter szakaszvezető | Honvédek: | Somodi János |
| Bendő János | Jónás József | Sőti József |
| Bodonyi Pál | Kácsor Mihály | Sőti Menyhért |
| Bóta Béla | Király István | Szabó János |
| Bozsik Imre | Király László | Szanyi István |
| Császár György | Kis Barnabás | Szekeres László szakaszvezető |
| Deme József | Kis János | Szekeres Miklós |
| Dudás András | Kis P. János | Szekeres Sándor |
| Dudás András tizedes | Kókai Antal | Tasi János |
| Dudás Ferenc | Kókai Sándor | Tasi János |
| Dudás István | Marsi István | Tasi László |
| Dudás István szakaszvezető | Nagy István | Tomcsányi János |
| Dudás József | Nagy István | Tóth Ferenc |
| Faragó János | Nagy Sándor | Tóth István |
| Farkas Mihály | Nyeső István | Tóth Miklós |
| Fazekas Alajos | Péter Ferenc | Urbán Lajos |
| Fehér Lajos | Péter János szakaszvezető | |
|
A II. világháború erki áldozatai
|
||
| Agócs József 1914 – 1944 | Palla Alajos 1925 – 1944 | Farkas János 1904 – 1943 |
| André József 1906 – 1947 | Palla Ferenc 1922 – 1944 | Farkas Sándor 1912 – 1943 |
| Árva Ferenc 1890 – 1944 | Palla József 1920 – 1944 | Guba Balázs 1907 – 1943 |
| Balogh István 1913 – 1944 | Peredi Lénárd 1915 – 1944 | Gulyás József 1904 – 1943 |
| Göncő István ifj. 1923 – 1945 | Polgár Béla 1921 – 1945 | Jónás Sándor 1904 – 1943 |
| Göncző István 1900 – 1945 | Somodi László 1911 – 1945 | Kiss József 1919 – 1943 |
| Gressai Sarolta 1930 – ? (Auschwitz) | Sóti Ferenc 1922 – 1944 | Kóczián Alajos 1907 – 1943 |
| Gulyás Béla 1906 – 1944 | Tasi Ferenc 1877 – 1944 | Kókai Lajos 1904 – 1943 |
| Hercz Hermanné ? – ? (Auschwitz) | Urbán István 1912 – 1943 | Laczkó István 1907 – 1943 |
| Hercz Julianna 1899 – ? (Auschwitz) | Elesettek a Donnál: | Laczkó István 1907 – 1943 |
| Juhász József 1901 – 1946 | Almádi József 1896 – 1943 | Nagy M. László 1907 – 1943 |
| Kántor Károly 1923 – 1943 | Árva József 1922 – 1943 | Nagy Miklós 1905 – 1943 |
| Kiss Béla 1913 – 1944 | Árva László 1913 – 1943 | Nyeső István 1907 – 1943 |
| Kiss Olga 1930 – 1944 | Balogh János 1911 – 1943 | Pető Emánuel 1914 – 1943 |
| Kollár István 1904 – 1944 | Balogh János 1911 – 1943 | Szántó János 1909 – 1943 |
| Mészely Sándor 1926 – 1944 | Czuder József 1922 – 1943 | Szűcs János 1913 – 1943 |
| Mihályi István 1916 – 1944 | Faragó Sándor 1906 – 1943 | Ürmös József 1916 – 1943 |
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Erk – Gazdálkodás
A szántóföldeken túlnyomóan búzát termeltek, a kukorica, az árpa és a zöldtakarmány jóval kisebb helyet kaptak. A kereskedelmi növények termelésére alig fordítottak csekélyebb területet.
A község állattenyésztésében igen kiemelkedő a szarvasmarha-állomány, melynek minősége messze földön híres volt.
Mivel a falu területe nem adott minden család számára megélhetési lehetőséget, tavasszal sokan kénytelenek voltak messzire elmenni summásnak, hogy a télire valót megkeressék. Többen Amerikába és Németországba is kimentek, vagy az iparban kerestek munkát, főleg a fővárosban.
Az erkiek közül sokan dolgoztak a tejiparban, ez hosszú ideig hagyományos foglalkozást jelentett.
Szénavágók. Erk. Dr. Gulyás István és a Mátra Múzeum tulajdonában
Erk – Lakáskultúra
A lakóház berendezése, bútorkészlete nem tér el a dél-hevesi térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől. (ld.: Bevezető)
A berendezési tárgyak kifejezték a család társadalmi helyzetét, ízlését, a faluközösséghez való viszonyát.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Erk – Épített örökség
A település középkori temploma először a pápai tizedjegyzékekben tűnik fel, plébánosa 1332-ben ismeretlen mennyiségű, 1333-ban 4, 1334 második felében 6, majd 1335 első felében 4 garasnyi pápai tizedet fizetett. 1332-ben arról is tudósítanak a források, hogy a templom Szent György tiszteletére van szentelve, illetve ebben és a következő évben Mihály nevű plébános szolgált itt.
A templomról ezután 1456-ig semmilyen információval sem rendelkezünk. Ebben az évben viszont arról hallunk, hogy Berzeviczi Pohárnok István a fiával, Andrással közösen Erk egy részét Vanyarci Ferencnek zálogosítja el. Az oklevél érdekessége, hogy említi a település „parochiális” (azaz plébánia) egyházát, mely „Buzásnak nevezett” Gergely sessiojával szemben helyezkedik el, s melynek ajtaja a Tarna folyó és Örs (ma: Tarnaörs) felé néz. A templom kapuja délnyugat felé kellett, hogy nézzen, hiszen Tarnaörs ebben az irányban fekszik Erktől. Kérdés, hogy ez a kapu a templom melyik részén volt? Ha nyugati kapuja nézett Tarnaörs felé; akkor az épület északkelet-délnyugat tájolású; vagy pedig déli kapuja, ez esetben az épület tájolása délkelet felé tért el, s délkelet-északnyugati tájolású volt.
Más adatunk nincs a templomról: legközelebb 1696-ban hallunk az elhagyatott épületről. 1720-ban, majd 1732-ben említik kőből épült templomát, mely 1746-ban jó állapotban van, de a hívek számára már kicsi.
A források szerint 1760-ban Orczy Lőrinc új templomot építtetett. A későbbiekben ezt bővítik, javítják. Tornyát 1790-ben építik hozzá; 1813-ban valószínűleg nyugati irányba bővítik; majd 1815-ben új torony, illetve karzat is épül. Az épületen a későbbiekben főleg javításokat végeznek, lényegi átépítéseket nem; tömegében a 19. század elején elnyert formáját mutatja ma is. Védőszentje Szent István király.
A templom a források tanúsága szerint a középkori helyén helyezkedik el: egyértelmű tehát, hogy további, elsősorban régészeti kutatásokkal újabb ismereteket szerezhetnénk róla.
Erk – Művészettörténet
Római Katolikus Templom
Tituláris szentje: Szent István király
Fő tér
rokokó
1760
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2236
Építtette: br. Orczy Lőrinc
Harang: Eberhart Henrik
Helyén középkori templom állt. A török kiűzése után nincsen önálló plébániája a településnek. 1720 körül Zaránk filiája. A források szerint 1732-ben anyaegyház, kőtemplommal. [HML ÉrsEgyhL archvet.No.934.]. 1742-ben Orczy Lőrinc az erki plébánosnak 50 forintot fizetett ki oltár festéséért. [OL Orczy l. Rationes seconomice. fasc.19.Ni.1.p.55.] 1746-ban jó állapotúnak mondják a templomot, de befogadóképessége már nem felel mega gyülekezet nagyságának. 1760-ban Orczy Lőrinc új templomot építtet. Tornya 1790-ből való [HML ÉrsEgyhL canvis. 1746, 1766, 1819]. 1788-ban tárgyalnak a tarnaőrsi és az erki templom bővítéséről. Az 1800-as évek elejéről rövid feljegyzések maradta fenn az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben: 1813-ban azt írták, hogy a templomot nemrég a homlokzat felől bővítették. 1815-ben ínak a torony és a karzat újabban történt hozzáépítéséről. 1820-ban a templom igen rossz állapotban volt, teteje beázott. [HML ÉrsEgyhL alsóhevesi esp.ker.lát. jkve.] Tornya sérült, a hajó boltozata 4-5 helyen megrepedt. 1821-be Sipos András, Deák István és Asztalos János árokszállási ácsmesterek elvégezték a tetőzet megjavítását.[MHL ÉrsEgyhl alsőheves esp.ker.lát.jkve.]. 1840-ből fennmaradt két tervrajz, egy alaprajz és egy keresztmetszeti tusrajz az erki templom tetőzetéről, az egyiket Müller nevű tervező, a másikat Dömötör István Ács Mester szignálta. [ÉrsEgyhL tvj. I/107/a. és I/107/b.]. A munkák valahogy nem akartak elkészülni, mert 1842-ben is még egy villámcsapás hírét jegyezték csak fel az iratok, mely miatt ismét javítani kellett a sérüléseket. [HML ÉrsEgyhL alsóhevesi esp.ker.lát. jkve.] 1852-ben lezajlott mérnöki szemle már jól karban lévő, nemrégen zsindelyezett épületről adott jelentést. [HML ÉrsEgyhL recski lpebir.]. Az egyházi felszerelésekre vonatkozó adatok közül 1817-ből tudjuk meg, hogy Kupfer József egri aranyműves bearanyozta az erki templom két kelyhét, és 1830-ban Eberhart Henrik pesti harangöntő vállalta a megrepedt harang újraöntését. [HML ÉrsEgyhL recski lpebir.].
Település központjában dombon álló, egyhajós, keletelt, Ny-i homlokzati tornyos, íves szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős templom. Főbejáratához lépcsők vezetnek föl. A homlokzat síkjából enyhe rizalittal lép előre a torony, s kétoldalt hátra ívelnek a falak, melytől még mozgalmasabbá válik az amúgy tömzsi homlokzat képe. Füles, kőkeretes kapuja fölött nagy, szegmentíves, füles keretelésű ablak. A főpárkány futását faragott kő Orczy-címer szakítja meg. A kétemeletes torony alsó szakaszában fekvő ovális az ablak, a felső részben félköríves záródású faltükörbe helyezett, rojtdíszekkel. Széles óraíves párkány fölött hagymaidomú sisak koronázza az épületet. A négyablakos oldalhomlokzatok (vakolatkeretes szegmentíves ablakokkal), déli kontyolt nyeregtetős sekrestyével, elkeskenyedő félköríves, nyílás nélküli szentéllyel szokványos falusi későbarokk templom képet kölcsönöznek az épületnek. A sekrestye falaihoz két sírkeresztet illesztettek. Egyik csak építészeti dísz Mária monogrammal, a déli falnál lévő sírfelirata pedig nehezen kiolvasható: ’Itt nyugszik NS és NZ TIS Ba…NYI …1791-ben.”
A templom bejáratát I. világháborús emléktáblák keretezik. 464 fiatal bevonult falubéli katonából 102-en életüket vesztették a harcokban. Emléküket a templomajtó két oldalán márványtáblába vésett nevük őrzi.
A torony alját lapos csehsüvegboltozat fedi. Felette az egyszerű falazott karzat – kosáríves nyílással kissé kihasasodott mellvéddel – két pilléren nyugszik. Csehboltozattal fedett hármas tagoltságú a hajó, a hajót kelet felé kosáríves csehsüvegboltozatos szentély bővíti. A sekrestyében fiókos dongaboltozat, kagylós volutás faragású, füles kőkeretes ablaka a templomba nyílik.
A 1770-es évekre datálható főoltár koporsó alakú fa sztipeszét kétoldalt egy-egy aranyozott rokokó levélmotívum díszíti. A rokokó tabernákulum 3-3 nagyobb (m. 59 cm) és 2-2 (m: 44 cm) kisebb volutás, hármas tagolású talppal díszített aranyozott fa gyertyatartóval két rokokó keretezésű kánontáblával van feldíszítve. A tabernákulum tetején rácsos, volutás oromzat, csúcsán két kis angyalfej, és Istenszem. A szentély hátfalán egyszerű, félköríves záródású keretbe foglalt oltárkép. Szent Istvánt és fehér liliomot tartó, István ülő alakjához térdelve letelepedő, és őt figyelemmel hallgató Szent Imrét ábrázolja. Felettük óvó gesztussal trónol Jézussal a kezén Mára, mint Patrona Hungaruae. Előttük két lebegő angyal emeli Szent István feje fölé a Magyar Szent Koronát. Ez a bájos, élénk színezetű, különleges magyarországi ikonográfiájú festmény a 19. század közepére keltezhető, s megállapítható, hogy alkotója kiválóan ismerte a barokkban kialakuló Szent István ábrázolásokat s azok nemzetmegtartó üzenetét. Kétoldalt egy-egy kitűnő kvalitású, mozgalmasan kifaragott, aranyozott barokk angyal tartja a képkeretet. A mellékoltár hasonlóan jó kvalitású és szintén az 1770-es évekből való. Koporsó alakú, dísztelen, fehérre festett sztipeszének menzáján rokokó aranyozott fa gyertyatartók (2 db) és rokokó keretes kánontáblák (3 db) vannak elhelyezve. Szép, áttört rácsos rokokó képkeretében Szent Keresztet ábrázoló barokk festmény. A szentély és a mennyezet freskói 1930 körül készültek.
A templom előtt Szent Vendel szobor áll. Magas feliratos talapzaton kőből faragott késő barokk alkotás.
Darányi Ignác Terv keretében az Európai Unió és a Magyar Állam által nyújtott támogatásból a templom teljes egészében megújult 2013-ban az egri érsekség, a terület országgyűlési képviselője és a település polgárainak összefogása eredményeként. A tetőre, a freskókra, a berendezés tárgyakra kiterjedő restaurálási munkákat Matuz András vezette. A templomot Dr. Ternyák Csaba egri érsek szentelte fel. [http://hatvanonline.hu/hir/Megujult_a_regi_templom/0/7/5397]
Az Orczy család faragott barokk padja a sekrestyeablakkal szemben van elhelyezve. Bárói koronával összefogott kettős címer díszíti. A sekrestyében lévő sekrestyeszekrény felső oromrészét szegmensíves, szívmotívumos áttört rokokó faragás díszíti. A szintén rokokó faragásokkal díszített fa szószék bejárata a sekrestyéből nyílik. Kosarát, lent angyalfej tartja, a négyszögletes kosara fölfelé keskenyedik, hátfalát pedig rokokó kartus-dísz tölti ki. A fehér márványból készült keresztelőkút tálját oszlopos lábazat tartja, rajta magas, hengeres, füzérekkel, vollutákkal és levelekkel díszített aranyozott fehér rokokó fa kútház van.
A templomkertben lévő 1769-es homokkő sírkő enyhén ívelt vollutadíszes kereszt alakú tábláján zömök korpusz, alján koponya-relief. Felirata kopott.
Római Katolikus Plébániaház
klasszicista
(1776) 1854
Nem áll műemléki védelem alatt
Fő tér 15.
Az előző plébánia 1776-ban épült [HML ÉrsEgyhL canvis. 1819.]. Építési terveit 1774-ben hagyták jóvá [HML ÉrsEgyhL prebil]. 1821-ből megmaradt leírása szerint igen széles épület, csupa mór paraszttéglából áll [HML ÉrsEgyhL prebil]. 1852-ben viszont négy szobás, kisszerű épületnek mondják, melyet az előző évben zsindelyeztek [HML ÉrsEgyhL recski prebil]. 1854-ben a régi, rossz paplakot újjáépítették [HML ÉrsEgyhL alsóhevei prebil]. A klasszicista stílusban megépített földszintes ház öt négyszögletes ablakkal néz az utcára, melyeknek egybefutó könyöklőpárkánya van. Az épület hátoldalán zárt tornác. A kontyolt tető alatt profilozott a főpárkány.
Nepomuki Szent János szobor
későbarokk
1819
temető
Nem áll műemléki védelem alatt
Az 1819-es canonica visitatio szerint már állt. [HML ÉrsEgyhL canvis 1819.]. Egyszerű pillértalapzaton áll a homokkőből faragott fekete-fehérre mázolt nyúlánk alak. Provinciális munka.
II. Világháborús Emlékmű
szobor
1993
Alkotója: Győrfi Sándor
templomdomb
A község férfilakosságának nagy része a II. világháború idején újra háborúba indult, közülük sokan nem tértek vissza. Emléküket a templomdombon 1993-ban felállított szobor őrzi, mely Győrfi Sándor szobrászművész alkotása. A keskeny párnatagos talapzatra állított fehér márványoszlop tetejéről sebzett bronz ragadozó (sas vagy turul?) madár hullik alá. Szárnyait széttárja, fejét előre veti, lábai egymás mellett lógnak. Kétségbe esettnek tűnik szárnycsapása, mellyel vissza igyekszik emelkedni a magasba. A bronzból öntött angyalos, koronás magyar címer alatt a felirat, melyet az elesettek névsora követ:
A II. VILÁGHÁBORÚ ERKI HŐSEINEK ÉS ÁLDOZATINAK EMLÉKÉRE
Szent István király
szobor
2006
Alkotója: Matúz András
Fő tér
A község védőszentje Szent István, akinek a tiszteletére 2006-ban Matúz András szobrászművész alkotásaként készült el a község Fő terén emelt Szent István-szobor. A terméskőből összerakott magas posztamensen áll fehér márványba faragva országalapítónk királyi palástban, jobbjában jogarral előre mutatva. Koronás feje bronzból van kiöntve. Komoly tekintete a tudáson alapuló maradandó értékeket, lendületes mozdulata a jövőbe vetett hitet példázza.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Erk – Kronológia
10. század – A település feltételezett keletkezési ideje.
1332 – A település Szent György tiszteletére felszentelt templomának és plébánosának első említése.
1456 – Berzeviczi Pohárnok István Erk egy részét elzálogosítja Vanyarci Ferencnek.
1550-es évek – A falu az egri püspökség és a török felé is adózik.
1687-1710 – Erk puszta a töröktől való visszafoglaló háborúktól 1710-ig.
1710-től – A terület földesurai majorságokat hoznak létre, ahová majorsági cselédeket telepítenek.
1740-es évek – A majorsági cselédek telkeket kapnak, Erk jobbágyfaluvá válik.
1760 – Orczy Lőrinc új templomot építtet.
1768 – Az első írásos dokumentum a községben folyó alapfokú oktatásról.
1770-1774 -16-32 gyermek vesz részt iskolai oktatásban.
1783-1785 – Az I. katonai felmérés szerint az erki út csak jó időben alkalmas bármely jármű számára.
1828 – Megtörténik a Holt-Tarnán lévő fahíd javítása.
1848-49 – A település 34 nemzetőrt adott a szabadságharcnak.
1885 – Postahivatal létesül Erken.
1886 – Létrejön a Postatakarékpénztár, és ennek erki közvetítőszolgálata.
1887 – 162 gyermek jár iskolába.
1904 – Megnyit a Hangya Szövetkezet boltja.
1910 – Az iskolába járó tanulók száma: 314
1918 után – Megkezdődik a határ tanyásodása a Jászságból beköltöző családoknak köszönhetően.
1922 – Megalakul a Római Katolikus Kör.
1924 – Helyi csoportot alakít a Levente Egyesület és megszerveződik a Római Katolikus Ifjúsági Egyesület.
1925 – A községen vezet keresztül a Tarnaméra-Visznek megyei jelentőségű út.
1927 – A magas gyermeklétszám miatt új iskola építéséről dönt a képviselő-testület.
1929 – Megalakul az Erki Községi Hitelszövetkezet.
1930 – Lövészegyesület alakul és létrejön a Faluszövetség helyi fiókszervezete.
1930 után – A vertfalas építkezést felváltja a vályog használata.
1932 – A településen közvilágítás működik.
Létrejön az Erk-Tarnaörsi Tejszövetkezet.
1938 – Önkéntes tűzoltóság szerveződik.
1941 – Megalakítják az Országos Egészségvédelmi Szövetség helyi szervezetét.
1942 – Létrejön a Magyar Parasztszövetség erki fiókszervezete.
Erk – Híres emberek
Vak BOTTYÁN JÁNOS (1643?–1709) 1709 szeptemberében Erk határában zajlott le a Rákóczi-szabadságharc egyik nevezetes csatája, melyben Bottyán János megsebesült. Közeli halálát – a Tarnaörs-pusztai táborban – kolera okozta.
BLASKOVICS ANDRÁS (1749–1825) az 1780-as években volt Erken és környékén plébános. A Heves Megyei Levéltárban megtalálható számos anekdotája.
Erk – Régészeti áttekintés
Erk község közigazgatási területén nincs ismert régészeti lelőhely. Ennek oka a kutatottság hiánya, nem pedig a lelőhelyek valós hiánya.
Erk – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) az erki utat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
1828-ban a Heves Megyei Levéltár mérnöki iratai szerint a Holt-Tarnán lévő fahidat kijavították.
1925-ben a községen vezetett keresztül a Tarnaméra–Visznek megyei út.
Vasúti közlekedésre a Budapest–Miskolc vonalon Ludas, Tarnaörs, Vámosgyörk megállóhelyet vehették igénybe, a Vámosgyörk–Újszász vonalon Jászárokszállás és Jászszentandrás vasútállomásait használhatták.
Postahivatal 1885-ben létesült a településen. 1886-ban a Postatakarékpénztár megalakulásakor helyi közvetítőszolgálat is létrejött.
1932-ben már volt közvilágítás a településen.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Erk – Népköltészet, folklór
Erkkel kapcsolatban a következő falucsúfolók maradtak fönn:
Erk, Örs, húzza össze a görcs, de már most.
Az erkiek kompérok.
Az erkiek kínyesek.
Történeti hagyományt őrző helynév:
Bottyán szög: A néphagyomány szerint itt sebesült meg a csatában Vak Bottyán, és innen vitték Gyöngyösre.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Erk – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A sík vidéken fekvő település állattartásra és földművelésre egyaránt alkalmas volt. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
A 16. századból megmaradt dézsmajegyzékek szerint 1549-ben és 1556-ban őszi és tavaszi gabonából, valamint bárányból fizettek tizedet a település lakói. 1550-ben már török részre is adóztak az erdő, rét, széna, búza, kétszeres, bárány és méhkas után. A töröktől való visszafoglaló háború során a település elpusztult, 1687 és 1710 között lakatlan volt. 1710-től a település földesurai kisebb majorságokat hoztak létre, ezekbe telepítettek jobbágyokat, béreseket, majorsági cselédeket. A határ egésze majorsági használatban volt. Az 1740-es években a majorsági cselédek telkeket kaptak, így a település jobbágyfaluvá vált. 1770-ben a szőlőművelésről is említést tesznek a források.
Az 1771. évi úrbérrendezés során a határt második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 28 kishold szántót és 10 kaszás rétet rendeltek. Az úrbéri legelő elkülönözése ügyében tagosítási per 1838-ban kezdődött, melynek eredményeként 1847-ben 9 hold legelőt ítéltek minden telekhez. A 19. században a szántóföldi művelésben főként búzát termesztettek. Ez a 20. században is megmaradt fő terményének, a kukorica, árpa és zöldtakarmány kisebb jelentőséggel bírt. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 3756 | 1379 | 628 | 48 | 1405 | 65 | |||
| 1897 | 3772 | 2100 | 63 | 734 | 4 | 660 | 49 | – | 162 |
| 1935 | 3673 | 2840 | 59 | 209 | 10 | 452 | – | – | 103 |
A táblázat adatsorai szerint a szántóföldi művelés alá vont terület nagysága lényegesen megnövekedett, az összterülethez viszonyított aránya az 1866-os 36,71 %-ról 1935-re 77,32 %-ra növekedett. Mindez a rét és legelőterületek nagyarányú csökkenésével járt, ugyanis ezek feltörésével növelték a szántóterület mennyiségét.
A gazdaságok száma 1897-ben 243, 1935-ben 636. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh területű birtokokból 1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 4-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 28 volt, 10–20 kh területű birtoka 47 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 94 volt, 1–5 kh között területe 292 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 170, közülük 40 nem rendelkezett szántófölddel.
A rendelkezésre álló rét és legelők kedvező feltételeket biztosítottak az állattartáshoz. A 16. században jelentős volt a juhtenyésztés, a későbbiekben egyre nagyobb mértékűvé vált a szarvasmarha és ló tartása. A hagyományos rideg módon tartott marhákat növendékként vagy hízva értékesítették, a tejtermelés a 20 században nyert teret. A sertés és baromfi leginkább a lakosság húsigényét elégítette ki. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
1897 |
1925 |
1935 |
|
| Szarvasmarha |
308 |
405 |
550 |
| Ló |
150 |
233 |
212 |
| Sertés |
630 |
123 |
877 |
| Juh |
617 |
496 |
342 |
| Baromfi |
2147 |
||
| Méhcsaládok |
56 |
||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 12 iparos, 1 kovács, 1 asztalos, 2 cipész, 2 takács és 6 kőműves élt a településen. 1925-ben a falu iparostársadalmát 10-en alkották, foglalkozásuk szerint 1 mészáros, 1 borbély, 1 szabó, 2 kovács, 2 cipész, 2 kőműves és 1 asztalos. 1932-ben a cipészek száma néggyel, a mészárosok száma eggyel több volt, s 4 ács és 1 pék gyarapította az iparral foglalkozókat. A háziipar jellemző tevékenységei a szövés, női kézimunka (hímzés), kosárfonás és művirág készítés volt.
1906-ban 6 kereskedőt számláltak a faluban. 1925-ben két kocsma, 1932-ben már 3 korcsma és két szálloda (vendégfogadó) működött a településen. 1904-től a Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet segítette a helyi kereskedelmet. A Hangya boltja mellett 1932-ben még egy szatócskereskedés volt a faluban, és a községi tájékoztató lapok szerint 1 marhakereskedő, 1 tollkereskedő és 3 élelmiszer- és gyümölcskereskedő is tevékenykedett ekkor. 1932-ben létrejött az Erk-Tarnaőrsi Tejszövetkezet, s ezzel az eddig működött kis tejgyűjtő megszűnt. A gazdák a helyben működő hetipiac mellett Tarnaőrs, Jászszentandrás és Jászárokszállás vásárait látogatták.
1929-től az Erki Községi Hitelszövetkezet segítette a helybeli hitelezést.
Erk – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Tarna-Erk, Erk
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től kisközség, 1874–1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái: –
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983. december 31. Hevesi járás
Erk – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
A településen a 18. század végén már folyt oktatás. Az 1768-ban készített egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Major Jakab volt az iskolamester. A római katolikus elemi iskolában 1770 és 1775 között Balla András tanító oktatta írásra, olvasásra és hittanra a gyerekeket. 1770-ben 16 tanuló járt iskolába, két évvel később 15-en tanultak, 1774-ben 32 fő volt az iskolások száma. A tanító fizetését, az évi 10 rajnai forintot és 10 pozsonyi mérő búzát a község fizette.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1887-ben 162 gyerek járt iskolába, akiket egy tanító oktatott egyetlen tanteremben. 1910-ben a mindennapi iskolások létszáma már 224, az ismétlőbe járók száma pedig 90 volt. 1923-ban egy római katolikus felekezeti elemi iskola volt a településen, ahol két tanteremben Rozmaring József és Zöldág József tanítók oktatták a gyerekeket. 1925-ben nyári menedékházat is működtettek két nyári hónapban, ahol a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezték szüleik munkavégzése ideje alatt. 1927-ben határozott a képviselőtestület új iskola építéséről. 1935-ben négy tanteremben római katolikus elemi népiskola és a község által fenntartott gazdasági továbbképző iskola működött. Tanítók ekkor Suba József, Koren László, Suba Józsefné és Horváth Ilona voltak. 1940-ben az oktatás céljára szolgáló termek száma 5 volt.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Erken 1922. november 12-én megalakították a tagok vallási, nemzeti és kulturális összetartása, nevelése céljából a Római Katolikus Kört. 1924-ben jött létre a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. Ugyancsak ebben az évben szerveződött meg a Római Katolikus Ifjúsági Egyesület. 1930-tól Polgári Lövészegyesület működött a településen, s ekkor jött létre a „Falu” Magyar Gazda és Földműves Szövetség (Faluszövetség) helyi fiókszervezete is. 1938-ban Önkéntes Tűzoltótestületet szerveztek. 1941-ben megalakították az Országos Egészségvédelmi Szövetség helyi szervezetét. 1942-ben a Magyar Parasztszövetség fiókszervezete alakult meg.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Erk – Földrajzi környezet
A falu a megye déli csücskében, a Gyöngyösi-síkon található. A hordalékkúp-síkság tengerszint feletti magassága 100-200 m.
A csapadék 550-600 mm, az átlagos középhőmérséklet 10°C, az évi napfénytartam 1950-2000 óra.
Erk határát a Kis-Tarna szeli át.
A természetes növényzet főleg lágyszárú fajokból áll. Az erdősültség jelentéktelen. Állatvilágát kisvadak alkotják.
Talaja barnaföld és csernozjom barna erdőtalaj.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Erk – Irodalom
GULYÁS ÉVA
Erken született, itt végezte az általános iskolai tanulmányait, majd Gyöngyösön a Berze Nagy János Gimnáziumban tanult tovább az angol tagozaton. Ezután az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait, végül magyar nyelv és irodalom szakon szerzett diplomát. Eddig két könyve jelent meg. Az egyik önéletrajzi ihletésű társadalomkritika, melynek címe És akkor már többé nem kelt fel a Nap. A másik könyve verseskötet, ennek a címe: Álltam a nagy folyam mentén. Ebben a vallásos verseit gyűjtötte össze. Gulyás Éva a Magyar Történelmi Társulat tagja.
Versei:
- Akik elfelejtettek
- Indulatos vagyok
- Érzéseink
Forrás- és irodalomjegyzék:
Erk – Népi építészet
A 19. századi hagyományosan épült lakóházak már a 20. század elején megsemmisültek, vagy jelentősen modernizálódtak. Ekkor már a szarufás-torokgerendás három osztatú lakóház volt az uralkodó. A településen élő férfiak jelentős része Budapesten vállalt munkát, ami hatással volt az építkezésre is, korábban modernizálódott a falu.
A boglyakemencék füstje szabadkéményen keresztül távozott a szabadba.
A falakat földből készítették. Az 1930-as évekig vert fal, majd vályog volt az építőanyag. 1910-ben bontották le azt a házat, ami a gerendavázas fonott falszerkezet jelenlétének utolsó tanúja volt. Zsúp, nád csak az első világháborúig fedte a tetőket, utána már csak cserép került az új házakra. A nyeregtető alatt a homlokzat dísze volt a fa deszkaoromzat, amelyet általában egy keskeny cseréppel fedett vízvető választott el a falrésztől.
Jellegzetes gazdasági épület volt a „peszre”, a szalmakazal alatt ágasokkal és szelemenekkel kialakított fészer, ahol a gazdálkodás eszközeit tartották.
Erk – Településnéprajz
A település legrégebbi része az országút mellett jött létre, melynek északi része a Felvég, déli része az Alvég. A két nagy településrészhez kapcsolódik keleten és délkeleten a Hóstya. 1945 után észak felé a Zaránki úton terjeszkedett a település. A kétbeltelkes szerkezet nyomai is megtalálhatók voltak a 20. század közepéig.
A telkeket földbe vert karóra fonott zöld gallyakból készült kerítésekkel kerítették.
A határ tanyásodása az első világháború után kezdődött, ekkoriban a Jászságból származó családok népesítették be a határt.
Erk – Vallás, felekezetek
1704-ben még Jászdózsának, 1720 körül Zaránknak volt a filiája, de 1723-tól önálló plébánia lett Visznek és Tarnaörs filiákkal.
1776–1777-ben 1093 katolikust számláltak a püspök látogatásakor. 1785-ben 718 volt a római katolikusok száma.
1925: 1703 római katolikus, 1 görög katolikus, 4 református, 2 izraelita. A bevett és elismert felekezeteken kívül 13 hetednapos adventista volt a faluban.
1932: 1956 római katolikus, 8 református, 3 izraelita, 8 egyéb.
Erk – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1552-ben elnéptelenedett a falu. 1570 és 1583 között 13–15 gazda lakta a falut.
1687 és 1710 között puszta volt. 1710-ben a Baratnaky-örökösök, a Várkonyi, a Hegedűs és a Nagy kisnemesi családok népesítették be a falut. 1725-ben 7 jobbágy, 3 juhász, 5 béres, 6 cseléd lakta.
1771-ben 26 telkes gazda és 10 házas zsellér lakott a faluban. 1847-ben 45 telkes gazdát és 88 házas zsellért írtak össze.
1787-ben a 706 fő 109 családban, 79 házban lakott, 1851-ben 174 család 152 házban (7 urasági, 46, telkes, 88 zsellérház).
1806-ban 805, 1816-ban 858, 1821-ben 821, 1830-ban 806, 1849-ben 930, 1860-ban 955, 1869-ben 1061 volt a falu lélekszáma.
1925: 1710 fő, ebből 1086 lélek a belterületen, 624 ember a tanyákon. A község belterületén 248 ház volt 318 lakrésszel, a tanyákon 102 ház, 130 lakrésszel. Állami épület nincs, középület 8 db.
1932: kb. 2200 lélek (1930. évi népszámláláskor 1975 magyar). Belterületen 1338 fő, külterületen: 667 fő élt. Belterületen 308 ház, külterületen 119 ház, összesen 427 ház 520 lakrésszel. Középületek száma: 7.
1933: belterületen 312 ház, külterületen 122 ház, összesen 434 ház 535 lakrésszel.
1934: belterületen 313 ház, külterületen 128 ház, összesen 441 ház 542 lakrésszel. Középületek száma: 8.
1935: belterületen 314 ház, külterületen 128 ház, összesen 442 ház 547 lakrésszel.
1937: belterületen 315 ház, külterületen 132 ház, összesen 447 ház 557 lakrésszel.
1938: belterületen 317 ház, külterületen 134 ház, összesen 451 ház 562 lakrésszel.
Erk – Birtoklástörténet
1435-ben berzeviczi Pohárnok István volt a falu birtokosa. Az ő halála után, 1460-ban Rozgonyiak nyerték adományba. 1630 és 1686 között Károlyi Mihály, Szerémi György és neje Dorogi Judit volt a birtokos. Ők 1645-ben elzálogosították Szentpétery Istvánnak. A század második felében a Baratnaky család nyert rá birtokjogot.
1737-ben bizonyos birtokrészeket a Tersztyánszky család vásárolt meg, tőlük 1754 után az Orczyakhoz került a birtokjog.
1838-ig újból a Baratnaky-Várkonyi jogon birtokos Blaskovich József és özv. Kállay Péterné Majthényi Lucia volt a birtokos.
1897-ben birtokosok:
Göncző Károly
Gulyás István,
Erk község
Gulyás István,
Erk község
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Erk község
Gosztonyi István
Gosztonyi István
1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Erk község
Gosztonyi István
Gosztonyi István
Erk – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
Erk elnevezésének magyarázatára több verzió jöhet számításba. A település neve jöhetett az Erk magyar személynévből (vö. ótörök erk, ’erő, hatalom’ jelentés), de a német Erk személynév is szóba jöhet a település elnevezését illetően. Ezen túlmenően a vidék koraközépkori természetföldrajzi adottsága alapján a mozgásban lévő mocsár az ún. ’erk’ is lehetett a település névadója. A település feltételezett keletkezési idejét akár a 10. századra is tehetjük.
Határába Varsány, Győ (a török időkben pusztult el) és Nyestefölde egykori falvak is benyúltak.
Erk – Címer, pecsét
1740. évi pecsétjén ekevas, alatta koszorú, körirata: Erki falu pecséte 1740.
Erk pecsétje
Mai címere álló csücskös talpú pajzs. Kék pólyával vágott, alsó zöld mezejében kiterjesztett szárnyú barna turulmadár. A pajzs felső mezeje osztott, jobboldali égszínkék mezejében barna sisakos templomtorony, baloldali barna mezejében két arany búzakalász között ezüst ekevas.
Erk címere
Erk – Első írásos, okleveles említés
1331: Erk