Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Erdőtelek

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

5.05 Erdőtelek – Hadtörténet

Árpád-kor

A Csörsz-árok déli partja mentén, honfoglalás kori lelettel rendelkező Erdőtelek egyszerre volt szerencsés és kevésbé szerencsés helyzetben amiatt, hogy viszonylag messze feküdt a megye főútvonalaitól. Gazdasági szempontból hátrányára vált a kereskedelmi vonalaktól való relatív elzártsága.

Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történések bizonyos mozzanatai a falu környékén zajlottak, vagy közvetlenül is befolyással lehettek az itteni lakosság életére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.

1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Géza herceg, Salamon király (1063-1074) fia és I. Béla (1060-1063). 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával. 1074. március 14-én Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig a győztes Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. A főúttól távolabbi Erdőteleket azonban mégis elérhette ez az esemény. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők  üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, köztük Erdőtelek is.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet arat apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Feltehető, hogy a kun pusztítás Erdőteleken sem múlt el nyomtalanul. Az is elképzelhető, hogy a település határában eltemetett kun harcos ennek az 1280. évi portyának volt az egyik résztvevője, aki Erdőteleknél lelte halálát.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük, az útjukba eső települések szerencséjére, több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek. Ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Erdőtelek nem volt hadiút mellett, a portya érinthette a települést.

1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregével a nagy hadiúton vonult kelet felé, elhaladva Erdőtelek mellett, majd délkeletnek fordulva, Poroszlónál kelt át a Tiszán, a Borsák tiszántúli területeire.

Török hódoltság

1549-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-1554 között is puszta. 1564-ben kezdett újra benépesülni. 1576-ban dézsmafizető Erdőtelek. 1586-ban Erdőtelektől északra Felső-Erdőtelek (elpusztult település a mai Erdőtelek határában) Omár Bin Ali tulajdona. A 17. században, 1672-ig ismét néptelen volt a település, 1675 körül újra népes. 1686-ban lakosai elszéledtek. A század végére állandósult a falu lakossága.

Rákóczi-szabadságharc

A szabadságharc alatt a település lakott volt, lakossága a 17. század végére állandósult. A falu szabadságharcban való részvétele csak feltételezhető. Minden bizonnyal érintették a települést az 1705-6-ban a Dél-Magyarországról (Szeged és környéke) felvonult labanc-rác portyázó bandák pusztításai és a vidéket tizedelő pestis.

1848-49-es szabadságharc

A szabadságharc idején a faluból 202 nemzetőr került ki.

A szabadságharc alatt kevés hadi esemény zajlott a faluban, csak a rövid hadijelentések utalnak eseményekre: Fazekas Lajos 1849. február 28-ával kapcsolatban március 1-én jelentette Repetzky Ferenc kormánybiztosnak, hogy a császáriak Besenyőre út nélkül akartak menni (nem a meglévő úton), de a posványos réten ágyúik süllyedni kezdtek, ezért visszavonultak előbbi helyükre, Erdőtelekre, és a legkíméletlenebbül kirabolták, Tarnaboddal együtt.

1849. március 21-én Braun alezredes jelentette Jablonowski császári vezérőrnagynak, hogy egy magyar dandár elfoglalta Erdőteleket.

     

Az I. világháború erdőtelki hősi katonái

 

Ádám István gyalogos Hajnal József Nagy Lajos
Bader Mátyás Hart János Nagy Lajos őrmester
Bakos György Heiszman Lajos Nagy Sándor
Bakos István Kadenczki Mátyás Novák József
Bakos János Káli Antal Orosz János
Bakos János Kalóczkai István Oszlánczi Gábor
Bakos József Kassa Lajos Oszlánczi Gábor
Bakos József Kecső Lajos Oszlánczi György
Bakos József Kecső Mihály Oszlánczi János
Bakos József Kerekes János Oszlánczi János
Bakos József Klement József tizedes Oszlánczi János
Bakos József  őrvezető Kóczián Antal Oszlánczi József
Bakos Lajos Koncsik János tizedes Oszlánczi József
Bakos László Korsós Ferenc Oszlánczi József
Bakos Rudolf Kovács András Oszlánczi Lajos
Bakos Sándor őrmester Kovács Bertalan Oszlánczi Lajos
Balog János Kovács G. József Oszlánczi Lajos
Barna Miklós Kovács István Oszlánczi Sándor
Barócsi István Kovács József Papp József
Batki István Kovács Lajos Papp Lajos
Batki Lajos Kovács Mátyás Papp Sándor
Benkovics Béla zászlós Kovács Mihály Perge János
Besenyei G. József tizedes Kovács Pál Perge Lajos
Besenyei János Kovács Pál Perge Sándor
Besenyei János Kovács Sándor Póka Bertalan
Besenyei Lajos Kozma Lajos Pusoma Joachim
Besenyei Lajos Maczky Géza tartalékos hadnagy Pusoma Pál
Besenyei Lajos Macskás Lajos Simon Balázs
Besenyei Sándor Magyar István Sipos István
Birinyi József Majerszki Ignác Sőtér Antal tizedes
Bóta András Majerszki János Szántó Lajos
Bóta János Martók István Szecskó András
Branfeld Hilárd Mester József Szungyi József tizedes
Burai József Mezei Ferenc Tisza József
Csirincsik Mihály Molnár István Tóth Imre
Csuhay János Molnár János Tóth Imre tizedes
Daru József Molnár János Tóth János
Daru Lajos Molnár Lajos Tóth Sándor
Daru Lajos Molnár Sándor Tóth Sándor
Debrei Lajos Molnár Sándor Török Pál
Erdélyi József Molnár Sándor Török Sándor
Erdélyi László Molnár Sándor Vas Gábor
Fabók János Nagy András Vas Lajos
Fabók Mihály Nagy Antal Vereb János
Farkas Vince Nagy Gábor Vereb Lajos
Ferencz András Nagy István Verebélyi Gyula
Ferencz Flórián Nagy István Víg János
Ferencz János Nagy János Víg Miklós
Ferencz Lajos Nagy János Víg Sándor
Ferencz Mihály Nagy József Vízi Lajos
Ferge Sámuel Nagy József Vízkeleti György szakaszvezető
Ficzere István Nagy Kálmán Vizkeleti István
Forgács Gábor Nagy Kálmán Vizkeleti János
Forgács József Nagy Kálmán Zám János tizedes
Forgács Sándor Nagy Kálmán szakaszvezető Zólyomi András
Forgács Zsigmond Nagy Lajos Zörög József
Gyarmati József Nagy Lajos  

 

A II. világháború erdőtelki áldozatai

 

Balázs István Nagy Gábor Veres János
Batki István Nagy János Veres Sándor
Batki József Nagy Kálmán Elhurcoltak:
Batki Kálmán Oláh István Altmann Andorné
Batki Sándor Oszlánczi Ferenc Biron Jenő
Béres József Oszlánczi Ferenc Biron Jenőné
Besenyei István Oszlánczi Flórián Biron Menyhért
Besenyei József Oszlánczi József Biron Menyhért ifj.
Besenyei Sándor Oszlánczi József Biron Menyhértné
Besenyei Sándor Oszlánczi Károly Biron Menyhértné ifj.
Bóta János Oszlánczi Lajos Elekes Dezső
Bóta József Oszlánczi Sándor Elekes Dezsőné
Burai József Pampuk József Elekes László
Burai Zoltán Papp József Grósz Éva
Czakó Ignác Papp Sándor Grósz Sándor
Cseh Alfonz Pintér József Grósz Sándorné
Csillik Lajos Potornai Ferenc Hartmann Tibor
Dudás József Pusoma István Hartmann Tibor ifj.
Ferencz János Serfőző János Hartmann Tiborné
Ferencz József Sipos Sándor Hirsch Andor
Ferencz József Sipos Sándor Hirsch József
Ferencz Sándor Suha Károly Hirsch Józsefné
Forgács József Szabó Sándor Katz Ági
Gyarmati János Szatló Pál Katz Béla
Homonnai Antal Szecskó Ferenc Katz Béláné
Kerekes Pál Szigili János Katz Ibolya
Kiss Sándor Szőllősi Sándor László Jenőné
Kocsis János Tari Flórián Róth Sándorné
Komlósi János Tari Sándor Schwarz Áron
Komlósi Kálmánné Tóth Lajos Schwarz Dezső
Kovács János Tóth Lajos Schwarz Irén
Kovács László Tóth Sándor Schwarz István
Lénárt Lajos Török István Schwarz Jakab
Magyar János Török Sándor Schwarz Jakabné
Molnár Ferenc Vancsik Flórián Weis Klára
Molnár László Várkonyi Ferenc  

7.05 Erdőtelek – Népszokások (jeles napok)

A legények csoportosan vitték a lányoknak a fát, segítettek egymásnak. A májfa kendővel, keszkenővel, cukorral volt felöltöztetve. A lány háza elé érve a kapuhoz állították a májfát, és elénekelték a „Hallottátok-e már hírit” kezdetű népdalt.

A lány anyja lámpát gyújtott, az apja pedig behívta őket egy kis áldomásra. A legény odabent átadta ajándékait, amit a leány maga varrta fehér zsebkendővel viszonzott. Ha kedves volt a legény, reggel a lány legszebb kendőjét is felkötötte a fára. A legény verset is mondott a májfa állításakor:

„ Ezt a májfát én hoztam,

reggel rózsám akassz rá

Szalagot, pántlikát,

Hadd tudja meg mindenki,

Hogy ezt a verset én írtam tehozzád.”

5.12 Erdőtelek – Katasztrófák/természeti csapások/járványok

2013. február 16. földrengés.

2013. április 23. földrengés.

2013. május 25. földrengés.

1 Erdőtelek – Galéria

7.09 Erdőtelek – Mesterségek

Erdőtelek mesterei, kisiparosai 1930-ban:

Várkonyi András kovács. Saját házában van a műhelye a Posta úton.

Ficsor Gábor  épület- és bútorasztalos.

Kriston László épület- és bútorasztalos. 1929-ben alapította műhelyét.

Sági László épületasztalos.

Kocsis János kádár. Hordókat, kádakat, dézsákat és vödröket készít saját házánál lévő műhelyében.

Tűzkő József úri szabó. 1926 óta van műhelye, a középosztálynak varr.

Meliorisz László kocsigyártó. A szakmába vágó összes munkákat végzi saját műhelyében.

Podzimek Lajos lakatos. Gépész és malomtulajdonos is egyben. A malmot 1908-ban alapította.

Csapó Béla cipész.

Kőszeghy Sándor mészáros. Két üzlete volt a községben, a Piac-téren és a Népház utcában.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

7.08 Erdőtelek – Gazdálkodás

A 20. század elején a szántóföldi növények közül elsősorban búzát, kukoricát, rozsot és árpát termeltek, a kereskedelmi növények közül sok dinnyét, cukorrépát, borsót, dohányt. Ebben az időben csemege- és borszőlő-termelése is jelentékenynek számított, szőlőterülete az alföldi borvidékhez tartozott.

Palántanevelés az Új Élet tsz-ben, paprikapalánták. 1961.

7.02 Erdőtelek – Lakáskultúra

A lakóház berendezése, bútorkészlete nem tér el a dél-hevesi térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől.

A berendezési tárgyak kifejezték a család társadalmi helyzetét, ízlését, a faluközösséghez való viszonyát.

 

A tájházat 2005-ben nyitották meg, belső berendezése a település honlapján:

http://www.erdotelek.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=65&Itemid=80

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

6.03 Erdőtelek – Épített örökség

Erdőtelek középkori templomára nézve első forrásaink a pápai tizedjegyzékek. Az itteni, Szent István király tiszteletére szentelt templom plébánosai (mivel többet is említenek: 1332-ben bizonyos Pált, majd 1334-ben Gumpreth, később ismét Pál plébánost) 1332-ben 16, 1333-ban 12, 1334-ben 6 és 16, 1334-ben 8, 1335-ben 8 garast fizettek a pápai tizedszedőknek. Érdekes, hogy 1341-ben, tehát nem sokkal később Kápolnáserdőtelek (Kapulnaserdeutelek) névről hallunk, majd 1438-ban egy Egyházas-, illetve egy kápolnáserdőtelki személyt külön-külön említ egy oklevél. 1442-ben aztán kápolnáserdőtelki Jenői (Jenew-i) Jánosról hallunk.” Hogyan értelmezhetjük ezeket az adatokat? Nem elképzelhetetlen (különösen az 1438-as oklevél alapján), hogy Kápolnás- és Egyházaserdőtelek két külön települést jelentettek, s mindkettő saját egyházi épülettel rendelkezett; később pedig a két település egybeolvadt. Mivel a kápolna megnevezés a középkorban általában a plébánia-joggal nem rendelkező templomok megnevezése, ezért feltételezhető, hogy a pápai tizedjegyzékek Egyházaserdőtelek templomához kapcsolhatók. Mindez jelenleg csupán feltételezés, és további kutatásokat igényel; azt viszont biztosan kijelenthetjük, hogy legalább egy középkori templom biztosan létezett, melyről azonban semmilyen közelebbi információval nem rendelkezünk.

A 15. után egészen a 17. századig nincs adatunk egyházi épületről. 1677-ben hallunk először arról, hogy az itteni plébános a helyi kurucokkal való összekülönbözése miatt távozni kényszerült a településről – az adat kétségtelenné teszi egy templom létét is, mely nagy valószínűséggel középkori eredetű volt. 1696-ban ismét az itteni plébánosról hallunk. 1723-ban már e templom védőszentjét is leírják: Szent Kereszt, melyről aztán 1733-ban újonnan helyreállított kőtemplomként szólnak. Jusson eszünkbe: ha ez a templom azonos a pápai tizedjegyzékekben említettel, akkor valamilyen nem ismert időpontban, nem tisztázott oknál fogva újraszentelésre került. Akárhogy is, a templom jó állapota ellenére 1747-1752 között nagy átépítéseken esett át; ekkor elnyert formájában áll – kisebb helyreállításokkal – ma is, Szent Kereszt tiszteletére szentelve.

Erdőtelek esetében számos kérdés vár még megválaszolásra. A mai templom keletelt jellege és poligonális szentélyzáródása középkori jelleget tükröz; ennek megerősítésére és pontos keltezésére régészeti kutatásokra lenne szükség. A régészeti és történeti kutatások tisztázhatják csak azt a kérdést is, hogy vajon Kápolnás- és Egyházaserdőtelek egy, vagy pedig két külön település voltak-e, külön templomokkal.

6.02 Erdőtelek – Művészettörténet

Római Katolikus Templom

Titulusa: Szent Kereszt felmagasztalása

barokk

1748-1752

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2232

Fő u. 115.

Építtető: Gr. Buttler Lajos János

Mellékoltár: fr. Lucas Huetter, 1760 előtt

Kertben álló, egyhajós, keletelt barokk templom, talán középkori mag köré épült. A plébánia igen régi, a pápai tizedjegyzék 1332-ben Gumbrat erdőtelki plébánost említi, 1696-ban pedig Bereczky György plébános neve maradt fenn az iratokban. 1720 körül felszentelt templomát említik, 1732-ben megújított templomáról beszélnek az 1733-37 közötti Cassa Parochorum összeírásaiban. Az 1763. évi canonica visitatio szerint templomát Butler Lajos földesúr építtette szilárd anyagból 1747-ben. 1751-52-ben még folyik az építkezés, a mesterek gabonában kapják a fizetségüket. 1789-ben kifestik a sekrestyét, elhelyezik a templom boltívén a rózsát. 1799-ben új tetőt kap a templom és a torony. 1801-ben zászlóképeket festetnek a piktorral 7 Ft-ért. A szentély falfestményeit az 1812. évi canonica visitatio említi, azokat tetszetősnek mondja. A falkép a kereszt titkát ábrázolja az ószövetségi kígyó felmutatásától az újszövetségi megváltás befejezéséig. A főoltár a Szent Kereszt felmagasztalása, a mellékoltárok Nepomuki Szent János és Mária látogatása tiszteletére vannak szentelve. A rokokó-copf stílusban készült mellékoltárképeket Lucas Huetter egri irgalmas rendi szerzetes festő, Barkóczy Ferenc püspök pártfogoltja készítette.

Egyhajós, keletelt, Ny-i homlokzati tornyos, poligonális szentélyzáródású, a szentély felől kontyolt nyeregtetős templom. A főhomlokzat oldaltengelyeiben és az oromzaton üres szoborfülkék törik meg a falsíkot. A szentély É-i oldalán féltetős, emeletes sekrestye, az emeletre vezető lépcsőházzal, a sekrestye alatt kripta. Csehboltozattal fedett a hajó, keresztboltozatos a szentély. A hajó Ny-i oldalán karzat. gr. Butler Lajos János a sekrestye fölé később oratóriumot is építtetett. A templomot 1845-ben javították. Falképei a 20. század második felében készültek.

A templom előtti Kőkereszt

barokk

1786

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2233

 

A templom kertjében, kétlépcsős alépítményen, alul ívesen kihasasodó szélesedő, vájatos feliratos talapzat áll, rajta sziklahalmon kőkereszt jó színvonalú, drapériás Krisztus-corpusszal. A kereszt lábánál Mária Magdolna térdelő alakja.

Az 1819. évi canonica visitatio említi, hogy a falu keleti részén, dombon, száraz helyen állott a templom, körülötte régen temető volt, egy 1787-ben emelt kőkereszttel, amely most is jó állapotban a templom előtt látható.

A lábazatban vésett betűk: ERECTA ANNO 1786.

 

Butler–Kovács kastély

copf stílusú későbbi átalakításokkal

(1715) 1783-1794

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2234

Fő út 129.

Építtette gr. Butler János Lajos

A birtok 1691-től a Buttler családé volt. Az Islitz városkából származó Buttler család a 17. században került Magyarországra. Tagjai főként katonai szolgálatot teljesítettek. A Buttler grófoknak az ország sok területén, többek között Erdélyben és Zemplénben is voltak birtokaik; Erdőtelket a nógrádi-hevesi birtokaik központjának tartották. Az erdőtelki kastélyt Buttler János Lajos kezdte építeni 1715-ben, késő barokk, copf stílusban, valószínűleg régebbi falak felhasználásával. A megyei életben is tevékenyen részt vevő grófnak 12 gyermeke született. Halála után a kastélyt és a hozzá tartozó földeket Gábor nevű fia örökölte. A kastély épülete az új tulajdonos révén tovább bővült, s ma is látható formáját többszöri felújítás után a 18. század végén érte el. 1783–1794 között É felé bővítették, a 19. század végén ismét átalakították. A hozzátartozó barokk présházat Povolni János építette 1794-ben. A kastély és a hozzá tartozó földek tulajdonjoga később Buttler Gábor fiára, Buttler Jánosra szállt. A nagyvilági életet élő gróf, aki nagy költekező volt, két alkalommal is birtokainak elzálogosítására kényszerült. Nevét Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényéből is jól ismerhetjük, bár házasságkötése nem a regényből ismert módon történt annak ellenére, hogy a történet néhány epizódja az erdőtelki Butler-kastélyban játszódik, ahol adatgyűjtés céljából maga az író is megfordult. Buttler Jánosnak nem volt gyermeke, vele halt ki a család grófi ága. 1845-ben. Vagyonát jótékony célra ajánlotta: a Ludoviceumra, vagyis a Ludovika Akadémiára tett 126.000 forintnyi alapítványtételével beírta nevét a magyar tisztképzés történetébe. 1845-ben a birtokot elárverezték, azzal együtt a kastélyt és a hozzátartozó kertet idősebb dr. Kovács József sebésztanár vásárolta meg. Idősebb dr. Kovács József halála után nevelt fia és egyben unokaöccse, ifjabb dr. Kovács József örökölte a birtokot, és ő létesített a kertből gazdag élőfa gyűjteményt, ami mára országos hírű arborétummá vált. Az I. világháború alatt a kastély kórház volt, Kovács doktor ingyen ápolta a betegeket. A falu népe szerette és tisztelte, de ez sem akadályozta meg a lakosságot abban, hogy 1945-ben, a doktor halála után a berendezést széthordják, a kastély, a kerttel együtt pedig az állami gazdasághoz került.

A főútvonaltól visszalépő, szabadon álló későbarokk épület egyemeletes, téglalap alaprajzú kastély. Ny-i homlokzatán a kiugró középrizalit földszintjén boltozott kocsiáthajtó van, felette emeleti terem, toronyszerű, manzárdtetős lefedéssel. A kocsiáthajtótól D-re, enyhe kiülésű rizalit. A földszinti nagyteremben neogótikus, az ebből É-ra nyíló szobában rokokó kifestés található. Az udvaron nyújtott téglalap alaprajzú, földszintes nyeregtetős gazdasági épületek (Ny-i szárnyban háromhajós boltozott istálló) állnak. A négy kerti kapu pillér egyikén kőváza. A K-i homlokzat előtt arborétum terül el Kertje védett természeti érték.

A kastély jelenleg üresen áll, felújítás nem folyik benne, állapota pedig egyre romlik: falain sokfelé beázott, málló vakolatú foltok látszanak, egyes nyílászárók hiányoznak stb.. Az utóbb években viszont fiatal művészek, performerek (Szilágyi Rudolf, Baji Miklós Zoltán, Timkó Szabina, Sülyi Diána…) vették birtokukba a lepusztultságában, virágzó múlat, de egyben az elmúlást is idéző hangulatában megkapó épületet – új életet, új funkciót adva neki. Ha csak rövid időre is.

Benes Kúria

19. század első fele

klasszicista

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2235

Fő út 215.

A Téglalap alaprajzú, földszintes kastélyépület a falu északi részén a Fő út mellett található. Ny-i homlokzatának középrizalitjában timpanonos portikusz, ÉK-i sarkán befalazott dór oszlopos tornác. Középfolyosós alaprajzú, síkfödémes helyiségekkel. Néhány historizáló ajtó megmaradt. A 19. század végén és a 20. század folyamán átalakították. Pappszász Lajos birtokolta. Eredeti belsőjét jelentősen megváltozott. Manapság irodai célokra használják.

A kastély védett kertje – Arborétum – természetvédelmi terület. A 19. században lett telepítve ifj. Kovács József orvos idejében. A 3 hektáros kert az 1920-30-as években vált híressé. 1980-a években 4 hektárral bővítették. Az arborétum csemetekertjét tavasszal a kertészek százai keresik fel. A száraz, szikes talaj tulajdonképpen nem kedvez a növényeknek, a hatalmas lombkoronát növesztő növényritkaságok mégis nagyon jól érzik itt magukat a Hanyi-érnek köszönhetően, amely a legszárazabb hónapokban is fenntartja a magas talajvíz szintet.

Kápolna

Tituláris szentje: Szent Anna

barokk

1719

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2167

Külterület: Hanyi puszta (Dormándnál is olvasható)

Építtető: Gr. Buttler Lajos, javíttatta Gr. Buttler János 1814-ben

 

A kápolna 1719-ben épült barokk stílusban, majd 1814-ben átalakították hanyi kápolna ma is sokak által látogatott zarándokhely. Egyhajós, keletelt, íves szentélyzáródású kápolna, törtvonalú, íves oromzatú Ny-i homlokzata fölött huszártoronnyal, a szentély É-i oldalán sekrestyével. Síkfödémes hajó, boltozott szentély. Építtette gr. Butler Lajos, 1814-ben javíttatta gr. Butler János.

Hanyi puszta: kistáji jelentőségű búcsújáró hely Szent Anna tiszteletére. – A Szent Anna-kápolna és a major Erdőtelek (Heves megye) határában, a Dormánd felé vezető út mellett áll, az erdőtelki plébániához tartozik. Az ajtó fölötti latin felirat szerint a kápolnát 1719-ben Butler Lajos gróf építtette. 1791: VI. Pius p. adományozta búcsúkiváltságait Szent Anna napjára, s azt 1794: Eszterházy Károly egri püspök hirdette ki. A kápolnát 1819-ben Butler János gróf restauráltatta. Az alapítás idejétől egészen századunk közepéig keresztjáró napoktól kezdve Szent Anna napjáig minden kedden mise volt a pusztai kápolnánál. A Szent Anna-napi búcsúkat egészen az 1950-es évek elejéig itt tartották, ekkor azonban a helyi hatósági túlkapások ezt lehetetlenné tették. A kultusz beköltözött az erdőtelki plébániatemplomba, a kápolna és berendezési tárgyai pedig pusztultak, eltűntek. A kápolna alapításának jászsági mondája szerint egy gazdag embert, valószínűleg az egyik Butler grófot, sorozatos csapások érték. Egy alkalommal jószágai is elhullottak. Ezért építtette föl a pusztában Szent Anna kápolnáját. A közelben álló Szent Vendel-szobor (1809) kapcsán Szent Anna tiszteletére állattenyésztéssel összefüggő mozzanatok kerültek. A búcsúk alkalmával Szent Vendel szobránál is ájtatoskodtak, s a közeli Kömlő (Heves m.) is egykori állatvész után fogadta fel a pusztai zarándoklatot. Különösen állatok egészségéért, hasznáért fohászkodtak itt. Az oltárra helyezett offerek (helyi nevük: tetem, bárány) között is legnagyobb számban állatfigurák voltak. – Már az ünnep előtti nap gyülekezett a környék: Besenyőtelek, Kömlő, Füzesabony, Dormánd, Mezőkövesd, Tard, Kál, Heves, Tarnabod, Kerecsend, Tomajmonostora, Abádszalók, Kunhegyes és más falvak, valamint Erdőtelek népe e pusztai kápolnánál. A kápolna mellett nagy szekértábor és kirakodóvásár szerveződött. Az erdőtelki processzió mindig csak az ünnep hajnalán ment ki pap vezetésével. Kiérvén megkerülték a kápolnát, s csak úgy mentek be. A hordozható Mária-szobrot fehér ruhás Márialányok vitték, mellettük a Máriadajka haladt. Az itteni búcsú nagyon sokáig a pusztai emberek legnagyobb nyári eseménye volt. A szocializmus évtizedei alatt pusztulásnak indult az épület, és megszűnt a búcsújárás is. Ez a hagyomány csak 1990-ben, a kápolna restaurálásának befejezése után éledt fel. A hanyi kápolna ma is sokak által látogatott zarándokhely. Július utolsó vasárnapján minden évben ezrek érkeznek ide, hogy imádkozzanak Szent Annához és Joachimhoz, Szűz Mária szüleihez, az idős emberek, a nagyszülők védőszentjéhez.

A kápolna előtt: kőkereszt, 1919

 

Irodalom:

Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében. Bp., 1944. 23.

Magyar Katolikus Lexikon

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

2.01 Erdőtelek – Kronológia

11. század – A település alapítása a mai helyétől kb. egy óra járásra, keletre.

14. század – Erdőtelek első említése a mai nevén.

1332 – A település Szent István király tiszteletére felszentelt templomának és plébánosának első említése.

16. század – A dézsmajegyzékek több alkalommal elpusztult településként említik.

1583 körül – A falu Alsó- és Felsőtelek néven 2 települést alkot.

17. század – A falu ismét többször elnéptelenedik, majd újratelepül.

1675 – Kuriális községként említi egy forrás.

1677 – A helyi plébános menekülni kényszerül a kurucokkal való nézeteltérése okán.

1720 – Butler János majorüzemet alapít Felsőerdőtelken.

1768 – Az első adat a településen folyó iskolai oktatásról.

1770-1775 – Az iskolába járó gyerekek száma 24-50 fő között ingadozik.

1783-1785 – Az I. katonai felmérés a településen átvezető utat jó állapotúnak minősíti.

1848-49 – A szabadságharc ügyét 202 erdőtelki nemzetőr szolgálta.

1849. február 28. – A császári csapatok Erdőtelken állomásoznak.

1849. március 21. – Egy magyar dandár elfoglalja a települést.

1872 – Megnyílik az erdőtelki postahivatal.

1882 – A Kisterenye-Kisújszállás közti vasútvonal megépülésével Erdőtelek is bekapcsolódik az országos vasúti vérkeringésbe.

1887 – 200 gyermek tanul a község kéttantermes iskolájában.

A 20. század eleje – Az oktatás 3 helyszínen folyik: a községben, Tenk-pusztán és Hanyi-pusztán.

1903 – Megalakul az Erdőtelki Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.

1906 – A település csatlakozik az országos távbeszélő-hálózathoz.

1909 – Megalakul az Erdőtelki Gazdák Szövetsége (a Gazdakör).

1914 – A településen önkéntes tűzoltóság szerveződik.

1920 – Létrejön az Erdőtelki Takarék és Hitelszövetkezet.

1920 után – Megépül az Oncsa, a Proletár és a Doktor telep.

1924 – Elindul a községi leventemozgalom.

1925 – Népkönyvtár működik a községben.

1929 – Az iskolai igények kielégítésére 6 új tanterem épül a meglévőkhöz.

1930 – Megkezdi működését a Polgári Lövészegyesület.

1930 után – A vertfalas építkezést felváltja a kő alapra rakott vályog használata.

1933 – Létrejön a Hadirokkantak Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportja.

1936 – Az iskolába járó diákok száma 729 fő.

1939 – Megalakul a KALOT helyi csoportja.

1942 – A Faluszövetség és az Országos Egészségvédelmi Szövetség is létrehozza helyi szervezetét.

9.01 Erdőtelek – Híres emberek

A településen elismerésben részesült emberek:

Pintér Béla (1932–2005)

A helyi önkormányzat megalakulása óta települési képviselő volt. Tizenkét éven át látta el az alpolgármesteri feladatokat, majd egy fél évig a polgármesteri teendőket is. Tevékenységével a település hírnevét növelte.

Kádár Géza (1914–1989)

Tanár volt. Szeretett és tudott tanítani. Igazgatósága idején az erdőtelki iskola a megye egyik legjobb iskolája volt. Olyan vezető, aki a másokért vállalt felelősség súlya alatt soha nem ingott meg. Élete a szó legigazibb értelmében véve szolgálat volt.

Szabó Sándorné (1938–)

A település Jolika nénije óvónői pályája elején, 1958-ban került Erdőtelekre, ahol nyugdíjazásáig, 1994-ig dolgozott először óvónőként, majd az óvoda vezetőjeként és szakfelügyelőként.

Dr. Márton Ferenc (1905–1975)

Orvosi diplomáját Budapesten szerezte, az 1930-as években került a faluba. Egy személyben látta el Erdőtelek, Tenk és Alatka lakosságát. Volt, amikor gyalog volt, hogy lovaskocsin, majd később autóval járt betegeihez. Orvosként gyógyított, ha kellett fogat húzott, gyermeket segített világra, vagy éppen összevarrta a sebet.

Oszlánczi István (1940–)

1985 augusztusától állt a község élén, mint tanácselnök, majd 1990-től mint polgármester. Munkájában a település érdekei vezérelték, azért dolgozott, hogy épüljön, szépüljön Erdőtelek. Magas mércét állított az őt követők elé emberségből, munkaszeretetből, a falu iránti elhivatottságból.

Dr. Beliczky Olivérné (1925–2007)

Mindenki Babika nénije a község kulturális életében, a közművelődés területén szerzett elévülhetetlen érdemeket. A kultúrház keretében szervezett programjaira, emlékezetes rendezvényeire ma is nosztalgiával gondolnak a helybeliek. Anyáik, nagyanyáik tanulták mellette a gasztronómia művészetét.

Grósz József (1926–1999)

Három cikluson át volt Erdőtelek község képviselő-testületének tagja, mindháromszor a pénzügyi bizottság elnökeként. Tevékenysége nagyban hozzájárult az önkormányzat kiegyensúlyozott és problémamentes gazdálkodásához. Munkáját mindig a község érdekei vezérelték.

Lőcsei Ferenc (1920–1994)

Harminc éven át volt a helyi termelőszövetkezet elnöke, amely ezen időszak alatt országos hírű lett. Nem csupán szakmai hozzáértése, hanem személyes rátermettsége tette olyan vezetővé, akinek sokat köszönhetett a falu. Az új iskola építésében kiemelkedő szerepet játszott és a település többi intézményét is bőkezűen támogatta.

Dr. Juhász Sándor (1927–2009)

Ötven évig volt a falu állatorvosa. Hivatását lelkiismeretesen, nagy hozzáértéssel művelte, amelyet számos állami kitüntetés is bizonyít. Ennél fontosabb azonban, hogy kivívta az emberek bizalmát, rokonszenvét. Emberismeretét, tapasztalatát több évtizeden keresztül a lakosság szolgálatába állította.

Vass Sándorné (1901–1995)

1930-tól dolgozott bábaként, szülésznőként Erdőtelek, Tenk, Dormánd és Hanyi-puszta területén. Munkáját igazi elhivatottsággal, végtelen türelemmel végezte. Több, mint 4000 gyermeket segített a világra.

Dr. Tasi Rudolf (1947–2012)

Élete szorosan összenőtt a gondjaira bízott település sorsával. Szaktudását, pontos diagnózisát elismerték valamennyi egészségügyi intézményben. Köztiszteletben álló, hívő ember és gyakorló katolikus volt. Munkájával, emberségével, jellegzetes humorával, derűs bölcsességével olyan tagja volt a közösségnek, akinek nevét mindenki ismerte, és tisztelte.

4 Erdőtelek – Régészeti áttekintés

Erdőtelek, Rétföld utca: A falu Ny-i végén veremásáskor kerámia mellékletes ismeretlen korú csontváz került elő. (Galván Károly helyszíni szemléje 1956.)

Erdőtelek, Pappszász dűlő: Erdőtelek és Dormánd határán, a 31. sz. út két oldalán római császárkorra és kora újkorra keltezhető kerámiák kerültek elő. (Reményi László terepbejárása 2009.)

Erdőtelek, Benczik tanya: Erdőtelek és Dormánd határán, Pappszász dűlő lelőhelytől észak-kelet felé, a 31. sz. út két oldalán római császárkorra és kora újkorra keltezhető kerámiák kerültek elő. (Reményi László terepbejárása 2009.)

5.09 Erdőtelek – Közlekedés, infrastruktúra

A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) országleírása a Tarnabod-Erdőtelek közötti utat jó állapotúnak minősíti.

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés, így Erdőteleken is. Helyben volt vasútállomása, mely alkalmas volt élőállat- és egyéb áruk rakodására is.

Postahivatalt 1872-ben nyitottak a településen. A távbeszélő-összeköttetés kiépítésére 1906-ban került sor.

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

7.07 Erdőtelek – Népköltészet, folklór

Történeti hagyományokat őrző földrajzi nevek:

 

Erdőtelek határában húzódik a Csörsz árok, melyhez helyi népmonda kötődik: A néphagyomány szerint Csörsz cseh király ásatta. Egyszer kiment megnézni, hogy halad a munka. Az egyik cigány nem dolgozott, hanem hegedült. A király rászólt. A cigány káromkodott, és úgy vágta a hegedűt a királyhoz, hogy rögtön meghalt. A munkások örültek ennek. Rögtön rá is hányták a földet, és ezért van az árok végén az a domb.

A Strázsapart, vagy Tatárhalom mesterségesen készült domb, ahová a monda szerint a tatárok idején elővigyázatlan strázsákat állítottak ki. Mások visszaemlékezései szerint a kápolnai csata idején a katonák őrállása volt.

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

5.11 Erdőtelek – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

Erdőtelken a 18. század utolsó harmadában már biztosan működött iskola. Az 1768. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Török Ferenc iskolamester tanította a gyerekeket. Egy megyei összeírás szerint a római katolikus elemi iskolába járók száma 1770-ben 30 fő, 1772-ben 50 fő, 1774-ben 12 fő, 1775-ben 24 fő volt. A gyerekeket a fenti évek sorrendjében tanította Kovács József, Muhorai Mátyás. Kiss János és Holló Gergely. Őket a község fizette, évi 12 rajnai forintot kaptak munkájukért. Az iskolai tananyag az írás, olvasás és hittan volt, egyéb tárgyakat (számtant, fogalmazást, latin névszóragozást) azért nem taníthattak, mert a szülők mezei munkákra elvonták a gyerekeket.

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.

1820 körül három tanteremben folyt oktatás.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.

1886-ban Tenk pusztán már folyt iskolai oktatás egy tanteremben. 1887-ben az itt élő 62 iskolaköteles gyerek mindegyike járt iskolába.  Ugyanebben az évben a községi római katolikus iskolában két tanteremben 200 gyerek tanult, akiknek oktatója 2 tanító és egy segédtanító volt. 1897-ben a gazdasági ismétlő évfolyamon is megkezdődött a tanítás Veverán Lajos tanítóval. A 20. század elején három helyen működött iskola: Tenk-pusztán, Hanyi-pusztán és magában a községben is. 1901-ben a Hanyi pusztai elemi népiskola községi fenntartású lett, ahol egy tanteremben folyt a tanítás. 1920-ban Barna Irén tanítónő oktatta az iskolába járó 16 fiú- és 18 lánytanulót. 1924-ben bezárták ezt a pusztai iskolát, az iskolaköteles gyereket a Tenk-pusztán lévő iskolába járhattak. 1925-ben 4 tanteremben folyt elemi iskolai oktatás és 8 tanítót foglalkoztattak.

1925-ben nyári menedékházat is működtettek két nyári hónapban, ahol a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezték szüleik munkavégzése ideje alatt.

1929-ben 6 új tanterem épült. 1935-ben Németh Béla, Hevesi János, Oláh Jenő, Oravecz Jánosné, Bodnár Józsefné, Kulcsár Ödön, Kulcsár Ödönné, Urhegyi Ferenc, Bitvay László, Ledneczky Erzsébet és Bátky Ilona tanítottak.

1936-ban az iskolakötelesek száma 729 volt. 1939-ben már 12 tanteremben 12 tanerő oktatott.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.

Művelődés, társadalmi élet

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

Erdőtelken 1909-ben alakult meg az Erdőtelki Gazdák Szövetsége, más néven a Gazdakör. 1914-ben hozták létre az Önkéntes Tűzoltó Testületet. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930-ban kezdte meg működését a Polgári Lövészegyesület. 1933-ban létrejött a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportja. 1939. szeptember 19-én alakult meg a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT). 1942-ben két országos egyesület, a „Falu” Magyar Gazda és Földműves Szövetség (Faluszövetség) és az Országos Egészségvédelmi Szövetség helyi csoportja jött létre a településen. A Faluszövetségbe olvadt a Gazdakör. 1925-ben már működött a római katolikus Olvasókör és Dalárda is. Rendszeresek voltak ekkor a műkedvelő előadások, melyet az erre a célra alakult műkedvelő társaság tartott.

1925-ben már Népkönyvtár volt a településen.

5.06 Erdőtelek – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Erdő-Telek

Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.

1847. november 1-jétől a kisközséggé alakult Tenk hozzá lett beosztva.

Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Pusztatenk, mely 1947. november 1-jétől Tenk néven önálló kisközséggé vált, Felsőtelek, Hanyi-puszta

 

Járási beosztása:

1863–1883 Tarnai járás

1883–1983. december 31. Hevesi járás

5.08 Erdőtelek – Gazdaságtörténet

A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.

A 16. századbeli dézsmajegyzékekben elpusztult településként szerepelt. 1564-ben kezdett ismét benépesülni. 1583 körül Alsó- és Felsőtelek nevű részekre különült el a falu. A 17. században is többször elnéptelenedett, 1675-ben vált lakott, kuriális faluvá. 1686-ban lakói ismét elhagyták, 1692-től történtek betelepítések. Az állami adófizetés alóli mentességnek 1718 körül vége lett, a településen élők terhei növekedtek. 1720-ban Butler János Lajos Felsőerdőtelken majorüzemet hozott létre, ahol kétnyomásos gazdálkodást folytattak. Alsóerdőtelek népes faluvá vált, a rendelkezésükre álló területen a 18. század utolsó harmadában háromnyomásos gazdálkodást folytattak. A szőlőművelés területe a Homokhegy volt. Az 1771 évi úrbérrendezéskor határát második osztályúnak minősítették, minden egész telekhez 38 hold szántót és 2 kaszás rétet rendeltek. 1788-ban a földesúri majorszántók nagysága 2128 kh volt. 1838-ban a jobbágyok kérték a birtokelkülönözést, melyben megegyezést követően 1846-ban telkenként 12 hold legelőilletőséget mértek ki. Az 1930-as években a szántóföldi gazdálkodásban jellemzően búzát termesztettek, mellette a kukorica, a rozs és az árpa is fontos szerepet kapott. Az egyéb növények közül dinnye, cukorrépa, borsó és dohány került még ültetésre. Szőlőtermesztésben bor- és csemegeszőlők egyaránt megtalálhatók voltak. A település határának, melynek nagysága számottevően nem változott meg, művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)

Év

Összes terület

Szántóföld

Kert

Rét

Szőlő

Legelő

Erdő

Nádas

Nem termő terület

1866 11300 6181 2167 146 2229
1897 11394 7449 109 1649 70 1543 200 1 373
1935 11359 8039 153 749 1008 790 174 2 444

A gazdaságok száma 1897-ben 510, 1935-ben 1410 volt. A táblázat adatsorai szerint az eltelt időszak alatt a szántóföldi művelés alá vont területek és a szőlőterületek növekedtek, a rét és legelők nagysága visszaesett.

Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh nagyságú területű birtokból 4 volt, 200–500 kh nagyságú területtel 9-en rendelkeztek. 100–200 kh és 50–100 kh területű birtokokból 5-5 volt, 20–50 kh nagyságú birtokból 36-ot számláltak, 10–20 kh területű birtoka 89 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 122 volt, 1–5 kh között területe 612 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 528, közülük 300 nem rendelkezett szántófölddel.

Az állattartás kedvező feltételeit a jelentős rét és legelőterületek biztosították. A 19. században a juhtenyésztés mellett, a szarvasmarha és a lótenyésztés vált jelentőssé, a sertések és baromfi tartása a lakosok húsigényét biztosította. Az állatok egy részét igásállatként is használták. A juhtenyésztés a 20. században visszaszorult, a rét és legelőterületek csökkenésével az állatállomány is visszaesett. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:

Állatállomány változása (darabszámban)

1897

1925

1935

Szarvasmarha

1563

1422

780

652

731

194

Sertés

1580

1224

1177

Juh

2165

926

150

Baromfi

6430

Méhcsaládok

95

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 2 kovács, 1 asztalos, 1 cipész 2 hentes, 2 mészáros és 2 kőműves élt a faluban. 1925-ben 18 iparost számláltak a településen. Szakmák szerint 3 szabó, 4 cipész, 2 asztalos,1 bádogos, 1 géplakatos, 3 kovács és 4 kerékgyártó alkotta a helyi iparos társadalmat.

1906-ban 5 kereskedőt számláltak a faluban. 1925-ben 3 kocsma, egy vendéglő és egy szálloda működött a településen. A 7 vegyeskereskedés a helyi igényeket elégítette ki, a 4 terménykereskedő az országos áruforgalomba kapcsolta a települést. A község vásártartási joggal is rendelkezett, április 1-jén és október 15-én országos állat- és kirakodóvásárt tartottak. Emellett állandó hetipiaca is volt. A településen 1903-tól működött az Erdőtelki Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, a helyi hitelezést pedig 1920-től az Erdőtelki Takarék és Hitelszövetkezet segítette.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

3.05 Erdőtelek – Földrajzi környezet

A megye délkeleti részén, a Hevesi-síkon fekszik. A hordalékkúp-síkság tengerszint feletti magassága 100-200 m. A falu határának kiemelkedései az Öreg-, a Cibere-hegy és a Hanyi-halom. Mérsékelten meleg-száraz éghajlattal jellemezhető terület. Csapadékszegény vidék, a csapadék évi összege 560-580 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2°C, az évi napsütéses órák száma 1930-1950. Leggyakrabban keleti, északkeleti, nyugati szél fúj.

A község határa természetes vizekben szegény. Az egykor lefolyástalan terület vizét a falu határában eredő Hanyi-ér viszi a Sarud-Sajfoki-főcsatorna segítségével a Tiszába. A talajvíz mélysége 2-4 m, az artézi kutak száma nagy, de vízhozamuk nem jelentős.

A természetes növényzet erdőtársulásai a tatárjuharos lösztölgyesek, az alföldi gyöngyvirágos tölgyesek, erdősültsége 2-3 %. A növényzet jellemzői a lágyszárú növényfajok is. A faluban lévő arborétumban több mint 700 növényfajta él. Állatvilága kisvadakban és madárfajokban gazdag.

A terület kultúrsztyep jellegű. Kavics és homoklelőhellyel rendelkezik.

Enyhe szeizmicitás jellemző a vidékre.

3.03 Hevesi-sík

A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.

A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.

Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.

A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.

A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.

A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

6.01 Erdőtelek – Irodalom

MIKSZÁTH KÁLMÁN Különös házasság című regényének helyszíne, innen vált ismertté az erdőtelki Buttler kastély.

Mikszáth Kálmán

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          www.erdotelek.hu

7.03 Erdőtelek – Népviselet

Férfi viselet

Erdőtelken a legények színesen hímzett fekete klott kötényeket hordtak, melyeket a lányok varrtak választottjuknak. A színek harsányak, a növénymotívumok naturalisztikusak ezeken a kötényeken. A legény nevét is gyakran ráhímezték két virágszállal közrefogva.

Legénykötény színes hímzéssel. Erdőtelek. (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)

A férfiak viseletének része volt a posztóból készült szűr. Ébner Sándor a 20. század elején Erdőtelken szalontai szűrnek nevezett, posztóvirágos szűrt viselő kanásszal találkozott, fotót is kkészített róla, amely a Néprajzi Múzeum Fotótárában található. A pásztorok körében tovább őrződött ez a ruhadarab, jó szolgálatott tett nekik munkájuk során.

7.01 Erdőtelek – Népi építészet

Általános volt a háromosztatú lakóház nyeregtetővel, szabadkéménnyel, boglyakemencével. A településen az 1950-60-as években még megtalálhatók voltak az ágasfás-szelemenes tetőszerkezetű házak, melyekhez a faanyagot a tarnaszentmáriai erdőkből szállították a 18. században.

A mestergerendát a palóc területeken boldoganyának nevezett, a búboskemence padkájára állított oszlop támasztotta alá.

A fal alapanyaga a föld volt. Vert fal, vagy fecske fal kb. 1930-ig készült, utána vályogból építkeztek kő alappal, a gazdagabbak kő ablakkerettel.

A tetőt hagyományosan nád felett elterített zsúpszalmával fedték. A házak homlokzatát díszesen kialakított deszkaoromzatok díszítették.

A gazdasági épületek az istálló, dohányos pajta, fészer a lakóháztól távolabb épültek. Gyakori volt a tüzelős ól, amiben tanyázni szoktak és húst füstölni.

Gyakori volt a gémeskút, amit sokszor a szomszéddal közösen a telekhatárra építettek. A községtől északnyugatra a Verem-dombon az uraságnak vörös téglából épített gabonás vermei voltak.

7.00 Erdőtelek – Településnéprajz

A település központja az észak-déli irányba futó fő út és melléke. Ezen a részen állnak a középületek, a kastély, a lakótelkek elhelyezkedése pedig az egykori kertességre utalnak.  Ide kapcsolódott keleten az Ér sor, a Tenki utca, a Zuglya, a Hanyi út, a Halott útja, a Bogyi vég és a Csengő. 1920 után épült a Poletár, az Oncsa, majd a Doktor telep. A telkek táblás elrendezésűek.

A kerítés „verett fal garád”, „szalma garád” (akácfákat ültettek a telekhatárra, melyek közé szalmát, szemetet dobáltak), vagy élő sövény volt.

5.07 Erdőtelek – Vallás, felekezetek

Templomának patrocíniuma 1332-ben Szent István király volt. 1723 körül már önálló plébánia volt az egri püspökség, a felső-hevesi kerületben Tarnabod és Hanyi leányegyházzal. Ekkor már Szent Kereszt felmagasztalására volt szentelve temploma.

Az anyakönyveket 1696-ban kezdte vezetni Bereczky György plébános. Utóda 1714-től Gyüre György, 1719-től Benke Ferenc volt.

1733-ban a helyreállított templom jó állapotban volt, Butler Lajos János mégis szinte újat építtetett 1747 és 1752 között. A Hanyi pusztai Szent Anna kápolnát is ő építtette 1719-ben, a parókiát pedig 1830-ban.

1767-ben 564 római katolikus és 2 luteránus lelket számláltak a püspök látogatásakor. A településen ekkor működött egy confraternitas, amely a világi közösség vallásos önkéntes szervezete volt. A vallásos érzület elmélyítését szolgálta a búcsújáró körmenet is, az erdőtelkiek Hanyi pusztára vezették Szent Anna napján. 1785-ben 1361 volt a katolikusok száma.

1925: 4579 római katolikus, 3 görög katolikus, 85 református, 3 evangélikus, 25 izraelita. Római katolikus plébániája van.

1932: 5146 római katolikus, 59 református, 7 evangélikus, 31 izraelita.

1933: 5253 római katolikus, 59 református, 7 evangélikus, 31 izraelita.

1937: 5637 római katolikus, 1 görögkeleti, 3 görög katolikus, 71 református, 42 izraelita, 8 evangélikus.

1938: 5720 római katolikus, 1 görögkeleti, 3 görög katolikus, 71 református, 44 izraelita, 8 evangélikus.

1939: 5626 római katolikus, 3 görög katolikus, 73 református, 44 izraelita, 8 evangélikus.

5.10 Erdőtelek – Népesség, nemzetiségi viszonyok

1549-ben és 1550-ben elpusztult, néptelen. 1564-ben kezdett benépesülni. A török időben puszta volt, 1675 körül települt újra. 1701-ben 52 felnőtt férfi lakott a faluban.
1715-ben 29, 1726-ban 14, 1735-ben 57, 1750-ben 55, 1770-ben 121 volt a jobbágy- és zsellérháztartások száma.
1771-ben 110 volt a telkes gazda, 28 volt a házas zsellér. 1851-ben 143, 131 volt ez a szám.
1787-ben 253 család lakott 214 házban, a lakók száma 1543 fő volt. 1851-ben már 480 család volt, a házak száma pedig 354-re emelkedett (67 urasági, 143 telkes, 133 zsellérház).
A lélekszám így alakult: 1816: 1648 fő, 1821: 1691 fő, 1834: 1832 fő, 1849: 2137 fő, 1860: 2327 fő.
1925: 4695 lélek, ebből 25 egyéb. Belterületen: 3236, tanyákon 1459. Pusztatenk: 700 lélek. Összesen 633 ház, 905 lakrésszel, ebből külterületen 72 ház, 110 lakrésszel.
1930: 5269 fő, 619 ház. 1931: 5397 fő, 904 ház.
1932: 5243 fő. Születés: 183, házasság: 56, halálozás: 99. 1933: 5350 fő. Születés: 170, házasság: 9, halálozás: 80.
1933: 5350 fő.
1934: 5429 fő. Születés: 170, házasság: 55, halálozás: 102.
1935: 5525 fő. Születés: 176, házasság: 45, halálozás: 80.
1936: 5580 fő. Születés: 155, házasság: 40, halálozás: 100.
1937: 5762 fő. Születés: 164, házasság: 54, halálozás: 89.
1938: 5847 fő. Születés: 146, házasság: 26, halálozás: 101.
1939: 5754 fő. Születés: 155, házasság: 37, halálozás: 73.

5.04 Erdőtelek – Birtoklástörténet

1549-ben Erdőtelek és Hanyi is elpusztult. 1600-ban Erdőtelek puszta birtokosa Sápi Gáspár volt. A puszta egyik részét 1650-ben Gellérffy István nyerte adományként.

1691-ben Buttler János egri várparancsnok vásárolt itt birtokrészeket. Gellérffy Gábor Alsóerdőtelek nevű birtokát pedig zálogba adta Dőry Andrásnak. 1693-ban Buttler megvásárolta ezt a részt is, majd 1695-ben Felső-erdőtelek puszta negyedrészét is. Már 1692-ben megszerezte Szaniszló Istvántól Hanyi pusztát. Buttler János magtalan lévén, 1701-ben örökbe fogadta unokaöccsét, Buttler János Lajost, aki 1714-ben grófi rangot nyert. 1749-től gróf Buttler Gábor volt a földesúr. Fia azonban akkora adósságot halmozott fel, hogy egyik hitelezője, gróf Keglevich Károly lefoglalta Erdőteleket. Ezt követően Buttler országos csődöt hirdetett maga ellen, az erdőtelki birtokot, és Hanyi pusztát is eladta Fáy Bertalan megyei alispánnak. Ezt az adásvételt azonban hatálytalanították, így Fáy csak bérbe vette a birtokot.

1897-ben birtokosok:

Adler Illés, Horváth Anna bárónő 683 k.h.
Elek János 458 k.h.
Hollner Ervin, Gosztonyi István 100 k.h.
Keller Dezső 132 k.h.
Kreutner Rudolfné, özv. báróné 556 k.h.
Pappszász Lajos 1059 k.h.
REMENYIK ISTVÁN, DR. 228. k.h.
Fáy László 998 k.h.
Kovács józsef, dr. 386 k.h.
Végh Péter 174 k.h.
Gyulai Pálné 835 k.h.

1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:

Benes Antal és neje 546 k.h.
Braun Sándor örökösei 556 k.h.
Csillag Zsigmond 212 k.h.
Elek Renée 459 k.h.
Engel Lajos örökösei 1303 k.h.
Erdőtelek község 218 k.h.
Erdőtelek község úrbéresei 717 k.h.
Kovács József 489 k.h.
Lukács Gyula 110 k.h.
Malatinszky Györgyné 300 k.h.
Papp Jánosné, özv. 173 k.h.
Papszász Lajos 999 k.h.
Ragó Albert 105 k.h.
Remenyik István 228 k.h.
Remenyik Lászlóné, özv. 266 k.h.
Szabó Kálmán 170 k.h.

1932-ben a nagybirtokosok:

Balázs László
Bene György és József
Csillag Zsigmond
Elek János
Engel Pál
Gellért Jenőné
Kovács József, dr.
Malatinszky Györgyné
Mlinkó Zsigmondné, özv.
Papszász Tamás, dr.
Ragó Albert
Remenyik István, dr.
Remenyik Lászlóné, özv.
Szabó Kálmán

1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:

Balázs László 117 k.h.
Benes Antalné, özv. és fiai 784 k.h.
Bercsényi Lászlóné 287 k.h.
Braun Sándorné, özv. 225 k.h.
Csillag Zsigmond 210 k.h.
Engel Pál és társai 947 k.h.
Erdőtelek község 280 k.h.
Erdőtelek Község Legeltetési Társulat 552 k.h.
Gellért Jenőné 123 k.h.
Kovács József 442 k.h.
Malatinszky Györgyné örökösei 300 k.h.
Mlinkó Zsigmondné, özv. 143 k.h.
Papszász Tamás 912 k.h.
Ragó Albert 106 k.h.
Remenyik István 228 k.h.
Remenyik Lászlóné, özv. örökösei 266 k.h.
Szabó Kálmán 174 k.h.
Szeben Pálné 222 k.h.

5.03 Erdőtelek – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A falu nevének eredete magyar személynévi, egykor az ’erdő’ köznevet magyar személynévként (is) használták. A település feltehetően már a 11. századtól létezett. A –telek utótaggal ellátott neve a 14. századtól ismeretes. A régi faluhely a hagyomány szerint a mai falutól keletre egy óra távolságra Felső Hanyi pusztán volt, azonban valószínűbb az, hogy a Hanyi- ér keleti oldalán volt az egykori település.

Északi határrészén volt Felsőerdőtelek, mely település a török időkben pusztult el.

5.02 Erdőtelek – Címer, pecsét

Az 1778. évi pecsétjén ekevas, Erdo Telek körirat látható.

Erdőtelek pecsétje

Mai címere álló hasított és vágott csücskös talpú zöld keretes tárcsapajzs. A pajzstalp fekete mezejében két szárát keresztező arany, vörössel kontúrozott búzakalász, közötte csúcsán álló arany ekevas. A vágás fölött stilizált arany kastély épület a hasított pajzs mindkét mezejében. Az épület jobb oldalán lombhullató fák, a bal oldalán örökzöld fák. A jobb oldali kék mezőben zöld páfrányfenyő levél, a bal oldali vörös mezőben zöld tölgyfalevél látható az épület fölött. A pajzs felső pereme fölött nyolcágú arany napkorong, a pajzs két oldalán sisaktakaró vörös-kék színű szalag.

Erdőtelek címere

A levélmotívumok a község arborétumát, az épület a Buttler kastélyt szimbolizálja. A kalász és az ekevas a település mezőgazdasági jellegét hangsúlyozza.

5.01 Erdőtelek – Első írásos, okleveles említés

1215: Erdew