Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Egerfarmos – Galéria
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Egerfarmos – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére, legalábbis az Árpád-kor második felében (maga a település 13. század előtti lehet).
Egerfarmos Árpád-kori települése a korszak második felében a szihalmi, vagy a poroszlói földvárhoz tartozhatott. Tény, hogy közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger közötti és a Hevesről észak-keletre haladó fontos úthoz. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is. Farmos ennek kapcsán láthatott el feladatot.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. (Kérdéses, hogy Egerfarmos ekkor már létező település volt-e?) A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely már biztosan érintette Egerfarmost, az az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával.
1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Farmos mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez.
Török hódoltság
Már 1546-ban adózott a portának a falu, a hatvani szandzsák részeként (az 1550. évi adóösszeírás lapján). 1548-ban a tizedet az egri várnak fizetik. 1552-ben – Eger ostromakor a hadiesemények miatt – a falu lakói termelni nem tudtak, így adót sem tudtak fizetni. A falu lakói a 16. század végén – a reformáció időszakában – telepedtek át a régi faluhelyről – a Rima-patak bal partjáról – a mai helyre (az egykori temető köré). 1680-ban – még Eger megszállása előtt – elpusztult a falu. 1696-ban is lakatlan. 1697-98-ban újra népes.
13. századi temploma a török hódítás idején (a 16. századtól) pusztulásnak indult.
Rákóczi-szabadságharc
1702-ben a falu még Thököly Imre (II. Rákóczi Ferenc mostohaapja) birtoka, noha a tulajdonos ekkor már törökországi száműzetésben volt.
A szabadságharc bukása után az itt tulajdonos Forgách Simon birtokát elkobozták (II. Rákóczi Ferenc tábornagya, császári tábornok volt, de 1704-ben Rákóczi táborához csatlakozott, s Esterházy Antallal meghódította a Dunántúlt, majd Kassát. Eperjest és Szatmárt is elfoglalta. Sikerrel harcolt 1705-ben Erdélyben is. Később II. Rákóczi Ferenc bizalmát elvesztette. Lengyelországban halt meg).
1848-49-es szabadságharc
A szabadságharc eseményei Egerfarmoson az 1848-as év decemberében voltak érzékelhetők. A megyei nemzetőrségnek december 17-ig Füzesabony és Mezőtárkány között kellett összpontosulnia, az északról történt – Schlick-féle – betörés megállítására. A nemzetőri ezred 5. százada december 26-án hagyta el a gyülekezőhelyet és Sajószentpéter-Szikszó irányába indult.
Újabb történés – harci esemény – 1849. februárjában volt, mely érintette Farmost. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Kisfaludy-dandár Egerfarmost és Mezőtárkányt tartotta megszállva (február 24.).
Február 28-a után a Kisfaludy-dandárt Dembinski fővezér pihenőszállásra, Egerfarmosra rendelte (Krasznai Péter 1848/49-es honvéd altiszt – aki Egerben volt joghallgató – „Naplójegyzetei”-ben azt írta, hogy Szekulits ezredes osztályába beosztva 1849. februárjában Poroszlóról egy század Würtenberg huszárral Mezőkövesdre mentek. Előtte Egerfarmoson is töltöttek egy napot, onnan mentek Kövesdre).
Máriássy János volt, aki hitelesen leírta a farmosi március 1-i eseményeket. Reggel fél 7-kor indult Klapka nagy csapata a táborból, és Máriássy hadosztálya képezte az elővédet. Délután 1 óra után érkeztek Egerfarmosra. Máriássy a község északi részén maradt, Szemere és Tárkány felé állítva. Rövid idő múlva jelentették, hogy az ellenség Szihalom felől nagy csapatokkal közeledik. Az ellenség 3 óra tájban kibukkant Szemeréről és jobbra Tárkány felé fejlődött ki. A magyar és osztrák csapatok közötti terepviszonyok miatt, az ellenség nem mert támadni, hanem helyben maradt és ágyúharcra szorítkozott, Máriássyéknak érzékeny károkat okozva, mégis megtartották állásaikat Az ágyúharc az este beálltával megszűnt.
Egy farmosi ember vitte át a mocsáron éjjel a Klapka hadtestéhez tartozó Máriássy huszárokat, hogy biztosítsák Dembinszky tábornok számára Poroszlóra, a Tiszához való visszavonulás útját.
Ekkor, 1849. március 1-én temettek el itt négy ismeretlen szabadságharcos katonát (1906. március 8-án emlékoszlopot állítottak az 1849. március 1-én Farmoson lezajlott ágyúcsatának).
Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.
|
Az I. világháború egerfarmosi hősi katonái
|
||
| Bágyi Lajos | Polgár Gábor | Tóth Ignác |
| Bajnok István | Polgár Gábor S. | Tuza János |
| Dobó Pál | Polgár Sándor | Tuza József |
| Farkas Kálmán | Sas Gusztáv | Veres Albert |
| Jakab Imre | Sas Lajos | Veres Gábor L. |
| Kaló Sándor | Sas Sándor | Veres Lajos |
| Kovács Gergely | Szombati Péter | Veres Miklós |
| Kovács János | Tanka József | Vers Béla |
| Misz János | Tanka László | Zsámba Albert |
| Nyeste Albert | Tóth Gábor | Zsámba József |
|
A II. világháború egerfarmosi áldozatai
|
||
| Bajnók János | Kovács János | Polgár Illés |
| Barna Sándor | Kovács János | Sass Miklós |
| Bukta József | Kovács Pál | Simon József |
| Dobó Géza | Misz János | Subick János |
| Dudás István | Nagy Albert | Tóth Donát |
| Dudás István | Nagy József | Veres Albert |
| Farkas Gábor | Nagyidai Imre | Veres Gábor |
| Kolozsvári Aladár | Nahóczki Pál | Veres Imre |
| Kolozsvári Sándor | Polgár Albert | Veres Kálmán |
| Kovács Ferenc | Polgár Albert | |
Egerfarmos – Népi táplálkozás
A hétköznapi táplálkozás főleg burgonya-, bab- és káposztaételekből, kukoricakásából állt. A disznóölések alkalmával a húst sózással, füstöléssel tartósították, ebből a nehéz nyári munkák idejére is tartalékoltak.
A böjti időszakban használatos olajat a közeli Mezőszemerére jártak préseltetni.
Egerfarmos – Népszokások (jeles napok)
Az emberélet fordulóihoz kötődő szokások
Születés, keresztelő
A 20. század közepéig bábák segítették világra a születő gyermekeket. Az újszülöttet lepedőbe, vagy a férj fehér ingébe csavarták. A bába 8 napig járt fürdetni a kisbabát.
A gyermekeket egy hetesen megkeresztelték, az anyákat pedig a szülés után két héttel avatták be a templomban. A keresztelőre a keresztszülők vitték a gyermeket. Párnába fektették, slingolt keresztelői takarót borítottak rá. Hazatérve a következő szavakkal léptek be a házba: „Elvittük kis pogányként és hazahoztuk katolikus keresztényként.”
A gyermekágyas anyák számára komatálat hordtak, ezzel segítették a családot. Az ételek mellett jelképesen egy-egy tojást is ajándékoztak, ami az egészség, termékenység jelképe volt.
Lakodalom
A lakodalmakat általában ősszel tartották, a szüret után, október 25-el, Katalin nappal bezárólag. Ebben az időszakban a summások már hazatértek a nyári munkákból, végeztek a betakarításokkal. Az esküvőt kézfogó előzte meg.
A vendégeket a vőfély az esküvő előtt három héttel hívogatta. Ő volt az, aki a jeles napon végigvezényelte az eseményeket.
Az esküvő előtti héten összegyűjtötték a vendéglátáshoz szükséges edényeket, evőeszközöket, melyeket ismerősöktől, rokonoktól kértek kölcsön. Az asszonyok összegyűltek, hogy csigatésztát készítsenek a lakodalmi ebédhez. A főzéshez az udvaron készítettek nyílt tűzhelyeket, melyeken vászonfazekakban, nagy méretű cserépedényekben főztek. A meghívott vendégek a lakodalmi étkezéshez tyúkot, süteményt, bort hoztak ajándékba a lagzi előtti napon.
Az esküvő napján a lakodalmi menet a vőlegény házától indult, ahol a vőfély elbúcsúztatta őt szüleitől, családtagjaitól, barátaitól. Ezután a menyasszony otthonához vonultak, ahol a vőfély bebocsátást kért, majd kikérte a menyasszonyt szüleitől. Őt is elbúcsúztatták szüleitől, lánypajtásaitól, testvéreitől. A megható búcsúztató után indultak a templomba. Elől ment a menyasszony és kísérete, mögötte a vőlegény és kísérete. A menetet időnként feladatok elé állították: szalmakötéllel elzárták az utat, a kaput bekötötték.
A templomi szertartás után a násznép táncra perdült, ez volt a paptánca.
A vendéglátás a menyasszony családjánál kezdődött, az étkeket a vőfély egyenként bejelentette ékes rigmusokkal. A fiatal pár számára a vacsora már a vőlegényes háznál zajlott, ahová éjfélkor megérkeztek a hérészesek, vagyis az ifjú feleség vendégei is. Ekkor eljárták a menyasszonytáncot, majd reggelig mulattak.
Temetés
A halottat a koporsó megérkeztéig a földre fektették, majd a tisztaszobában ravatalozták fel. A koporsó körül legalább egy éjszaka imádkoztak, énekeltek a hozzátartozók, és ismerősök.
A sírt a hozzátartozók ásták ki, a koporsót Mezőkövesden, vagy Szihalomban vásárolták. A tehetősebbek Füzesabonyból béreltek halottas kocsit. A búcsúztatás a háztól temetéseknél még az udvaron történt, a pap és a kántor jelenlétében.
A közeli hozzátartozót egy évig gyászolták. A temetés után 6 héttel halottlátóhoz, ahogy itt nevezik, mondóasszonyhoz fordultak. Üzeneteket vártak az elhunyt szerettükről. Ilyen halottlátó élt Mezőtárkányban, Putnokon, Dormándon is.
Naptári ünnepek
András napja (november 30.)
A disznóvágások kezdőnapja, amelyek karácsonyig tartó időszakban zajlottak. A munkálatok végén kántálók érkeztek. akik maskarákba öltözve tepsikkel zajt keltettek, így köszöntek be a házba: „Azt hallottam, disznót öltek, három szál hurkát töltöttek. Én is fogtam fülit, farkát, adjanak hát egy kis hurkát!”
Május1. májusfa állítás
A faluban szokás volt májusfát állítani a lányoknak. A rátarti lány a fára nem szalagokat, hanem csirketollakat kapott.
Egerfarmos – Népviselet
Női viselet
A lányok –asszonyok a színes felsőszoknya alatt 5-6 alsószoknyát hordtak, amiből a legfelső slingolt aljú volt. Felsőrészként karcsúsított szabású réklit viseltek. A világosabb vagy élénkebb színeket 20 éves korukig hordhatták a fiatalok. 40 éves korukig sötétebb színeket, 40-en felül már csak feketét hordhattak a nők.
Az asszonyok csipkés féketőt hordtak, alatta a hajat kétoldalt fonással rögzítették.
A 20. század elején jellegzetes a női viseletben a hátul nyitott papucs használata.
Egerfarmos népviselete
Férfi viselet
A férfi viseletről csupán annyi adattal rendelkezünk. hogy a 20. század közepén bricsesznadrágot és lajbit hordtak.
Egerfarmos – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1896. november 30-án földrengés rázta meg Egerfarmost.
1934 csapadékos év volt. Az Alvég annyira megtelt vízzel, hogy a házakat összeomlás fenyegette.
1940. március 27-én (szerda) a Rima az esőzések miatt felduzzadt. A jeges árral a községi előljáróság nem bírt.
1941 februájában az országos esőzés és a gyors hóolvadás miatt árvízveszély volt. Egerfarmoson a földek víz alatt álltak.
1944. november 9-én az orosz csapatok átvonultak a falun. A visszaemlékezők szörnyű napnak nevezik e napot. Az oroszok foglyot nem ejtettek, a faluban talált 7 magyar katonát agyonlőtték.
1965-ben az iskola és a pedagógus lakás összeomlott.
1974 márciusában brucellosis fertőzés tört ki a termelőszövetkezetben, hat tag kórházba került.
Egerfarmos – Mesterségek
Az iparosok száma nem volt nagy, de kielégítette a község szükségleteit:
Egerfarmos legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
Földy István asztalosmester. Kisújszálláson, Kunhegyesen, Nagykőrösön és Miskolcon tanult.
Kolozsvári Sándor kerékgyártó. Füzesabonyban, Jászapátin, Kömlőn és Tiszanánán volt segéd, 1929-ben lett önálló.
Radics Ferenc csizmadia. Eperjesen volt segéd, 1922-ben alapította helyi műhelyét.
Bencsura Márton cipész. Gyöngyösön, Budapesten, Debrecenben, Miskolcon volt segéd, 1917-ben alapította műhelyét.
A 20. század közepéről a következő kisiparosok emlékét őrizte meg a helyi hagyomány:
Bandzsura Márton cipész, Bányai András úri női cipész, Bóta Albert csizmadia, Dudics Lajos, Demeter István, Szentpéteri Sándor kovácsok, Orosz Kálmán, Ferenczi kerékgyártók, Kolozsvári Sándor, Szombati János, Polgár József asztalosok, Veres Gyuláné, Nagy Anna, Simon Józsefné, Veres Lajosné, Tiboldi Sándorné varróasszonyok, Veres Imréné varrónő.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Egerfarmos – Gazdálkodás
A település lakóinak döntő többsége mindig mezőgazdasággal foglalkozott.
A gabonafélék termesztésén túl igen jelentős az állattartás: kiugróan nagy számban tartottak juhot, de jelentős volt a szarvasmarha, sertés, kecske és ló tartása is.
Az aratást június végén, július elején kezdték meg, azt tartották, hogy június 24-én „szakad meg a búza töve, akkor érik éjjel-nappal”. Az érseki uradalomban előírt munkarend szerint végezték a munkát.
A búzakeresztet 16 kévéből rakták össze, a 17. volt a papkéve.
A cséplést minden család a saját udvarában végezte. Négy vállalkozónak volt cséplőgépe a faluban, akik búzáért cserébe elvégezték a cséplést.
(A Cséplő-domb helynév 18. századi szokásra utal: Az 1785-ben készült térképen jól látható, hogy az Eger-pataknak két ága volt és a jelenlegi temető helyét Cséplő-dombnak nevezték, ahol a gabonát cséphadaróval csépelték ki.)
A gabonát a száraz padláson tárolták. Szintén ide hordták fel a cséplés után visszamaradt töreket is.
Télen megszőtték a tároláshoz szükséges zsákokat.
Az őszi betakarítást – kukoricatörés és fosztás, cukorrépa- és napraforgó-szedés – családi munkaszervezetben, egymást segítve végeztek el.
Egerfarmosnak nevezetes állattartása volt a két világháború közötti időben. Igen jelentős volt a juh- és a szarvasmarha-állomány.
Híres volt tehenészete, melyet Brezovay II. László létesített, majd vitéz Oláh Gyula fejlesztette tovább. Szaktudása eredményeként a farmosi tehenészet az ország egyik legjelentősebb tehenészetének számított. Ridegtartásban tartották az állatokat, így azok rossz körülmények esetén silányabb legelőkhöz is tudtak alkalmazkodni.
Juh hodály – Új barázda tsz. 1952.
Egerfarmos – Lakáskultúra
A háromhelyiséges lakóházban az utcai részen a szoba, középen a konyha helyezkedett el, az épületet a kamra zárta. A konyhában előbb nyitott, később zárt kéményű szalmafűtésű búbos kemencék épültek. A kamra később második szobává alakult.
A lakóépülettel egy tető alá épült az istálló, amelynek teteje tyúkólként szolgált.
A termények tárolása a padláson és a kamrában történt. A magas talajvíz miatt pincét csak elvétve építettek.
Irodalom:
Szuromi Rita: Kuriális nemesek földje. Egerfarmos és a Kandó család kapcsolata. 114.
Az egerfarmosi tájházról:
http://egerfarmos.hu/index.php?option=com_ponygallery&func=detail&id=1421
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Egerfarmos – Épített örökség
Egerfarmos középkori templomát először a pápai tizedjegyzékek említik: Miklós nevű plébánosa 1334-ben 2, majd 3, 1335-ben pedig 2 garast fizetett. Ez az adat nemcsak azt bizonyítja, hogy az épület ekkor már állott, hanem azt is, hogy plébánia-jogállással rendelkezett. Ezután azonban homály fedi történetét az egész középkorban; legközelebb csak a török kor után hallunk róla.
1720-ban és 1732-ben egy Szent Adalbert tiszteletére szentelt, Mezőtárkány fíliájaként szolgáló, kőből épült, belül jó állapotban levő templomát említik, mely viszont kívülről javításokra szorul. 1813-ban arról hallunk, hogy a templom kőkockákból épült, körülötte középkori temető van, de ebbe már csak a földesurak temetkeznek; a többiek a falun kívüli temetőbe földelik halottaikat; emellett megtudjuk azt is, hogy ekkor a templom szentélye boltozott, hajója pedig deszkamennyezetes. 1833-ban a farmosiak régi, román kori templomuk kibővítésére tettek javaslatot, s ennek terveit is elkészítették. 1864-ben a magyar régészet „atyjának” is tartott Rómer Flóris járt itt, s megállapította, hogy a templom 13. századi eredetű lehet. Ugyanő írja, hogy a templom egyenes záródású, faragott kövekből épült, s kerekszemöldökű keskeny ablakok helyezkednek el rajta, melyek két láb szélesek és két és fél láb magasak. Bár e templom már ekkor is nagyon rossz állapotban volt, s összedőléssel fenyegetett, ennek ellenére csak 1874-ben került sor átalakítására, amikor lebontották a régi nyugati homlokzatot, s kibővítették nyugat felé, új toronnyal.
A forrásadatok alapján kétségünk sem támadhat afelől, hogy az épület középkori eredetű. A sokat emlegetett kőkockák valószínűleg Árpád-kori eredetű építőanyagok, úgynevezett „kváderkövek” lehettek; de azon belül jelenlegi ismereteink alapján lehetetlen pontosabb keltezést tenni az épület korára vonatkozóan. Megállapítható, hogy a korai templom egyhajós szerkezetű, kváderkövekből épült, egyenes szentélyzáródású volt; későbbi történetére nézve viszont szinte semmi biztosat nem tudunk! Pedig a megye egyik legépebb állapotban megmaradt Árpád-kori temploma ennél több odafigyelést igényelne; alaposabb megismeréséhez elsősorban régészeti kutatásokra lenne szükség.
Egerfarmos – Művészettörténet
Temetőkert sírkövei
A templom D-i falához erősített sírkövek legrégebbike 1781-ből való. A templomkertben lévő temető szépen faragott sírkövei arra utalnak, hogy a templom régi, déli bejárata helyett, ez időben új, díszes kaput alakítottak ki a Ny-i falban, amelyet aztán az 1874. évi templombővítéskor újra felhasználtak. A középkori templom melletti temető az 1819-es canonica visitatio (egyházlátogatási jegyzőkönyv) szerint már nincsen használatban, már csak a földesúr temetkezik oda. Az új temető 1813-ban méretett ki a falutól északra.
1824-ből való Zbiskó Ferenc barna homokkőből, faragott sírköve. Keresztidomú felső részében homokórás halálfej utal az elmúlásra, alatta volutás díszítés zárja le a felső koronázó részt és keretezi a felirattal ellátott homloklapot.
Felirata:
NS ZBISKÓ FERENTZ
SIRHALMA
AKI IFJU KORÁBA
ESETT E FÖLDI POHÁRBA
1824
Brezovay János sírkövének csonka gúla alakú fölső orma négyzetes pilléren áll, sarkain golyós konzolokkal.
Felirata:
TEKINTETES NEMES
NEMZETES ÉS
VITÉZLETT
BREZOVAI BREZOVAY
JÁNOS ÚR TÖBB TEKÉNTETES ÉS
NEMES VÁRMEGYÉNKNEK
FŐTÁBLABÍRÁJA
MEGHOLT ÉLETÉNEK
62. ESZTENDEJÉBEN
EGERFARMOSON MARTIVS
1827 ESZTENDŐBEN
Mária megkoronázása
Provinciális barokk dombormű
Templomkert – másodlagos helyen, korábban az iskola falába beépítve (1820-as évektől)
18. század vége – provinciális munka
homokkő
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2168
Barlangszerű utólagos építménnyel körülvett festett homokkő dombormű barokkosan mozgalmas, erőteljes plasztikájú faragvány. A lábukat szárnyas puttó-fejeken pihentető, felhőtrónon ülő Atyaisten és Jézus-Krisztus megkoronázzák a felhőgomolyból előtűnő, sárkánykígyóval körülfont földgömbön álló Immaculata/Mária alakját. A töredékesen megmaradt kompozíció felső részén a Szentháromság szentlélek-galambja lebegett. Jelenleg más anyagból formált kiegészítés pótolja.
Sajnos a dombormű erőteljesen pusztul. A téli fagyok folyamatosan rontják az állapotát, a homokkövet védő festés nagyon sok helyen hiányos. Ezeken a helyeken az időjárás megbontotta a felületet és erősen mállik. Leginkább Krisztus alakja laposodott el.
Immaculata conceptio / Szeplőtelen fogantatás vagy Virgo Immaculata / Szeplőtelen Szűz
Szűz Mária szeplőtelen fogantatása hittétel szerint Mária fogantatása pillanatától, tehát már anyja, Anna méhében mentes volt az eredendő bűntől. A 15. századtól a korábbi képtípust – Anna és Joachim találkozása a jeruzsálemi Aranykapunál, Szent Anna harmadmagával, Jessze fája – kiszorította egy újfajta ábrázolás: a Szeplőtelen Szűz mennyei dicsőségben lebegő alakja. Az Apokalipszis asszonyának attribútumaival (Jel 12,1) – a Nap fényében ragyogva (Napba öltözve], fején a tizenkét csillagból álló koszorú, lába alatt holdsarló, vagy földgolyó, melyre a kísértés kígyója tekeredik – felhők között tündöklik alakja. A Teremtés könyve (3,15) passzusa: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” szerint hittek abban, hogy Mária, mint a gonoszt jelképező sárkány/kígyó legyőzője (Mihály arkangyal segítségével) eredetileg is szerepelt Isten megváltó tervében, és Krisztushoz hasonlóan mentesnek tartották az eredendő bűntől. A barokkban a Szeplőtelen Szűz képtípusa a leggyakoribb Mária-ábrázolás.
Mária megkoronázása
A 431-es efezusi zsinat óta Máriát megilleti az Istenanya, a mennyek királynője és Krisztus egyházának megtestesítője elismerés. A Mária mennyei megkoronázása képtípus kifejezi azt az igényt, hogy Máriának kiemelt figyelem és tisztelet jár, olyan, mint egy királynőnek. Ezzel összefüggésben Mária mennybevételét vallja a katolikus egyház, ahová – az öröké eszményített anyai szeretetben – megdicsőülve érkezett. A mennybeviteli liturgia szerint a korona a földi szenvedésének jutalma, mely a mennyben dicsőséggé válik. Képi megformálásával az 1130-as években találkozunk először (Róma, Sta Maria in Trastevere apszismozaikján) és a 13. században tejedet el a középkori Mária-tisztelet legfontosabb képi megnyilvánulásaként. Krisztus, vagy a Szentháromság koronát helyez Mária fejére. Az első ábrázoláson Mária a koronát viselő Krisztus mellett ül, fejét alázatosan hajtja feléje. Szimbolikus alakjuk nem anyát és fiát, hanem az Énekek éneke misztikus jegyespárját jelenítik meg. A másik ábrázolás típuson a frontálisan beállított, az Apokalipszis asszonya attribútumaival felruházott Istenanya fejére az Atyaisten és Krisztus együtt helyezik fel a koronát.
Nepomuki Szent János szobra
XIX. század eleje
Dózsa György út 2.
Az iskola épületének sarkán álló „támpillér” fülkéjében elhelyezett népiesen faragott kőszobor. Mint a Szent Vitus székesegyház egykori kanonokja papi öltözetben ábrázolják: reverendája fölött karingben, fején birétummal. A szobor hűen követi Johann Brokoff 1683-ban készített szobrát, mely a prágai Károly-hidat ékesíti. Legendája szerint a prágai Károly-hídról megkínzása után a Morva vizébe dobatta IV. Vencel, így lett a gyónási titok őrzője, a haldoklók és a vízen veszélybe jutottak védőszentje.
I. világháborús emlékmű
József Attila út 4. emlékmű
Az első világháborúban 178 helybéli katona vett részt. Hősi halált halt közülük 38 fő (ld. Hadtörténet), a 17-en pedig megrokkantan tértek haza. Az ő emlékükre 1933-ban emelt emlékmű egyszerű gúla alakú kőépítmény, rajta az elesettek névsorát tartalmazó márványtáblával. Fent kis posztamensen szárnyit kiterjesztő ragadozó madár.
Honvéd emlékoszlop
Felirata: A haza szabadságáért meghalt s itt névtelemül nyugvó hős fiak dicső emlékére. 1849. március 1. Hazafiúi szeretetből állíttatott 1906.március 15.
Atyaisten szobra Krisztussal – A Kegyelem Trónja
A falu észak-keleti bejáratánál, a Mezőszemere felől bevezető út mellett 1828-ban emlékművet állítottak, amelyen az Atyaisten látható. A négyzetes pillérre helyezett dór oszlop tetején barokkosan gomolygó felhőcsomó tetején trónol a tiarát viselő Atyaisten alakja. A késő-reneszánszban kialakult Szentháromság képtípusnak megfelelően a keresztre feszített Krisztust emeli felt, mint a megváltás áldozatát. A felállítás dátumát jelző évszám a talapzaton olvasható.
Atyaisten
A tízparancsolatot tartalmazó törvénytáblákon az Úr megtiltotta, hogy „faragott képet” csináljanak róla. (Kiv 20,4]. Mózesnek mindezt bővebben is megmagyarázza a szövetség megújításakor: „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20]. Így az egyházatyák is elutasították Isten képi ábrázolását, ezért az ókeresztény időszakban Istent csak szimbolikusan ábrázolták (Isten teremtő, áldó kezét vagy égő csipkebokor formájában] Ez a tilalom számos bibliai témát feldolgozó ábrázolásnál problémát jelentett. A megoldást Jézus szavai kínálták: „Aki engem látott, az az Atyát látta… Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem.” (Jn 14,9], valamint szent Pál szavaiban: „Ő a láthatatlan isten képmása” (Kol 1,15]. Így Krisztus ábrázolásai sokszor az Atyaistent is jelentik például a Teremtéstörténetben vagy a Pantokrátor alakjában. Így jelenik meg a magyar Szent Korona keresztpántjait összefogó zománcképen a Nap és a hold kozmikus jelei között. Mint hosszú, ősz szakállú aggastyán csak a 14. századtól jelenik meg az Angyali üdvözlet vagy Mária koronázása jelnetekben. Michelangelo teremtő istenében (Sixtus-kápolna mennyezete 1508-1512, Róma Vatikán] a korlátlan hatalmat kifejező mindenhatót láthatjuk, aki a maga képére teremtette az embert. A mennyezeteteken lebegő Atya, a Pater aeternus igen népszerű volt a barokk művészetben.
Szentháromság
Máté evangéliumának utolsó sorai szerint a tanítványainak Galileában megjelenő Krisztus a következő parancsot adta: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.” (Mt 28,19]. Ez a kiindulópontja a keresztény szentháromságnak. E bonyolult, az egységre vagy a hármasságra hangsúlyt tevő teológiai képletet, hol három hallal, hol három angyallal, hol három teljesen egyforma férfi alakkal ábrázolták. Teológiailag tisztábbnak tűnt az egy testű, három arcú, a három személyt egységben ábrázoló (tricephalus] megformálás. De mivel az ókori kultúrák és vallások is ismerték ezt az egytestű figurát, VIII. Orbán pápa 1628-ban megtiltotta ábrázolását. Ebben az időben kedvelt volt az egyoldalú háromszög, benne Isten szemével, vagy az Isten keze, a bárány és a galamb egymásra vonatkoztatása. A kötöttségektől szabadulni kívánó reneszánsz idején alakult ki, majd a barokk művészetben terjedt el az a típus, melyen a mennyek felhői között – közös felhőtrónuson – az Atya jobbján Krisztus trónol s fejük fölött a Szentlélek galambja lebeg. E képtípus gyakran egészült ki Mária alakjával és az őket körülvevő szentek karával, glóriájával.
Egy további képtípus, a Kegyelem trónja a Szentháromságot nem az oltáriszentséggel, hanem Krisztus keresztre feszítésével kapcsolta össze. A trónon ülő Atyaisten a keresztre feszített Krisztust tartja maga előtt, fölöttük a Szentlélek galambja lebeg. Ez a típus a 12. századtól mutatható ki s a barokk kor végéig szívesen építették be a nagyobb oltárok kompozícióiba, Szentháromság-oszlopaiba. A 14. században jelenik meg a képtípus még tragikusabb – az Atyaistent emberi érzelmekkel felruházó – variánsa, az Isten gyásza, melyen a keresztről levett Krisztust tartja mag előtt az Atya.
Brezovay– majd Oláh-kúria
XIX. század eleje, 1820 körül
a szocializmusban gépállomás – ma Sas Miklós tulajdona, üresen áll
klasszicista stílus
III. Károly a község egy részét 1833-ban Brezovay Györgynek adományozta.
A sátoros cseréptetővel fedett, síkmennyezetes egyszintes épület nyugati homlokzatának legfőbb látványeleme a hat pillérrel alátámasztott visszalépő mellvédrácsos tornác. Innen nyílik az ablakok közé zárt bejárat. Két oldalán kissé előreugró oldalrizalitjait páros pilaszterrel keretezett szalagkeretes ablaknyílás töri át. Keleti homlokzatán háromlépcsős kőattikával koronázott középrizalitja előtt teraszszerű építmény vezet ki a valamikori kertbe. A falpillérekkel egymástól elválasztott két mélyített faltükörrel díszített ablaka között ajtónyílás, a rizalittól jobbra és balra pedig három-három félkörös lunettával záródó ablaknyílás található. A lábazat és a párkányzat vakolatkialakítású.
Bukta Imre: Kandó Kálmán
A település világhírű leszármazottja Egerfarmosy Kandó Kálmán a villanymozdony feltalálója, akinek Bukta Imre szobrászművész készített szobrot.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Egerfarmos – Kronológia
13. század előtt – Egerfarmos létrejötte.
1261 – A település nevének első említése az írott forrásokban.
13. század – A farmosi templom építése.
1334 – A település templomának első említése.
1550 – A településnek 13 adófizető háztartása van.
1647 – Kuriális faluként említi egy forrás.
1674 – Csepelényi György pálos szerzetest a Szőke-pusztánál található tónál (Barát-fertő) református fegyveresek meggyilkolják.
1680 – Egerfarmos elpusztul.
1697-1698 – A település újranépesedése.
18. század – A települést nyolc középbirtokos és 12 kisbirtokos nemes lakja.
1708 – Grósz Mihály serházat alapít.
1720, 1732 – Szent Adalbert tiszteletére szentelt templomáról van tudomásunk.
1728 – Farmost jobbágyfaluként említik.
1747 – Calinora püspöke Gonzaga Szent Lajos ereklyéjét adományozza a templomnak.
1767 – Az iskolai oktatás első írásos említése.
1770-1775 – 18-26 gyermek jár iskolába.
18. század végétől – A települést mai nevén említik.
1783-1785 – Az I. katonai felmérés a községen áthaladó kocsiutat jónak minősítette.
1797 – Farmoson 5 telkes gazda és 21 kisnemes él.
1812-1950 – A település Borsod vármegyéhez tartozik.
1833 – I. Ferenc Brezovay Györgynek adományozza a község egy részét.
1849. február 24. – A kápolnai csata előtt a magyar haderő Kisfaludy-dandára szállta meg a falut.
1849. március 1. – A farmosi ágyúcsata.
19. század közepe – Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezetet felváltja a szarufás, vagy füstlyukas kontytetők használata.
1864 – Rómer Flóris megállapítja, hogy a település temploma 13. századi eredetű lehet.
1874 – A régi templomot átalakítják, bővítik Koczka Nándor tervei alapján.
1878 – Új iskola és kántortanítói lak épül.
19. század vége – A vertfalas építkezést felváltja a vályogtégla használata.
1891. augusztus 5. – Átadják a forgalomnak a Debrecen-Füzesabony közti vasútvonalat, amelynek révén Egerfarmos is bekapcsolódik az országos vasúthálózatba.
1894 – Postahivatal nyílik a településen.
1898 – Brezovay László tehenészetet létesít, amelyet 1924-tól Oláh Gyula fejlesztett tovább, országos hírűvé.
1903 – Új iskolaépülettel bővül a település.
1905-1910 – Telefonállomás létesül Egerfarmoson.
1906. március 15. – Felavatják az 1849. március 1-i csata emlékoszlopát.
1907 – Megalakul a Hangya Szövetkezet.
1908 – Elkészül az orgona.
1920 után – A nád és zsindely tetőfedést felváltja a cserép alkalmazása.
1924 – A növekvő szükségletek kielégítésére új, kéttantermes iskola épül.
Létrejön a Levente Egyesület helyi csoportja.
1925 – Amerikai és hazai hívek adományából elkészül a Szent György harang.
1926 – Önkéntes Tűzoltó Egyesület alakul.
1930-1940 – Az egerfarmosi Polgári Lövész Egyesület működésének időszaka.
1933 – Felavatják az I. világháborúban elesettek emlékművét.
1939 – A község megvalósítandó feladatai között szerepel a közvilágítás kiépítése.
Létrejön a KALOT helyi csoportja.
Egerfarmos – Híres emberek
Egerfarmosi és sztregovai DR. KANDÓ KÁLMÁN (1869–1931)
Mérnök, a nagyfeszültségű háromfázisú váltakozó áramú vontatás első alkalmazója mozdonyoknál, a fázisváltó kidolgozója, a vasút-villamosítás úttörője.
CSÖRGŐ SÁNDOR
(Egerfarmos, 1947. július 16. – Szeged, 2008. február 14.),
Matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe a valószínűségelmélet és a matematikai statisztika határeloszlásai. Megoldotta a valószínűség-számítás egyik legrégebbi, 1713-ból származó problémáját, a szentpétervári paradoxont.
CSÖRGŐ MIKLÓS (Csörgő Sándor testvére) matematikus
(Egerfarmos, 1932.03.12)
- Az Akadémia külső tagja: 1995, szakterülete a valószínűségszámítás, matematikai statisztika, egyetemi tanár, igazgató.
Egerfarmos – Régészeti áttekintés
Egerfarmos, Baglyos hát: A lelőhelyen, amely az Eger csatornától K-re egy nagy kiterjedésű dombvonulaton található őskori és Áprád-kori településre utaló kerámiákat gyűjtöttek. (Fodor László terepbejárása ? DIV R A 734.)
Egerfarmos, Rókalyuk: A lelőhelyen, amely Egerfarmos D-i határában a Sélyi halom közelében található őskori (neolit, rézkori) településre utaló kerámiákat találtak. (Fodor László helyszíni szemléje 1973, DIV RA 368, 601)
Egerfarmos, Temető: A temető melletti bányából középkori temetőre utaló csontokat jelentettek be a múzeumba. (Szabó János Győző helyszíni szemléje 1959, DIV RA 135)
Egerfarmos, Laskó tábla: A falu déli határában emelkedő dombon, intenzív nagykiterjedésű bronzkori és császárkori lelőhelyet azonosítottak. (Reményi László terepbejárása 2013.)
Egerfarmos – Közlekedés, infrastruktúra
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Farmoson átmenő közönséges kocsiutat jónak minősítette.
1891. augusztus 5-én adták át a forgalomnak a Debrecen-Füzesabony-Óhat-Polgár közötti vasutat. Ennek révén bekerült a vasút vérkeringésbe Egerfarmos is.
Egerfarmos – azonos időben miután bekapcsolódott az országos közlekedésbe – kiemelkedő személyiséget is adott a vasút-villamosítás terén – Kandó Kálmán (1869-1931) személyében. Kandó az elektrotechnika területén alkotott kiemelkedőt nemzetközi viszonylatban is.
Postahivatal 1894-ben nyílt meg a településen. Telefonvonalat 1905 és 1910 között létesítettek.
A falu közvilágításának megteremtése 1939-ben még a megvalósítandó feladatok között szerepelt.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Egerfarmos – Népköltészet, folklór
Falucsúfolók:
Farmos, a te apád taknyos.
Farmosi izé, szemerei micsoda.
Népi névmagyarázat:
A török időkben a katonák az Eger-patakban a farukat mosták. A mezőtárkányiak szerint a falu neve onnan ered, hogy a törököknek már menni kellett volna, da azt kiabálta az egyik rossz magyarsággal: far mossom.
Csesz-árka
Pesty Frigyes szerint: „300 öl hosszan nyúlik délnek. A régi öregek regéje szerint Csörsz király parancsára ásták. Csörsz király építtette az árkot, hogy kedvesét fel tudja hozni várába.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Egerfarmos – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1548. évi dézsmajegyzék szerint a Báthori részen lakó 3 jobbágy fizetett őszi gabonából és árpából dézsmát, a nemesi rész lakói dézsmáját Varkoch Tamás várnagy szedte be, melyet az egri vár szükségletére fordítottak. 1549-ben 9 dézsmafizetőt vettek jegyzékbe, akik terményeik, szintén őszi gabona és árpa után fizette az egyházi adót. 1550-ben már a török részre is adózott a település, 10 házban 13 nős férfi fizette a búza, kétszeres, méhkas, széna és bárány után kivetett adót. 1556-ban 6 dézsmafizető szerepel az összeírásban, öten őszi és tavaszi gabonából adtak dézsmát, egyikük pedig bárányszaporulata után is adózott.
Az 1647. évi kapuadó összeírásban kuriális faluként szerepelt, nem lakták kapuadót fizető telkesgazdák. 1675-ben lakói egytelkes kisnemesek és zsellérek voltak. 1680-ban a falu elpusztult, 1697–1698-ban népesedett be ismét. 1728-ban már jobbágyfalu. 1770-ben a faluban élő 5 gazda földesúri szolgáltatásait természetben rótta le, és szükség szerinti robotot is végeztek. A 204 kishold szántóföldet szabad foglalással művelték.
1771-ben az úrbérrendezéskor a falu határát második osztályúnak minősítették, 34 kishold szántót és 4 kaszás rétet adtak a 4 jobbágytelek mindegyikéhez. 1788-ban 10 közbirtokos tulajdonában volt 1670 katasztrális hold majorsági szántó. A telkesgazdák száma 1797-ben 5 volt, míg a kisnemesek 21-en voltak. 1843-ban a 3,5 telken gazdálkodó taksás gazdák és a 8 házas zsellér kérte a birtokelkülönözést. 1852-ben megtörtént a tagosítás és az úrbéri elkülönözés: a 3,5 jobbágytelek birtokosai és a 8 zsellér 117 kishold szántót, 22 hold kaszálót és 30 hold legelőt kapott. A földesurak és kisnemesek a 2443 katasztrális hold területű szántóföldből 2300 katasztrális holdat bírtak.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 5094 | 2443 | 1882 | 535 | |||||
| 1897 | 4993 | 2811 | 47 | 1101 | – | 931 | 5 | 5 | 93 |
| 1935 | 5016 | 3954 | 95 | 397 | – | 442 | 4 | – | 124 |
A gazdaságok száma 1897-ben 97, 1935-ben 1107 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh közötti nagyságrendű birtok egy volt, 200–500 kh birtokos 2 volt. 100–200 kh területű birtokból 1 volt, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 2-en rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 9 volt, 10–20 kh területű birtoka 35 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 99 volt, 1–5 kh között területe 595 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 363, közülük 52 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartáshoz megfelelő legelőterület és rét állt rendelkezésre. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A 19–20. században jelentős volt a településen a juhtartás, mellette a szarvasmarha tartása is egyre fontosabbá vált. 1898-ban létesített Brezovay László tehenészetet, melyet 1924-től Oláh Gyula fejlesztett tovább. Tenyészállatai országosan elismertek voltak, a ridegen tartott állatai szívósak, ellenállók voltak, ugyanakkor megfelelő tejhozamot is biztosítottak. Az állatállomány változásai 1897 és 1939 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
1897 |
1935 |
1939 |
|
| Szarvasmarha |
339 |
548 |
521 |
| Ló |
125 |
141 |
171 |
| Sertés |
1085 |
362 |
408 |
| Juh |
1200 |
538 |
1100 |
| Baromfi |
1300 |
||
| Méhcsaládok |
43 |
||
A korai ipari (manufakturális) vállalkozások közül a településen serfőző működésére vonatkozóan van adat: 1708-ban Grósz Mihály serfőző létesített serházat, mely 1730-tól 1748-ig, Poroszlóra való átköltözéséig működött.
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1939-ben 12 iparost számláltak a településen, nevezetesen 2 asztalos, 2 kovács, 2 hentes, 4 cipész, 1 kerékgyártó és 1 malomszerelő került összeírásra. Ez utóbbi a faluban lévő vízierővel hajtott darálómalom működtetését és javítási munkálatait is végezte.
Az 1907-ben alakult Egerfarmosi Hangya Szövetkezet mellett 1939-ben három italmérés és két vegyeskereskedő volt a településen.
Állandó piaca Mezőkövesden volt, mivel helyben nem rendelkeztek piactartási joggal.
Egerfarmos – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Eger-Farmos, Farmos, Farnos
Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, kuriális falu, 1897-től kisközség, a borsodszemerei körjegyzőséghez tartozott, 1898-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái: Fekete-tanya, Prónay-tanya, Szőkepuszta
Az 1812. évi 5. törvénycikkel Borsod vármegyéhez csatolták.
Járási beosztása:
1883–1909 Borsod vármegye, Egri járás
1909–1950. január 31. Borsod vármegye, Mezőkövesdi járás
1950. február 1.–1983. december 31. Heves megye, Füzesabonyi járás
Egerfarmos – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Az 1767-ben készített egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint már volt a falunak iskolamestere, Hagymási Lőrinc, akinek az iskolába járó gyerekek után 1 forintot adtak fizetségképpen. A római katolikus elemi iskolában 1770 és 1775 között a tanulók lészáma18 és 26 fő között volt. Tanultak írást, olvasást, latin névszóragozást, de számtanra már nem tudta oktatni Hangácsi József tanító a gyerekeket 1772-ben, mert a szülők munkára elvonták őket. A tanító jövedelme a tanulók szüleinek évi 10-10 krajcár fizetségéből volt.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1876-ra az iskolának otthont adó kántorlak épülete leromlott, így a következő évben 40 forintért béretek helyiséget a faluban oktatás céljára. Az új kántortanítói lak és iskola 1878-ban elkészült, az 50 négyzetméteres tanterem berendezését adományokból finanszírozták. 1901-ben szükségessé vált egy újabb iskolának és tanítói lakásnak a megépítése, melyet 1903-ra megépítettek. Bár már 1906-ban felmerült egy újabb iskola megépítésének szükségessége, csak 1924-ben került átadásra az új, két tanteremből és tanítói lakásból álló iskola. Három tanító oktatta ekkor a gyerekeket: Bereményi Gyula, Drávnyik Jenő és Péter Ilona. 1941–1942-ben már gazdasági továbbképző is működött.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Egerfarmoson 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1926-ban Önkéntes Tűzoltó Egyesületet szerveztek. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1939-ben Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet jött létre.
Az 1935-ben önálló egyházközség létrejötte után kb. 30 fős római katolikus énekkart szerveztek.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Egerfarmos – Földrajzi környezet
A falu Heves megye délkeleti részén a Borsodi-mezőségben található. A település tengerszint feletti magassága 100 m. Határában az Eger- és a Rima-patakok folynak.
A csapadék 560-590 mm, az évi átlagos középhőmérséklet 9,9°C, az évi napfénytartam 1950-1990 óra.
Természetes növényzetében a lágyszárú fajok a legjellegzetesebbek, gyakori a szegfű, a csiperke, a lila pereszke, az őzláb és a laskagomba. Erdősültsége csekély. Állatvilága kisvadakból és különböző madárfajokból áll.
Talaja csernozjom barna erdőtalaj. Homoklelőhellyel rendelkezik.
Borsodi-mezőség
A kistáj Heves- és Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén van. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 3 fekszik a Borsodi-mezőségben.
A terület tengerszint feletti magassága 90 és 153 m közötti. A Bükkből érkező patakok enyhén dél felé lejtő hordalékkúp-síksága. É-i pereme alacsony domblábi hátakból, lejtőkből áll, középső része hullámos síkság, déli része sík vidék.
A Borsodi-mezőség a Tiszai-Alföld nagytájhoz tartozó Északi-Alföldi hordalékkúp-síkság és a Közép–Tisza vidékhez tartozó Borsodi-ártér egyes területeit foglalja magában, ezért felszín-alaktanilag kétarcú.
A Borsodi-mezőség, másként Borsodi-síknak is nevezett terület felépítésében főként a Bükkből lefutó patakok játszottak szerepet, ezek két fő hordalékkúpot alakítottak ki. A Gelej térségében megtalálható hordalékkúp kialakulásában a Csincse, a Lator-, és a Kácsi-víz játszott szerepet, egyes részeken fúrások segítségével kimutatták, hogy korábban a Sajó és a Hernád is lerakta itt üledékeit. A Szentistván környékén lévő hordalékkúpot a Hór-, Vér-, Novaji- és Ostoros patak hozták létre.
A hordalékkúpok homokos, lapos hátainak legszembetűnőbb felszínformái az elhagyott patakmedrek, melyek viszonylag párhuzamosan helyezkednek el. Ezekben az elhagyott folyómedrekben gyakran mocsári növényzet telepedett meg, ősi fajokkal.
A homokhátak közti laposok legjellemzőbb felszínformái a zsombékok. Kialakulásuk oka a vízzel való borítottság évszakos változása. Tavasszal, mikor a terület vízzel borított, a zsombék folyamatosan növekszik az elhalt növényi maradványokból. Őszre a víz eltűnik és elkülönülő oszlopos formákat hagy maga után.
A Borsodi-mezőség résztája a Borsodi-ártér, melynek kialakulásában nagyrészt a Tisza, kisebb részt a bükki patakok játszottak szerepet. A Tisza oldalazó eróziója először elegyengette a tájat, majd később holocén üledékeivel, lösziszappal és agyaggal töltötte fel, helyenként ezekre települtek az északról érkező kisebb patakok hordalékai.
A térség 1939-ig volt a Tisza ártere, ma azonban ezek a területek csak rövid ideig és kis mértékben vannak víz alatt, és az árvizek csak szétszakadozva járják be a térszínt. Ezt a különböző nagyságú, mozaikosan elhelyezkedő szikesek bizonyítják.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Egerfarmos – Irodalom
SZABÓ IMRE
Egerfarmosi származású költő, versei:
- A csend tornyaiban
- Akire vársz
- Alma
- A Messiás
- Dilemma
- Egerfarmos
- Eltávozott
- Érintés
- Feltámadunk
- Harangszálak
- Hová?
- Isa pur
- Kara Mia
- Karácsony, kétszer
- Keserű és édes
- Kiom valoras
- Levéltöredék a XXI. századból
- Merre is
- Pásztorolj engem!
- Tamburante
- Tájkép
- Túl az időn
- Unitas
- Van aki
- Vigasztaló
- Vízivárosi
Forrás- és irodalomjegyzék:
– http://egerfarmos.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=22&Itemid=49
Egerfarmos – Népi építészet
Korán eltűntek a hagyományos lakóépületek a településről. A 19. század közepén az ágasfás- szelemenes tetőszerkezetet felváltotta a szarufás kontytetők, vagy a füstlyukas kontytetők. A mestergerendás épületek építése már az első világháború idején megszűnt.
A boglya alakú kemencét zárt kéménnyel használták a 20. század közepéig. Ekkoriban sok helyen az istállóba került át a kemence.
A falazat alapanyaga a föld volt. A 19. század végéig vert falat készítettek, utána vályogtéglából építkeztek. 1920 után téglával alapozták meg a vályogfalakat, 1945 után a téglát és a vályogot együttesen alkalmazták. A 19. században náddal fedték a házakat. 1890 körül zsindelyt, 1920 után viszont már csak a cserepet használták tetőfedésre.
Az istállót, vagy ólat a lakóházzal szemben építették, csak a szegényeknél volt a ház végénél a gazdasági épület. Ezeknek az ólaknak nem volt mennyezete, a nádtetőt belülről tapasztották, így lehetőség volt tüzet gyújtani bennük. Különállóan épült az udvaron a magtár, és a dohánypajta.
Egerfarmos – Településnéprajz
A 18. században az utak kereszteződésénél elhelyezkedő keresztutas településen nyolc középbirtokos és 12 kisbirtokos nemes lakott. A középbirtokosok a falu északi részén éltek, nagy portával bírtak. Ezek a beltelkek később a parasztság kezébe kerültek, szétaprózódtak. 1920 után a falu déli irányban terjeszkedett /Nagy Telep, Kis Telep/, majd 1945 után az északi részek fejlődtek. A Vasút sor, a vasútállomás vonzásának következtében épült ki.
A telkek táblás elrendezésű szalagtelkek.
Egerfarmos – Vallás, felekezetek
A 13–15. században templomának patrocíniuma Szent Adalbert volt, és ez maradt később is. A templom átépítésére és bővítésére 1874-ben került sor. A Felső-Hevesi kerületben, Mezőtárkány filiája volt. Kb. 1723-tól tartozott ide 1862-ig, ekkor átcsatolták a borsodszemerei plébániához. 1935-ben leválasztották a Borsodszemerei plébániától, és újból plébániai rangra emelték.
1767-ben 653 római katolikus lelket és 7 reformátust számláltak. 1785-ben 789 római katolikus ember élt a faluban. Az egri püspökség közép-hevesi esperességében feküdt és Mezőtárkány filiája volt.
Egerfarmos – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1550-ben a 10 házban 13 nős férfi adózott a töröknek. 1680-ban elpusztult a falu. 1696-ban is lakatlan. 1701-ben 6 felnőtt jobbágy férfit írtak össze.
1787-ben 114 házat, 166 háztartást és 805 lakost írtak össze.
1775-ben 510, 1787-ben 805, 1834-ben 857, 1849-ben 916, 1869-ben 936 lakosa volt a falunak.
Egerfarmos – Birtoklástörténet
A 14. században a Fornosiak voltak a birtokosai. 1405-ben magszakadás miatt a királyra háramlott és előbb borosjenői Bor Pál fia László, majd Rozgonyi Simon és öccse, László nyerte adományul. 1546-ban köznemeseké volt, 1549-ben Báthory Andrásé. Kandó György 1575-ben szerzett itt egy nemesi kúriát, de utódai 1653-ban zálogba adták. A 16. század végén a Barius család volt a birtokosa. Tőle Bosnyák Tamás füleki várnagy szerezte meg 1616. körül. A század végén birtokjoga a kincstárra háramlott. Az uralkodó 1696-ban Pocska Levin királyi tanácsosnak, a felső-magyarországi hadi élelmezési főbiztosnak adományozta. Birtokrésszel rendelkezett a Forgách család is. Az ő részüket a Rákóczi szabadságharc után – hűtlenség miatt – a kincstár elkobozta, majd Szalay Mihályné Polgár Katalinnak és Brezovay Györgynek adományozta. 1731-ben Farmos 2/3-át Kandó Zsigmond és két testvére kapta királyi adományba. 1753-ban a falu azon ¼ részét, amely a Szalay család magvaszakadtával a kincstárra szállt, báró Orczy Lőrinc nyerte el.
1770-ben, az úrbérrendezést megelőzően a Kandó, a Szalay, a Subich és a Németi családok voltak a földesurai. Az 1780-as évek végén a Károlyi család vált a főbirtokossá.
Gróf Szapáry József 1842-ben felesége, Orczy Anna révén vált birtokossá.
1897-ben birtokosok:
Brezovai László 945 k.h.
Samarjai Jánosné 308 k.h.
Reményi Imréné 280 k.h.
Boroviczényi Gyula 385 k.h.
Samarjai Jánosné 308 k.h.
Reményi Imréné 280 k.h.
Boroviczényi Gyula 385 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Brezovay László 921 k.h.
Egri római katolikus főkáptalan 697 k.h.
Mocsáry Miklós 170 k.h.
Prónay József 349 k.h.
Egri római katolikus főkáptalan 697 k.h.
Mocsáry Miklós 170 k.h.
Prónay József 349 k.h.
1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Egri római katolikus főkáptalan 440 k.h.
Graeffl Jenőé és testvére 854 kh.
Mocsáry Miklós örökösei 133 k.h.
Prónay József 318 k.h.
Graeffl Jenőé és testvére 854 kh.
Mocsáry Miklós örökösei 133 k.h.
Prónay József 318 k.h.
Egerfarmos – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu nevének eredete a Farnos/Farmos/Fornos magyar személynév. Maga a település a 13. század előtt (első írásos említés) keletkezhetett. Az Eger– előtag a falun átfolyó patak neve. Egerfarmosként a település a 18. század végétől ismeretes.
Határában egykor Laskó, Sej, Szőke (a török alatt pusztult el) falvak léteztek, ill. benyúltak.
Egerfarmos – Címer, pecsét
A falu 1778. évi pecsétjén kerek pajzsban ágaskodó oroszlán, a sisakdísz növekvő oroszlán, kétoldalt E. F. P. I. betűk és sisaktakaró foszlányok láthatók. Az 1786 évi pecsétlenyomaton három kalászból álló kéve mellett csoroszlya és ekevas, körirata: Egerfarmos 1786.
Egerfarmos pecsétje
Mai címere álló ovális pajzs kék mezejében jobb oldalon ezüst, álló csoroszlya, középen három átkötött arany búzakalász, baloldalon álló ezüst ekevas, a címerképek alatt 1786 évszám.
Egerfarmos címere
Egerfarmos – Első írásos, okleveles említés
1261: Fornos