Boconád – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Boconád – Művészettörténet
Római Katolikus Templom
Szabadság tér
Tituláris szent: Mária Magdolna
barokk
1767-1770
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2226
Római Katolikus Plébánia
Szabadság tér 16.
barokk
1775
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2227
1732-ben annyit jegyeztek fel róla: „Kőtemplom romokban.” [HML ÉrsEgyh L archvet. no. 934]. 1737-ben a források szerint a településen ideiglenes fatemplomot használtak [OL Htt L Cass. P./D Agr. f.l.]. 1743-ban az újonnan épülő boconádi és szuhai templom részére 12-12 forint utaltatott ki és az ott élők mentességet kaptak az évi megyei fuvarozás alól [HML Közgy.jkv.430/1743]. Ekkor valószínűleg csak valamiféle javítások történhettek a régi templomon, mert az 1766-os canonica visitatio szerint a kőből készült épület, melynek három oltára és fából készült karzata van, rossz állapotban volt [HML ÉrsEgyh L canvis. 1766]. 1767-ben kezdték el az új templom építését. „A boconádi jobbágyok a régi, szűk és már összedőlt templomuk helyébe egy új tágasabb templom építéséhez kezdte. A költségeket Szeleczky Márton földesúr viseli…” [HML Közgy.jkv.191/1767]. Az 1819-es canonica visitatio gondos leírást nyújt a már álló templomról. Eszerint az épületnek boltozott magas tornya, kriptája és három oltára van. 1775-ben anyaegyház lett, filiái: Tarnabod, Tarnaméra, Zaránk, Pusztafogacs és Alatka [HML ÉrsEgyh L canvis. 1819]. Az 1806-1820 közötti jegyzőkönyvek jó állapotban lévő, tágas, szilárd épületnek írták le. Csak 1811-ben jegyzik meg, hogy kegyura, Szeleczky Márton nem gondozza [HML ÉrsEgyh L Alsőhevesi esp lát.jkve. 1806, 1807, 1809, 1811, 1813, 1820.]. Az 1852-ben megtartott mérnöki szemle még mindíj jó állapotúnak mondja, ebből a leírásból tudjuk, hogy zsindellyel fedett volt [HML ÉrsEgyh L recski plebir.]. Pásztor József (A boconádi kastély. Egri Egyházmegyei Közlemények XLIX, 1917.) adati szerint 1900-ban renoválták. Ezután 1957-58-ban, mint ahogy a főhomlokzaton olvasható, felújították.
Egyhajós, keletelt, poligonális (a nyolcszög három oldalával záródó) szentélyzáródású templom, a nyugati homlokzatból kiemelkedő tornya homorú falakkal kapcsolódik a hajóhoz. Füles, zárköves kőkeretezésű bejáratának kapuján szép barokk kilincs van. Fölötte domborművű egyesített Szeleczky-Czóbel címer (Szeleczky Márton és felesége Czóbel Viktória címer), melyet két angyal tart. Alatta a kőtábla felirata:
HANC SACRUM SUPERIS GRATA PIETATE SZELECZKY
MARTINUS PROPRIO POSUIT AERE DOMUM
DIVES HUIC PER EUM, QUAEVIS ADJECTA SUPELLEX,
CRYPTAQUE CONDENDIS OSSIBUS APTA SUIS.
ANNO 1770
A golyvázott főpárkány fölött oromfalak követik a homlokzat hajlását. Sarkaikat kővázák díszítik. A torony első emeletének főhomlokzatán ovális ablak, a felső toronyszakasz ablakai szegmentívesek, a sisak kissé nyomott hagymaidomú. A szentély a nyolcszög három oldalával zárul, ablaka alatt kápolna, az alatt a családi sírbolt. Délre sekrestye oratóriummal, melynek magassága eléri a templomhajó magasságát. A csehsüveg boltozatos toronyalj előcsarnokából nyílik a toronyba vezető lépcső, innen egyszerű törtíves belső ajtó vezet a templomhajóba. A karzat két pilléren nyugszik, mellvédje középen kissé kihasasodik, mely egy-egy korinthizáló fejezetes falpillérrel tagolt. A hajó három, a szentély egy boltszakaszos, csehsüveg boltozással. A templom belső falait golyvázott, párkányfejezetes falpillérek tagolják. A szentélyben az oltár mögötti fal belül fél-elliptikus alaprajzú. A szentélykorlát szögletes balusztertagokból áll, rokokó vasrácsos ajtaja kiváló minőségű kovácsoltvas munka. A sekrestye dongaboltozattal fedett, egyik szakasza fiókos donga. Az oratórium felett kolostorboltozat van. Barokkos festés díszíti a templom és az oratórium boltozatait az 1900-as években történt renoválás idejéből.
A főoltár sztipesze kő, felépítménye fa. Rokokó díszítményekkel és színezett puttószobrokkal. A világos színekkel festett későbarokk főoltárkép a tituláris szentet, Bűnbánó Mária Magdolnát ábrázolja. A törtíves félköríves záródású kép gazdagon faragott kvalitásos rokokó keretét két angyalszobor tartja, csúcsán is két kisebb angyal díszíti. A két mellékoltárt is későbarokk festmények díszítik, az egyik az Angyali üdvözlet másik a Golgota a jelenével. Szép, rokokó kerekük egyforma, fönn két-két puttó szobor között kartussal és rocaille-díszekkel. A képek alatt két-két szent faszobra áll. Az oratóriumban lévő aranyozott fa Mária Immaculata szobor a 18. század második felében készült. A rocaille talapzaton, földgömbön, sugárkévében álló nyúlánk alak lábainál kígyó. A fából készült kvalitásos barokk szószék bejárata a sekrestyéből nyílik. Hengeres kosarát, lent griff-szobor tartja, mellvédjén domborművek: szent könyvvel és báránnyal. A két nagy volutával és puttóval díszített hangvetője kúp alakú. Csúcsán egy nagyobb puttó tartja a tízparancsolat tábláját. A 18. század második feléből származó keresztelő kút csúcsának szoborcsoportja Keresztelő Szent Jánost formázza. Volutás lábazata fölötti ovális, rovátkolt tál fából készült, magas kupola-fedésű kútházát aranyozott levelek díszítik. A szentélyben található Ifj. Szeleczky Márton epitáfiuma 1822-ből. A vörös márványból készített edikula alakú síremlék, tetején rátett fém címer. Felirata: Spestabilis Domini Martini Szeleczky de eadem et in Boconad.
A római katolikus plébánia építését is Szeleczky Márton finanszírozta 1775-ben. Az első tervrajzot Márhoffer (Mayerhoffer) pesti kőműves készítette, 1774-ben [HML ÉrsEgyh L Tvj. I.97.]. Az alaprajz L alakú, egytraktusos, földszintes épületet ábrázol, nyolc helyiséggel és mellékhelyiségekkel, a helyiségek latin megnevezésével (papír, tus 24×37 cm). Hátlapján felirat: „Boczonád 1774. Marhoffer pesti kőm.” Ezt a tervez Eszterházy Károly püspök módosíttatta, a módosítást Quadri Kristóf kőművesmester végezte el [HML ÉrsEgyh L archvet.895.]. Az épület elkészült, utcasoron álló földszintes, U alaprajzú későbarokk épület. Utcai homlokzata 1-3-1 apró ablakokkal, lapos középrizalittal, egytagú kihajló barokk ereszpárkánnyal. Pilléres kerti kapuval. Az udvaron zárt tornác, két teljes és egy-egy féloszloppal, magas oszlopszékkel, fedőlemezes fejezettel. Belül egy traktusos, öt szobás, a helyiségek fiókos dongaboltozattal fedettek. Boltozatos pincéje is van.
Nepomuki Szent János-szobor
Szabadság tér
provinciális barokk
1807
homokkő
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2228
Emeltette: Szeleczky Márton
A templomkertben lévő szobor 1807-ben készült. Hasáb alakú, párkánnyal lezárt, magas, feliratos talapzaton álló szent alakja papi ornátusban, kezében kereszttel és pálmaággal. Az 1819-es canonica visitatió említi [HML ÉrsEgyh L canvis. 1819].
Talapzatán kronosztikonos felirat:
CONCVTE FAMAE HOSTES PIA PROTEGE CORDA S IOANNES NEP.
hátul: S. M. G. A.
Kálvária – Golgota-szoborcsoport
Zrínyi u.
későbarokk
1792
színezetlen homokkő
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2229
Az 1819-es canonica visitatio szerint harminc évvel azelőtt emelték [HML ÉrsEgyh L canvis. 1819]. Felirata szerint 1792-ben. Belterületen, körülkerített területen álló szoborcsoport: volutás, feliratos talapzatán sziklákon emelkedő kereszt korpusszal, a kereszt lábánál Mária Magdolna, jobb, illetve bal oldalon, külön-külön talapzaton, Szűz Mária és Szent János evangélista alakja. A figurák életnagyságúnál kisebbek. A kereszt lábánál térdelő Mária Magdolna alakja kvalitásával kiemelkedik, a szoborcsoport alakjai közöl. Meanderdíszes középső talapzatának felirata:
1792
DIE 2 DATA
AUGUSTI
UJITATTA 1918
A szoborcsoportot 1918-ban felújították. 2008-ban ismét restaurálták őket, állapotuk kifogástalan, környezete gondozott, még díszkivilágítást is kaptak.
Szeleczky-kastély
Szabadság tér 14.
barokk
1760
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2230
Építtette: Szeleczky Márton
Építőmester: Mayerhoffer János (1721-1780) ? vagy Quadri Kristóf
Falképek: feltehetően Beller Jakab
A Szeleczky család, később a Gosztonyi család barokk stílusú kastélya U alaprajzú egyszintes épület emeletes középrizalittal. 1760-ban építtette Szeleczky (II.) Márton. Az épületet jól képzett mester, talán Mayerhoffer János tervezte és építette, akitől fennmaradt a plébániaház 1774-es tervrajza. Az épület a Rómában is dolgozó, luganoi származású gyöngyösi kőművesmester, Quadri Kristóf egerszalóki, pétervásári és hevesvezekényi kastélyaival (Voit Pál meghatározása) áll formai rokonságban, így lehetséges, hogy ezt a munkát is átvette a pesti építésztől a gyöngyösi mester.
Az épület magas manzárdtetővel fedett, három ablaktengelyes középrizalitja, két szintes. Az ablakok szegmentívesek, szalagkeretekben, könyöklőkkel. A földszintiek magasabbak, szép rokokó kosaras kovácsoltvas rácsokkal díszítettek (a középsőt ajtóvá alakították át). Tört íves főpárkány és attika zárja a középrizalitot, melynek tetején szobrok és vázák (sérültek) díszítették az épületet. Az egész főépület fugázott felületű. A középrizalittól két oldalra lévő 4–4 (2+2) ablaktengelyes földszintes épületszárnyak főhomlokzati ablakai közül a 2-2 szélső nagyobb, félköríves záródású, fülkés kiképzésű rojtdíszes keretben, könyöklőpárkánnyal (alattuk keskeny pinceablakokkal), a belső 2-2 ablak szegmentíves, rojtdíszes szemöldökkel, könyöklőkkel, közös faltükörben. Valamennyi földszinti ablakon kosaras kovácsoltvas rács volt. A főépület oldalhomlokzatán 1-1 ablak nyílik. Ehhez az egy-ablakszélességnyi tengelyhez illeszkednek a kevésbé díszes oldalszárnyak, L alakban 3-3 tengellyel. Ballról a harmadik tengelyben kosáríves kapu van, fölötte háromszögű timpanon, melynek címerét eltávolították. Innen csehsüveg boltozatos kapualjon jutunk át az udvarba. A kontytetővel fedett mellékszárnyak ablakai egyszerű, kis szalagkeretes nyílások. Az udvari homlokzaton a főépület emeletes középrészéhez előre ugró rizalit épült, földszintjén kocsialáhajtó, emeletén ablakokkal. A manzárdtetős, földszintes oldalszárnyakon kosáríves árkádos, lapos dongával boltozott, mellvédes tornác vonul végig, amely folytatódik a mellékszárnyakon is, de a jobb oldali mellékszárny nyílászáróit mára teljesen átalakították, a tornácmellvédeket kibontották, helyükön alumínium-üveg nyílászárók vannak. Az épület két traktusos, boltozatos helységekkel: 16 szobával és mellékhelységekkel. A teknőboltozatos lépcsőházban egykarú lépcső vezet fel az emeletre, a sala terrenába. A fél-ellipszis alakú előcsarnok nyomott kupolaboltozatán és a kocsialáhajtó csehsüveg boltozatán illuzionisztikus, az építéskor készült, rokokó falképek vannak (Négy évszak). Ez, az Észak-Magyarországon több emlék által is (pl. Noszvaj, Pétervására) képviselt világi tárgyú, zsánerképszerű rokokó festészet egyik emléke is különlegessé teszi a kastélyt. A festett balusztráddal és alakokkal benépesített falkép alkotója feltehetően Beller Jakab gyöngyösi piktor, a pétervásárai, kastély hasonló felfogású freskóinak mestere. Hajdani parkjának maradványaként még álló hatalmas, százéves fák a lenyűgözők.
Alatka-Puszta vagy Szerelem-kastély
eklektikus
1870
építtette: Szeleczky Géza
A középkori falu helyén, melynek temploma 1864-ben még állt, de magtárnak használták, Szeleczky Géza 1870-ban kastélyt építtetett a templom köveiből. Maga a kastély eklektikus stílusa miatt érdektelen, csak egyetlen épségben maradt, valaha a régi templomban lévő gótikus, csúcsíves, háromkarélyos ablaka miatt érdemel figyelmet. Ennyi maradt meg az elpusztult falu gótikus templomából.
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Boconád – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
A mai Boconád területén lévő települések feltehetően a hevesi királyi udvarházhoz tartoztak, szolgáltatásaikat oda teljesítették.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves – Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Boconád területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Boconád területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész, jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Boconád területén lévő településeket, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Boconád mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza – Körös – Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Boconád területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Boconád mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Boconád vidéke, a jelentős utak közelsége miatt, időnként a hadak felvonulásának terepe volt. Ez történt 1294-ben is, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei Boconádtól jóval távolabb húzódtak (megjegyezzük, hogy Boconádtól délre létezett egy szintén Besenyő/telek/ nevű település, melynek területe feltételezhetően a mai boconádi határba benyúlt, e tény mindenképpen egy fontos út közelségét jelzi).
Török hódoltság
A település 1546(?)-52 közötti török pusztítás folytán néptelenné vált (’52 évben rövid időre újranépesült, de még ez évben ismét deserta). 1553-ban kezdett újra benépesülni. 1570-ben lakott. 1596-ban, Eger eleste kapcsán feltételezhetően ismét elnéptelenedett a falu és közel négy évtizedre lakatlan is maradt. 1630 körül újabb pusztítás érte, de 1635-ben egy összeírás tanúsága szerint ismét népes. 1674-ben a falu a kuruc- és a császári katonaságtól is szenvedett. A község 1683-87 között is elnéptelenedett, miután a török-tatár hadak ellepték a vidéket. A falut 1700-ig nem lakták (1697-es benépesülése esetleges).
Rákóczi-szabadságharc
1703-ban elpusztult a falu, majd 1706-ban portyázó rácok (császári zsoldban lévő irregurális csapatok) ismét pusztították. Csak a szabadságharcot követően népesül be újra (1712).
A település nevezetes családja – a Szeleczky – híres volt Habsburg-hűségéről. 1705-ben Rákóczi fejedelem el is fogatta Szeleczky Mártont – a falu földbirtokosát – a Habsburg király iránti hűsége miatt.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-49-es szabadságharc alatt a faluból nemzetőrnek összeírtakat a II. zászlóaljhoz sorolták. A szabadságharcban a következő boconádi nemzetőrök vettek részt:
| Czimre Mihály | Nagy József |
| Csordás Illés | Nagy Márton |
| Fejér József | Novák Márton |
| Forgó Józsóf | Pap Márton |
| Holló Gáspár | Savanyú Balázs |
| Holló István | Savanyú Pál |
| Holló János | Simonyi István |
| Holló József | Simonyi János |
| Jedlovszky József | Simonyi József |
| Juhász Gáspár | Simonyi Sándor |
| Juhász János | Sipos János |
| Kaáli Gáspár | Surányi Ferenc |
| Kaáli József | Tary Antal |
| Kaslik István | Tóth Ferenc |
| Kovács Imre | Tóth József |
| Kovács János | Vajda János |
| Kovács Miklós | Vígh János |
| Kovács Pál | Zsákai János |
| Nagy János | Zsákai Péter |
|
Az I. világháború boconádi hősi katonái
|
||
| Barna Miklós | Katona Mihály | Radics István |
| Batki Gábor | Kiss János | Radics Rudolf |
| Batki János | Klement Imre | Ratsek Károly |
| Batki Lajos | Kovács János | Robotka Pál |
| Bóka János | Kovács János id. | Sike Károly |
| Czimre Imre | Kovács Kálmán | Simon Bálint |
| Domoszlai Dezső | Krizsán Sándor | Simon Gábor |
| Fehér Vince | Majoros Péter | Simon József |
| Forgács Zsigmond | Molnár Mátyás | Simon József id. |
| Forgó Dezső | Nagy Áron | Simon Károly |
| Forgó János | Nagy Bálint | Simon Mátyás |
| Forgó József | Nagy K. László | Simon Vilmos |
| Forgó Péter | Nagy T. István | Sipos János |
| Gubics István | Németh Imre | Surányi József |
| Holló Gáspár | Novák István | Szabó József |
| Holló János | Novák János | Tóth András |
| Juhász György | Novák Kálmán | Tóth Miklós |
| Juhász József | Pap Ferenc | Tóth Pál |
| Juhász Kálmán | Petes Gáspár | Veréb Kristóf |
| Káli Gábor | ||
|
A II. világháború boconádi áldozatai
|
||
| Balázs Ferenc | Kiss István | Suja István |
| Balogh József | Koczka Vendel | Surányi Ferenc |
| Besenyei Árpád | Kurucz Géza | Surányi Zoltán |
| Bóka József | Lőcsei József | Szanyi Béla |
| Bolyhos Ignác | Lőcsei Sándor | Takács József |
| Fehér István | Lukács László | Tari Sándor |
| Fehér József | Miklósi János | Tóth Géza |
| Ficsór György | Nagy András | Vágó Sándor |
| Ficsór István | Nahóczki Béla | Vajda István |
| Gyarmati József | Petes Gáspár | Vajda Vilma |
| Káli Béla | Robotka József | Verebélyi István |
| Káli Mihály | Rottenstein János | Vigh János |
| Kaslik Flórián | Simon János | Vigh Pál |
| Kassa János | Simon József | Zsákai Béla |
| Kelemen Géza | Sipos János | Zsákai János |
| Kerék Kálmán | Sipos János | Zsákai József |
| Keresztes István | Sóspataki József | |
Boconád – Népviselet
Női viselet
A 19. század végén az asszonyok sárga ráncos csizmát, 8-10 darab 6-7 szeles szoknyát hordtak. Ekkor már derékba szabott, puffos ujjú testhez simuló „kaczót”, vagy „nyárikát” viseltek. A lányoknak „kakós”, a menyecskéknek „dupét” hajviseletük volt, bársony szalaggal.
Férfi viselet
Lábukon ráncos csizmát, testükön gatyát, vagy szűk ellenzős nadrágot hordtak, melyhez kis lajbi illett üveg, vagy pitykegombokkal. A legények darutollas kalapot hordtak. A felsőkabát télen a bunda volt zsinóros általvetővel. 1880-ban már csak az idősebb korosztályban maradt meg a cifraszűr viselete.
Boconád – Népi táplálkozás
Kukoricalisztből készült a görhe és a málé. Görhe: a kukoricalisztet tejjel, olajjal, cukorral, szódabikarbónával összegyúrták, kis cipókat formáltak így sütötték ki olajozott tepsiben. A kukoricakása, vagy málé vízben főtt kukoricadara volt, amihez sót, cukrot, és tejet adtak.
A böjti időszak jellegzetes étele a cibere leves. A cibere vízben érlelt korpából készült savanyú lé, amit ízesítésre használtak.
Boconád – Népszokások (jeles napok)
Az emberi élet fordulóihoz kötődő szokások
Születés
Az újszülöttet 2-3 naposan megkeresztelték, a néphit szerint ezzel próbálták megakadályozni, hogy a boszorkányok ellopják, vagy kicseréljék. A komákat, illetve a keresztszülőket rokonok, vagy barátok közül választották.
Lakodalom
A lakodalom napja a szombat volt. Az előtte való héten elkészítették a csigatésztát, ami egy vidám közösségi alkalom volt az asszonyok számára. Szerdán süteményeket sütöttek, csütörtökön már a lábasjószágokat készítették elő. A hízót csütörtökön vagy pénteken vágták le- itt nem birkát fogyasztottak a lakziba, mint a szomszédos településeken.
Az esküvőre a vőlegényes és a menyasszonyos háztól külön-külön indult el a lakodalmas nép. A menyasszonyt az oltár előtt adta át a menyasszonykísérő a vőlegénynek. A násznagyok szerepét a keresztapák látták el. A menyasszony keresztanyja az asszonnyá avatáson hátraborította a menyasszony fátylát, kezébe égő gyertyát adott, és elkísérte a Mária szoborhoz, ahol a házasság sikerességéért és a gyermekáldásért imádkozott.
A szertartás után a menyasszony a vőlegény násznépével együtt ünnepelt, ám a saját rokonsága csak éjfél körül, a híriszjárás alkalmával csatlakozott hozzájuk. Magukkal hozták a menyasszonynak szánt ajándékokat, amelyek általában háztartási eszközök voltak.
Napfelkeltekor, a lagzi végén szokás volt a tűzugrás is.
Temetés
Az emberi élet utolsó állomása a temetés. A 20. század első felében még otthon ravatalozták fel az elhunytakat. A szobában fekete anyaggal letakarták a tükröt és az ablakokat. A koporsó mellett folyamatosan imádkoztak 2-3 napon keresztül. A rokonok, ismerősök felváltva jártak a halottat megnézni, érte imádkozni.
A temetési szertartás az udvaron kezdődött, ahol a pap „beszentelte” a halottat. Ez után gyászkocsival vitték ki a koporsót a temetőbe. Korábbi időszakban a rokonok vállon, vagy taligán kísérték ki az utolsó útjára az elhunytat. A sírásást rokonok, ismerősök végezték.
Itt is ismert volt az a szokás, hogy a temetés után a sírt háromszor körbejárták, a bűnök megbocsátását remélve.
Jeles napok, naptári ünnepek
Advent, karácsony
A karácsonyra készülő falu az adventi időszakban hajnali misére, rorátéra járt. Gyakorolták a Szentcsaládjárás szokását is, amikor minden este más családnál imádkoztak a Szent Család képe előtt. Sült tökkel, görhével, pattogatott kukoricával kínálták őket.
Karácsonyeste szokás volt eltenni a morzsás abroszt, amiből a morzsát az állatok kapták, ezzel szerették volna a termékenységüket befolyásolni. Karácsonykor tyúkhúslevest, töltött káposztát, disznótoros ételeket ettek.
A rokonok körbelátogatták egymást a karácsonyi időszakban a környező tanyákon is.
Farsang
A farsangi vidám időszak szokása volt Boconádon a „babfazékvágás”. A legények vödrökben almát, diót, citromot vittek a lányos házakhoz. Ha a legényt valamikor kikosarazták, a vödröt állati trágyával tömték meg.
Húsvét
A húsvétot megelőző 40 napos böjtöt szigorúan megtartották. Sem zsírt, sem húst nem fogyasztottak. Nagypénteken éjszaka a legények kolompolva járták végig a falut, rossz fazekakkal zajongtak.
A szombat esti feltámadás ünnep után kocsonyát fogyasztottak.
A locsolkodóknak húsvét vasárnap festették meg a tojásokat. Hétfőn a vízzel locsolkodó legények bort, pénzt kaptak a lány családjától.
Szent György napja, búzaszentelés
A búzaszentelést a határban végezték egykor. A szentelt búzának mágikus erőt tulajdonítottak: egy-egy szálát az állatok elé vetették, a maradékot a fészerbe rakták, járvány, tűzvész, aszály elleni védelemül.
Május 1., májusfa
A legények május első éjszakáján amellett, hogy a lányoknak májusfát állítottak, számos csínytevést követtek el. Az eladó lányos ház kiskapuját szétszedték, máshol állították fel, de az is előfordult, hogy a szétszedett szekér részeit a házgerincre rakták.
A falu közepén egy központi májusfát is állítottak, minek tetejébe boros üveget kötöttek. A bor annak a jutalma volt, aki le tudta onnan hozni.
Boconád – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
2013. április 23-án földrengés volt.
Boconád – Mesterségek
Boconád legismertebb mesterei 1930-ban:
Káli János asztalosmester. Boconádon született, saját házában működtette műhelyét. Tanult Hevesen, Kálban, Füzesabonyban, Balassagyarmaton, Hatvanban, Karácsondon, Mezőkövesden. Épület és bútorasztalos, mellette koporsós. Három segédje volt.
Tompa János kovácsmester. Kálban született, Cegléden és Kecskeméten tanult, majd 1921-ben alapította műhelyét. Kocsijavítással és lópatkolással is foglalkozott.
Körtefa karosszék. 19. sz. eleje. 1961.
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Boconád – Gazdálkodás
A boconádiak számára a fő bevételi forrást a búzatermelés jelentette. A búza mellett helyet kapott a tengeri, a zöldtakarmány, a rozs, az árpa, a takarmányrépa. Nagyobb mennyiségben termeltek még dinnyét és mákot.
A paraszti világ legnagyobb nyári munkája az aratás volt.
Az aratást Sarlós Boldogasszonykor (július 2.) kezdték. A családfő vágta az első rendet, asszonya szedte gamóval a markot, s belőle sodort kötélbe tette. Fiatal fiú kaszálta a második rendet, s az eladólány gyűjtötte, marokkal egészítette ki az előző kévét. A kévéket keresztekbe rakták, melynek tetejére a papkéve került, ami takaróként szolgált, hogy a kalászos ne ázzon, ha eső jön. Az elhullott gabonaszálakat bőgővel gereblyézték össze. Jó esetben két hét alatt végeztek a munkával. A behordásban igás állatokkal segítették egymást a szomszédok.
Az ősz legnagyobb munkája a kukoricatörés, melyet a gazda udvarán a fosztás követett.
A település adottságai kiválóan megfelelnek a dinnyetermesztésre és a dohánytermesztésre is.
-
- Csárda tanya- gazdálkodás Dinnyés kunyhó belseje 1972.
-
- Csányi dinnyések kunyhója 1972.
-
- Kunyhó és élékamra 1972.
-
- Dinnyés kunyhó
Boconád – Lakáskultúra
A település jellemző háztípusa háromosztatú, szabadkéményes, nyeregtetős, keskeny vízvezetős ház.
A ház tüzelését a búboskemence szolgálta, melyet fűtésre, sütésre és télen füstölésre is használtak.
A család gyarapodásának függvényében a lakóházat fokozatosan bővítették a kert irányába. A kamrából és istállóból hátsó szoba, nyári konyha lett, így a ház első szobája használaton kívüli, tisztaszoba lett.
A ház berendezése egyszerű: asztal, dikó, székek, almárium, masina.
Irodalom:
Szuromi Rita: Bocföldétől Boconádig. Egy hagyományos mezőgazdasági falu évszázadai. Boconád, 2012. 138.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Boconád – Épített örökség
Boconád középkori templomáról egyetlen írott forrásunk maradt csak fenn: 1335-ben a pápai tizedjegyzékek készítésekor feltüntették, de sajnos nem tudjuk, pontosan hány garasnyi tizedet fizetett. Ez az adat rámutat arra, hogy plébánia-jogállású templommal rendelkezett, melyről azonban semmilyen információval nem rendelkezünk. A középkorból nincs más írott forrásunk az épületről. 1732-ben írnak legközelebb egy romos állapotban levő kőtemplomról, mely viszont annyira rossz állapotban volt, hogy a következő évben egy ideiglenes faépítményt kellett használniuk a helyieknek. Az 1740-es évek elején adataink vannak egy helyreállítási kísérletről, ám ez igen hevenyészett lehetett, mivel 1766-ban már arról számolnak be, hogy a kőépület rossz állapotban van. Ennek helyére 1768-ban kezdték meg az új, ma is álló templom építését.
A középkori templomépületről tehát alig vannak információink; a mai épület pedig sokszögzáródású szentélyén és keletelt jellegén túl más, középkorra utaló, látható részleteket nem mutat. Feltehetően Árpád-kori eredetű volt, erről az időszakról azonban nincs adatunk. Gótikus periódusáról árulkodik azonban az az ablak, melynek töredékei ma az egri Vármúzeum kőtárában vannak elhelyezve. A keskeny nyílású, csúcsíves, karéjos záródású, széles élszedésű ablakot a kutatás a 14-15. századra keltezte. Jelen pillanatban ez a töredék az egyetlen kézzel fogható emlékünk a középkori templomból; annak jobb megismeréséhez elsősorban régészeti kutatásokra lenne szükség.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Boconád – Kronológia
9-10. század – A mai településtől kb. 2 km-re keletre létrejön Boconád.
14-15. század – A Pest felől jövő, Adácsnál leágazó hadi- és kereskedelmi út Boconád mellett haladt el.
1335 – A pápai tizedjegyzék említi először plébániáját.
1549-1552 – A falu elnéptelenedik.
1647-1675 – A települést állami adótól mentes, kuriális községként említik a források.
1731 – Elveszíti adómentességét, úrbéres jobbágyközséggé válik.
1746 – Első adat az iskolai oktatásról (13 tanuló)
1752 – Boconádra helyezték át a korábban Átányon működő postaállomást, ami rövid idő múltán Tarnabodra került.
1768 – A régi, életveszélyes templom helyett új templom építése kezdődik.
1774 – Az iskolának 42 tanulója van.
1783-1785 – Az I. katonai felmérés szerint a Boconád környéki utak csak megfelelő időjárás esetén használhatóak minden jármű számára.
1848-49 – A szabadságharc eseményeiben 38 boconádi férfi vett részt, mint nemzetőr.
1873 – 149 gyermek tanul az iskolában.
1885 – Állandó posta nyílik a településen.
1889 – Önkéntes Tűzoltó Egylet jön létre.
1900 körül – A Jászságból beköltöző családok hatására megkezdődik a határ tanyásodása.
1903 – Megalakul a Boconádi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.
1911 – Létrehozzák a Boconádi Hitelszövetkezet Népkönyvtári Egyesületét.
1920 – A községben kéttantermes felekezeti iskola működik, Alatka-pusztán községi népiskolát tart fenn a település. 1920 körül váltja fel az építészetben a vert falat a vályog használata.
1924 – Boconádon is útjára indul a leventemozgalom.
1925 – Római Katolikus Olvasókör alakul.
1930 – Az új iskolaépület elkészültével a községben már 6 tanteremben folyik az iskolai oktatás.
1933 – Boconádra bevezetik a villanyáramot.
1935 – Megalakul az Országos Frontharcos Szövetség helyi csoportja.
Boconád – Híres emberek
KISFALVY JÁNOS, Boconád település szülötte. Az egykori Szovjetunióban végzett diplomataként. Kijevi, majd ciprusi nagykövetként dolgozott egészen nyugdíjazásáig.
HEVÉR ZOLTÁN, a település szülötte. Az egyetem elvégzése után a magyar média fontos beosztású személye lett. Irodalmi területen dolgozik, verseskötete jelent meg.
JUHÁSZ LÁSZLÓ Boconádon született, jelenleg Gyöngyösön lakik. Katonai pályán tanult. Jelenleg a Nemzetvédelmi Egyetem tanszékvezetője és a Honvédelmi bizottság külsőse.
DR. SNEIDER CSABA, Boconád szülötte. Az ausztráliai Sidney-i Egyetemen tanult, majd oktatott és elméleti matematikából doktorált. Jelenleg Portugáliában az Állami Egyetemen tanít.
A településen elismerésben részesült személyek:
Sedon János, a Magyar Köztársasági Érdemkereszt tulajdonosa.
Cseh Béla, a Haza Szolgálatáért Érdemrend tulajdonosa.
Boconád – Régészeti áttekintés
Boconád, Homokbánya: A Tarnabod és Tarnaméra közötti földút mellett preszkíta temető került elő. (Szabó János Győző ásatása 1962. DIV Rég. Ad. 197.)
Boconád – Közlekedés, infrastruktúra
A korai középkorban (10-11. századtól) Heves vármegyén két hadiút vezetett keresztül. A Hevestől északnyugati irányába vezető hadiút Boconád mellett haladhatott el (a település feltételezett keletkezési ideje megengedi ezt a feltevést, ld. Etimológia).
A 14-15. században a Pest felől jövő, Adácsnál leágazó hadi- és kereskedelmi út Boconád mellett haladt el.
1752-ben Boconádra helyezték át a korábban Átányon működő postaállomást, mely a Buda–Hatvan–Debrecen–Kolozsvár postavonal 6. postaállomása volt. Rövid működés után az állomás Tarnabodra került.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Boconádnál az utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.
A posta újranyitására 1885-ben került sor.
1925-ben Detk–Heves törvényhatósági műút átvezet a községen. Vasútállomása Ludas, Kál-Kápolna vagy Heves volt.
1933-ban vezették be a településre a villanyáramot.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Boconád – Népköltészet, folklór
Történeti hagyomány a helynevekben:
A falu területén sok volt a mocsaras hely, ahol bodza és nád termett. A néphagyomány szerint ezekből ered Boconád neve, aminek eredeti változata szerintük Bodzanád.
Falucsúfolók:
Boconádon babot főznek, tökkel harangoznak.
Zaránk, Méra, Boconád nem ér egy pipa dohányt.
A helyiek emlékezete szerint a Dobogó-parttól a kastélyig Alagút húzódott. A 20. század elején egy petrencehordó rudat bedugtak egy ürgelyuk nagyságú résbe, és a bot beleesett, nagyot dobbant. A néphagyomány szerint a török időkben keletkezett, az uraságok építették búvóhelynek, és a kincseiket itt rejtették el.
A Dobogó-partot tartják a falu korábbi helyének, de a törökök elpusztították. Föld alá került minden, majd meggyulladt, lángnyelvek csaptak ki a földből, a népmonda szerint.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Boconád – Gazdaságtörténet
A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
Az 1549–1552 évek elnéptelenedése után a 16. század végéig a dézsmajegyzékek alapján 20–30 gabonatermesztő és 3–4 juhtenyésztő jobbágyháztartás volt a településen. A 17. század elején ismét lakatlanná vált, 1647 és 1675 között az újratelepült Boconádot állami adótól mentes, kuriális falukét említik a források. 1731 körül az adómentességet elveszítve úrbéres jobbágyközséggé vált. A 18. század elején a szántóföldet kétnyomásos gazdálkodással művelték, a lakosság évenkénti újraosztással, földközösségben használta határát. A 18. század közepén a település egyik birtokosa, Szeleczky Márton majorsági gazdaságot létesített, ahol szemtermeléssel foglalkoztak.
Az 1771. évi úrbérrendezés során minden telekhez 30 hold szántót és 10 kaszás rétet rendeltek, mely csökkentette a parasztgazdaságok számát és azok szántóterületét. 1773-ban újabb kimérést rendelt el a megye, majd 1786-ban a földesúri birtokarányosítást követően a határterületet két részre osztották. Az egyik fele földesúri majorság, a másik fele úrbéres jobbágyföld lett. A majorsági szántók területe 1858-ban 1500 kh, a jobbágyszántó 880 kh volt.
Jellemzően termesztett növény a 20. század első harmadában a búza volt, mellette kukorica, zöldtakarmány, rozs, árpa, takarmányrépa került ültetésre. Nagyobb mennyiségben dinnye- és máktermesztést is folytattak.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
| 1866 | 5144 | 2383 | 1093 | 905 | |||||
| 1896 | 5140 | 3286 | 43 | 565 | 25 | 990 | 52 | – | 179 |
| 1935 | 5047 | 3929 | 64 | 138 | 210 | 494 | 64 | – | 148 |
Az eltelt időszak alatt a szántóföldi művelés alá vont területek nagysága megnövekedett, az összterülethez viszonyított aránya az1866-os 46,3 %-ról 77,8 %-ra emelkedett. Mindez a rét és legelőterületek visszaszorulásával járt.
A gazdaságok száma 1896-ban 182, 1935-ben 622 volt. Birtoknagyság szerinti megoszlásuk 1935. évi statisztika szerint: A gazdaságok száma 1896-ban 387, 1935-ben 813 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 500–1000 kh hold birtoka volt 4 főnek, 50–100 kh közötti birtokkal rendelkeztek 4-en, 20–50 kh területű birtokosok száma 9, 10–20 kh területű birtoka 36 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 72 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 233. Az 1 kh alatti területet bírók száma 264 volt, közülük 59 fő nem rendelkezett szántófölddel.
Állattartás területén a lakosság ellátását és igaerő biztosításán túl a 19. és 20. században is juhok tartása maradt jellemző. Az állatállomány változását a következő táblázat mutatja.
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
||
|
1896 |
1935 |
|
| Szarvasmarha |
474 |
432 |
| Ló |
235 |
27 |
| Sertés |
610 |
557 |
| Juh |
1099 |
978 |
| Baromfi |
2165 |
|
| Méhcsaládok |
36 |
|
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. Az alispán 1906 évi jelentése szerint 2 kovács, 2 kerékgyártó, 1 szabó, 2 cipész, és 1 csizmadia volt a településen. Az iparosok száma 1925-ben 12 fő volt, akik négyféle mesterséget űztek: szabó volt 2 fő, cipészek voltak öten, kőműves három és ács kettő tevékenykedett. 1936-ra számuk 18-ra nőtt, foglalkozás szerint 3 kovács, 2 szabó, 4 cipész, 1 ács, 2 kerékgyártó, 2 asztalos, 2 hentes, 1 szíjgyártó 1 borbély jelentette a helyi iparosságot.
1906-ban két kereskedőt számláltak a településen. A helyi kereskedelem színtere volt 1925-ben a 3 kocsma és 3 szatócsbolt, vásárra és piacra a 10 km-re lévő Hevesre jártak. 1903-ban megalakult 89 taggal a településen a Boconádi Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet.
A település hitelintézetét a Boconád Községi Hitelszövetkezetet 1896-ban alapították.
Boconád – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Boczonád
Közigazgatási jogállása:1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1935-ben: Alatkapuszta, Dezsőmajor-tanya, Cornélia-tanya, Káli Gábor-tanya, Káli Márton-tanya, Nagy János-tanya, Nagy Mihály-tanya, Lőrinc-tanya, Novák-tanya és Sándor-tanya.
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983. december 31. Hevesi járás
Boconád – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Boconádon már 1746-ból van adat iskolai oktatásról, az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint az iskolamester 4 fiút és 9 lányt tanított. A római katolikus elemi iskolában 1770-ben 25 gyereket tanított Gyarmathy József tanító, aki már 1768-ban is iskolamester volt. 1774-ben 24 fiú és 18 lány járt Csőke Máté/Mátyás tanító óráira. A tananyagban csak az olvasás szerepelt, az írást a tanító már nem tudta oktatni, mivel a szülők az iskolából az otthoni munkákra elvonták a gyerekeket. Az iskolai tanítókat a község javadalmazta, évente 10 rajnai forintot és 10 pozsonyi mérő búzát kaptak fizetésként.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
1818-ben a településen 85 tanköteles korú gyereket írtak össze, közülük 61 járt rendszeresen az órákra. Az iskolát Faigel Pál plébános építtette meg.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
Boconádon 1873-ban az egy tantermes, tanítói lakással épült elemi iskolába 149 gyerek tanult. 1887-ben az iskolába járó 145 gyereket egy tanító és egy segédtanító tanította. 1893-ban az iskola épületét megnagyobbították, a következő évben pedig tanítói lakást építettek. A 20. század első évtizedében már három tanító, Lazuroff Gyula, Cséka Sándor és Török István oktatta az iskolába járókat. Ekkor már létrehoztak római katolikus nyári menedékhelyet is Boconádon, mely a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezte szüleik távolléte, azaz a nyári munkavégzésük ideje alatt. 1901-ben Alatkapusztán tantermet és tanítói lakot építettek.
1920-ban a nagyközségben 2 tantermes hitfelekezeti iskola működött 2 tanítóval, Alatkapusztán a községi elemi népiskolába 40 tanuló járt. 1925-ben 3 iskola volt a faluban (1 községi, 2 felekezeti), ahol 3 tanteremben 5 tanító oktatta a gyerekeket. 1928-ban új épület megépítéséhez kezdtek, melyet 1930-ban átadtak. Így a településen 6 tanteremben működött a községi és a római katolikus elemi népiskola, valamint a községi általános továbbképző és római katolikus gazdasági továbbképző népiskola. A tanítók ekkor Jósvay Zoltán, Háberl Istvánné és Markó József voltak.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Boconádon 1889-ben elsőként Önkéntes Tűzoltó Egylet alakult. 1911-ben létrehozták a Boconádi Hitelszövetkezet Népkönyvtári Egyesületét. 1924-ben jött létre a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1925-ben kezdte meg működését a Római Katolikus Olvasókör. 1930-ban Polgári Lövész Egyesületet alakítottak, 1935-ben megszervezték az Országos Frontharcos Szövetség helyi csoportját.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Boconád – Földrajzi környezet
A falu Heves megye déli-középső részén, a Gyöngyösi-síkon fekszik. Területének tengerszint feletti magassága nem éri el a 200 m-t.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlat jellemzi, mikroklímájában a Mátra szélárnyékoló hatása érvényesül.
Az évi csapadék 550-600 mm, az évi középhőmérséklet 10°C, a napsütéses órák száma 1950-2000. A területen a nyugatias és keleties szelek dominálnak.
Említésre méltó vízfolyással nem rendelkezik, artézi kutakban viszont bővelkedik.
Állat- és növényvilágát az Alföld faunája és flórája határozza meg, kisvadakkal és különböző madárfajokkal. A kevés erdőfolt sziki tatárjuharos tölgyes-liget.
Talaja kötött és homoktalaj, de már megjelenik a szikes talaj is.
A település kavics- és homoklelőhellyel rendelkezik.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Boconád – Irodalom
HEVÉR ZOLTÁN
A településen született, Budapesten él, az egyetemi évei után a magyar médiában tölt be fontos szerepet. Irodalmi területen dolgozik, kötete is jelent meg a verseivel: A madarak átrepülnek fölöttünk, 1989-ben jelent meg magánkiadásban.
Hevér Zoltán – A madarak átrepülnek fölöttünk
Forrás- és irodalomjegyzék:
SZELECZKY ZITA
A Szeleczky család legismertebb tagja a híres színésznő. A boconádi Szeleczkyekhez csak a 16. századi rokoni szálakkal kötődik. Szeleczky Tamás nádornak Bálint nevű fiától származik a boconádi ág, a gömöri pedig a János nevű fiútól. Ez utóbbi leszármazottja a színésznő. 1915. április 20-án született Budapesten, tanulmányait Budapesten és Miskolcon végezte. Már hetedikes korában elhatározta, hogy színész lesz. A Színművészeti Akadémia előkészítőre járt, a kedvenc színészei Ódry Árpád és Bajor Gizi voltak. A versek szeretetét Ódry táplálta belé. 1936-tól a Nemzeti Színház ösztöndíjasa, majd rendes tagja. 1942-től a Madách Színház tagja, azután 1944-ben az Operett Színházhoz szerződött. 1946-ban a Bécsi Rádióban szavalt verseket, járt Olaszországban, Pozsonyban és Németországban is, ezért elfogató parancsot adtak ki ellene, 3 év börtönre ítélték, 10 évre eltiltották a közügyektől, illetve minden vagyonát elkobozták. Ezért Argentínába költözött a családjával, ahol nagy sikerrel tartott irodalmi, magyar nóta és operett esteket. Szerepelt az Argentin Rádióban, az ottani Nemzeti Színházban is címszerepet játszott. Aztán 1951-ben megalapította az argentínai Magyar Nemzeti Színházat, amelyet igazgatott, sőt rendezett és játszott is benne. Az Egyesült Államok magyarok lakta részeit bejárva szintén nagy sikerű irodalmi és operett esteket adott. Az Államokba 1962-ben költöztek. Ezután Ausztráliába települtek, ahol úgyszintén folytatta pályafutását. 1987-ben Ronald Reagen ki is tüntette az ünnepelt színésznőt. A rendszerváltás után gyakrabban járt haza Magyarországra, 1993-ban vissza is vonták a ’47-es vádat, és még ebben az évben megkapta a Magyar Köztársaság Középkeresztje kitüntetést. 1998-ban visszatelepült Magyarországra, Érdre költözött, majd egy évre rá hunyt el.
Szeczky Zita
Forrás- és irodalomjegyzék:
Szuromi Rita: Bocföldétől Boconádig. Boconád. 2012. Kis István.
Boconád – Népi építészet
A 19. század közepéig Boconád lakóházaira az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet volt jellemző, amit felváltott a szarufás típus. A lakóházak nyeregtetővel, a homlokzaton keskeny vízvetővel épültek, a deszkaoromzatoknak szépen díszített változatai készültek a 19. század közepétől. A mestergerendát is ebben az időszakban váltotta föl a keresztgerendás építkezés. Az utolsó mestergerendával épült lakóházaknál a mestergerenda homlokzatra kinyúló végét vörösre festették.
Egyetlen tüzelőberendezés típust építettek1945-ig: a búbos kemencét.
A falazat anyaga 1920-ig vert fal, azután vályog, amit 1945 után kővel alapoztak. A tetőfedésre a szalmát náddal vegyesen alkalmazták, a 20. század elején még néhány fazsindelyes ház is volt a faluban.
Az istállót a lakóépülettől külön építették. Jellegzetes gazdasági építmény a gerendavázas deszka oldalú hombár a módosabb portákon.
Boconád – Településnéprajz
A település gerince a kelet-nyugati irányú főút központja a templom- tanácsháza-iskola által bezárt tér. A falu jelentősebb utcái ide torkollnak.
A határ 1900 körül kezdett tanyásodni, amikor a Jászságból ide költözött családok kezdeményezték ezt a helybeliekkel együtt.
A kétbeltelkes településmód emlékei megtalálhatók, de a szalagtelkes település az, ami általánosnak mondható. Több lakóház is épült egy-egy telken-, ha a telek mindkét oldalán épült 2-2 épület, „négyes udvarnak” nevezték a helyiek.
Boconád – Vallás, felekezetek
A Patai kerületben, Tarnaméra filiája volt. 1775-ben a tarnamérai plébános átköltözött Boconádra, így leányegyházai lettek: Tarnaméra, Zaránk és Tarnabod, valamint Fogacs és Alatka puszta. 1800-ban az egyházi főhatóság szétválasztotta a két plébániát: Tarnaméra Zaránk filiával és Boconád Tarnabod, Alatka és Fogacs filiákkal.
Anyakönyvei 1741-től vannak.
1776–1777-ben 475 római katolikust írtak össze a püspök látogatásakor. 1785-ben 525 volt a római katolikusok száma.
1925-ben 2034 római katolikus, 23 görög katolikus, 20 református, 1 evangélikus, 13 izraelita felekezetű élt a faluban.
1932-ben 2266 római katolikus, 4 református, 1 görög katolikus, 6 izraelita volt a lakosok vallás szerinti megoszlása.
Boconád – Népesség, nemzetiségi viszonyok:
1549–1552-ben elnéptelenedett. 1554-ben kezdett újra benépesülni. 20–30 gabonatermelő és 3–4 juhtenyésztő jobbágyháztartást írtak össze a dézsmaszedők. A 17. század végén újból elpusztult a falu, 1635-ben újra népesült. 1683 után újból elnéptelenedett, majd 1700-ban kezdett benépesülni. Az 1703-as pusztulást követően a végleges betelepedés 1712-ben történt. Ekkor 5 gazda és 2 zsellér lakta. 1735-ben 32, 1770-ben 45 volt a jobbágy- és zsellérháztartások száma. 1858-ban 53 telkes gazda és 51 házas zsellér volt.
1787: 103 család, 626 lélek, 74 ház.
1816: 718, 1830-ban 813, 1849-ben 1048 lélek.
1851: 140 család, 130 ház, ebből 20 urasági, 52 telkes és 51 zsellérház.
1925: 2091 lélek (1920. évi népszámlás szerint). 2086 magyar, 4 német és 1 egyéb nemzetiségű.
Belterületen 1528, tanyákon (Puszta Alatka, Kis-tanya) 563 ember élt. Házak száma: 341, lakrész 442, ebből Alatkán 70, egyéb tanyákon 26. Állami épület nincs. Középület: községháza, 3 iskola.
1932: 2281 fő (1930. évi népszámlálás szerint), 2276 magyar, 4 német, 1 egyéb. 461 ház, ebből 70 Alatkán, egyéb tanyákon 26.
Boconád – Birtoklástörténet
1289-ben az Aba nembeli Demeter fia Leusták birtoka volt. Károly Róbert 1328 előtt Chenyk cseh vitéznek adta, majd 1334-ben – egy cserét követően – István királyi jegyzőnek. 1347-ben is még ő volt a birtokos. 1382 után a Domoszlai családé volt a birtokjog, ennek kihaltával 1418-ban a Rozgonyiaké, 1492-től pedig a Kompoltiaké volt. 1522-ben egy örökösödési szerződés értelmében Országh Lászlóé lett.
1640 körül Gallyas Mátyás volt a birtokosa, 1648-ban osgyáni bakos Gábor szerzett rá adományt. Az 1700-as évek elején az Ivocs család volt a birtokosa. 1715-ben a falu egyik részét báró Szeleczky Márton, a másik részét Almásy János szerezte meg. 1818-ban Szeleczky III. Márton magvaszakadtával özvegye, Gosztonyi Apollónia lett a falu egyik felének birtokosa. Ő végrendeletében testvéreire, Gosztonyi Antalra és Alajosra hagyta.
1897-ben birtokosok:
Gosztonyi Kálmán
Hoffmann Richárdné
Novák István
Hoffmann Richárdné
Novák István
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:
Gosztonyi Kálmánné, özv.
Hirsch Albert
Hirsch Albert
1935-ben 100 katasztrális holdnál nagyobb birtokosok:
Boconád Község
Gosztonyi Andor
Gosztonyi Kálmán
Gosztonyi Sándor
Hirsch Albert és neje
Gosztonyi Andor
Gosztonyi Kálmán
Gosztonyi Sándor
Hirsch Albert és neje
Boconád – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu névmagyarázatát a magyar Booc, Buc személynévből vezethetjük le. A település a 9-10. században már létezhetett. A régi faluhely a jelenlegi falutól kb. 1000 öl (1 öl=1,8-1,9 méter) távolságra, keletre volt, a török pusztítás után került a falu a mai helyére.
Határában Alatka (a török alatt pusztult el), Ányástelek, Farkasd, Besenyő(telek), elpusztult falvak léteztek.
Boconád – Címer, pecsét
A falu 1669. évi pecsétképén a pajzs hasított, jobb mezejében ökörfej, bal mezejében álló ekevas látható. Körirata: Boczonad taxas 1699.
Boconád pecsétje
A címere álló csücskös talpú osztott és vágott tárcsapajzs. A vágás alsó felében, az osztás jobb kék mezejében ezüst 1331 évszám, középső arany mezejében kék álló ekevas, bal mezejében ezüst 1669 évszám. A vágás felső vörös jobb mezejében két lebegő arany búzakalász, baloldali kék mezejében arany marha fej. A pajzs alatt zöld szegélyű arany lebegő szalagon zölddel BOCONÁD felirat. A pajzs felső peremén előrenéző pántos sisak, vörös-kék sisaktakarók.
Boconád címere
Boconád – Első írásos, okleveles említés
1289: Bochonad