Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Besenyőtelek

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

1 Besenyőtelek – Galéria

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

5.12 Besenyőtelek – Katasztrófák/természeti csapások/járványok

1831-ben, a kolerajárvány idején nagy volt az elhalálozás. Ebben az évben 36-an haltak meg e megbetegedésben.

1849-ben, 1853-ban és 1873-ban is szedte áldozatait a faluban a betegség.

1911. szeptember 15-én óriási tűzvész pusztított a településen.

2002. február 11-én földrengés volt a faluban.

7.09 Besenyőtelek – Mesterségek

A gazdálkodás igényeinek kiszolgálására alakult ki a kisipar. Sok kovácsra volt szükség a mezőgazdasági eszközök javítására. A megrakott szekerek lekötéséhez köteleket, a lovak kötőfékjét, istrángját köteles mester készítette.

A helybeliek lakóházát, egyéb építményeit főként helyi kőművesek építették. A zárakat, ajtóvasalásokat lakatosmester készítette. A malomban molnármester tevékenykedett.

A ruhaneműeket szabómesterek készítették. A lószerszámokat és egyéb bőrös munkákat a szíjgyártó végezte. A ködmönöket, sapkákat szűcsmesterek készítették. A len és kender szövése a takácsok feladata volt.

Ezek kívül cipészek, varrónők, asztalosok, hentesek és borbélyok dolgoztak a településen.

A 20. század közepéről a következő mesteremberek neveit ismerjük:

Hannus Sándor, Karkus János, Ignatovszki József cipész, Kriston Mihály kőműves, Goth Lajos szabó, Czövek Márton szűcs, Veres Sándor kerékgyártó, Goth István cipész, Mlinkó Zsigmond férfiszabó, Forgács János kovács, Tóth János kőműves, Czakó Pál szabó, Ragó Vilmos kovács, Fazekas Benjámin kerékgyártó, Rausz Béla hentes, Szabó Sándor kovács, Petrik István szabó, Evellei János kerékgyártó, Simon János cipész, Molnár István asztalos, Agócs Ágoston cipész, Hannus Barnabás asztalos, Vass Mihály cipész, Veres István cipész, Szabó István kovács, Rausz István kőműves.

Mángorló az ól ámbitusán. 1960.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

7.08 Besenyőtelek – Gazdálkodás

A népesség fő megélhetési forrását a növénytermesztés és állattenyésztés jelentette. A szántóföldeken leginkább búzát, árpát, kukoricát, napraforgót, takarmányborsót, cukorrépát, lucernát és dohányt termesztettek.

 

A gabona cséplése, nyomtatása

A learatott gabona behordása után szérüt, „tisztaszérüt” készítettek. A területet megtisztították a gyomtól, meglocsolták, pelyvát hintettek rá, lóval lejáratták, majd szérűsöprűvel lesöpörték. Erre terítették a behordott gabonát. Egy terítés neve ágyás. Egy kis ágyás 10 csomó gabona, a nagy 15 csomó. A csomó (kereszt) 17 kévéből áll. A 10 csomó kévét 1-4 lóval nyomtatták, egymás mellett 2 lónál több nem volt. Háromszor fordítottak, majd görbefogú gereblyével lehúzták a szalmát. A kitiport gabonát kirostálták. Szokás szerint naponta három ágyást kellett elvégezni. A rozs nagy részét kézi cséppel csépelték ki.

 

Forrás: DIV Néprajzi adattár NA 238-68. Besenyőtelek. Vegyes néprajzi adatok. 1968

 

Állattartás

Az állatállomány főképpen szarvasmarhából, sertésből, juhból és lóból állt.  Az állattenyésztés fejlesztésére az 1930-as években megalakították a Községi Állattenyésztő Szövetkezetet.

Besenyőtelken nagy hagyományai vannak a külterjes állattartásnak és a pásztorkodásnak.

A ménest a „szabadszálláson” tartották.

A tagosítás előtt a gulya 9 járáson át járt ki a településről. Egy gulyában 280 db marha volt.  A gulyások tanították be a tinókat is, tudták, melyiket kell előre és hátulra befogni. Általában két hét alatt tanult be a tinó. Az ökröket és bikákat leginkább a Hortobágyról hozták, vagy hozatták poroszlói kupecekkel.

A besenyőtelkiek a lovat maguk tenyésztették. A nóniusz származású csődörök kifogytak a 20. század közepére. Amikor Tepélyt tagosították, a csődöröket beadták az államnak.

Tepélyen volt hat gulya, köztük külön bikagulya meg szűzgulya. Disznónyáj kettő, ezenkívül pedig ménes.

A csorda kihajtásának útvonala: Főutca (Magda-had) – kis utca – Hóstyakert.

Besenyőtelken a leghíresebb pásztor dinasztia a Kallik had volt. Volt köztük gulyás, csordás és kondás is. Pásztorbotként tölgyfa, barkóca- és somfabotot használtak, melyet Noszvajról vagy Bükkzsércről hozattak. Réztrombitájuk is volt, ezzel adtak jelet.

7.02 Besenyőtelek – Lakáskultúra

A lakóház berendezése, bútorkészlete nem tér el a dél-hevesi térség népi lakáskultúrájának jellemzőitől. A berendezési tárgyak kifejezték a család társadalmi helyzetét, ízlését, a faluközösséghez való viszonyát.

Tájház berendezése:

ttp://www.besenyotelek.hu/content/view/16/36/

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

6.03 Besenyőtelek – Épített örökség

A település középkori templomáról kevés írott forrással, és gyakorlatilag semmilyen régészeti adattal nem rendelkezünk. Először 1322-ben említik ilyen épületét, amikor Besenyői István fia Lőrinc saját maga, illetve fiai és unokaöccse nevében 12 márkáért eladta itteni birtokaik negyedét Erdőtelki Márk fia Márknak, rajta a Szent Kereszt tiszteletére szentelt kápolna kegyuraságának felével. Ez az említés biztossá teszi, hogy a településen már legkésőbb a 14. század első negyedében – ha nem korábban! – épült egy egyházi épület. Erről azonban bővebb információnk nincs: sem pontos helyéről, sem formájáról, sem keltezéséről nem tehetünk messzemenő megállapításokat. Annyit viszont elmondhatunk, hogy az épület nem rendelkezett plébánia-jogokkal, ezért írnak a források csak kápolnáról.

Okleveleink később sem bőbeszédűek. 1469-ben, közel másfél évszázaddal később hallunk csak arról, hogy Besenyő falunak Dormánd felé eső részén helyezkedik el a plébánia. Ennek létezése azt sugallja, hogy feltehetően annak közelében állhatott egy templom is, mely immáron plébánia-jogokkal rendelkezett, saját plébánosa is volt. Kérdés, hogy vajon ez az épület milyen viszonyban állt az 1322-ben említettel? Annak helyén épült, vagy másutt? Vagy talán ugyanazt az épületet használták végig, és csupán bővítették, átalakították valamilyen módon? Vajon kinek, vagy minek a tiszteletére lett szentelve? E kérdések régészeti és történeti kutatások hiányában jelenleg nem megválaszolhatók.

Forrásaink ezután egészen a 18. század első harmadáig hallgatnak a templomról. A török kor után, 1733-37 között viszont már Szent Lőrinc tiszteletére szentelt épületről hallunk. Az adat azért is érdekes, mivel arra utal, hogy a templom védőszentje az idők folyamán megváltozott: Szent Keresztről Szent Lőrincre. Ennek pontos okáról és időpontjáról azonban nincs adatunk. Az épületet 1757-ben bővítették; 1791-ben tornyot is építettek hozzá. De a templom a 19. század elejére már kicsinek bizonyult a megnövekedett helyi lakosságnak, ezért ettől délebbre egy teljesen új templom építésébe kezdtek bele 1807-ben, mely 1822-re készült el. Ez áll ma is, védőszentje Szent Lőrinc.

A fenti adatok alapján jogosan merül fel a kérdés: ha a mai templom nem azonos a középkorival, az vajon hol lehetett? Az I. katonai felmérés ide vonatkozó térképe alapján a maitól kissé északabbra, valahol a mai általános iskola környékén helyezkedhetett el. Erről számol be korábban már Reiszig Ede is, aki szerint temploma 14. századi volt – bár most már tudjuk, hogy valós korát ennél jóval korábbra tehetjük. Soós Imre közlése szerint az egykori templomot az új megépítése után (tehát a 19. század elején) kántor- illetve tanítólakássá, majd iskolává alakították át. Nagy valószínűséggel kijelenthetjük tehát, hogy a középkori eredetű templom a mai iskola valamely épülete alatt, illetve azok környékén helyezkedhet el.

6.02 Besenyőtelek – Művészettörténet

Kistemplom/ majd iskola

barokk

1733 körül

A község legrégebbi műemléképülete a 18. század első felében emelt Kistemplom. Ma is áll, közel a mai templomhoz, de a jelenlegi főúttól kissé keletre. A település török időkben elpusztult középkori templomának újjáépítéséről 1820 körül egy összeírásban találunk adatokat. E szerint Besenyőteleknek Szent Lőrinc tiszteletére szentelt temploma van, mely jó állapotú. Az 1732-es összeírás Füzesabony filiáléjaként írta le, mint istentiszteletre alkalmas kőtemplomot [HmL ÉrsEgyh L archvet no. 934.]. 1733-ből való az az adat, mely szerint a Szabó család elődje emeltette a régi Istenháza romjain a hét öl hosszú és négy öl széles kis templomot. A Cassa Parochorum 1737-ből két harangról és a szükséges liturgikus tárgyak meglétéről tudósít s a templomot jó állapotúnak írja le. [1733/37. MDK Fk. II. 37-38.] Megnagyobbításához a többi helybéli birtokos is hozzájárult 1745-ben, sőt 1791-ben tornyot és órát is kapott az épület. Egy 1760-as canonica visitatio azonban úgy tudja, hogy a bővítés 1757-ben zajlott. Az 1810-es feljegyzések szerint kőtornyát 1766-ban emelték. A canonoca visitatio továbbá elmondja, hogy a falu közepén álló plébániatemplom falait nem rég támasztották meg pillérekkel, azok mégis nagyon gyengék. Tornya igen magas, melyben három harang van. Karzata falazott volt. A márványozott díszítésű, szentek képeivel díszített aranyozott szószék fából készült, a réz keresztelő kút kőoszlopon állt. Három oltára volt: a főoltár Szent Lőrinc tiszteletére, a mellékoltárok a Szent Kereszt valamint Szent Anna és Mária tiszteletére voltak felszentelve. Építésének évét akkor már nem tudták felidézni. [HmL ÉrsEgyh L canvis. 1810.]

A község nemes közbirtokossága a templom gondozását elhanyagolta, mert inkább az új templom építését, amelynek építése hamarosan befejeződött, támogatta. 1807-ben a nemes birtokosok három féle tervet is készíttettek a templom kibővítésére, melyek nyomán 1813-ban az egri érsek elismerte a közbirtokosság fáradozását a közben tervbe vett új templom felépítése érdekében, de utasította őket, hogy a régi épületet is javítsák ki. [HmL ÉrsEgyh L plebir. 1807., 1813] A régi templom a leírások szerint 12×3,5 öl nagyságú, nedves és sötét volt, sekrestyéje, mely észak felől kapcsolódott a szentélyhez közel állt az összeomláshoz. Így azt 1809-ben lebontották és követit az új templom építésénél használták fel. Az 1813-as alsóhevesi esperesi látogatás jegyzőkönyve szerint az új templom elkészülte után a régit le fogják bontani. [HmL ÉrsEgyh L]. Ehelyett – valószínűleg az egri érsek tanácsát megfogadva – megtartották, a torony és a homlokzati voluták elbontása után két szintre osztották, kántor és tanítói lakássá és iskolává alakították át.

A kistemplom oromzatos homlokzatán a félig elbontott barokk kori bejárat kapupilléreinek plasztikus fonadékos faragványa még látható, mely fölött félkörös ablaknyílás van. Barokk-kori kiépítettségében gúla-fedésű homlokzati tornya volt, melyet kétoldalt oromfal-háromszögek támasztottak. Rézsűsen visszalépő egykori szentélye a nyolcszög három oldalával zárult illetve záródik ma is. A 19. század eleji átépítéskor belseje síkfödémmel két részre lett osztva, korábbi állapotára a szentélyrészen és az egykori torony térfelében megmaradt barokk kori boltozatokból lehet következtetni.

 

Szentháromság-oszlop

Település központjában, templom előtti téren áll, körülkerített területen

copf stílusú kőszobor

1782

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2163

Az 1810-es canonica visitatio szerint 1782-ben emeltette Mlinko József és fia. [HmL ÉrsEgyh L canvis 1810.] Erről a kronosztikonos feliratból is értesülhetünk:

HAEC STATVA SS.

TRINITATIS DE

VOTIONIS ERGO

A NOBILI IOSEPHO

MLINKO ET FILIIS

EXPOSITA

Javittatott

1862-ik évben

Magyarul: „Ezt az emléket a Szentháromság tiszteletére nemes Mlinkó József és fia állíttatta.”A kőszobrot szépnek írta le a jelentés, mely a plébánia lak előtt állt.

A római katolikus templom előtti téren, kovácsoltvas kerítéssel övezett területen, lépcsős alépítményen álló szobrot Egerben faragták XVI. Lajos stílusban. Lépcsős emelvényen, lesarkított háromszög alaprajzú, volutákkal, füzérekkel díszített párkányos talapzaton a nyújtott, fölfelé keskenyedő oszlop lábazatánál valaha két bőségszarut tartó puttó volt. Az oszlopot a homloksíkján spirális felhőgomolyokból kitekintő puttók és a nagykiülésű, volutákkal alátámasztott párkány alatt kerubok díszítik, fönt Szentháromság-szobor: felhők, kerubok, földgömb fölött egymás felé forduló Atyaisten és keresztjét tartó Krisztus ülő alakja, fölöttük a Szentlelket szimbolizáló kiterjesztett szárnyú galamb.

1862-ben javították és kiegészítették, de 1909-ben is és legutóbb 1994-ben Besenyőtelek önkormányzat támogatásával ismét felújításra került.

Nepomuki Szent János-szobor

Fő út 114.

barokk kőszobor

1770 körül készült Egerben

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2164

A Fő út 114. számú ház előkertjében íves, feliratos talapzatra helyezett Nepomuki Szent János szobor áll, melyet Poczik Ferenc állíttatott a háza előtt.

Alul kissé kihasasodó, fent párkányos posztamensen, felhőkön térdel a szent. Papi ornátusban, csipkézett aljú karingben, palástban, feje körül ötcsillagos koszorúval látható. Jobbjával az égre mutat, bal kezében vállára fektetett kereszt, melyet egy puttó tart. Lábánál a felhőkből egy másik puttó emelkedik ki, aki jobb mutatóujját szájára szorítja [mintegy a szent legendájára, a gyónási titok megtartására utalva], felemelt baljában pedig lakatot tart. Mögötte birétum, a szent fejfedője. Lendületes mozdulatával, portrészegű arcával, áhítatos mimikájával, aprólékosan kidolgozott barokkos redőzetű viseletével, összetett kompozíciójával a falvakban szokásos Nepomuki Szent János szobroknál kvalitásosabb, valószínűleg az egri barokk épületszobrászaton iskolázott mester alkotása a magyarországi barokk szobrászat kiteljesedett évtizedéből.

Ambrózy Sándor: Dr. Berze Nagy János mellszobra

1962

Dr. Berze Nagy János néprajzkutató Besenyőtelken született 1879-ben. A magyar, s kiemelten a hevesi népmese kincs összegyűjtője és legnagyobb szaktudósa. Pécsett hunyt el 1946-ban. 1962-ben állították fel szülőfalujában a róla elnevezett új iskola előtti téren szobrát, Ambrózy Sándor alkotását. Az egyszerű négyzetes posztamensre helyezett mellportré idős korában, kipödrött bajusszal, hullámos hajjal, kissé szigorú tekintettel ábrázolja a neves tudóst.

1982. október 15-én emléktáblát avattak a szülőháza helyén álló Vörösmarty út 17. számú házon.

 

I. világháborús emlékmű

készítette: Horváth Géza

1923

Az első világháború négy éve alatt Besenyőtelek 3400 főnyi lakosságából 674 férfit hívtak be katonai szolgálatra. A bevonultak a felnőtt férfilakosság csaknem negyven százalékát tették ki, amely jóval meghaladta az országos átlagot. Közülük 121 fő halt hősi halált. A két világháború közötti időszakban három besenyőtelki lakost az első világháborúban tanúsított hősiességéért a kormányzó vitézi címmel tűntetett ki.

Az I. világháborúban elesett besenyőtelki honvédek emlékére 1923-ban állította a falu lakossága a település központjában kialakított parkban lévő, puskájára támaszkodó katona szobrát. A mézkőből faragott álló alak mögött magasodó emlékoszlopra, melynet tetejét füzérrel díszített koronás magyar címer díszít, az elhunytak névsora van felvésve. A címer alatti felirata: AZ ELESETT HŐSÖK EMLÉKÉRE 1814-1918. Horváth Géza (1879-1948) szobrászművész a múlt század húszas éveiben több település megbízásából készített Első világháborús emlékművet, hiszen a háború borzalmai és Trianon tragikuma a nemzet minden rétegét fájóan érintette. A falusi és városi közösségek meg kívántak emlékezni a csatákban elesett hőseikről, de a megrendelések sokasága nem tette lehetővé, hogy a művész valamennyi műve önálló kompozícióval bírjon. Így a besenyőtelki szobra hasonló a gyomaendrődi (1925) és a marcali (1927) alkotásához.

II. világháborús emlékmű

1991

A rendszervártás után a község lakossága emlékoszlopot állított a II. világháborúban meghalt helybéli lakosok emlékére is. Ez az emlékmű szintén a település központjában lévő kegyeleti parkban áll. Az új Magyar Köztársaság koronás címerével díszített fekete obeliszkre arany betűkkel írták fel a 187 nevet.

Felirata:

A II. Világháború

áldozatainak emlékére

Állíttatta

Besenyőtelek

lakossága

1991

Díszkút

1994

A kegyeleti park mellett található a község 1909-ben fúrt artézi kútja, melyet 1994-ben díszkúttá alakított át a helyi önkormányzat. A pihenőpark közepén kis kupola alatt sárkányfejes kifolyóval díszített kútból kis medencébe gyűlik össze a víz.

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

2.01 Besenyőtelek – Kronológia

10-11. század – Besenyők szállásaként létrejön a mai település előzménye.

1322 – Besenyői István fia Lőrinc családja nevében eladja birtokaik negyedét Erdőtelki Márk fia Márknak.

1728 – Az első ismert adat az iskolai oktatásról.

1733 – Szent Lőrinc tiszteletére felszentelt templomáról van adatunk, amelyet 1757-ben bővítenek, majd 1791-ben tornyot is kap.

1770 körül – Poczik Ferenc Nepomuki Szent János szobrát állíttatja fel háza előtt.

1770, 1775 – Az elemi iskolának 50, majd 59 tanulója van.

1773 – Megépül a parókia épülete.

1781-től – A helyi nemesi közbirtokosok 2 kocsmát működtetnek.

1782 – A Szentháromság oszlop felállítása. (Mlinko József és fia emeltette)

1783-1785 – Az I. katonai felmérés rossz minőségű, réteken átvezető utakat említ.

1791 – Tornyot és órát kap a Kistemplom. (Egyes feljegyzések szerint a torony 1766-ban készült)

1792 -Megépült az első iskola.

1807-22 – Új, nagyobb templom épül a lakosság számára.

1848 ősze – 132 fő jelentkezik nemzetőr-szolgálatra.

1849. március 1. – Az éjjel bevonuló császáriak kifosztják a falut.

1849. márc. 4-19. – Császári csapatok állomásoznak a településen.

1849. március 20. – Görgey csapatai bevonulnak Besenyőtelekre.

A 19. sz. második fele – Jelentős dohánytermesztés folyik a faluban.

1868 – Megnyílik a település postaállomása.

1870 körül – Megkezdődik a besenyőtelki határ tanyásodása.

1871-1924 – Dormánd közigazgatásilag Besenyőtelekhez tartozik.

1879 – Megszületik Berze Nagy János néprajzkutató.

1882 – Czakó Bertalan gőzmalmot és olajütőt építtet.

1887 – Új, római katolikus felekezeti iskola épül.

1896 – Megalakul az Olvasóegylet.

1898 – Czakó Kálmán megépítteti a település második gőzmalmát.

1901 – Községi gyermekmenhely létesül, amely 1909-ben községi kisdedóvóvá (óvodává) alakul át.

1902 – A településen méntelepet hoznak létre.

1905 – Új, kéttantermes iskola épül, tanítói lakással. Belvízelvezető társulat jön létre a Laskó-patak szabályozására.

1906 – Megalakult a Besenyőtelki Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, valamint az Iparoskör.

1909 – Jó minőségű ivóvíz biztosítása céljából két artézi kút létesül, majd 1929-ben egy harmadik, azonban csak az ’50-es évek végére sikerül az egész település ivóvíz-ellátását modernizálni.

1910 – Katolikus Olvasókört alapítanak a településen. Besenyőtelek bekapcsolódik az országos távbeszélő-hálózatba.

1911 – Megalakul a Besenyőtelki Katolikus Ifjúsági Egyesület. Nagy tűzvész pusztít a településen.

1912 – Az Önkéntes Tűzoltó Testület létrejötte.

1914 – A község villamosításának kezdete Czakó Kálmán gőzmalmának segítségével.

Hétfői napokon hetivásárt tartanak.

1920 – A községben 476 tanköteles korú gyermek van.

1921 – Megalakult a Besenyőtelki Hitelszövetkezet.

1923 – Elkészül az I. világháborús emlékmű, Horváth Géza alkotása.

1924 – Létrejön a Levente Egyesület helyi szerve.

1927 – Képviselőtestületi határozat születik egy új iskola építéséről, a meglévő műút kijavításáról, valamint a földutak kőburkolattal való ellátásáról. Ugyanebben az évben megkezdődik a közvilágítás kialakítása.

1930 – Megalakul az Árpádházi Boldog Margit Leányegyesület.

1932 – Létrejön a Községi Állattenyésztő Szövetkezet.

1938 – Megkezdi működését a KALOT helyi szervezete.

1944 – Megkezdődik a település teljes villamosítása. A háború miatt megszakított munkálatok 1947-1962 között folytatódtak.

1952 – A Besenyőtelek-Poroszló úton előregyártott vasbeton elemekből álló híd épült.

 

9.01 Besenyőtelek – Híres emberek

BERZE NAGY JÁNOS (1879–1946)

Néprajztudós, tanfelügyelő, a település szülötte. Paraszti családban született, tizenegyedik gyermekként. Gimnáziumi éveit Gyöngyösön (1889–1896), Egerben (1896–1897) és Jászberényben (1897–1898) töltötte, utóbbi városban érettségizett. Néprajzgyűjtői munkásságát már 14 éves korában elkezdte.

DR. HANNUS ISTVÁN 1950. május 27-én itt született, a Szegedi Tudományegyetem, Alkalmazott és Környezeti Kémiai Tanszék egyetemi tanára.

4 Besenyőtelek – Régészeti áttekintés

Besenyőtelek, Falusi-dűlő: Besenyőtelektől Ny-ra, az É-D irányú földút mentén őskori és szarmata gödröket tártak fel. (Domboróczki László ásatása 1999, DIV RA 696, Régészeti kutatások Magyarországon 1999. Budapest 2002, 172. o)

Besenyőtelek, Hanyi út: A Hanyi út mentén található lelőhelyen három leletanyag nélküli árokszakasz került elő, amelyek a terepbejáráskor talált őskori vagy középkori telep részei is lehettek. (Váradi Adél ásatása 1999, DIV RA 911, Régészeti kutatások Magyarországon 1999. Budapest, 2002, 172. o)

Besenyőtelek, Közép dűlő I-II: A MOL termékvezeték nyomvonalán nem túl fedett őskori és szarmata település részletet tártak fel. Négy Ny-K irányú árokszakasz és néhány gödör is napvilágra került. (Váradi Adél ásatása 1999-2000, DIV RA 910, 911 Régészeti kutatások Magyarországon 1999. Budapest  2002, 172. o)

Besenyőtelek, Szőrhát: Besenyőtelek D-i határában a kömlői út mellett homokbányában NY-K –i tájolású 10. századi sírokat találtak 1960-ban. A bejelentők szerint az egyik sírban a trepanált koponya mellett agyagedény volt, a váz derekánál aranyozott ezüstveretek és egy tarsolylemez került elő. (Szabó János Győző 1960 DIV RA 160, 164, 180, 199,

Irodalom: Heves megye műemlékei. 1969. Szabó János Győző. 55, Révész László Heves megye 10-11. századi temetői. Budapest 2008. 52-53.)

Besenyőtelek, Tepélypuszta I. temető: Besenyőtelek-Tepélypuszta határában a Csathó tanya melletti homokbányában 1961, 1964 és 1971 között 21 honfoglalás kori sírt figyeltek meg és tártak fel. A sírgödrök téglalap alakúak, enyhén vagy erősebben lekerekített sarkokkal. Az elhunytakat hátukra fektetve, nyújtott karokkal és lábakkal helyezték a sírba. Leletanyag 7 sírból került elő: hajkarikák, gyöngyök, karperecek és gyűrűk. (Szabó János Győző helyszínelése és ásatásai 1961, 1964, 1971, DIV RA 248,

Irodalom: Révész László: Heves megye 10-11. századi temetői. Budapest, 2008. 60-62.)

Besenyőtelek, Tepélypuszta II. temető:

A lelőhelyet 1975-ben földmunkák során bolygatták meg. A korábban már megkutatott Csathó tanya melletti Borsós halomtól 200 méterre található. Az árokkal körített temetőből 14 sírt mentettek meg. A téglalap alakú sírgödrök sarkait lekerekítettek voltak. Lovas temetkezésre utaló lócsontok és lószerszám 4 sírban került elő. Az ékszerkészlet hajkarikákat, nyakperecet, nyaklánc töredéket, ólomkeresztet, gyöngyöket, karpereceket és gyűrűt tartalmazott. A ruházathoz tartoztak a rombusz alakú ruhadíszek és a füles gombok. A fegyverzetből az íjak szarvait ill. a markolatát fedő csontlemezek töredékei, nyíltartó tegezek vas és csont töredékei és deltoid alakú, fecskefark és levél alakú  nyílhegyek láttak napvilágot. A lószerszámok közül csikózabla, kengyelpárok és hevedercsat került elő. (Szabó János Győző ásatása 1975)

Irodalom: Archeológiai Értesítő. 103. (1976) 299. Révész László: Heves megye 10-11. századi temetői. Budapest, 2008. 63-70.

5.09 Besenyőtelek – Közlekedés, infrastruktúra

A közép- és újkorban a faluban is keveset tettek az utak állapotának javításáért. A falun belül az esőzések és az olvadás idején sártengerré váltak az utak.

A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás itt az utakat rossz minőségűnek jellemezte, melyek réteken vezetnek át.

A besenyőtelki postaállomás megnyitására 1868ban került sor (e dátumot dr. Szecskó Károly Besenyőtelek történetének írója 1885-re teszi: 140. oldal).

A 19. század végétől a tisztifőorvos szorgalmazta a községben az artézi kutak fúrását, a rossz minőségű ivóvíz miatt. 1909ben került sor két kút fúrására (melyet követett egy harmadik 1929-ben). A probléma további megoldására az 1950-es évek végén került sor.

A Laskó-patak szabályozására 1905-ben belvízelvezető társulatot hoztak létre.

Távbeszélő összeköttetés 1910-től volt a faluban (e dátumot dr. Szecskó Károly Besenyőtelek történetének írója 1911-re teszi: 140. oldal).

A község villamosítása 1914-ben CZAKÓ KÁLMÁN gőzmalmának köszönhetően megkezdődött (a malom biztosította a település árammal való ellátását). Először a Nagy Olvasó Körbe vezették be a villanyt.

Az 1920-as évektől a helybeli utak állapota és javítása ügyével a helyi elöljáróság többször is foglalkozott. 1927-ben a képviselőtestület határozatot hozott a meglévő műút (kőburkolatú) kijavításáról és a földutak kőburkolattal való ellátásáról, de a munkálatok csak lassan haladtak.

1927-ben már több utcai lámpát is felszereltek (Alsó telep, Hanyi u., Postaköz, Czakó Kálmán utcájában, Nagy Péter háza előtt). A település teljes villamosítása 1944 júliusától elkezdődött, de a II. világháború miatt megakadt. A megkezdett munkát 1947 nyarától 1962-ig fejezték be.

A település már a II. világháború előtt bekapcsolódott az autóbusz forgalomba.

1952-ben Besenyőtelek-Poroszló között előregyártott vasbeton híd épült.

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

7.07 Besenyőtelek – Népköltészet, folklór

Berze Nagy János (Besenyőtelek 1879 – Pécs 1946.)

A neves folklórkutató Besenyőtelken született, itt kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, amit 1886-ban Tiszasülyön, 1887-ben Egerben folytatott. 1889-től a gyöngyösi gimnáziumba járt, 1898-ban Jászberényben érettségizett. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, magyar-latin szakon. 1903-1904-ben a MTA Nyelvtudományi Bizottsága és a Kisfaludy Társaság megbízásából Heves, Jász-Nagykun-Szolnok és Borsod megyékben végzett néprajzi, nyelvészeti gyűjtéseket. 1905-1939 között a tanügyigazgatás területén Magyarország számos településén dolgozott, minden egyes helyszínen végzett néprajzi gyűjtést. A falusi tanítók segítségére voltak a folklór gyűjteményének gyarapításában. Pályájának legmeghatározóbb helyszínei: a szülőföld, Besenyőtelek és környéke, valamint Pécs és Baranya megye. Első nyomtatásban megjelent publikációja, egy tréfás mese, melyet Besenyőtelken gyűjtött egy öreg bérestől, amikor téli időben este körülülték az istálló közepén rakott szalmatüzet. A meséket szó szerint jegyezte le, szerkezetükön, motívumain semmit nem változtatott. Az adatközlők nevét, életkorát, foglalkozását, a gyűjtés körülményeit is feljegyezte, ami a tudományos hitelességet szolgálta.

Tanulmányait, könyveit a mese, monda, néphit témakörökben írta, vizsgálta a népköltészet műköltészetre gyakorolt hatását. Ezek mellett népszokásokat, népdalokat, balladákat is feljegyzett. Fő műve a magyar mesekatalógus: 530 mesét vett számba, rendszerezte ezeket, ami mérföldkőnek számít a magyarországi népmesekutatásban.

A legjelentősebb művei: Népmesék Heves és Jász-Nagykun–Szolnok megyéből (Bp. 1907.), Mese (A magyarság néprajza III. Bp.), Baranyai magyar néphagyományok (I-II. Pécs, 1940.), Magyar népmesetípusok (I-II. Pécs, 1957), Égig érő fa (Magyar mitológiai tanulmányok, Pécs, 1958.)

 

Népköltészete

 

Besenyőtelek népköltészeti kincseit elsősorban Berze Nagy János népmesegyűjtő gyűjtéseiből ismerhetjük meg. A „Népmesék Heves-és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből” című mesegyűjteményében 65 besenyőtelki mese szerepel. Ezek mellett 12 egri, 6 tiszafüredi, 3 puszta-hanyi, 1 mezőtárkányi mesét is közölt megyénkből.

A mesélő személye különösen megbecsült volt a faluközösségben. Őt kínálták először a kulaccsal, a legjobb dohányból kapott a mesélés alkalmával.

A mesék mellett népdalokat, népballadákat, népies műdalokat is gyűjtött szülőfalujából. ( Fehér László balladája, betyárnóták, Az aradi vértanúk balladája, új stílusú népdalok) Sajnos a népdalokat kotta nélkül jegyezte föl, csupán utalt az éneklés módjára: „mái napig szép dallamra éneklik a F.L. nótáját.” Berze Nagy János így írt a besenyőtelki emberek dalos kedvéről:

„A dalt nagyon szeretik, olykor egész éjjel nótától hangos a falu, kivált, mikor a sorozásról jönnek haza, avagy búcsúznak hazulról. A ki pedig a mezőn a gulya vagy a szántásban az eke után ballagó legényt hallgatja, estig elhallgatná a fütyülését.

Az alábbi balladát Berze Nagy János írta le Besenyőtelken, Száraz Szabó Örzsi 38 éves parasztasszony közlése alapján.

 

Fejír László

 

Fejír László lovat lopott

A fekete halom alatt

Meg is fogták a hannagyok,

Azok a hunczut fogmegok.

 

Fejír Anna hogy megtudta,

Hogy a báttya fogva vala:

Fog be, kocsis, a lovakot,

Tégy mellém sok aranyakot!

Tál ezüstöt, tál aranyat:

Eresszék ki a bátyámat.

 

Kieresztem a bátyádot

Ha egy éjjel veled hálok!

Fejír Anna ne hálj vele!

Mer elveszi szüzességed!

Szüzességedet elveszi,

A bátyádnak fejit veszi!

 

Megyen, megyen Fejír Anna

Horvát Ferdi ablakára,

Ablakáru rostélyára,

Lefekszik a nyoszolyára.

 

Fejír Anna nem nyughatott,

Mer nagy ágyuzörgést hallott.

Aluggyá má Fejír Anna,

A bátyádnak vége vala!

 

Úgy átkozza Fejír Anna:

Verjen meg az egek ura!

Sár előtted felfakadjon!

Víz előtted megállhasson!

 

Víz előtted megállhasson,

Lovad lába megbotolljon!

Lovad lába megbotolljon!

Mosdóvized vérré vállyon!

Mosdóvized vérré vállyon!

Törülköződ lángot hánnyon!

 

Hamupipőke

/Berze-Nagy János gyűjtéséből. 1904. március, Gyűrő Klári parasztasszonytól/

 

Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy ember, annak a feleségi mehhalt, egy kis lyánya maratt csak, ezt Hamupipőkének hítták. Asszon nékű nem tudott lennyi az ember, mehházasodott újra. Így mostoha kerűt a házba, a ki még felű rája két lyánt hozott magával. Lehet gondolnyi, hogy rossz helyi vüt szegén Hamupipőkének!

Eccer az apjok elment a vásárra, megát a három lyánya előtt, oszt asszonta: „no! Lyányaim! Mit hozzak én nektek a vásárrú?” A két mostohalyány asszonta, hogy nekik szép ruha kell! De a maga lyánya, Hamupipőke asszonta, hogy hozza el neki azt a gallyat, a ki a kalapjába letelősször megakad!

Meg is hozta az ember a két mostohalyányainak a vásárfiát, a maga lyányának meg az agacsgallyat, a ki a kalapjába letelősször megakatt. Azt kivitte Hamupipőke az annya sírjáho, ott kikelt. Nemsokára rászát két madár, ott ült reggeltű estelyig.

Abba a várasba lakott egy királyfi, az báldot tett. A Hamupipőke két testvérit a mostohája eleresztette a mulaccságra, de őt nem. Kéreczkedett pegyig, de nem eresztették, ha elejbe tettek egy tá lencsét hamuval összekeverve, azt kellett vóna neki egész éccaka vályogatnyi. De ő kikönyökölt az ablakba, szomorkodott. A hogy ott búsút, búsút, odaszát a két madár, asszongyák neki: „mi bajod van, hogy így búsúsz?” Hamupipőke elmondte, akkor a madarak elkezték kiabányi: „Galambok, madarak, gelliczék! Gyertek! De javát a begrébe, rosszát a begyébe!”

Odagyűt sok madár, Hamupipőke allyig nézett szét, má a lencse ki vót válogatva.

Másnap megint csak lencsét adtak neki, mos má egy szakajtóval, hamuval keverve szintazonszerint, de a madarak egy félóra alatt azt is feltisztították.

Harmadnap má nem tuttak mibe akadályoskonnyi, asszonták neki, hogy „mibe menné te el, te! Isz’ ruhád sincs, a kit felvegyé arra a báldra! Jobb lesz, ha itthon maraccz!”

A szegény lyány mit csinát vóna erre a szavakra? Rítt, mint a záporeső. Azúttánn kiballagott a temetőbe, ledőt az annya sírjára, ott rítt ej jó sort. A fárú ezt látták a madarak, kérdezték tülle: mi baja? Elmonta, hogy nincs ruhája, a kibe elmehessék a báldra, ő meg szeretne elmennyi! A két madár elszát, mingyá hozott neki egy ezüst- meg egy aranyruhát. Mingyá vót a lyánnak mit felvennyi!

Aznap estére má ott is vót. Az ezüstruhába olyan szép vót, hogy a királyfi rögtön megszerette. Mikor meg beszényi akart vele, Hamupipőke úgy odalett, mintha ott se lett vóna. Másnap is az aranyruhába csak ott vót Hamupipőke, de a kiráfi nem beszélhetett vele.

De harmadnapra má eszelt ki valamit a kiráfi. Kiöntette a garádicsot szurokkal, úgy, hogy a mikor Hamupipőke haza akart mennyi a báldbú, a garádicsonn a félcipéji leragatt. Hamupipőkének kíntelen vót félcipével hazamennyi.

A királyfi mikor kereste, rögtön eszrevette, hogy hazament má az ő szívi választottya, mer az arancipe oda vót ragadva a szurokba. Kihúzta onnat mingyá, oszt feltróbáta a város valamennyi lyányának a lábára. Otthon a Hamupipőke két testvéri egészenn lefaragta a lábát, hogy ráférjék a cipe. Úgy is vót. Az egyik lyány lábára végtelen nagy nehezenn felment a cipe, de nagyon szoros lehetett neki, mer allyig tudott benne lépnyi. Úl láttam, mint most.

A kiráfi akkor a lyánval ment vóna haza Hamupipőkéékhe, de a hogy elmentek a temető mellett rájok kiátott a két madár az agacsfárú:

Zúg-búg, rossz idő.

Csupa vér má a cipő!

Szűk a cipő, szűk nagyonn:

Nem az igaz menyasszony!

Hallották ezt sokann, a királyfi is figyelmezett a szóra. Mikor hazaértek, meglátta Hamupipőkét is, a hoyg súrolt valamit. Odahítta magáho, felpróbáta neki a cipét, hát arra csudállatosann rápasszolt, pegyig Hamupipőke a lábát se faragta. Megörűt a kiráfi nagyonn oszt ő is csak akkor vette eszre Hamupipőkét felültették egy szép lóra, a két mostoha testvéri meg mellette ment. Mikor a temető mellett mentek, a két madár a fán megint elkezte:

Zúg-búg, jó idő

Vér nékű van a cipő.

Jó a cipő, jó nagyon:

Ez az igaz menyasszony!

Mikor ezt elmonta a két madár, odaszát a két lyány vállára, oszt a széső szemeiket mind kivagdosták. Mikor at esküvőrű gyüttek vissza, a két madár meg a megmaratt szemeiket szette ki. A gonoszságoké vak lett mind a kettő.

Hamupipőke meg kiráné lett, boldog lett, még most is él, ha men nem halt.

 

Falucsúfolók:

A besenyőtelkiek így csúfolták Poroszlót: „Poroszló-rossz ló!”

A poroszlóiak így vágtak vissza:       „Besenyő!

El se kerű, be se győ!

Ott lakik a nemesség,

Kiben nincsen emberség!”

„Akit Besenyőn meg nem vernek, Dormándon meg nem lopnak, az átmehet az egész világon, nem lesz semmi baja.”

 

Néphit:

Berze Nagy János gyűjtései alkalmával számos babonás eljárást, népi gyógymódot, hiedelmet is lejegyzett Besenyőtelekről. A boszorkányok alakjához kapcsolódott a legtöbb hiedelem. Ők voltak azok, akik az akkori elképzelések szerint rontással betegséget, szerencsétlenséget hoztak a házra. A boszorkány felismerésére számos praktikát ismertek. Például: Ha valakiről azt gondoljuk, hogy boszorkány, megfordítva a lába nyomába kell lépni. Ha valóban boszorkány az illető, visszafordul, és az ujjával megfenyeget…

A boszorkány alakja mellett a tüzes ember és a barboncás hiedelemlényeket is ismerték Besenyőtelken.

Hiedelmek kapcsolódtak az egyes naptári napokhoz, a családi élet eseményeihez is (Szent György napja előtt való éjjel járják a mezőn táncukat a boszorkányok. S ahol másnap egy darab helyen van a fű letaposva, ott ment végbe a dínom-dánom.).

A tolvajt rostaforgatással próbálták megkeresni. A rosta kávájába ütötték be az olló két hegyét, aminek két végét a két gyanúsított ujjára akasztottak. A vádló megkérdezte: „Szent Péter! Szent Pál! Mondd meg a szent igazat: ki vitte el a tyúkomat?” A hitük szerint, amelyikük felé fordult a rosta, az volt a tettes.

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

5.11 Besenyőtelek – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

Besenyőtelken iskolai oktatásról az első ismert adat 1728-ból található, amikor források az iskolamestert, Turzó Györgyöt említik. 1767-ben Eszterházy Károly egyházlátogatási jegyzőkönyve szerint a falu iskolamesterét és egyben kántorát a füzesabonyi plébános fogadta fel, aki saját szobájában tanította a gyerekeket. A római katolikus elemi iskolába 1770-ben 50, 1775-ben 59 gyerek járt, akiknek szülei tanulónként 40 krajcár fizettek a tanítónak. A hittan mellett írni, olvasni, fogalmazni tanultak, s a latin névszó- és igeragozást is elsajátíthatták. Tanítóik voltak 1767–1772-ben Kötényi István, 1774-ben Fejér Pál, 1775-ben Gibala Mátyás. A magasabb szintű oktatás a korabeli forrás szerint nem a tanítók felkészültségén múlt, hanem azon, hogy a tanulni vágyók az egri gimnáziumba mentek, s ott tanultak tovább. Az oktatásért a tanulók szülei évi 40 krajcárt fizettek a tanítónak, amit 1775-ben kiegészítettek még egy kenyér adásával.

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.

Az első önálló iskolaépületet 1792-ben építették, valószínűleg a plébánia mellé, ahol a kántor lakása is volt, majd 1810 után a régi kistemplom földszintje lett az oktatás helyszíne. Az iskolások száma 1822-ben 133 volt.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.

Az új római katolikus iskola építését 1887-ben befejezték. Ekkor 298 iskolást írtak össze. 1888-ban új tanítói állást szerveztek, így három tanteremben már három tanító oktatott, a mindennapi iskolába 316 gyerek tanult, az ismétlő osztályokban pedig 100 tanuló járt. 1893-ban a megnövekedett tanulói létszám miatt negyedik tanítót is felfogadtak, s oktatási célra és tanítói lakássá pedig a kocsma épületét alakították át. 1897-ben a gazdasági ismétlő évfolyamon is megkezdődött az oktatás, tanítók Kovács Endre és Csimó Nándor voltak.

Besenyőtelken 1901 óta községi gyermekmenhely működött, mely az 1901. évi VIII. törvénycikk rendelkezése szerint az elhagyott vagy a hatóság által elhagyottá nyilvánított gyermekek gondozását végezte. Az intézményt 1909-ben községi rendes kisdedóvóvá, azaz óvodává átalakították.

1905-ben új iskolát építettek, ahol két tanteremet és egy könyvtárszobát alakítottak ki, s a tanító számára is lakrészt biztosítottak. 1920-ban 476 tanköteles korú gyerek volt a nagyközségben, akik négy osztályban tanultak. 1927-ben még egy új iskola megépítéséről határoztak a község vezetői, s 1932-ben már állt a három tantermes, tanítói lakrészes épület. Így a településen a római katolikus elemi és gazdasági továbbképző népiskola 3 iskolaépületben, 8 tanteremben, 8 tanítóval működött.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.

Művelődés, társadalmi élet

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb társulások, közösségek, melyek közéleti, szakmai, vallási, politikai és kulturális céllal országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

Besenyőtelken 1896. február 9-én alakult meg az Olvasóegylet. 1906-ban a helyi iparosok Czakó Kálmán malomtulajdonos kezdeményezésére létrehozták az Iparoskört. Az egyesület saját székházzal rendelkezett, melynek színpadán a helyi műkedvelők mellett vándorszínészek is tartottak előadásokat. 1910-ben Katolikus Olvasókör jött léte. 1911-ben megalakult a Besenyőtelki Katolikus Ifjúsági Egyesület. Az Önkéntes Tűzoltó Testület 1912-ben szerveződött meg.

1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő.

1930-ban alakult az Árpádházi Boldog Margit Leányegyesület. 1932-ben hozták létre az Országos Gazdasági Liga besenyőtelki helyi csoportját. 1935-től 1940-ig Polgári Lövész Egyesület működött a faluban. 1936-ban létrejött a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportja. 1938. augusztus 7-én kezdte meg működését a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet (KALOT).

5.06 Besenyőtelek – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Bessenyő, Besenyő

Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, majd nemesi-kuriális község, 1871-től 1950-ig nagyközség.

1871-től 1924-ig hozzá tartozott Dormánd kisközség.

Külterületi lakott helyei, pusztái 1935-ben: Tepély-puszta, Bársony-, Csatkó Lajos-, Harsányi- és Szalmás János- tanya

 

Járási beosztása:

1863–1883 Tarnai járás

1883–1950 Egri járás

1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás

5.08 Besenyőtelek – Gazdaságtörténet

A falu középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.

A 16. századból megmaradt dézsmajegyzékek szerint Besenyőtelek és az akkor még lakott Tepély jobbágyai őszi gabonából, árpából és bárányszaporulat után fizettek tizedet. Eger török kézre kerülése után, 1596-tól egészen 1676-ig a település nem szerepel az adóösszeírásokban, ezt követően pedig már nem állami adót fizető telkesjobbágyok, hanem kurialisták (megyei taksára kötelezett kisnemesek) és zsellérek lakták falut. 1789-ben a település határában és Tepély-pusztán együttesen 4027 kh szántóföld oszlott meg 178 birtokos között.

Az 1848. évi jobbágyfelszabadítást követően, mivel úrbéri jobbágybirtok nem volt, a nemesi és jobbágybirtok elkülönítésre nem volt szükség, de a nemesi birtokok tagosítása és a közös legelő felosztása elkerülhetetlenné vált. A tagosítás ellenzői az addig közösen használt legelő egyénekre való szétosztása ellen tiltakoztak, mivel legelő nélkül igavonó marhatartásuk veszélybe kerül, s ezáltal földművelésük is ellehetetlenül. 1863-ban a királyi tábla végleg elutasította a többséget kitevő ellenzők kérelmét, s a tagosítás 1873-ban befejeződött.

A gabonafélék termesztése mellett a 19. század második felében jelentős volt a dohánytermelés. 1935-ben a búzatermesztés jelentette a lakosság bevételi forrását, de mellette, főleg házi szükségletre, árpát, zabot, kukoricát, burgonyát és hüvelyes növényeket termeltek.

A település határának, melynek nagysága számottevően nem változott meg, művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következő képet mutatja:

 

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)

Év

Összes terület

Szántóföld

Kert

Rét

Szőlő

Legelő

Erdő

Nádas

Nem termő terület

1866

8632

4708

1639

1629

1896

8577

5954

123

1264

951

20

265

1925

8521

7224

218

582

1

358

1935

8516

7090

156

311

592

367

 

A táblázat adatsorai szerint a szántóföldi művelés alá vont terület nagysága lényegesen megnövekedett, az összterülethez viszonyított aránya az 1866-os 54,5 %-ról 1935-ben 83,25 %-ra emelkedett. Mindez a rét és a legelő területének jelentős csökkenésével járt, mivel ezeket törték fel és vonták szántóföldi művelés alá.

A gazdaságok száma 1896-ban 387, 1935-ben 813 volt. A birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 100 kh felüli birtoka volt 9 főnek, 50–100 kh közötti birtokkal rendelkeztek 23-an, 20–50 kh területű birtokosok száma 81, 10–20 kh területű birtoka 89 személynek volt, 5–10 kh birtoknagysága 93 főnek volt, 1–5 kh területtel rendelkezők száma 192. Az 1 kh alatti területet bírók száma 326 volt, közülük 234 fő nem rendelkezett szántófölddel.

Az állattartás kedvező feltételeit a jelentős rét és legelőterületek biztosították. A 16. században jelentős számban tartottak juhokat. 1581-ben 11 jobbágy fizetett 91 darab bárányt tizedbe, melyet az évi 919 darabos szaporulat után vetettek ki. A 19. században a juhtenyésztés mellett, a szarvasmarha és a lótenyésztés vált jelentőssé, a sertések és baromfi tartása a lakosok húsigényét biztosította. A hagyományos rideg módon tartott marhákat növendékként vagy hízva értékesítették, a tejtermelés nem volt jellemző. Az állatok egy részét igásállatként is használták. A lótartás szintén az igaerőt biztosította a földművelésben és áruszállításban, emellett a fajtanemesítésre is gondot fordítottak. 1902-től apaállat méntelepet hoztak létre a településen, és lótenyésztésben kiváló eredményt értek el. A legelő és rét területének 1925-re bekövetkezett drasztikus csökkenése kihatással volt az állatállomány alakulására is, a juhok és lovak tartása visszaesett, a szarvasmarhák száma viszont növekedett, állományuk 1450 körüli számban állandósult. Az állattenyésztés előmozdítására 1932-ben Községi Állattenyésztő Szövetkezet hoztak létre.

Az állatállomány változásai 1896 és 1944 között a következőképpen alakult:

Állatállomány változása (darabszámban)

Év

1896

1925

1935

1940

1944

Szarvasmarha

1065

728

611

1477

1437

780

548

464

..

Sertés

1019

295

611

589

212

Juh

1287

50

3

367

212

Baromfi

8362

Méhcsaládok

58

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A 18. század második felében készült összeírások 6 helyi iparost említettek, az 1828. évi országos összeírás szerint a településen 11 iparral foglalkozó élt. 1906-ban az alispán jelentése szerint 10 kovács, 6 asztalos, 3 kerékgyártó, 4 szabó, 9 cipész, 2 molnár, 1 hentes, 2 mészáros, 2 ács, 2 kőműves volt a településen. 1935-ben a helybeli kis iparosok száma 66, melyek mesterségek szerinti megoszlása a következő volt: cipész 15, szíjgyártó 1, szűcs 1, asztalos 3, borbély 2, kovács 8, kerékgyártó 3, szabó 5, kőműves 5, molnár 2, pék 1, gépész 17, mészáros 2, bádogos 1.

A mezőgazdasági termékek feldolgozására 1882-ben Czakó Bertalan gőzmalmot és olajütőt létesített, majd 1898-ban Czakó Kálmán alapította meg a település másik gőzmalmát. Ez utóbbinak külön villanytelepe volt, mely 1914-től a települést is ellátta árammal. E két malmon kívül két olajütő működött még a második világháború előtt Besenyőtelken.

A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak. A helyi nemesi közbirtokosok 1781-től saját falubeli és Tepély-pusztai kocsmájukat árendában működtették. A 19. század elején kezdtek betelepülni a zsidó kereskedők a faluba. A falubeli kereskedők száma 1906-ban 6, 1912-re pedig már 23-ra növekedett a számuk. 1906-ban a gazdák termékeinek eladására és a helyi kiskereskedelmi forgalom bővítésére megalakult a Besenyőtelki Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. 1914-től hétfői napokon hetivásárt is tartottak a településen. 1936-ban 8 kereskedés volt a faluban.

1921-ben 322 alapító taggal megalakították a Besenyőtelki Hitelszövetkezetet, mely a helybeli hitelezést segítette.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

3.05 Besenyőtelek – Földrajzi környezet

A falu az Alföld északi peremén, a Hevesi-síkon fekszik. A hordalékkúp-síkság tengerszint feletti magassága a 100 m-t alig haladja meg. A terület enyhén dél felé lejt.

Területe mérsékelten meleg-száraz éghajlatú, vízhiánnyal. A csapadék összege 560-580 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2 °C, a napsütéses órák száma 1930-1950 közötti. Keleti, északkeleti és nyugati szelek jellemzik.

Az egykor lefolyástalan terület vizeit csatornák (Peres, Csincsa) vezetik a Saj-foki főcsatornába. Közeli vízfolyás a Hanyi-ér.

A növényzet erdőtársulásai a tatárjuharos lösztölgyesek, a kőris-szilerdők. Gyakori a fehér akác, a nemes nyár, a kocsányos tölgy, jellemzőek a lágyszárú fajok is. Erdőterülete 2 %. Az állatvilágból kisállatok és változatos madárfajok élnek a falu határában. Védett madara a gyurgyalag, településen rendszeresen fészkel néhány fehér gólya.

A felszínt holocén anyagok, folyóvízi és mocsári agyag borítja. A talaj zöme kötött, löszös agyagon képződött, de van réti csernozjom és szolonyec, valamint megjelenik a szikes is. A falu határa lényegében kultúrsztyep.

Enyhe szeizmicitású terület.

3.03 Hevesi-sík

A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.

A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.

Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.

A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.

A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.

A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

7.03 Besenyőtelek – Népviselet

Gyermek viselet

A kisgyermekek a keresztszüleiktől korozsmát kaptak keresztelőjükre. Ez ruhácskából, ingecskéből és féketőből állt. Babonás szokás volt, hogy a gyerekek karjára, vagy nyakára piros pántlikát vagy galárist tettek, a rontás elkerülésére.

Női viselet

Berze Nagy János 1907-ben megjelent munkájának bevezetőjében a besenyőtelki női öltözet bemutatását már ezekkel a szavakkal kezdte: „ A fehérnép azonban már nagyon kezd a maga gúnyájából kiöltözni.” Ekkor a korábbi rókatokos bunda helyett újabb divatú kabátot hordtak, csizma helyett magas szárú kamáslit, vagy sárga cipőt húztak a lábukra. A polgárosodás hatása ellenére a hagyományos viselet darabjai: „a gyugi, szállító, nyárika, vizitke, szerviánka, ingváll, lajbi, a kerekre vágott selyemkötő, a bársony hajfonó” a XX. század elején még használatban voltak.

Berze leírta a régi hajviseletet, a „csutkát”: a fej két oldalán és a tarkón hármas fonatot készítettek,a két elsőt a fülön keresztül vezették hátra, ahol hegyes kontyot alakítottak ki. Erre tenyérnyi széles pántlika bokrot kötöttek. A régi gyöngyös, csipkés főkötő helyett megjelentek a polgári viseletre jellemző kalapok.

Férfi viselet

A férfiak Berze Nagy János népmesegyűjtő leírása szerint kék posztókabátot hordtak, melyen ökölnyi nagyságú ezüstgombok lógtak. A fiatal legények kalapjuk mellé darutollat vagy virágbokrétát tűztek. A ráncos bőgatyához vágott orrú, vagy ráncos szárú csizmát viseltek.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Dolmány (Bakó Ferenc felvétele 1961.)

7.01 Besenyőtelek – Népi építészet

A lakosság nagy százalékát  kisnemesek alkották, ami az építészetben egy gazdagabb rétegre jellemző építkezést jelentett. A régiesebb jegyek, mint a mestergerenda, ágasfás-szelemenes tetőszerkezet nem őrződtek meg még az emlékezetben sem. A lakóházak szarufástorokgerendás szerkezetű, füstlyukkal ellátott kontytetővel épültek.

A tetőfedésre nádat használtak, az 1911. évi tűzvész után pedig sokan terméspalát alkalmaztak. A falazatot földből, vályogból készítették nagyrészt helyi építőmesterek. A módosabbak kőből, téglából építkeztek az első világháború után.

Szoba-konyha-kamra elrendezésűek voltak a házak, a búbos kemencék sokáig használatban maradtak szabadkéményes füstelvezetéssel. A búbos szerkezetét régebben napraforgószárból alakították ki, sárral betapasztva, az 1950-es években már tégla és cserép volt az alapanyaguk.

7.00 Besenyőtelek – Településnéprajz

A település gerince az észak-dél irányú főút melléke. A falu egyes utcáit egykor a bennük lakó családokról nevezték el. (Tuza had, Magda had, Vas had) Az egyik központtól távol eső településrészt „Hóstyának” nevezték.

A határ tanyásodása 1870 körül kezdődött, majd Tepély puszta tagosítása után felgyorsult ez a folyamat. A telek-használatban az északi és a déli tájakra jellemző elemek keverednek. A kettős beltelek jelenléte is tetten érhető volt a 20. sz. elejéig.

A telkek nagy része szalagtelek, több lakóházas soros beépítés is létezett a faluban

5.07 Besenyőtelek – Vallás, felekezetek

1322-ben templomának patrocíniuma Szent Kereszt volt. Az egri püspökség, hevesei főesperesség felső hevesi kerületéhez tartozott. A 18. században templomának védőszentje már Szent Lőrinc. 1807 és 1816 között új templomot építettek. 1788-ban helyi káplánsággá szervezték. 1803-ig Füzesabony filiája volt, ekkor önálló plébánia lett. 1872-től filiája lett Dormánd.

1768-tól vezetik az anyakönyveket.

1767-ben az egyházlátogatáskor 1214 római katolikus volt a faluban. 1785-ben 1524 volt a katolikusok száma.

A református fiókegyház anyaegyháza Maklár volt.

1925-ben 3495 római katolikus, 1 görög katolikus, 14 református, 2 evangélikus és 17 izraelita volt a lakosok vallás szerinti megoszlása.

1935-ben 3770 fő római katolikus, 10 református, 2 evangélikus, 4 izraelita vallású volt

5.10 Besenyőtelek – Népesség, nemzetiségi viszonyok

1544-ben a török megjelenésével a falu elpusztult. 1576-ban már 23 jobbágyháztartást írtak össze. 1676-ig azonban újból lakatlan volt a terület. 1686-ban a lakói újra elszöktek a mértéktelen adóztatás miatt.

1703-ban már újra népes volt a falu. 1715-ben 15 jobbágyot és 1 zsellért számláltak az összeírók.

1759-ben 19 jobbágyot írtak össze, akik 1770-re föld nélküli házas zsellérekké váltak.

1828-ban 68 házas zsellért, 54 házatlan zsellért, 5 szolgát, 15 kézművest, 4 kereskedőt számláltak, ők 68 házban laktak.

1787-ben 304 volt a családok száma, a házaké 222, a népességszám 1595. 1851-ben már 526 család élt a faluban. A házak száma 478 volt, ebből 7 urasági, 457 kisnemesi ház volt.

A lélekszám az alábbiak szerint alakult:

 

1768 1806 1816 1821 1830 1840 1849 1860 1869 1900 1910
1214 fő 1862 fő 2002 fő 2082 fő 2382 fő 2559 fő 2669 fő 2579 fő 2467 fő 3135 fő 3396 fő

 

 

A község lakóinak száma 1925-ben 3529 fő volt, a nemzetiségi megoszlás 3521 magyar, 1 német, 1 tót, 1 horvát és 5 egyéb. A falu belterületén 3364 ember élt, 695 házban, amelynek 833 lakrésze volt. A községhez tartozó Tepély pusztán 165 ember élt, a házak száma 3 volt 7 lakrésszel.

Állami épület nincs, középületek: 2 templom (ebből egyik iskola és kántorlakásnak átalakítva), községháza, 1 iskola, 1 iskola és tanítói lakás, 1 tanítói lakás, jegyzői lak, óvoda, 2 olvasókör, 1 iparoskör, 1 hullaház, i ménistálló, 1 parókia.

1932: 3786 lakó, tanyákon 147. Belterületen 826 ház, külterületen 23 ház. Új iskola 3 tanteremmel és tanítói lakással.

1935-ben a község lakóinak száma már 3786 volt, ebből 147 fő Tepély pusztán élt. A magyar lakosok mellett 8 egyéb nemzetiségűt írtak össze. A faluban 826 ház volt 833 lakrésszel, Tepély pusztán 23 ház 26 lakrésszel.

A községben lakó cigányok ügyeit a „cigány bíró” intézte.

1941. évi népszámláláskor 3650, 1949-ben 3407 fő volt.

5.04 Besenyőtelek – Birtoklástörténet

IV. László a Besenyő nevű földet, amelyet az örökös nélkül meghalt besenyő Tekme bírt és birtokolt, 1278-ban Batiznak és Batiz fiának, Botondnak adta.

1322-ben Bessenyey István fia, Lőrinc eladta erdőtelki Márk fiának, Márknak Besenyő negyedrészét.

1469-ben Bessenyey Mihály alnádor és Bessenyey János örökösei egyezséget kötöttek a birtokjogra vonatkozóan.

1663-ban a Bessenyeyek zálogba adták Szabó Tamásnak Besenyő és Tepély pusztai birtokuk nagy részét. Visszaváltani azonban nem tudták, így az 1696-ban véglegesen átment Szabóék birtokába. Az 1750-es években a maradék csekély részüket is eladták a Szabó családnak. Besenyő falu és Tepély puszta teljes mértékben a Szabó család tulajdona lett.

1897-ben birtokosok:

Csathó Pál 151 k.h.
Harangi Mátyás 220 k.h.
Makai Viktor 116 k.h.
Szabó István, id. 212 k.h.
Ungár Jakab 104 k.h.

1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokkal rendelkezők:

Besenyőtelek község nyomásos birtokossága 128 k.h.
Csathó Lajosné 142 k.h.
Csathó László 100 k.h.
Czakó Tamás 143 k.h.
Mlinkó Fauszt 299 k.h.
Mlinkó Jenő 188 k.h.
Ragó György 139 k.h.
Szabó Antal 123 k.h.
Szabó Flórián 105 k.h.
Szabó L. János 128 k.h.

1935-ben a nagyobb földbirtokkal rendelkezők:

Besenyőtelek község közbirtokossága 247 k.h.
Besenyőtelek község nyomásos birtokossága 171 k.h.
Csathó János 298 k.h.
Czakó Károly 22 k.h.
Czakó Tamás 174 k.h.
Györky Antal 10 k.h.
Harangi Imre 54 k.h.
Országos Földhitelintézet 239 k.h.
Poczik Pál 8 k.h.
Ragó Albert 45 k.h.
Ragó Fauszt 13 k.h.
Szabó Imréné 106 k.h.
Szabó L. János 133 k.h.
Szalmás János 72 k.h.

5.03 Besenyőtelek – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A település neve magyar elnevezésű népnévi helynévtípus, a falu besenyők szállása (települése) volt, feltehetően a 10-11. századtól. A település neve –telek utótaggal 1902-től használatos (jóllehet 1347-1521 között volt Heves megyében Besenyő(telek) nevű település, de az a mai Boconád és Tarnaméra határában volt. Feltehetően a törökdúlás alatt pusztult el).

A ma is létező Besenyőtelek határában Szőllőstelek, Szőr, Tóttelek, Tepély (a török alatt pusztult el), Folt, Szegény, Mezőizsép elpusztult falvak léteztek.

5.02 Besenyőtelek – Címer, pecsét

A település korai pecsétképe ismeretlen.

A falu mai címere álló háromszögű vágott pajzs. A pajzstalp zöld mezejében ezüst jobbra mutató, véres kardot tartó páncélkar, melynek alkar részét nyílvessző szúrja át. A pajzsfő kék mezejében piros szívű arany griffmadár. A pajzs felső peremén vörös-kék bélésű nyitott ötágú gyöngyös nemesi korona, melyből jobbra kék-ezüst, balra vörös-arany címerpalást indul.

A nyíllal átlőtt kar a Bessenyey család 1452-ben nyert családi címerének címeralakja.

Besenyőtelek címere

5.01 Besenyőtelek – Első írásos, okleveles említés

1278: Beseneu