Átány – Galéria
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Átány – Művészettörténet
Református Templom
1781-83, 1801
későbarokk, többször átalakítva; kereszthajója állagában gótikus
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2223
Templom u. 2.
Átépítési terv: Quadri Kristóf, 1775
Kazettás famennyezet: Bede Pál, 1783
Tornyát tervezte: Rabl Károly, 1801
Orgona: 1816 (1862-ben bővítve)
Kertben álló, téglalap alaprajzú, egyhajós, kontyolt nyeregtetős templom, Ny-i homlokzata előtt toronnyal. A K-i homlokzathoz négyzet alaprajzú, kontyolt nyeregtetős keresztszárny csatlakozik, mely a középkori templom szentélye volt. 1720 körül jegyezték fel, hogy „Senki sem emlékszik, mikor foglalták el a kálvinisták, de a templom belső építési módja – a szentély megléte és a sekrestye nyomai arra utalnak, hogy valamikor katolikusok építették.” 1832-ben írták róla, hogy „Katolikus formára építették” [HML ÉrsEgyh L archvet. no. 934.]. Egy 1733-as gyöngyösi összeírás szerint: „Emberemlékezet óta a helvét vallásúaké, ők építették ki romjaiból.” [Szederkényi, IV.202.] A bővítés következtében a templom hossztengelye a régi templomra merőlegesen áll. Homlokzati tornya vaskos parasztbarokk, főbejáratán négyszögletes, füles, bojtdíszes kőkeret, felette félköríves záródású szalagkeretes ablak. A torony felső emeletszakaszát lapos falpillérek díszítik, ablakai félköríves záródásúak, fölöttük órák, majd hagymaidomú sisak. A templom hosszú homlokzatán a toronytól két oldalra egy-egy ablak nyílik. Északi rövid oldalán kettő. A hátsó, keleti oldalán aszimmetrikusan nyúlik ki a kereszthajóvá lett régi szentély. Délre tört szegmensíves, kőkeretes oldalbejárat. Teknőboltozattal fedett a nagy templomteret, dongaboltozattal fedett a keresztszárny, melyet csúcsíves diadalív választ el a hajótól. A bejárati hosszoldalon és a két rövid oldalon, kosáríves árkádokon nyugszik az U alakban falazott karzat.
A templom története és felújítása Ferenczfi Zoltán református lelkész írása alapján (Átány, 2004. március 21.):
Átány sajátosan egyvallású község. Hiteles adatok szerint, már az 1550-es évek közepén református hitre tért és református vallását századokon át megőrizte. A XV. században épült gótikus temploma a török hódoltság idején megrongálódott, amit később a reformátusok helyreállítottak. Valószínű, hogy már az 1550-es, de legkésőbb az 1560-as években, hiszen egy nem hivatalos feljegyzés szerint Átánynak már 1559-ben református prédikátora volt. Egy 1596-ban készült canonica visitatió-s jegyzőkönyv alapján a falunak toronnyal, s benne három haranggal ellátott, 280 férőhelyes temploma volt. A jegyzőkönyv leltárszerűen a meglevő állapotot rögzítette, és nem azt mondja, hogy akkor épült a templom. Mindezek együttvéve azt feltételezik, hogy több évtizedes múlt van már mögötte, s az 1559-es utalás valósnak bizonyul. Tehát a templomot, minden valószínűség szerint a XVI. század közepén, a reformátusok – a szükséges változtatások elvégzése mellett – helyreállították, és használatba vették. Ilyen változtatás volt a sekrestye elbontása, és a sekrestyéből a szentélybe vezető ajtó befalazása, – aminek a helyét a renoválási munkálatok során 1999-ben meg is találtuk – és a szentélyből az oltár, oltárkép, szentségtartó, stb. eltávolítása, illetve befalazása, lemeszelése. (lásd. Heves Megye Műemlékei 502. oldal) Az 1733. évi összeírás szerint a templom tornyát az 1700-as évek elején átépítették, megmagasították és talán a templom berendezését is felújították. Az 1701-ből származó (ma is meglevő) templomi edények erre engednek következtetni.
Ez a templom tehát 280 ülőhelyes volt, amely az egyre növekvő gyülekezetet, az 1700-as években, már nem tudta befogadni. A reformátusok az 1700-as évek második felében többször kérvényt nyújtottak be a királyhoz, hogy templomukat megnagyobbíthassák (1774, 1779), de erre csak II. József Türelmi Rendelete (1781) után, 1781 és 1783 között kerülhetett sor. A templom átépítéséhez – az 1775. október 8-i helytartótanácsi rendelet alapján – Quadri Kristóf gyöngyösi kőművesmester készített terveket (A, B, C, jelű tervvariációkat). Ám 1780-ban bekövetkezett halála miatt a munkát ő már nem tudta kivitelezni, így azt Rábl Károly, szintén gyöngyösi kőművesmester végezte el a C variáns szerint [HML Heves vm. Közgy. ir. 1780: 30712, tervek: 1781: 218. sz. iratoknál]. Rábl Károlyról az első hiteles adat 1781-ből való, amikor is hozzákezd az átányi templom átépítéséhez, ami első ütemben 1781 és 1783 között készült el. A megnagyobbítás során a régi templomhajó déli falát lebontották úgy, hogy a szentély rész a diadalívvel együtt sértetlenül megmaradt, s déli irányba a templomhajót kiszélesítették. A templomhajó és a torony alatti rész kazettás, festett famennyezetet kapott. Ekkor készült el az új Szószék, a Mózes szék, az Úr asztala, és a padok szükség szerinti pótlása is. Amint azt a Szószék hátlapjának felirata is tanúsítja, az asztalos munkát Bede Pál asztalos mester készítette 1783-ban. 1801-ben, újabb kérvényezgetések után, az 1781-1783-as bővítés mintájára, északi irányba is tovább bővítették a templomot. Mivel a templomhajó megnagyobbodott, a tornyot is megmagasították. A kőműves munkát szintén Rábl Károly kőművesmester végezte. Ekkor a templomhajóból eltávolították a festett kazettás famennyezetet, és az észak-déli tengelyű templomhajót stukatúr teknőboltozattal fedték le. A mennyezetről lebontott festett, fakazetták egy részéből padelőlapok készültek, amelyek így megmaradtak és a templomban megtekinthetők. A torony alatti részen azonban érintetlenül megmaradt az 1783-ban, Bede Pál által készített kazettás festett famennyezet; és ma is eredeti szépségében látható. Valószínű ekkor készült az U alakú karzat is. Az ácsmunkákat Máhr Mátyás egri ácsmester, az ülőpadok szükség szerinti pótlását pedig Szoboszlai János és Német István asztalosok végezték. Így a 15. században épült és a 16. század közepén helyreállított gótikus templomnak csak a szentély része maradt meg eredeti formájában. A végleges formáját elnyert templomhajó: késő barokk; a vaskos torony pedig: paraszt barokk stílusú lett.
Egy régi feljegyzés szerint „az orgona 1816. évben a szárazbeői és tenki úri rendek jóltevő kegyességéből, különösen Pappszász György úrnak példás buzgósága által Pesten készíttetett, s ugyan ez év december 22. napján az istentisztelet vele elkezdetett.” A hangszert ismeretlen pesti készítette. A karzat közepén elhelyezett orgona kettéosztotta a karzatot. Ekkor két – a sarok-boltmező áttörésével – a karzatokra felvezető lépcsőt építettek be, hogy a karzatokra mindkét oldalról fel lehessen menni.
Az orgona mechanikus rendszerű, egy manuálos (4 oktáv), pedálos (másfél oktáv) hangterjedelemmel. Külső kézzel fújtatós. 1988-ban holland reformátusok ajándékaképpen egy német elektromos fújtatót úgy építettek be, hogy a kézi fújtatás lehetősége is megmaradt. A hangszer diszpozíciója a következő: MANUÁL: C-d /Copula 8′, Salicional 8′, Principal 8′, Flauta 4′, Piccolo 2′, Quinta 1 1/3′, Mixtura 1’/. PEDÁL: C-f, 12 hang /Octavbass 8’l. Az orgonán egy felirat olvasható: „Dicsérjétek az erős Istent az ő szentséges lakóhelyében. Dicsérjétek őtet dobokkal és sípokkal, Dicsérjétek őtet húroknak zengésével és orgonákkal.” (Zsolt. CL 1,4). A barokk orgona külön is műemléki védettség alatt áll. 1985 óta minden évben orgonahangversenyt rendeznek, ami a térség egyik legrangosabb zenei eseményévé vált.
Az azóta eltelt időben a templom átépítve nem lett; tehát az 1801-ben, illetve az 1816-ban elnyert végleges formáját őrzi ma is.
1990-es években az Országos Műemlékvédelmi Hivatal irányításával teljesen felújítás kezdődött. 1991-ben megtörtént a templombelső festése, majd a templomtetőn a pala cseréje. 1998-ban a toronysüveg festése és javítása, illetve 1999-ben a külső renoválás, teljes vakolatcserével. Sajnos az 1999. évi nyári árvíz-belvíz, amely a települést is elöntötte, a szépen helyreállított műemlék templomban súlyos károkat okozott. A templom belseje, az altalajban megnövekedett víz következtében, kb. 30 cm-t süllyedt. Megsüllyedt a templom padozata. Megsüllyedtek a toronyba és a karzatokra felvivő lépcsők, s a lépcsők melletti oldalfalak összeszakadtak. Így a templom életveszélyessé vált, melyet a gyülekezet több mint egy évig nem tudott használni. 1999 őszén a helyreállítást már nem lehetett elkezdeni, hiszen meg kellett várni, hogy a talaj megállapodjon, s a falak mozgása megálljon.
Így 2000 nyarán lehetett csak a munkákat elkezdeni, melynek során a torony alatt levő, a 18. századból származó festett fakazettákat és a három lépcsőt a támfalakkal együtt le kellett bontani. A falak tégla alapját és a templom padozatát fel kellett bontani, az átázott, fertőzött talajt, 50 cm mélységben, ki kellett cserélni. A lépcsőket, s a mellette levő támfalakat vissza kellett építeni, természetesen megfelelő alapozás és szigetelés után. A felbontott, elkorhadt hajópadló helyére a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által előírt műemléki téglaburkolat került. Végül pedig a restaurált fakazetták, a torony alatti részen, az eredeti helyükre visszakerültek.
Ezt követte 2001-ben az ülőpadok és a padelőlapok rekonstrukciója, restaurálása. Ennek során a templomból az összes ülőpadot ki kellett bontani, a padokat tartó összes talpgerendát ki kellett cserélni, hiszen az – a szakértői vélemény szerint – gomba- és rovarkártevővel fertőzött volt. Ezután következett az ülőpadok és a padelőlapok restaurálása és eredeti helyükre történő visszaépítése. A talpgerendák cseréjét és az ülőpadok rekonstrukcióját, restaurálását Gyenes László átányi asztalos mester végezte, míg a padelőlapok restaurálását Törő Rozália festőrestaurátor-művész és Pázmándi Sándor pomázi restaurátorok végezték.
2002-ben és 2003-ban került sor a többi berendezési tárgy: Szószék, Mózes szék, Úrasztala, és a festett mennyezeti kazettákból megmaradt darabok – amiből később padelőlapok készültek – restaurálására. A szépen restaurált padelőlapok Pázmándi Sándor pomázi, a Szószék, Mózes szék, Úrasztala pedig Deák Endre egri tárgy-restaurátorokat dicséri.
Ez után hátra volt még az 1816-ban készült orgona teljes rekonstrukciója, restaurálása, amire nagyon nagy szükség volt, nemcsak azért, mert így lett volna a templom főhajójának a rekonstrukciója befejezve, hanem azért is, mert kár lett volna hagyni tönkre menni ezt a nagyon értékes és műemléki védettség alatt álló orgonát. Az orgonát már sokszor javíttatták. Ezeknek a javítgatásoknak eredményeképpen sikerült elérni, hogy az orgona végül is mind ez ideig használható volt. Az orgonának nagyon szép a hangja, a templomnak nagyon jó az akusztikája. Ezért az orgonaművészek szívesen mennek Átányba hangversenyt adni. Azonban már nem lehetett tovább javítgatni, szükségessé vált a teljes rekonstrukció. Pályázatot nyújtottak be az orgona rekonstrukciójára, hogy ez a műemlék orgona tovább szolgálhatja nemcsak az istentiszteleteket, hanem a térség kulturális, zenei életét is.
Az orgona rekonstrukciója után következne majd még a templomnak, a XV. századból származó, gótikus szentély részének a restaurálása, ahol a régészek középkori – minden bizonnyal az 1400-as évekből származó – freskót találtak. Ennek feltárása és restaurálása anyagi fedezet híján sajnos még várat magára. Ha ez is megtörténik majd, akkor az átányi műemlék református templom lesz a dél-hevesi térség legszebb műemlék temploma.
A templom festett asztalosmunkái
A türelmi rendelet (1781) után a református területeken nagy ütemben indultak meg a templomépítések, felújítások. Így Átányban a református gyülekezet birtokába került, korábban katolikus templomot is hitüknek megfelelően alakíttatták át a gyülekezet tagjai. 1781 és1783 között épített vagy felújított templomot valószínűleg meg is nagyobbították. Az átépítést Quadri Kristóf tervei alapján Rábl Károly gyöngyösi kőművesmester végezte el. A templomhajó és a torony alatti rész ekkor táblás, festett kazettás famennyezetet kapott és ekkor készült a szószék, a Mózes-szék, az úrasztala, valamint a hiányzó padokat is pótolták. A famunkákat Bede Pál asztalosmester készítette 1783-ban. Az eseményt a szószék hátlapjának indadíszes, fekete alapú tábláján is megörökítették: „ Ezen Isten Háza meg nagyobbítatott és újíttatott az 1783-dik Esztendőben Midőn amaz Isten Jobb kezének Férjfia az emb(er)i Nemzetségnek gyönyörűsége a’ II-dik Felséges Jósef Császár Magyar Ország Koronáját és terhét viselte: támasztván a Jó Isten a maga Háza iránt buzgó kegyes Jóltevőket. Imo. Ezen Helységnek Földes Urai közül: Tktes Nzes Bernátfalvi Bernát Jósef Urat, Tktes Nzes Bartzay Katalin Asszonyt. Néhai Nagy emlékezetű Tktes Kátsándi László kegyes Özvesgyét… Kabi Károly kőmíves Maisternek Bede Pál Asztalos Maisternek és Kalmár János Molnárnak Szorgalmatosságok által die 13a Decembris…”
A református vallás puritánsága a templomok fehérre meszelt falaival az egyszerűséget és a külsőségektől mentes szellemi közeget kívánta megteremteni. Mégis a ridegség leküzdésére és a bibliai üzenetek képi rögzítése érdekében egyre gyakrabban festették ki templomaik mennyezetét a figurális ábrázolástól mentes jelrendszerrel a református gyülekezetek is. A mennyezeti kazettákon kívül a szószéket, a karzatot, apadok támláit, elővédjeit, de olykor az oszlopokat is kivirágozták. Átányban már nem a korábbi virágos ornamentikát alkalmazta a festőasztalos mester, hanem a szőnyegelőképekre utaló medaillonos stílust. Ennek a díszítő stílusnak a kialakulása a 18. század utolsó negyedére tehető. Míg a virágos ornamentika a katolikus templomokban is fellelhető, a medaillonos díszítés csak a református templomokban terjedt el. A medaillonos díszítőstílus hazája az egykori Gömör, Borsod és Abaúj-Torna vármegye. Dobosy László (DOBOSY László 1992. 33-40.) megállapítása szerint a festőasztalosok származása alapján kiindulópontnak Gömör tekinthető. Az említett vármegyék területén 39 templomban található meg a medaillonos díszítés vagy annak nyoma. Érdekes, hogy Átány meglehetősen távol esik ezektől a területektől. Megyénkben Átány mellett a Nagyvisnyó református templomában maradtak fenn e díszítőstílus emlékei.
E festésmód alapvetően eltér a korábbi virágdíszes festésről, művészileg csekélyebb értékű. Gilyén Nándor a 18. század végi festett templombelsők kutatásakor arra a megállapításra jutott, hogy lehetséges, hogy valamilyen egyházi rendelkezés tilthatta meg a régebbi mennyezeteknél alkalmazott gazdag virágos ornamentika továbbélését. A táblák azonos rajzúak, a minták ismétlődnek, szimbólumokat alig alkalmaz. Jellegzetességei a bibliai tanításokra utaló tájképek, cédrusfák, olajfák, terpentinfák. A festésben a kék, zöld, vörös és fekete szín az uralkodó. Ezek szimbolikus jelentésűek: a kék a békét, nyugalmat, a zöld az erőt, a vörös a lángoló szeretetet, a fekete a gyászt jelképezte. A fehér alapszín a lelki tisztaságot jelenthette. A táblák mérete többnyire 100×200 cm, de kivételek is vannak. A medaillonok osztályozhatók alakjuk, belső területük festése és a középen elhelyezett mandulavirág alakja szerint. A motívumok megalkotásának módja gyakran elvezet bennünket a festő asztalos személyéhez is.
Átányban a torony alján fennmaradt mennyezetkazetták alapja is kékeszöld. A medalion téglalap alakú, egyenes oldalú, rövidebb oldaluk csúcsban végződik. Belső területét aszimmetrikus indák töltik ki. A világos alapon kétoldalt kék, befelé kanyarodó hármas bimbókban végződő növényi inda van. Szárából a középrészt betöltő barna és vörös kacsok nyúlnak ki. A medaillonokat világos szalag veszi körül. A tábla hosszanti végein a medaillon csúcsainak irányában egy-egy hatágú sárga csillag van. A kazettákat határoló léckeretek rozsdavörös színűek.
Ettől kissé eltér a padelőlapokra került egykori mennyezetkazetták megformálása. Itt hiányoznak a hatágú csillagok. A medaillon indái kék és vörös színűek. Elrendezésük középpontos: az indák a középre hegyezett kék virágból forgásszerűen indulnak. Ehhez kapcsolódnak kétoldalt a vörös indák. Szinte napjainkig csak ezeket a táblákat ismerhettük. 2000-ben az előző évi árvíz és magas talajvízszint miatt belső felújítási munkálatokat végeztek a templomban. Ennek során derült fény arra, hogy a szószék, az úrasztala, és négy padelőlap sárga festékrétege alatt színes minták rejtőznek. A medaillonos stílushoz tartozó, de az ismertetett mennyezetkazettáktól eltérő motívumok találhatók négy pad mellvédjén, melyek eredetileg is padelőlapoknak készültek. Ezek a festett táblák téglalap alakúak. Bibliai fákat ábrázolnak, különböző variációkban. Készítőjük, Bede Pál feltehetően mintakönyvből alakította ki ezeket a motívumokat. Bár a képek egyszerűek, mégis a formai- és színkompozíció mesterművének tekinthetők. Nem lehet véletlen, hogy a motívumok legfőbb rendező elve a hármas vagy hetes egység. Az egyik pad kazettáján három dombon három nagyobb és három kisebb cédrusfa váltakozik. Közöttük ugyancsak három stilizált tulipán emelkedik ki. A fáknak a szélsők kivételével három lombjuk van. Csak a széleken van négyágú lombos fa. A fák tövénél vízszintesen futó kék és vörös indák, kacsok kígyóznak.
A másik padelőlapot hét stilizált szőlőtő díszíti. A törzs barna, a szőlőfürtöket kék ecsetnyomkodásokkal festették. Mind a hét szőlőtőről három-három szőlőfürt indul ki, de kivételképpen az egyik szélső négy fürtös. Közöttük függőlegesen felnyúló indák hajlanak.
Az úrasztala talpa és asztallapja kör alakú. Alapszíne kék. Törzse négyszögletes, csapott élű szekrény. Oldallapjain egy-egy téglalap alakú, rövidebb oldalain félkörben záródó medaillon látható. Ennek belső tere fehér lapon hólyagos díszítésű: a kék foltokat zöldes apró ecsetnyomkodások veszik körül. A belső területet a hólyagok közt futó átlós vékony fekete vonalakkal négyzetekre osztották. A medaillont körülhatároló szalag sárga.
A szószék nyolcszögű, kosár alakú. Oldallapjainak táblái kidomborodó, alul és felül is volutákban végződő faragványokkal díszítettek. A voluták találkozásából félkörben palmetták indulnak. Ez a motívum az Átányon is kedvelt napsugaras vértelkek formáját idézi. A táblák középrészét az úrasztala medaillonjához hasonló hólyagos festés díszíti. A szószékkorona csúcsán a fiait vérével tápláló pelikán faragványa áll. Hátlapján a fent idézett felirat.
A papi szék háttámláját két festett tábla díszíti, melynek felső vége ívelt záródású. A táblák alapszíne sárga. A kék-vörös indamotívumok az egykori mennyezetkazettákkal rokoníthatók. A két táblán a belső sarokból kiinduló erőteljes kék indák dominálnak, melyet dús vörös kacsok vesznek körül.
Az átányi templom festett asztalosmunkái több gömöri, borsodi és abaúji templom medaillonos festett berendezésével mutatnak rokonságot. Bede Pál 1794-ben Jósvafő kazettás mennyezetét bútorzatát készítette, melynek egyes elemei megegyeznek az átányival. Nevéhez kötődik az aggteleki mennyezet és az égerszögi úrasztala elkészítése is. Az indás mennyezetkazetta hasonló társai pl. Imolán, Bódvalenkén, Égerszegen láthatók. A bibliai fákat ábrázoló padelőlap vagy karzatmellvéd igen elterjedt, fellelhető pl. Jósvafőn, Tornakápolnán, Imolán, Ragályon. A hólyagos kitöltésű medaillonok megfelelői Zádorfalván, Szuhafőn és Tornakápolnán találhatóak.
1999-ben érdekes és újszerű megfigyeléseket végzett a templomban Fodor Zoltán, aki a templom szerkezetének és a fényjárás menetének összefüggéseit vizsgálta. Ennek alapján feltételezi, hogy a templom épített szerkezete, belső berendezése a fényjárás napi és éves menetéhez igazodik. Megépítése magas fokú tudatosságot és tervezettséget rejthet magában.
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Átány – Hadtörténet
Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: I. Béla (1060-1063) fia Géza herceg, valamint Salamon király (1063-1074). 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve – az abádi rév felől – a Heves-Hatvan (a település már létezhetett) útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a mai Átány területén élők (a település már étezett, miután 10-11. századi lehet) a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás az Átány területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László (1077-1095) a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratva a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Átányt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, (V.) István (1270-72) között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán (megjegyezzük, hogy a Tisza akkori szakaszán) és Heves irányában nyomult előre – ezen az úton feküdt Átány is – , március első napjaiban pedig Isaszegnél nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Így biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, ezzel együtt pedig elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Átány ezen az útvonalon feküdt, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Bár Átány is a portya útvonalában volt, mégis elképzelhető, hogy a korábban említett rossz időjárás miatt a mongolok nem tudták felprédálni.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a Borsák ostromolta Feneshez. Átány részese lehetett a seregek vonulásának.
Török hódoltság
1548-ban a falu deserta-ként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-ben is néptelen, de még ebben az évben újra benépesül. 1576-ban dézsmafizető a település. 1635 körül újabb elnéptelenedés okán új lakosok kerültek a faluba, akik jobbágyok és kisbirtokos nemesek voltak. 1683-ban a Bécs ostromára induló török-tatár sereg pusztít Átányon. 1688-ban az Eger visszafoglalásáért vívott harcok során Átány ismét elnéptelenedett, 1692-ben népesedett be újra.
A falu középkori eredetű temploma a török hódoltság idején pusztult el. A reformáció térhódításával a faluban 1596-ban református imaház épült.
Rákóczi-szabadságharc
1705-1710 között a Csajági-brigádhoz tartozó kuruc hajdúk többször táboroztak a faluban. Élelmezésüket az átányiak biztosították. 1707-ben Kovács János nemes és Barát István parasztember szolgált a Csáky-féle ezredben Átányból.
1848-49-es szabadságharc
Az 1848-49-es szabadságharcban a faluból 104 személy volt nemzetőr.
1849. március 17-én a Ramberg császári altábornagy által Átányba kiküldött hírszerző Görgeiről azt az információt adta, hogy az egész hadtestével Miskolcon van (?!).
Március 19-én Poeltenberg Ernő a magyar VII. hadtest hadosztályparancsnoka jelentette, hogy a beérkezett hírek szerint március 18-án Hevesről ellenséges lovasság és gyalogság érkezett Besenyőre, ill. az ellenség Kömlőn, Átányon és Hevesen is jelen van.
Március 20-án Bruderman százados Átányból jelentette Ramberg császári altábornoknak, hogy Görgei Eger felé vonult.
|
Az I. világháború átányi hősi katonái
|
||
| Balogh Ferenc | Juhász B. József | Nyerges Ferenc |
| Balogh Imre | Juhász Ferenc | Nyerges József |
| Balogh Mihály | Juhász Imre | Nyerges Mihály |
| Bányai István | Juhász János | Oláh Imre |
| Baráth György | Juhász Mihály | Oláh Sándor |
| Baráth Imre | Juhász Sámuel | Rátkai Imre |
| Baráth Imre ifj. | Juhász Sándor | Rátkai János |
| Barna Károly | Juhász T. Mihály | Rátkai Sámuel |
| Bedécs Ádám | Kaja Gábor | Rózsa G. Sámuel |
| Bedécs György | Kaja Sámuel | Rózsa Sándor |
| Bedécs József | Kakas István I. | Sárándi János |
| Bedécs Mihály | Kakas István II. | Sárándi Sámuel |
| Bencsik István | Kakas Mihály | Schwarcz Miksa |
| Besenyei János | Kaló Ferenc | Sebők Gábor |
| Blázi János | Kapitány György | Sebők György |
| Czégel Sámuel | Kasa János | Suha István |
| Demeter Ferenc | Kiss Gábor | Szabó K. László |
| Együd János | Kiss István I | Szabó Sámuel |
| Együd Károly | Kiss István II | Szoboszlai Sámuel |
| Együd Zsigmond | Kövesdi Sámuel | Szórád Gábor |
| Ferge János | Krusper József | Szórád János |
| Ferge Sámuel | Krusper Sámuel | Szőke Gábor |
| Galvács Imre | Madarász István | Tóth II. József |
| Galvács István | Madarász Sámuel | Tóth József I. |
| Gömöri János | Mérten Ferenc | Tóth József II. |
| Gönczi András | Mérten Gábor | Tóth Lajos |
| Gönczi Sámuel | Mérten János | Tóth V. András |
| Gulyás Imre | Mikó Ferenc | Török György |
| Gyenes Gábor | Mikó István | Török István |
| Gyenes István | Mikó Mihály | Török János |
| Ipacs Antal | Nagy Mihály | Varga Bálint |
|
A II. világháború átányi áldozatai
|
||
| Bányai Ferenc | Hajdú György | Nagy Mihály |
| Baráth Sándor | Hajdú Mihály | Nemes Károly |
| Baráth Sándor | Harangozó György | Nyerges Ferenc |
| Barna András | Juhász Ferenc | Oláh Mihály |
| Barna István | Juhász Ferenc | Orbán Ádám |
| Barna Sámuel | Juhász Kálmán | Orbán Ferenc |
| Bedecs Károly | Juhász Lajos | Ötvös Gábor |
| Barna Sámuel | Kaja Kálmán | Ötvös Károly |
| Czegel Sándor | Kálosi János Sámuel | Papp Mihály |
| Dorogi Károly | Kapitány Sándor | Perjési Mihály |
| Együd György | Kósa István Kálmán | Rátkai Ádám |
| Együd József | Kósa István Sándor | Rátkai Károly |
| Együd Károly | Krusper Károly | Rózsa Mihály |
| Filipovics Miksáné | Madarász György | Sárándi György |
| Fóra János | Madarász György | Sebők Ferenc |
| Gulyás István | Madarász Károly | Sebők Gábor |
| Győr János | Maródi Tivadar | Sebők István |
| Márton András | T. Juhász Ferenc | |
Átány – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1940-ben (húsvét előtt) hirtelen öntötte el az árvíz a falut.
1999. évi nyári árvíz-belvíz, amely a települést is elöntötte, a szépen helyreállított műemlék templomban súlyos károkat okozott.
2013. február 16. földrengés.
2013. április 23. földrengés.
2013. május 25. földrengés.
Átány – Mesterségek
Az átányi iparosok nem dolgoztak vásárra, csak a község igényeit látták el. Megrendelésre, hozott anyagból dolgoztak, javításokat végeztek. A kovácsok fő munkája az ekevasak élesítése, a lovak patkolása és a kocsik, szerszámok, épületek vas alkatrészeinek javítása volt. Ha megrendelésre új szerszámot gyártottak, a megrendelő hozta hozzá a vasat, ők csupán megformálták.
Az iparosok tevékenységükkel beilleszkedtek a munka és a termények csererendszerébe. A gazdák szerződtek a kováccsal egész évre ekevas élezésére, lovaik patkolására, szerszámaik rendben tartására. A kovács terményt kapott a szántó nagysága arányában, vagy kukoricaföldet, dinnyeföldet.
Mesterségükből csak a kovácsok, az asztalosok az ács, a kőműves és a kerékgyártó éltek meg. A többi mesterember mezőgazdasági munkát is vállalt a megélhetésért.
A gazdák maguknál alávalóbbnak tekintették az iparosokat, mert nem volt földjük.
Átány legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:
Gönczi Ferenc kovácsmester. Műhelyét 1921-ben alapította.
Orbán Mihály kovácsmester. Műhelyét 1900-ban alapította budapesti, debreceni, egri, miskolci, nyíregyházai, nagyváradi gyakorlóévek után. Vizsgázott lópatkoló.
Simon György kovácsmester. 1921 óta mester, tanítómestere édesapja volt.
Szabó Pál kovácsmester. Mezőgazdasági eszközök javításával, lópatkolással foglalkozott, emellett cséplőgép-tulajdonosként bércséplést vállalt.
Tóth Gábor kovácsmester. Saját műhelye volt, 1905-ben szabadult. Szaktudását a csepeli Láng Gépgyárban fejlesztette, a Lánchíd újjáépítésén is dolgozott.
Karácsonyi János asztalosmester. 1914-ben önállósodott. Épület-bútor- és koporsómunkákat végez.
Szebők Sámuel cipész.
1951-ben dolgozott 6 kovács, 6 kerékgyártó, egy ács, egy kőműves, három asztalos, három szabó, öt suszter, két hentes, három borbély. Két kovácsműhely működött a faluban, az Alvégen és a Felvégen.
Ivák Pál kovácsmesternek, Gacsal József és Végh József kerékgyártóknak több munkája múzeumi gyűjteményekbe került.
-
- Ivák Pál kovácsoltvas fogas
-
- Ivák Pál kovácsoltvas munkája
-
- Ivák Pál kovácsoltvas gyertyatartói
-
- Vég György cirokseprűt köt 1962.
-
- Ivák Pál kovács 1968.
-
- Kubuz
-
- Mángorló vésett faragással. 1953.
-
- Végh József 70 éves kerékgyártó, az általa faragott székekkel. 1953.
-
- Tokmány kiterített rajza
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Átány – Gazdálkodás
Az átányiak évszázadokon át a határ használatából éltek. Történelme során változott a földművelés és az állattartás aránya, és a gazdálkodási ágak jellege. A legelők és a rétek csökkentek az állattartás intenzívebbé válásával párhuzamosan. A 19-20. század fordulója körül az állatfajták átcserélődése zajlott le. A régi edzett, viszontagságokat tűrő marha-, ló-, disznó- és juhfajták helyébe kényesebb de értékesebb lovak, nagy tejhozamú piros-tarka marhák, merinó juhok jöttek. Ennek következtében más típusú épületeket kellett emelni számukra, másképpen gondozni.
A növénytermesztésen belül is aránybeli változások zajlottak le, de a legnagyobb arányban mindig búzát és kétszerest (búzával vegyesen vetett rozst) termeltek. Hagyományosan az őszi vetés adta az embereknek a kenyeret, a tavaszi a jószágállománynak biztosított abrakot.
A gazdálkodás fő célja a paraszti háztartások önellátása maradt. Ehhez járulékosan csatlakozott az árutermelés. Az átányi ember szerint a föld megmunkálásának a célja, hogy ellássák családjukat házuk népét (melybe az állatállomány is beleszámít). Ez az önellátásra való törekvés konzerválta szilárdan a búza első helyét, mellette az abraktakarmányok magas arányát.
Árutermelésre sörárpát, cukorrépát, hüvelyeseket, napraforgót, takarmánynövények magvait termesztették. A jószágnevelés a vagyoni felemelkedés legfőbb útját jelentette, de az állatok tartását megkívánta a gazdálkodás hagyományos rendje is: az igaerő biztosítása, a szántóföldek termőképességének megtartásához a trágya, a család számára a zsír,hús, tej, tojás, az ágy párnáiba, dunnáiba a toll.
A kutatók – Fél Edit és Hofer Tamás – az átányi paraszti gazdálkodás és háztartás vizsgálata során az „arányok és mértékek” rendszerét tárták fel, bemutatva a paraszti gazdálkodás egyik ideáltípusát.
Az átányi emberek hagyományos életformájának – és benne a gazdálkodásnak – tárgyi anyagát jól reprezentálja a Néprajzi Múzeum Átány-gyűjteménye.
Fél Edit és Hofer Tamás kutatásainak eredményeként 3707 darab tárgy került a múzeumba a gazdálkodás és háztartás, illetve a lakáskultúra témakörben.
Az Átány-gyűjtemény részletesebb ismertetése:
http://atany.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=44&Itemid=57
Szőlő- és bortermelés Átányon
Átány szőlőtermő területe a hevesi határ mellett volt a Ballai-tag, Bohács-tag, Bernáthegy, Gergelytelep és Maczky-tag nevű homokos részeken. Itt helyezkedtek el a présházak, pincék és a kunyhók. A szőlő művelésére a tövető-kapát (a gyökér elvágására) és ortókapát (mélykapálásra) használtak. A szőlőt csak vesszőről szaporították. Helyben kedvelt szőlőfajták a kövidinka, bánátirizling, ezerjó, oportó, nova, izabella, huszárdinka és a mézesfehér. Az oltást a falubeliekkel a tanítók ismertették meg. A gyökeres oltványokat Abasárról és Gyöngyösről szerezték be. A szőlők közé babot, káposztaféléket, zöldségféléket, krumplit és gyümölcsfákat ültettek. A szőlőkarókat akác és fenyőfából készítették, melyet 1914-től használtak. A zöld hajtásokat először kukoricafosztással, majd rafiával kötözték fel. Permetezésre kékkő és mész oldatát használták. A szőlők nyitását márciusban végezték el. A nyár folyamán legalább négyszer kellett gyomirtó kapálást végezni. A szőlő hegyét július 20-tól 30- ig vágják el. A szüretet október 15-én, Terézia napján kezdik. A mustnyerő eljárások közül ismert a lábbal taposás és a préselés is. A fürtök összezúzására csömöszölőt és bunkót használnak. A mustot és a törkölyt léckával, borszűrő kassal választják szét. Az 1930-as évektől szüreti bált és felvonulást is tartottak.
-
- Baromfinevelő kosár és lúdvivő kas
-
- Favilla típusok
-
- Tokmány kiterített rajza
-
- Kasza fenőkő tartók – a Néprajzi Múzeum gyűjteményében
-
- Kapatisztító kocérok fából és fémből
-
- Kubuz tojás vagy bab tartására
Átány – Lakáskultúra
A lakóházak helyiségei minden házban azonos rendeltetésűek voltak, méretben azonban eltérőek lehettek a családok létszáma és a különböző vagyoni helyzet szerint.
Nagy létszámú családoknál, ahol 2-3 házaspár is lakott gyerekekkel együtt, 6-7 méter széles és 7-8 méter hosszú szoba kellett. A konyha szélessége azonos, hossza 4 – 4,5 méter, ugyanekkora a kamrájuk is. A család bővülésekor nem fogtak új szoba építésébe, inkább új házat vettek birtokba. Átányban nem használták hálóhelyül a kamrát, mint pl. a palócok.
A bejárati ajtó mögött van a pitvar és a konyha. A konyha fölé „szabadkéményes” boltozat borul. A kemence fűtőnyílása előtti padkán nyílt tűzhelyen főztek. A sarokban vályogból rakott katlan, üsttartó. Mellette a később beépített takaréktűzhely, melynek füstje a szabadkéményen távozik.
A ház és a szoba főhelye az első sarok, itt áll az asztal, két oldalán a fal mellett húzódó sarokpad által közrefogva. Az asztal rendszerint kihúzható, hogy 12-14 személy is elférjen mellette. Ünnepi étkezésekkor az asztal hosszabbítására baklábakat és deszkát használnak. Az asztal felett függ a petróleumlámpa. Az utcai fal közepére, két ablak közé van felfüggesztve a nagy tükör, körülötte pedig a közeli élő rokonok fényképei.
Az asztallal párhuzamos sarokban, hosszában van elhelyezve az első ágy, a címeres ágy, szinte a mennyezetig megvetve párnákkal, dunnákkal. Az ágy előtt székek állnak, végében pedig a festett láda. A kisbaba bölcsője a láda előtt szokott állni.
A következő sarkot a nagy búbos kemence foglalja el, körülötte lócával. A kemence és az ajtó közötti falon törölközőtartó van dísztörölközővel.
Az ajtó másik oldalán, az udvari fal mentén a sarokban áll a hátsó ágy, a használati ágy.
Az újabb, párhuzamos szobaberendezésnél az asztal középen áll, mellette a bútorok elrendezése párhuzamos. Ilyenkor a szoba mindkét utcai részen lévő sarkában áll egy-egy díszágy, köztük a tükör alatt fiókos komód vagy lóca, előtte asztal, székekkel. Székek vannak a díszágyak előtt is. A láda helyébe üveges szekrény került. A kemence és a hátsó ágy változatlan maradt. Az ágyak és a padok alatt tolóágyak, illetve kis székek vannak, miket szükség esetén húznak elő.
Függönyt a szobák ablakára 1885 óta kezdenek akasztani.
A pitvar oldalába faliszekrények vannak vájva, keskeny szekrény vagy vizes lóca áll a fal mellett.
A ház, a lakás helyiségeinek használata évszakok szerint változik.
A padláson van kiterítve a kukorica, itt akasztják fel a füstölt húsokat, szalonnát, itt van a helye a bab- és borsóféléknek, a vetőmagnak.
A háznak és lakásnak egyes részei rangsorolva vannak. A főhely a szobában az asztalfő, a bejárattal szemben. Az ajtó felé haladva csökken az ülőhelyek rangja egészen a kemence padkájáig, mely öregasszonyok, szomszédasszonyok helye.
Rangsorolás van a hálóhelyek között is. A díszes ágyat csak megtisztelt vendég kedvéért vagy gyermekágyas asszonynak bontják meg. Állandó fekvőhelyként csak az ajtó melletti, hátsó ágyat használják. Ezen kívül alkalmi fekvőhelyek – dikók, tolóágyak – vannak, melyeket nappalra az ágy alá tolva helyeznek el.
A házi tevékenységek java télen a szobában, nyáron a konyhában vagy az udvaron bonyolódik le.
Az 1960-as évekre a szabadkémények megszűntek, a konyha télen is lakhatóvá vált, így a ház élete, a tevékenységek színtere egyre inkább kikerült a szobából, mely díszes, szinte használatlan maradt.
Irodalom:
Fél Edit – Hofer Tamás: „Mi, korrekt parasztok…” Hagyományos élet Átányon. Bp, 2010.
94-102.
Az átányi tájház, „Kakas-ház” leírása és fotója:
http://atany.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=46&Itemid=59
-
- Kakas-ház kamrája 1978.
-
- Cigányfogas
-
- Kovácsoltvas fogas
-
- Orbán Sámuelné konyhája kőedénytányérokal. 1957.
-
- Festett-lóca.-Átány-1884.-Dobó-István-Vármúzeum-gyűjteményében
-
- Firhangláda. Átány. Dobó István Vármúzeum gyűjteménye
-
- Fogas. Átány, 1900 körül. Dobó István Vármúzeum gyűjteményében.
-
- Menyasszonyi láda. Átány, 1838.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Átány – Épített örökség
Átány középkori templomát egyetlen írott forrás sem említi (annyit tudunk, hogy a török alatt pusztult el). Hogy azonban ilyen épülete biztosan volt, arra több közvetett és közvetlen adat is utal. A források először 1596-ban egy Turóci Márton nevű református lelkészt említenek; kinek létéből egy itteni templomra is következtethetünk. Az ország török uralom alól történő felszabadulása után, 1720-ban és 1733-ban is eredetileg a katolikusok számára épült templomról szólnak a források. Ezek az adatok már sejtetik, hogy középkori eredetű épülettel állunk szemben. Erről a helyszínen meg is bizonyosodhatunk: a mai református templom keleti oldalán jelenleg használaton kívüli helységként találjuk a középkori szentélyt; melynek délkeleti sarkában falkutatás során egy freskó részletét is feltártak. A keleti belső homlokzaton az egykori északi és déli templomfal vonala is bemutatásra került, melyekre a legutóbbi padlócsere során bukkantak rá. Bár e falak visszatemetésre kerültek, vonaluk, és így a templom fő tömege is ismertté vált. Az épület kora egyébként bizonytalan; ugyanakkor a ránk maradt szentély egyszerű, négyzetes formája alapján nagy valószínűséggel Árpád-kori eredetű épülettel állunk szemben, de pontosabb keltezéséhez további régészeti kutatásokra van szükség.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Átány – Kronológia
10-11. század – A település létrejöttének feltételezett időszaka.
14. század eleje – Heves felől főút halad át a településen Poroszló irányában.
1596 – Református lelkészét, Turóci Mártont említi egy forrás.
1718 – Postaállomás alakul a Buda-Hatvan-Debrecen-Kolozsvár postavonal 6. állomásaként.
1752 – A postaállomást Boconádra helyezik át.
1768 – Első adatok az iskolai oktatásról.
1772-1775 – 88 fiú és 30 lány részesül elemi iskolai képzésben.
1783-1785 – Az I. katonai felmérés az Átányon átmenő utat országútnak minősíti, de megjegyzi, hogy csak jó időben használható minden jármű számára.
1788 – A település határában majorságokat alakítanak ki.
1848-49 – A szabadságharcban 104 átányi vesz részt nemzetőrként.
1849. március 17. – Császári hírszerző küld jelentést a faluból.
1849. március 19. – Poeltenberg Ernő jelentése szerint a császáriak Átányban is jelen vannak.
1856 – Megépül a Kakas-ház, amelyet Bedécs József kisnemes építtet, de nevét utolsó tulajdonosáról, Kakas Samuról kapja. Ma tájház.
1868 – Kéttantermes református községi iskola épül.
1882 – Posta nyílik a településen.
1887 – 306 tanköteles gyermekből 254 jár rendszeresen iskolába.
1891 – Az Olvasó Egylet alapítása.
1892 – Létrejön a Tűzoltó Egylet.
1894 – Megalakul az Átányi Önsegélyező és Fogyasztási Szövetkezet.
1903 – Helyi piac indul heti egy alkalommal, csütörtökönként .
1923 – Megalakul az Átányi Vadásztársulat.
1924 – Megalakul a Levente Egyesület helyi szerve.
1925 – A közoktatást egy 3 tantermes református felekezeti iskola és egy tanyai községi iskola képviseli.
Hevesre és Kömlőre már köves út vezet, míg az egri, tenki és vezekényi utak dűlőutak voltak.
1926 – Polgári Olvasókör szerveződik.
1930-40 – Polgári Lövész Egyesület működik a településen.
1937 – Megalakul a Mezőgazdák Köre (Gazdakör).
1939 – A növekvő gyermeklétszám miatt a református egyház 4 tantermes iskolát építtet.
Átány – Híres emberek
„Átány községért”-díj elnyerői:
Dr. Hofer Tamás 2003-ban
Nagy Kálmán 2003-ban
Gacsal József 2004-ben
Bedécs Kálmánné 2005-ben
Dányiné Szórád Ibolya 2005-ben
Dr. Fél Edit 2006-ban
Kaja Árpád 2006-ban
Kakuk Imre 2007-ben
Csomós József 2009-ben
Ferenczfi Zoltán 2009-ben
Nyiry István (1776–1838) Átány szülötte, természettudós, matematikus, az MTA tagja.
Átány – Közlekedés, infrastruktúra
Heves megyeszékhely, ill. Poroszló, mint birtokközpont közötti összeköttetés egészen a korai középkortól feltételezhető (10-11. század). Átány ennek az összeköttetésnek egyik állomása lehetett.
A 14. század elején Heves felől főút haladt át a településen Poroszló irányába.
1752-ben Boconádra helyezték át a korábban Átányon 1718-tól működő postaállomást, mely a Buda–Hatvan–Debrecen–Kolozsvár postavonal 6. postaállomása volt. A postamester PRUCKNER ANTAL volt.
A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) az Átányon átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.
A posta újranyitására 1882-ben került sor. Ekkor távbeszélő összeköttetést is létesítettek a faluban.
Hevesre és Kömlőre 1925-ben köves út vezetett, a vezekényi, tenki és egri utak dűlőutak voltak.
Vasútállomás a településhez legközelebb Hevesen volt.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Átány – Régészeti áttekintés
Alsó-Alsóbői dűlő I.: A lelőhely Kömlő és Átány között a MOL termékvezeték nyomvonalán, egy nagy kiterjedésű ÉK-DNy- i irányú dombvonulat Ny-i szélén húzódik. A szarmata településből 13 objektum került kibontásra. Feltártak négyszögletes ház, ovális műhely részleteket, tároló és hulladék gödröket. Egy méhkas alakú verem betöltésében É-D-i tájolású csontvázat bontottak ki. A gödör jelentős számú kerámia töredéket (besimított díszítésű hombár és fésűs hullámvonalas díszű fazék töredékeket) tartalmazott. (Ács Csilla ásatása 1999 DIV RA 820.
Irodalom: Régészeti kutatások Magyarországon. Budapest, 2002, 167. o
Alsó-Alsóbői dűlő II.: A MOL termékvezeték nyomvonalán lévő 16-17. századi településből 4 objektumot tárták fel. A gödrökből jelentős mennyiségű mázas kerámiatöredék került elő.(Fodor László ásatása 1999 DIV RA 704)
Irodalom: Régészeti kutatások Magyarországon. Budapest, 2002, 167. o
Alsó-Alsóbői dűlő III.: A lelőhely a MOL termékvezeték nyomvonalán a Görbe-értől D-re egy ÉK irányú földút mellett található. A 18 feltárt telepjelenség többsége szarmata korú: Ny-K irányú árok, ház, néhány gödör. Egy bronzkori gödör, és egy középkori kút részlete is előkerült. (Váradi Adél ásatása 1999, DIV RA 909)
Irodalom: Régészeti kutatások Magyarországon. Budapest, 2002. 168. o
Felső-Szárazbői dűlő:A lelőhely a MOL termékvezeték nyomvonalán a Görbe-értől D-re egy nagy kierjedésű dombon található. A császárkori településből 7 objektumot tártak fel: házat, kutat és gödröket. (Fodor László ásatása 1999. DIV RA 704)
Irodalom: Régészeti kutatások Magyarországon. Budapest, 2002. 168. o
Nagyhalmi dűlő: A MOL termékvezeték nyomvonalán a Posta úttól ÉK-i irányban található lelőhelyen egy szarmata telep részét tárták fel: házak, árkok, gödrök, cölöplyukak, kemence és egy füstölő került napvilágra. Egy gödörben kutyacsontvázat bontottak ki. A szarmata leletanyag közepes mennyiségű volt. Néhány bronzkori gödör és szórványosan neolit cserép is előkerült. (Váradi Adél ásatása 1999-2000. DIV RA 908, 913)
Irodalom: Régészeti kutatások Magyarországon. Budapest, 2002. 168. o
Átány – Népi vallásosság
Heves megyén belül kisebbségben élő reformátusság az Eger-völgyi Egyházmegyéhez tartozik. Református közösségeik az Alföld északi peremén (Poroszló, Újlőrincfalva, Tiszanána, Átány, Heves), Egerben és környékén (Noszvaj, Andornaktálya, Maklár, Füzesabony), valamint a Bükk lábánál (Szilvásvárad, Nagyvisnyó) helyezkednek el.
Ünnepi istentisztelet:
Vasárnap, a templomba készülő emberek ünneplő ruhát öltenek. A lányok a templomkertben csoportosulnak, korosztályok szerint több karikában. A legények gyülekezőhelye a községháza előtti térség. Az iskolások az iskolában gyűlnek össze, a községi elöljáróság a községháza tanácstermében. A presbiterek a lelkészlak tanácstermében, a tisztséget nem viselő házas férfiak megállnak a templom körül pár szót váltani. Az idősebb férfiak és az asszonyok rögtön belépnek a templomba, helyükre mennek, éneket kezdenek. Az istentisztelet kezdetére hosszasan harangoznak három „vers”-ben. Az elsőre a tanítók vezetésével az iskolások, a második versre a kint várakozók, a lányok, legények, majd emberek csapata vonul be. A harmadik vers alatt már csak az elkésettek érkeznek. A harangozás végeztével a községi bíró vezetésével bevonul az elöljáróság s bejön a lelkipásztor és a presbitérium. A templomban nem, kor, családi állapot szerint külön ülnek. A férfiak helye a földszinten a jobboldali padokban, a kistemplomban, valamint a karzatokon van.
Az úrvacsorára osztásra a vallásos átányiak az előtte való héten már készülnek. Kerülik a perpatvart, káromkodást, hangos szót, ha mégis ilyenbe keverednének, nem állhatnak az úrasztalához.
Református gyülekezetek úrasztali edényei:
Adományozások révén kerültek a gyülekezetek tulajdonába. A főúri családok voltak a kelyhek, patenák, úrasztali terítők fő adományozói, a paraszti családok úrasztali kendőt, terítőt, cserépedényt ajánlottak fel az egyház részére. Átányon a helyi birtokos nemesi családok szinte kötelességüknek érezték az úrasztali tárgyak adományozását. A 19. század első évtizedeitől megjelentek úrasztali tárgyaink közt a feliratos porcelán vagy keménycserép korsók és kancsók. Legszebb darabjai a telkibányai és hollóházi gyárak termékei. Közös jellemzőjük, hogy feltüntették rajtuk az adományozó és az egyházközség nevét és a dátumot. (fotó: Úrasztali kancsó, 1902. Átány. Fotó: Lónyai Györgyné PB114206)
Az úrasztali felszerelések közé tartoznak a többnyire magyar mesterek által készített, jellegzetes magyar motívumokat ábrázoló ötvösművek és ónedények is. Figyelemreméltók az átányi gyülekezet reneszánsz elemekkel díszített úrvacsorapoharai és kenyérosztó tányérjai. (fotó: Úrvacsorai pohár. Átány. Református gyülekezet. Fotó: Lónyai Györgyné Pb144389)
Átány – Népszokások (jeles napok)
Születés-kisgyermekkor:
A gyermekágyas anya és az újszülött helye a sátoros ágyban vagy, ahogy az átányiak nevezik szúnyoghálós ágyban volt. Az ágyat sátorlepedővel, „szunyoghálóval” kerítették el. A „szúnyoghálót” mennyezethez, azaz az oldalfákhoz rögzítették, onnan csüngött alá s borította be mindhárom oldalról, sőt fölülről is az ágyat, védve az alatta fekvőt. Ez az elkerítés az anya és az újszülött mágikus védelmét szolgálta. A hiedelem szerint az eltakarás önmagában is véd a rontás, megcsodálás ellen, hatását gonoszűző szerekkel, eljárásokkal igyekeztek tovább erősíteni. A sátorlepedő kendervászonból készült, szövött és hímzett mintával gazdagon díszített. Az anya kisbabájával 4-6 hétig feküdt a szúnyoghálós ágyban, bár a kisbabát keresztelő után már kitették a bölcsőbe, az anya azonban csak azután alhatott rendes hálóhelyén, hogy a templomban felavatták. A sátoros ágy Heves megye legdélebbi elterjedésére Átányban találunk adatokat, ahol 1928-ban a mennyezetes ágyat sátorlepedővel függönyözték el.
Ringóbölcső:
A sátoros ágy elbontása után a kisbabát Átányban a ringóbölcsőbe fektették. Bölcsőknél elterjedt díszítés területünkön az átányi bútorfestő stílus, az alapszín márványozása, a festett virágozás, virágkoszorúval, évszámmal.
Komatál, kifőzés:
A gyermekágyas anyát, amíg meg nem erősödött, el kellett látni élelemmel. A fiatal anya ellátása hat héten át tartott, a kisbaba megszületésétől egészen addig, míg a fiatal anyát a templomban fel nem avatták. Az ételhordásnak szervezett formái alakultak ki vidékünkön. A komaasszonyok mellett a rokonok, szomszédok is vittek ételt. Legtöbbször heti háromszor, vagy egy héten keresztül a komaasszonyon volt a sor. Az ételhordás megnevezése megyénk délkeleti területein komatál, komacsésze, komaebéd, Átányban „kifőzés” A gyermekágyasnak teljes, többfogásos ünnepi ebédet vittek, az erre a célra szolgáló ún. komaedényben, ötedényes ételhordó készletben. Az öt csészét ötféle étellel töltötték meg. A régebbi étrend: szilvaleves, csirkeleves, csirkepörkölt, mazsolás metélt tészta és tejbekása volt. Mellé járt még egy külön tál sütemény: többnyire csöröge. Később a gyümölcsleves elmaradt és a tejbekása helyett húsos kását készítettek. A tyúkot a levesen kívül háromféleképpen készítették el: paprikásan, rántva és kásával. Utolsó fogásnak a gyümölcsleves helyett madártejet szoktak készíteni. A tál csöröge helyébe piskóta vagy más újabb divatú sütemény kerül, szokás volt egy üveg befőttet is vinni. Az ételfélék tárolására és szállítására használt edények, tálak, a letakarásukra, csomagolásukra alkalmazott vászonkendők díszítettsége jelezte az ünnepélyességet. Az ételeket díszesen kivarrt poszrikos kendőbe kötve vagy cserépedénybe (fazék, szilke) tették, s az ételhordó kantár segítségével fogták kézbe. A kantár madzagszövőn szőtt hálószerűen összeállított szállítóeszköz volt. A paraszti háztartásokban igen kedvelt volt a bélapátfalvi kétfülű, fedeles, keménycserép ételhordó, a komaszilke, ami több egymás fölé illesztett tagból állt. Ezeket Átányban díszes vörös szíjjal fűzték egybe.
Keresztelő:
Fél Edit és Hofer Tamás gyűjtéséből tudjuk, hogy a református Átányban a parádi vagy bükki üveghutában készült zöld vagy színtelen keresztelői kancsóban vitte a bába a ház kútjából merített és langyosított vizet a templomba. A szögletes szájú rücskös üvegkancsó, vagy töviskes kancsó gömbölyű hasának felületét a sűrűn elhelyezett plasztikus domborulatok tették különlegessé. (fotó: Keresztelői „töviskes” kancsó, bükki hutatermék. Poroszló. DIV N 66.11.1. 04.P2047060)
Keresztkomaság:
A 20. század közepéig a keresztkomát a legkedvesebb legény-, vagy katonacimborából-, komából választották, aki vőfélykedett a lakodalomban, aztán a születendő gyermekek keresztapja lett. Később országos divat szerint, testvért vagy közeli rokont hívtak keresztkomának. Egy-egy családnál miden gyereknek ugyanazok a keresztszülei. A keresztkomák kötelezettségei egymással és a keresztgyerekekkel a születésnél, illetve keresztelőnél kezdődnek és a temetésekkel érnek csak véget.
Keresztelői lakoma:
Első, legfeljebb második gyermeknek szokás nagy keresztelőt tenni – abban a szobában megy végbe, ahol a fiatal anya fekszik. A meghívottak száma szerint nagyobbítják az asztalt, s növelik az ülőhelyek számát padokkal, székekkel vagy baklábakra állított deszkákkal.
Keresztelői ajándék:
A keresztanya hozta magával az ajándékot. A 20. század közepétől szokásba jött, hogy egy teljes öltözetet vagy Átányban és Hevesen pl. réklit, főkötőt, sapkát és paplant, keresztelő takarót adott a keresztszülő, ami alatt keresztelték a kicsit.
Gyermek hordása háton:
Dologidőben, tavasztól őszig az asszonyok gyalogosan gyermekhordó lepedőben cipelték gyermeküket a mezőre. Ez a lepedő rendszerint szőttes csíkkal vagy hímzéssel díszített, 250-300 cm hosszú pamutos vászonlepedő volt, ami az asszony hozományához tartozott. Átányban a gyermek hordozása szintén vászonkendővel történt, de a fentiekkel ellentétben, nem ölben, hanem háton.
Gyermekbútorok:
A gyermek számára készített bútorokat, az állni és járni tanulást segítő tárgyakat legtöbbször az édesapa faragta. Amikor már egyenesen tudta tartani magát a kisgyermek, ülcsikbe ültették. A már biztosan álló gyermeket az állóka, állószék tartotta, akár egész nap. Az anya ebbe tette gyermekét, hogy állni tanuljon, másrészt, hogy a szabadon mászó, járó gyermek ne zavarhassa őt egyéb munkái végzésében. Az állóka továbbfejlesztett változata volt a járóka, melynek lábait kerekekkel szerelték fel, hogy a gyermek pár lépést tehessen. (fotó: Kerekes gyerek állóka-járóka. Átány. DIV N 79. 11.1. 07.P3240553)
Leány- és legényélet
Udvarlás:
Lányos este télen, a hét öt napján, – péntek és kedd kivételével -, volt. Ilyenkor a legénybandák összefogódzva, dalolva indultak a lányos házakhoz. Csak olyan házba nyithattak be, ahol a lámpa égett, világosság volt. Bent a gazdaasszony és a lány font, varrt vagy kukoricát morzsolt. A legények leültek s beszélgetni kezdtek a gazdasszonnyal. Kis idő múltán az a legény kinek tetszik a lány, felállt s kiment a pitvarba, hová a lánynak utána kell menni, s állva kell beszélgetni. A sötét pitvarban a legény ölelheti, csókolhatja a leányt, ha engedi. Ha sokáig maradnának kint, a szobából az édesanya köhintéssel figyelmezteti őket, de ha ez sem volt elég ki is szólt: ”Kis széket ne vigyek ki?” Ez már komoly intelemnek számított, el kellett búcsúzni. A legény dobbantott a lábával a pitvar földjén, mire benn felálltak a legények s elköszöntek valamennyien. A leány a kapuig kísérte őket.
Bablámpa:
A lányos házaknál, ahol már udvarló is megjelenhetett, a lakószobában bablámpa vagy díszlámpa függött. A mennyezetre függesztett petróleumlámpa burája köré babszemekből, pattogatott kukoricából és színes selyem vagy krepp papírból készített rózsákból gyöngyszerű díszt rögzítettek. A 20. század első feléig általános divat volt az ilyen lámpák használata Átányban.
Tojásmadár:
A tojásmadár vagy galamb teste kifújt egész tojáshéjból, szárnya, farka harmonikaszerűen hajtogatott papírból, feje kenyértésztából készült, amit színesre festettek. Átányban a nagyobb lányok készítették, akikhez már udvarolni jártak. Az ajtótól a mennyezeti lámpáig vékony madzagot erősítettek, végére függesztették a tojásmadarat, ami az ajtó nyitására leereszkedett.
Katonának bevált legény:
Jelvénye Átányban a pántlikás kalap volt, ami megkülönböztette a falu fiatalságán belül a besorozott korosztályt. Tavasszal, a sorozás előtti este búcsúztatták a legényeket, s ekkor a kedvesüktől és a rokonoktól 2 m hosszú színes szalagokat kaptak. Ezek színe a rokonság, a barátság, az udvarlás kapcsolatait is megjelenítette. Másnap a legény édesanyja a bevált regruta kalapjára nemzeti színű szalagot kötött, s ebbe fűzte az ajándékszalagokat. Ezt követően a pántlikás kalapos besorozott katonák gyors vágtával, lovas kocsival tértek haza mulatozni. Egy-egy pántlikás kalapon 40-50 szalag volt, ez hátrahúzta a kalapot, gyakran a szalag lelógott a legény sarkáig. A regruta ezután októberig, a bevonulásig minden vasárnap viselte a szalagos kalapot. A bevonulás előtti este a mulatozás végeztével elbontották a díszes kalapot, a szalagokat pedig a lányok között osztották szét.
Lakodalom:
A lakodalom két háznak s ezek rokoni körének volt az ünnepe. Mindkét ház azonos tisztségviselőt választ a maga rokoni, baráti köréből, ezek részben az ünnep szertartásmesterei, részben a vendégek kiszolgálói, mulattatói.
A lakodalom tisztségviselői: a násznagy a vőlegény illetve a menyasszony keresztapja. A községházán és a templomban a házasságkötésnek ő a hivatalos tanúja, a házban a díszhelyen az asztalszögben van az állandó helye. A vőfély legény vagy fiatal házas, a lelke a lakodalomnak, ő hívja össze a vendégeket, vezeti a násznépet az ünnep különböző szakaszaiban, egyik háztól a másikig, a templomba, a községházára, ő az első felszolgáló, aki tréfás rigmusaival fő mulattatója a vendégeknek. A gyerekek, mint „kisvőfélyek” szintén megkapják a vőfélyeket megjelölő szalagot és a művirágcsokrot. A nyoszolyólányok a menyasszony mátkái, két oldalról közrefogva kísérik a menyasszonyt, s ők a menyasszonyos ház ajándékvivői is. A gazdaasszony a násznagy felesége, a keresztanya, a főzés, tálalás első irányítója. A csapos közeli férfirokon, ő gazdálkodik a borral és a kenyérrel. A pados nagynéni vagy nőtestvér, ő osztja be és tálalja a kalácsokat, süteményeket. Hivatásos mulattatók a cigányzenészek, akik a lakodalom kezdetétől végig muzsikálnak.
A két lagzis ház a maga külön rokonságával külön-külön ünnepel a vőlegényes, illetve a menyasszonyos háznál. A lakodalom során megszabott időben és célkitűzéssel, felkeresi az egyik vendégcsapat a másikat. Ilyenkor hozzák-viszik, cserélik az ajándékokat: italt és kalácsféléket. De cserélik azokat az ajándékokat is, miket egyrészt a menyasszony küld a vőlegény minden családtagjának, másrészt a vőlegény a menyasszony családja tagjainak. Lakodalom előtt 10 nappal a vőfély hívogatja a vendégeket és kölcsönösen a vőlegényes és menyasszonyos házat. A vendégek kalácsot sütnek, ételajándékot visznek, és ajándékot vásárolnak.
A lakodalmat megelőző tésztacsinálóba 20-30 személy is részt vett, ekkor a lakodalmi leves csigatésztáját készítették el. A II. világháború végéig lakodalomban csak a férfiak étkeztek ülve, a terített asztal mellől, az asszonyok-lányok csapatostól álldogáltak az asztalok végén s onnan kanalazták az ételt. A lakodalom további mozzanata: sátorállítás az udvaron, kikérik a menyasszony ágyát, kiürítik a padlásteret, a meghívott vendégek kalács, sütemény és egyéb ajándékait felhordják a padlásra, kirakatszerűen, itt állították fel a menyasszony ágyát is, ki azután régi szokás szerint itt tölti férjével az első éjszakát, sőt nem egyszer egy egész hetet. A lakodalom reggelén a házat kiürítik és berendezik asztalokkal és lócákkal, a gazdaasszonyok megkezdik a főzést. Sallangokkal, színes papírszalagokkal földíszítik a csengőzött lovakat, fogat indul a cigányzenészekért, a menyasszonyos háztól két nyoszolyólány átviszi a vőlegényinget a másik házhoz, onnan átjönnek a vőfélyek, bejelentik az esküvő időpontját. A közelebbi rokonok már megérkeztek, ebédet tálalnak, a menyasszonyt felöltöztetik, mindkét háztól elindul a lakodalmas menet, a községháza előtt találkoznak össze, a fiatal pár a tanúkkal polgári házasságkötésre megy be, násznép kint várakozik, a násznép átmegy a templomba az egyházi esküvőre, a két násznép különválik a szertartás után. Alkonyat tájt érkezik a vőlegény násznépe, tréfás alkudozás kezdődik a menyasszonyért, kérik, hogy hozzák ki a menyasszonyt, előbb púposnak, öregnek maszkírozott sántító nők jönnek be, harmadik az igazi menyasszony. A vőlegény mellé áll, elmondja búcsúztatóját, majd a vőlegény köszöni meg, hogy párját fölnevelték, a menyasszony elbúcsúzik rokonaitól, a vőlegényes násznéppel a vőlegényes házhoz vezetik, a vőlegény szüleit a menyasszony verssel köszönti, az após és anyós fogadja, „Isten hozott kedves lányom” felelik rá. A vőfélyek verssel szólítják asztalhoz a vendégeket, verses köszöntők kíséretében hozzák be a tálakat. Az ünnepi étrend három fogásos: húsleves, birkapörkölt és tejbekása, a hús mellé krumplit vagy rizst adnak, a kása után tésztafélét vagy tortát kínálnak. Kint megjelennek a legények a „gallérok”, visznek ki bort, süteményt a számukra, kimennek a zenészek is, húznak 2-3 nótát a gallérok megtáncoltatják a lakodalmas lányokat. Régebben a galléroknál botok voltak, ha kívánságukat nem teljesítették kárt tettek. A menyasszonyos háznál menyasszony nélkül folyt a mulatás, éjfél előtt a násznép fiatalabb tagjai a „hőriszesek” a vőfély vezetésével elindulnak a vőlegényes házhoz, a menyasszonyt újmenyecskét megillető ruhába öltöztetik, régebben a vőlegénnyel együtt szertartásosan lefektették, majd néhány óra múlva ébresztették, kontyba tűzték az újasszony haját, főkötőt tettek a fejére. A fektetés kimaradásával már csak átöltöztetik a menyasszonyt piros ruhába. A vőlegény rigmusokkal beköszönti az új asszonyt, aki sült csirkével, férje borral, a nyoszolyólányok kaláccsal kínálják sorra a vendégeket. Kezdődik a menyecsketánc, minden vendég pénzen vette meg a táncot, rostába dobták a pénzt, a vőfély kikiáltotta, hogy mennyit adtak érte. Mindenki fordul legalább egyet az újmenyecskével, végül a vőlegény viszi táncba feleségét, ezzel ér véget a menyecske tánc.
A menyecske tánc után visszaindulnak a menyasszonyos háztól érkezett látogatók, a mulatás azonban mindkét háznál tovább tart reggelig. A távozó vendégek a házigazdától búcsúznak, a háziasszony süteményt pakoltat számukra.
Gólyás játék:
A lakodalomhoz Átányban gólyás játék kapcsolódott. A legények gólyát készítettek, amivel éjféltájban mulattatták az elálmosodó lakodalmas népet. A gólya életnagyságú volt, fehér textilből készült kitömött teste, piros volt a csőre és lába, ami deszkához volt erősítve.
Temetés:
A ház halottait a szobában ravatalozták fel, hogy megláthassa, s elbúcsúzhasson tőle minden rokon, szomszéd s falubeli tisztelő. A ravatalt istállói priccsből, alkalmas méretű dikóból készítették felvetve magasan szalmával, párnával, körülvéve a földig az erre a célra tartogatott fehér halottas lepedővel. A gondosan felöltöztetett halottat végigterítik rajta, mindig úgy, hogy szembe feküdjön a bejárattal, a szoba főhelyén (sarkos berendezésű szobában az asztalszögben, párhuzamosan a tükör alatt, a szoba középső vonalában). A ravatal köré ülőbútorokat helyeztek, a sirató felek számától függően, egy vagy két sorban padokat, székeket. A konyhát hasonlóan bebútorozzák. Itt 10-14 férfi helyezkedik el, akik a halott felett 3-4 óra hosszat énekelnek. Temetés napján kitárták a kis-és a nagykaput, mivel az egyházi szertartás színhelye az udvar volt. Az udvaron kialakították a főhelyet, kitették az asztalt a lelkész számára, s ehhez állították merőlegesen, egyvonalban a házajtóval a koporsót mosószékeken vagy konyhai hokedliken. A házat ért mély gyász, tartós változást eredményezhetett a díszágyon. A ravatal a halottas házban, két-három nap állt fenn, de nem múlt el nyomtalanul. A gyászt a szoba berendezésén is jelezték. A díszágyat sötétbe öltöztették a gyászév idejére.
Fejfa:
A református magyarság körében általános jelenség, mely a kereszttel ellentétben szabadabban fejlődött. Ez lehetővé tette, hogy a faragók a hagyományon alapuló egyéni elképzeléseik szerint alakítsák a fejfákat. Átányon ácsmester faragta őket, csaknem mindig akácfából. A fejfák az emberi alak helyettesítésére születtek. Erre utal a fejfa embernyi mérete és a faragványok elosztása. Részeit az emberi testrészek elnevezéseivel illetik, van lába, törzse, feje. A fejrészen külön nevezik meg homlokát, ereszét, szakállát, kalapját. Több református településen fejfának nevezik a kőből vagy a márványból készült síremléket is.
A megyében fellelhető fejfák a szakirodalom tipologizálása szerint két fő csoportba, a fatönkös és az oszlopos fejfák típusába tartoznak. A fejfa formájának alakításában és a díszítésben minden református falunak megvoltak a maga jellegzetes változatai. Az átányi fejfák egyszerű akácfa-cölöpök. Készítésekor a fatörzset 180 cm-es hosszúságban elfűrészelték, teteje vízszintes maradt. A törzsről sokszor még a kérgét sem hántották le. Ezután a felirat számára egyenes felületet vágtak az előlapnak szánt részre. A forma díszítménye mindössze az jelentette, hogy a fej szélén körben és néha az ereszen vésővel félkör alakú cakkozást, vagy szögletes „fogazást” készítettek. A fejfa a földből csak kb. 40 cm-re állt ki. (fotó: Átányi fejfa. Rajz Ferenc Tamás 23. P6162107)
A lábtól való fa, a lábkaró a fejfával szemközt, a sír láb felőli oldalán helyezkedik el. Minden fejfához két lábfa tartozott. A vékony, de erős farudakat a fejfával egyidejűleg, a temetés előtt készítették el. Ezen vitték ki a koporsót a temetőbe, majd a behantolás után a sír végébe szúrták. Átányon kb. 20 cm-es része látszott a föld felett, végeit nem díszítették. (Fotó: Növényi jelképek az átányi fejfán. Rajz, Ferenc Tamás. 34P6162106)
Tábla vagy tulipán alakú vasból készült sírjelek is előfordulnak az átányi temetőben. Általában helyi kovácsmesterek készítették. (fotó: Kovácsoltvas kereszt Átányból. 33.P6162118)
Jeles napok
András napja után, a karácsony előtti hetekben tartották a disznótort. A disznóölésen segítő szomszédokat, rokonokat vacsorával kínálták. A vacsora alatt alakoskodó adománygyűjtők a kántálók jártak kéregetni. Átányban a legények, fiatal házasemberek rongyos női ruhába, a nők férfiruhába, cigány házaspárnak öltöztek. Arcukat bekormozták, vagy rongyot kötöttek elé, hogy ne ismerjék fel őket. Poroszlón a gazda útlevelet kért a maskarásoktól.
Karácsonyi kántálás:
Karácsony estéjén a komaságok, 16-20 legény is köszönteni „kántálni” jártak csoportosan. Bementek az udvarokra, a lakószoba ablaka alá s beszóltak rajta, hogy „Szabad e köszönteni? A biztató szóra ”Szabad, szabad”, karácsonyi templomi énekbe kezdtek, majd egy legény karácsonyi köszöntő verset mondott. A köszöntés végére a gazda kimegy a legényekhez, borral kínálja őket, s megköszöni a kántálást.
Húsvéti locsolás:
Húsvét hétfőjén a legények vízzel megöntözik a lányokat. Az I. világháború előtt 10-14 legény találkozott a kocsmában reggel s összeölelkezve járta a falut, részegséget tettetve daloltak végig az utcákon. Elmentek a lányos házakba, elkapták a lányokat, kivitték őket az Érhez, megmártogatták a vízben, vagy a kúthoz húzták ki, itt két legény lefogta, a harmadik egy veder vízzel szembeöntötte. A kisfiúk kisbandával jártak s verssel köszöntöttek:
Jó reggelt, jó reggelt kedves liliomszál
Megöntözlek rózsavízzel, hogy ne hervadozzál,
Nesze hát rózsavíz gyöngyöm, gyöngyvirágom,
Hol a tojás, piros tojás, a zsebembe vágom.
Szabad-e öntözni?
A kisebb fiúk pénzt kaptak, süteményt, s az 1930-as évekig még nyers tojást festetlenül. 12 éves kortól fölfelé már bort is kínáltak, pénzt pedig csak a keresztgyerekek kaptak. Egy legénybanda 200-250 tojást is összeszedett, amit eladtak a kocsmában s annak az árán mulattak délután. Az 1960-as évektől a locsolók pirosra festett főtt kemény tojást kaptak. A legények hétfői locsolkodását kedden adták vissza a lányok, ha alkalmat találnak rá. Utcán, ha kútról vitték haza a vizet a szembejövő férfit megöntözték vele.
Májfa állítás, „hancsikolás”:
Május elsejére virradó éjjel a legények szeretőjüknek májfát állítanak a kiskapu vagy a kútágas mellé. Lombos nyárfát vagy orgonabokrot vágnak ki, s hozzákötik a vendégoldalhoz, hogy minél magasabb legyen. Mielőtt felállították, este a lány szalagokkal, kendőkkel feldíszítette, a komaság éjszaka együtt állította fel. Utána elindult a legénység ásóval felszerelve a vállán „hancsikolni”. A „hancsikolás” azt jelentette, hogy ásóval elhányják az épületek aljáról a kis tapasztott patka nevű emelkedőt, de szétdobják az utcán a kiskapu mellől is a sárból való ülőpatkát. A széthányt patkát a legények hányják föl az ég felé, az udvarra is kerül belőle. Ha nem őrizték az udvart a legénység kedvére rendetlenkedett: Leakasztották a kiskaput a kerítésről elvitték sokszor a negyedik szomszédba is. Felforgattak mindent az udvaron, kihordták a gazdasági eszközöket az útra s eltorlaszolták az úttestet. Nagy szégyen volt, ha május elsejére a lányos ház előtt széthányatlan patka maradt. A 20. század közepétől a májusfa helyett fejrevaló kendőt vettek a legények és cserép vagy kosár virágot adtak mellé. A kendőt és virágot, miket együtt májfának neveznek, május elseje előtti este vitte a legény szeretőjének. Korábban a legény fűzvesszőből maga fonta a kosarat, színes krepp-papírral, szalagokkal díszítette, amibe vágott vagy cserepes virágot vásárolt. Később városban, virágüzletben köttették, melyhez az ajándékok kétféle csoportja járult: édességek, ékszerek és nagyobb ruhafélék.
Szüreti felvonulás:
Felvonulásokat és táncmulatságokat megyénkben számos olyan településen is tartottak, ahol a szőlőkultúra nem volt jelentős. A szüreti felvonulás lehetőséget nyújtott az alakoskodásra, különböző tréfákra. Átányban a felvonulók között cigánynak öltözött alakoskodó legények haladtak. A lányok díszített kocsin ültek, amelyet a legények lóháton kísértek végig a falun.
Táncok, táncalkalmak:
A II. világháborúig minden vasárnap délután (húsvéttól októberig) volt táncmulatság, ami estig tartott. A kocsmában vagy a falu utcáján, árnyas teres helyen volt a tánc. De táncoltak új házakban, új istállókban is, azért, hogy a földjét simára, keményre tiporják. A kocsmába fogadott zenészbanda muzsikált, a zenészeket a legénység díjazza, minden olyan legény, aki odaáll a banda elé táncolni egymagában, tehát teljes jogú, fizet egy véka búzát és egy liter bort egy évadra. Verbunkolás után a legények szünetet tartottak, nézegették a lányokat. Táncba hangos szóval hívták a lányokat, a legény kikiáltotta a lány nevét, akivel táncolni akart. A meghívott lány a legény elé lépdelt. Tánc után a legény elengedi táncosát, a lányok újból a maguk csapatában sétálnak fel, alá. Ünnepnapokon bál volt s reggelig tartott. Karácsony másodnapján, újévkor, pünkösdkor, aratás után és szüret végén voltak a bálok. A tánc alkalmával a lányok kint sétáltak az utcán, bentről kiáltottak ki a lánynak, és behívták. Akit nem hívtak be, az sétálhatott estig. A lányok kinnrekedése csak a táncmulatságban volt. A bál előtt elment a legény a lányos házhoz és megkérte az anyját, hogy engedje el a bálba. Együtt mentek karonfogva, az anyjuk kíséretében. Mikor táncba hívja a legény a leányt, meghajlott előtte s úgy kérte fel. Az 1920-as években magyarcsárdást jártak.
Kimuzsikáltatás:
Táncalkalmakon, ha a legény hívta a lányt táncolni, s az nem ment a hívásra, akkor kimuzsikáltatta. Kimuzsikáltathatta akkor is, ha udvarláskor a lány nem látta őt szívesen, kicsúfolta, illetlenül bánt vele. A kimuzsikáltatást vagy maga a sértett legény vagy legjobb komája végezte. A tervről értesítette az egész komaságot, és a zenészeket is. Egyszerre összenézett a legény a komáival, akik a jelre eltágultak a terem közepéből, nagy üres helyet hagyva. A cigány is abbahagyta a táncdalt s a Rákóczi indulóba kezdett. Most már mindenki tudta mi történik és félrehúzódott. A legény végigtáncol az üres termen az ellenkező lánnyal, az ajtó felé tuszkolva őt. Egy valaki kitárja a kocsmaajtót s a legény, azon kipenderíti a lányt. A kimuzsikált lányt abban az évben nem hívják táncba.
Átány – Népi táplálkozás
Étkezéskor a háznépe magas asztalt, az annak közepére kitálalt ételt ülte körül a sarokpadokon, illetve az alkalmanként mellé állított székeken. Az asztal körüli helyek nem egyenrangúak. Első közöttük az asztalfő, szemben az ajtóval, háttal az utcai falnak, ahonnan az egész szoba áttekinthető. Ez a gazda helye étkezésekkor, balkeze felé, a tükör alatt van a gazdaasszony helye, tőle jobb kézre, pedig legidősebb fia vagy öreg bérese ül s lefele a korban fiatalabb fiak és szolgák. A 19. század hetvenes évéig a fiatalasszonyok –lányok nem ülhettek az asztal mellé, ők az asztal alsó végén, szemben a gazdával álltak s szájuk elé tartva bal kezüket, kissé féloldalról kanalazták jobb kézzel az ételt a közös tálból.
Hétköznap reggel tejes kávét, aludttejet, tojást, gyümölcsöt ettek bőséges kenyérrel, vagy szalonnát, kolbászt vettek magukhoz. A téli reggeli első fogását a sült krumplit legtöbben a szoba közepére kitett szakajtókosárból, kisszékről vagy a kemence padkájáról szokták elfogyasztani.
Délidőben hideget ettek, legfeljebb tojást sütöttek, vagy megsütötték a kolbászt, szalonnát. A főétel azonban a tejtermék és gyümölcs, kenyérrel, vagy sült tésztaféle volt.
Délután három óra körül kezdett hozzá a gazdaasszony a vacsorafőzéshez. „Elsőféle” a leves hússal, „bennefőtt” tésztával, „második félének” főzeléket, paradicsomot, sült vagy főtt tésztát készítettek.
A helyi megítélés szerint az ételfogyasztás és a munkavégzés között szoros összefüggés áll. Aki kevés munkát végez, annak elég a gyenge, vékony koszt is, akinek a munkája több erőkifejtést kíván erős, vastag kosztot fogyaszt.
Átány – Népköltészet, folklór
Eredetmagyarázó népmonda:
Adatközlő: Godó György sz. 1869
Gyűjtés: Tiszanána,1958. XI. 28.-30
Gyűjtő: Bakó Ferenc
Átány így alakult: valamikor a lovak szájába nem zablát tettek, hanem az orrukba karikát. Aztán befogták a lovakat, vályogot vittek. A lovak elragadták, és ahol leesett a vályog, ott építettek házat. Azért olyan rendetlenül vannak a házak Átányon.
Történeti hagyományok:
A török itt is pusztított, de a falu egy része mégis megmaradt. Ugyanis a pap felesége szép asszony volt, és megtetszett a török vezérnek, aki azt mondta, védelmébe veszi a falut, ha az asszonyt neki adják. Nagy gondban volt a nép. A papjuk feleségét mégsem adhatták oda. Volt a községben egy asszony, aki nagyon hasonlított a szép papnéhoz, beöltöztették hát, és ő váltotta meg a kömleiek szerint.
Népköltészete
Népdalok:
Az első népzenei kutatást Vikár Béla végezte Átányban, ekkor még viaszhengerekre rögzítette a dallamokat, fonográf segítségével. Az MTA Zenetudományi Intézete Bartók-rend online adatbázisa egy népdalt közöl ebből a gyűjtésből: Aki tiszta búzát akar vetni, Glavács István előadásában.
http://db.zti.hu/nza/mp3/MH_0173a.mp3
Átányban Fél Edit és Hofer Tamás néprajzkutatók 1951-1959 között végeztek kutatásokat, egy falumonográfia elkészítése céljából. Ehhez a kutatáshoz kapcsolódóan Rajeczky Benjamint kérték fel arra, hogy népzenei gyűjtést végezzen.
Átányban még az 1950-es években is fellelhető volt az archaikus siratóének, amellyel az elhunyt hozzátartozókat búcsúztatták. Egyes szám első személyben szólították meg a halottat, szabadon, recitáló hangvételben énekelték. Rajeczky Benjamin a lányát sirató anya énekét rögzítette 1954-ben, ami megjelent a Kaszás e földön a halál című hanglemezen 2007-ben. (www.hagyomanyokhaza.hu/main/mediatar)
http://db.zti.hu/24ora/mp3/01053d.mp3
A férfi énekesek Rajeczky gyűjtésének idején az új stílusú népdalokat és népies műdalokat adtak elő. Ők korábban kikerültek a faluközösségből, katonáskodtak, Budapesten is vállaltak munkát, a nők körében tovább megőrződtek a régi stílusú népdalok.
ZTI AP 1054/d
Adatközlő: Bedécs András
Nem messze van ide Kismargita,
A Hortobágy környes körül folyja
Közepébe aranyosi csárda,
Kibe iszik Fábián bújába.
Jó estét, jó estét csaplárosné!
Hát ez a pej paripa itt kié?
Odabe van ennek a gazdája,
Most érkezett, nincs egy fél órája.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Átány – Gazdaságtörténet
A falu középkori és kora újkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni.
A sík vidéken fekvő terület szántóföldi és állattartó gazdálkodásra egyaránt alkalmas volt. 16. század közepétől fennmaradt források szerint a település lakói őszi és tavaszi gabonát termeltek, és jelentős juhállományt gondoztak. A lakosság 1550-ben török részre adót fizetett a fenti terményeken, állatokon túl még szénából, sertésből és a méhrajok után is. Az 1556. évi dézsmajegyzék szerint 40 fő fizetett őszi gabonából, 8 fő pedig bárányból egyházi tizedet.
A falu belső telkei és határa osztatlan állapotban a földesurak birtokközösségében volt 1752-ig. A jobbágyok a házhelyeket szabadon foglalhatták, a határt pedig időszakos újraosztás szerint használták. Ősszel a szántóföldet és rétet a házak sorrendjében nyílhúzás útján osztották fel egy évi használatra, a területek nagyságát az egyes gazdák vagyoni állapota határozta meg.
1788-ban a település határában majorságokat alakítottak ki, Berényi Tamás 114 kh, Bernáth László 288 kh majorsági szántóföldet műveltetett. Szárazbő puszta is teljes egészében majorsági birtok volt, ahol 14 közbirtokos 1218 kh szántót használt. Az úrbérrendezést 1864–1868 között sikerült lezárni és a határt mérnöki rendezéssel alakították ki. A határ délnyugati részén egy sávban a földesúri birtokok voltak, a belterülettől nyugatra az illetményföldek helyezkedtek el, délkeletre a nyomásos gazdálkodásból kilépett gazdák földjeit mérték ki, keletre pedig a „zsellérlegelő” terült el, melynek felét a zsellérek szántóföldi művelés alá vonták. A közlegelő a nyomásos szántóföldek, rétek és kertek közötti szabad területeken volt. A 20. század első harmadában fő termesztett növénye a búza, árpa és kukorica volt, mellette kisebb mértékben zöldtakarmányt, dinnyét, repcét, dohányt és sok hüvelyes növényt, így lencsét is termeltek.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
|
1866 |
8065 |
4005 |
1368 |
2228 |
|||||
|
1897 |
9072 |
5903 |
214 |
981 |
3 |
1560 |
3 |
19 |
389 |
|
1935 |
9172 |
6716 |
140 |
693 |
8 |
1231 |
5 |
8 |
371 |
A szántóföldi művelésbe vont területek jelentősen növekedtek, az összterülethez viszonyított aránya az 1866-os évben még 49,7 % volt, 1935-ben már 73,2 %-ot tett ki. Ennek forrása a rét és legelőterületek voltak, melyek majdnem felére csökkentek.
A gazdaságok száma 1897-ben 521, 1935-ben 715 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 500–1000 kh területű birtokokból 2 volt, 200–500 kh közötti nagyságú területe 7 főnek volt, 100–200 kh birtokból hetet számláltak és ugyancsak 7 volt 50–100 kh birtoknagyságú földből is. 20–50 kh nagyságú birtokos 48 volt, 10–20 kh területű birtoka 97 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 112 volt, 1–5 kh között területe 344 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 91, közülük 35 nem rendelkezett szántófölddel.
Az állattartás kedvező feltételeit a jelentős rét és legelőterületek biztosították. A 16. században jelentős számban tartottak juhokat. A 19. században a juhtenyésztés mellett, a szarvasmarha és a lótenyésztés vált jelentőssé, a sertések és baromfi tartása a lakosok húsigényét biztosította. Az állatok egy részét igásállatként is használták. 1897-ben legjelentősebb állatállománya volt a legnagyobb területet bérlő Majzler Ignácnak: 844 juh, 116 szarvasmarha, 37 ló 54 sertés, a birtokosok közül Máder Miksa 582 juh, özv. Meister Sámuelné 600 juh tartásával emelkedett ki. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány változása (darabszámban) |
|||
|
1897 |
1925 |
1935 |
|
| Szarvasmarha |
1219 |
831 |
597 |
| Ló |
674 |
481 |
6 |
| Sertés |
1623 |
522 |
955 |
| Juh |
3218 |
944 |
1215 |
| Baromfi |
6299 |
||
| Méhcsaládok |
82 |
||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1828-ban 4 kovács, 2 molnár 2 mészáros élt a településen. Az 1906-ról készített alispáni jelentés szerint 3 kovács, 2 asztalos, 2 kerékgyártó, 1 cipész, 4 csizmadia, 2 hentes, 1 mészáros 8 ács és 2 egyéb, meg nem határozott foglalkozású iparos tevékenykedett a faluban. 1925-ben 9 iparűzőt számláltak, foglalkozásuk szerint 1 szabó, 2 cipész, 4 kovács, 1 asztalos és 1 kerékgyártó került összeírásra.
1906-ban 5 kereskedőt számláltak a faluban. 1925-ben 2 kocsma és 3 vegyeskereskedés, 1932-ben 3 kocsma és 5 vegyeskereskedés működött a településen. 1894-ben alakult meg az Átányi Önsegélyező és Fogyasztási Szövetkezet, mely a kereskedelmi forgalmat segítette. 1935-ben tejgyűjtő telepet létesítettek. 1903-tól hetente egyszer, csütörtökön helyben piacot tartottak, de eljártak a 6 km távolságra lévő Heves piacára és vásáraira is.
Átány – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Átány
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, úrbéres község, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban : Pusztaszárazbő, Bárczay-tanya, Harangi-tanya, Mocsáry-tanya, Pappszász György-tanya, Pappszász Lajos tanya, Puky-tanya, Szatmáry-tanya és Vajda-tanya, Coburg-tanya, Dobóczky-tanya, Kálosi-tanya, Mlinkó-tanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1983. december 31. Hevesi járás
Átány – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Átány eddig ismert legkorábbi adata iskolai oktatásról 1768-ból van, mely szerint ekkor Kiss Mihály tanította a gyerekeket. A kálvinista egyház által fenntartott elemi iskolába 1770-ben 50 tanuló sajátította el az írás, olvasás alapelemeit, mellette névszóragozásra, fogalmazásra és természetesen hittanra is tanította őket Fodor Sámuel tanító. 1772–1775 között már nemenként külön oktatták a 88 fiú és 30 lány iskolást. A kötelező hittan mellett a fiúk tananyagában szerepelt az írás, az olvasás, a számtan, a fogalmazás, a latin névszó- és igeragozás, a lányok csak olvasást tanultak. Az iskolába járó gyerekek szülei 1770-ben fél-fél pozsonyi mérő búzát, 1774-től egy-egy pozsonyi mérő búzát adtak a tanítónak fizetésként.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1868-ban a református egyház megépíttette a község iskoláját, mely két tanteremből állt. 1884-ben Dávid Károly és Izbéky Dezső tanítók oktatták az elemi iskolába járó fiúkat, a lányokat Konyha Ferenc tanította. 1887-ben a 306 tanköteles gyereket írtak össze a településen, akik közül 254 járt iskolába. Őket két tanító két tanteremben tanította. A megye legjelentősebb iskolai könyvtára Átányé volt, 1889-ben állománya 500 kötet volt. 1897-ben megkezdődött a tanítás a gazdasági ismétlő évfolyamon is.
1925-ben 3 tantermes református felekezeti elemi mindennapi népiskola működött a faluban, ahol három tanító oktatta az iskolába járókat, mellette egy tanyai községi elemi mindennapi népiskola működött egy tanteremmel és egy tanítóval Pusztaszárazbőn. Az idősebbek a községi vagy a református általános továbbképző népiskolában tanultak. 1935-ben az igazgató tanító Csík Mihály volt. 1939-ben a református egyház egy új négy tantermes iskolát építtetett, de mellette a régebbi épületekben is folyt tovább az oktatás.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
Átányban 1884-ben a református lelkészi lakban 371 kötetes népkönyvtár állt a művelődni vágyók rendelkezésére. Így az elsőként megalakuló egyesület 1891-ben az Olvasó Egylet volt. 1892-ben Tűzoltó Egyletet hoztak létre. 1923-ban kezdte meg működését az Átányi Vadásztársulat.
1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1926-ban Polgári Olvasókört szerveztek. 1930-tól 1940-ig Polgári Lövész Egyesület működött a településen. 1930-ban megalakult a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének (HONSZ) helyi csoportja. 1933-ban létrejött az Országos Gazdasági Liga Átányi csoportja, de a következő évben működése megszűnt. 1937. február 26-án alakítottak új egyesületet, a Mezőgazdák Körét, vagy más elnevezéssel a Gazdakört, s 1938-ban már Dalárda is működött a faluban.
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Átány – Földrajzi környezet
A falu Heves megye déli-középső részén, a Hevesi-síkon fekszik.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, az évi csapadék 540-550 mm. A középhőmérséklet 10-10,2 °C, az éves napfénytartam 1950-2000 óra. Az uralkodó szélirány keleti, északkeleti, nyugati.
A vidék teljesen sík hordalékkúp-síkság. A legnagyobb tengerszint feletti magasság nem éri el a 100 m-t. A falu határának kiemelkedései a Kázsmándtető és a Tetőhalom.
Az egykori lefolyástalan területről a vizek a csatornázás és a Hanyi-ér révén eljutnak a Tiszába. A talajvíz mélysége 2 m, az artézi kutak száma számottevő.
A növényzet liget-erdőkből és lágyszárú fajokból áll, az erőterület 2 %. Kisvadállománya és madárvilága gazdag.
A falu határának talaja vályog, szolonyeces réti és szikes talaj.
Hevesi-sík
A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.
A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.
Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.
Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.
A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.
A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.
A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Átány – Irodalom
WASS ALBERT
(1908-1988) az erdélyi magyar író és költő, a trianoni magyarság nagy nemzedékének nagy személyisége, nagy idők koronatanúja. Az ő emlékét őrzi egy emlékhely, melyet minden évben,- a Községi Önkormányzat rendezvényeként-, február 17. napján, halálának évfordulóján, megkoszorúznak.
Wass Albert
Forrás- és irodalomjegyzék:
Átány – Népviselet
Gyermek viselet
A csecsemőket három hónapos korukig „fáslizták”- különböző méretű vásznakba csavarták, majd pólyába fektették. A kisgyermek három hónapos kora után kapott kisreklit, horgolt főkötőt, továbbra is pólyába burkolták, 6-7 hónapos koráig.
A kisfiúk, kislányok iskolás korukig hátul csukódó, ráncolt szoknyájú zubbonyt viseltek. A kisfiúkat és kislányokat csak a kalap, illetve kendő viselete különböztette meg- a fiúk már karon ülőként megkapták az első kalapot, bár ekkor még csak ünnepeken viselték. Bőszárú gyolcsgatyát, szép ruhát csak a konfirmáció után kaptak, ünnepi alkalmakra ölthették magukra.
Női viselet
A régi női viselet a bő szoknya ingvállal, vállkendővel. Az ingváll mellévarrott ujjú volt: a bő rövid ujjat a nyakkivágáshoz illesztve ráncolták be, alsó végeit szalagcsokorral kötötték át. A szoknya alatt a vászonpendely állandó viseleti darabjuk volt. A kötény hétköznapi változata fehér vastag házivászon volt, másfél, vagy két szél bőséggel. A csigacsináláshoz használatos kötények alja hímzett, rojtozott, vagy fodros volt. Későbbi divat a kékfestő, majd a melles kötény.
A lányok a konfirmációjukra kapták első ünnepi viseletüket: bő fehér batiszt szoknyát, amit 3-4 keményített alsószoknya tartott széjjel. Felsőtestükön szűk szabású nyakig csukódó sonkaujjú öves blúzfélét viseltek. A hajukat háromágú fonatban színes selyemszalagcsokorral hordták.
Az asszonyok ékessége volt a kendő, és a főkötő. Az új asszony az esküvőt követő első vasárnap fehér slingelt kendőben jelent meg a templomban. Minden alkalomra megvolt a megfelelő színű selyem fejkendőjük. Főkötőt csak egy emberöltőnyi időszakban viseltek az átányi nők: az 1890-es évektől az első világháborúig. Ez egy drótvázra szerelt strucctollal, művirággal, gyöngyökkel, szalagokkal díszített selyem fejdísz volt, amit csak a fiatalasszonyok hordhattak.
Átányban a szűcsök kizárólag a helyi lányoknak, asszonyoknak készítették el a fehérített juhbőrből készült ködmönöket. Karcsúsított szabással, toldatlan fodorral varrták a művészi munkával kihímzett ruhadarabokat. Általában egy 9 rózsából álló leveles virágbokor került a hát közepére, elejét és ujjait háromágú virágtő díszítette. A következő színeket alkalmazták: piros, bordó, meggyszín, zöld, fekete, sárga. A fehér irhaszegély mellett piros bőrszegés, valamint piros szironyozás is előfordult. /V. 1. kép, V. 40.kép/
A polgári divat hatására a ködmönök helyébe háromnegyedes préselt plüss, illetve rövid bélelt selyemkabátok kerültek. A polgárias blúzokat itt „nyárikának” nevezték. Az átányiak viseletére a sötét színek voltak jellemzőek, ami Magyarországon a református községek divatjára jellemző. Ezt a sötét viseletet a két világháború áldozatai után viselt gyász erősítette. Ha egy fiatal nő egyszer gyászruhát öltött, többé nem vehette vissza a színes ruháit.
Férfi viselet
A 20. század elején a férfiak oldalt varrott csizmába jártak, ehhez „ezerráncos”, fél lábszár-középig érő bőgatyát viseltek buggyos, fehér kendervászon, vagy gyolcs inggel. A férfiingek korábbi típusa vászonból készült, rövid derekú, egyenes bő ujjakkal, elől T kivágással. A gyolcs ingeket már visszahajtott gallérral, ráncolt, kézelős ujjakkal varrták. Az ing fölött zsinóros fekete posztómellényt hordtak, fényes gombokkal.
A férfiak elengedhetetlen viseleti darabja volt a kalap, ünnepi alkalmakkor a legények darutollal, viaszbokrétával díszítették. A katonának bevált fiatalemberek alácsüngő szalagokkal feldíszített kalapot viseltek a sorozástól bevonulásig. A 2 méter hosszú szalagokat a rokonok, barátok adták össze. Télen prémkucsmát viseltek a kalap helyett.
A legények derékon viselt díszkendője kör alakú volt, szélükön széles horgolt csipkével. A férfiviselet része volt a kötény is, ami fényes klott anyagból készült, fekete gyöngy és islóg fűzér díszítette. A hétköznapi kötény vászon, vagy kékfestő anyagból készült. Ezt az első világháború végéig a legények és a fiatalemberek viselték a bőgatyához.
Télen, tavasszal-ősszel ködmönt, szűrt vagy subát öltöttek magukra a hideg ellen. A szűr volt a legelterjedtebb- létezett hétköznapi szűr, a viselőszűr, ami fehér volt, fekete posztóval felszegve. Az ünnepi alkalmakra ünnepi rózsás szűrt viseltek.
Szőttes
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták.
Rozmaringos-csillagos szedettes minta abroszon. (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)
Hímzés
Átányban a legrégebbi stílushoz sorolható vagdalásos-laposöltéses geometrikus motívumokból álló hímzések is megtalálhatók voltak. Vert csipkét is alkalmaztak a lakástextíliák díszítésére. (Példa erre: párnatakaró vert csipke díszítése)
Párnatakaró vagdalásos hímzéssel. (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)
A 20. század elején jött divatba a keresztszemes hímzés. Előtte szőttes mintákkal díszítették az abroszokat, különböző vászonkendőket. A szőttes mintákat átvitték a keresztszemes technikára.
Gyúrókötény (A Dobó István Vármúzeum néprajzi gyűjteményéből)
Átány – Népi építészet
A lakóházak három osztatúak voltak, a tetőszerkezet szerint a szarufás-torokgerendás nyeregtetős típushoz tartoztak, de az 1950-es években a kutatók még találkoztak ágasfás-szelemenes megoldással is. Az első világháborúig mestergerendával építették a házakat, ez az időszak volt a korszakhatára a szalmás vagy nádas tető elhagyásának is.
A mestergerendákon a készíttető nevét és a ház építésének idejét két vésett rozetta között, esetleg növényi ornamentikával kiegészítve örökítette meg az ácsmester.
A búbos kemence használata általános volt, zárt kamin kéménnyel, de a félig nyitott szabadkéményt is ismerték.
Az építőanyag a 19. században a sár volt, ezt váltotta föl a vályog, amit 1945 után kővel alapoztak. A deméndi kő a tornácok első oszlopának anyaga volt, de ablakkeretek is készültek terméskőből.
A házak oromzata díszesen kialakított deszkaoromzat volt, melyeket kovácsoltvas oromdíszekkel láttak el. Ezeket a díszes vas elemeket helyi kovácsok készítették, közülük kiemelkedő tehetségű mesterember volt Ivák Pál ( 1904-1971) aki a Népművészet Mestere címben részesült.
Átány – Településnéprajz
Jellemzően halmazos szerkezetű falu, szabálytalan közökkel, zsákutcákkal. A heves-kömlői úttól északra eső részt Felvégnek, a délit Alvégnek nevezik. Sokáig nem volt nevük az utcáknak, a falu keleti felét „Kacsa ódalnak” nevezték a kacsatartás helyéről, a nyugati felét pedig „Dög ódalnak”, a közeli dögtemető miatt.
Átány társadalmának jelentős részét alkották a kisnemesek, akik lakóházaikban is elkülönültek. Házaik anyagukban, méreteikben, díszítettségükben egy magasabb színvonalat képviseltek az egykori jobbágyságéhoz képest. A településen jellemző volt a kétbeltelkes településszerkezet, ami azt jelentette, hogy a belső telkekhez egy ólaskert is tartozott. A gazdasági telken tüzelős ólakat, kocsiszínt építettek. Ez az első világháború után kezdett felbomlani, amikor az ólaskertekbe lakóházakat építettek.
Kakas-ház, tájház
A helyi népi építészet szép és jellegzetes példája a tájházként működő Kakas-ház. Az egykori kisnemesi lakóházat Bedécs József építtette 1856-ban, amit a mestergerenda felirata is tanúsít. Az utolsó tulajdonosa Kakas Samu volt, akiről a nevét kapta az épület. A ház három osztatu, elől a lakószoba, középen a konyha, hátul pedig a búzás- és éléskamra. Az épületet az Átányban oly jellegzetes díszített deszka oromzat díszíti, fala vályogból készült, teteje nád fedésű.
Udvarán a gyerekek kedvelt játéka, a „perenge”,- egyfajta forgójáték- is megőrzésre került.
Átány – Vallás, felekezetek
1590 körül már reformátusok voltak, szervezett egyházközséggel. Az anyakönyvet 1727-től vezetik.
1788-ban 1339 volt a reformátusok száma, 15 a római katolikusoké és 16 az evangélikusoké.
1925: 20 római katolikus, 2782 református, 6 izraelita. Református anyaegyháza a miskolci püspökséghez tartozott.
Átány – Népesség, nemzetiségi viszonyok
1549-ben 5 gazda szerepelt a dézsma összeírásban. 1550-ben a 9 házban lakó 9 nős férfi adózott a töröknek. 1552-ben 3, 1569-ben 25 adóportája volt.
A 17. század elejére elnéptelenedett a falu. 1635-ben települtek be új lakói, akik telekadót nem fizettek, kuriális jobbágyfalunak nevezték az összeírások.
1686-ban a felszabadító háború során újból elnéptelenedett a falu. 1692-ben Haller Sámuel földesúr telepítette be nemesekkel és taksás jobbágyokkal. Ezt követően spontán jobbágyvándorlások is érintették a falut.
1725-ös adóösszeírás szerint a településen 65 jobbágygazda, 15 jobbágytelkes kisnemes, 8 zálogbirtokos nemes és kálvinista prédikátor lakott.
1715-ben 50, 1725-ben 80, 1735-ben 86, 1770-ben 132 volt a jobbágy és zsellér háztartások száma.
1771-ben 77 telkes gazdát, 53 házas zsellért írtak össze. 1787-ben 315 család élt 257 házban. A népesség száma 1728 volt.
1851-ben 479 családot számláltak, akik 432 házban laktak. 1864-ben 192 volt a telkes gazdák száma és 231 a házas zselléreké.
A lélekszám így alakult: 1816-ban 1860 fő, 1821-ben 2106 fő, 1830-ban 2340 fő, 1840-ben 2500 fő, 1849-ben 2250 fő, 1860-ban 2433 fő, 1869-ben 2783 fő.
1925: 2808 magyar lélek élt, ebből 200 fő a tanyákon. 540 ház volt a belterületen, 50 ház a tanyákon. Középületek: községháza, 3 iskola, postaépület, református templom, szövetkezeti helyiség, tűzoltószertár.
1934: 3094 fő. Belterület: 2565, tanyákon: 509. Belterületen 674 ház, tanyákon 29 ház. Kőből csak 23 ház épült, kőalapra vályog 43, vályog 637. Cserepes 312, zsindelyes 19, nádtetős 372.
1936: 676 ház. 1939: 681 ház. A református egyház egy új négytantermes iskolát építtetett.
Átány – Birtoklástörténet
A 15. században a Kompolti család birtoka volt, 1522 után az Országh családé. 1570-ben enyingi Török Ferenc, Országh Borbála férje kapta adományként az egész falut. A század végére a falu egyik része Homonnay István zempléni főispán és neje, másik része a Jakcsy család birtokába került. A Jakcsy örökösök javait Szécsényi György, majd fia Tamás kezelte.
Ő 1611-ben visszaszolgáltatta Átányt a Jakcsy örökösöknek. Ezután feldarabolódott a birtok. A főbirtokos Török Ferenc leányának, Zsuzsannának a férje Nyáry Pál lett 1606 és 1620 között. Ezután Nyáry Pál leányának, Borbálának a férje Haller György lett a falu új főbirtokosa. 1699-ban a falu egyharmad részét gróf Glöcklsberg János vásárolta meg és arra adománylevelet is szerzett. Özvegye a birtokot átadta második férjének, Popovics Ferenc morva őrgrófnak. Átány harmadrészének birtokába történő beiktatására 1719-ben került a sor a hiteleshely előtt. A másik három birtokos a Haller, a Fáy és a Vincze család volt.
1740 körül a Nyáry-örökösök visszaperelték ősi birtokukat Popovicséktól, így 1741-től Haller Sámuel lett a főbirtokos. 1836-is ezt a részt a három Haller-lány férje, majd az Orczy család bírta. 1838-ban vásárolta meg Ferdinánd Szász-Coburg-Gothai herceg.
A falu belső telkeit és határát a földesurak osztatlan birtokközösségben bírták, a jobbágyok számára a szántót és a rétet minden évben nyílhúzással sorsolták. A birtokközösséget 1752-ben szüntették meg a Nyáry-birtokosok kérésére.
1897-ben birtokosok:
Bárczay Gyula 452 k.h.
Papszász György örökösei 591 k.h.
Átány köszég, Végh Péterné 145 k.h.
Máder Miksa 376 k.h.
Mocsáry Sándor dr., Szatmári K. Pál 863 k.h.
Meister Sámuelné, özv. 106 k.h.
Mlinkó Zsigmond 260 k.h.
Vajda Sámuelné, özv. 255 k.h.
Papszász György örökösei 591 k.h.
Átány köszég, Végh Péterné 145 k.h.
Máder Miksa 376 k.h.
Mocsáry Sándor dr., Szatmári K. Pál 863 k.h.
Meister Sámuelné, özv. 106 k.h.
Mlinkó Zsigmond 260 k.h.
Vajda Sámuelné, özv. 255 k.h.
1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokkal rendelkezők:
Átány község 153 k.h.
Átány község gazdaközönsége 754 k.h.
Átány község zsellérei 112 k.h.
Bárczay Elemér 279 k.h.
Bárczay Elemérné 172 k.h.
Bárczay Ida 134 k.h.
Fülöp Szász-Coburg-Gothai herceg 293 k.h.
Gellén Dezső örökösei 235 k.h.
Györky Antal 157 k.h.
Harangi Imre 105 k.h.
Harangi testvérek 135 k.h.
Kállay Rudolfné, özv. 246 k.h.
Mlinkó Zsingmond 183 k.h.
Mlinkó Zsigmondné 215 k.h.
Mocsáry Sándorné 287 k.h.
Papszász Eszter 168 k.h.
Papszász Ida 168 k.h.
Papszász Lajos 193 k.h.
Puky testvérek 280 k.h.
Vajda Istvánné, özv. 139 k.h.
Átány község gazdaközönsége 754 k.h.
Átány község zsellérei 112 k.h.
Bárczay Elemér 279 k.h.
Bárczay Elemérné 172 k.h.
Bárczay Ida 134 k.h.
Fülöp Szász-Coburg-Gothai herceg 293 k.h.
Gellén Dezső örökösei 235 k.h.
Györky Antal 157 k.h.
Harangi Imre 105 k.h.
Harangi testvérek 135 k.h.
Kállay Rudolfné, özv. 246 k.h.
Mlinkó Zsingmond 183 k.h.
Mlinkó Zsigmondné 215 k.h.
Mocsáry Sándorné 287 k.h.
Papszász Eszter 168 k.h.
Papszász Ida 168 k.h.
Papszász Lajos 193 k.h.
Puky testvérek 280 k.h.
Vajda Istvánné, özv. 139 k.h.
1935-ben a nagyobb földbirtokkal rendelkezők:
Átány község 291 k.h.
Átány község gazdaközönsége 735 k.h.
Átány község zsellérei 111 k.h.
Átány református egyház 279 k.h.
Bárczay Gyula és István 477 k.h.
Fülöp Szász-Coburg-Gothai herceg 276 k.h.
Gellén Dezsőné, özv. 196 k.h.
Györky Antal 225 k.h.
Harangi Imre 105 k.h.
Kállay Rudolfné, özv. 247 k.h.
Mlinkó Zsingmondné, özv. 318 k.h.
Papszász Eszter 168 k.h.
Papszász Ida 182 k.h.
Papszász Tamás 193 k.h.
Puky Miklós és testvére 280 k.h.
Szabó Istvánné, özv. 79 k.h.
Ujfalussy György és neje 20 k.h.
Átány község gazdaközönsége 735 k.h.
Átány község zsellérei 111 k.h.
Átány református egyház 279 k.h.
Bárczay Gyula és István 477 k.h.
Fülöp Szász-Coburg-Gothai herceg 276 k.h.
Gellén Dezsőné, özv. 196 k.h.
Györky Antal 225 k.h.
Harangi Imre 105 k.h.
Kállay Rudolfné, özv. 247 k.h.
Mlinkó Zsingmondné, özv. 318 k.h.
Papszász Eszter 168 k.h.
Papszász Ida 182 k.h.
Papszász Tamás 193 k.h.
Puky Miklós és testvére 280 k.h.
Szabó Istvánné, özv. 79 k.h.
Ujfalussy György és neje 20 k.h.
Átány – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu neve az At(t)a magyar személynévből származik, visszavezethető az ótörök ’ata, atya’ tiszteleti jelzőre. A falu feltehetően 10-11. századi.
A Peres nevű elpusztult település a középkorban Átány határába is benyúlt.
Átány – Címer, pecsét
A falu 1778. évi pecsétképén ekevas, körirata: taxas Atany.
Átány pecsétje
A község mai címere álló csücskös talpú, hullámos ezüst pólyával vágott tárcsapajzs. A pajzs alsó zöld mezejében lebegő ezüst ekevas, fölötte két arany lebegő nyolcágú csillag, a felső kék mezőben három arany lebegő búzakalász. A pajzs alatt kék szegélyű arany lebegő szalagon vörössel ÁTÁNY felirat.
Átány címere
Átány – Első írásos, okleveles említés
1343-ban említi először írásos forrás, 1407-ben Athan alakban fordul elő.