Aldebrő – Régészeti áttekintés
Aldebrő, Iskola
Az általános iskola előtti árokban őskori kerámiákat talált Bátonyi Mihály iskolaigazgató.
(DIV RA 256/B)
Aldebrő, Grassalkovich u. 4.
Vízvezetékásás közben, 1980-ban előkerült kelta urnasír, fegyver és vas eszköz melléklettel. (DIV RA 392)
Aldebrő, Hulladéklerakó
Az Aldebrő és a Tarna K-i partja között emelkedő lankás dombháton újkőkori, szarmata és késő középkori lelőhelyet tudtak azonosítani. (Reményi László terepbejárása 2010.)
Aldebrő, Mocsáros (Kavicsbánya)
Az Aldebrőtől Ny-ra lévő kavicsbánya területén szarmata és középkori település került elő. A bányaműveléssel elpusztították a lelőhely jelentős részét. (Váradi Adél helyszíni szemléje 001. DIV RA 815, 868)
Aldebrő, Mocsáros II.
Az Aldebrő-Feldebrő közigazgatási határvonalnál lévő, K felé lejtő domboldalon Árpád-kori
kerámia-töredékek kerültek elő. (Szabó János Győző helyszíni szemléje 1969. DIV RA 256/B).
Aldebrő, Mocsáros III.
Az Aldebrőről Feldebrőre vezető út melletti homokbánya területén 1962-ben Szabó János Győző végzett leletmentő ásatást. Az ásatás során 34 10. századi sírt tártak fel, amelyek nagy része kirabolt, vagy melléklet nélküli volt. A sírokat nyugat-keleti égtáj felé tájolták, a halottakat fejjel nyugat lábbal kelet felé fektették. A sírgödrök téglalap vagy trapéz alakúak voltak. Az elhunytakat hátukra fektetve, nyújtott karokkal és lábakkal helyezték a sírba. 16 csontváz mellett semmilyen ruhadíszt vagy mellékletet nem találtak. Hajkarika három sírból került elő, kar és lábperecek hat sírból, gyűrű három sírból. Hajfonat korong két sírban fordult elő. Az öntött, áttört, bronz korongpáron jobbra néző mitikus állatalakot mintáztak meg. Hasonló mitikus állatalakot formáltak meg az ezüst préselt korongpáron. Ruhadíszek négy sírban kerültek elő, amelyek ezüstlemezből préselt, aranyozott rozetták voltak. A mintázat egy kör alakú középső részt övező kerek vagy nyúltabb sziromkoszorúból áll. Füles bronz ruhagombot 4 sírban figyeltek meg. Öv használatára utaló vascsat két sírban volt. Érme két sírban került elő, mindkettő a peremén két-két lyukkal átfúrt ezüstdénár. Használati eszközök csekély számban kerültek elő. Ezek többségét vaskések alkotják. A csontból készült tűtartó belsejében rozsdafoltok láthatók, valószínűleg elrozsdásodott vastű lenyomataként. Fegyverek is kis számban találhatók, nyílcsúcsok és tegezmaradványok. A nyílhegyek formája rombusz, deltoid és fecskefark alakú. A lószerszámmal eltemettek száma is csekély. (DIV RA 197) Irod: Révész László Heves megye 10-11. századi temetői. Budapest 2008. 18-51.
Aldebrő, Sank bánya
A Tarna patak K-i kanyarulatánál a patak Ny-i partján található lelőhelyről őskori településre utaló kerámia törekeket gyűjtöttek.(Szabó János Győző helyszíni szemléje 1961. DIV RA 185)
Aldebrő, Tanácsháza
A falu központjában a Tanácsházával szemben villanyoszlop ásásánál szarmata cserepeket találtak. (Szabó János Győző helyszíni szemléje 1969. DIV RA 256/B).
Aldebrő, Temető
A temetőtől Ny-ra és D–re a Holt Tarna Ny-i partján őskori településre utaló leleteket találtak (Szabó János Győző helyszíni szemléje 1969. DIV RA 256/B).
Aldebrő, Ürge domb
Az Aldebrő és a Tarna között, a Tarna felé vezető úttól É-ra, a falu szélső házától 150 m-re két enyhén zsugorított rézkori csontváz került elő egy sírgödörből, kerámia és kovapenge melléklettel. (Kiss Péterné-Lénárt Andor ásatása 1974. DIV RA 348)
Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.
Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.
Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?
A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.
Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).
Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.
A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:
-puszta személynévi 18 település
-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)
-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)
-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)
-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)
-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)
-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt
-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)
-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)
A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.
Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.
Aldebrő – Művészettörténet
Római Katolikus Templom
Titulusa: Szent Lélek
barokk, 19. század végi átépítéssel
1762
Harang: Staud Antal, 1857
Mellékoltár: Sajóssy Alajos, 1866
Főoltár: 1876
Orgona: Kobza Ágoston, 1876
Főhajó szekkó: Harangozó János, 1950-es évek
A 18. század közepén Würtenbergből betelepült német lakosságnak egy ideig nem volt temploma. A falu első római katolikus kőtemplomát, mely Aldebrő közepén áll, 1760-ban Grassalkovich I. Antal földesúr építtette és 1762-ben Eszterházy Károly szentelte fel. Kezdetben a feldebrői plébánia fíliája volt. A templom védőszentje a Szentlélek. Ekkor egy oltára van, sekrestyéje boltíves, homlokzatán kő torony áll [HML canvis. 1767.]. A templomról bővebb leírást nyújt az 1810-es egyházlátogatási jegyzőkönyv, amely szerint a templomot sík mennyezet fedi, falazott karzata van, tornyában három harang van. Főoltárképe az apostolok gyülekezetét ábrázolja a pünkösdi Szentlélek eljövetelekor. A falon Krisztus, Mária, Szent Vendel és Szent Egyedről készült festmények vannak. 1821-ben megújítják a főoltárt és kifestik annak környezetét 700 forintért [HML ÉrsEgyh L plebir.].
1827. augusztus 20-án a templom, a plébánia és 156 ház leégett, csupán a boltíves szentély, az oltár és az oltárkép maradt sértetlen. Két év múlva Grassalkovich mesteremberei a templomot helyreállították. 1832-ben a régi orgonát újjal cserélték ki és Lieb Antal egri festővel az egész szentélyt kifestették és aranyoztatták az orgonát, melyért 300 forint munkadíjat kapott [HML ÉrsEgyh L plebir. 1827. 1832]. 1857-ben Staud Antal pesti harangöntő 100 forintos harangot öntött a templom számára. 1866-ban Sajóssy Alajos egri festő őrangyalt ábrázoló mellékoltár-képet festett [Eger (újság) 1866.359.]. A barokk templom a 19. század végen lett újjáépítve az új kegyúr, gróf Károlyi György szándéka szerint toronnyal. Az új főoltárképet aranyrámástól 1873-ban rendelték meg és 1876-ra készült el s ez is a Szentlélek eljövetelét ábrázolja. Ugyanebben az évben készült az orgona is Kobza Ágoston műhelyében [HML ÉrsEgyh L plebir. 1857, 1873, 1876]. A főhajó szekkói 1950-ben készültek el, Harangozó János munkája. A tetőszerkezet legvégső felújítása 1996-ban történt meg, amikor műemlékpala került a fazsindelyezés helyére.
A kváderozott sarkú, előre lépő torony emeletén körben négy félkörös záródású zsalus harangablak van, a torony sisakdísze egyszerű, megnyújtott. Bejárati kapuja kosáríves, szentélye egyenes záródású. A torony alatti négyzetes tér fölött dongaboltozatú a lefedés. Kétszakaszos csehboltozatos hajója párkányfejezetes falpillérekkel tagolt. A falazott kórus alja csehboltozatos. Szentélye egy lépcsővel emelt, szűkebb csehsüveggel fedett négyzetes tér, az oldalfalakon hornyolt kosáríves fülkék, balról törtíves, zárköves sekrestyeajtó nyílik. Harangját Szent Vendel tiszteletére szentelték 1791-ben.
Az ívesen kihajló tört párkánnyal és két oszloppal keretezett rokokó stílusú főoltára aranyozott fa. Két adoráló angyal szoborral és a Szentlélek eljövetelét ábrázoló oltárképpel 1876-ból való. A padok egyszerű XVI. Lajos stílusúak. A szentélyben Nepomuki Szent János 19-ik században készült népies jellegű színezett fa szobra áll. Szintén a szentélyben függ egy 18. század végén készült feszület. A kóruson lévő Szent Jánossal, Máriával és Mária Magdolnával kiegészített Golgotát, Keresztrefeszítést ábrázoló, XVI. Lajos stílusú keretbe foglalt festmény feltehetően Huszár Ferenc egri festő alkotás 1780-ból.
A sekrestyében lévő, három kis fiókos, volutás lábakon álló, oromzatos rokokó sekrestyeszekrény 1760 körül készült. Az aranyozott vörösréz rokokó Úrmutató 1770 körül készült Egerben. Dudoros talapzatát négy voluta tagolja, közöttük lángnyelves roaille-ok. Balluszter-idomú nódusa, rocaille-os, áttört ezüst homlokrésze előtt aranyozott sugárkéve fogja körül az Oltáriszentség helyét. Lunulája hiányzik. Magassága: 50,5 cm; Átmérő: 16 cm.
A településen sétálgatva több közterületi szobor is felfedezhető, melyek a néphagyomány szerint a falu védelmét (voltak) hivatottak ellátni, s a falu korabeli népének vallásosságát, istenfélő természetét reprezentálják. Aldebrő egykori lakói szobrot emeltek a Szent Szűznek, Szent Vendelnek, Nepomuki Szent Jánosnak, Szent Donátnak és Szent Antalnak. Ezek mellett a község két temetőjében, valamint az Arany János utca végén feszület áll Jézus kereszthalálának emlékére.
Nepomuki Szent János-szobor
Vörösmarty u.
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2160
barokk
1800
Állíttatta Joseph Bour
A Tarna folyó hídja mellett az út mentén, a 21. számú ház előtt áll. Az alul kihasasodó, magas, feliratos talapzaton álló szobor a szentet szokásos módon formázza: papi ornátusban, kezében kereszttel és pálmaággal, feje körül csillagkoszorúval.
Felirata:
Joseph
BOUR
1800
Mária Immaculata oszlop
külterület
Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2161
barokk
1798
Állíttatta: Mathias Poder
A település Ny-i szélén, az egykori Magyaloson, külterületi erdőben, körülkerített területen álló szobor. Lépcsős alépítményen hasáb alakú talapzat, azon magas feliratos oszlopon Immaculata-szobor áll.
Szent Donát szobor
Szőlő-hegyen
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Aldebrő – Hadtörténet
Árpád kor
A mai Aldebrő területén (többek között egy 1783-ból datálható térkép által is igazoltan), Tófalutól északra állt Csal vára, a hozzá tartozó településsel, Csala/Cseliváraljával. A várat 1417-ben említi először okleveles forrás, mint a Debrei II. Makján leszármazottainak birtokát. A 15. század folyamán a tulajdonjog a Rozgonyiak kezére kerül, majd az 1500-as évek elején Perényi birtok lesz. Pusztulása Hatvan török általi elfoglalása (1544) és Eger sikertelen ostroma (1552) közötti időszakban történt.
Az Árpád-korból az itteni településekhez (Csal és Tófalu, esetleg Szentgyörgy, utóbbi keletkezésének ideje nem ismert) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak életükre. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Tófalu, valamint Aldebrő területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte (Csal, Szentgyörgy; amennyiben léteztek). Ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kun haderőn, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely érinthette Csalt, Tófalut és Szentgyörgyöt(?) (ill. a területet), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy 1241. március 12-én Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél), minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és IV. Béla táborának kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg a település vára, Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták, megrongálták és kifosztották a kompolti bencés monostort (Kompolton vezetett keresztül a hadiút). Itt szintén csak feltételezhetjük, hogy kisebb portyázó csoportjaik eljuthattak Tófaluig, Csalig, de a várat, amennyiben már állt ekkor, nem tudták elfoglalni.
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod, Hevesújvár adta. Mivel Tófalu (?) és Csal, Szentgyörgy (?) a hadi úttól kissé délre volt, de mégsem a Tisza kiöntései által védett régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak erre, a hadiúttól nem túl távol eső településre és ki is fosztották.
Összegezve Tófalu és az Aldebrő helyén egykor állt Csal (Szentgyörgy ?) falu Árpád-kori hadtörténetének vizsgálatát, megállapíthatjuk, hogy Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette a település(ek) életét. (Ez az állapot majd két és fél évszázaddal később fog megváltozni, amikor a török hódítás Csal falu és vára pusztulásához vezet, s Tófalu is többször elnéptelenedik a hódoltság 150 éve alatt. Utóbbi 1696-tól ismét folyamatosan lakott. Csal falut 1740-1743 között Grassalkovich Antal újratelepítette Aldebrő néven, ezzel szemben a vár a végleges pusztulás sorsára jutott. A 20. század közepére a homokbányászat következtében még a dombot is elhordták, amelyen állt. Ma már csak a Vár utca elnevezés emlékeztet az egykori erősségre.)
Török kor
Miután a falu 1740-43 között létesült, a török korban (1526-1687) települési esemény itt nem volt. A határában egykor létezett Balpüspöki és Csal/Cselivár/Cseliváralja a török alatt 1549-ben pusztultak el.
Rákóczi szabadságharc
Miután a település 1740-43 között létesült, a Rákóczi-szabadságharc idejében (1703-11) e település nem létezett.
1848 – 49
Aldebrő lakói viszonylag gyorsan értesültek 1848-ban a március 15-ei eseményekről, az áprilisi törvényekről, a nemzeti őrsereg létrehozásáról. A nemeztőrök összeírásáról 1848. május 2-án döntött a vármegyei közgyűlés. Aldebrőn 108 személyt írtak össze, akik július 24-én a megye I. számú menetzászlóaljának 13. századához lettek beosztva. A gyülekezési hely Kápolna volt, parancsnokuk Hán Péter aldebrői jegyző lett.
A szabadságharc eseményei közül a települést közvetlenül leginkább érintő a kápolnai csata volt.
A csata kezdőnapján 1849. február 26-én a Görgei-hadtest Poeltenberg Ernő (a 6. aradi vértanú) vezette hadosztálya, a lovassággal együtt a falunál foglalt állást. A császáriak közül Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja támadta a magyar állásokat. A magyarok február 26-án délután az országúttól északra előrenyomuló ellenséges dandárral kerültek harcba az aldebrői erdőben (e harci eseményről ellentmondásos tudósítások vannak, azt illetően, hogy mely csapat vonult be előbb az erdőbe a magyar-e vagy az osztrák). Verpelét felől a császáriak segítségére siető gyalogos különítmény döntötte el a harc kimenetelét, az erdő a császáriak kezére került. Az időpont 17 óra körül volt. Poeltenberg elrendelte a magyar csapatok visszavonulását a császári ütegek tüzében. Az 51. zászlóalj Aldebrőn keresztül vonult vissza Kerecsend felé, nélkülözve a Tarna-hidakat, melyeket leromboltak.
A csata második napján, Aldebrő területén nem volt harci cselekmény, mivel a hadműveletek a falutól északra, keletre és délre folytak. A lakosságnak a császári seregek vonulásait beszállásolását, ellátását kellett elviselniük, biztosítaniuk.
A dicsőséges „tavaszi hadjáratot” élelmiszerek szállításával segítette a falu lakossága.
Újabb hadmozdulatok ’49 júliusában voltak a faluban. Az orosz cári csapatok Vác-Gödöllő irányába a falun keresztül vonultak el, ill. a Tisza vonalához. Az intervenciós csapatok figyelme különösen a faluban lévő borkészletek felé fordult…
|
Az I. világháború aldebrői hősi katonái (születési dátummal)
|
||
| Birgenstok Lajos 1889 | Lipkovics Lajos 1878 | Smider Sándor 1894 |
| Domoszlai András 1886 | Lipkovics Márton 1884 | Sneider János 1883 |
| Domoszlai Gergely 1878 | Lipkovics Márton 1895 | Sneider János 1885 |
| Heiszman Imre 1893 | Lipkovics Mátyás 1900 | Sneider József 1896 |
| Herman Mihály 1900 | Márton János 1880 | Sönperger József 1886 |
| Hínervádh György 1885 | Márton János 1893 | Spiczmüller János 1885 |
| Horváth József 1882 | Márton Mátyás 1883 | Sveiczer Péter 1892 |
| Hugh Béla 1889 | Novák József 1895 | Szeverényi Kálmán 1899 |
| Jákli Mátyás 1882 | Ország Imre 1886 | Tarnóczi György 1895 |
| Karancs Béla 1879 | Pelrinyecz István 1885 | Tóth Márton 1899 |
| Kozsik Ferenc 1898 | Rudda József 1889 | Uzelman Bálint 1888 |
| Kozsik János 1887 | Rusz Ferenc 1883 | Uzelman Gergely 1882 |
| Kozsik József 181897 | Rusz István 1886 | Uzelman István 1888 |
| Köles János 1975 | Rusz Nándor 1887 | Vágner Aladár 1893 |
| Lipkovics Dezső 1889 | Simon Ferenc 1889 | Vágner Kálmán 1890 |
| Lipkovics János 1893 | Simon Imre 1892 | Veiner Dezső 1884 |
| Lipkovics József 1891 | Smider Gábor 1880 | Veiner István 1875 |
| Lipkovics József 1893 | Smider Mátyás 1873 | Veiner István 1875 |
| Lipkovics József 1897 | Smider Mihály 1882 | Veiner Lőrinc 1874 |
|
A II. világháború aldebrői áldozatai (születési dátummal)
|
||
| Birgenstok Gábor 1917 | Krecz György 1899 | Smider István 1921 |
| Borovics Sándor 1900 | Krecz János 1895 | Smider Mátyás 1908 |
| Bóta Sándor 1911 | Krecz József 1921 | Smutczer János 1905 |
| Cziner Mihály 1917 | Lipkovics István 1918 | Sneider Gábor 1909 |
| Fekete Pál 1916 | Lipkovics József 1905 | Sneider György 1908 |
| Forgó József 1916 | Lipkovics Mihály 1913 | Sönperger József 1910 |
| Herman Gábor 1914 | Márton István 1918 | Spiczmüller József 1914 |
| Herman János 1894 | Molnár József 1902 | Spiczmüller József 1916 |
| Herman Mihály 1920 | Molnár Lajos 1920 | Stekkelpach Sándor 1912 |
| Hoór István 1913 | Novák Mihály 1869 | Szarvas István 1900 |
| Hoór István 1919 | Plósz János 1907 | Szász József 1927 |
| Hugli Béla 1916 | Plósz Miklós 1919 | Taisz János 1909 |
| Hugli János 1928 | Rémik János 1917 | Uzelman János 1920 |
| Jákli Mihály 1920 | Rémik Mátyás 1919 | Várhelyi Márton 1920 |
| Júni András 1925 | Rusz Bálint 1916 | Veiner István 1903 |
| Kernács János 1903 | Saufert Mihály 1908 | Verpeléti Győző 1913 |
| Kozsik István 1913 | Verpeléti Imre 1919 | |
Aldebrő – Galéria
Aldebrő – Katasztrófák/természeti csapások/járványok
1827. augusztus 20-án, Szent István napján délután fél 2 órakor Herman Máté és György házában tűzvész keletkezett, amely az egész falut elhamvasztotta két óra lefolyása alatt. Leégett a templom belül is, a plébánialak, iskola és 156 ház mindenestül; az egész faluban csak 21 ház maradt épen. A templom később felépült, de a tornyot csak 1876-ban építették hozzá.
1880-as évek második felében a filoxéra elpusztította az itteni szőlőültetvényeket is, az újratelepítés az 1920-as évekre történt meg.
Aldebrő – Mesterségek
A falu életéhez hozzátartozott a kézműves tevékenység, a személyes szükségletek kielégítésére. 1848 előtt nem volt más iparból élő adózó, csak a molnár. A belterülettől keletre, a Malom-éren állt a földesúr tulajdonában lévő vízimalom, ahol a falu lakosai gabonájukat őrölték. A molnárok huzamos ideig, 5-15 évig bérelték a malmot a földesúrtól. A 18-19. századi összeírásokban a molnáron kívül kerékgyártó, mészáros és kocsmáros szerepel.
A paraszti gazdaság önellátó volt. Minden férfi tudott baltával és faragószékkel bánni, a bútorokat maguk készítették. Csak az asztalosmunkát igénylő – fűrésszel készült ládát – vásárolták.
Készítettek ácsolt technikával összeállított, baltával kifaragott kiságyat, alacsony asztalt, egy fából faragott széket, díszített kanáltartót. Gazdasági eszközöket is maguknak készítették: boronát, hengert, szekeret. A tartóedényeket, a méhkast maguk kötötték szalmából, vesszőből vagy gyékényből.
A vándor árusoktól kaszát vettek, a cigánykovácsoktól sarlót.
Az asszonyok a kendert és a lent maguk termelték, törték, tisztították, fonták, szőtték. Ebből készült az egész család számára az ing, a pendely és a gatya. Nem egyszer díszes ágyi ruhájukat, évekig hímzett menyasszonyi lepedőjüket maguk varrták, hímezték.
Az iparágak közül azokra volt szükség, melyek a mezőgazdaságot kiszolgálták. Így működött kovácsmester segédekkel, inasokkal. A parasztok pénzzel, vagy terménnyel fizettek neki. Az alapanyagokat Egerben szerezte be.
Asztalosműhely is működött a faluban. A mester az alapanyagokat Kálban egy zsidó kereskedőtől szerezte be. Bútorokat, ajtókat, koporsókat készítettek.
A cipészek szintén Kálban szerezték be az alapanyagot. Új cipőket is készítettek, javítottak is.
A borbélyok sokáig felcsermunkát is végeztek, pl. fogat húztak.
Aldebrőn 1930-ban két helyi születésű asztalosmester dolgozott:
Károly Ferenc – épület- és bútorasztalos
Lutter György- épület és bútorasztalos, koporsókészítéssel is foglalkozott
Mesterségek
A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.
A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.
A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.
A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.
A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.
A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.
A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.
Házi és háziipari munkák
A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.
A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit. Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.
A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.
Kézműves mesterek
Kovácsok
A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.
A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.
Fazekasok
A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.
Asztalosok
A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.
Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.
Szűcsök
A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.
A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.
Szövők, hímzők
A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.
Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.
Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.
Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.
Kisiparosok
Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.
A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.
A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.
Aldebrő – Gazdálkodás
A lakosság megélhetési alapját a dohány- és szőlőtermesztés jelentette. Saját ellátásuk érdekében a kertekben és a szőlők alján gyümölcsöt és zöldséget, burgonyát és dinnyét is termeltek, valamint a ruházkodáshoz lent és kendert.
A szántókon gabonát és kukoricát, valamint takarmánynövényeket vetettek.
A növénytermesztés mellett tenyésztettek szarvasmarhát, lovat és sertést, tartottak méheket is.
A 20. század első felére a korábbiakhoz képest visszaesett a dohánytermesztés, a szőlőtermesztés és a borkészítés virágkorát élte.
Dohánytermesztés
A Tarna völgyében a 18. század első felében, 1721-1725 között Debrő, Verpelét, Tófalu, Kápolna, Demjén és Detk lakosai termesztettek olyan mennyiségű dohányt, mely szerepel az összeírásokban. Ezek a termesztők kizárólag jobbágyok voltak.
A 18. század közepére a dohánytermesztés a jobbágyok kezéből fokozatosan átcsúszott a szabadabb helyzetű személyek kezébe. A zsellérek – akik nem voltak lekötve földesúri majorsági földeken való robotkötelezettségekkel – egyre nagyobb arányban éltek dohánytermesztésből. Egy-egy család kis területet művelt kézi munkával. A kevés földből intenzív művelést kívánó termesztés elegendő hasznot hozott, így biztos megélhetést jelentett számukra.
Az aldebrői határban található dohánytermő helyekről 1841-ből pontos adatsorok állnak rendelkezésre. A dohányföldek három nagy táblában terültek el, ezek összterülete 84 kat. hold 696nöl volt. A falu határában 223 birtokosnak volt dohányföldje.
A 18. század második felében a dohánykonjunktúra és a falu relatív túlnépesedése következtében nagymértékben fellendült a dohány termesztése.
Az aldebrői lakosok nemcsak a falu határában, hanem a Balpüspöki pusztán bérelt földeken is termesztettek dohányt.
A helyi emlékezet szerint nagy dohányföldek voltak még a Kígyósban, a Hodályban és a Csalban.
A homokos talajon jól égő dohány termett. Az uradalom mindig rétháti dohányt termelt. Ezt, ha fekete földbe tették, elrontotta a többit is.
Aldebrőről sokan jártak el dohányosnak Miskolc felé az uradalmakba. A termelők közül sokan béreltek vagy vásároltak földeket termesztés céljára Kápolnán, Domoszlón, Feldebrőn.
A dohány termesztésmódjában nem volt nagy különbség urasági és egyéni termesztési mód között.
A dohánytermesztés munkafolyamata:
A termelők a dohánymagot először csíráztatták, majd – mivel nagyon apró – földdel vagy hamuval keverve vetették, kezdeti időszakban, a 18. században hidegágyba, majd a 18. század végétől melegágyba.
A hidegágy deszkakerettel, valamilyen takaróval ellátott kerti ágy volt, amelynek nem volt trágyából készült melegítő alapja. A melegágyak trágyafűtéssel rendelkeztek, két részből álltak, a rögzített keretből és valamilyen takaróból.
A kikelt palántákat naponta gondozni, öntözni, szellőztetni, ritkítani, óvni kellett. Négy-nyolc hét alatt megnőtt és április-május fordulóján megkezdték a kiültetésüket. A porhanyósra előkészített földön a sorokat sorhúzóval jelölték ki. Száraz időben csak vízzel lehetett ültetni, ezért ültetés előtt meglocsolták a palánta helyét. A palántákat tálban vagy kötényben vitték magukkal a kertészek, és ujjukkal, vagy rövid ültetőfával fúrt lyukakba óvatosan beültették. A megeredt palántákat háromszor-négyszer kapálták. Némely nagy levelű fajtáknál megjelentek a virágbimbók, melyeket lecsíptek. Ez a bugázás. Nyolc-tíz nappal később következett az oldalhajtások letördelése, a kacsozás. Mindkét művelet a levelek érését és erősödését segítette elő. Amikor a levelek érettnek mutatkoztak, jöhetett a dohánytörés munkája, melyet mindig kézzel, alulról fölfelé, az érésnek megfelelően szakaszosan végeztek. A hazaszállított dohányleveleket előbb hervasztották, füllesztették, majd hosszú, hegyes fémtű segítségével erezetükön át zsinórra fűzték. A telefűzött zsinór neve a póré. A kifeszített pórékat napon, ideiglenes állványokon, vagy szellős, erre a célra épült dohánypajtákban szárították. A megszáradt dohányleveleket csomózták, azaz szín és nagyság szerint válogatták, lesimították és összekötötték. A dohányfűzés, illetve a csomózás-simítás egy időben sok ember munkáját igényelte. Ezért a családi munkaerőn kívül sokszor napszámosokat is kellett fogadniuk.
Szőlőtermesztés
Aldebrőn a szőlőtermesztés az egyik fő megélhetési forrásnak számít. Megalapozása Grassalkovich Antal nevéhez köthető, aki 1743. évi jogbiztosító levelében rendelkezett a szőlőtelepítésről.
Az új telepítéseket adómentesség biztosításával támogatták. Az 1770. évi összeírás szerint a határban levő hat szőlőhegyen (Öreghegy, Alsóhegy, Középhegy, Felsőhegy, Új hegy, Magyalos) összesen 665 kapás szőlő volt. Egy kapás szőlő alatt azt a területet értjük, amelyet egy napszámos egy nap alatt be tud kapálni. Ez függ a talaj minőségétől és a terület meredekségétől is. Aldebrő esetében egy kapás szőlőterület átlagosan 300 négyszögölnyi nagyságú volt.
A szőlőterületek művelése egész éves munkafolyamat.
Az évi munkák sorrendjében első a nyitás. Kora tavasszal végzik, amikor a föld már nem ragad rá a kapára, általában március közepétől április végéig. A nyitás elvégzése nagymértékben befolyásolja a szőlőtermés minőségét. A munka során az előző évben a tőkék közei közül a szőlőtőkékre felhúzott földet a tőkéről eltávolítják. Ha a tőkék nyakai a föld alatt maradnak, gyökeret eresztenek, mely hátráltatja a későbbi megmunkálást. Rossz nyitás esetén a fürtök közel kerülnek a földhöz, könnyen rothadásnak indulnak.
Következő munkafolyamat a metszés, a szőlőtő vesszőinek visszavágása. Nagy szakértelmet igényel, meghatározza a termés alakulását.
A tavaszi munkákhoz tartozik a szőlő szaporítása. A szőlő Aldebrőn többnyire homlítással szaporították. Azt jelenti, hogy a szőlőtőkéről egy vagy több vesszőt a föld alatt elvezettek a kívánt egy-két méter távolságra, s ez itt meggyökeresedett és kihajtott.
A metszés és szaporítás után, májusban következett a szőlő első kapálása. A virágzás után, június végén a kötözés vagy kötés következett. A kihajtott vesszők felkötése lehetővé tette, hogy az érő szőlő nagyfényhez jusson, és hogy a fürtök majd a földtől távol legyenek. Ha hiányzó tőkét találtak, homlítással pótolták.
A második kapálásra július elején került sor. Augusztus végén megkezdték a szőlő igazgatását, elvégezték a szükséges újrakötéseket, a fattyúhajtások letörését. Szeptember közepéig elvégezték a harmadik kapálást, melynek során földet is húztak el a tőke mellől, hogy jobban járja a fürtöket a szél és a napfény.
A szüreti munkákat a szőlők alatti gyepes térségben végezték el, itt állították fel a szüretelő edényeket. A szüret után, novemberben a fedés során a szőlőtőkéket földdel takarták be a hideg ellen.
A szőlőmunkák szervezésével, a szőlőterületek megművelésének rendjével foglalkozott a hegybíró. Ő fogadta fel a szőlőpásztorokat is.
A földesúr majorsági szőlőjének művelését a vincellérek irányították.
A nyár legnagyobb munkája az aratás és cséplés volt. A cséplést az udvarokon végezték. Eleinte lóval nyomtattak, majd a falu közösen vásárolt két cséplőgépet, melyek házról házra jártak.
Az éves mezőgazdasági munka kronologikus leírása: Dr. Nemes Lajos: Aldebrő község 250 éves története. Aldebrő, 1993. 103-105.
Aldebrő – Lakáskultúra
Aldebrőn a sváb típusú hosszúházas építkezés volt gyakorlatban. A ház utcára néző oldala keskeny volt, szélességében csak egy szoba fért el. Az utcára néző helyiség volt a tiszta szoba, ide vezették a vendégeket. Utána következett a konyha, a kamra, majd a hátsó szoba. Egy-egy ilyen házban sokszor két család is lakott, a szülők és házas gyerekeik.
Lakószobának a hátsó szoba minősült. A család minden tagjának külön ágya volt, amelyet szalmazsákkal béleltek. A gyermekek ágyát dikónak nevezték. A dikó alacsony volt, lábai alatt kerekekkel, melyet reggel betoltak a felnőttek ágyai alá. A szekrényben a vasalt ruhákat tartották, a ládában pedig a házi szőtteseket. Itt állt a fiókos komód, asztal és székek. A szobákat kemencével fűtötték, melyben kukorica- és dohányszárat tüzeltek el.
A konyhában az edényeket a kaszliban tartották. A nagy asztal körül volt a lóca és a székek. Főzésre kezdetben a falba rakott tűzhelyet, majd a masinát használták. A székeket többnyire maguk készítették: lábait és keretét fából, ülőkéjét kukoricaháncsból fonták.
A házakon kicsi ablakok voltak. A lakásdíszítést házi szőttes terítőkkel, falvédőkkel, festett tányérokkal oldották meg. A falakat kívül – belül fehérre meszelték, szentképeket, családi képeket akasztottak a szobába. A lakás padlója döngölt föld volt, amit szombatonként felmázoltak és háziszőttes pokrócokkal borítottak le.
A kamra elrekesztett sarkában, a hombárban tárolták a búzát. Itt volt a bab, és más termény is.
A nyári konyhának fontos szerepe volt.
Aldebrőn maradt fenn – napjainkban a Dobó István Vármúzeum gyűjteményében található – az a kuriózumnak számító két virágozott ruhásszekrény, mely a német nemzetiség bútorhasználatát reprezentálja.
A Gazdaházban-mely 1929-ben épült – a 20. század elejéről való sváb szobabelsőt láthatunk. Mellette található a régi konyha, konyhai felszerelésekkel.
http://www.aldebro.hu/index.php/galeria/category/9-gazdahazbelso
http://www.szeporszag.hu/Gazdah%C3%A1z+Aldebr%C5%91.latnivalo
Szekrény. Aldebrő. 1846. Dobó István Vármúzeum gyűjteményében
Irodalom:
Dr. Nemes Lajos-Gergely Anikó–Linkecs Beatrix: Aldebrő község története. Aldebrő, 1993.
Dr. Nemes Lajos: Aldebrő község 200 éves története. 1743-1993. Aldebrő, 1993. 103.
Lakáskultúra
A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.
A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.
A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.
A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.
A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.
A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.
A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.
A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.
A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.
A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.
A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.
A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.
Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.
A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.
Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.
A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.
Aldebrő – Épített örökség
A település középkori előzmények híján egyházi épületekkel sem rendelkezett.
Hadtörténet
Árpád-kori hadtörténeti események
Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN
A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.
-
- Bakócz Tamás
-
- Dózsa György
Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.
Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.
A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.
Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.
-
- Dózsa György kivégzése
-
- Hármaskönyv, Tripartitum
A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.
A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN
1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.
Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.
1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.
A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.
1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN
A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.
A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.
A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN
Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).
Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.
Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).
1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.
Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.
1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.
A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.
A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.
A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.
1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.
1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.
Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)
Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
Aldebrő – Kronológia
1740-1743 – Grassalkovich Antal német telepesekkel megalapítja Aldebrőt.
18. század második fele – A megyét É – D-i irányban összekötő országút halad át a településen.
1770 – Az első ismert adat szerint 60 gyerek jár iskolába. Ez a létszám 1774-re 100
főre emelkedik.
1771 – Az urbárium szerint a házas zsellérek 18 nap robottal tartoztak évente a
földesúr számára.
1783-1785 – Az I. katonai felmérés országleírása rossz minőségű utakról tudósít Aldebrő
környékén.
1810-1812 – A Hatvan-Eger közti út átépítési terve köztes állomásként említi Aldebrőt.
1829 – Új kőhíd épül Aldebrő és Kápolna határán.
1834 – A Tarna-híd javítása.
1841 – A földkönyv tanúsága szerint a Fácános erdőben sugaras úthálózat
található, a vadászat megkönnyítése céljából.
1846 – A virágzó dohánytermesztés következtében a lakosság úrbéri tartozásait 80
mázsa dohánnyal váltotta meg.
1848. július 24. – Hán Péter aljegyző vezetésével 108 nemzetőr lép be a megyei
nemzetőrségbe, akiket az I. sz. zászlóalj 13. századához osztanak be.
1849. február 26. – A kápolnai csata első napján Poeltenberg Ernő hadosztálya áll Aldebrőnél, akik
du. 5 körül adják fel állásaikat.
1849. július – A cári csapatok vonulnak keresztül a községen.
1851 – Az elemi iskolában 208 tanuló oktatása folyik.
1859 – Aldebrő Balpüspöki nevű határrészén egynyílású kőhíd épül a Tarnóca-
patakon.
1871-1950 – Aldebrő közigazgatási jogállása: nagyközség. Előtte jobbágyfalu volt.
1885 – Postahivatal nyílik a településen.
1880-as évek második fele -filoxérajárvány pusztít.
19. sz. vége – Megjelenik a faoszlopos tornácok és a Tarnaszentmárián bányászott kő,
valamint a tégla alkalmazása a helyi építészetben.
1900 – Megnyitja kapuit az Aldebrői Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet.
1901-1918 – Erzsébettér-pusztán tanyai iskola működik.
1909 – Megalakul az Aldebrői Gazdák Szövetsége (Gazdakör).
1910 – Az első távbeszélő-állomás üzembe helyezése.
1920 – Megnyílik az Aldebrői Hitelszövetkezet.
1924 – Átadják az új, 3 tantermes iskola épületét.
1925 – Megalakul a Levente Egyesület helyi szerve.
A Tarna-folyón 20 m hosszú, 6 m széles vasbeton híd vezet át.
Ugyanebben az évben a Mátra–Körösvidéki HÉV vonalán vasúti megállóhely
üzemel, a 21. sz. őrhelynél.
1926 – Megkezdi munkáját az Aldebrői Önkéntes Tűzoltó Egyesület.
1930 – Kultúrház épül a faluban.
1933 – Megvalósul a villamos közvilágítás.
Megalakul a Tarna-völgyi Vadásztársaság.
1935-1940 – Polgári Lövész Egyesület működik Aldebrőn.
Aldebrő – Híres emberek
RÁCZ PÁL
Pincemester, nevéhez kötődik a Debrői hárslevelű-fajta meghonosítása, és elterjesztése. Ő találta és mentette meg 1935-ben az utolsó tőke Debrői hárslevelűt.
Aldebrő – Közlekedés, infrastruktúra
A falu 1743-tól kezdődően létesült, a házakat Csaltól (elpusztult falu) északra az országút mindkét oldalán kellett felépíteniük a betelepülőknek.
A 18. század második felében a megyét észak-déli irányban összekötő országút vezetett át a településen. Délre, Kápolnára, Kálba lehetett eljutni, míg északi irányba Verpelét, Sirok, Pétervására és Istenmezeje vált ezen az úron közvetlenül elérhetővé.
A 18. század második felében készült I. katonai felméréshez (Josephinische Aufnahme 1783-85) tartozó országleírás itt az utakat rossz minőségűnek jellemezte. A Gyöngyösről Egerbe vezető (ország)út érintette a falut, majd egyesült a Pestről kiinduló postaúttal.
1810-12 között átépítési terv készült a Hatvan-Eger közötti útról (hidak, átereszek), ennek az útnak egyik állomása Aldebrő volt.
1829-ben Balpüspöki (aldebrői határ) és Kápolna határában új kőhíd épül.
1834-ben a levéltári mérnöki iratok tanúsága szerint Aldebrőn a Tarna-hidat javítják.
Az 1841. évi földkönyv leírja a falu határát, mely szerint a Fácános erdő sugarasan utakkal volt behálózva, a vadászat megkönnyítése céljából.
A legnagyobb területével Aldebrőhöz tartozó Balpüspöki elpusztult település határnévként tovább élt, itt 1859-ben a Tarnóca-patakon egynyílású kőhíd épült.
A postahivatal megnyitására 1885-ben került sor. Távbeszélő állomás 1910-től működött Aldebrőn.
A Tarna folyón 1925-ben már egy 20 m hosszú, 6 m széles vasbeton híd vezetett át (ez a híd 1942-ben is állt).
A falu a vasúti közlekedésbe a Mátra–Körösvidéki Helyi Érdekű Vasút megépítésével kapcsolódott be. Annak vonalán 1925-ben vasúti megállóhely a 21. sz. őrhelynél volt, melynél nem volt rakodóhely kiépítve. Áruszállításra így a Budapest–Sátoraljaújhely fővonalán lévő Kál–Kápolna állomást vették igénybe.
1933-ban a villamos közvilágítás már megvalósult a településen.
Közlekedés, infrastruktúra
A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.
Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.
A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.
A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.
SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).
Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.
A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.
A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.
A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.
Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.
A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.
1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.
A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.
A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.
II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.
A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.
A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).
A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.
Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.
A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.
A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).
1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.
Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.
Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.
A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.
Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)
A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.
A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.
Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája
A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.
Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.
Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).
A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.
A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.
Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.
A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.
A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.
A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.
A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.
A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).
A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.
A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).
Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.
A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.
1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).
Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.
1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.
1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.
A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.
1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).
Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.
Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.
1936–ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.
1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.
Aldebrő – Népi táplálkozás
Az étkezésben a legnagyobb szerepe a tejnek és a tejtermékeknek volt. Minden családban volt tehén. A tejet fogyasztották frissen, de készítettek belőle: vajat, aludttejet, tejfölt, túrót, még a vaj és az aludttej készítésénél visszamaradt írót, illetve savót is elfogyasztották. A savót felforralták, kenyeret aprítottak bele, s ez volt a csóréleves.
A másik fontos alapanyag a búza volt, maguk termesztették, amelynek a lisztjéből hetente egyszer kenyeret sütöttek. Hat-hét kb. 3 kg-os kenyeret sütöttek egyszerre. A lisztből gyakran tésztát gyúrtak és főtt tésztákat készítettek.
Nagy szerepe volt az étkezésben a burgonyának és kukoricalisztnek is. Megtermesztették a babot, borsót, mákot. A kevés gyümölcsöt, ami volt lekvárnak főzték, vagy megaszalták. A gyerekek gyakran ettek vajas, lekváros kenyeret, tejbegrízt, illetve csemegének számított aszalt szilvát. Vasárnaponként vágtak csirkét vagy tyúkot. Húsételt ettek az ünnepnapokon is.
A téli időszak fontos eseménye volt a disznóvágás. A húst füstöléssel tartósították, egy részéből farsangkor kocsonyát készítettek, a többit káposztával, vagy babfőzelékkel főzték, a sonkát húsvétkor fogyasztották. A disznó zsírját kisütötték, annak egész évben elégnek kellett lenni. A határban elfogyasztott étel rendszerint a szalonna volt. A böjtök alkalmával húst soha sem ettek. A főzésnél zsír helyett sajtolt napraforgó olajat használtak.
Aldebrő – Népi vallásosság
Az első templomot Grassalkovich földesúr 1760-ban építtette a Szentlélek tiszteletére. A hívek leányegyházként a feldebrői plébános lelki gondozása alá tartoztak. A 19. század a nemzetiségek asszimilációjának az időszaka volt Heves megyében is. A század első évtizedeiben az aldebrői plébánián magyar és német volt az a nyelv, amelyen a prédikációkat tartották. A temetőben sok volt a német nyelvű síremlék, az 1970-es években már nem használták. A vallásosság a térség parasztházain is tükröződött. A katolikusok lakta ház külső szférájában kovácsoltvas, kereszt alakú oromdíszek jelentek meg. A kereszt a lakóház védelmét a bajelhárítást jelképezte.
A szobrok és keresztek állítása a hívek vallási érzületének tárgyakban megtestesülő kifejezése. Ezek létrehozására engedélyt kellett kérni a püspöktől, aki ezt csak akkor adta meg, ha a kérelmező pénz-vagy ingatlan alapítványt tett, melynek hasznából ezek gondozását és karbantartását biztosítani lehetett. Ha ilyen alapítványt nem tettek, akkor a faluközösség is magára vállalhatta ezt a feladatot.
Szent Vendel szobor
Az aldebrői templomtéren saját nevük védőszentje tiszteletére emeltette a szent szobrát Snejder Vendel és Sönperger Vendel 1913-ban. Felirata: Az Isten dicsőségére állíttatták SNEJDER VENDEL ÉS SÖNPERGER VENDEL 1913. Színesre festett alakját pásztoröltözékben, köpenyben, vállán tarisznyával, imára kulcsolt kezeivel kalapját melléhez szorítva, juhászkampóra támaszkodva, lába mellett báránnyal ábrázolta a szobrász. Aldebrőn a Vendel tisztelet meglétét a sváb bevándorlók hatásának tulajdoníthatjuk, akik magukkal hozták szent Vendel kultuszát és új lakóhelyükön is terjesztették. Az 1760-ban épített római katolikus templom falán is megjelent Szent Vendel ábrázolása. Harangját Szent Vendel tiszteletére szentelték 1791-ben. Heves megyében Barkóczy Ferenc egri püspök is szorgalmazta tiszteletét. A pásztortársadalom, főképpen a juhászok jeles napja volt Vendel napja, október 20. Szent Vendelt a pásztorok és a mezei gazdák, a majorságok és az állattartás védőszentjeként tisztelték. Dögvész és mindenfajta állatbetegség esetén hozzá fordultak segítségért. Népies szobrait az állatokat megtizedelő járványoktól való védelem miatt, vagy a jószágvész megszűnéséért hálából állították.
Szent Donát szobor (1998)
Dónát szobornak nevezték. 1945-ben szétlőtték, csak a darabjai maradtak meg. Ezen a területen termett a híres hárslevelű. Oltalom iránti igényből állíttatták, hogy közbenjárásával óvja meg a szőlőtermést a jégesőtől.
Lourdesi Mária
Felirata: Isten dicsőségére állíttatta Szicili András és neje Lipkovics Margit 1909
Oldalán: A Szűzanya segít, köszönjük
Bárki légy ki erre mégy szívből mond üdvözlégy Mária
Szent Antal (1846)
Aldebrőn voltak a Ferences rendek pártfogói a Harmad rendiek (Szent Ferenc Harmadrendjének Társulata, Confraternitas Tertiarii Sancti Francisci). A társaság tagjai állíttatták a szobrot. Eszterházy Károly püspöksége idején az egyházmegyében a vallásos társulatok között már megjelennek a Harmadrendiek. Egyes települések kisebb-nagyobb világi közösségeinek önkéntes szerveződései voltak, céljuk egyrészt a hitélet elmélyítése, a liturgia ünnepélyesebbé tétele, másrészt a felebaráti szeretet gyakorlása a tagok rendszeres jócselekedetei által. A confraternitások általában a nagyobb létszámú egyházközségekben és ott alakultak meg, ahol elérhető közelségben ferences konventek voltak. Az aldebrői társulatot a gyöngyösi ferencesek irányíthatták. A társaság vagy társulat tagjainak adományaiból oltárok alapítását és gondozását vállalta, testületileg vettek részt a különböző vallásgyakorlatokon, anyagi segítséget és emberi vigasztalást nyújtottak szegény és beteg tagjaiknak.
Kőkereszt
Helyi megnevezése: „Feszölet”, a 20. század elejéről való, falu végén áll, Marcz Mihály volt az állíttatója
Nepomuki Szent János szobor
Heves megyében sok hídon volt látható az a többnyire barokk kiképzésű szobor, amely Nepomuki Szent János papot ábrázolja. A hidak szentje s a gyónási titok vértanúja. 1812. évi Canonica Visitatio említi.
Felirata: Joseph Bour 1800
Magyalos parti Mária
Aldebrőn, lakott területen kívül a szőlőkbe vezető út mentén áll magas oszlopon az Immaculata szobor. Körül kerítve, restaurálva. Az állíttatás előzményeiről a faluban a következő történet él. A szobor környékén volt egy forrás, ahová a község disznónyáját hajtották inni. Velük volt egy dadogós bojtárgyerek, akinek deleltetés közben megjelent Mária. A jelenés azt mondta neki, hogy szépen, csendesen fogjon hozzá a beszédhez és ennek köszönhetően tanult meg rendesen beszélni a gyerek. Elképzelhető, hogy a történet kialakulásában szerepet játszott, hogy a talapzat felirata talán hosszú időn keresztül nem volt olvasható. Eszerint Mathias Poder állította a szobrot a Szeplőtelenül Fogantatott Szűz Mária tiszteletére. Felirata:
„MATIAS PODER
DEN4
MAFCI
1798.”
Valószínű, hogy a szövegbe a restaurálás során került néhány, az értelmezést megnehezítő, hiba. Az eredeti felirat valószínűleg ez lehetett: Matias Poder die 4 marci 1798. Ezen értelmezés szerint a véset az állíttató nevén kívül az állíttatás megközelítően pontos dátumát jelölte meg. Az állíttató 1753-ban született Ülmützben és 68 éves korában 1821 január 10-én hunyt el Aldebrőn, szentségekkel megerősítve. Az 1812. évi Canonica Visitatio, a Nepomuki Szent János szobrával együtt, már említi és fenntartási alapról is tud. A szobrot főleg októberben és májusban látogatták a hívők és itt végezték a rózsafűzért és a litániát. Újabban ma is kijönnek ide május utolsó vasárnapján. A szobor talapzatának oldalára erősített márványtábla őrzi a felújító nevét és indítékát: „Máriának hálából Pápainé”.
Aldebrő – Népszokások (jeles napok)
Gyermekélet:
A kisbabát születése után 1-2 hétre megkeresztelték. Amíg a szülés után az anya meg nem erősödött, a közvetlen rokonok, az anya szülei, illetve férjének szülei, valamint a gyermek keresztszülei vitték a gyermekágyas anyának az ebédet. A gyermekágyas időszak letelte után az édesanya újra beállt a munkába, a kicsi gyermeket a nagyszülőre vagy idősebb testvérre hagyta, de ha nem volt erre lehetőség vitte magával a határba. A gyerekeket kicsi koruktól vallásos nevelésben részesítették. A reggeli, esti valamint az étkezések előtti és utáni ima természetes volt. Ott voltak a gyerekek a vasárnapi és az ünnepi miséken, elsőáldozók voltak, majd bérmálkoztak. A munkára nevelés már kicsi gyermekkorukban megkezdődött. A fiúk libákat őriztek, nagyobb korukban vezették a lovat, kapáltak. A lányok a háztartási munkákat tanulták édesanyjuktól, főztek, takarítottak, dajkálták kisebb testvéreiket, etették az állatokat.
Lakodalmi szokások:
A 19. század végén szokásban volt, hogy a templomi esküvő után a menyasszony az anyai házhoz akart visszatérni, annak bizonyítására, hogy milyen jó sora volt otthon. Az esküvő reggel, a mise után volt. A templomból kilépve a nép nem sorban, hanem csoportosan távozott, nemek és korcsoportok szerint elkülönülve. Így a vőlegény a volt legénytársaival, a menyasszony a volt leánytársaival tartott. A menyasszony a szülői házhoz próbált visszatérni, melyben a vőfélyek és a vőlegény akadályozták meg. Utóbb ez az igyekezet már csak 1-2 oldalra lépésben nyilvánult meg és tréfa-számba ment. Az 1910-es évekig fennállt ez a szokás. Az 1910-es évektől, párosával, sorban mennek az esküvőre és onnan is ugyanígy térnek haza.
Az esküvő után a vőlegény házába mentek. A kapuban összetörtek előttük egy tányért, ezzel azt kívánták, akkor váljanak szét, amikor a tányér darabjai összeragadnak, illetve úgy szaporodjanak, ahányfelé törik. A menyasszonynak cukrot adtak, hogy édes legyen az életük.
Kindlizés:
Advent idején a Kindlizés szokása még az 1950-es években is ismert volt. Így emlegetik: „Jön a kindri, megver a kiskindri” A kiskindri bizonyosan a Kirst Kindl (Krisztus gyermek, Kis Jézus) szavakból alakult ki. A kindlizés menete: Karácsony előtti este bundába, lepelbe, pokrócba öltözve látogatják meg a felnőttek a rokon, vagy szomszéd gyerekeket. Ezek nem ismernek rá az álruhát viselő hozzátartozójukra, akinél vessző, bot, sőt lánc is van. Mielőtt az ajándékot a gyermeknek átadja, intelmeket mond, imádkoztat, ígéretet tétet. Ezen az estén csengettyűzés, lánccsörgés hallható az utcákon.
A németlakta falvakban volt ismert a Christkindl-járás szokása, a fenti aldebrői szokás már csak megnevezésben hasonlít a Christkindl-járásra. A Christkindl-játék szereplői kislányok voltak: angyalokat, Máriát, a kis Jézust (Christkindl), és a pásztorokat jelenítették meg. Ádám-Éva napján került sor a Christkindl-játékra. A kislányok csoportja vitte a karácsonyi örömhírt házról házra.
Májusfa állítás:
Május elseje előtti estén a legények lementek a Tarna partjára és kiszemeltek egy tíz-tizenkét méter magas akác- vagy nyárfát, kivágták. Elvitték a lányos házhoz, kreppszalagokkal, kendőkkel díszítették és a tetejébe egy üveg bort kötöztek és zeneszó kíséretében felállították. A lányos háznál a fiúkat megkínálták sült hússal, süteménnyel és megitták az áldomást. Éjszaka őrizték a májusfát, nehogy valaki ellopja, két, három legény a májusfa mellett aludt. A májusfa döntése egy hét múlva történt, ekkor ismét megvendégelték a legényeket, s még nagyobb áldomást ittak a fiatalok. 1945 után a májusi kosár is szokásba jött, melyet a leány az ablakba helyezett el.
Pünkösd:
Pünkösd azért számított nagy ünnepnek, mert a búcsú is hozzá tartozott. Ilyenkor a gyerekek sorra járták a rokonokat és pünkösdi köszöntőket énekeltek.
Péter Pál napja:
Az aratás ünnepe volt. Az aratás végeztével felvonulásokat, bálokat tartottak.
Dohánycsomózáshoz kapcsolódó dramatikus szokások, maszkos alakoskodás:
A vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át, ami komoly jövedelmet biztosított Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét és Tófalu lakóinak. Társas munka a dohánycsomózás, ahol nóta mese, maskarás játék és tréfálkozás mellett dolgoztak. A maszkos alakoskodásban az egyszerűbb egy személyes némajelenettől az összetettebb többszereplős változatokat alkalmazták. A játékokra a spontaneitás volt a jellemző, a dohánycsomózás munkatársai általában bekapcsolódtak a játékokba.
Maskurát, babust csináltak. A bubus egy férfi volt, aki felöltözött asszonynak, nagy hasat formáztak neki. Az asszony pedig embernek öltözött. Mentek asztaltól asztalig és kéregettek, hogy most már itt az idő, elérkezett a szülés ideje.
A fiatal legények közül kettő óriás embert alakított. Az egyik fölült a másik nyakába, letakarták bundával. A gyerekek nagyon féltek tőle.
Menyasszonynak, vőlegénynek, koldusnak kecskegidának is öltöztettek embert, általában serdülő legényt. A lakodalom egyes mozzanatait adták elő, pl. a menyasszony búcsúztatást: a menyasszonyt az öreg Farkas nevű gazdaember elbúcsúztatta: „Legyetek boldogok, szeressétek egymást, áldjon meg az Isten 10-12 gyermekkel benneteket.”
Temetést parodizáló játék: A játék főbb mozzanatai: az ál halott állának felkötése fehér kendővel, a kántor és a pap búcsúztatója. A búcsúztató tréfás szövegből állt, az öreg Farkas gazda volt a kántor és a pap.
Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén
Szőttesek
Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak. A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.
A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.
Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.
Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.
Hímzések
A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.
Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.
Hímzett viseletdarabok
A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.
Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is. Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.
Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.
Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.
Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.
Viselet
Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.
Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.” Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.
Gyermekviselet
A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.
A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.
Női viselet
A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak. A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.
A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.
A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.
Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.
A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.
Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.
A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.
Férfi viselet
A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.
A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.
A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.
A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.
A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.
A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.
A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.
A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.
Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.
Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.
A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.
Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.
Aldebrő – Oktatás, művelődés, társadalmi élet
Oktatás
Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.
Aldebrőn 1767-ben az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint volt már oktatás, a tanítást Mislikovszki János végezte. A római katolikus elemi iskolában 1770-ben és 1772-ben 60 gyereket tanított Újfalusi Péter tanító és egyben kántor írásra, olvasásra magyarul és németül. Emellett a magyarokat német nyelvre, a németeket pedig magyar nyelvre is oktatta. 1774-ben és 1775-ben mindkét esztendőben 100 elemi iskolást írtak össze, tanítójuk Fogas Mihály volt. Az tananyagban ekkor a latin is szerepelt. A tanítót 1770-ben az iskolába járó gyerekek szülei fizették, fél-fél pozsonyi mérő búzát adtak fizetségként. 1775-ben a tanító javadalmazását magára vállalta a község, évi 12 rajnai forintot fizettek neki oktatómunkájáért.
1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.
Az iskola épülete a 18. század végén már állt, de gondot nem sokat fordíthattak rá, mert 1851-ben rossz állapotban lévőnek írták le. Pedig ekkor már nagy létszámmal működött az elemi iskola, 208 tanulója volt, 115 fiú és 93 lány. Az oktatást egy tanító végezte.
Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.
1887-ben a római katolikus elemi iskolába 170 tanuló járt, akikkel továbbra is 1 tanító foglalkozott. 1924-ig a településen egy iskola működött, két tanteremben folyt az oktatás. Emellett 1901 és 1918 között Erzsébettér-pusztán is külön tanították a tanyákon élők gyermekeit. 1924-ben új épületet adtak át oktatási célra 3 tanteremmel, ahol a római katolikus elemi népiskola és községi gazdasági ismétlő iskola tanulóit 3 tanító oktatta.
1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.
Művelődés, társadalmi élet
Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb társulások, közösségek, melyek közéleti, szakmai, vallási, politikai és kulturális céllal országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.
1909-ben megalakult az Aldebrői Gazdák Szövetsége, vagy más néven a Gazdakör, mely 1930-ban kultúrházat építtetett a faluban. Ebben az épületben kapott helyet a mozgóképszínház, és a Dalárda is, melyek 1930-ban kezdték meg működésüket.
1925-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő.
1935 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület működött a faluban. 1926-ban kezdte meg munkáját az Aldebrői Önkéntes Tűzoltó Testület, 1933-ban pedig megalakult a Tarna-völgyi Vadásztársaság.
Aldebrő – Gazdaságtörténet
Az 1740–1743 között betelepített falu a debrői uradalom része volt.
A szűk határterület nem tette lehetővé, hogy a telepesek külső szántóföldeket is kapjanak, jobbágytelkek kialakítására nem került sor. 1770-ben az úrbérrendezést megelőző adatfelvétel szerint a falu lakói külső telki szántóföldekkel nem rendelkeztek, 2-3 mérős kertjeik és udvaraik voltak, állataik számára 1-1 szekér szénát termő rét biztosított takarmányt. Mindezek mellett 665 kapás szőlőterület bortermése után fizettek heteddézsmát földesuruknak. Az 1771. évi urbárium szerint a házas zsellérek 18 napi robot szolgálattal tartoztak, melyet 1776 után pénzért (1 napi robot = 10 krajcár) megválthattak. Fizetni kellett még a földesúrnak házhelyenként 1 forint füstpénzt, szüretkor pedig a majorsági szőlőben 3 nap munkát kellett végezni. Gabonatermő szántóföldeket a szomszédos Balpüspöki és Vécs-Felfalu pusztákon béreltek a lakosok.
A művelési ágak közül legjelentősebb a szőlőművelés és a dohánytermesztés volt, mellette a len- és a kendertermesztés az említésre méltó. Szőlőművelés folyt a földesúri majorságban, a falu lakói pedig az Öreghegyben, az Alsó-, Közép-, Felső- és Újhegyben, továbbá a Magyalosban lévő szőlőföldeket művelték. 1789-ben a falu határában 190 kh 1543 négyszögöl szőlőterület volt, 1841-ben már 324 kh 1227 négyszögölre növekedett nagysága. Az 1880-as évek második felében a filoxéra elpusztította az itteni szőlőültetvényeket is, az újratelepítés az 1920-as évekre történt meg.
A dohány termesztése a falu betelepítését követően kezdődött. A dohányföldek nagy része a Feldebrőre vezető út mellett voltak, de a falutól nyugati irányban is volt jelentős dohánytermő terület. 1841-ben a település határában a dohánnyal beültetett földek nagysága meghaladta 84 katasztrális holdat. 1846-ban az úrbéri szerződés szerint az aldebrőiek úrbéri tartozásaikat dohánnyal váltották meg: 80 mázsa dohányt tartoztak adni 62 hold majorsági és 12 hold irtásföld béreként.
A jobbágyfelszabadítást követően 1860-ban született bírósági ítélet a birtokelkülönözés és tagosítás ügyében, mely szerint minden 8 zsellérházból álló telek részére 10 kishold legelőt adtak, a volt zselléreknek juttattak 90 katasztrális hold szántót, 180 katasztrális hold rétet és 9 katasztrális hold irtásföldet. Az uradalom birtokában maradt 51 katasztrális hold majorsági szántó, 110 katasztrális hold rét, 330 katasztrális hold szőlő, a Csal nevű uradalmi fácános, a Csali várnak hívott majorsági parlag és annak környékén lévő szántó.
A 20. század első harmadára a dohánytermő terület nagysága jelentősen csökkent, 1938-ban már csak 26 katasztrális holdat tett ki. Ekkor viszont megnövekedett a szántóföldi kultúrában a gabonafélék és a kukorica aránya, jelentős volt a takarmánynövények, valamint a burgonya és hüvelyes növények (borsó, lencse) területe.
A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:
|
A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban) |
|||||||||
|
Év |
Összes terület |
Szántóföld |
Kert |
Rét |
Szőlő |
Legelő |
Erdő |
Nádas |
Nem termő terület |
|
1866 |
1857 |
564 |
166 |
320 |
289 |
317 |
|||
|
1897 |
3586 |
2366 |
93 |
210 |
54 |
516 |
235 |
– |
112 |
|
1935 |
3648 |
2451 |
159 |
161 |
152 |
328 |
239 |
– |
158 |
A gazdaságok száma 1897-ben 296, 1935-ben 862 volt. Birtoknagyság szerinti megoszlásuk az 1935-ben készített statisztika szerint: 1000 kh fölötti birtokból egy volt, 200–500 kh és 100–200 kh közötti területtel egy-egy fő rendelkezett. 50 és 100 kh birtoknagysága 2 főnek volt, 10–20 kh közötti területet 9 személy birtokolt. Az 5–10 kh területűek száma 67 volt, 1–5 kh nagyságú területe 490 birtokosnak volt. 1 kh alatti birtoknagysága 291 főnek volt, közülük 57 szántófölddel nem rendelkezett.
Az állattartás a településen kezdetben leginkább a saját ellátásra és igaerő biztosítására szolgált: 1751–1752-ben 17 fejős tehenet, 4 tinót és 3 hámos lovat írtak össze. 1845–1846-ban pedig 710 szarvasmarha, 241 ló és 218 sertés tartását tüntették fel az összeírásban. A 19. század végéig a juhtenyésztés dominált, ami az 1940-es évekre szinte teljesen megszűnt. Az állatállomány változásai 1897 és 1935 között a következőképpen alakult:
|
Állatállomány (darabszámban) |
|||
|
1897 |
1925 |
1935 |
|
| Szarvasmarha |
651 |
365 |
487 |
| Ló |
446 |
334 |
318 |
| Sertés |
570 |
442 |
655 |
| Juh |
2392 |
– |
|
| Baromfi |
4099 |
||
| Méhcsaládok |
83 |
||
A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. A falu betelepítését követően téglakemence, más elnevezéssel „téglaház” működött a faluban, mint korai ipari vállalkozás, mely a német lakosság telepítési szerződése szerinti téglából való házépítéséhez biztosította az alapanyagot. Ugyancsak ebben a téglaégető kemencében égették a templom építéséhez szükséges téglákat is. 1783-ban az első katonai felmérés térképén a téglakemencét még feltüntették, bár működésére több adat jelenleg nem ismert.
1906-ban 20 iparost számláltak a településen, 2 kovács, 2 asztalos, 2 kerékgyártó, 2 szabó 2 mészáros, 4 kádár, 1 csizmadia, 3 takács 1 ács és 1 kőműves került összeírásra. 1923-ban iparosként 6 kovács, közülük egy kerékgyártó is, 1 kerékgyártó, 2 kádár, 2 asztalos, 2 ács, 1 kőműves, 1 cementáru készítő, 1 beton- és cserépgyártó, 1 csizmadia, 4 cipész, 1 szabó, 2 mészáros (egyikük hentes és marhakereskedő is) segítette a helyben élők ellátását. A mezőgazdasági munkákban 4 cséplőgép tulajdonos működött vállalkozóként.
1906-ban 2 kereskedő élt a faluban. 1923-ban egyetlen kocsmáros és boltos képviselte a faluban a kereskedelemmel foglalkozókat. 1925-ben már 2 vegyeskereskedés működött a faluban. 1935-ben 2 korcsmát, 2 hangya kereskedést és 2 szatócs kereskedést írtak össze. 1900-től működött a településen az Aldebrői Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet. Lakói saját piac híján Kál piacát vették igénybe.
1920-ban alakult meg az Aldebrői Hitelszövetkezet a helyi hitelélet segítésére.
Aldebrő – Közigazgatási változások
1901 előtti neve: Al-Debrő, Alsó-Debrő, Német Debrő
Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, zsellér község, 1871-től 1950-ig nagyközség.
Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban: Balpüspöki puszta, Balpüspöki-csárda, Erzsébettéri-tanya, Cseri erdőőri lak, Csalitanya
Járási beosztása:
1863–1883 Tarnai járás
1883–1950. január 31. Egri járás
1950. február 1.–1983. december 31. Füzesabonyi járás
Irodalom
Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.
Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.
A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.
Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.
Aldebrő – Földrajzi környezet
A település Heves megye közepén, a Gyöngyösi-síkon, a Mátra keleti nyúlványain a Tarna folyó mentén fekszik. A falu tengerszint feletti magassága nem éri el a 200 m-t.
Az éves csapadék mennyisége 550-600 mm, a középhőmérséklet 10-10,5°C, a napsütéses órák száma 1950-2000.
Határának növényei főleg lágyszárú fajok, állatvilága kisvadakból és madárfajokból áll. Erdőterülete a külterület közel 10 %-a.
Talaja közép-kötött vályog- és humuszos homoktalaj. Homoklelőhellyel rendelkezik.
Gyöngyösi-sík
E kistáj területe 600 km2, Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megye területén. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 13 település az, mely a Gyöngyösi-síkon található.
A kistáj 94-198 m közötti tengerszint feletti magasságú teraszos hordalékkúp-síkság. A felszín kétarcú: Ny-i része csaknem teljesen sík (Tarna és a Gyöngyös síkja), a K-i rész közepétől 5-10 m-es peremmel emelkedik ki a Tarna pleisztocén hordalékkúpja.
E kistáj felszínén felső-pannóniai üledékek vannak. Ezekre jelentős vastagságú kavicsos-homokos pleisztocén hordalékanyag települt. A K-i magasabb részen löszös homokkal, homokos lösszel fedett futóhomok jellemző, a Ny-i részen infúziós lösszel és holocén folyóvízi feltöltésekkel borított a terület.
Éghajlata mérsékelten meleg-száraz, a csapadék 550-600 mm körüli (jelentős a vízhiány), a Mátra szélárnyékoló hatása miatt főleg a nyugatias és a keleties szelek dominálnak.
Vízrajzilag a Tarna vízrendszeréhez tartozik (mellékvizei: Kígyós-patak, Tarnóca, Bene-, Gyöngyös-, Ágói-patak). A 600 m2-es területnek csupán négy kisebb természetes tava van. A talajvíz mélysége 2-4 m közötti, az artézi kutak száma nagy (Tarnamérának meleg vizű kútja is van).
A Gyöngyösi-sík az Alföld flóravidéke.
Az általunk vizsgált települések területén a talajok csernozjom barna erdőtalajok, a Káltól délre lévő homokterületeken gyengébb termékenységű barna erdőtalajok, humuszos homoktalajok, réti csernozjom talajok fordulnak elő. Vannak ezen a területen szikes legelők és rétek is.
Földrajzi környezet
Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.
Aldebrő – Irodalom
ZÁMBORSZKY LÁSZLÓ
Aldebrőn született 1949-ben, ahol sváb környezetben nevelkedett. Általános iskoláit szülőfalujában, majd a középiskoláit Miskolcon végezte. Jó magyar-történelem szakos tanárainak köszönhetően korán beléivódott az irodalom szeretete és az írás kényszere.
Élete java részét bányászként élte le, ahol igen jól érezte magát. Matyóföld fővárosában, Mezőkövesden élt. 2010-ben hunyt el, amiről a Mezőkövesdi Újság hasábjain is megemlékeztek.
Sokszínű írásai különböző antológiákban és folyóiratokban jelentek és jelennek meg. Alkotásai emberközpontúak: szereti az embereket, mert szeretetre méltóak, mert emberek, mert esendőek.
Pap János írja a 2009. április 17-én megjelent Búvópatak című kötetéről: „Ez a verseskötet, a Búvópatak, egy mai ember életét, örömét, bánatát, küzd
elmét sorsával, barátaival, ellenfeleivel tartalmazza. A versek írója Zámborszky László olyan közülünk való érzékeny, néha botladozó, vagy vidám és haragos ember, akinek írásaira oda kell figyelni. Gondolatait minderről szépírásban, versekben fejezi ki. Szereti szülőföldjét, Aldebrőt. A már több mint két évtizede Mezőkövesd, Matyóföld új színt, új embereket, írótársakat adott neki a sors. Mindezek gazdagították világképét, életfelfogását. Versírói kiteljesedését elősegítette a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete, melynek tagja is lett. Ma már megengedheti magának, hogy hosszú, küzdelmes életére visszapillantva, bölcsebbé válva, írásaival rádöbbentse a ma ifjúságát az emberi élet minden következményére.
Megtalálta verseiben azokat a szavakat, a mindennapok különös eseményeit, a művészi, költői kifejező eszközöket, melyek az olvasó számára elgondolkodtatók, vagy örökérvényűek is lehetnek… Az örökké küzdő ember bontakozik ki előttünk, aki vágyik a szeretetre, de végül is vallásában találja meg nyugalmát. Istenes versei mind erre utalnak.
Kitárulkozik előttünk, mint minden költő, mert példázata ma is csak egy lehet: embernek maradni meg az embertelenségben is.”
A borkóstolóval egybekötött könyvbemutatót az aldebrői Közösségi Ház emeletei termében tartották meg délután 17 órai kezdettel a Matyóföldi Alkotók és Művészetpártolók Egyesülete szervezésében. A Mezőkövesdi Amatőr Színjátszó Kör tagjai adtak elő közel félórás ízelítőt a több mint negyven évet felölelő alkotásokból.
Zámborszky László – Búvópatak
Így ír önmagáról:
Zámborszky László: Ars poetica
Olyan leszek én, mint a jó bor,
mint a burgundi, vagy a debrői hárs.
Sokáig voltam must,
s remélem még tovább
lehetek ó-bor, jó erős.
Most épp murci vagyok,
mely csípős, ám nem nova,
de józanító is,
ha mértékkel isszák.
Forrás- és irodalomjegyzék:
– http://www.matyovk.hu/kiadvanyok/hu_konyv_zamborszky.html
– http://www.kovesdimedia.com/mku_1020.pdf
FÜLÖP KÁLMÁN
Nagykenden született, ami testvértelepülési kapcsolatot tart fenn Aldebrő községgel. Az aldebrői születésű publicista-költő, Zámborszky László egyengette az útját, így aztán Kálmán bemutatkozhatott a kövesdi olvasók előtt, október 21-én.
Forrás- és irodalomjegyzék:
Aldebrő – Népi építészet
A község házai vályogból épültek, majd 1890 után Tarnaszentmárián bányászott követ, és téglát is alkalmaztak. Kétosztatúak voltak az épületek, a tetőszerkezet szerint a nyeregtetős, szarufás-torokgerendás típushoz tartoztak. Az első világháborúig a tetőfedő anyagok sokfélék voltak: nád, szalma, zsindely. Az 1940-es évektől alkalmaztak cserepet, műpalát. A házak oromzatát vakolatdíszek, szellőzőnyílások tagolták. A fűtésre, főzéshez búbos kemence volt ismert. Jellegzetességük volt a díszesen faragott bejárati ajtókeret a 19. századból, aminek egy szép darabját a Dobó István Vármúzeum őrzi.
A fa oszlopos tornácok már a 19. század végén megjelentek
Aldebrő – Településnéprajz
Aldebrő két nagyobb részből áll: a templomtól délre fekszik az Öreg falu, északra az Új falu. A település szerkezetére jellemző a soros elrendezésű szalagtelek, amin általában két család lakott. Az utca vonalán a lakóházzal szemben épült a kamra. A gazdasági épületek általában a lakóházzal egy fedél alatt helyezkedtek el.
Aldebrő – Vallás, felekezetek
A falu római katolikus. Első templomát 1760-ban építtette Grassalkovich földesúr a Szentlélek tiszteletére. Feldebrőnek volt a leányegyháza az egri püspökség, hevesi főesperesség felső-hevesi kerületében. 1788-tól helyi káplánt nevezett ki Eszterházy püspök Aldebrőre. Hamarosan önálló plébánia lett. 1827-ben a templom és a plébánia is leégett. 1829-re megtörtént a helyreállítás.
Anyakönyvei 1788-tól vannak.
1767-ben a püspök látogatásakor 707 római katolikus lelket számláltak. A vallásos érzület elmélyítését szolgálta a búcsújáró körmenet, az aldebrőiek Feldebrőre vezették Úrnap nyolcadán.
Az 1785-ben készült plébánia összeírás 1011 római katolikus lelket számlált, másfelekezetűt nem regisztráltak.
1925-ben az 1559 lélekből 1557 római katolikus, 1 református, 1 evangélikus volt.
1933-ban 1585 római katolikus és 1 református volt a lakosok vallás szerinti megoszlása.
1935-ben 1584 római katolikust és 2 reformátust írtak össze.
Aldebrő – Népesség, nemzetiségi viszonyok
Az 1746. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint 166 lakója volt a falunak.
1767-ben 707 lakosa van 141 családban. Elsősorban még németek, de már magyarok is vannak. A „svábok” Ausztriából, Hessenből, Bajorországból, Poroszországból, Elzászból, Svájcból, Svábföldről érkeztek.
Az 1785-ben készült plébánia összeírás 1011 római katolikus lelket számlált, másfelekezetűt nem írtak össze, tehát ennyi volt a falu lakosainak száma.
A II. József-féle első országos népszámlálás 1787-ben 1009 főt talált 196 háztartásban, ők 170 házban éltek.
Az 1827. augusztus 20-ai tűzvész után, amikor 11 ház kivételével az egész falu leégett, 1833-ig 171 család már újjáépítette a házát, 36 zsellér még nem kezdte el.
1846-ban 253 házas és 47 házatlan zsellér lakott a faluban.
1851-ben 389 család 296 házban lakott.
A 19. és 20. század során a német lakosok elmagyarosodtak.
1925-ben 1559 lélek élt a faluban, mindannyian magyarok. Belterületen 1434 ember, külterületen, a falutól 5 km-re, Ezsébettér-tanyán 125 ember élt. 301 házban 429 lakrész volt, külterületen 2 házban 7 lakrész. Állami és középületek nincsenek.
A község lakói a magyar nyelven kívül már más nyelvet nem beszéltek. 15–20 évvel korábban még egy pár német kifejezést használtak.
1933: 1586 lakos, ebből tanyákon élt 238. Összesen 377 ház volt 455 lakással. Erzsébettér-tanyán 118 ember élt. Állami épület nincs, középület: 2 iskola, községháza.
1935-ben 1586 volt a falu lakóinak száma, ebből 158-an laktak tanyákon, 116-an az Erzsébettér-tanyán. 330 ház volt a belterületen, 49 ház a tanyákon. A 379 házban 458 lakrész volt. Állami épület nincs, középület: 2 iskola, községháza.
Aldebrő – Birtoklástörténet
A debrői uradalmat 1740-ben vásárolta meg báró gyaraki Grassalkovich Antal az Aspremont-Reckheim és Althan családoktól. Ő létesítette a falut 1740 és 1743 között az 1549-ben elpusztult Csal és Balpüspöki helyén. Würtembergi és más telepeseknek adott telepítési szerződést. Elrendelte azt is, hogy ezt a határrészt ezután Al-Döbrőnek kell nevezni. Egyúttal Debrőt átkeresztelték Feldebrővé és meghúzták a két falu között a határt. Az új telepesek hat évre kaptak adómentességet. Sohasem alakítottak ki jobbágytelkeket, megmaradt mindig zsellérfalunak.
1741-től 1847-ig a három Grassalkovich Antal volt a debrői uradalom tulajdonosa. Közben 1776-tól az Orczy család bérelte, 1825-től 1839-ig a Kaan Sámuel és Ullmann Móric vette bérbe, végül 1840-től a gróf Károlyi-bérlet időszaka következett. 1847-ben gróf Károlyi György megvásárolta az uradalmat örök tulajdonul Grassalkovich Teréztől.
1897-ben (7685 k.h.) és 1925-ben (2391 k.h.) is a legnagyobb földbirtok tulajdonos a gróf Károlyi-féle hitbizomány volt. 1935-ben a nagyobb földbirtokkal rendelkezők: Aldebrő község (109 k.h.), Aldebrő Község Legeltetési Társulata (152 k.h.), a Magyar Királyi Erdészeti Kincstár (258 k.h.), a Nemzeti Közművelődési Alapítvány (1296 k.h.) volt.
Aldebrő – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak
A falu nevének eredete a szláv debra ’vízmosásos mélység, széles, lapos völgy, erdős völgy, üreg’ szóra vezethető vissza. A név a környezet domborzati viszonyait jelző helynévtípus. Aldebrőt 1740-43-ban Grassalkovits Antal alapította, német telepesek betelepítésével – nevezték Németdebrőnek is. Az Al-előtag az eredeti Debrő településhez viszonyított déli fekvését jelöli.
Miután a falu területét a debrői határból szakították ki Szentgyörgy területének egy része, Csal (a török alatt pusztult el) és Balpüspöki elpusztult falvak részterületei érintették a falu határát.
Aldebrő – Címer, pecsét
A falu 1776. évi pecsétképén metszőkés, dohánylevél és szőlőfürt látható, a pecsét körirata: Also Debrő 1776.
Aldebrő pecsétje
A község mai címere egyenesen álló, csücskös talpú pajzs. A kék pajzsmező jobb oldalán jobbra néző barna lebegő metszőkés, középen álló barna lebegő dohánylevél, baloldalon álló zöld lebegő szőlőtőke. A pajzs fölött ó-arany ALDEBRŐ felirat.
Aldebrő címere