SZENT ANNA és SZENT JOACHIM

Július 26.

Az újszövetségi szent könyvek semmit nem mondanak a Boldogságos Szűz Mária szüleiről. Néhány névvel találkozunk a rokonságból: Erzsébet és Zakariás, Szalóme és Zebedeus, de e két szülő nevét nem tudjuk. Egy 2. századi apokrif könyv mondja, hogy Mária édesanyját Annának, apját Joachimnak hívták, és a két név jelentése figyelmet érdemel, mert Anna annyit jelent: kegyelemmel áldott, Joachim pedig: Isten megvigasztal. Az elbeszélés magva az az isteni ígéret, hogy az idős házaspárnak leánya fog születni.

A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.

Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani (bárányt vagy egy pár galambot), de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta. Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre nyájai és pásztorai közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Hírül adta neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan összeölelkeznek és elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.

A középkorban ezt a találkozást tekintették a Szeplőtelen fogantatás pillanatának, ezért ez az epizód különösen gyakran szerepel a Mária életét bemutató képciklusokban és üdvtörténeti összefüggésekben. (Ez a találkozás Mária és Erzsébet találkozásának megfelelője a képi ikonográfiában. A bizánci művészetbe a 10. századtól, Nyugat-Európában a 12. századtól terjedtek el Mária és Jézus életét bemutató képsorozatok indító jeleneteként.)

Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el. A legenda – az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján – így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett. Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló, ,,Úr rokonai” kifejezést.

A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.

Az efezusi zsinat (431) óta, ahol elismerték Mária csodálatos istenanyaságát (Istenszülő – Theotokosz) édesanyja is megkülönböztetett tiszteletben részesült. A keleti egyház a 6. század közepe óta ünnepli, amit a római egyház is átvett. Ünnepük a 13-14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők. Annát 1481-ben vette fel a római kalendáriumba az a IV. Sixtus pápa, aki a Szeplőtelen fogantatás tanát és az Anna-tiszteletet különösen ápoló ferences rendből került ki. Az ünnepük dátuma egy templom fölszentelésének évfordulójából adódott. A régi hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza, Anna asszony háza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5-6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, s ennek fölszentelési napja volt július 26. Ünnepét V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra. Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával.

Szent Anna ábrázolása kezdetben az Istenanya bizánci típusait követte. Ábrázolása csak annyiban különbözik a Jézust hordozó Máriától, hogy a karján tartott gyermek hosszú (női) ruhácskát visel. Nyugat-európai ábrázolásokon a messiási jövendöléseknél felnyitott Ószövetséget tart a kezében. A 13. században alakult ki a Szeplőtelen fogantatás megjelenítésére a Szent Anna harmadmagával képtípus, amely Annát, Máriát és a gyermek Jézust egyesíti egy kompozícióba úgy, hogy Anna marad a főszereplő. Anna ölében vagy karján ül a gyermekként ábrázolt Mária és Jézus (Aquilla János freskója a veleméri templomban, 1378). Életkoruk szerinti megkülönböztetéssel (Anna mint fejkendős, idős nagyanya ül a lányosan fiatal, kibontott hajú Mária mellett, s kettejüket a gyermek Jézus kapcsolja össze) és természetes kompozícióba fűzése a reneszánsz találmánya: Leonardo da Vinci azonban a régi megoldás szerint ülteti Máriát Anna ölébe (1510). A barokkban – főként Spanyolországban – új képtípus alakult ki: Anna tanítja a gyermek Máriát (Murillo 1665; J.L. Kracker, 1770, Eger ciszterci templom), ezen kívül gyakran szerepel – akár Joachimmal együtt – a Szent család ábrázolásokon. Kiemelt helyen szerepel a Mária bemutatása templomban jeleneteken is. Halálát a Mária halálának mintájára ábrázolják, ahol mellette van (ellentmondva a többszöri férjhezmenetele legendájának) Joachim, Mária, Szent József és a gyermek Jézus. Az ellenreformáció a Biblián kívüli hagyományt szigorú kritikával vizsgálta, és ez visszaszorította Szent Anna tiszteletét, de koránt sem szüntette meg.

Szent Anna tiszteletéről Bálint Sándor a következőket írja: ,,A hazai Szent Anna-tisztelet gazdagságát és színes változatosságát a kultusz sokrétűsége mutatja. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép, de tisztelték azok is, akiknek foglalkozása valamiképpen a gazdaasszonysággal, asszonyi gondoskodással függ össze: a szövőmunkások, csipkeverők, seprűkötők. Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza… A kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora, (a megváltó Vér)… Védőszentje volt a bányászoknak is, nyilvánvalóan azért, mert ünnepének evangéliuma a szántóföldön elrejtett kincsről, a drágagyöngyöt kereső kalmárról szólt, és e hasonlatokat Szent Annára is lehetett vonatkoztatni. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.”

CSEPELÉNYI GYÖRGY pálos szerzetes

Biccse (Torontál megye), 1626. – Szőke (Heves megye), 1674.

Csepelényi György magyar nemesi családból származott. Gyermekkorában édesanyját elkísérte szegény- és beteglátogató útjaira. Alig múlt 16 éves, amikor belépett a pálosok közé. Már a novíciátusban kitűnt életszentségével, szigorú életmódjával és Mária-tiszteletével. Bölcseleti és hittudományi tanulmányai végeztével a pápai, majd a máriavölgyi rendházba helyezték hitszónoknak. Mély hitből fakadó beszédei hatására számos rendkívüli megtérés történt. 1660-ban a máriavölgyi kolostor alperjele, s egyben a rend újoncmestere lett.

Kiemelkedő szerepet játszott a protestánsok visszatérítésében. Módszerei azonban – békés, alázatos természetéből adódóan – eltértek a ,,harcos” hitvitázókétól. Mindezek alapján X. Kelemen pápa kinevezte őt a magyarországi missziók főnökének, s tevékenységi körének középpontjává a Mezőkövesd-Eger-Füzér vidéket jelölte meg. Több pálos társával együtt rövid idő alatt ,,hét kálvinista falut pápista pogányságra térített”, ahogy a protestánsok mondták.

1674. március 26-án, húsvét másnapján a protestánsok egy csoportja behatolt a füzéri plébániára, s rabszíjra fűzve magával hurcolta a szemükben oly gyűlöletes Csepelényit. Fogsága hatvan napig tartott, ez idő alatt állandó bántalmaknak volt kitéve. Napokon keresztül ruhátlanul kellett járnia, megostorozták, leköpdösték, bíborköpenyt húztak rá (párhuzam Jézus megalázásának történetével), hatalmas csomagokat kötöttek vállaira, majd egyikük a hátára ült, és sarkantyúját mélyen az oldalába vágva, futásra kényszerítette. György mindezt alázatosan tűrte és imádkozott a kínzóiért. Közülük az egyik megsajnálta, és szent embernek nevezte, ezért társai agyonverték, Györgyöt pedig erős kíséret mellett a Mezőkövesd melletti Szőke községbe vitték. Ott, miután a hóhér nem volt képes lefejezni – többször fölemelte a bárdot, de keze erőtlenül lehanyatlott –, karddal megölték. Ahol ez történt, a monda szerint forrás fakadt.

Teste napokig hevert temetetlenül, az oszlás minden jele nélkül. Az egri pasa személyesen intézkedett, hogy ,,Isten szent emberét” tisztességesen eltemessék. Az egerfarmosi templomban a mártírok miséjét imádkozták érte. 1689-ben a sátoraljaújhelyi pálos templomba szállították a testét, és a Szent Kereszt-oltár alatt helyezték örök nyugalomra. Életszentségét csodák igazolták. Még ugyanabban az évben Fenessy György egri püspök megindította a szenttéavatási eljárást. A Római Szentszék megengedte tiszteletét, de szentté avatása különböző okok miatt elmaradt. Maguk a pálosok sem szorgalmazták rendjük puritán szabályai miatt, melyek szerint a rend tagjai nem avathatók szentté. Tetemét 1974. május 24-én, halálának 300. évfordulója alkalmából az egri egyházmegye által ajándékozott ezüstös koporsóba helyezték. Életét és mártíromságát elsőként a mezőkövesdi plébános, Nagy János (aki az egerfarmosi templomban a temetési szertartást is végezte) írta meg. Emléke és tisztelete leginkább Mezőkövesd környékének hívei között él.

Életéről így írt Hevenesi Gábor a 17. század végén: „Iskoláit befejezve, hogy lelkének inkább gondját viselje, a Remete Szent Pál törvénye szerinti életre adta magát. Aki csak találkozott vele, észrevette életszentségét és szűzi tisztaságát, melyet a sírig megőrzött. A szentbeszédben kiváló szónoknak bizonyult. Kétszer volt szubprior a konventokban, majd a lázadásokkal teljes időkben a hívek üdvösségének gondozását bízták rá. Feladatát György dicséretesen látta el… Fáradozásának nem is maradt el gyümölcse: sokakat megerősített a katolikus igazságban, és a nem katolikusok is tanúsítják, hogy hét falut visszatérített a katolikus hitre. A lelkek között végzett aratása miatt a nem katolikusok börtönbe vetették… Minden áron rá akarták venni a katolikus hit megtagadására, de ennek épp ellenkezője történt, mert kegyetlen kínjai közepette csak megerősödött az erényben. Annyira nem tudták a gyötrelmekkel megfélemlíteni, hogy kérte, még inkább kínozzák, hogy meghalhasson a hitéért.”

GONZAGA SZENT ALAJOS

Castiglione, 1568. március 9. – † Róma, 1591. június 21.

Tetterős, becsvágyó és életrevaló nemzetség volt a Gonzaga család. Alajos 1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, s őt még hét testvére követte. Születése – mint trónörökösnek – előre meghatározta várható életútját. Alig volt tíz éves, amikor a toszkán nagyherceg udvarába került apródnak. Ott megtanulhatott mindent, ami akkoriban társadalmi rangjához szükséges volt: udvari viselkedést és fellépést, a klasszikus és élő nyelveket. Megtartottak minden egyházi előírást, de az udvar valójában távol állt a keresztény lelkiségtől. A gyilkosságtól sem visszariadó kegyetlenség és a féktelen, léha viselkedés mindennapos volt. A fejedelmi családok úgy érezték, fölötte állnak a köznépnek, sőt a jognak és a törvényeknek is. Ebben a légkörben a még szinte gyermek Alajos elhatározta, hogy megőrzi függetlenségét, és nem engedi, hogy környezete magával ragadja. A firenzei Angyali Üdvözlet-templomban fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára.

Firenzéből 1579-ben a mantovai herceg udvarába ment. A herceg volt az egész Gonzaga-ház feje. Ott állítólag már kifejezésre is juttatta meggyőződését: ,,Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni.” Életmódjának merőben eltérő formája állandó tiltakozás volt az udvari körökben uralkodó visszaélésekkel és bűnökkel szemben. 1581-ben Alajost apródként Máriának, V. Károly legidősebb leányának, II. Miksa feleségének udvarába rendelték, aki spanyol hazájába készült visszatérni. Spanyolországban lett egészen világos a trónörökös előtt jövendő életútja. Be akart lépni a jezsuita rendbe, és ezzel hosszú küzdelem kezdődött apjával, aki abba még csak beleegyezett volna, hogy fia egyházi szolgálatot vállaljon, amelyet a bíborosi méltóság koronázhatott volna meg, a szerzetességet azonban kevésnek találta elsőszülötte számára.

1585. november 2-án ünnepélyesen – minden formaság betartásával – lemondott összes jogáról, és a trónöröklést Rudolf öccsére ruházta. Nem volt véletlen, hogy halottak napját választotta alkalmul, mert valóban meghalt ennek a világnak. Két nap múlva Alajos már úton volt Róma felé, hogy ott megkezdje próbaévét. Tanulmányi éveit súlyos családi bajok zavarták meg, szükség volt a legidősebb testvér tanácsára és segítségére. Az ügyek orvoslására haza utazott, de hamarosan visszatért Rómába, mely várost ,,igazi hazájának”’ mondta, s az is lett földi útjának utolsó állomása. 1590/91 tele éhínséget hozott Itáliára, s vele pestist, amellyel szemben akkoriban szinte tehetetlenül álltak.

A Római Kollégium növendékei is beálltak az önkéntes ápolók sorába, s életének utolsó heteiben Alajos több más bátor emberrel együtt a római „fekete halál” ellen harcolt. Az egyik napon az utcán összeesve talált egy beteget, akin a pestis minden jele látható volt. Késlekedés nélkül a vállára vette és a kórházba vitte. A huszonhárom éves ifjú ekkor kapta el a halál csíráját. Fájdalmas betegeskedés következett. Rögtön fölvette a betegek szentségét, de a betegség elhúzódott.

1591. június 21-én halt meg a Római Kollégiumban. Tizennégy évvel később boldoggá, 1726. december 31-én szentté avatták. Ünnepét 1842-ben vették föl a római kalendáriumba. Az ,,ifjúság példaképeként” nemes jellemének és életszentségének példáját hozza a keresztény egyházba.

SZENT LŐRINC

†Róma, 258. augusztus 10.

Szent Lőrinc vértanú diakónus a legnagyobb tisztelettel körülvett szentek közé tartozik. A szentmise római kánonjában is helyet kapott, s a régi római naptárban kiemelt ünnep volt, vértanúságának napja. Életéről azonban semmi, haláláról is csak néhány megbízható történeti adat maradt ránk.

Szent Ciprián karthágói püspök a nyolcvanadik levelében beszél Sixtus pápa és négy diakónusának vértanúságáról, de Lőrincről nem mond semmit. A későbbi hagyomány a pápa fődiakónusát látja benne, aki néhány nappal Sixtus pápa után csodálatos győzelmet aratott az üldözők felett. E későbbi hagyomány legnevesebb tanúja Szent Ambrus, aki ezeket mondja: ,,Amikor Lőrinc látta, hogy a püspökét halálba viszik, sírni kezdett. Nem azért, mintha sajnálta vagy féltette volna, hanem mert ő nem kísérhette a vértanúságba. Ezért így szólt hozzá: „Atyám, hová mégy a fiad nélkül? Szent püspököm, hová sietsz a diakónusod nélkül? Az áldozatot soha nem mutattad be nélkülem! Valami kivetnivalót találsz bennem? Méltatlannak tartasz arra, hogy magaddal vigyél? Vizsgálj csak meg, hogy mindig hűségesen szolgáltalak! Szolgádra rábíztad Krisztus vérét, és most meg akarod tagadni tőle, hogy a te véredben is része legyen? Vigyázz, nehogy szó érje a bátorságodat, hiszen elutasítottad tanítványodat, s ez a mesternek nem válik dicsőségére! A nagy férfiak tanítványaik harcában legalább úgy győztek, mint a sajátjukéban. Így ajánlotta fel a fiát áldozatul Ábrahám, s így bocsátotta maga előtt a vértanúságba Péter Istvánt…” Akkor Sixtus pápa így válaszolt: „Nem, fiam, nem mellőzlek, és nem is hagylak magadra. Előtted keményebb küzdelem áll. Én, az öreg, a könnyebb harc útját járom, reád azonban, aki fiatalabb vagy, dicsőbb győzelem vár a zsarnok felett. Hamarosan jössz majd utánam, hagyd abba a sírást! Három nap múlva követni fogsz. Ez az idő méltányos a pap és a diakónus között. Nem illik, hogy a mester oldalán harcolj, mintha segítségre szorulnál. Miért akarsz az én testi halálomban részesedni? Rád hagyom teljes örökségemet. Miért vágyódsz testi jelenlétem után? A gyenge tanítványok megelőzik mesterüket, az erősek a nyomában járnak. Mesterük nélkül győznek már, mert nincs többé szükségük a tanításra. Ezért hagyta maga után Illés Elizeust. Most rád hagyom, hogy kövess engem a férfias erényekben…” (De officiis I. 41.)

Szent Ambrus ezt nem maga költötte, hanem az átvett hagyományt öntötte formába. Lőrinc pedig ebben a hagyományban a rómaiak által annyira becsült férfias erények megtestesítője lett, aki az erőszakos haláltól sem riadt vissza, és erősebbnek bizonyult a halálnál. Ez mutatkozik meg Lőrinc halálában, ahogyan Ambrus elbeszéli: rostélyon égették meg, és a lángok között így szólt a hóhérhoz: ,,Ez az oldalam már megsült, fordíts meg és egyél belőlem!”

A forrást azonban, amelyből Ambrus ezt a hagyományt merítette, nem ismerjük. S mindaz, ami ezen kívül, mint épületes történet kialakult a szent vértanúról, már jámbor hozzáadás a történeti maghoz. Annyi azonban kétségtelen, hogy Lőrinc diakónus kapcsolatban állt Sixtus pápával, és vértanúságuk közvetlen egymás után történt. Az is beleillik a történeti összefüggésbe, hogy Lőrinctől az Egyház kincseinek kiadását követelik, hiszen Valerianus császár és pénzügyminisztere szemet vetett az Egyház vagyonára.

Szent Lőrinc életrajzához a 4. század vége után újabb elemek adódtak. Így például tudni vélik, hogy Lőrinc Hispániából származott, és Sixtus pápa akkor ismerte meg, amikor egy toledói zsinaton részt véve Hispániában járt. Ő vitte magával Rómába. Ezzel az adattal az a nehézség, hogy az első toledói zsinat 589-ben volt. De ennek ellenére a legenda állítása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lőrinc tisztelete elterjedjen Hispániában.

Egy másik hagyomány ezzel szemben nagyon fontos történeti adatokat őriz. Egészen a 4. század elejéig követni lehet visszafelé azt, hogy Rómában Lőrinc ünnepét augusztus 10-én ülték meg, és vértanúsága helyét a Via Tiburtina mellett tisztelték. E helyen már Nagy Konstantin bazilikát építtetett, és a templom hamarosan keresett zarándokhellyé vált. Ma is a hét római főtemplom közé számolják. S ezt a két adatot – halála dátumát és a vértanúsága helyét – mint megbízható történeti adatot kell elfogadnunk. A részleteket közlő, párbeszédekkel gazdagított legenda pedig azt a szeretetteljes tiszteletet fejezi ki, amellyel a római egyház egykori diakónusát vette körül.

Tagadhatatlan, hogy Lőrinc hosszú időn át a leginkább tisztelt szentek közé tartozott. Amikor I. Ottó császár 955-ben Augsburg mellett Lech mezején győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett, éppen augusztus 10-e, azaz Szent Lőrinc ünnepe volt, ezért tisztelete nagyon fellendült német földön. Spanyolországban pedig, hivatkozva állítólagos hispániai származására, valóságos nemzeti szentnek tekintik. Erre a tiszteletre az is hatással volt, hogy a művészek nagyon gyakran ábrázolták együtt a két vértanú diakónust: Lőrincet és Vincét (lásd január 22-én). Amikor II. Fülöp 1563–1584 között az Escorialt, királyi palotáját építtette, az épület tervében is kifejezésre juttatta Lőrinc iránti tiszteletét. A palotával engesztelést akart nyújtani egy elpusztult Lőrinc-templomért, és az 1557. augusztus 10-én aratott győzelmét szintén Lőrincnek tulajdonította. Ezért az egész palotaegyüttes alaprajza a vértanú diakónus rostélyát mintázza.

Lőrinc mint diakónus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Mivel fődiakónus volt, másik hat társának munkáját is ő irányította. Maga is mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát. Legendája elmondja, hogy sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta.

Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az Egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az Egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az Egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza az Egyház kincseit. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: ,,Íme, itt vannak az Egyház kincsei!” A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak.

Mint sok más vértanúnak, a kivégzés előtt még egy lehetőséget adtak a haláltól való menekülésre, és felszólították Lőrincet: ,,Áldozz az isteneknek, vagy egész éjszaka kínozni fogunk!” A győztes válasza így hangzott: ,,Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik!” Akkor hozták a rostélyt, rábilincselték, és a tűz fölé tették. A hívő nép pedig később az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat így nevezte el: ,,Lőrinc könnyei”.

NEPOMUKI SZENT JÁNOS

Közép-Európa legnépszerűbb szentje. Wolfflin János 1340 táján a kicsiny Pomuk (ma Napomuk) helységben született, Dél-Csehországban szegény szülők gyermekeként. Kultuszát a Habsburg Birodalomban 1721-es boldoggá, majd 1729-es szentté avatása után tudatosan terjesztették. Számtalan helyen emeltek neki szentelt kápolnát, oltárt és hidakon, vagy hidak mellett szobrot.

Prágában és Padovában tanult egyházjogot. Gyorsan haladt fölfelé az egyházi ranglétrán, így hamarosan a prágai Szent Vitus székesegyház kanonokja, fő vikáriusa, IV. Vencel feleségének, Zsófia királynénak gyóntatója lett. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. A király kezdetben igazságos és jóakaratú uralkodó volt, de egy sikertelen mérgezési kísérlet után bizalmatlanná és agresszívvé vált. 1393-ban, miután a közte és az egyház között dúló vitás ügyekben János állást foglalt, többé-kevésbé tisztázatlan körülmények között őt a király halálra kínoztatta, majd testét a Károly hídról a Moldva vizébe dobatta. Az egyértelműen politikai hátterű gyilkosságot követően Prágában elterjedt a legenda, miszerint Nepomuki János a királynak nem akarta elmondani, mit gyónt neki a királyné, s emiatt kínozták, majd ölték meg. Öt ragyogó csillag segített holttestének megtalálásában, miután a Szent Vitus székesegyházban temették el.

Általában feszülettel a kezében ábrázolják, vagy a nyelvével a kezében olykor ujjával a szája előtt, utalva a halálig megőrzött gyónási titokra. Glóriaként a legendájában szereplő öt csillag veszi körül a fejét.

AMBRÓZY SÁNDOR

Budapest, 1903. szeptember 7. – 1992. december 15., szobrász, restaurátor

Mesterei: Orbán Antal, Szentgyörgyi István

1921-22: Iparművészeti Iskola, Budapest, 1924-27 és 1928-31: Magyar Képzőművészeti Főiskola; mesterei: Orbán Antal, Szentgyörgyi István. 1923-24: külföldi tanulmányút, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanársegéd 1925-27 között, 1931-től rendszeresen részt vett az országos tárlatokon. 1959-60 között restaurátorként dolgozott Budapesten a Szt. Anna-templomban. 1973-75 között az egri Dómban restaurálta Marco Casagrande négyméteres Szt. István-szobrát. 1930-ban elnyerte a Magyar Ökölvívó Szövetség pályadíját, 1932-ben és 1937-ben a Szinyei Társaság kitüntető elismerését. Nevét sport témájú kerámiaművei tették ismertté, melyekből a Herendi Porcelángyár többet sokszorosított (Síelő). Dinamikus kisplasztikák mellett portrékat (Táncsics Mihály, Zalka Máté, Eötvös József, Berze-Nagy János), nagyméretű reliefeket készített, köztük A béke őre című 21 méteres kő domborművet (Soproni Stöckkert Károllyal, 1951-52), melyet a metró Népstadion állomására terveztek.

Válogatott csoportos kiállítások: 1932: Szinyei Társaság Tavaszi Tárlata, Nemzeti Szalon, Budapest; 1943: Művészet az iparban. Üveg és fémipari kiállítás, Országos Magyar Iparművészeti Társulat Székháza, Budapest; 1954: Nyári Tárlat, Ernst Múzeum, Budapest; 1957: Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest; 1961: Magyar művészet XIX-XX., Moszkva.

Művek közgyűjteményekben: Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.

Köztéri művei: Gyümölcsszedők (kő dombormű, 1959, Inota, Művelődési Ház); Két kő dombormű (1964, Nyíregyháza, ravatalozó); Irodalom (mészkő, 1966, Budai Vár, Hunyady udvar); Szt. Pál-, István-, László-, Imre-szobrok Budapesten a Szt. Rókus-kápolnában.

Irodalom: Képzőművészeti Főiskola Évkönyve, 1930/31.; Ambrózy Sándor szobrász, Szabad Nép, 1952/87.; G. J.: Kiváló szobrászok készítik…, Magyar Nemzet, 1967. január 22.; KÓKAI I.: A szobrok nem csak szépségek, Ország-Világ, 1968. február 7.

BALKAY Pál

Tiszaörs, 1781 – Eger, 1846

A 19. század első évtizedeiben kevés és többnyire gyengén képzett képírónk volt, s a festészetet a kor művészi iskolázottság nélküli társadalma nem is igényelte. Komoly értékű alkotások, amelyeken művész és közönség fejleszthette volna műérzékét, elsőssorban a mágnások palotái mélyén, a nagyközönség szeme elől elrejtve léteztek. A nyugati kultúra egyetlen szűk kapun szivárgott be, s ez Bécs volt. Balkay Pál is a császárvárosban szerezte képzettségét. Szülőfalujából, a heves megyei Tiszaőrsről elindulva, 1803-tól négy évig tanult a bécsi akadémián a klasszicizáló festészet mestereiként ismert Hubert Maurer[1] és Friedrich Heinrich Füger[2] növendékeként. Ebben az időben a Bécsben élő, egri származású Hesz János Mihály[3] is hatással volt művészetére. Bécsben szegényesen éldegélt, miközben tanult s a Belvederében lévő festményeket másolta.

Kazinczy Ferenccel, az akkori szellemi élet klasszicizmusért rajongó elismert irányítójával 1808-ban ismerkedett meg a császárvárosban, ki nagy dicsérettel illette másolatait: „Balkay exellentissime copiroz”[4] – írta. Talán ez a dicséret volt festőnk legnagyobb művészi sikere. A költő hívására tért haza, hogy itthon tegyen a kibontakozó magyar művészetért. Balkay 1810-ben Kazinczyt Széphalmon is meglátogatta, ott arcképet festett a költőről, s egy Lédát, rézmetszet nyomán. Kazinczy ekkor már látja, hogy Balkay tehetsége sajnos nem felel meg annak a tervének, hogy a hazai képzőművészet reprezentánsa váljék belőle, ennek ellenére később is gyakori levélváltásban álltak egymással.[5] Balkay Kazinczy nemes gondolatai mellett állt ki az 1820-ban készült, nagysikerű, Tudományok és a Szép Mesterségek[6] című mitológiai-allegorikus művével is, melyet a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott. Sajnos azonban, miután 1808-ban Mezőkövesden plébános nagybátyjánál letelepedett, csak „gyengéllő megjegyzések” jelentek meg művészetéről a sajtóban.[7] 1817-től Egerben élt.

Művészi életünk elmaradottságát sokan szóvá tették, így Balkay is. 1819-ben, amikor az egri Líceumban Fay János képgyűjteményét bemutatták, Kazinczyhoz írt levelében elpanaszolta, hogy a kiállítás iránt nem érdeklődtek Egerben, s melyet még a műveltebbek is „bolondságnak” tartottak. Az pedig, hogy pénzt adjanak egy képért senkinek sem jutott eszébe, sőt még az érsek és a nagyprépost is kontárokkal, „aranozókkal” festeti az oltárképeket. Levelében így írt: „A’ Nemzet tehetne az Ország gyűlésébe a’ Felséges haza előtt egy buzdítást az iránt: hogy a’ kik a Szép Mesterségekre adják magokat, azok nyugodalomba élhetnének, mint más pallérozott Nemzeteknél… s a tudományokval öszveköttetet Szép Mesterségeket nem kellene rabláncokra fűzni. A’ Szabad Mesterségek régebben megmutathattyák szabadságokat, mint akár mely nemzet…” Mondatai ugyan kicsit zavarosak, mégis kitűnik belőlük, hogy a művészet sanyarú helyzetén, elmaradottságán a törvényhozás képviselői útján kívánna segíteni.[8]

Egerben Pyrker János László érsek, a nagy műpártoló és műgyűjtő karolta fel, műtermet biztosított számára és ellátta megrendelésekkel. 1818-ban Keglevich gróf megbízásából az újonnan épített pétervásári romantikus-neogótikus templom számára dolgozott, s 1819-ben a szepesi püspök megbízásából festette a miskolci minorita templom Mária mennybemenetele főoltárát.[9] Balkay ebben az évben, művészi tapasztalatait összegezve cikket jelentetett meg a képírásról és annak gyakorlatáról a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban.[10] 1822-ben egy nyilvános képtár megalapítását javasolta. Csehországi példára hivatkozott, ahol egy olyan múzeumot létesítettek, melyben a remekművek tulajdonosai, tulajdonjoguk fenntartásával közszemlére helyezték képeiket és szobraikat. Balkay javaslata azonban csupán „jámbor szándék” maradt.

Rajztanári tapasztalatait a Pyrker érsek támogatásával 1827-ben Egerben felállított rajziskolában gyümölcsöztethette.[11] 1829-ben ismerkedett meg Joó János Szegedről Egerbe került rajztanárral, aki az egyedül élő agglegényt befogadta házába s családi körébe, így Balkay együtt él velük egészen 1846-ban bekövetkezett haláláig. Végrendeletét már 1831-ben elkészítette, amelyben az ispotályra, orvosára, gondozójára és testvérei gyermekeire hagyta vagyonkáját.[12]

Arcképeket, csendéleteket, kisebb oltárképeket festet: 1840-ben egy, 1841-ben öt képet állított ki a pesti műegyleti kiállításon: valószínűleg másolatokat, mert ez volt valójában a tehetségének megfelelő terület. 1924-ben az egri magángyűjteményekből válogatott képkiállításon is szerepelt három Drechsler modorában festett csendéletével dr. Végh András gyűjteményéből.[13] Arcképei közül Kazinczy Ferenc képmása a legsikerültebb. Oltárképei az egri szervita (Evangélista Szent János), a tiszafüredi (Mária mennybemenetele), födémesi (Szent István király), nádudvari (Szent kereszt felmagasztalása), parádi (Szent Otília), bükkszenterzsébeti (Szent Erzsébet), füzesabonyi (Jézus keresztelése), hevesaranyosi (Pieta és Jézus keresztelése), majd a szarvaskői (Jézus megkeresztelése – mellékalakként népviseletbe öltözött zsánerfigurákkal) templomokban maradtak ránk.[14]

„Szeretetre méltó ember – írta róla Kazinczy – de irodalmi műveltség híjján, s lehet-e festő naggyá e nélkül?”[15] Balkay egyike volt azoknak az úttörőknek a magyar művészet újjáalakulásakor, akik „a közízlés fejlesztésére jó hatással lehettek, s ha kiválót nem is tudtak alkotni, mégis érdemük, hogy a korszak műveltségtörténeti tényezőivé tudták magukat fölküzdeni.”[16]

Forrásértékű írások Balkay Pálról

Művészet, 1903.1.203-224.

NAMÉNYI LAJOS: BALKAY PÁL

Festő. Szana Tamás csak Kazinczynak Desewffy Józsefhez írt levele (1810 k. és h. n.) nyomán említi, pedig Kazinczy hosszabb ideig volt vele összeköttetésben és még Desewffyhez írt ajánló levele előtt ír róla Rumy Károly Györgynek. Életrajzi adatait először az l844-ben megjelent „Közhasznú Esmeretek Tára” (II. köt. 35. 1.) közli. Mint képírót említi, aki 1785. június 29-én született Tisza-Örsön. Bécsben tanult 1804-1809. Füger Frigyes Henriknél, Mauner és Hubertnél. P. Thewrewk József, ki ez adatokat feljegyzi, azt írja Balkayról, hogy „ő az előteremtésben sok erővel bír, de a hív lemásolásban hasonlíthatlanul szerencsésebb.” Művei közül felemlíti a miskolci minorita templomban és Tisza-Füreden levő „Mária mennybemenetelé „-t, Besenyőn található három öl magas „Szent Lőrinc”-et, Födémesre festett „Szent István király „-t, továbbá Egerben a minoritáknál levő „Nepomuki Szt. János „-t és a Nádudvaron található „A kereszt felmagasztalása” című festményeit. Ezenkívül, szó van itt ama képről, amely a Magyar Nemzeti Múzeum képtárának első vásárlásai közt volt: ez „A béke háza”, allegória. Végül néhány másolat címét sorolja fel: Dolce után: „Mária a gyermekkel”, Carlociniani után: „Charitas”; végül megemlít egy az áhítatosságot ábrázoló fejet, mely eredeti. Itt halála nincs említve, ebből azt következtethetjük, hogy akkor még élt.

Megemlítjük még, hogy az 1836. évi „Honművész” l. r. 270. 1. az Egerben rendezett casinoi bálról küldött tudósításában megemlíti, hogy ekkor „ő cs. kir.’ felségének Balkay által olajban festett képe a’ terem fenn-helyén díszelge.”

Kazinczy Ferenc először 1808. X. 27-én ír Balkayról Rumy Károly Györgynek, kivel németül levelezett. Megemlíti, hogy Kreutzinger a bécsi festő lefestette és ezt a képet most másoltatja Balkay-val. Kazinczy ekkor 28 évesnek mondja, holott ha elfogadjuk Thewrewk adatát, akkor csak 23 éves volt. Ezt különben nem lenne nehéz az anyakönyvek alapján eldönteni. Kazinczy ekkor azt írja Balkayról: „er erweckte die schönsten Hoffnungen um einst sehr gross zu werden”. E magasztaló hangot utóbb Kazinczy is megváltoztatta. De ekkor sem tagadta meg jóindulatát.

1808. XI. 19. levelében már Cserey Farkas is azt írja Kazinczynak, hogy dolgoztasson valamit az ő számára is, mert így „módom lesz segitcségire csekéljségemhez képest a legtisztább indulatbul lehetni”.

1808. XII. 8-án újból ír Balkayról Rumynak Kazinczy. Említi, hogy bécsi lakását, mikor nála járt, a legsikerültebb másolatok díszítették és mindjárt beléptekor megismerte, hogy ezek Mengs, Van Dyck, Guido Reni, Correggio, Angelica Kaufmann művei. Ekkor Mező-Kövesden időzött Balkay, hol nagybátyja plébános archidiacon volt. Onnan küldte Kazinczynak Van Dyck egy női fejét, minek a kiváló író nagyon megörült. Munkát is akar Balkaynak szerezni, hogy Parisba, Rómába utazhasson.

1809. májusban, nap nélküli levelében már azt írja Kazinczy Szőgyény Zsigmondnak, hogy hozzák fel Kövesdről Balkayt, ki még mindig ott időzik, mert ipájának képe miatt szüksége van reá.

1810. V. 5-én Széphalomról azt írja Kazinczy Döbrentei Gábornak, hogy Balkay 4 napja nála időzik és „gyönyörű napokat töltök vele”. Kreutzinger által festett képéről megemlíti ekkor, hogy a fiatal festő nagy elragadtatással nyilatkozik erről. Gyakran fél óráig is elnézegeti. „Miólta itt van, ezt a’ főt copirozta és a’ Geszner Salamon rezei közzül Lédát a’ hattyúval dolgozza vászonra. Ezzel csaknem egészen kész. Nyert Széphalom a kép által olly szép a’ Balkay Lédája”.

1810. V. 23-án már arról ír Kazinczy Kolosy Józsefnek, hogy Balkay távoztakor ott hagyta Lukrétiáját és „eggy szép nagy tablót, melly a’ nap feljöttét adja elő ‘s kért, hogy szerezzek neki vevőt.” Azt hiszi, meg is veszik, bár árát még nem tudja, Kazinczynak azért nem kell, mert sok képe következtében már nincs is helye. Az árra utóbb megjegyzi, hogy Balkay „a pénz dolgában finynyás, mert nem szeretné magát mesterembernek, hanem künstlernek nézetni. 80 frtért talán oda adná a’ kettőt, ‘s azt a pénzt megéri testvérek közt is. Én egy fejért, melly felényi sincs, mint Lukrelia, l10 frtot adtam Bécsben”.

1810. IX. 19-én már az őszinteség hangján jellemzi Kazinczy Balkayt Döbrentei előtt. Balkay néhány nap előtt nála járt, de csak rövid ideig időzött ott. Még azt a másolatot sem fejezte be, mit báró Prónay Símonnénak készítetett, holott azt csudálta. Ekkor írja: „Ne tudassa az úr vele a’ mit mondok; ő nem szerencsés portraitirozó.”

Dacára ennek, mégis ajánlja Balkayt Desewffynek. Ez az a levél, mit Szana is idéz. Kéri a grófot festetné le magát Balkay által, mert egyik művéhez metszetni óhajtja képét. Kazinczy megjegyzi, hogy Balkaynak „munkát eleget szerzett”.

Mikor Cserey Farkas kéri Kazinczytól Balkay által Kreutzinger képe után festett képét, őszintén bevallja, „az olly savanyú, olly hideg ábrázatot csinál a’ Copiában, hogy sok munkámba került világosan nem mutatni Balkaynak neheztelésemet. Húsz esztendő múlva sem leszek öregebb mint az ő festésén. Hogy szebbnek fessenek mint vagyok, azon nem kapok; az nevetség volna. De e fagyos kép irtóztató.”

1812. novemberében már Donát Kazinczy kedvencze, ki szintén másolta Kreutzinger képét de ekkor viszont attól tartott, hogy ez „süs lachend” lesz.

Egy évvel később (1813. VI. 2.) azt írja Kazinczy Rumynak, hogy Balkay, mióta Bécset 1808-ban elhagyta (e szerint nem 1809-ben mint Thewrewk írja) nagyot haladt. „Seine Hand ist im Portraitiren sicherer gelaufiger geworden. Er mahlt auch Altarblatter, die mir aber nicht be-hagen. B. ist ein liebenswürdiger Mann, hat aber wenig von liter. Cultur ; und wie kann ein Mahler ohne dicsen gross werden?”

l813. VIII. 14-én irt levelében Kazinczy, mikor Helmeczy Mihály képét kéri, azt írja, hogy nem Donát, hanem Balkay által készíttet újat, de megváltoztatja Kreutzinger felfogását is, ki mikor őt 1808-ban lefestette, a szenvedőt látta benne. „Más pontra fogom intézni a’ szemet ‘s eggy két tinte (vonás) a száj körül ‘s valamivel ifjab-bítva ‘s olly igaz, olly szép képet kapsz, hogy még barátaim ‘s barátnéim közt nem szebbet, igazabbat eggy is.”

Kazinczy eddig megjelent levelezésében itt említi Balkayt utoljára.

Sajtó alatt voltak e Balkay Pálról összegyűjtött adatok, mikor megjelent az „Irodalomtörténeti Közlemények” 1902. évi IV. füzete, melyben nagy érdekű cikket ír „Balkay Pál festő életrajza” címen Bayer József, a magyar színészet kiváló történetírója.

E cikk megírására az adott impulzust, hogy véletlen következtében Bayer birtokába jutott Balkaynak egy kortársa: Joó János egri rajztanár által írott életrajza, ki minden tartózkodás nélkül mondja el ebben véleményét a festőről.

Bayer cikkének bevezetésében első sorban szintén a „Közhasznú Esméretek Tára” és Kazinczy Ferenc eddig megjelent levelezése alapján csoportosítja mindazt, mi Balkay Pálról ismeretes, kiemelve az, eltéréseket is.

Különösen másolatai voltak azok, melyek annak idején feltűnést keltettek. Joó is azt írja az életrajzban, mit Bayer a következő teljes szövegben közöl: „Eredeti művei ritkán sikerültek, bár az alakokat többnyire jó metszések és skizzekből rakta össze; perspektívája többnyire hibás, színezete életnélküli és rossz oly annyira, hogy több oltárképei szinöket is elveszték a festékek által az alapszínnek igen vékonyán történt bevonása miatt . . . Az arcképeket jobban színezte, hanem nem igen volt szerencsés a találásban. Még egykori leendett arájának, ki iránt ábrándos hajlammal viseltetett, arcképét sem lehet sikerültnek mondani; hiányzik rajta a fiatalság tüze s kellő színezete… A birtokomban levő és önmaga által festett arcképét (melyet azonban halála előtt ritka festékkel bemázolt) még a legsikerültebbnek lehet mondani. Egészen máskép dolgozott ő a másolatokon. Ekkor mintha az eredeti művész belé lehelte volna szellemét, oly passzióval és híven másolt, hogy ugyancsak gyakorlott és a művet ismerő szemnek kellett lenni, hogy az eredetitől megkülönböztesse, s e tekintetben a vizsgáló inkább a körülményekre alapította Ítéletét. Bizonyítják ezt számos, körünkben létező művei”.

Miután Joó János ily őszintén, kellő szigorral szól Balkay Pál festményeiről, nincs okunk kételkedni dicsérő szavaiban sem.

Életrajzi adataiból nem lesz érdektelen a fentiek kiegészítéséül még a következőket közleni:

Balkay, ki 1785-ben született, szegény szülők gyermeke, sohasem emlegette barátja előtt, hogyan lett festő. Egy Kazinczy Ferenctől hozzá intézett levélből (1816. I. 7.) kitűnik, hogy benne épp úgy, mint az egri érsekben barátot és pártfogót bírt. Mikor Bécsbe került, Maurernél lakot és tőle tanulta a festészetet. Balkay számos festményt készített. Művei alá ritkán írta nevét.

A Kazinczy levelezésében említett utazása elmaradt és csak 50 éves korában, 1835-ben vállalkozott arra, hogy utazzék. Tengert akart látni és elment Fiumébe, Triesztbe, Velencébe; de ez utazása már nem volt hatással művészete fejlődésére.

Balkay nagy barátja volt a könyveknek. Gyakran adott festményeket az Egerben megfordult könyvárusnak: Buriánnak, ki cserébe régi és új könyveket küldött.

Balkay magas, némileg testes és nem rút ember volt. Nőtlen élt, bár egy ízben Joó János nejének idősebb testvérét akarta elvenni feleségül, de mikor ez meghiúsult, nőtlen maradt. Joó János 1818-ban találta őt Egerben. Ismeretségük első éveiben Pálfy János egri kanonoknál étkezett. Ennek halála után különféle helyeken, barátainál. Mikor Joó házat vett, Balkaynak két szobás lakást építtetett; ekkor nála is étkezett. Itt halt meg 1846. június 13-án, szél-hűdésben,

Ritka becsületességű s jó kedélyű ember volt, igen örült, ha valamin nevethetett. Kedvelt, egyedüli mulatsága a sakkjáték volt. Sohasem haragudott, csak azt nem kedvelte, ki magyar létére idegen művészekkel dolgoztatott. Pyrker érsekre is e miatt neheztelt.

A félbemaradt életrajz adatai alapján Bayer József Szana Tamással szemben már most joggal állíthatta, „hogy Balkay Pál festői pályájának története nem a kisszerű viszonyok között elzüllött nagy képességű festő tragédiája, hanem a középszerű tehetség minden nap ismétlődő eseménye, egy oly tehetségé, kinek kiskörű művészi tudása, a képzelő erő hiánya miatt nagy, önálló dolgok alkotására képtelenné teszi. Az igazi költői teremtő erőt nem semmisítheti meg a viszonyok kisszerű volta. Lehet, hogy kora nem érti meg őt s jólét helyett a szegénység jut osztályrészül, de az utókor még jelentéktelen dolgaiból is ki fogja érezni a teremtő erő hatalmát, ha az tényleg megnyilatkozott egyik-másik művében …. Balkay ügyes másoló volt pályája kezdetén s pályája végén is csak a másolást tudja benne még legjobb barátja is megbecsülni”.

E tömör, találó, jellemző szavak képezik Bayer József cikkének quintessenciáját, ki végezetül megjelöli Balkay helyét a magyar művészettörténetben is : „Egyike azoknak az úttörőknek, kik a közízlés fejlesztésére jó hatással lehettek s ha kiválót nem is tudtak alkotni, mégis érdemük, hogy a kornak műveltségtörténeti jelentőségű tényezőivé tudták magukat fölküzdeni”.

Művészet, 1907. 5. szám, 337-352.

NAMÉNYI LAJOS: BALKAY PÁL

Balkay Pál, a festő, bécsi tartózkodása alatt Baróczy Sándornál is bejáratos volt. Ki ajánlotta a testőr-írónak, az bizonytalan, csupán azt tudjuk Kazinczynak Döbrenteihez írt 1816. X. 2. leveléből, hogy bár Balkay nem volt sem alchymista, sem író, mint Baróczy Sándor, de mert olajban jól festett „s fényt igért mind nevének, mind hazájá”-nak a testőr-író szeretettel fogadta és támogatta is őt. Ez a bécsi tartózkodás nem múlt el minden eredmény nélkül. Balkay oly másolatokat készített ez időben, melyekről még későbben is, 1815-ben, mikor Kazinczy Kassán jár, elragadtatással ír Dessewffynek, mert meggyőződött, hogy „Balkay ezcellentissime, copiroz”. Különösen dicséri Furino után „forró ecsettel” festett „kesergő”-nek másolatát. „Melly meleg tintek a’ szem körül! �Melly test!” – kiált fel ennek láttára, Kazinczy, ki bár bírta e kép réznyomatát, mégis, Balkay másolatának előnyére kel síkra és megjegyzi, hogy, „mily különbség?”. Ép így ír a többi Belvedere-i képek másolatairól, mit Balkaynál látott: „Ott leled Mengsnek Józsefét! Melly anatómia! Ott az ő tulajdon feleségét és gyermekét, kiket Máriának és Jézusnak festett. Ott az angol I. Károlyt Van Dyck-tól, két más fejjel. . . Ott Pompeio Battoninak Tékozló fiú„-ját. Ott Angelica Kaufmannak ’Hermann’-ját, kinek a győzelem után a’ felesége Thuznelda átöleli lábait. Ott Carlo Dolcenak Madonnáját és eggy igen szép nőstény tigrist.” Mindez jellemző Balkayra, mert látjuk, hogy Bécsben nemcsak egy irányban képezte tehetségét, hanem ép úgy másolt történelmi mint vallásos tárgyú képet vagy még állatképet is. S mind e képei sikerültek is, mert Kazinczy azt írja Dessewffynek: „megérdemli, hogy lásd.” De a sokat ígérő tehetség később nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bár ő maga még utóbb is, mint pl. 1814-ben szintén még felrándult Bécsbe, hogy ismereteit gyarapítsa, ízlését fokozza. De sohasem lett belőle több, mint egy középtehetségű festő. Kazinczy is azt írja arról a képéről, mit nejéről készített. Helmeczynek (1815. I. 27.): „Balkay ezt jól festette az eltalálásra, azon felül, hogy a száj irtoztató.” Sőt azt állítja, hogy a festő mindent nagyít és vastagra fest. „A pofacsont a’ természetben is nagyobb: de mennyivel nagyobb e’ képen a’ természetnél is.” Egri működése idején, mikor ott rajztanároskodott, még kevésbbé alkotott kiváló festményeket.

Művészet, 1911.6.273-276

BENKÓCZY EMIL: BALKAY PÁL INSTANCIÁJA

Balkay Pál akadémiai festőről, dacára annak, hogy a XIX. század elején élt, nagyon keveset tudunk, közelebbi életkörülményeit, munkásságát alig-alig ismerjük.

Pedig nem lehetett valami közönséges „mester”, mert az egri érsek úgyszólván állandóan foglalkoztatta, meg a nagy Kazinczy Ferenccel is állandó jó barátságban élt, ugyanis Tárkányi Béla 1842 december 2-án a következősorokat írja naplójába: „1842 dec. 12. A megyegyűlésen voltam s Kazinczy Ferencnek Balkay Pál egri festészhez írt 30 eredeti levelét másolat végett megkaptam.” „1842 dec. 15. Kazinczy leveleit purizálgattam.”

Hova lettek Tárkányi ezen levélmásolatai, amelyek bizonyára alapos bepillantást engedtek volna a művész életébe, nem sikerült kikutatnom. Vajjon nem jutottak-e ezek Toldy Ferenc révén az Akadémia levéltárába? Kár, hogy Tárkányi naplójában azt sem említi meg, hogy kitől kapta e leveleket.

Eger város levéltárában, érdeklődve a művész élete iránt, találtam azonban egy csekélyke adatot, még pedig egy instanciát, amit a művész Heves és Külső Szolnok vármegye alispánjához intézett adóügyben. Igaz, hogy nem igen leszünk tőle okosabbak, de mégis érdemes a feljegyzésre, mert egyes kitételei a művész életkörülményeire vetnek némi világot.

Szól pedig az instancia a következőképen!

„Tekintetes Ordinarius Vicespán Uram, Nagy Érdemű Tekintetes Uram! Mint hogy Érseki Eger Várossá Tanátsa, a mint értésemre esett azon fogván, hogy Tekintetes Szolga Bíró Úr által a Dicalis conscripcio alkalmatosságával az Egri Adófizető Mester Emberek közé számiáltattam, mind fejemre, mind pedig képírói tudományomra nem-tsak a’ Hadi, hanem a Honni Cassára is kétszeres Portiót vetettek, amint a % alatt ide kaptsolom.

Alázatossan esedezem a’ Tekintetes Ordinarius Vicespány Úr előtt, méltóztassék illő tekintetben venni, hogy én Académicus képíró vagyok én tsak oly munkákat teszek, mellyek a’ szép ízlés művei közzé tartoznak, de különben is Nagy Méltóságú Egri Érsek Excellenciája által hivattattam ide, hogy némely templomokban képeket készítenék, azért is én az Egriek közé ilyformán nem incorporáltathatom. Az Académikus képíró charactere egy országban sem alávaló mint akarmely felesküdt Prókátoré, már pedig mind személyre, mind tudományára nézve az adófizetésiül ment; ára nézve megújítván alázatos esedezésemet a végett alázatosan könyörgöm Tekintetes Ordinarius Vicespán Úr előtt méltóztassék hathatós pártfogása által oly rendelést tenni, hogy ezen tehertül felszabadíttassam. Midőn Eő Felsége segedelmet kivan, annak adására mindenkor kész leszek. Ki is álhatatos mély tisztelettel vagyok és maradok Eger, január 28, 1818. Tekintetes Ordinarius vicespán Úrnak nékem kegyes jó uramnak alázatos szolgája Balkay Pál Académicus képíró. „

Kívül: „Tekintetes Déva Ványai Halasy Károly Úrhoz Tekintetes Nemes Heves és Külső Szolnok törvénesen egyesült vármegyék Nagy-Érdemű Ordinarius Vicespánának alázatos esedezése Balkay Pál Académikus képirónak az egri Tanáts által reá rovott Porciónak levétetése végett. „

Az adóintő a következőképen van kiállítva:

No. 1. Anno 1817 Bellica Domestica

Tek. Balkay Pál Cassában Sommásan

fizet R f. xr – R f. xr. Rf. xr.

Tavalyi restanciában fejétül …… 2 4 12 24 – 4 48 – –

Kereskedésétül …. Mesterségétül ….

Mind összesen 6 36 – 4 48 – –

Az instancia hátára a következő végzést vezette Rottenstein József főnótárius:

„1818. esztendő Pünkösd havának 6. napja. Jász-N. Heves vármegyének Egerben folytatva tartatott közgyűlésében felolvastatott.

Minthogy a képíró mesterség Akadémiákban és Universitásokban mint tudomány taníttatván, a szép ízlésű és szabad Mesterségek közé tartozna, a folyamodónak kérése helyesnek találtatik s ugyan azért a reá vetett adóiul menté tétetvén Járásbéli Szolgabiró Beöthy Lajos urnák meghagyatik, hogy a panaszlott Tanátsot maga, ehhez leendő alkalmaztatására utasítsa feljegyzetté és kiadta Rottensteini József főnótárius.”