Népi építészet
népi építészet
Zaránk – Népi építészet
A hagyományos lakóházak Zaránkon vályogból, földből épültek, de a sövényfal emléke is előkerült. A Gyöngyösről, Tarnaszentmáriáról, vagy Gyöngyössolymosról származó követ csupán a házak alapozására használták.
A 20. század első felében általános a szarufás-kakasülős szerkezetű nyeregtető, korábbi időszakokban az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet is ismert volt. A homlokzatot faragott deszkaoromzat díszítette, melyet keskeny cserepes vízvető választott el a meszelt homlokzatrésztől. A háztetőket náddal és zsúppal vegyesen fedték.
A házakat boglyakemencével fűtötték az 1950-es évekig. Ezek füstelvezetése szabadkéménnyel, majd zárt kéménnyel történt.
Ismert volt a mennyezet nélküli tüzelős ól, amit felváltott a ház mögé épített istálló. A gazdák udvarának jellegzetes építménye volt a gerendavázas zsilipelt falú hambár.
A 19. század végéig szélmalom működött a Kossuth utca végén.
Újlőrincfalva – Népi építészet
A hagyományosan épült lakóházak háromsejtű, nyeregtetős, deszka oromzatú, szarufás-torokgerendás épületek voltak. A régebbi házakat mestergerendás födémmel építették, boglyakemencében tüzeltek.
A falakat vályogtéglából rakták, az első világháború után kő alappal. Tetőfedésre nádat és zsúpszalmát használtak, néhány házon fazsindely is volt a 20. század elején. Jellegzetes kettős tornácoszlopokat alkalmaztak a helyi építőmesterek.
Az istálló és a külön bejáratú búzás kamra a házzal egy fedél alá épült.
Tófalu – Népi építészet
A hagyományos lakóházak egykor vályogból épültek, szarufás-torokgerendás nyeregtetővel. Nádat, vagy zsúpszalmát használtak tetőfedésre.
Az utcai homlokzatok vakolatdísszel voltak ékesítve, az ablakokat a módosabb gazdáknál faragott kőkeretek vették körül, amit demjéni kőfaragók készítettek. A tornácok oszlopai fából voltak.
A 19. század végéig a deszka födém mestergerendával készült, amit boldoganyának nevezett középoszloppal támasztottak alá. A szobákat boglyakemencék, vagy a Tarna mentén ismert csempekandallóval fűtötték, ám korábbi időszakból a belülfűtős kürős kemencéről is szólnak a források.
Tiszanána – Népi építészet
A térségre jellemző háromsejtű, szarufás-torokgerendás, nyeregtetős, díszes deszkaoromzattal épült lakóházak alkották Tiszanána utcáit a 20. század közepéig. A mestergerenda alkalmazása sokáig hagyomány volt, 1910-ig új házakba is beépítették.
A boglyakemence általános volt a faluban.
A falakat vályogból építették, a földesúri szabályok is ezt ajánlották már 1774-ben. A gazdasági épületek esetében sövényfalat és tapasztott nád falat is készítettek. A követ csak ablakkereteknél alkalmaztak, illetve a 20. század elejétől az alapozásra követ használtak. A tetőket hagyományosan náddal vagy gyékénnyel fedték.
A gazdasági épületek elnevezése és formája különbözött a két falurészen. Az istállót a reformátusok ólnak nevezték, a katolikusok istállónak, mindkét részről általános volt, hogy tüzeltek benne. Az északi részen lepadlásolták az istállót, a déli részen pedig egy lyukat ástak a tűzhely számára.
Tenk – Népi építészet
A cselédházak nem maradtak meg, az utolsót 1967-ben bontották le. Az emlékezet szerint döngölt falazatú, zsúppal fedett szarufás-kakasülős épületek voltak. Egy-egy épületben 4-5, illetve 10 család élt. A Holler birtokon épült Nagy házat a következőképpen rekonstruálta Bakó Ferenc néprajzkutató: Az épület kb. 20 m., szélessége 4.5 m volt. Ennek felét a szabadkéményes közös konyha, és egy nagy lakószoba foglalta el. A szobában 5 család lakott: kettő a kemence mellett, a bejárattól balra, három pedig a jobb oldalon. Az épület másik felében 5 kamrát helyeztek el. Ezekben a 4×2 méteres kamrákban aludtak a fiatal párok, minden családnak volt egy-egy ilyen kamrája. A gyerekek az istállóban, a férfiak az urasági pajtákban aludtak.
A taksás házak lakói között volt zsellér, cseléd, dohánykertész. Öt család három udvaron lakott, amelyek növényi garáddal voltak elválasztva. A házak szabadon álló beépítésűek voltak, nem rendeződtek utcasorba. A falazat döngölt földből készült, 1950 után kezdtek követ alkalmazni, a házak utca felőli végét építették kőből. A nyeregtető alatti oromzat egy része deszkás, más része vakolt volt. Minden házban két család lakott, a pitvart közösen használták. Ide nyílott a két szoba. 1945-ig zsúpos tetőket készítettek, a tüzelőberendezés szabadkéményes boglyakemence volt. A kemence körül fél méteres fa vagy sár padka vette körül.
Tarnazsadány – Népi építészet
Tarnazsadányban a hagyományos lakóházak vályogfalazattal épültek, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel. A zsúpszalmás, vagy nád fedte nyeregtetők alatt gyakori volt a napsugaras deszkaoromzat, kovácsoltvas oromdísszel. Az oromzat és a falazat találkozásánál keskeny cserép vízvetőt alkalmaztak. A nádat a falu szélén húzódó két patak árterületéről aratták, a szegényebbek a 20. században is használták. 1920 után a vályogfalakat kővel alapozták.
A boglyakemencét egészen az 1950-es évekig beépítették a lakóházakba. Ezek füstelvezetése már zárt kéménybe történt a 20. század elejétől.
Az istállók leggyakrabban közvetlenül a lakóház mögött épültek, a módosabb gazdák portáin önállóan álltak a tüzelős ólak.
Tarnaszentmiklós – Népi építészet
A 20. század elejének jellemző épületei Tarnaszentmiklóson három sejtű, nyeregtetős lakóházak voltak fűrészelt oromzattal, alatta keskeny vízvetővel. Az oromzatot kovácsoltvas kötőelemek, illetve oromdísz tette látványosabbá. A 19. században még építettek ágasfás-szelemenes házakat, ekkor még a mestergerendát a palóc vidéken ismert boldoganyával, középoszloppal támasztották alá.
A szobában különböző formájú kemencéket használtak: kerek, vágott sarkú, vagy szegletes volt a tarnaszentmiklósi kemence, melynek füstjét a pitvarból szabadkémény vezette ki.
Általában vályogtéglából építkeztek, 1910 óta kő alapozással. Az 1950-es évektől kezdtek téglából építkezni. A hagyományos tetőfedő anyag a nád volt.
A parasztporták jellegzetes építményei voltak a tüzelősólak, a gabona tárolására szolgáló hambár, és a pelyvás, ahol a gabonát nyomtatták egykor.
A faluban működött egy szárazmalom és egy szélmalom is, de mindkettőt lebontották.
Tarnaörs – Népi építészet
A 20. század közepére a hagyományos lakóházak nagy része eltűnt, a falu ekkorra jelentősen modernizálódott. A régi épületek szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel készültek, a nyeregtető alatt deszka oromzattal, mely alatt keskeny vízvető húzódott. A mestergerendás házakban megtalálható volt a középoszlop, ám a boldoganya kifejezést itt nem használták a ennek megjelölésére.
A falakat elsősorban vályogtéglákból építették, de a döngölt falat is alkalmazták. A hagyomány szerint gerendavázas sövényfalú házak is épültek a 19. században. A földfalú házak legprimitívebb formája, a földbe mélyített földház tanyai cselédházaknál, falubeli zsellérházak esetében volt ismert. A tetőket az 1920-as évekig náddal, zsúppal fedték.
Az alföldi típusú boglyakemencében fűtöttek, a szabadkéményeket az 1950-es években alakították át zárt kamin kéménnyé.
A portán gerendavázas ágasfás-szelemenes szerkezetű dohányospajta, ahol a dohányleveleket szárították, és hambár állt. A mennyezet nélküli istállókat 1920-ig használták.
Tarnaméra – Népi építészet
Tarnaméra egykori lakóházai vályogból épültek, nyeregtetővel. Legszebb díszük a fűrészelt deszkaoromzat volt, sugaras, vagy átlós szerkesztéssel. A háromsejtű épületekben boglyakemencével fűtöttek, a füst a pitvar szabadkéményén keresztül távozott. Az alföldi településeken jellemző módon tőzeget használtak a tüzelésre.
1945 után a vályogfalakat Tarnaszentmáriáról, Egerből, vagy Gyöngyössolymosról származó kővel alapozták. Tetőfedésre a nádat és a zsúpot vegyesen alkalmazták, de előfordult a zsindelytető is. A cserép az 1910-es évektől terjedt el.
Az istállót a lakóházzal egy fedél alá építették, tüzeltek is benne. Az udvar jellegzetes épülete volt a zsilipelt technikával épített fa hambár.
Tarnabod – Népi építészet
A hagyományos lakóházak Tarnabodon vályogból épültek, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel, mestergerendás mennyezettel. A 18. század folyamán gerendavázas sövény falazatú nemesi kúria is épült a faluban. A nemesek körében használták először a követ is építőanyagként és ablakkeretként. A helyben található természetes tetőfedő anyagok: a nád és a zsúp korán átadták helyüket a cserépnek.
A 19. században szabadkémények vezették ki a boglyakemencék füstjét. Az 1930-as években már zárt kéményeket építettek, a II. világháború után pedig a kemencék nagy része kikerült az udvarra.
A nagyobb gazdák udvarán gerendavázas, zsilipelt falú búzás ház, „hambár” is épült.
Szihalom – Népi építészet
A 20. században a hagyományos lakóházak vályogfallal, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel épültek. Korábbi korszakot képviseltek azok a matyó üstökös házzal rokon épületek, ahol az ágasfás szelemenes szerkezetű ház nyeregtetejét kiegészítve mély előereszt építettek.
A mestergerendákat a kemence sarkánál középoszloppal, boldoganyával támasztották alá. Általános volt a boglyakemence, füstjének elvezetésére szabadkéményt, a 20. század elejétől zárt kéményt használtak.
A terméskő ablakkeretek már a 19. század közepén megjelentek a módosabb gazdák lakóházainál.
A tető fedésére nádat használtak, amit a határban termeltek ki.
A tüzelős ól általánosan elterjedt volt a jobb módú gazdáknál. A főutcán a házak előtt körte alakú, szalmával bélelt gabonásvermekben tárolták a búzát.
Sarud – Népi építészet
Sarudon a lakóépületek vályogtéglából épültek, általában nyeregtetővel, vízvetővel, díszes deszkaoromzattal. A 20. század közepén még számos mestergerendás épület állt. A házak háromosztatúak voltak: ház-pitvar-kamra beosztással.
A szobában található boglyakemencét, vagy hasáb alakú kemencét a pitvarból fűtötték. A szabadkéményt a két világháború között váltotta fel a zárt kamin kémény. A tornácok építésénél jellegzetes kettős tornácoszlopokat alkalmaztak.
A tető fedésére a helyben megtalálható nádat használták, az uradalmi épületeken fazsindelyt is alkalmaztak a 18. században.
A 19. század végéig körte alakú gabonásvermeket használtak, melyek az utcán, a lakóházak előtt helyezkedtek el.
Poroszló – Népi építészet
Poroszlón a 20. század közepéig fennmaradtak az archaikus népi építészet emlékei: az ágasfás-szelemenes tetőszerkezetekkel és mestergerendával épült lakóházak. A Máramarosból leúsztatott tutajok egy részét itt fűrészelték fel, így az építkezéshez szükséges faanyag az első világháborúig elérhető volt helyben.
A kemencéket az 1950-es évekig beépítették az új építésű házakba is, 1910 után a boglya formát felváltotta a szögletes metszetű kemence.
A kő, mit építőanyag már a 18. században megjelent- a földesúri szabályozás szerint a kéményeket ekkor köteles volt minden jobbágy kőből építeni. A helyben található nádból is épültek lakóházak, általánosságban azonban elmondható, hogy legnagyobb számban a föld falú házak épültek Poroszlón. 1945 óta gyöngyösi és Gyöngyös környéki követ is használtak az építkezésekhez. A tetőfedésre elsősorban nádat, vagy a helyi fűrésztelepen készült, ám drágább fazsindelyt használták.
Az alföldi területek jellegzetes épülete, a tüzelős ól a jobb módúak portáin épültek A szegényebb gazdák a lakóházzal egy fedél alá építették az istállót.
A poroszlói Tisza-táj népi építészete
Bakó Ferenc a népi építészet jeles kutatója a Poroszlótól Kisköréig húzódó sáv településeit vizsgálva az egységes történelmi múlttal rendelkező területet egy csoportba sorolta. Ehhez a kistájhoz tartozott az egykori Heves megyében a Tisza partján található Poroszló, Újlőrincfalva, Sarud, Tiszanána, Kisköre, Tiszaörvény. A közös birtoklástörténet folytán Kömlő, Tarnaszentmiklós, Tiszaörs és Nagyiván is ehhez a kistájhoz tartozott.
Ezen a területen a Tiszán érkező épületfa szolgált alapanyagul a mestergerendák és az alföldi területeken elterjedt fűrészelt deszkaoromzatok alkalmazásához. A Tisza mentén található természetes építőanyagok használata, a nád, vessző sokáig jelen volt a helyi építészetben. Bakó Ferenc kimutatta az északi területek kulturális hatását is: a ház középoszlopa, vagyis a boldoganya, valamint a tüzelős ól istálló megnevezése a palócoktól került a Tisza mentére.
Legfőbb jellegzetességek a terület népi építészetében a deszkaoromzatos házak homlokzatán az előtornác, amit az eresz megnyújtásával, alátámasztásával értek el. Ezt Kömlőn „ásítónak” nevezték, gyakran az oszlopokat díszes mellvéddel kötötték össze.
Erre a tájra jellemző a téglavörös szín alkalmazása az épületek díszítésénél. Téglavörös színt kaptak a deszkaoromzatok keretezései, a mestergerenda és a vízvető gerendáinak végződései, a falak mázolt lábazatain, a tornácoszlopokon, kiskapukon, nagykapukon, az előtornác rácsozatán.
( Néprajz/Népi építészet/Poroszló, Újlőrincfalva, Sarud, Tiszanána, Kisköre)
Pély – Népi építészet
Pély hagyományos lakóházai három osztatúak voltak, a tisztaszobában vagy mindkét lakószobában csonkakúp, vagy csonkagúla alakú kemencével. A nyeregtető alatt díszes deszka vértelkek készültek, alul keskeny vízvetővel.
A falak vályogtéglából épültek. Az első világháborúig általános volt a nádtető, a gazdagabbak Tiszasülyön vásárolt fazsindellyel fedték házaikat.
A tornác csak az első világháború előtti időszakban terjedt el fa oszlopokkal. 1925 után téglából kezdték építeni a tornácoszlopokat.
A tüzelős ólként használt istálló vályogból készült, tetejét náddal fedték. A lakóház mögé építették a búzásházat, vagy hombárt, aminek külön bejárata is volt.
Nagyút – Népi építészet
A lakóházak vályogból épültek, kőalapozással. A lekontyolt nyeregtetőket kezdettől cseréppel fedték, az oromzatokat deszkából készítették, a takaró léceket díszesen faragták. Az átlós deszka oromzatot keskeny cserép vízvető választotta el a falazattól.
Mezőtárkány – Népi építészet
Mezőtárkány hagyományos lakóházai három helyiségből álltak, kontytetővel, elől füstlyukas orommal. A régi ágasfás-szelemenes épületek előtt 2-3 m hosszú eresz, „ámbitus” volt, ami a matyó üstökös házakhoz volt hasonló. Ez a típus 1945-ben tűnt el véglegesen.
A mestergerendával épített házakban alkalmazták a középoszlopot, de a palóc elnevezése ismeretlen volt. A búboskemencéket az 1930-as évekig építették be új épületekbe.
Az első világháborúig földfalú házak épültek: vert fal, vagy vályogtégla. Ezt váltotta fel a terméskő – Demjén, illetve Bogács és Bodrogkeresztúr kőbányáiból hozattak követ- illetve a tégla. A tetők hagyományosan nád, vagy zsúpszalma fedéssel készültek, a 20. század elején néhány zsindelyes, és terméspalával fedett ház is épült. A tornác elsőként a jómódú gazdáknál jelent meg a 19. század közepén.
A 19. század végéig nagyméretű nyomtatócsűröket építettek, melyeket a telek hátsó végébe építettek. Az istállót a szegények a lakóházzal egy fedél alá építették, a módosabbak a lakóházzal szemben.
Mezőszemere – Népi építészet
Mezőszemerén a 20. század első feléig általános a háromsejtű szabadkéményes, boglyakemencés lakóház. Az ágasfás-szelemenes szerkezetet hamar leváltotta a szarufás-torokgerendás tetőszerkezet. Ismert volt a matyó üstökös házhoz hasonló épülettípus.
Az 1920-as évekig mestergerendás házakat építettek, melyekben megtalálható volt a boglyakemence sarkára támaszkodó középoszlop „ágas” néven.
A falak elsősorban vályogból épültek, 1928 után követ, 1950 után téglát is alkalmaztak, elsősorban az alapozásra. A hagyományos tetőfedő anyag a nád és a zsúpszalma volt, a 19. század végén néhány terméskő palával és zsindellyel fedett ház is épült.
A hagyomány szerint az Özvegy közben körte alakú gabonásvermek voltak.
Kömlő – Népi építészet
A legrégebbi házak ágasfás-szelemenes szerkezettel épültek, ám a 20. század első felében már a szarufás-torokgerendás épületek voltak többségben. A tetőzet általában nyeregtető, széles vízvetővel. Általában állóhézagos deszkaoromzatok készültek, kovácsoltvas oromdíszekkel.
Mestergerendát az első világháborúig készítettek, ismert volt a boldoganyának megfelelő középoszlop is.
A falakat vályogból építették, már a betelepítéskor is „mór téglát” (vályogtéglát) írt elő a földesúr. Ezek mellett azonban döngölt földfalú házak is készültek. Az ablakkeretek és tornácoszlopok építéséhez már a 19. század közepétől használták a Demjéni terméskövet.
A hagyományos tetőfedő anyag a helyben beszerezhető nád volt, de a 20.században új házat már csak cseréppel fedtek.
A tüzelőberendezés a szabadkéménnyel összekapcsolt boglyakemence volt.
A módosabb gazdák a lakóépülettől távolabb álló tüzelős istállókat építettek, a szegények istállója azonban a pitvarból nyílott. 1910 után a dohánytermesztés elterjedésével megjelentek a dohánypajták is a portákon.
Kompolt – Népi építészet
A hagyományos lakóházak építőanyaga a vályog volt, mely alapjához Kerecsendről és Verpelétről szállítottak követ. A Magyar soron vert falú épületek is készültek. A kemence és a kémény építéséhez a gróf Károlyi uradalomban égetett téglákat használták.
A tetőkön a zsúpszalmát már a 19. század közepén cserépre cserélték, Poltárról szállították ide a tetőfedő anyagot.
A két nemzetiség háza különbözött a tüzelőberendezések használatában is. A magyarok búbos kemencében, a németek zöld, négyzetes alaprajzú cserépkandallóban fűtöttek. Az embermagasságú hasáb alakú kemencét a konyhából fűtötték, egyszerre négy kenyér sütésére volt alkalmas.
A kamra és a fészer a lakóházzal szemben, az istálló és a sertésól hátul, az udvar végében helyezkedett el. A kamra vályog vagy kő falazattal készült, a hozzá épített fészer deszkából volt- gyakran innen nyílt a kamra alá nyúló borospince lejárata.
Kisköre – Népi építészet
Kiskörén a házak építőanyaga a 18. században „karózott sár” volt, a későbbiekben a vályog volt jellemző. A források a lóval tapostatott sárból készült falazatról is beszámolnak. A vályogfalakat 1910 óta kővel alapozzák, a tégla pedig a II. világháború után kerül be a helyi népi építészetbe, a tornácok építéséhez.
A tetők szarufás-torokgerendás szerkezettel készültek, melyek fedésére nádat, gyékényt használtak. A nyeregtető alá deszka oromzatot készítettek, melynek díszei voltak a kovácsoltvas kötővasak, a kereszt, vagy tulipán formájú oromdíszek. A homlokzaton a fal és az oromzat közti részt keskeny deszka vízvető választja el.
Kiskörén a hagyományos lakóházak háromosztatúak voltak, a szobában boglyakemencével. Az 1950-es években megjelent a „sifon kemence” ami egy hasáb alakú kemenceféleség volt. A jászszentandrási kőművesek honosították meg a zárt kéménynek azt a típusát, amikor a szabadkémény alsó terét lezárták, rajta két nyílást hagyva.
A gazdasági épületek közül a „szabad istálló” volt a legfontosabb, amelyben tüzet is gyújtottak, húst füstöltek. A lakóház tengelyének folytatásában épülve több portán jelen volt a nyomtatócsűr, ami inkább az északi területek jellegzetessége. Ez az épület szolgált a gabona nyomtatására, a takarmányok tárolására.
Kápolna – Népi építészet
Kápolna az egri püspöki (1804-től érseki) uradalomhoz tartozott, ami a népi építészetre is nagy hatással volt. Műszaki előírások betartására voltak kötelezve, valamint a korszerűbb építőanyagok beszerzésének lehetősége is nyitva állt előttük. A régies ágasfás-szelemenes tetőszerkezet a 20. századra teljesen eltűnt, az épületek szarufás-torokgerendás tetőkkel készültek.
A 20. század elejétől általános a vályog, mint építőanyag, de korábbi időszakokban döngölt falú, kő, és fa házak meglétéről is vannak adatok. Az uradalmi épületek kő illetve tégla épületeit zsindellyel fedték, a földfalú, vályogházak teteje minden esetben zsúpszalma volt.
A szobában alföldi típusú boglyakemencében tőzeggel fűtöttek kb. 1945-ig. A kemence füstjét a pitvarból szabadkémény vezette ki a szabadba.
A 19. század közepétől a kő ablakkeretek elterjedtek a módosabb gazdák körében. Ekkoriban jött divatba a tornác, melynek itt a faoszlopos változata jellemző.
A nyeregtető lehetővé teszi az oromzatok díszítését, ez lehetett deszka oromzat, vagy vakolatdíszes fal oromzat. A homlokzatot szellőzőnyílásokkal tagolták, a plasztikus vakolatdíszek közt találkozhatunk magyar címerrel, rozmaringággal, kereszttel. A szalmatetős házak oromzatát szalmacsóvával, vagy kovácsoltvas oromdísszel díszítették.
A tüzelős ólat a lakóházzal szemben, az udvar másik végébe építették. Gyakori a lakóházzal szemben épített búzás kamra, alatta borospincével.
Kál – Népi építészet
Kál régi településrészein a 20. század közepéig megmaradtak a hagyományos nyeregtetős, háromsejtű, boglyakemencével épített házak. A zsellérek lakta részeken az archaikus ágasfás-szelemenes lakóházak is megőrződtek.
A falazat már a 18. században vályogból készült, de sövényfalat is alkalmaztak. Az 1870-es évektől a demjéni és a tarnaszentmáriai bányákból követ is szereztek be. Tarnaszentmárián készültek a jellegzetes faragott terméskő kapuoszlopok is.
A mestergerendát a szobában középoszlop, vagyis „boldoganya” tartotta, ami a lakosság palóc eredetére utal.
A tető fedésére vegyesen használták a nádat és a zsúpot. Az alsó sorokba nádat, a felső sorokban zsúpot terítettek a tetőre. A szegények házát gyékénnyel fedték.
Az épületek homlokzatát vakolatdíszek tagolták. A módosabb gazdák házain az ablakokat faragott kő keretbe foglalták.
Hevesvezekény – Népi építészet
A község építkezését nagyban befolyásolta az 1940-es árvíz, valamint az 1945-ös földosztás, melyek következtében az eredeti lakóházak teljesen eltűntek.
A 19. század végéig használatban voltak a földesurak telkein álló ágasfás-szelemenes taksás házak, melyek padlás nélkül épültek. Ezekben a „putriházakban” szabad tűzön főztek, a füst szabadon távozott. Ezt a típust válhatta föl a szegények körében a mestergerendás háztípus, amelyekben már boglyakemencéket építettek. ( A telkes jobbágyok már korábban is ilyen házakban laktak) Ismert volt a mestergerendát tartó boldoganya oszlop is.
A falakat vályogból építették, 1914 után a kémény, a kemencefenék és az ámbitus építésére téglát használtak. A 19. század végéig a nyeregtető volt általános, ekkortól azonban a kontyolt tetővel építették a házakat. Hagyományosan nád vagy zsúpszalma borította a tetőket.
A nagy gazdáknál a tüzelős ól a porta elengedhetetlen része volt. Az istállót régebben külön, később a lakóházzal egy fedél alá építették.
Heves – Népi építészet
A lakóházak háromsejtűek voltak, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel, a nyeregtető alatt gyakran deszka oromzattal. Hevesen a régiesebb ágasfás- szelemenes tetőszerkezetű házak is sokáig fennmaradtak, még az 1950-60-as évek kutatói számos példányukat meg tudták örökíteni.
A szobában boglyakemencével fűtöttek, melynek füstjét általában szabadkéményen át vezették a szabadba.
A fal építőanyaga a föld volt: vert fallal, vagy vályoggal építkeztek. A tégla csak az 1950-es évektől volt elterjedt. A hagyományos parasztházak tetejét náddal és zsúppal vegyesen fedték: alulra a nádat, fölé a szalmát terítették.
A település határában megtermett bort nem pincékben, hanem szalmakazal alatt ásott gödrökben tartották.
Füzesabony – Népi építészet
Füzesabonyban a hagyományos lakóházak három helyiséggel épültek, a tetőszerkezetük szarufás, torokgerendás szerkezetű volt, kontyetővel, amelyen elől füstlyukat alakítottak ki.
A boglyakemencék füstje a szabadkéményen távozott. Elterjedt volt a boldoganya: a mestergerendát alátámasztó oszlop, amely vagy a ház padlójára, vagy a kemence padkájára támaszkodott. A fából készült oszlopok fejezetét faragással díszítették. A búboskemence az 1930-as években kezd kimenni a divatból, amikor a nyári konyhákba kerülnek át a kemence funkciói.
A lakóházak falazata többféle anyagból készült: a kő, a döngölt fal, a vályog és a sövényfalazat egyaránt megtalálható volt a településen. A tető fedésére az 1960-as évekig használták a zsúpszalmát, a 20.század elején néhány házon a zsindely és a terméskőpala is előfordult.
Az istállónak két típusa volt ismert Füzesabonyban: a háztól különálló tüzelős ól, ahol középen vályogfallal épített „tüzellőben” tüzet is gyújtottak. A másik típus a lakóház végéhez épített gazdasági épület.
Feldebrő – Népi építészet
A 20.század első felében a község házainak nagy része szarufás-torokgerendás tetőszerkezetű háromsejtű lakóház volt nyeregtetővel.
1920-ig szabadkéményes boglyakemence, és zsemleszínű, fehér virágokkal díszített négyzetes alaprajzú cserépkályhát használtak tüzelőberendezésként.
A falazat alapanyaga a vályog volt, a 19. század második felétől kő alappal. A módosabb gazdák ablakait faragott kőkerettel látták el, amibe gyakran vasrácsot helyeztek. A homlokzatokat vakolatdíszekkel látták el. A tető fedésére az első világháborúig nádat, zsúpot használtak.
A gazdasági épületeket a 19. században még a lakóháztól távolabb építették, a 20. században már egy fedél alá került a kettő. A nagyméretű dohánypajták is ekkoriban terjedtek el. A borospincéket a ház alá építették. A Hangyás tetőn voltak az uraság téglából rakott búzás vermei.
Erk – Népi építészet
A 19. századi hagyományosan épült lakóházak már a 20. század elején megsemmisültek, vagy jelentősen modernizálódtak. Ekkor már a szarufás-torokgerendás három osztatú lakóház volt az uralkodó. A településen élő férfiak jelentős része Budapesten vállalt munkát, ami hatással volt az építkezésre is, korábban modernizálódott a falu.
A boglyakemencék füstje szabadkéményen keresztül távozott a szabadba.
A falakat földből készítették. Az 1930-as évekig vert fal, majd vályog volt az építőanyag. 1910-ben bontották le azt a házat, ami a gerendavázas fonott falszerkezet jelenlétének utolsó tanúja volt. Zsúp, nád csak az első világháborúig fedte a tetőket, utána már csak cserép került az új házakra. A nyeregtető alatt a homlokzat dísze volt a fa deszkaoromzat, amelyet általában egy keskeny cseréppel fedett vízvető választott el a falrésztől.
Jellegzetes gazdasági épület volt a „peszre”, a szalmakazal alatt ágasokkal és szelemenekkel kialakított fészer, ahol a gazdálkodás eszközeit tartották.
Erdőtelek – Népi építészet
Általános volt a háromosztatú lakóház nyeregtetővel, szabadkéménnyel, boglyakemencével. A településen az 1950-60-as években még megtalálhatók voltak az ágasfás-szelemenes tetőszerkezetű házak, melyekhez a faanyagot a tarnaszentmáriai erdőkből szállították a 18. században.
A mestergerendát a palóc területeken boldoganyának nevezett, a búboskemence padkájára állított oszlop támasztotta alá.
A fal alapanyaga a föld volt. Vert fal, vagy fecske fal kb. 1930-ig készült, utána vályogból építkeztek kő alappal, a gazdagabbak kő ablakkerettel.
A tetőt hagyományosan nád felett elterített zsúpszalmával fedték. A házak homlokzatát díszesen kialakított deszkaoromzatok díszítették.
A gazdasági épületek az istálló, dohányos pajta, fészer a lakóháztól távolabb épültek. Gyakori volt a tüzelős ól, amiben tanyázni szoktak és húst füstölni.
Gyakori volt a gémeskút, amit sokszor a szomszéddal közösen a telekhatárra építettek. A községtől északnyugatra a Verem-dombon az uraságnak vörös téglából épített gabonás vermei voltak.
Egerfarmos – Népi építészet
Korán eltűntek a hagyományos lakóépületek a településről. A 19. század közepén az ágasfás- szelemenes tetőszerkezetet felváltotta a szarufás kontytetők, vagy a füstlyukas kontytetők. A mestergerendás épületek építése már az első világháború idején megszűnt.
A boglya alakú kemencét zárt kéménnyel használták a 20. század közepéig. Ekkoriban sok helyen az istállóba került át a kemence.
A falazat alapanyaga a föld volt. A 19. század végéig vert falat készítettek, utána vályogtéglából építkeztek. 1920 után téglával alapozták meg a vályogfalakat, 1945 után a téglát és a vályogot együttesen alkalmazták. A 19. században náddal fedték a házakat. 1890 körül zsindelyt, 1920 után viszont már csak a cserepet használták tetőfedésre.
Az istállót, vagy ólat a lakóházzal szemben építették, csak a szegényeknél volt a ház végénél a gazdasági épület. Ezeknek az ólaknak nem volt mennyezete, a nádtetőt belülről tapasztották, így lehetőség volt tüzet gyújtani bennük. Különállóan épült az udvaron a magtár, és a dohánypajta.
Dormánd – Népi építészet
A lakóházak a tipikus háromosztatú alföldi háztípushoz voltak sorolhatók, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel. A kontytető gyakran volt ellátva füstlyukakkal.
A fűtésre, főzéshez szabad kéményes boglyakemencét használtak az 1950-es évekig. A házfalak földből készültek: 1914-ig döngölt falak, utána vályogtégla volt az építőanyag. Hagyományosan szalma vagy nád fedte a házakat, ritkábban zsindelyt és palakövet is használtak tetőfedésre. A homlokzati ablakok körül gyakori a faragott terméskő ablakkeret.
Az istállót a lakóházzal egy fedél alá, vagy közvetlenül mögé építették. Jómódú gazdák udvarán gyakran állt fészer, dohánypajta, vagy hambár, amiben a búzát tárolták.
Boconád – Népi építészet
A 19. század közepéig Boconád lakóházaira az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet volt jellemző, amit felváltott a szarufás típus. A lakóházak nyeregtetővel, a homlokzaton keskeny vízvetővel épültek, a deszkaoromzatoknak szépen díszített változatai készültek a 19. század közepétől. A mestergerendát is ebben az időszakban váltotta föl a keresztgerendás építkezés. Az utolsó mestergerendával épült lakóházaknál a mestergerenda homlokzatra kinyúló végét vörösre festették.
Egyetlen tüzelőberendezés típust építettek1945-ig: a búbos kemencét.
A falazat anyaga 1920-ig vert fal, azután vályog, amit 1945 után kővel alapoztak. A tetőfedésre a szalmát náddal vegyesen alkalmazták, a 20. század elején még néhány fazsindelyes ház is volt a faluban.
Az istállót a lakóépülettől külön építették. Jellegzetes gazdasági építmény a gerendavázas deszka oldalú hombár a módosabb portákon.
Besenyőtelek – Népi építészet
A lakosság nagy százalékát kisnemesek alkották, ami az építészetben egy gazdagabb rétegre jellemző építkezést jelentett. A régiesebb jegyek, mint a mestergerenda, ágasfás-szelemenes tetőszerkezet nem őrződtek meg még az emlékezetben sem. A lakóházak szarufás–torokgerendás szerkezetű, füstlyukkal ellátott kontytetővel épültek.
A tetőfedésre nádat használtak, az 1911. évi tűzvész után pedig sokan terméspalát alkalmaztak. A falazatot földből, vályogból készítették nagyrészt helyi építőmesterek. A módosabbak kőből, téglából építkeztek az első világháború után.
Szoba-konyha-kamra elrendezésűek voltak a házak, a búbos kemencék sokáig használatban maradtak szabadkéményes füstelvezetéssel. A búbos szerkezetét régebben napraforgószárból alakították ki, sárral betapasztva, az 1950-es években már tégla és cserép volt az alapanyaguk.
Átány – Népi építészet
A lakóházak három osztatúak voltak, a tetőszerkezet szerint a szarufás-torokgerendás nyeregtetős típushoz tartoztak, de az 1950-es években a kutatók még találkoztak ágasfás-szelemenes megoldással is. Az első világháborúig mestergerendával építették a házakat, ez az időszak volt a korszakhatára a szalmás vagy nádas tető elhagyásának is.
A mestergerendákon a készíttető nevét és a ház építésének idejét két vésett rozetta között, esetleg növényi ornamentikával kiegészítve örökítette meg az ácsmester.
A búbos kemence használata általános volt, zárt kamin kéménnyel, de a félig nyitott szabadkéményt is ismerték.
Az építőanyag a 19. században a sár volt, ezt váltotta föl a vályog, amit 1945 után kővel alapoztak. A deméndi kő a tornácok első oszlopának anyaga volt, de ablakkeretek is készültek terméskőből.
A házak oromzata díszesen kialakított deszkaoromzat volt, melyeket kovácsoltvas oromdíszekkel láttak el. Ezeket a díszes vas elemeket helyi kovácsok készítették, közülük kiemelkedő tehetségű mesterember volt Ivák Pál ( 1904-1971) aki a Népművészet Mestere címben részesült.
Aldebrő – Népi építészet
A község házai vályogból épültek, majd 1890 után Tarnaszentmárián bányászott követ, és téglát is alkalmaztak. Kétosztatúak voltak az épületek, a tetőszerkezet szerint a nyeregtetős, szarufás-torokgerendás típushoz tartoztak. Az első világháborúig a tetőfedő anyagok sokfélék voltak: nád, szalma, zsindely. Az 1940-es évektől alkalmaztak cserepet, műpalát. A házak oromzatát vakolatdíszek, szellőzőnyílások tagolták. A fűtésre, főzéshez búbos kemence volt ismert. Jellegzetességük volt a díszesen faragott bejárati ajtókeret a 19. századból, aminek egy szép darabját a Dobó István Vármúzeum őrzi.
A fa oszlopos tornácok már a 19. század végén megjelentek
