Gazdálkodás
gazdálkodás
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Zaránk – Gazdálkodás
Gyűjtögetés
Gyűjtögetést a nők és a gyerekek végeztek. Gombát szedtek eső után a legelőkön, réteken, főként szegfűgombát és csiperkét.
A gyógykezeléshez használt növényeket az asszonyok gyűjtötték be. Ezek közül a legelterjedtebb a kamilla, fehérmályva töve, cickafark és a hársfa virága volt.
Kamillateát szembetegségekre és hasmenésre használtak. A meghűléses betegségeket cickafark és hársfavirág főzetével gyógyították.
A kökény termésére a téli fonás során volt szükség a nyálképződés elősegítésére.
Halászat, méhészet, állattartás
Halászattal is foglalkoztak a Tarna árterén. A halfogás a férfiak munkája volt, melyet leginkább merítőhálóval és tapogatókosárral végeztek.
A fiatal fiúk gyakran mentek csoportosan varjúfiókát szedni, a sikeres gyűjtés után 50-100 darabot is botjukra tűztek.
Kiegészítő gazdálkodásként többen méhészkedtek. A méhkasok szalmából készültek, melyeket agyaggal mázoltak be. A lépekből a mézet régen kézzel préselték ki, a viaszt pedig sonkolyszedőknek adták el.
Mezei vadakat lószőrből vagy drótból készült hurkokkal fogtak.
A háziállatok közül legjelentősebben a lovat és a szarvasmarhát hasznosították. Igázásra szívesen használták a kevés tejet adó, nagy szarvú fehér ökröt.
A lovakat – a takarmány megtakarítása céljából – gyakran legeltették az ártéri legelőkön.
A falu gulyájára vigyázó pásztorok bére egy legeltetési időszakban tehenenként fél véka búza és egy kenyér volt.
A család ellátására szinte minden háznál volt tyúk, kacsa, liba vagy pulyka. A libákat a faluszéli legelőkön a gyerekek legeltették.
Földművelés
A szántóföldeken a gazdák háromnyomásos gazdálkodást folytattak. Az első nyomásba őszi és tavaszi gabonát, takarmányt és bükkönyt vetettek. A második nyomásba kapásnövényeket, esetenként dinnyét vetettek. Az ugaron hagyott harmadik nyomást a gulya és a konda legeltetésével hasznosították.
Az aratást családonként végezték. A cséplést az udvaron kialakított szérűn lovakkal végezték, melyet nyomtatásnak neveztek.
Dohánytermesztés, kapásnövények
Kisebb mértékben dohány termesztésével is foglalkoztak Zaránkon. A dohányfajták közül elsősorban a szamosháti és a kapadohányt termesztették sikerrel.
A kapásnövények közül legjelentősebbnek a kukorica számított, melyet nemcsak a jószágok etetésére használtak, hanem télen különféle ételek készítésére is felhasználtak.
Istálló a ház végében. 1968.
Újlőrincfalva – Gazdálkodás
A falu életét évszázadokon át az ártéri gazdálkodás határozta meg. Ez jelentette egyrészt a halászattal összefüggő fokgazdálkodást, a rideg állattartást, de az emberi léthez szükséges lakhatási, ruházkodási és élelmezési szükségletek tárgyi eszközeinek az ártéren történő beszerzési, előállítási lehetőségeit is.
A középkorban a megélhetés alapját elsősorban a halászat jelentette.
Az eredményes halászat érdekében céltudatosan szabályozták a folyó vízjárását. Ennek eredményeként alakult ki a rekesztő halászat. Ennek során – mely a legősibb halászati módszerek közé tartozott- az áradással-apadással együtt járó halvonulások útjába helyezett terelőfalak segítségével elzárták a hal útját.
A legrégebbi idők halfogási módszerei közé tartozott a vejsze és a vesszővarsa használata is.
A halászathoz hasonlóan jelentős gazdasági súlyt képviselt az ártéri tógazdálkodás is. Az egész éves halgazdálkodás biztos alapját Tiszahalász belső tavai, a Kis és Nagymorotva jelentették. Ezek folyamatos gondozása, lehalászása már a kora középkorban is a jobbágyfalu elsődleges kötelességei közé tartozott.
A 19. századra a gazdálkodásban a fő szerepet a marhatenyésztés vette át. Ezt a nagy kiterjedésű rétek és legelők tették lehetővé.
A csekély terjedelmű szántóikon főleg kukoricát, zabot, búzát, árpát és burgonyát termeltek.
A kisebb súlyú gazdasági tevékenységek közé tartozik a méhészet, a méztermelés.
Az ártéri népek jól hasznosították a szabadon termő növényeket: a kamilla virágját, a csipkét, a somot.
Ínséges időkben nagy szerepe volt a sulyom felhasználásának.
A gyümölcstermesztésben legnagyobb szerepe a kevés gondozást igénylő ártéri szilvásoknak volt.
Az ártéri gazdálkodás eszközeit kiválóan szemlélteti a tiszaörvényi „Tiszavirág ártéri sétaút”.
Tófalu – Gazdálkodás
A település lakossága legnagyobb részben szántóföldi földművelésből élt. Kisebb mértékben szőlő-, dinnye – és dohány termesztésével is foglalkoztak. A 19. század elején a tófalui gazdák a házhelyük végében lévő dohányföldjükön „középszerű jó dohányt” termeltek, a föld használatáért Orczy Lőrincnek pénzbeli és természetbeli adót fizettek.
Tiszanána – Gazdálkodás
A település gazdálkodását a 19. század végéig a külterjes állattartás, majd a gabonatermelés túlsúlya jellemezte.
A szarvasmarhák és a juhok az év nagy részét a nagy kiterjedésű legelőkön töltötték a pásztorok felügyelete mellett. Gyakorlat volt a Szent György napjától Szent Mihály napjáig tartó legeltető állattartás.
A szarvasmarhák gulyáját és a juhnyájakat az állatfajták szerint elkülönített legelőkre, járásokra hajtották.
A második világháború előtti időkben öt tehéncsordát és borjúcsordát tartottak a gazdák. A gulyát meg a ménest a Tisza mellett, a Cser-közben őrizték. A legeltetés társaságokban folyt. Ezek a társaságok közösen fogadtak intézőt, „percektort”. Pásztort is közösen fogadtak, vagy a nagyobb társaságok egyedül. A jószágot a nánai vásárokon adták el. Évente négy vásárt tartottak. Gyakori volt, hogy az egri és gyöngyösi mészárosok itt vették meg a vágni való állatot, hajcsárt fogadtak, s lábon hajtották el a városokba.
1945 előtt csak lovat fogtak igába, tehenet nem. Ökre csak az uraságnak volt.
A 19. század végén a falu határának több mint fele szántóföld, s ekkor már a lakosság megélhetését elsősorban a gabonatermesztés jelentette.
Aratás után lóval nyomtattak az udvar közepén kör alakban kialakított szérűn. Középre állítottak egy fiatal fiút, ő volt a lóhajtó, aki körös-körül vezette a lovat. A kinyomtatott szemeket a színbe húzták, majd éjjel kirostálták.
A rozs szalmát széken csépelték úgy, hogy egy nagy székhez verték a szalmát, egy nagy gereblyén pedig kifésülték.
A 20. század elején a lakosság fő jövedelmi forrása a búza, kukorica és zöldtakarmány termelése, kisebb fontosságú az árpa, rozs, zab, takarmányrépa, lencse, repce, dinnye, kender és mák termesztése.
-
- Tiszanána Dinnyéshát gazdálkodás. Csorda déli itatása a Tiszán 1961.
-
- Fahordás szánnal 1956.
-
- Asszony vízhordó horoggal, vederrel és kannával. 1956.
-
- Konda – egyéni gazdák sertései, kondással és 2 puli kutyával. 1956.
-
- A Petőfi tsz. juhnyája 1961.
Tenk – Gazdálkodás
Határában természetes vízfolyás csak a Hanyi-ér, a terület vizeit csatornák vezetik az érbe. A réti és szikes talajok állattartásra és földművelésre adtak lehetőséget.
A gazdálkodás lényegében a 20. század közepéig földúri birtokokon folyt.
Az első mezőgazdasági termelőszövetkezetet 1951-ben hozták létre a községben.
Kukorica góré, doháynypajta. 1968.
Tarnabod – Gazdálkodás
Legfőbb terményük a búza volt, de kisebb területeken kukoricát, rozst, zöldtakarmányt, cukor- és takarmányrépát, valamint dinnyét és dohányt is termeltek.
-
- Rakott kocsi árpával. Tarnabodi Tsz.
-
- Szállítás lovas kocsival. 1960-as évek.
-
- Mustszűrő kosár
-
- Német István és felesége markot szed.
-
- Veigler Andrásék aratni indulnak Tarnabod, 1960-as évek
Tarnazsadány – Gazdálkodás
A község lakossága földművelésből élt.
A szántókon búzát, kukoricát, árpát, hüvelyeseket vetettek, rozsot, zabot, zöldtakarmányt, burgonyát, takarmányrépát csak házi szükségletre termeltek.
A családok önellátásra rendezkedtek be. A jobb módú családoknak volt egy vagy két lova, tehene, volt gyümölcsösük, szőlőjük, a kert végében 6-8 méhkaptár.
Akiknek kevés földjük volt, eljártak summásnak vagy napszámba mentek.
Tarnaszentmiklós – Gazdálkodás
A lakosság fő jövedelmi forrását a búza és a kukorica termelése jelentette. Árpát, zöldtakarmányt, rozsot, zabot inkább csak házi szükségletre termesztettek.
Földművelés
A falu határában szikes és fekete talajok vannak. Több helynév utal a talaj minőségére és a használat módjára: Lovasgyep, Homokdűlő, Kenderföld , Páskom.
Újabb földterületeket kiszárítással tudtak bevonni a mezőgazdasági művelésbe. Így nyerték a Nagyfertőt és a Ludasfertőt. A fertőkbe kisebb csatornákat ástak, a kiásott földet szétterítették. A kiszárított területeket kaszálónak használták.
Tarlóégetést alkalmaztak, hogy szántáskor a megmaradt tarló ne kerüljön a földbe. A föld minőségét csillagfürt termesztésével és leszántásával javították. Alkalmazták a szerves-trágyázást is. Az ugaron maradt földterületekre karámot építettek, ahol juhokat tartottak, majd kb. kéthetenként a karámot és az állatokat tovább telepítették. Az istállótrágyát a szarvason, a trágyadombon gyűjtötték össze, majd aratás után elterítették és leszántották. A parlagon hagyott területeken legeltettek.
A talajművelő eszközök közül a következőket használták: a faásót vas papuccsal, a sima ásót és a lapos ásót, csákánykapát, kerekkapát, hegyes végű kapát, a faekét, a boronát, a hengert a vas simítót. Faekét 1888-89-ben használtak utoljára.
A faluban a következő gabonaféléket vetették: búza, rozs, árpa, zab, köles, cirok.
A tavaszi búzát hóolvadás után, február végén, de legkésőbb József napján elvetették, az őszi búzát októberben. A kölest és a cirkot a mezsgye végére vetették.
A kézzel, zsákból való vetésnek hagyománya volt. Kézi vetésnél a földterület bal oldalán kezdtek és mindig jobb lábra vetettek, jobb kézből. A mag takarását négylevelű boronával végezték. A laza talajt fasimítóval vagy hengerrel lenyomatták.
A kukorica vetésére a legjobbnak Szent György napot tartották. Kézzel akkor vetették, ha silótakarmánynak vagy csalamádénak akarták felhasználni.
Állattartás, halászat
Az állattenyésztés alapja a szarvasmarha volt. A település határában a kaszálók, rétek az állatok téli takarmányozását biztosították.
A régi dézsmajegyzékek alapján megállapítható, hogy régen igen jelentős volt a juhok száma, számottevő a sertés és baromfi tartása.
A település melletti vizes, mocsaras részeken halászattal is foglalkoztak. A Hanyi ér medrében tapogatós halászattal csíkot fogtak.
A mocsarak, a Tisza kiöntései igen jó környezetet biztosítottak a halak ikrázásához.
Tarnaörs – Gazdálkodás
Vadászat
A 19. század elején úri vadászatok színhelye volt Tarnaörs, az Orczy-birtok.
Orczy László vendégeként itt töltött egy vadászatot Gróf Festetics Leó, aki a sajtóban beszámolt erről.
A vadászterület a Tisza árteréig lenyúlt, ahol rengeteg vadkacsát lőttek, naponta átlagosan 110 db-ot. Az eleven „ruczákat” a Tarna egyik holt árkában, körülkerített helyen különítették el, ahol etették, őrizték őket.
Földművelés
A település fő terménye a búza és a kukorica. A 20. század elején a gazdálkodás a vetésforgó, „négyes forgó” szerint történt.
A község fejlődésében nagy szerepe volt Nagy János zsadányi lakosnak, aki – amellett, hogy hengermalmot és artézi kutat épített – a Tarna régi medrét halastóvá alakíttatta, körülötte pedig kb. 1200 gyümölcsfa ültetését támogatta.
Mellékfoglalkozásként elterjedt a selyemhernyó-tenyésztés.
Summásság
A község szegény napszámos és summás népe arra kényszerült, hogy tavasztól őszig távoli vidékeken keresse megélhetését.
A községből általában három, de néha több banda is ment summásnak. Egy banda 35-40 főből állt. Páronként 8 hold búzát és 4 hold tavaszit tettek rendbe az aratók.
Egy családból 1-2-3-4 fő is elment, sokszor férj- feleség együtt, de már a 15 évesek is. Az ország különböző vidékeire jártak el summásnak 1945 előtt: Tarnamérai uradalom, Pusztasujkuti Jurenák Lajos birtoka, Szajol, Tenyő, Sárosd, Kisperkáta, Selyp, Pálteleki uradalom, Hatvany Deutsch féle Nagytelek Varsányi gazdaság, Csány, Pusztaszenttamási, Ercsi, Ecséd, Szászberek, Törökszentmiklós, Gyöngyös.
Az aratók mindig szerződéskötéssel álltak be az uradalomba, mely elsősorban a kötelességeket tartalmazta.
A cséplés az uradalmakban emberkínzó munka volt.
Tarnaméra – Gazdálkodás
Gyűjtögetés
A tarnamérai hagyomány szerint a gyűjtögetés a szegényeknél volt jellemző, élelemszerzés céljából. Főként asszonyok és gyerekek végezték. Eső után a réteken, legelőkön szegfűgombát szedtek. Gyűjtöttek kamillát, fehér mályva tövét, cickafarkot és hársfavirágot. A kamillateát főleg szembetegségeknél és hasmenés esetén használták. A fehér mályva tövének levével a pattanásokat gyógyították. Meghűlés esetén cickafarokból és hársvirágból készített teát ittak. Összegyűjtötték az erdők kökény termését is, melyet télen fonáskor használtak fel. Rágcsálása biztosította a nyálelválasztást, mely a fonáshoz szükséges.
A Tarnában és holtágaiban halászattal foglalkoztak. A legfőbb halfogó szerszám a merítőháló és a tapogató kosár volt.
Elterjedt foglalkozás volt a méhészkedés is. A méhkasokat szalmából készítették és agyaggal tapasztották be. A lépekből kézzel préselték ki a mézet.
A fiatalok csoportokba verődve mentek varjúfiókát szedni, ahonnan gyakran 100-150 madárral tértek haza. A kis varjakból készült paprikás kedvelt csemege volt.
Nyúlfogással is foglalkoztak, drótból és lószőrből készített hurokkal fogták meg őket, ha beleléptek.
Földművelés
A falu gazdái a szántóföldeken hármas nyomásrendszert alkalmaztak. Az első nyomásban őszi gabonát vetettek, a másodikba kapások kerültek. A harmadik parlagon maradt, melyet a gulya és a disznónyáj járt. A talajművelő eszközök közül a fagerendelyes eke volt a legfontosabb, melyen csak a csoroszlya készült vasból. Az ekén és a boronán kívül használtak kapákat, kaszát, sarlót és egyéb kézi szerszámokat.
A legnehezebb munka az aratás volt. A férfiak kaszával vágták le a gabonát, majd azt az asszonyok sarlóval marokba szedték, s egy szalmakötéllel egybekötötték. A kévéket keresztbe rakták. A gabonakeresztek összerakásánál felső a pap, alatta egyik a kántor, másik a harangozó. A párbért úgy fizették, hogy minden kereszt búzából egy kévét kaptak.
Behordáskor a kévéket asztagokba rakták az udvaron. A szérűt úgy készítették elő, hogy a fellazított földet leöntözték, törekkel összekavarták, ledögönyözték bunkóval, Amikor megszáradt, kemény volt, mint a vas. Azért csinálták, hogy a ló ne vágja fel.
A szérűn lovakkal nyomtatták ki a szemeket a kalászból. Nyomtatás után a gabonát kiszelelték, hogy a gabonaszemektől elválasszák a pelyvát. A megtisztított gabonaszemeket hambárokban és szúszékekben tárolták.
Dohánytermesztés
A helyi parasztok a 18. század végétől foglalkoztak dohánytermeléssel. Tarnamérán és környékén főként szamosháti és kapadohányt ültettek szívesen. A dohányleveleket szárításuk után bálákba kötötték, s így vitték a kápolnai dohánybeváltó helyre.
A takarmánynövények közül leghamarabb a kukorica terjedt el. Emberi táplálkozásra is szívesen használták.
Zöldségféléket főként az udvarokhoz csatlakozó házi kertekben termeltek. Nagyüzemi kertészet 1945 előtt az uradalmakban, azt követően pedig a mezőgazdasági szövetkezetekben volt.
Állattartás
A háziállatok közül a legjelentősebb a ló volt. Lóval szántottak, vetettek, szekeret vontattak, gabonát nyomtattak. Igázásra nemcsak lovat, tehenet is használtak. A tehenet tejéért, húsáért és trágyájáért is tartották. A lovak és tehenek mellett igázásra ősi magyar szürke ökröt is tartottak.
A lovakat a kiterjedt ártéri legelőn legeltették. Ezt a munkát főleg gyerekek végezték. A lovak lábára béklyót helyeztek, hogy azok ne bitangoljanak el. A falu gulyájának őrzésére pásztorokat fogadtak fel. Bérük egy tehén után általában fél véka búza és egy kenyér volt. Az állatokat billogozóval jelölték meg. A kondára vigyázó pásztor szintén gabonát és kenyeret kapott a munkájáért.
Aprójószágokat, szárnyasokat elsősorban a családok élelmezése céljából tartottak. A gazdasszonyok leginkább tyúkot, libát, kacsát és pulykát tartottak. A libákat kislányok őrizték a falu szélén lévő legelőn.
A községben nagy volt a summások száma, akik nagyrészt a helyi uradalomban dolgoztak.
Dohánypajta, istáló, kamra 1968.
Szihalom – Gazdálkodás
A káptalani uradalom birtokán elsősorban búzát és kukoricát, de rozst, cukorrépát, burgonyát és hüvelyeseket is termesztettek. Az állatállomány szarvasmarhákból, lovakból, juhokból és sertésekből állt. A gazdaságot az uradalmi intéző vezette. Az állatokat az uradalmi juhász, csikós, csordás és kanász gondozta. A tavaszi kapásmunkákra külön summásokat alkalmaztak havonta 1 mázsa 25 kg búzáért vagy 20 pengőért és 2 kg szalonnáért.
Az uradalom az első világháború után áttért a belterjes gazdálkodásra, így a részes aratók számát felére csökkentette, a tavaszi kapások számát megduplázta. A káptalan birtokait, állatállományát, épületeit és eszközeit államosították, felosztották.
Az uradalom meghatározta a faluban élő gazdák termelését is.
Az első világháború után megjelent a nemes búza vetőmag, a lencse, a dinnye és a szőlő is. A szántóföldi gabonatermesztésben a vetésforgó 50 %-a kalászos, 30 %-a takarmány, 20 %-a kapás, ugart nem hagytak.
A faluban 5 holdas bolgárkertészet is működött, 40-50 holdon görögdinnyét is termesztettek.
A kertszőlők az első világháború után váltak jellemzővé, házi szükségletre műveltek saszlát, mézes fehéret, rizlinget, és ottonelt, kb. 15-20 holdon.
A nagygazdák gazdaközösségben éltek a kevesebb földdel rendelkező gazdákkal, hogy a munkában kölcsönösen segíthessék egymást.
Bogárhátú tehénistálló 1959.
Sarud – Gazdálkodás
A település életét az ártéri gazdálkodás és a földművelés határozta meg.
A réteken és legelőkön különböző fűfajták, a tocsogós helyeken nád, sás és gyékény terem. Természetes állatvilágát az apró rágcsálók, nyúl, a vizekben és a partokon vidra, a ligetekben őz jelentik.
A kiöntések vizében nádból, fűzfavesszőből font rekesztékekkel, varsával és hálóval halásztak.
Hídvég gazdálkodásában leginkább a halászat, a ménestartás és a sózott hal készítés volt a jellemző. A sarudi részek gazdálkodását a búza, árpa és rozs termelése és a méhészkedés jellemezte.
A háztartás számára termeltek lencsét, kendert, borsót, káposztát, répát, fokhagymát és vöröshagymát. Felhasználták a természetben készen található fűszernövényeket, melyeket termesztettek is (kakukkfű, zsálya).
Poroszló – Gazdálkodás
A település gazdálkodását a földművelés, állattartás és az ártéri gazdálkodás határozták meg.
Állattartás
A 19. század második felében a község gazdálkodásában az állattartásnak volt nagyobb szerepe. A község nagy legelőterülettel rendelkezett, mely határának kb. egyharmadát jelentette.
Az állattartásban a szarvasmarha állt az első helyen. A szívós, igénytelen, fehér magyarmarhát tartották. Tavasztól késő őszig a gulyán voltak a növendék és a meddő marhák, csak a tejelő tehenek jártak haza naponta a csordáról.
A disznókonda nyáron kint tartózkodott a disznóskúti karámnál, télen pedig közös ólban helyezték el őket. A disznóskuti nyáj 1887 körül szűnt meg. A disznók ezután már csak a csürhével jártak ki a faluból, estére mindig hazamentek.
A ménes 1887-ig a Ménesjáráson legelt.
Földművelés, gyümölcstermelés, erdőgazdálkodás
A földet háromnyomásos gazdasági rendszerben művelték, mely 1914-ig volt érvényben.
A gabona aratása után lóval nyomtattak. Az első cséplőgép kb. 1880 körül jelent meg a faluban.
A falu közös legelőit 1870 után választották szét, és a legeltetés megszervezésére legeltetési társaságokat alapítottak. A társaságok önkormányzati alapon, demokratikus választással működtek. A volt jobbágyok társaságukat Földes társaságnak, a volt zsellérek pedig Gyalog-társaságnak nevezték.
1873 után, amikor Károlyi István gróf eladta poroszlói birtokát – mely egyrészt nádas területet, másrészt legelőt jelentett – fellendült a takarmányok termesztése és az állattenyésztés, valamint a gyümölcstermesztés.
A poroszlói gyümölcstermelés megindítója Tomai Imre csizmadiamester volt, a szájhagyomány szerint ő ültette az első gyümölcsfákat. A szőlőtermesztésnek az árvizek miatt nem volt sikeres. Az 1930-as évekre híressé lett a poroszlói gyümölcstermelés. Megalakult a Poroszlói Gyümölcstermelők Köre.
A Tiszakanyarulatban, a Csapói részek homokos földjén az 1930-as években sikerrel termesztettek dinnyét, mely később megszűnt.
A Csapóban erdőgazdálkodás is folyt, melyet Erdőfelügyelőség irányított. Az erdő elsősorban fűzfát és nyárfát adott. Itt szerezték be a kosárfonáshoz szükséges vesszőket is.
A poroszlói határnak a Csapó volt azon része, melyet a legsokoldalúbban tudtak hasznosítani.
Rétgazdálkodás
Poroszló életében jelentős szerepe volt a rétgazdálkodásnak. A falu kaszálói főleg a folyó árterébe estek: a Nagyrét (egyéneknek osztott terület), a Károlyi-szer (nagygazdáké), a Földváralja (kisbirtokosoké), Rábolypuszta, Alsó-rét, a Moroton (uraságé), Keselyrét (szikes legelő), a Magyarad.
A kaszálók közül az számított értékesebbnek, amely nem a folyó árterében volt, hanem külső földön, mert keményebb és jobb minőségű szénája volt. A rajta termett szénafajták a következők: tippan, vadlóhere, bunkósmező.
A réteket nyilas osztással osztották ki. A kaszáló kimérése lánccal és ölezővel történt. A kiosztott földet vékában, félvékában és köblökben fejezték ki a nagyságtól függően.
A kaszálást az időjárástól függően végezték, kétszer vagy háromszor. Az első széna neve: anyaszéna. Az első kaszálástól hat hétre történt a második kaszálás, melynek szénája a sarjú.A széna szárítása három lábú állványon történt.
A szénát vagy emberi erővel, rúdon hordták be, vagy szénaszállító szekéren. A szekér hossza a vendégoldallal, rúddal együtt 4-5 méter volt.
A szabadban tárolt rakomány ha kör alakú volt, akkor boglya, ha téglalap alakú, kazal volt a neve. Egy kazal 10-14, míg a boglya 8-10 szekérrakományból készült.
Egy tehén kiteleltetésére 30-40 mázsa széna volt szükséges.
Halászat
A Poroszló környéki halászat egyik jellemzője az árterület kisvizeinek, az ártéri tavaknak a különös jelentősége. Ezek az ártéri vizek még a 20. század elején sem elposványosodott vízállások voltak: évről évre felfrissült halállományuk. A víz és a halak mozgását kétféle módon tudták kihasználni. Vagy a folyóból kifelé, majd – az ikrák lerakása után – visszaigyekvő halakat a vízfolyásokban fogták meg, vagy a tavakba kiúszott halak útjába gátat építettek, nem engedték vissza a folyóba. A vízfolyásokat gondozták, óvták az eliszaposodástól. A fokok keresztbe rekesztésére szolgáltak a kétszárnyú varsák és a rögzített háló-rekesztékek. A kerítés által fogórészbe, zsák-hálóba terelték a halakat. A halmozgás megfigyelésére épült a csempelynek nevezett emelőháló használata is.
A tíz-húsz-negyven kilométernyi folyószakasz és az ártéri vizek hasznosítását kétféle halásztatási módszerrel oldották meg: Az egész vízfelületen kerítőhálókkal halásztattak – ez volt a nagyhalászat. A folyó egy-három kilométeres szakaszain és a kisvizekben kishalászat folyt, egy-két ember által.
-
- Vízbe állított hálóvarsák, versék 1981.
-
- Halfogás a Tiszán emelőhálóval, csempely-lyel. 1981.
-
- Tapogatókas 1981.
-
- Vesszőből font tapogató. 2003.
Pély – Gazdálkodás
A község élete a Tiszához kötődik, a folyó széles árterében magaslatokra, hátakra települt. Évente kétszer öntötte el a víz, mely állapot a Tisza szabályozásával és az ehhez kapcsolódó belvíz elvezető csatornák kiépítésével szűnt meg. Az eltűnt mocsárvilág helyét szikesek foglalták el. Az itt élő emberek megélhetési forrását az ártéri gazdálkodás és a földművelés jelentették. A Tisza hullámterében az ártéri füzeseket és nyárfaerdőket hasznosították.
A szántókon búzát, árpát, rozsot, kukoricát és burgonyát termeltek.
A mocsárrétek, holtágak vadvilága biztosította a vadászat lehetőségét. Napjainkban természetvédelmi terület a Pélyi madárrezervátum, ahol ritka fajok, feketególyák, szürkegémek, kócsagok, kanalasgémek, réti sasok fészkelnek.
-
- Edényszárító 1955.
-
- Tyúkól, tyúkverem. Fedele napraforgó szár és deszka, betapasztva. Mélysége 50 cm. 1955.
-
- Pélyi és hevesi billogvasak a Mátra Múzeum gyűjteményében
Nagyút – Gazdálkodás
A megélhetés alapját mindig a mezőgazdaság biztosította, melyhez a két természetes vízfolyás, a Tarnóca-patak és a Száraz-ér kedvező feltételeket nyújtott.
A gazdálkodás a 18-19. században földesúri majorságokban történt. Az 1939-ben betelepített sokgyermekes családok is fölműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak.
1955-ben alakult meg az első mezőgazdasági termelőszövetkezet.
Mezőtárkány – Gazdálkodás
A lakosság megélhetését a földművelés és állattartás biztosította.
A szántókon búzát, kukoricát, árpát, rozsot, zabot, zöldtakarmányt, burgonyát, cukorrépát, dinnyét, és sok hüvelyest termeltek.
Gazdálkodásában igen jelentős súlyt képviselt a széna- és rétgazdálkodás.
Mezőtárkány természetes kaszálói:
Halom-fertő, postafenek, kosárhely fertő, nád fertő, fekete fertő, darudéllés, szőkepuszta. Legértékesebb kaszálófajta a lucerna széna, jó minőségű feketeföldben. Több helyen csak tippan, ill. pipaszurkáló széna termett. A kis és közepes gazdáknak nem volt kaszálójuk, a nagyobbaknak 80 kat. hold volt. A falu kaszálója mellett a Tisza-rétet is bérelték.
A közös rétet közösen használták, mindig egyenlően, boglyák szerint osztották szét egymás között nyilas elosztással.
A kaszálókat a kerülők őrizték. Utoljára 1896-ban osztottak kaszálót. A kaszálók mérésére általában láncot, szalagot használtak, és holdanként számolták.
Néha mocsarakat is lecsapoltak és kaszálónak használták. Az utolsó lecsapolás 1896-97-98-ban volt.
A rét száraz növényzetét nem gyújtották meg, hanem leboronálták tavasszal. A zsombékokat, túrásokat fogasboronával egyengették el. A réteket évente kétszer kaszálták. A második kaszálás széna neve sarjú. Sokkal vékonyabb szálú, mint az első kaszálású széna. Az első, tavaszi kaszálás neve anyaszéna. Egy-egy nagyobb terült kaszálásakor rokonokat, ismerősöket hívtak. A levágott rend szélessége általában a kasza nyelétől függött. Leginkább 180 cm volt. A rendekbe gyűjtött szénát nem, de a lucernát forgatták szárítás céljából. A forgatást asszonyok végezték. A megszáradt szénát rudas boglyába gyűjtötték. Egy rudas boglyába 5 petrence fért. A szénagyűjtés munkamenete: A rendet villával összetolták és vitték a rudashoz. A rudasokat egyberakták, és két nap múlva kocsikkal szállították a faluba. A századfordulón a gyűjtéshez háromágú villát használtak. A jó villa keményfából készült, hossza kb. 150 cm. 1945 óta nem használnak favillát. A nagygereblye általában fenyőfából készült, a fogak akácfából, a nyél szilfából. A faluban a TSZ megalakulása előtt két fűkaszáló gép jelent meg. A szénát az udvaron kazlakban tárolták. A kazalrakáshoz létrára, villákra, gereblyére, gólyára volt szükség. A kazal mérete: 10 x 30 m. Szél ellen a kazlak tetejét kötéllel és dróttal védték, melynek végeire követ tettek. A kazalról a szénát vagy kampóval húzták ki, vagy vágóval vágták. A szénát nem a lakóház, hanem az istálló padlásán tárolták.
Takarmányozási célra össze szokták keverni a szénát és a szalmát, mellyel a fejős tehenet, és a lovat etették. Szecskát is készítettek, megvizelt polyva és sarjú összekeverésével.
A takarmány silózták is: vermekben, gödrökben nedves kórót, zöld füvet, csalamádét raktak és lefedték szalmával és földdel.
A feleslegben termelt szénát 1910 körül az egri vásáron adták el.
Mezőszemere – Gazdálkodás
A település határának legnagyobb része szántó, illetve legelő és rét.
Állatállományában a szarvasmarha, a ló és a sertés meghatározó.
A népesség 90 %-a mindig a mezőgazdaságban dolgozott.
Kömlő – Gazdálkodás
Földművelés
A néhány holdas gazda a családjával végezte el az aratást, ahol 50-100 holdnyi betakarítani való volt, ott aratókat fogadtak. Tíz holdra egy vagy két aratópárt.
Az 1930-as évekbeli aratás hangulatos leírása: Neufeld József: Meghozták az életet! Kömlői képeslap az 1930-as évekből.(Neufeld József. A múlt születése. Fejezetek Kömlő történetéből I. 2005.Kömlő 150-151.)
Csépléskor 10-16 ember kellett a cséplőgép kiszolgálásához.
Az asztagról a kévéket az adogató villával nyújtotta a kéveoldónak, ő tette a megoldott kévéket a dobba. A gépből kikerülő szalmát a szalmahordók rudasokkal a kazalra felvezető létrán vitték egyre magasabbra. A töreklyuknál zsebkendővel bekötött szájú lányok gereblyézték ponyvára a kalásztörmeléket és vitték a törekkazalra. A gépből kijövő búzát zsákokba töltötték, majd a gépfaros bekötötte a zsák száját. Amikor végeztek, a mázsás összeadta a mérések számát, kiszámolták, mennyi a géprész, és mennyi a cséplőbandáé.
A cséplés részletes leírását adja Szabó Lajos: Cséplés kalákában.(Neufeld József. A múlt születése. Fejezetek Kömlő történetéből I. 2005. 154-155.)
Állattartás
A kömlői állatvásárokról: Országos állat- és kirakodóvásár Kömlőn 1926-1951. (Uo.)
-
- Gulyás kunyló 1956.
-
- Juhok az akol előtt. Kossuth tsz. 1961.
-
- Borjúistálló és sertés-fiaztató. 1953.
-
- Borjúkarám Szabadság tsz. 1956.
-
- Juh hodály juhokkal Kossuth tsz.
-
- Kis libák. Bárckzay tanya.
-
- Lovak. Bárczay tanya 1961.
-
- Lófogatok Kossuth tsz. 1961
-
- Besenyei Károly juhász kezében kampó, kalapja mellett fácántoll. 1961.
Kompolt – Gazdálkodás
A szántógazdálkodás során a következő növényeket termesztették: ősziek közül búza és rozs, a tavaszi gabonából árpa és rozs. Ültettek még burgonyát, dohányt és szőlőt.
A szántóművelésen kívül a rétgazdálkodás volt jellemző.
A földek művelésére és a betakarításra lófogatot és ökörfogatot használtak. A gyümölcsök közül legnagyobb mennyiségben szilvát, almát és diót termeltek.
Egy 1935-ből származó felmérés szerint a legnagyobb arányban sertést tartottak, majd szarvasmarhát, lovat, juhot.
Aratás idején tűzfigyelő és tiltó szolgálat működött. A cséplést négy cséplőgép udvarról-udvarra haladva végezte, mely hat napig tartott.
Kompolton működik az ország legrégibb növénynemesítő intézete, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Fleischmann Rudolf Mezőgazdasági Kutatóintézete. Fleischmann Rudolf 1918-ban érkezett Kompoltra, ahol növénynemesítő telepet létesítetté és a növénynemesítést tudománnyá fejlesztette.
Kisköre – Gazdálkodás
A megélhetés alapját a Tisza folyó közelsége határozta meg: a halászat és az ártéri gazdálkodás.
A Tisza szabályozásának korában sokan végeztek kubikus munkát.
Az árvíz lecsapolások után a 20. század elejére rohamosan fogytak a rétek, a legelők. A szántókon főként búzát és kukoricát termeltek.
Az ország legnagyobb beruházásaként 1967-ben kezdődött meg a Kiskörei vízlépcső építése, az ország legnagyobb vízierőműve.
A Tisza-tó megépítése Kisköre gazdaságát és idegenforgalmát fellendítette.
A tavon találhatók Európa legnagyobb sulyom és tündérfátyol-mezői. Mintegy kétszáz féle madárfaj él itt.
Az ártéri erdőkben vaddisznó, fácán, őz, nyúl, fogoly és vízi vad él.
-
- Pulykatenyészet. 1961.
-
- Pulykatenyészet. 1961.
-
- Rizs aratása 1961.
-
- Baromfitelep fajtiszta magyar sárga csibékkel 1961.
Kápolna – Gazdálkodás
A település szántóin termeltek búzát, zöldtakarmányt, kukoricát, árpát, burgonyát, dohányt, dinnyét, borsót és lencsét.
A gazdasági év az őszi szántással kezdődött, majd a rozs- és búzavetéssel folytatódott. Igyekeztek jó minőségű vetőmagot vetni, tartva magukat a szóláshoz: „aki ocsút vet, gazt arat”.
A téli időszak felkészülés volt a következő évi munkákra. A férfiak kosarat fontak, seprőt kötöttek, a mezőgazdasági szerszámokat javították, kötelet készítettek.
Tavasz elején a szőlő metszésével indult újra a határban a munka, aminek csúcspontja a búza betakarítása volt. Az udvarra behordott gabonát lóval tapostatták, nyomtatták. Az 1880-as évek végétől jött használatba a járgányos cséplőgép. Gőzgépe, tüzesgépe csak az érseki uradalomnak volt.
Ősszel a szürettel és a kukoricatöréssel fejeződött be a gazdasági év.
A kápolnai gazdák sok állatot tartottak, odafigyeltek arra, hogy legyen elegendő búza. A jószágot Szent György napján hajtották ki először a legelőre, ősszel pedig Szent Mihálykor kötötték.
Dohánytermesztés
A dohánytermesztés Magyarországon 1851 után állami monopólium volt, a termelés és forgalmazás minden lépése hatósági engedélyhez kötött.
Kápolnán 14 dohányos volt és ezek 56 holdon termeltek kerti és rétháti dohányt. A termelés kísérletei 1921-ben kezdődtek. 127 féle dohányt kezeltek.
Kápolnára a következő helyekről szegődtek kukások: Erdőtelek, Tenk, Füzesabony, Tófalu, Aldebrő.
Az érseki uradalom dohánykertészei a dohányföldet saját eszközeikkel művelték, az uradalom csak a földet adta.
A legszegényebb kukás családok putrikban laktak: két-három család lakott egy-egy szobában, de olyan is előfordult, hogy öt. A konyha közös volt. A putrikat 1922-ben váltották fel a kukáslakások.
A dohányt „spedíciósok” szállították az állomásra négyszögletesre formált bálákban, melyeknek végeit bevarrták. Egy szekérre 16 bálát raktak.
A dohány leadása a Dohánybeváltó Hivatalban történt, melyet 1868-ban állítottak fel. Ez egyben termelőüzem is volt, ahol a beváltással és fermentálással, csomózással kapcsolatos munkákat is ellátták, felvásárolták a környéken termelt dohányt.
Kál – Gazdálkodás
A 20. század elején a szántók fő terménye a búza, a zöldtakarmány, a kukorica, a rozs, az árpa, a dinnye, a cukor- és takarmányrépa, a hüvelyesek, a dohány és a mák.
A település gazdálkodásában jelentős hagyománya alakult ki a dinnye és a dohány termesztésének.
Dinnyetermesztés
A hevesi homokháton – melyhez Kál is tartozik – jó feltételei voltak a dinnyetermesztésnek. . A dinnyés családok úgy tartották: „dinnyehéjban jöttek a világra”. A termelő módszerek közül a kapás kiültetést is gyakorolták, de hamar elterjedt a gyepkockás módszer is.
A magvak csíráztatása így történt: „ A magokat csavard vizes ruhába, majd két réteg száraz ruhát tekerj köré, ezután helyezd a vánkosod alá, ahol jó meleg legyen. Minden estve beköszöntvén szenteld meg langyos vízzel. Ezt ez álló hétig végezd, s ekkor a kicsirázott mag elvethető.”
Februárban elkészítik a melegágyat, melynek alapja a szerves trágya. Márciusban kerül sor a gyepszedésre, ami abból áll, hogy egyenlő kockákra szabdalva felszedik a gyepföldet. A magolás során a magvakat szemenként a kockákba rakják. A palántanevelés után májusban volt a palánta ültetése, mely időpontja az időjárástól függött. A gyepkocka helyét kiskapával vágták ki és belerakták a palántát. Amikor már három levélben volt a palánta, pótolták az elpusztult növényeket, majd kapáltak. Ekekapával 4-5 alkalommal, kézzel kétszer kapáltak.
A dinnyeérés általában július végétől augusztus végéig tehető. A dinnye érettségét a színéről állapítják meg, a tökdinnye tompazöld, az érett fényes.
A tsz-korszakban az exportra szánt dinnyéket ládákba csomagolták. Egy ládába 4 db dinnye került általában.
A legelterjedtebb dinnyefajta a Szigetcsépi, melynek héja szinte fekete. A Hevesi futó alakja kicsit megnyúlt, tökforma, de télig elálló. A sárgadinnyék közül az Ezüst ananász a legkedveltebb, valamint a zöldhúsú Muskotály.
Legismertebb dinnyés dinasztia: Cseplye család.
Dohánytermesztés
A 19. században legnagyobb arányban az uradalmakban termeltek dohányt. Fajtáját tekintve először a kerti dohány terjedt el, majd 1885 körül terjedt el a réti dohány, melynek levele nagyobb, íze jobb volt. Kiadósabbnak is számított, kevesebb munkával járt, mint a kerti.
Ismerték a szamosi dohányt, melyet erősebbnek és nehezebbnek tartottak, valamint a virgíniát, mely 1936 körül terjedt el.
A káli-tagban az 1800-as évek végén 15 kukás volt, ezek 75 holdon termeltek dohányt. A termelést egy dohányos gazda felügyelte. Kint laktak a tanyán cselédházakban.
A dohánypalánta neveléséhez a melegágyat kevert trágyából készítik, 50-60 cm magasra. A magházföldet – melyet egy arasznyi magasságban tesznek – erdei könnyű földből, vagy olyan földből veszik ahol előzőleg csalán termett. Amikor a trágyát és a földet felrakták, a négy sarkára négy karót ütnek, tetejét elgereblyézik. A zsúp és nád hasurát (palántatakarót) 1930 körül váltotta fel a malinó. Üveget az uradalmi kertészetben használtak először palántanevelésre.
A magot József- napig elvetették, majd a palántát május közepéig el kellett ültetni. Amikor sárgult a dohány levele, és tapintása zsírosabb, lehetett törni. A levélféléket (pórlevél, aljlevél, másodaljlevél, szinlevél, hegylevél) külön-külön kellett törni. A dohány fűzésekor egy tűre 80-90 levél ment, egy 5 méteres zsinórra 3 tű levél.
A tiszai dohányt füllesztették, melytől sárgább és durva tapintású lett. A ködös idő elől pajtába vitték a dohányt, ahol lehúzták a zsinórról a dohányleveleket és csomókba rakták és szortírozták.
Hevesvezekény – Gazdálkodás
A Hevesvezekényt körülvevő nádas, mocsaras, füves területek kiváló lehetőséget nyújtottak a lakosság számára gyűjtögetésre és apróvadak fogására. Vadfogó hurkokkal általában madarakat (fogoly, fácán), nyulat, de egyes változataival őzet, szarvast is tudtak fogni. A vadfogó hurkok variánsai közül a lépő és a fojtó hurkokat használták, mely technikát még néhány évtizede is ismerték a helyiek.
A település fekete homokos vagy televényes homoktalaján legjobban terem a búza, árpa, kukorica, köles, dohány és a repce.
A szántóföldeken a legelterjedtebb gazdálkodási rendszer a háromnyomásos gazdálkodás volt. A szántás kettes, hármas vagy négyes lófogatokkal történt a gazdák anyagi lehetőségeitől függően. Ökröket ritkán állítottak be az eke elé.
Legnagyobb arányban lovakat tenyésztettek igavonásra és tehenet a tejhaszonért.
A 20. század első felében megduplázódott a gazdálkodásban a kertművelés aránya. A nádasokat nagy arányban váltották fel az erdők.
Az aratás szokásrendje évszázadokon át változatlan maradt. A munka mozzanatainak és eszközeinek részletes leírása Szuromi Rita: Falu a nemesek földjén c. kiadványban olvasható (178-181. oldal)
A cséplést a porták szűkössége miatt többnyire a falu szélén, a téglagödröknél végezték. Ide érkezett a cséplőgép, itt folyt a közös munka. Csak a legnagyobb gazdák csépeltettek a saját udvarukon.
-
- Kaszaüllő faragott tőkével. Dobó István Vármúzeum gyűjteménye
-
- Hevesvezekény Ludashát gazdálkodás. Disznóól. Nagy István tanyáján. 1955.
-
- Istálló, hodály és dohánypajta egy fedél alatt. Nagy István tanyája. 1955.
Heves – Gazdálkodás
Heves határa fekete és homokos talajfélékkel rendelkezik, ezért sokféle növényfajta termesztésére alkalmas.
A gabonafélék közül legjelentősebbek voltak a búza, kétszeres, rozs, árpa, kukorica, köles, repce, zab, takarmánynövények közül a lucerna, a takarmányrépa és a tök. A szántóföldeken a legelterjedtebb termelési rendszer a háromnyomásos gazdálkodás volt.
A szántást kettős, hármas vagy négyes lófogattal végezték. A gabonatermelés legjelentősebb munkafázisa az aratás és cséplés volt. A nagyobb birtokokon aratóbandák végezték az aratást szerződés alapján. A cséplést a cséplőgépek mellé szegődött cséplőbandák végezték az udvarokon és szérüskertekben.
A gabonaféléken kívül kiválóan megterem a szőlő, a gyümölcsfélék, a dohány és a dinnye.
Heves szőlőtermelése a 19. század végétől vált jelentőssé, amikor a hegyvidéki szőlőket a filoxéra gyökértetű megtizedelte. A hevesi homoktalaj immunisnak bizonyult a kártevővel szemben, így nagy, 40-50 holdas szőlőtelepek jöttek létre korszerű pincészetekkel. Közülük a legnagyobb a Heves és Jászszentandrás között lévő Bankpincét körülvevő 500 holdas szőlőtelep.
A hevesi dinnyetermesztésről az első adatunk, hogy a török által Hevesről kiűzött lakosság a 17. század elején foglalkozott termesztésével a mezőváros északnyugati szegletében, Boconád és Alatka környékén. A legnagyobb dinnyeföldek a homokos részeken, főként a Golyóbis (ma Góbis) – halom környékén voltak. A dinnyészkedés legdicsőbb korszakában, a 19. század közepén külön fajtaként tartották számon a Hevesi vérbélű görögdinnye-fajtát, melynek jellemzői: apró fekete magvú, vékony héjú. Megkülönböztették a hevesi táj többi fajtájától, mint pl. a csányi görgő fajta.
A termelésre a hevesiek erdőirtásokat és gyeptöréseket használtak. Hat-tíz éves forgást tartottak. A 20. század elejére a gyeptörések elfogytak, a parasztság egyre kevesebb területen tudott dinnyét termelni. A legnagyobb termelők a nagybirtokosok lettek, mint pl. Coburg Fülöp, Remenyik István. A helyi vasútállomásról hatalmas szállítmányok indultak Budapestre és Galíciába.
A termelés fokozása céljából Braun nagybirtokos 1924-ben Csányról hívta Bálint Dinnyés Sándor termelőt Hevesre, aki új termelési módot ismertetett meg Hevesen, a gyepkockás termelést. Ennek lényege, hogy a dinnyemagot a gyepből kivágott gyepkockákba teszik, majd a palántát melegágyban nevelik. Amikor 3-4 levelet növeszt, akkor ültetik ki a földbe. Érés idején a dinnyék leszedése külön figyelmet igényel: a színt, a súlyt és az ütéskor kiadott hangot együttesen kell értékelni. Megyénken belül a hevesi és a csányi hagyományos dinnyefajták, művelésük jellegzetességei legalább másfél évszázada önálló egységnek számítanak.
-
- A bekötés. Ferencz József gépész, családja és munkásai Heves
-
- Béklyó (Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény anyaga)
-
- Cséplőbanda hevesi gazda udvarán. 1920-as évek.
-
- Csobolyó (Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény)
-
- Kanyótag Cséplés Mihályi Béla tanyáján 1942.
-
- Fasutu.Középorsós, felülhajtós. 1966.
-
- Baltás szőlőmetsző kés. Dobó István Vármúzeum gyűjteménye
Füzesabony – Gazdálkodás
Füzesabony mint érseki jobbágyközség gazdaságára a háromnyomásos üzemrendszer volt jellemző. Ez a rendszer a jobbágyföldek megváltása után is fennmaradt javított, forgó háromnyomásos formában.
A községbeli gazdák a növénytermesztésre helyezték a hangsúlyt.
A szántók fő terménye a búza, a kukorica, a zöldtakarmány. Termeltek még árpát, zabot, cukor- és takarmányrépát, sok hüvelyest, kevés dohányt, lent és kendert.
A gabonához képest kevés takarmányt termeltek.
A családi gazdaságokban az állattartásnak csak másodlagos szerep jutott.
A kisgazdák körében a legszámottevőbb állattenyésztési ág a lótenyésztés volt az 1930-as években. A lótartó gazdák 1-6 lovat tartottak, főként igáskancát. Fő fajtának számított a Hajdúságból hozott Nóniusz tájfajta.
Füzesabony a két világháború közötti időszakban Heves vármegye egyik fő lófelvásárló központja volt. (Lódíjazást csak Hevesen, Füzesabonyban és Tiszafüreden tartottak).
A település szarvasmarha-állománya legnagyobb részben hazai pirostarka tehénből állt.
A sertésállományt tekintve tisztán mangalica fajtát csak az érseki uradalom tartott. Juhtenyésztés is csak az uradalomban volt, hazai fésűs juhokkal.
Baromfit a gazdasszonyok tartottak a családi konyha számára.
Méhészettel 21 helyen foglalkoztak a községben, melyre jó lehetőséget adtak a környező erdők.
Selyemtenyésztéssel 1926-ban 87 tenyésztő foglalkozott, a községben működött selyemtenyésztési felügyelőségi székhely.
Konyhakerti növényeket és gyümölcsöt csak mellékfoglalkozásként termeltek. Elterjedt a Bódi, Besztercei, Duránsai szilva, barack, birsalma, cseresznye, meggy, körte, alma és diófa. A dinnyetermelés jelentéktelennek számított.
Erdők az uradalom tulajdonában voltak, fő fafélék a tölgy, a kőris és a gyertyán. 1932-ben az erdők negyedrészét kivágták, majd újratelepítették.
-
- Fazékszárító az ámbituson 1956.
-
- Kaszanyél és nagygereblye vásárlás a füzesabonyi vásárban 1959.
Feldebrő – Gazdálkodás
Feldebrő gazdálkodásának két fő ága a dohánytermesztés a szőlőtermesztés.
A 18. század első felében főként a jobbágylakosság termesztette a dohányt, a 19. század elejére a zsellérek is bekapcsolódtak termesztésébe. Feldebrőn ekkortól leginkább kerti dohányt termesztettek, a belső telkeket is dohányföldnek fogták be, sőt a telkek végén lévő közlegelőkből is hozzászántottak egy-egy darabot. Kb. 170 termelő az uradalomtól is bérelt földet dohány termesztésére. A dohányföldek idővel szinte körbevették a falut.
A feldebrői homokos talajon sárga, nagy levelű dohányfajta termett, alacsony nikotintartalommal. A 18-19. század fordulóján burnótként is használták. Ennél a verpeléti valamivel gyengébb minőségűnek számított. A debrői dohány külföldön is közismert lett.
A csomókat kereskedők vásárolták fel és juttatták el a gyárakba. A 19. század második felére az alföldi dohánytermelés megerősödése és az állami monopólium bevezetése miatt Feldebrő környékén visszaesett a termelés.
Az 1840-es évektől a könnyű kerti pipadohányok helyett keresettebbé váltak az erős alföldi félék. Megindult a dohányból élő családok elvándorlása az Alföld felé, ill. Tolna és Szabolcs megyékbe. Feldebrőn és környékén az 1930-as években már csak kiegészítő foglalkozásnak tekintették a dohánytermesztést.
Debrő már az 1330-as években jelentős bortermelő falunak számított.
A 19. század végén a gazdák rigolírozott, forgatott földbe ültettek, főként kadarkát. A szőlőtermelés igazi fellendülése az első világháború után következett be. Az 1930-as évek végére a csemegeszőlők termelése egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ennek egyik legfőbb oka a szállítási nehézség, mivel nem volt vasútállomás, szekérrel kellett Verpelétre szállítani a szőlőt. 1959-ben a debrői borvidéket egyesítették a gyöngyös-visontaival Mátraalji Borvidék néven. Feldebrő kiemelt termőhelynek számított. Kiemelt fajták: olaszrizling, leányka, hárslevelű. 1997-ben a Debrői Hárslevelűt védetté nyilvánították.
Erk – Gazdálkodás
A szántóföldeken túlnyomóan búzát termeltek, a kukorica, az árpa és a zöldtakarmány jóval kisebb helyet kaptak. A kereskedelmi növények termelésére alig fordítottak csekélyebb területet.
A község állattenyésztésében igen kiemelkedő a szarvasmarha-állomány, melynek minősége messze földön híres volt.
Mivel a falu területe nem adott minden család számára megélhetési lehetőséget, tavasszal sokan kénytelenek voltak messzire elmenni summásnak, hogy a télire valót megkeressék. Többen Amerikába és Németországba is kimentek, vagy az iparban kerestek munkát, főleg a fővárosban.
Az erkiek közül sokan dolgoztak a tejiparban, ez hosszú ideig hagyományos foglalkozást jelentett.
Szénavágók. Erk. Dr. Gulyás István és a Mátra Múzeum tulajdonában
Erdőtelek – Gazdálkodás
A 20. század elején a szántóföldi növények közül elsősorban búzát, kukoricát, rozsot és árpát termeltek, a kereskedelmi növények közül sok dinnyét, cukorrépát, borsót, dohányt. Ebben az időben csemege- és borszőlő-termelése is jelentékenynek számított, szőlőterülete az alföldi borvidékhez tartozott.
Palántanevelés az Új Élet tsz-ben, paprikapalánták. 1961.
Egerfarmos – Gazdálkodás
A település lakóinak döntő többsége mindig mezőgazdasággal foglalkozott.
A gabonafélék termesztésén túl igen jelentős az állattartás: kiugróan nagy számban tartottak juhot, de jelentős volt a szarvasmarha, sertés, kecske és ló tartása is.
Az aratást június végén, július elején kezdték meg, azt tartották, hogy június 24-én „szakad meg a búza töve, akkor érik éjjel-nappal”. Az érseki uradalomban előírt munkarend szerint végezték a munkát.
A búzakeresztet 16 kévéből rakták össze, a 17. volt a papkéve.
A cséplést minden család a saját udvarában végezte. Négy vállalkozónak volt cséplőgépe a faluban, akik búzáért cserébe elvégezték a cséplést.
(A Cséplő-domb helynév 18. századi szokásra utal: Az 1785-ben készült térképen jól látható, hogy az Eger-pataknak két ága volt és a jelenlegi temető helyét Cséplő-dombnak nevezték, ahol a gabonát cséphadaróval csépelték ki.)
A gabonát a száraz padláson tárolták. Szintén ide hordták fel a cséplés után visszamaradt töreket is.
Télen megszőtték a tároláshoz szükséges zsákokat.
Az őszi betakarítást – kukoricatörés és fosztás, cukorrépa- és napraforgó-szedés – családi munkaszervezetben, egymást segítve végeztek el.
Egerfarmosnak nevezetes állattartása volt a két világháború közötti időben. Igen jelentős volt a juh- és a szarvasmarha-állomány.
Híres volt tehenészete, melyet Brezovay II. László létesített, majd vitéz Oláh Gyula fejlesztette tovább. Szaktudása eredményeként a farmosi tehenészet az ország egyik legjelentősebb tehenészetének számított. Ridegtartásban tartották az állatokat, így azok rossz körülmények esetén silányabb legelőkhöz is tudtak alkalmazkodni.
Juh hodály – Új barázda tsz. 1952.
Dormánd – Gazdálkodás
A legnagyobb arányban búzát termeltek, emellett kisebb mértékben árpát, tengerit, zöldtakarmányt és hüvelyeseket.
Boconád – Gazdálkodás
A boconádiak számára a fő bevételi forrást a búzatermelés jelentette. A búza mellett helyet kapott a tengeri, a zöldtakarmány, a rozs, az árpa, a takarmányrépa. Nagyobb mennyiségben termeltek még dinnyét és mákot.
A paraszti világ legnagyobb nyári munkája az aratás volt.
Az aratást Sarlós Boldogasszonykor (július 2.) kezdték. A családfő vágta az első rendet, asszonya szedte gamóval a markot, s belőle sodort kötélbe tette. Fiatal fiú kaszálta a második rendet, s az eladólány gyűjtötte, marokkal egészítette ki az előző kévét. A kévéket keresztekbe rakták, melynek tetejére a papkéve került, ami takaróként szolgált, hogy a kalászos ne ázzon, ha eső jön. Az elhullott gabonaszálakat bőgővel gereblyézték össze. Jó esetben két hét alatt végeztek a munkával. A behordásban igás állatokkal segítették egymást a szomszédok.
Az ősz legnagyobb munkája a kukoricatörés, melyet a gazda udvarán a fosztás követett.
A település adottságai kiválóan megfelelnek a dinnyetermesztésre és a dohánytermesztésre is.
-
- Csárda tanya- gazdálkodás Dinnyés kunyhó belseje 1972.
-
- Csányi dinnyések kunyhója 1972.
-
- Kunyhó és élékamra 1972.
-
- Dinnyés kunyhó
Besenyőtelek – Gazdálkodás
A népesség fő megélhetési forrását a növénytermesztés és állattenyésztés jelentette. A szántóföldeken leginkább búzát, árpát, kukoricát, napraforgót, takarmányborsót, cukorrépát, lucernát és dohányt termesztettek.
A gabona cséplése, nyomtatása
A learatott gabona behordása után szérüt, „tisztaszérüt” készítettek. A területet megtisztították a gyomtól, meglocsolták, pelyvát hintettek rá, lóval lejáratták, majd szérűsöprűvel lesöpörték. Erre terítették a behordott gabonát. Egy terítés neve ágyás. Egy kis ágyás 10 csomó gabona, a nagy 15 csomó. A csomó (kereszt) 17 kévéből áll. A 10 csomó kévét 1-4 lóval nyomtatták, egymás mellett 2 lónál több nem volt. Háromszor fordítottak, majd görbefogú gereblyével lehúzták a szalmát. A kitiport gabonát kirostálták. Szokás szerint naponta három ágyást kellett elvégezni. A rozs nagy részét kézi cséppel csépelték ki.
Forrás: DIV Néprajzi adattár NA 238-68. Besenyőtelek. Vegyes néprajzi adatok. 1968
Állattartás
Az állatállomány főképpen szarvasmarhából, sertésből, juhból és lóból állt. Az állattenyésztés fejlesztésére az 1930-as években megalakították a Községi Állattenyésztő Szövetkezetet.
Besenyőtelken nagy hagyományai vannak a külterjes állattartásnak és a pásztorkodásnak.
A ménest a „szabadszálláson” tartották.
A tagosítás előtt a gulya 9 járáson át járt ki a településről. Egy gulyában 280 db marha volt. A gulyások tanították be a tinókat is, tudták, melyiket kell előre és hátulra befogni. Általában két hét alatt tanult be a tinó. Az ökröket és bikákat leginkább a Hortobágyról hozták, vagy hozatták poroszlói kupecekkel.
A besenyőtelkiek a lovat maguk tenyésztették. A nóniusz származású csődörök kifogytak a 20. század közepére. Amikor Tepélyt tagosították, a csődöröket beadták az államnak.
Tepélyen volt hat gulya, köztük külön bikagulya meg szűzgulya. Disznónyáj kettő, ezenkívül pedig ménes.
A csorda kihajtásának útvonala: Főutca (Magda-had) – kis utca – Hóstyakert.
Besenyőtelken a leghíresebb pásztor dinasztia a Kallik had volt. Volt köztük gulyás, csordás és kondás is. Pásztorbotként tölgyfa, barkóca- és somfabotot használtak, melyet Noszvajról vagy Bükkzsércről hozattak. Réztrombitájuk is volt, ezzel adtak jelet.
-
- Dohány csomózása a tsz.-ben 1979.
-
- Pásztorkunyhó szalmából a csordalegelőn. 1966.
-
- Nagygazda istállója, előtte deszkából készített takarmányos. Épült 1889-ben. Kép 1953.
-
- Méhes. Épült 1898-ban.
Átány – Gazdálkodás
Az átányiak évszázadokon át a határ használatából éltek. Történelme során változott a földművelés és az állattartás aránya, és a gazdálkodási ágak jellege. A legelők és a rétek csökkentek az állattartás intenzívebbé válásával párhuzamosan. A 19-20. század fordulója körül az állatfajták átcserélődése zajlott le. A régi edzett, viszontagságokat tűrő marha-, ló-, disznó- és juhfajták helyébe kényesebb de értékesebb lovak, nagy tejhozamú piros-tarka marhák, merinó juhok jöttek. Ennek következtében más típusú épületeket kellett emelni számukra, másképpen gondozni.
A növénytermesztésen belül is aránybeli változások zajlottak le, de a legnagyobb arányban mindig búzát és kétszerest (búzával vegyesen vetett rozst) termeltek. Hagyományosan az őszi vetés adta az embereknek a kenyeret, a tavaszi a jószágállománynak biztosított abrakot.
A gazdálkodás fő célja a paraszti háztartások önellátása maradt. Ehhez járulékosan csatlakozott az árutermelés. Az átányi ember szerint a föld megmunkálásának a célja, hogy ellássák családjukat házuk népét (melybe az állatállomány is beleszámít). Ez az önellátásra való törekvés konzerválta szilárdan a búza első helyét, mellette az abraktakarmányok magas arányát.
Árutermelésre sörárpát, cukorrépát, hüvelyeseket, napraforgót, takarmánynövények magvait termesztették. A jószágnevelés a vagyoni felemelkedés legfőbb útját jelentette, de az állatok tartását megkívánta a gazdálkodás hagyományos rendje is: az igaerő biztosítása, a szántóföldek termőképességének megtartásához a trágya, a család számára a zsír,hús, tej, tojás, az ágy párnáiba, dunnáiba a toll.
A kutatók – Fél Edit és Hofer Tamás – az átányi paraszti gazdálkodás és háztartás vizsgálata során az „arányok és mértékek” rendszerét tárták fel, bemutatva a paraszti gazdálkodás egyik ideáltípusát.
Az átányi emberek hagyományos életformájának – és benne a gazdálkodásnak – tárgyi anyagát jól reprezentálja a Néprajzi Múzeum Átány-gyűjteménye.
Fél Edit és Hofer Tamás kutatásainak eredményeként 3707 darab tárgy került a múzeumba a gazdálkodás és háztartás, illetve a lakáskultúra témakörben.
Az Átány-gyűjtemény részletesebb ismertetése:
http://atany.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=44&Itemid=57
Szőlő- és bortermelés Átányon
Átány szőlőtermő területe a hevesi határ mellett volt a Ballai-tag, Bohács-tag, Bernáthegy, Gergelytelep és Maczky-tag nevű homokos részeken. Itt helyezkedtek el a présházak, pincék és a kunyhók. A szőlő művelésére a tövető-kapát (a gyökér elvágására) és ortókapát (mélykapálásra) használtak. A szőlőt csak vesszőről szaporították. Helyben kedvelt szőlőfajták a kövidinka, bánátirizling, ezerjó, oportó, nova, izabella, huszárdinka és a mézesfehér. Az oltást a falubeliekkel a tanítók ismertették meg. A gyökeres oltványokat Abasárról és Gyöngyösről szerezték be. A szőlők közé babot, káposztaféléket, zöldségféléket, krumplit és gyümölcsfákat ültettek. A szőlőkarókat akác és fenyőfából készítették, melyet 1914-től használtak. A zöld hajtásokat először kukoricafosztással, majd rafiával kötözték fel. Permetezésre kékkő és mész oldatát használták. A szőlők nyitását márciusban végezték el. A nyár folyamán legalább négyszer kellett gyomirtó kapálást végezni. A szőlő hegyét július 20-tól 30- ig vágják el. A szüretet október 15-én, Terézia napján kezdik. A mustnyerő eljárások közül ismert a lábbal taposás és a préselés is. A fürtök összezúzására csömöszölőt és bunkót használnak. A mustot és a törkölyt léckával, borszűrő kassal választják szét. Az 1930-as évektől szüreti bált és felvonulást is tartottak.
-
- Baromfinevelő kosár és lúdvivő kas
-
- Favilla típusok
-
- Tokmány kiterített rajza
-
- Kasza fenőkő tartók – a Néprajzi Múzeum gyűjteményében
-
- Kapatisztító kocérok fából és fémből
-
- Kubuz tojás vagy bab tartására
Aldebrő – Gazdálkodás
A lakosság megélhetési alapját a dohány- és szőlőtermesztés jelentette. Saját ellátásuk érdekében a kertekben és a szőlők alján gyümölcsöt és zöldséget, burgonyát és dinnyét is termeltek, valamint a ruházkodáshoz lent és kendert.
A szántókon gabonát és kukoricát, valamint takarmánynövényeket vetettek.
A növénytermesztés mellett tenyésztettek szarvasmarhát, lovat és sertést, tartottak méheket is.
A 20. század első felére a korábbiakhoz képest visszaesett a dohánytermesztés, a szőlőtermesztés és a borkészítés virágkorát élte.
Dohánytermesztés
A Tarna völgyében a 18. század első felében, 1721-1725 között Debrő, Verpelét, Tófalu, Kápolna, Demjén és Detk lakosai termesztettek olyan mennyiségű dohányt, mely szerepel az összeírásokban. Ezek a termesztők kizárólag jobbágyok voltak.
A 18. század közepére a dohánytermesztés a jobbágyok kezéből fokozatosan átcsúszott a szabadabb helyzetű személyek kezébe. A zsellérek – akik nem voltak lekötve földesúri majorsági földeken való robotkötelezettségekkel – egyre nagyobb arányban éltek dohánytermesztésből. Egy-egy család kis területet művelt kézi munkával. A kevés földből intenzív művelést kívánó termesztés elegendő hasznot hozott, így biztos megélhetést jelentett számukra.
Az aldebrői határban található dohánytermő helyekről 1841-ből pontos adatsorok állnak rendelkezésre. A dohányföldek három nagy táblában terültek el, ezek összterülete 84 kat. hold 696nöl volt. A falu határában 223 birtokosnak volt dohányföldje.
A 18. század második felében a dohánykonjunktúra és a falu relatív túlnépesedése következtében nagymértékben fellendült a dohány termesztése.
Az aldebrői lakosok nemcsak a falu határában, hanem a Balpüspöki pusztán bérelt földeken is termesztettek dohányt.
A helyi emlékezet szerint nagy dohányföldek voltak még a Kígyósban, a Hodályban és a Csalban.
A homokos talajon jól égő dohány termett. Az uradalom mindig rétháti dohányt termelt. Ezt, ha fekete földbe tették, elrontotta a többit is.
Aldebrőről sokan jártak el dohányosnak Miskolc felé az uradalmakba. A termelők közül sokan béreltek vagy vásároltak földeket termesztés céljára Kápolnán, Domoszlón, Feldebrőn.
A dohány termesztésmódjában nem volt nagy különbség urasági és egyéni termesztési mód között.
A dohánytermesztés munkafolyamata:
A termelők a dohánymagot először csíráztatták, majd – mivel nagyon apró – földdel vagy hamuval keverve vetették, kezdeti időszakban, a 18. században hidegágyba, majd a 18. század végétől melegágyba.
A hidegágy deszkakerettel, valamilyen takaróval ellátott kerti ágy volt, amelynek nem volt trágyából készült melegítő alapja. A melegágyak trágyafűtéssel rendelkeztek, két részből álltak, a rögzített keretből és valamilyen takaróból.
A kikelt palántákat naponta gondozni, öntözni, szellőztetni, ritkítani, óvni kellett. Négy-nyolc hét alatt megnőtt és április-május fordulóján megkezdték a kiültetésüket. A porhanyósra előkészített földön a sorokat sorhúzóval jelölték ki. Száraz időben csak vízzel lehetett ültetni, ezért ültetés előtt meglocsolták a palánta helyét. A palántákat tálban vagy kötényben vitték magukkal a kertészek, és ujjukkal, vagy rövid ültetőfával fúrt lyukakba óvatosan beültették. A megeredt palántákat háromszor-négyszer kapálták. Némely nagy levelű fajtáknál megjelentek a virágbimbók, melyeket lecsíptek. Ez a bugázás. Nyolc-tíz nappal később következett az oldalhajtások letördelése, a kacsozás. Mindkét művelet a levelek érését és erősödését segítette elő. Amikor a levelek érettnek mutatkoztak, jöhetett a dohánytörés munkája, melyet mindig kézzel, alulról fölfelé, az érésnek megfelelően szakaszosan végeztek. A hazaszállított dohányleveleket előbb hervasztották, füllesztették, majd hosszú, hegyes fémtű segítségével erezetükön át zsinórra fűzték. A telefűzött zsinór neve a póré. A kifeszített pórékat napon, ideiglenes állványokon, vagy szellős, erre a célra épült dohánypajtákban szárították. A megszáradt dohányleveleket csomózták, azaz szín és nagyság szerint válogatták, lesimították és összekötötték. A dohányfűzés, illetve a csomózás-simítás egy időben sok ember munkáját igényelte. Ezért a családi munkaerőn kívül sokszor napszámosokat is kellett fogadniuk.
Szőlőtermesztés
Aldebrőn a szőlőtermesztés az egyik fő megélhetési forrásnak számít. Megalapozása Grassalkovich Antal nevéhez köthető, aki 1743. évi jogbiztosító levelében rendelkezett a szőlőtelepítésről.
Az új telepítéseket adómentesség biztosításával támogatták. Az 1770. évi összeírás szerint a határban levő hat szőlőhegyen (Öreghegy, Alsóhegy, Középhegy, Felsőhegy, Új hegy, Magyalos) összesen 665 kapás szőlő volt. Egy kapás szőlő alatt azt a területet értjük, amelyet egy napszámos egy nap alatt be tud kapálni. Ez függ a talaj minőségétől és a terület meredekségétől is. Aldebrő esetében egy kapás szőlőterület átlagosan 300 négyszögölnyi nagyságú volt.
A szőlőterületek művelése egész éves munkafolyamat.
Az évi munkák sorrendjében első a nyitás. Kora tavasszal végzik, amikor a föld már nem ragad rá a kapára, általában március közepétől április végéig. A nyitás elvégzése nagymértékben befolyásolja a szőlőtermés minőségét. A munka során az előző évben a tőkék közei közül a szőlőtőkékre felhúzott földet a tőkéről eltávolítják. Ha a tőkék nyakai a föld alatt maradnak, gyökeret eresztenek, mely hátráltatja a későbbi megmunkálást. Rossz nyitás esetén a fürtök közel kerülnek a földhöz, könnyen rothadásnak indulnak.
Következő munkafolyamat a metszés, a szőlőtő vesszőinek visszavágása. Nagy szakértelmet igényel, meghatározza a termés alakulását.
A tavaszi munkákhoz tartozik a szőlő szaporítása. A szőlő Aldebrőn többnyire homlítással szaporították. Azt jelenti, hogy a szőlőtőkéről egy vagy több vesszőt a föld alatt elvezettek a kívánt egy-két méter távolságra, s ez itt meggyökeresedett és kihajtott.
A metszés és szaporítás után, májusban következett a szőlő első kapálása. A virágzás után, június végén a kötözés vagy kötés következett. A kihajtott vesszők felkötése lehetővé tette, hogy az érő szőlő nagyfényhez jusson, és hogy a fürtök majd a földtől távol legyenek. Ha hiányzó tőkét találtak, homlítással pótolták.
A második kapálásra július elején került sor. Augusztus végén megkezdték a szőlő igazgatását, elvégezték a szükséges újrakötéseket, a fattyúhajtások letörését. Szeptember közepéig elvégezték a harmadik kapálást, melynek során földet is húztak el a tőke mellől, hogy jobban járja a fürtöket a szél és a napfény.
A szüreti munkákat a szőlők alatti gyepes térségben végezték el, itt állították fel a szüretelő edényeket. A szüret után, novemberben a fedés során a szőlőtőkéket földdel takarták be a hideg ellen.
A szőlőmunkák szervezésével, a szőlőterületek megművelésének rendjével foglalkozott a hegybíró. Ő fogadta fel a szőlőpásztorokat is.
A földesúr majorsági szőlőjének művelését a vincellérek irányították.
A nyár legnagyobb munkája az aratás és cséplés volt. A cséplést az udvarokon végezték. Eleinte lóval nyomtattak, majd a falu közösen vásárolt két cséplőgépet, melyek házról házra jártak.
Az éves mezőgazdasági munka kronologikus leírása: Dr. Nemes Lajos: Aldebrő község 250 éves története. Aldebrő, 1993. 103-105.