Gazdálkodás
gazdálkodás
Gazdálkodás
A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.
A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.
A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.
A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.
A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.
A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.
A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.
A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.
A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.
A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.
A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.
Zaránk – Gazdálkodás
Gyűjtögetés
Gyűjtögetést a nők és a gyerekek végeztek. Gombát szedtek eső után a legelőkön, réteken, főként szegfűgombát és csiperkét.
A gyógykezeléshez használt növényeket az asszonyok gyűjtötték be. Ezek közül a legelterjedtebb a kamilla, fehérmályva töve, cickafark és a hársfa virága volt.
Kamillateát szembetegségekre és hasmenésre használtak. A meghűléses betegségeket cickafark és hársfavirág főzetével gyógyították.
A kökény termésére a téli fonás során volt szükség a nyálképződés elősegítésére.
Halászat, méhészet, állattartás
Halászattal is foglalkoztak a Tarna árterén. A halfogás a férfiak munkája volt, melyet leginkább merítőhálóval és tapogatókosárral végeztek.
A fiatal fiúk gyakran mentek csoportosan varjúfiókát szedni, a sikeres gyűjtés után 50-100 darabot is botjukra tűztek.
Kiegészítő gazdálkodásként többen méhészkedtek. A méhkasok szalmából készültek, melyeket agyaggal mázoltak be. A lépekből a mézet régen kézzel préselték ki, a viaszt pedig sonkolyszedőknek adták el.
Mezei vadakat lószőrből vagy drótból készült hurkokkal fogtak.
A háziállatok közül legjelentősebben a lovat és a szarvasmarhát hasznosították. Igázásra szívesen használták a kevés tejet adó, nagy szarvú fehér ökröt.
A lovakat – a takarmány megtakarítása céljából – gyakran legeltették az ártéri legelőkön.
A falu gulyájára vigyázó pásztorok bére egy legeltetési időszakban tehenenként fél véka búza és egy kenyér volt.
A család ellátására szinte minden háznál volt tyúk, kacsa, liba vagy pulyka. A libákat a faluszéli legelőkön a gyerekek legeltették.
Földművelés
A szántóföldeken a gazdák háromnyomásos gazdálkodást folytattak. Az első nyomásba őszi és tavaszi gabonát, takarmányt és bükkönyt vetettek. A második nyomásba kapásnövényeket, esetenként dinnyét vetettek. Az ugaron hagyott harmadik nyomást a gulya és a konda legeltetésével hasznosították.
Az aratást családonként végezték. A cséplést az udvaron kialakított szérűn lovakkal végezték, melyet nyomtatásnak neveztek.
Dohánytermesztés, kapásnövények
Kisebb mértékben dohány termesztésével is foglalkoztak Zaránkon. A dohányfajták közül elsősorban a szamosháti és a kapadohányt termesztették sikerrel.
A kapásnövények közül legjelentősebbnek a kukorica számított, melyet nemcsak a jószágok etetésére használtak, hanem télen különféle ételek készítésére is felhasználtak.
Istálló a ház végében. 1968.
Újlőrincfalva – Gazdálkodás
A falu életét évszázadokon át az ártéri gazdálkodás határozta meg. Ez jelentette egyrészt a halászattal összefüggő fokgazdálkodást, a rideg állattartást, de az emberi léthez szükséges lakhatási, ruházkodási és élelmezési szükségletek tárgyi eszközeinek az ártéren történő beszerzési, előállítási lehetőségeit is.
A középkorban a megélhetés alapját elsősorban a halászat jelentette.
Az eredményes halászat érdekében céltudatosan szabályozták a folyó vízjárását. Ennek eredményeként alakult ki a rekesztő halászat. Ennek során – mely a legősibb halászati módszerek közé tartozott- az áradással-apadással együtt járó halvonulások útjába helyezett terelőfalak segítségével elzárták a hal útját.
A legrégebbi idők halfogási módszerei közé tartozott a vejsze és a vesszővarsa használata is.
A halászathoz hasonlóan jelentős gazdasági súlyt képviselt az ártéri tógazdálkodás is. Az egész éves halgazdálkodás biztos alapját Tiszahalász belső tavai, a Kis és Nagymorotva jelentették. Ezek folyamatos gondozása, lehalászása már a kora középkorban is a jobbágyfalu elsődleges kötelességei közé tartozott.
A 19. századra a gazdálkodásban a fő szerepet a marhatenyésztés vette át. Ezt a nagy kiterjedésű rétek és legelők tették lehetővé.
A csekély terjedelmű szántóikon főleg kukoricát, zabot, búzát, árpát és burgonyát termeltek.
A kisebb súlyú gazdasági tevékenységek közé tartozik a méhészet, a méztermelés.
Az ártéri népek jól hasznosították a szabadon termő növényeket: a kamilla virágját, a csipkét, a somot.
Ínséges időkben nagy szerepe volt a sulyom felhasználásának.
A gyümölcstermesztésben legnagyobb szerepe a kevés gondozást igénylő ártéri szilvásoknak volt.
Az ártéri gazdálkodás eszközeit kiválóan szemlélteti a tiszaörvényi „Tiszavirág ártéri sétaút”.
Tófalu – Gazdálkodás
A település lakossága legnagyobb részben szántóföldi földművelésből élt. Kisebb mértékben szőlő-, dinnye – és dohány termesztésével is foglalkoztak. A 19. század elején a tófalui gazdák a házhelyük végében lévő dohányföldjükön „középszerű jó dohányt” termeltek, a föld használatáért Orczy Lőrincnek pénzbeli és természetbeli adót fizettek.
Tiszanána – Gazdálkodás
A település gazdálkodását a 19. század végéig a külterjes állattartás, majd a gabonatermelés túlsúlya jellemezte.
A szarvasmarhák és a juhok az év nagy részét a nagy kiterjedésű legelőkön töltötték a pásztorok felügyelete mellett. Gyakorlat volt a Szent György napjától Szent Mihály napjáig tartó legeltető állattartás.
A szarvasmarhák gulyáját és a juhnyájakat az állatfajták szerint elkülönített legelőkre, járásokra hajtották.
A második világháború előtti időkben öt tehéncsordát és borjúcsordát tartottak a gazdák. A gulyát meg a ménest a Tisza mellett, a Cser-közben őrizték. A legeltetés társaságokban folyt. Ezek a társaságok közösen fogadtak intézőt, „percektort”. Pásztort is közösen fogadtak, vagy a nagyobb társaságok egyedül. A jószágot a nánai vásárokon adták el. Évente négy vásárt tartottak. Gyakori volt, hogy az egri és gyöngyösi mészárosok itt vették meg a vágni való állatot, hajcsárt fogadtak, s lábon hajtották el a városokba.
1945 előtt csak lovat fogtak igába, tehenet nem. Ökre csak az uraságnak volt.
A 19. század végén a falu határának több mint fele szántóföld, s ekkor már a lakosság megélhetését elsősorban a gabonatermesztés jelentette.
Aratás után lóval nyomtattak az udvar közepén kör alakban kialakított szérűn. Középre állítottak egy fiatal fiút, ő volt a lóhajtó, aki körös-körül vezette a lovat. A kinyomtatott szemeket a színbe húzták, majd éjjel kirostálták.
A rozs szalmát széken csépelték úgy, hogy egy nagy székhez verték a szalmát, egy nagy gereblyén pedig kifésülték.
A 20. század elején a lakosság fő jövedelmi forrása a búza, kukorica és zöldtakarmány termelése, kisebb fontosságú az árpa, rozs, zab, takarmányrépa, lencse, repce, dinnye, kender és mák termesztése.
-
- Tiszanána Dinnyéshát gazdálkodás. Csorda déli itatása a Tiszán 1961.
-
- Fahordás szánnal 1956.
-
- Asszony vízhordó horoggal, vederrel és kannával. 1956.
-
- Konda – egyéni gazdák sertései, kondással és 2 puli kutyával. 1956.
-
- A Petőfi tsz. juhnyája 1961.
Tenk – Gazdálkodás
Határában természetes vízfolyás csak a Hanyi-ér, a terület vizeit csatornák vezetik az érbe. A réti és szikes talajok állattartásra és földművelésre adtak lehetőséget.
A gazdálkodás lényegében a 20. század közepéig földúri birtokokon folyt.
Az első mezőgazdasági termelőszövetkezetet 1951-ben hozták létre a községben.