Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Hevesvezekény

1 Hevesvezekény – Galéria

2.01 Hevesvezekény – Kronológia

10. század – A mai Hevesvezekény ősének számító település létrejötte a mai falutól NY-ra, a Nagytelek nevű határrészen.

10-15. század – Hadiutak haladnak keresztül a településen.

1234 – Az első írásos, okleveles említés Wesequen néven.

14. század – Birtokosok a Vezekényiek. 1526-ig a nemzetség jelen volt.

1546 – A Losonczyak birtokolják.

1548 – A település lakatlan.

1550 – 12 nős férfi adózott a töröknek.

1567 – A település pusztává vált.

1580 – 26 családfő fizet tizedet.

17. század első fele – Csanády és Gombos család birtoka. Lecsökken a porták száma.

1665 – A szentmiklósi templom filiája Vezekény.

18. század eleje – A mai helyén újratelepül Hevesvezekény.

1783-1785 – Az I. katonai felmérés szerint a helyi utak csak kedvező időjárás esetén használhatóak minden jármű számára.

1780-1793 – Jelenlegi templomának építése.

1797 – Az egri prefektus felesége, Furtiny Dorottya az új birtokos.

19. század – A Makay és a Mlinkó család az újabb birtokos nemesek.

1848-49 – 19 vezekényi nemzetőr áll a szabadságharc szolgálatába.

1889 – Felújítják az 1881-ben tönkrement várfenéki hidat.

20. század – Szinay és a Gáspárdy család meghatározó a falu történetében.

1906 – Kőburkolatot kap a településen átvezető Heves-Pély út.

1940 – Nagy árvíz pusztított a településen.

1941-1942 – Határozatok a középületek és közterületek villanyvilágításáról.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

3.03 Hevesi-sík

A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.

A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.

Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.

A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.

A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.

A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.

3.05 Hevesvezekény – Földrajzi környezet

A Hevesi-síkon fekszik. A tengerszint feletti magasság 100-200 m.

Az éves csapadék 560-580 mm, a középhőmérséklet 10-10,2°C, a napfénytartam 1930-1950 óra.

Vizeit a Hanyi-ér és a mesterséges csatornák vezetik le.

Növényzete főleg lágyszárú fajokból áll, erdőterülete csekély. Állatvilágát kisvadak és madárfajok alkotják.

Talaja szolonyeces réti talaj.

4 Hevesvezekény – Régészeti áttekintés

Hevesvezekény, Nagyfertő-dűlő

A lelőhely a MOL termékvezeték nyomvonalán a műúttól É-i irányban lévő dombon található. Őskori település objektumokat és népvándorlás kori sírokat tártak fel. ( (Domboróczki László ásatása 1999.)

 

Hevesvezekény, Nyári-járás

A hevesvezekényi vasút és a MOL vezeték találkozástó ÉK-re lévő kis kiemelkedésű dombon őskori település részlet és népvándorlás kori sírok kerültek napvilágra. (Domboróczki László ásatása 1999.)

 

Hevesvezekény, Hosszú-dűlő

Hevesvezekény, Hosszú-dűlő a MOL vezetékárok sarokfordulójában közel a Hanyi-érhez két középkori szabályos házat tártak fel, kemencével. (Fodor László ásatása 1999.)

5.01 Hevesvezekény – Első írásos, okleveles említés

1234: Wesequen

5.02 Hevesvezekény – Címer, pecsét

Álló csücskös talpú tárcsapajzs, amelyet hullámos ezüst pólya vág ketté. A pajzs felső kék mezejében ezüst templom. Az alsó zöld mezőben vörös ék, amelyben két álló arany búzakalász, a jobb oldali zöld mezőben arany ekevas, a baloldali zöld mezőben arany csoroszlya. A címerpajzs tetején zöld szegélyű arany szalag, benne az 1234 évszám.

Hevesvezekény címere

 

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

5.03 Hevesvezekény – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

Neve besenyő török nemzetségnév (vö. bezäkän ’kis dísz, díszecske’). A település 10. századi. A török hódoltság előtt a mai falutól nyugatra, a Nagytelek nevű határrészen volt az eredeti faluhely. A 18. század elején települt a mai helyére.

Határába Polgár és Petri elpusztult falvak benyúltak.

5.04 Hevesvezekény – Birtoklástörténet

A 14. században a Vezekényiek voltak itt birtokosok, és 1526-ig a nemzetség jelen is volt.

1546-ban a Losonczyak birtokolták. 1567-ben pusztává vált. A 17. század első felében lakott hely volt. Ekkortájt a Csanády és a Gombos család birtokolta.

1797-ben a terület egy részét Dőry András és neje, másik részét 1798-ban Nyáry Mihály adta el Körber Fülöp egri prefektus feleségének, Furtiny Dorottya Johannának. Az ő részét két veje, Hász Károly és Szalgháry József örökölte. A Hász családba történt házassággal birtokos lett Nagy Miklós, Csókási János, Vratarics Farkas.

A 19. században újabb birtokos nemesek tűntek fel, így a Makay, a Mlinkó család.

A 20. század első felében a Szinay és a Gáspárdy család játszott jelentős szerepet a falu történetében.

1897-ben birtokosok:

Gáspárdy Géza örökösei 749 k.h.
Lipovniczky Kálmán 294 k.h.
MAKAY FÉLIX, Lukács Albertné 333 k.h.
Mlinkó Pál örökösei 147 k.h.
Mlinkó Róza örökösei 197 k.h.
Cziner Jakab 288 k.h.
Veisz Jónás 211 k.h.
Vratarics Lajos 236 k.h.

1925-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:

Gáspárdy Elemér 131 k.h.
Gulyás József 165 k.h.
Gulyás Lőrinc 139 k.h.
Makay Lajos 207 k.h.
Mihály István 477 k.h.
Mlinkó Áron 277 k.h.
Mlinkó Ella 270 k.h.
Szalghári Tibor 257 k.h.
Szinay Béláné, vitéz 232 k.h.

1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:

Fekete Gyuláné 249 k.h.
Gáspárdy Elemér 117 k.h.
Gulyás József 131 k.h.
Gulyás Lőrinc 153 k.h.
Makay Lajos 207 k.h.
Mihály István 406 k.h.
Mlinkó Áron 261 k.h.
Szalghári Tibor 258 k.h.
Szinay Béláné, vitéz 236 k.h.

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

5.05 Hevesvezekény – Hadtörténet

Árpád-kor

Az Árpád-korból a mai Hevesvezekényhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.

Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Hevesvezekény mellett, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevesvezekényt is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.

1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)

A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Hevesvezekényt is.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a mai Hevesvezekénytől északkeleti irányban elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Vezekény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási úthoz, a környékbeli falvakhoz (Pély, Tarnaszentmiklós/Ény, Köre) hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.

Török hódoltság

1548-ra a település deserta. A következő évben újranépesül (1549). A település lakossága már 1550-ben adózott a török földesúrnak is. 1567-ben a hatvani bég kegyetlenül elpusztította a többi környékbeli településsel együtt (ekkor megsemmisül a falu temploma is). Az 1570-es adóösszeírás alapján megállapítható, hogy újra benépesült a település. Ezt követően újabb pusztítás érte a falut, majd 1589-90-ben ismét újjáépült. A 17. században lakott település volt, kivéve a század végét, 1685-1710 között a település puszta.

Rákóczi-szabadságharc

A Rákóczi szabadságharc idején 1705-ben a rácok elől az alföldi Túrból elmenekült lakosok Vezekényen és a környéken találtak menedéket. 1709-ben a faluban is pusztított a pestis. 1710-ben a kurucok között két vezekényi katona harcolt a Csajági ezredben; Molnár András és Nagy Mihály, ők azonban megszöktek.

Az eredeti faluhelyen lévő temploma minden bizonnyal a török alatt vált rommá (az 1746-os egyházlátogatási jegyzőkönyv utal a romos templomra, az 1733-as összeírásban Vezekény Pély filiája).

1848-49-es szabadságharc

A faluból a szabadságharc alatt nemzetőrnek besorozottak névsora (a falu nemeztőreit az I. zászlóaljhoz osztották be):

Bagó József ifj. Vratarits László
Horváth Béla Vratarits Pál
Lukáts Albert Vratarits Sándor
Lukáts Péter Zbiskó Gábor
Mezei Lőrinc Zbiskó Ignácz
Mlinkó Lajos Zbiskó István
Rottenstein Pál Zbiskó János
Szabó Antal Zbiskó Pál (46 éves)
Vratarits Ferenc Zbiskó Pál (34 éves)
Vratarits Imre  

Vezekényről minden nemzetőr kisnemes volt. A lakosság az élelmezés terén csak részben szenvedte meg a szabadságharcot, legfőképpen azért, mert a szabadságharc évei alatt a termésmennyiség jócskán meghaladta az átlagot.

Az I. világháború hevesvezekényi hősi katonái

 

Balogh János    
Tóth Zsigmond    
Vitkóczki József    

 

A II. világháború hevesvezekényi áldozatai

 

Balázs György Dékány Ferenc Rédei Miklós
Balogh János Kalmár László Süveges Ferenc
Balogh József Kiss János Tóth József
Barna Lajos Kovács Sándor Tóth Pál
Bódi Ferenc Kristály László Turó István
Bódi József Nagy Károly Veres Miklós
Bodnár Miklós Nagy Lajos Zbiskó Lukács

5.06 Hevesvezekény – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Vezekény, Puszta-Vezekény

Közigazgatási jogállása: 1871 előtt jobbágyfalu, nemesi-kuriális község,1871-től 1950-ig kisközség, a Tarnaszentmiklósi körjegyzőséghez tartozott.

Külterületi lakott helyei, pusztái 1923-ban:Cziner-tanya, Gáspárdy-tanya, Gulyás-tanya, Makay-tanya, Lipovniczky-tanya, Mihály-tanya, Vratarics-tanya, Weisz-tanya és Mlinkó-tanya

Járási beosztása:

1863–1883 Tarnai járás

1883–1983. december 31. Hevesi járás

5.07 Hevesvezekény – Vallás, felekezetek

A török hódoltság alatt a lakók áttértek a református hitre.

1665-ben a szentmiklósi templom filiája volt Vezekény. A plébános erdélyi Mihály volt.

Az 1746. évi egyházlátogatáskor már nem volt meg régi temploma, az is elpusztult. Jelenlegi templomát 1780-ban kezdték építeni Szűz Mária nevének tiszteletére, 1793-ra készült el. Az 1746. évi és 1767. évi egyházlátogatáskor egyaránt Heves filiája volt.

1785-ben 466 volt a katolikusok lélekszáma. Az 1780-ban felállított Tarnaszentmiklós plébánia filiája lett a falu az egri püspökség alsó-hevesi esperességében.

1925: 936 római katolikus, 4 izraelita.

1932: 908 római katolikus, 4 izraelita.

5.08 Hevesvezekény – Gazdaságtörténet

A falu középkori és korújkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés, néhány szórványnak tekinthető történeti forrásadat áll rendelkezésre. Az 1556. évi dézsmajegyzék alapján 9 fő fizetett dézsmát őszi gabonából, közülük öten tavaszi gabonatermésük után is adóztak. Egy személy pedig bárányszaporulata után 6 bárányt adott dézsmaként. A 16. század második felében többször lakatlanná vált, majd ismét benépesült, majd 1685 és 1710 között újra elnéptelenedett. A területre 1699-ben nádori adományt nyert Körber Fülöp, majd két veje 1715 és 1720 között népesítette be majorságukat cselédekkel, akiknek önálló jobbágygazdaságokat alakítottak ki 1725 táján. A falu határa szűk volt, a három birtokos mindössze száz juhot tudott tartani. Az 1771. évi úrbérrendezéskor 4 egész és ¾ telket alakítottak ki. 1794-ben a birtokosok 20 évig tartó birtokegyesítési osztályperét követően az úrbéri telkeket felszámolták, s a határt teljes egészében majorsággá alakították. 1849-ben a közbirtokosok négy társulatot alakítottak, s 1859-ben az úrbéri per lezárásakor 18 nemes család között osztották fel a szántó és legelőterületet. A 20. század elején a háromnyomásos rendszerben művelt szántóföldeken legnagyobb mennyiségben búzát termesztettek, mellette zöldtakarmány, kukorica, árpa, repce, dohány és dinnye termeléssel is foglalkoztak.

A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1897 és 1935 között a következőképpen változott:

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)

Év

Összes terület

Szántóföld

Kert

Rét

Szőlő

Legelő

Erdő

Nádas

Nem termő terület

1897 3434 1735 32 252 1 1293 2 23 96
1925 3439 2101   177   993 2 22 104
1935 3348 1985 32 179 1069 2 20 61

A szántóföldi művelés alá vont terület ebben az időszakban növekedett, az összterülethez viszonyított aránya 1897. évi 50,5 %-ról 1935-ben 59,2 %-ra változott. Mindez a rét és legelőterületek és a nem termő részek csökkenésével történt, ezeket törték fel, s vonták szántóföldi művelés alá.

A gazdaságok száma 1897-ben 82 volt, 1935-ben 238. Az 1935. évi statisztika szerint 100 és 1000 kh közötti birtokkal 8 fő rendelkezett, 50–100 kh birtoknagysága 6 főnek volt, 20–50 kh területtel 14-en rendelkeztek, 10–20 kh nagyságú gazdasága 19 főnek volt, 5–10 kh birtokon 25 fő gazdálkodott, 1–5 kh földterülete 72 személynek volt, 1 kh alatti földje 96 gazdának volt, közülük 29 nem rendelkezett szántófölddel.

Az állatok közül a település lakói jellemzően juhokat tartottak. A szarvasmarha és ló egyaránt szolgált igaerőként, de az előbbi a lakosság tej és húsellátását is biztosította a sertések mellett. Az állatállomány száma 1935-re csökkent, de változatlanul a juhtartás maradt meghatározó. Az állatállomány változását a következő táblázat mutatja.

Állatállomány változása (darabszámban)

1897

1925

1935

Szarvasmarha

454

257

281

142

92

25

Sertés

597

174

188

Juh

2355

1694

821

Baromfi

1910

Méhcsaládok

54

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható. 1906-ban 1 kovács, 1 cipész és 1 molnár folytatott ipari tevékenységet. 1923-ban továbbra is csak 3 iparos, egy asztalos és két kovács élt a településen, 1932-ben számuk eggyel nőtt, s a két kovács mellett egy kerékgyártót és egy cipészt írtak össze.

 

A település állandó piaca a 7 km-re lévő Hevesen volt. 1906-ban két kereskedő élt a faluban. 1907-ben megalakult a Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, melynek két szatócsüzlete és az egyetlen kocsma volt 1925-ben a kereskedelem színtere.

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

5.09 Hevesvezekény – Közlekedés, infrastruktúra

A korai középkorban (10-11. századtól) Heves vármegyén két hadiút vezetett keresztül. A Hevestől délkeleti irányban haladó felehetően érintette Vezekényt.

A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út leágazott Adácsnál és áthaladt Vezekényen.

A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) itt az utakat csak jó időjárás mellett tartotta alkalmasnak minden jármű számára.

Gr. KÁROLYI GYULA és gr. SZAPÁRY GYULA (pénzügyminiszter) kezdeményezésére 1885-ben megkezdték a Kisterenye-Kál-Kápolna vasútvonal építését. A vonalat 1887. július 31-én helyezték forgalomba. Folytatásaként készült el a Mátra-Körösvidéki HÉV Kál-Kápolna-Heves-Kisköre-Kunhegyes-Kisújszállás közötti 74 kilométeres egyvágányú vonala, melynek révén Vezekény is bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe (Vezekény vasutas falu lett, fiatalok előtt kedvező munkalehetőségek álltak).

Az 1881-ben a falu határában tönkrement várfenéki hidat 1889 javították meg.

A településen átvezetett a Heves–Pély közötti út, melyet kőburkolattal 1906-ban láttak el.

A falu önkormányzata 1941-ben határozott a középületek (községháza, iskolák) villanyvilágításáról, majd a következő évben (1942) az utcai világítást rendelték meg. Ezek el is készültek.

Postahivatala és távírója helyben nem volt a falunak, azt Tarnaszentmiklóson tudták igénybe venni.

5.10 Hevesvezekény – Népesség, nemzetiségi viszonyok

1548-ban lakatlan volt. 1549-ben két háztartás 8 családfője már tizedet fizetett.

            1550-ben a falu 6 házában 12 nős férfi adózott a töröknek. 1565-ben a magyar adószedők 11 ½ portát írtak össze. 1567-ben elpusztult. 1570-ben 8 háztartás adózott a töröknek. 1572-ben 4 ½-re csökkent a porták száma. 1574-ben 7, 1576-ban 6 porta volt. 1577-ben 21, 1580-ban 26 családfő fizetett tizedet.

A 17. százas során igen lecsökkent a porták száma.

1710-ben 13–14 lehetett a családok száma.

1787-ben az 51 házban 81 család élt.

A lélekszám az alábbiak szerint alakult:

1787 1806 1816 1821 1830 1840 1849 1860 1869
432 fő 450 fő 518 fő 633 fő 704 fő 620 fő 678 fő 730 fő 676 fő

1925: 940 lélek, magyar. 668 fő belterületen, 272 fő tanyákon. 137 ház, 200 lakrész. Középületek: római katolikus templom, elemi népiskola.

1932: 912 lélek, magyar. Belterületen: 813 fő, tanyákon 99 fő. 189 ház, 203 lakrész. Középület: 2 elemi népiskola.

 

5.11 Hevesvezekény – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

Vezekény iskolai oktatásáról az első adat 1767-ből van, mely szerint az itt élő gyermekek oktatását a hevesi Kovács János látta el.

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket. 1866-ban Liptay Lajos tanított 42 gyereket alapismeretre.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.

Az 1870-es években a harangozó látta el a tanítói feladatokat, s az oktatás a lakásán folyt. 1875-ben a község képviselőtestülete kérvényt nyújtott be az egri érsekhez, melyben kérték iskola felépítését. 1887-ben az egy tanteremből álló iskolába a 80 tanköteles gyerek közül 51 járt, akiket egy tanító oktatott. 1890-ben a kocsmaépületet megvásárolták és átalakították iskolává.

A hevesvezekényi képviselőtestület 1902-ben határozott második iskola építéséről, s az intézmény állami kezelésbe adásáról. 1904-ben a két tantermes iskola a két szobás tanítói lakással elkészült. Ez és a régebbi, egy tantermes épület tanítói lakással szeptember hónaptól átadásra került azzal a feltétellel, hogy az új iskola egyik tantermét a község hivatali célokra használhatja mindaddig, míg más helyet nem tud erre a célra biztosítani. Az iskolába járó 120 gyereket két tanító oktatta.

1927-ben új iskola építéséről döntött a község vezetése. Itt kapott helyet a községi hivatal is, mely 1947-ben adta át oktatási célra az általa használt helyiséget. 1935-ben egy állami elemi és egy gazdasági továbbképző iskola működött, ahol Kékkőy Lóránt és Szinay Mária tanítók oktatták a gyerekeket. Ugyanebből az évből nyári menedékház meglétéről is van adat, mely a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezte szüleik távolléte, azaz a nyári munkavégzésük ideje alatt.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.

Művelődés, társadalmi élet

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

A településen 1907-ben Polgári Olvasókör alakult. 1924-ben alakult a Levente Egyesület helyi szerve, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. 1930-tól Polgári Lövészegyesület működött. Ugyancsak ebben az évben szerveződött az Önkéntes Tűzoltó Egyesület. 1937-ben a „Falu” Magyar Gazda és Földműves Szövetség (Faluszövetség) országos hálózattal rendelkező egyesület helyi szervezete jött létre.

5.12 Hevesvezekény – Katasztrófák/természeti csapások/járványok

1940-es tavaszi (húsvét előtt) árvizet hirtelen hóolvadás okozta.

1999-es nyári árvizet „özönvízszerű” esőzés okozta.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

6.02 Hevesvezekény – Művészettörténet

Római Katolikus Templom

Titulusa: Szűz Mária neve

1796

Műemléki védettség alatt nem áll

Fő út

 

Hevesvezekény 1733-ban Pély fíliája, de temploma nincsen. 1780-tól Tarnaszentmiklós fíliája, templomának építését 1796-ban fejezték be. Kegyura a Szalagháry család volt. Az alsóhevesi esperesi kerület jegyzőkönyve szerint 1810-ben a kis templomban istentiszteletet nem tartanak [EÉrsEgyhL.]. Ugyanott 1813-ban azt írták, hogy a Mária neve tiszteletére emelt templomot nem régen a Szalagháry család építtette újonnan, de máris erős repedésekkel van tele a karzatnál és a sekrestyénél és a kegyúr nem igyekszik megjavíttatni. Az 1826 évi tarnaszentmiklósi plébániai iratok felvázolják a templom teljes építéstörténetét: e szerint a templomot Szalgháry János kezdte építtetni, majd özvegye, Kozma Mária folytatta 1793-ban bekövetkezett haláláig. Végrendeletileg több ezer forintot hagyott a befejezésére, s ékszereket a berendezés elkészítésére. Fiuk, Szalgháry József fejezte be 1796-ban és Mária tiszteletére szentelték. A statikailag rosszul megtervezett épület 1818 körül már összeroskadással fenyegetett. Galambok és baglyok tanyája volt. 1825-ben az istentiszteletet és a hittantanítást már a szabad ég alatt, a temetőben kellett lebonyolítani. Szalgháry semmit sem tett a templom helyreállításáért, s egy másik ottani birtokos, Goth Sándor szerint nem csak zsugori volt, hanem „némely Franczia nevezetű egyházi történetek írója könyvének fogyatkozott itilettel végzett olvasása óta az egyházi személyek iránt viseltető megvetése és utálata miatt”, házanépét sem engedte templomba járni, s azzal fenyegetőzött, hogy a templomot magtárrá teszi. Az érsek többszöri felszólítására a tetőt Polereczky egri ácsmesterrel mégis rendbehozatta.

Az egyhajós, egy középtornyos kis templom (inkább kápolna) homlokzata északra néz. Az egyenes lezárású oromzat közé fogott, enyhén előre lépő toronyba kőkeretezésű kapu felett szegmensíves ablak, illetve félköríves záródású toronyablakok vannak foglalva. A tornyocska gúla alakú sisakkal van lezárása. A tagolatlan oldalhomlokzatának jobb oldalán kettő, bal oldalán egy szegmensíves ablaka van. Kis boltozatos sekrestye bővíti a teret, ahonnan feljárat nyílik a szószékhez. Félköríves záródású szentélye egybe van építve a templom síklefedéses egyetlen hajójával. A bejárat feletti karzat mellvédje középen kissé előre domborodik.

A 18. század végi fából faragott, fehérre festett koporsó alakú főoltár aranyozott rozettákkal és füzérekkel díszített. A tabernákulum rozettás, kannelúrázott pilaszterei között lévő szentségház ajtaján fából faragott feszület. A golyvázott, fogazott párkány két oldalán egy-egy váza, oromzatán Agnus Dei szobor. Az oltármenza két szélén volután térdelő széttárt szárnyú színezett angyalpár.

A 18. század végi fából készült faragott szószék az oltárhoz hasonlóan fehérre van festve, díszei aranyozottak. A mellvéd közepén két színezett puttó fej, alul leveles, bogyós-gyümölcsös díszítéssel. A füzérdíszes hangvető tetejét Mózes-tábla díszíti harsonákkal.

18. század végi fából faragott keresztelőkút fehérre van festve, s a szószékhez hasonló aranyozott díszítéssel.

18. század végi fehérsekrestyeszekrény kétrészes, oromzatán hajlított ívvel lezárt. Három ajtóval, alsó részében fiókokkal.

A bejárat mellett 18. században készült hordozható Mária Immaculata szobor áll. A színezett fa szoborhoz akantuszlevél-díszes, volutás, hajlított ívekből kialakított baldachinos Mária-ház tartozik, oromzatát sugárdíszen Mária monogrammal díszített.

A templom felszerelés közül említést érdemel a 18. századi „M K” mesterjeggyel ellátott aranyozott kehely és paténa. A rokokó C.D. és hátul M.K. beütött monogramos ezüst úrmutató és a 18. század elején készült aranyozott cibórium.

 

Szalgháry-kastély

barokk

1770 körül

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2244

Fő u. 33.

Építtette: Szalagháry János

Kőművesmester: Quadri Kristóf

 

1696-99 között Körber Fülöp egri prefektus lett a falu birtokosa. Mária Borbála nevű lányát Szalgháry József vette feleségül, így ő lett az egyik földesura a falunak. A 18. században a család már a falu kétharmadát birtokolta.

Feltehetően Szalgháry János építtette Quadri Kristóf gyöngyösi építőmesterrel 1770 körül ezt a szabadon álló, téglalap alaprajzú, földszintes, barokk kastélyt. Kéttraktusos utcára néző homlokzatának középrizalitja íves oromzattal lezárt. Gazdagon keretelt, hajlított ívű, erősen kiemelkedő szemöldökpárkányos ablakai a+b+b+a kiosztásúak. A kerti homlokzat (a+a+b+b+b+a+a) háromszög alakú timpanonnal lezárt, kisebb kiülésű rizalitjában nyílik a bejárat. A lépcsős feljáratú előre ugró térrész felülvilágítós szalagkeretes ajtaja mellett egy-egy ablak található, felette, a timpanon alatt párkánnyal elválasztott attikafal teszi elegánssá az homlokzatot. Falsávos oldalhomlokzatain szegmensíves ablakok mellett egy újabb ajtó található. Csonkakontyolt, vízvetős, manzárdtetős lefedéssel, bádog vázákkal, s az emeleten két-két manzárdablak kialakított a tetőszerkezet. Bent részben csehsüveg boltozatosak a helyiségek, a nyílászárók többségét a 20. század első felében kicserélték, de megmaradt néhány eredeti barokk ajtótok. Udvari oldalán eltérő homlokzati tagolású keskenyebb traktussal bővítették a 20. század elején.

Jelenlegi funkciója; Községi művelődési otthon, könyvtár és rendelőintézet. A kastélyt nem túl régen újíthatták fel, azonban a falain, kb. 2 méteres magasságban jókora foltokban málladozik a vakolat.

 

Meglehetősen furcsa a helyzet, ugyanis a kastély (inkább csak kúria) közelében, talán 100 méterre van egy másik épület, amiben egykor Kastély Presszó és Posta is üzemelt, most viszont elhagyatott, elhanyagolt és üres. Ennek főbejárata fölött címerpajzs is van (hátsó bejárata fölött az 1929-es évszám olvasható), vélhető tehát, hogy ez is valamiféle úri család épülete lehetett egykor.

 

Szinay–Vratarics-kúria (Polgármesteri Hivatal)

klasszicista kúria

1840 körül

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 2243

Alkotmány u. 2.

 

A Szinay család építtette 1840 körül, később a Vratarics család használta.

Szabadon álló, földszintes épület. Lépcsőzetes feljáratú tornácát nyolc, felfelé keskenyedő, lábazat nélküli dór oszlop támasztja alá. A kéttraktusos épület kerti homlokzatán középrizalit, kettős dór falpillérekkel tagolt falsíkjaiban szalagkeretes ablakok vannak. Jobb oldalhomlokzatán szalagkeretes ablak töri át a falat. Széles, magas, kontyolt nyeregtetős a terőszerkezete. Belső terei sík lefedésűek. A 20. század második felében erősen átalakították.

 

Nepomuki Szent János-szobor

késő barokk

1829

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10789

Alkotmány u. 2.

 

Település központjában, úttorkolat alkotta teresedésen álló homokkő szobor. Lépcsős alépítményen, meanderrel és kannelúrával díszített, felül kiszélesedő hasáb alakú feliratos talapzaton áll. Felirata: Sancte Johannes Nepomucene famae rerumove custos ora pro nobis. Rajta kisebb talapzaton Nepomuki Szent János szobra áll. A szent papi ornátusban: karingben, palásttal, birétummal, kezében kereszttel és pálmaággal, feje körül csillagkoszorúval látható. A szobrot 1992-ben restaurálták.

 

Kőkereszt

historizáló

1894

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám: 10790

Fő u. 78. sz. előtt

 

Lépcsős alépítményen, hasáb alakú párkányos posztamens talapzaton álló karéjos kőkereszt korpusszal. Felirata: AZ ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÁLLITATTA RÁGÓ LÁSZLÓ ÉS NEJE NAGY OTILLIA 1894. Restaurálva 1993-ban.

6.03 Hevesvezekény – Épített örökség

A település középkori templomáról szinte semmilyen adattal nem rendelkezünk; ugyanakkor, mivel 1665-ben említik plébánosát, ezért feltételezhető ilyen épület. A hagyomány szerint a település középkori előzménye a falutól nyugatra helyezkedett el; amennyiben ez helyes, úgy ide lokalizálhatjuk a középkori templomot is. Való igaz, hogy már a 19. század első feléből is ismerünk olyan térképes ábrázolást, mely „Vezekényi Nagy-halom” nevű területet jelöl, és melyben talán egy templom dombját sejthetnénk; erről ugyanakkor felmerült, hogy esetleg bronzkori eredetű, úgynevezett tell-település lehet. A középkori település és templomának megismeréséhez további, elsősorban régészeti kutatásokra van szükség.

7.00 Hevesvezekény – Településnéprajz

A hagyomány szerint a török hódoltság előtt a település jelenlegi helyétől nyugatabbra helyezkedett el. A település központi része a Falu halmazos formát alkot. A Piha és Gelej újabb településrészek, melyeket a Hanyi-ér választ el a Hóstyától. 1920 után keletkezett az Új telep.

1930-ig a portákat nem kerítették be.

7.01 Hevesvezekény – Népi építészet

A község építkezését nagyban befolyásolta az 1940-es árvíz, valamint az 1945-ös földosztás, melyek következtében az eredeti lakóházak teljesen eltűntek.

A 19. század végéig használatban voltak a földesurak telkein álló ágasfás-szelemenes taksás házak, melyek padlás nélkül épültek. Ezekben a „putriházakban” szabad tűzön főztek, a füst szabadon távozott. Ezt a típust válhatta föl a szegények körében a mestergerendás háztípus, amelyekben már boglyakemencéket építettek. ( A telkes jobbágyok már korábban is ilyen házakban laktak) Ismert volt a mestergerendát tartó boldoganya oszlop is.

A falakat vályogból építették, 1914 után a kémény, a kemencefenék és az ámbitus építésére téglát használtak. A 19. század végéig a nyeregtető volt általános, ekkortól azonban a kontyolt tetővel építették a házakat. Hagyományosan nád vagy zsúpszalma borította a tetőket.

A nagy gazdáknál a tüzelős ól a porta elengedhetetlen része volt. Az istállót régebben külön, később a lakóházzal egy fedél alá építették.

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

7.02 Hevesvezekény – Lakáskultúra

Az első szobában csonkagúla alakú búboskemence épült.

A konyhában 1920-ig szabadkéményt, azt követően zárt kaminkéményt alkalmaztak.

A hátsó helyiségből nyílt a „padra járó” vagy „luk”.

A helyiségeket mestergerendás – deszkás födém választotta el a padlástértől.

Az utcafrontra két ablak nyílt, kihajló tokkal.

 

Irodalom:

Szuromi Rita: Falu a nemesek földjén. Életképek Hevesvezekény történetéből. Hevesvezekény, 2013.

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

7.05 Hevesvezekény – Népszokások (jeles napok)

Az emberélet fordulóihoz kötődő népszokások

Születés

1957-ig a gyermekek otthon születtek, a tarnaszentmiklósi bába járt ki a szülő asszonyhoz, szekérrel mentek érte. A kisbabákat már egy hetes korukban megkeresztelték. A keresztszülőket, vagy komákat a rokonok vagy a barátok közül választották.

Párválasztás, lakodalom

A párválasztásnál meghatározó volt a gazdasági helyzet, és a szülők véleménye. A fiatal lányok vasárnap délután karöltve sétálgattak, a fiúk pedig a kocsmában töltötték az időt. Az a fiú, aki udvarolni akart, csatlakozott a sétálgató lányokhoz.

A lánykérés alkalmával a fiú szülei mentek el a lányos házhoz, megkérni a lány szüleitől annak kezét.

A lakodalmi előkészületek 2-3 héttel a lagzi előtt csigacsinálással kezdődtek. A hízót az esküvő előtti napon ölték le.

A vőlegény és a menyasszony násznépe külön ünnepelt. A templomba menet a vőlegény násznépe a menyasszonyos háznál csatlakozott annak vendégeihez. Az esküvő után a fiatal pár a vőlegényes házban ünnepelt, a menyasszony násznépe csak éjfélkor vonult át ide. Ők voltak a hiriszesek. A lagzis vacsora aprójószágból készült húsleves, leveshús, disznóhúsból készült pörkölt és töltött káposzta volt. Éjfélkor hurkát és kolbászt szolgáltak fel.

Temetés

Az elhunytat a ravatalozó megépítése előtt otthon ravatalozták föl, ide gyülekeztek a Rózsafüzéres Társaság tagjai, hogy imádkozzanak a temetés előtti estén.

A temetést a rokonok, ismerősök segítségével bonyolították le. Ők ásták ki a sírgödröt, a koporsót 4 vagy 6 rúdon ők vitték ki a temetőbe. A temetési szertartás végén a családtagok a sírt háromszor körbejárták. A temetés után a közvetlen hozzátartozók egy hónapig jártak ki a sírhoz minden nap. Ezek az alkalmak fokozatosan ritkultak, de a nagy ünnepek alkalmával meglátogatták a sírokat.

Naptári ünnepek

Május 1. májusfaállítás

Május első éjszakáján a legények májusfát vittek a lányoknak. Ez legtöbbször egy rúdra kötözött lombos ág volt. A fiúk megjelölték, monogramot véstek a fába, hogy be tudják azonosítani az ajándékozót.

Azok a lányok, akikre valamiért haragudtak, „csúnyafát” kaptak. Ez száraz kóró, kukoricaszár, vagy szilvafa ága volt szalmacsóvával, lyukas fazékkal, tollal, ronggyal. Üzenete: a lány úgy száradjon el, mint a fa.

A „mindenki fáját” a piactéren állították fel, a faluban lakó összes leánynak állították.

7.07 Hevesvezekény – Népi táplálkozás

Az ételek alapját a burgonya, a kukorica és a káposzta képezte. Jelentős volt a juh és a szarvasmarha tenyésztés. A juhtej felforralása után, a túró és a savó szétválasztása után zsengicét készítettek.

Ismert volt a cibere, vagy csóré leves, és a kukoricakásából készült görhe is.

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

7.08 Hevesvezekény – Gazdálkodás

A Hevesvezekényt körülvevő nádas, mocsaras, füves területek kiváló lehetőséget nyújtottak a lakosság számára gyűjtögetésre és apróvadak fogására. Vadfogó hurkokkal általában madarakat (fogoly, fácán), nyulat, de egyes változataival őzet, szarvast is tudtak fogni. A vadfogó hurkok variánsai közül a lépő és a fojtó hurkokat használták, mely technikát még néhány évtizede is ismerték a helyiek.

 

A település fekete homokos vagy televényes homoktalaján legjobban terem a búza, árpa, kukorica, köles, dohány és a repce.

A szántóföldeken a legelterjedtebb gazdálkodási rendszer a háromnyomásos gazdálkodás volt. A szántás kettes, hármas vagy négyes lófogatokkal történt a gazdák anyagi lehetőségeitől függően. Ökröket ritkán állítottak be az eke elé.

Legnagyobb arányban lovakat tenyésztettek igavonásra és tehenet a tejhaszonért.

A 20. század első felében megduplázódott a gazdálkodásban a kertművelés aránya. A nádasokat nagy arányban váltották fel az erdők.

Az aratás szokásrendje évszázadokon át változatlan maradt. A munka mozzanatainak és eszközeinek részletes leírása Szuromi Rita: Falu a nemesek földjén c. kiadványban olvasható (178-181. oldal)

A cséplést a porták szűkössége miatt többnyire a falu szélén, a téglagödröknél végezték. Ide érkezett a cséplőgép, itt folyt a közös munka. Csak a legnagyobb gazdák csépeltettek a saját udvarukon.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

7.09 Hevesvezekény – Mesterségek

 

Az 1828-as összeírás idején három kézművest tartottak nyilván a faluban.

1936-ból a következő iparosok nevét ismerjük: Nagy Pál, Patkó József, Vratarics Lajos,

Trajtler Andor.

Kaszaüllő, faragott tőkével

9.01 Hevesvezekény – Híres emberek

A településen elismerésben részesült személyek:

„Hevesvezekény község díszpolgára” cím elnyerői:

Balogh Sándorné 2000-ben

Háfra Mátyás       2000-ben

Toldi László         2003-ban

Toldi Lászlóné     2003-ban

Zbiskó Mártonné 2003-ban