Játék
Keresés:
Bármelyikre Összesre

Heves

1 Heves – Galéria

2.01 Heves – Kronológia

9-10. század – A mai Heves ősének számító település alapítása (nem a mai helyén).

Honfoglalás-kori telepobjektumok a vásártéri homokbányában.

10-15. század – Jelentős hadiutak haladnak át a területén.

13. század – Heves a térség jelentős településévé válik.

1203 – Első írásos, okleveles említés, Hewes alakban.

1330 – Az Aba nembeli Kompolti Imre birtoka.

1332 – A pápai tizedjegyzék főesperesi és plébániatemplomát is említi.

1348 – A Kompoltiak mellett a Detki és a Visontai család is részbirtokos volt.

15. század – Heves mezőváros.

1467 – A Kompoltiak a birtokosok.

1522 – Örökösödési szerződés Kompolti János és Országh Mihály között. A Kompoltiak kihalása esetén a birtokjog az Országh családra száll.

1546 – Az első török összeírás.

1580 – Törökök lakják az 1580-as évek végén.

1606 – Nagyheves papíron bedegi Nyáry Pál birtokába kerül.

1655 – Kisheves a Béky család magvaszakadtával Dorogfy István kezébe kerül.

1698 – Dietrich Glöcklsberg császári ezredes vásárolta meg a Wesselényi birtokrészt. Ekkortól kezd  újra benépesülni a település.

1725 – Címeres, pecsétes ábrázolás, melyben álló oroszlán jobbján kivont kardot, balján 3 búzakalászt tart.

Körirata: Sigillum opidi Heves 1725

1740 – A Nyári örökösök visszaszerzik birtokaikat.

1772 – Befejeződik a török időkben súlyosan megsérült plébániatemplom helyreállítása.

1783-1785 – Az I. katonai felmérés a településen átmenő utat országútnak minősíti, amely azonban csak megfelelő időjárás esetén használható minden jármű számára.

1790 – Önálló anyakönyvezés.

1837-1838 – A főbirtokos Ferdinánd Szász-Coburg-Gothai herceg.

1848-49 – A szabadságharc során 280 hevesi lakos lépett be a nemzetőrségbe. Heves a nemzetőr-sereg összpontosításának egyik központja lett.

1848. június 26. – Az országgyűlési választások során a hevesi születésű Németh Albertet választják a körzet képviselőjévé.

1849. március 1-21. – Hevesen császári csapatok állomásoznak.

1849. március 22. – A magyarok bevonulnak a településre, Görgey itt üti fel főhadiszállását.

1849. július vége – Heves újra császári uralom alá kerül.

1852. június 1. – Postahivatal létesül, heti négyszeri gyalogküldönc-kapcsolattal Kápolna irányában.

1853 – Megtörténik a település hídjainak renoválása.

1859 – Az egyházmegye anyaegyházzá nyilvánítja.

1882 – A Kisterenye-Kisújszállás vasútvonal megépítésével Heves az országos vasúthálózat részévé válik. Szintén ebben az esztendőben jön létre a városi távíró-szolgáltatás.

1884 – Az 1880-as évek elején elindított útépítési munkálatok eredményeképpen elkészül a Dormánd felé vezető út 11 kilométeres szakasza.

1903 – Heves bekapcsolódik az országos telefonhálózatba.

1910 körül – A Jászságból beköltözők hatására tanyásodási folyamat kezdődik.

1920 – 124 zsidó család él a településen.

1920 után – Létrejön az Új telep.

1927 – Kiépül a városi villanyvilágítás.

1929 – Új templom épül.

1939 – Sportuszoda és strandfürdő nyílik Hevesen.

1950-es évek – A vert- és vályogfalas építkezést kezdi felváltani a tégla használata.

3.01 Földrajzi környezet

Heves megye DK-i részén három kistáj öleli fel a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települését; a Gyöngyösi-, a Hevesi-sík és a Borsodi-mezőség. E kistájak földtörténeti múltjukra, természeti megjelenésükre, hasznosíthatóságukra vonatkozóan mutatnak különbözőségeket és azonosságokat is.

3.03 Hevesi-sík

A kistáj Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megye területén helyezkedik el, területe 1000 km2. A Tisza-Tarna-Rima mente települései közül 17 fekszik a Hevesi-síkon.

A Hevesi-sík 86-202 m közötti tengerszint feletti magasságú, hordalékkúp-síkság, amelyet az Eger és a Laskó alakított ki. A felszín enyhén dél felé lejt. Északi pereme hegységelőtéri hordalékkúp-síkság. Keleten nehezen különíthető el a Borsodi-síktól.

Felszíne alatt a 2000 m-t is meghaladó pannóniai üledék gyűlt össze. Erre vastag pleisztocén üledéksor települt (löszös iszap). A terület északi részén jelentősebb kavics- és homokkészlet fordul elő.

Mérsékelten meleg-száraz éghajlatú terület. A csapadék évi összege 560-580 mm (délen csak 540-550 mm). Vízhiányos terület. A keleti, az északkeleti és a nyugati szél a leggyakoribb.

A területen kevés a vízfolyás. Természetes vízfolyása a Laskó, a csatornák közül a Tepély-Hídvégi-csatorna, a Sarud-Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna ágazzák be a kistájat. A kistájnak öt kisméretű állóvize van. A talajvíz mélysége 2, vagy 2-4 m közötti. Az artézi kutak száma nagy. Heves és Tiszanána 47 ill. 54°C-os meleg vízzel rendelkezik.

A Tiszántúli flórajárásba tartozó kistáj.

A talajok zöme löszös agyagon képződött csernozjom barna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, réti csernozjom, szolonyeces réti talaj, valamint nagy százalékban szikes, vagy sóhatás alatti. A kistáj jellegzetes kultúrsztyep.

3.05 Heves – Földrajzi környezet

A település Heves megye délkeleti részén, a Hevesi-síkon fekszik. Területe hordalékkúp-síkság, tengerszint feletti magassága 90-120 (Góbis-halom) között van. A határban található északkelet-délnyugati irányú homokvonulat néhány méter magas. Ez a terület futóhomok-jellegű.

Éghajlata mérsékelten meleg-száraz. A csapadék évi összege 560-580 mm, az évi középhőmérséklet 10-10,2°C, az évi napsütéses órák száma 1950. A leggyakrabban keleti, északi, nyugati szelek fújnak. Viharos helyi szél évente 12-20 alkalommal van.

Heves határa száraz és gyér lefolyású terület, egyetlen természetes vízfolyása a Hanyi-ér, melynek vize nyáron kiszárad, medrét nád, sás, gyékény borítja. A délkeleti határrészen kisebb mélyedésekben időszakos vizek képződnek, de a városon belül is képződnek mocsaras területek. A talajvíz 2 m mélységben van, az artézi kutak száma nagy.

A természetes növényzet tatárjuharos lösztölgyesekből, szikesek és sztyeppék lágyszárú fajaiból áll. A határban lévő szélvédő fasorok (nyár, akác feketefenyő) már emberi létesítmények. Erdőterülete 2-3 %. Állatvilága kisvadakból, madárfajokból, rágcsálókból áll. A Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet 1993-ban jött létre, melyben tilos a mezőgazdasági tevékenység. A szikes pusztagyep sóvirága és a sziki őszi rózsa gyakori itt. Nemzetközileg is jelentős az itteni kerecsen sólyom-állomány, a parlagi sas és a túzok.

Talajai öntésen kialakult mezőségi talajok, humuszos öntéstalajok, foltokban szikek.

A 47°C-os jódos meleg vize mozgásszervi megbetegedések gyógyítására alkalmas.

A határban jelentős a kavics- és homokkészlet.

A terület enyhe szeizmicitású.

4 Heves – Régészeti áttekintés

Heves Fácános

Heves DK-i határában a vasútvonal mentén a Fácános-tanyától É-ra lévő dombon található lelőhely, amelyen kelta, szarmata és Árpád-kori település részleteket tártak fel. (Gömöri János ásatása 1969.)

 

Heves, Nagyléniás-dűlő

A Heves DK-i határában a Hanyi-ér mellett lévő lelőhelyen késő közép kori település részlet és 8 Ny-K-i tájolású sír került napvilágra. (Gömöri János ásatása 1969.)

 

Heves, Pusztacsács

A Heves-Jászapáti műúttól D-re őskori kőbaltát találtak. A lelőhelyen régészeti tevékenység nem történt. (Hegedüs Béla bejelentése 1961.)

 

Heves, Boconádi úti homokbánya

A Heves-Boconád közötti műút ÉK-i oldalán lévő homokbányában 1959-ben több lovas és fegyveres sírt rejtő – honfoglalás kori temetőt pusztítottak el. Ásatás nem történt a területen. (Hegedűs Béla bejelentése)

 

Heves, Kapitányhegy

Heves község Kapitányhegy nevű dűlőjében rigolírozás során honfoglalás kori trepanált koponyájú, lovas sír került elő, amely töredékessége ellenére is Heves megye leggazdagabb mellékletű női sírja. Az öntött bronz pántkarperecét aranyfóliával vonták be, két végén és közepén aranyhuzallal övezett foglalatban piros almadinkő van, amely párhuzam nélküli a honfoglalás kori leletek között. Aranyozott vörösréz díszgomb és ezüst lábbeliveretek utaltak a ruházatra. Az ezüst, aranyozott hátterű rozettás lószerszámveretekből 15 került a Magyar Nemzeti Múzeumba, 21 díszítmény elveszett, ugyanúgy, mint a bordákkal tagolt körte alakú vaskengyel párja és zabla.

 

Heves, Gyöngyösi út

Heves községben a boconádi és erdőtelki útelágazásnál ÉNY-DK –i tájolású avar sírok kerültek napvilágra és egy bekarcolt hullámvonalköteggel díszített kerámia. (Szabó János Győző ásatása 1959.)

 

Heves, Vásártéri homokbánya

A vásártéri homokbányából 3 kerámiát gyűjtöttek be. A hitelesítő ásatás során egy D-DK, É-ÉNy tájolású, szarmata sírt tártak fel, amelyben kés, ár, vascsat és kerámia melléklet volt. A lelőhelyen hulladéktároló gödröket, valamint 9-10 századi telepre utaló objektumok is előkerültek.(Szabó János Győző ásatása 1962.)

 

Heves, Strand

A strand területén D-É tájolású szarmata sír mellékleteit mentették meg, amelyek vascsat, ezüst csüngő, mészkő-és üveggyöngyök voltak. (Hegedüs Béla gyűjtése)

 

Heves, Szőlők vasúti megálló

A hevesi Szőlők vasúti megállómunkáknál avar kori ÉNy-DK-i tájolású csontvázak mellől kengyel és vasdarabok kerültek elő.(Szabó J. Gy. adattári gyűjtése)

 

Heves, Semmelweis u. 17.

A szkíta temetőből 27 csontvázas és hamvasztásos sírt tártak fel. A sírokban edényeket, bronz és vaskarpereceket, orsógombokat, bronz tekercseket gyöngyöket és vaslándzsát találtak. (Szabó János Győző ásatása 1962-1963.)

 

Heves, Paptag

A Tsz-építkezésnél bronzkori településre utaló kerámiatöredékek kerültek elő. (Szabó János Győző helyszíni megfigyelése)

 

Heves, Czingell tanya

Szarmata sírokhoz tartózó karneol és üveggyöngyök, orsógomb, vaskés és kerámia lelet került be Hegedüs Gyula védett gyűjteményébe.

 

Heves, Apáti és Kis Éri út köze 1.

A lelőhelyen, amely Hevestől DNy-ra 2200 m-re található rézkori és kora újkori kerámiatöredékek kerültek elő.  (Reményi László terepbejárása 2009.)

 

Heves, Apáti és Kis Éri út köze 2-3.

A Hevestől DNy-i irányban lévő lelőhelyen késő bronzkori, népvándorlás kori és kora újkori edénytöredékeket találtak a felszínen. (Reményi László terepbejárása 2009.)

 

Heves, Apáti és Kis Éri út köze 4.

A Hevestől 1500 m-re DNy-i irányban lévő lelőhelyen késő bronzkori, népvándorlás kori és kora újkori edénytöredékeket találtak a felszínen. (Reményi László terepbejárása 2009.)

 

Heves, Határ-szög

A lelőhelyen, amely Hevestől ÉK-re a vasúti átjáró közelében található őskori, késő bronzkori és kora vaskori edénytöredékek kerültek elő. (Reményi László terepbejárása 2009.)

 

Heves, Básti-tag

Az Átánytól ÉNy-ra található lelőhelyen késő bronzkori településre utaló kerámiatöredékeket gyűjtöttek. (Reményi László terepbejárása 2009.)

5.01 Heves – Első írásos, okleveles említés

1203: Hewes

5.02 Heves – Címer, pecsét

1725: álló oroszlán jobbjában kivont kardot, baljában 3 búzakalászt tart. Körirata: Sigilum opidi HEVES 1725.

Heves pecsétje

Heves címere: háromszögű pajzs kék mezejében a zöld hármas halmon egy jobbra lépő és jobbra néző kétfarkú ágaskodó arany oroszlán, amely jobb mellső mancsában arany kardot, bal mellső mancsában három arany búzakalászt tart, a fején háromágú arany leveles korona.

Heves címere

5.03.1 Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A honfoglalás után a Kárpát-medence népessége nyelvileg nem volt egységes, avar (bolgár-török), szláv, finn, ugor, türk (magyar), kabar (kazár-iráni-mohamedán), besenyő (török) nyelvet beszélők lakták. Ennek megfelelően vannak különböző nyelveredetű, típusú és jelentésű helynevek az országban és vizsgált területünkön is.

Heves megyében (egykor Újvár megye, majd Heves- és Külső-Szolnok vármegye) legalább 12 nép vagy népelem települt meg a 9-12. századok között. Ez az alapvonás vizsgált területünkön részben mondható ki. A Tisza-Tarna-Rima mentén a települések neve alapján legalább öt népelem léte mutatható ki névetimológia kapcsán.

Tipikusan magyar település-névadás a ’puszta személynevekből’ származtatható helynevek adása (a középkorban nem valahová, hanem valakihez mentek). Vizsgált területünkön 18 település neve származtatható személynévből, ez a 34 Tisza-Tarna-Rima menti település 53,0 %-a, a megye összterületén ez az arány 51,8 %. Az aránykülönbség elgondolkodtató. Mégpedig amiatt, hogy a megye dél-keleti területét lefedő Tisza-Tarna-Rima mente településeinek névadása nagyobb százalékban tipikusan magyar település-névadású, tehát ’puszta személynévi’. Felvethető, hogy ezen a területen a honfoglalás után nagyobb százalékos arányban telepedhettek le magyar törzsek, nemzetségek?

A szláv névadásúnak minősíthető helynevek nagyobb része a környezet domborzatát, a vizek, a növényzet, a talaj, a növénytakaró stb. sajátosságait rögzíti. A Tisza-Tarna-Rima mentén 4 településről tételezhetünk fel ilyen névadást, ez a vizsgált települések 11,8 %.

Kettő népnévi, kettő kabar törzsnévi helynévtípus képviselteti magát területünkön, 5,9-5,9 %-os aránnyal. Besenyő nemzetségnévi település egy van (2,9 %).

Egy településről nehéz megállapítani névadása eredetét, ez a település Sarud. Itt gondolhatunk ’puszta személynévi, víznévi, és egyéb helynévtípusba (rangjelző) tartozó néveredetre is. A ’puszta személynévi, és a víznévi névadást kizártuk. A települést az egyéb helynévtípus kategóriába soroltuk, itt a šar ’fehér’ rangjelző jelentésű névadásra gondoltunk, melyhez a ’d’ kicsinyítő képző járult. Mindezen teóriának a következő okai vannak: Sarudtól pár km-re dél-délnyugatra Décse (Dédtelek) nevű elpusztult település létezett, mely GÉZA fejedelemről vette a nevét, az ő települése volt. Kisköre alatt a Tisza jobb partján volt Taskony elpusztult település, nevét TAKSONY fejedelemről (Géza apja) vette. Poroszló fejedelmi/királyi udvarhely volt. Ebben a környezetben egy rangjelző település léte, – mely lehetett akár SAROLT fejedelemasszony faluja is, – nem zárható ki. Több történész Sarolthoz kapcsolja a névadást, mely nem állja meg a helyét. Egész Heves megyében nincs női ’puszta személynévi’ névadás a korai századokban, nem kizárt, hogy egy országos vizsgálat is hasonló eredményre jutna. Elsősorban azért, mert a nő a korai időkben nem volt egyenrangú a férfival, szolgának tekintették (még a fejedelmi családokban is!). Létezett egy Nyestefölde (’nyest’ nemes prémű állat) a megyében, Tarnaörstől északra. A Nyírségben egykor létezett ’Asszonyszállás’, mely elnevezés összefoglaló névre utal. Mindenképpen érdekes, hogy Décse mellett feltételezhetünk egy olyan rangjelző települést, mely hipotézisünk szerint lehetett „fejedelmi asszonyok szállása”, akár Sarolt fejedelemasszony szállása, és ez (szintén hipotézis) megismétlődhetett Örs és Nyestefölde esetében. A előbbi fejedelmi, az utóbbi törzsfői szállás melletti ’asszonyszállás’.

A Tisza-Tarna-Rima mente területén lévő települések helynévtípusai:

-puszta személynévi 18 település

-népnévi (Besenyőtelek, Tófalu)

-kabar törzsnévi (Mezőtárkány, Tarnaörs)

-besenyő nemzetségnévi (Hevesvezekény)

-puszta foglalkozásnévi (Kömlő, Poroszló)

-építmény-helynévtípus (Kápolna, Nagyút, Szihalom)

-a helység templomának titulusából származó helynévtípus (Tarnaszentmiklós), a település átnevezett, feltételezhetően eredeti neve nem ez volt

-a környezet domborzati viszonyait, a vizeket, a növényzetet, a talajt, a növénytakarót mutató helynévtípus (Fel-, Aldebrő, Erk ?, Heves ?)

-egyéb (rangjelző) helynévtípus (Sarud)

A Tisza-Tarna-Rima mente települései úgy, mint az ország egyéb települései, elhelyezkedésüket illetően kevéssé tartották meg kontinuitásukat. Van település, amelynek területi folytonosságában/folyamatosságában nem állapítható meg változás. Ám, ezek a települések is nagy valószínűséggel változtatták helyüket, csak erről eddig adat nincs (a középkorban a kimerült földterületeket elhagyták, újat törtek fel, és „költözött” a falu is). A települések területi áthelyeződésének földrajzi, történelmi, társadalmi, birtokviszonyokkal, állami szankciókkal összefüggő, valamint gazdasági okai voltak. Helyváltoztatás sem csak egyszer történhetett egy-egy adott település léte alatt. Ám pl. a korai idők – tatárjárás – alatti településhely-változtatások nem ismertek.

Heves megyében a magyar történeti idők során az összes ismert település száma 298, a mai településszám 127. A települések több mint fele elpusztult, ill. több települést összevontak. Vizsgált területünkön, a 34 település területén plusz 88 elpusztult falu volt, az eddigi ismeretek szerint. A korai magyar történeti időkben jóval nagyobb volt a településsűrűség, mint ma. A települések 1-2 km-re voltak egymástól, viszont a lakosságszámuk ritkán haladta meg a 100-at.

5.03 Heves – Etimológia, területi kontinuitás, elpusztult falvak

A település névmagyarázatára több verziót ismer a nyelv- és történettudomány. Származhat a Heves magyar személynévből (’heves, hirtelen haragú’ ember, jellemnév). De a település környékén található ’hirtelen felmelegedő föld’ (homoktalaj), vagy héves, hévforrásos hely megnevezés is számításba jöhet a település névadását illetően. A település a 9-10. században már létezhetett. A régi település helye feltételezhetően a maitól 2-4 km-re keletre, az egykori hevesi vár körül, a Hanyi érbe torkolló, ma már nem létező vízfolyás mellett volt (a vár és az egykori település helyéről szerteágazó vélemények vannak, olyanok is melyek nem osztják az iménti megállapítást).

Határába Alatka, Farkasd, Jenőtelek, Mezly, Csász, Bútelek, Endre, Polgár, Kisheves elpusztult falvak voltak, ill. átnyúltak.

5.04 Heves – Birtoklástörténet

Az Árpádok korában királyi várbirtok, Hevesújvár királyi vármegye székhelye volt.

1330 körül az Aba nembeli Kompolti Imre birtoka volt. 1348-ban a Kompoltiak mellett a Detki és a Visontai család is részbirtokos volt. 1467-ben a Kompoltiak voltak a birtokosok. 1522-ben Kompolti János és Országh Mihály örökösödési szerződést kötött, mely szerint a Kompolti család kihaltával a birtokjog az Országh családra szállott.

1546-ban birtokos volt itt az Országh-javakat kezelő Losonczy és Perényi is. Az 1580-as végén török véghellyé vált. Papíron 1606-ban Nagyheves bedegi Nyáry Pál birtokába került, Kisheves pedig 1655-ben a Béky család magvaszakadtával Dorogfy István kezébe került. 1698-ban Nyáry-jogon Szunyogh Gáspár és Huszár Imre volt birtokos, a Vesselényi birtokrészt Dietrich Glöcklsberg császári ezredes vásárolta meg az uralkodótól. 1719-ben az ő özvegyének új férje, Popovics János Ferenc morva őrgróf lett a birtokos. A Nyáry örökösök 1740-re szerezték vissza birtokaikat. 1741-ben a főbirtokos Haller Sámuel generális volt, mellette még a Csörgő, az Ürményi, a Nagy, a Herczeg és a Szalatnay család is földesúr volt.

1837–1838-ban a főbirtokos Ferdinánd Szász-Coburg-Gothai herceg volt. Összesen hétközép- és nagybirtokos (Orczy, Haller, gróf Szapáry, Németh, Szepessy, Radics, Brezovay) uralta a települést.

1897-ben földbirtokosok:

Adler Miksa 195 k.h.
Ballai Sándor 306 k.h.
Básthy Ignác 195 k.h.
Bereczky Ferencné, özv. 272 k.h.
Bischitz Dávid 4746 k.h.
Gyöngyösi árvaház 224 k.h.
Bohács Kálmán 193 k.h.
Coburg Ágoston herceg 2843 k.h.
Cziner Ignác, Nánásy Ernő örökösei 211 k.h.
Dobóczky Dezső1129 k.h.
Dobóczky Ignác 580 k.h.
Guba Jószef és társai, Farkas Rudolfné 154 k.h.
Guba Sándor, Szerelem Alfréd-féle alapítvány 132 k.h.
Harangi Imre 105 k.h.
Lajer József és társai, Németh Albertné, özv. 189 k.h.
Lővei József és Majzik Viktorné, özv. 151 k.h.
Okolicsányi Józsefné 349 k.h.
Mihályi Ferenc, Berenti Gergely örökösei 139 k.h.
Fay Györgyné özv. 129 k.h.
Mlinkó Fauszt 220 k.h.
Orosz József és társai, Majzik Viktorné, özv. 165 k.h.
Petheő Géza 230 k.h.
Pethő László, Szirmay István örökösei 213 k.h.
Római Katolikus Egyház, Római Katolikus templom 131 k.h.
Puky Miklós 280 k.h.
Remenyik József 168 k.h.
Egri Római Katolikus Érsekség 402 k.h.
Szirmay István örökösei 307 k.h.
Spitzer Ignác 296 k.h.
Szabados Ferenc és társai, Gyulai Pálné stb. 196 k.h.
Szabó Ignác 118 k.h.
Szabó István és társai, Nánásy Ödön, dr. 406 k.h.
Németh Albert örökösei 940 k.h.

1925-ben nagybirtokosok:

Adler Ferenc és neje 119 k.h.
Básthy Ignác örökösei 260 k.h.
Bazsó Tivadar 269 k.h.
Braun Sándor örökösei 373 k.h.
Czigler Mór 200 k.h.
Dobóczky Dezső 219 k.h.
Egri Római Katolikus Érsekség 405 k.h.
Elek Jánosné 148 k.h.
Fülöp szász coburg gothai herceg 2283 k.h.
Goldstein Lipót 163 k.h.
Gyöngyösi árvaház 221 k.h.
Heves község 224 k.h.
Hevesi római katolikus kórházalap 107 k.h.
Máder Miksáné, özv. 142 k.h.
Mlinkó István 160 k.h.
Mlinkó István, k.k. 171 k.h.
Makra Szőlőtelep Rt. 142 k.h.
Nánássy Mihályné 144 k.h.
Németh Lajos örökösei 788 k.h.
Petheő Géza örökösei 226 k.h.
Polgár Sándor-telep, fajszőlő uradalom Rt. 504 k.h.
Preszler Árminné, özv. 204 k.h.
Remenyik József örökösei 124 k.h.
Szántó Adolf és László 120 k.h.
Vajda Istvánné 125 k.h.

1932-ben nagybirtokosok:

Fülöp szász coburg gothai herceg 2429 k.h.

középbirtokosok:

Újfalussy Györgyné 165 k.h.
Braun Sándor örökösei 709 k.h.
Dobóczky Dezső 302 k.h.
Pazonyi Elek Renée 147 k.h.
Gyöngyösi árvaház 223 k.h.
Heves nagyközség 425 k.h.
Hevesi kórházalap 106 k.h.
Máder Miksa örökösei 146 k.h.
Mlinkó István, ifj.170 k.h.
Németh Lajos 315 k.h.
Gyöngyösi Forgalmi Bank 412 k.h.
Goldstein Lipót 104 k.h.
Vajda István örökösei 121 k.h.

1935-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokosok:

Adler Ferenc és társai 105 k.h.
Balázs Gábor 145 k.h.
Braun Sándorné, özv. 400 k.h.
Dobóczky Dezső 316 k.h.
Elek Renée 148 k.h.
Fülöp Szász-Coburg Gothai herceg 1885 k.h.
Gyöngyösi árvaház 223 k.h.
Heves község 533 k.h.
Hevesi Római katolikus Egyház 151 k.h.
Hevesi Római Katolikus Kórházalap 107 k.h.
Klár Jenőné 145 k.h.
Krupánszky László és társai 126 k.h.
Máder Miksa örökösei 146 k.h.
Mlinkó István, ifj.170 k.h.
Menyhárt Zsigmond 108 k.h.
Mlinkó István, ifj. 172 k.h.
Nánássy Mihályné, özv. 101 k.h.
Németh Lajos 279 k.h.
Polgár Sándor-telep fajszőlő urad. r.t. 413 k.h.
Újfalussy György és neje 152 k.h.
Vajda Istvánné, özv. 121 k.h.

5.05.1 Hadtörténet

Árpád-kori hadtörténeti események

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük, ezen túlmenően megjegyezzük, hogy figyelembe kell venni azt, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A DÓZSA-FÉLE PARASZTHÁBORÚ IDEJÉN

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

A Tisza-Tarna-Rima mente települései a Dózsa-féle parasztháborúban.

A parasztháború kapcsán a Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül megbízhatóan két település eseményeit lehet ismerni (Debrő, Heves).

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE A TÖRÖK KORBAN

1544-ben, a hatvani vár elfoglalásával a törökök megkezdték uralmuk kiterjesztését a megye egész területére. 1544-49 között a Hatvanban berendezkedő MOHAMED pasa Heves megyét török hódoltsággá tette. 1552-ben újabb pusztítás érte tárgyalt területünket is, Eger ostroma kapcsán. Mind az odavonulás, mind az elvonulás néptelen falvakat hagyott maga után.

Ezt követően csendesebb évtizedek köszöntöttek a megyére, ill. vizsgált területünkre is, bár ekkor is súlyosan érintették a váratlan török, tatár és labanc rabló portyázások a településeket.

1596-ban Eger eleste hosszú időre megpecsételte a megyei települések sorsát. 1599-ben a Buda alól elvonuló tatár kán és IBRAHIM nagyvezír iszonyú pusztítást vittek végbe a Tiszától egészen Fülekig. Ezt követően a pestis pusztított. A 16. század végére kipusztult, vagy elmenekült a lakosság a Tisza vidékéről.

A 17. századi magyarországi és így a megyei helyzet hadászati és politikai értelemben is bonyolult volt, a török fennhatóság közepette. A tizenötéves háború, benne a Bocskai-féle szabadságharccal (1591-1606, 1604-1606), a Wesselényi-féle összeesküvéssel (1666-1671), a Thököly-féle felkeléssel (1678-1690) szinte átláthatatlanná tette a viszonyokat, ill. elviselhetetlenné a legszegényebb emberek életét.

1683 tavaszán a Bécs ellen vonuló török-tatár hadak végigpusztították Heves megyét. A hevesi falvak harmadrésze ekkor vált néptelenné. E nehéz időszak után 1687. december 17-én Eger és Heves megye egész területe felszabadul a törökök alól. A 17. század végén, a 18. század elején indult viszonylag háborítatlan fejlődésnek az ország, így vizsgált területünk is.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE, A RÁKÓCZI-SZABADSÁGHARC IDEJÉN

A török utáni konszolidációt a Rákóczi-szabadságharc idején (1703-1711) a labanc és rác pusztítások megakasztották. 1705-6-ban a labancok zsoldjában álló Szeged környéki rácok végigpusztították a Tisza mellékét és a Heves környéki falvakat. A szabadságharc vége felé – 1710-11 – több Tisza-Tarna-Rima menti településen pusztított a pestis, mely elől a falvak lakói járványmentes településekre menekültek, ill. elhaltak.

A Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári békekötés – 1711. április 30. – lezárta a kis híján két évszázadra terjedő háborús időszakot. Heves megye lakossága az 1550. évi állapothoz képest 60 %-os veszteséget szenvedett a Hevesi és a Füzesabonyi járásban.

A két járás termékeny talaja az itt lévő településeket a megye gabonaraktárává tette 1544-1711 között. Az átvonuló hadakat e táj látta el élelemmel és biztosította a ’hadtápszolgálatot’. Mindeközben az itt élő lakosok élete, vagyona a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

A TISZA-TARNA-RIMA MENTE 34 TELEPÜLÉSE az 1848-49-es SZABADSÁGHARC IDEJÉN

Az 1848-as márciusi forradalmi események Heves és Külső-Szolnok vármegyében is élénk visszhangra találtak. A megyében az új törvények (április 11.) kihirdetésére röviddel királyi szentesítésük után sor került. Az 1848. évi VIII. törvénycikk kimondta a közteherviselést, megszüntette a földesúrnak járó szolgáltatásokat, a XI. törvénycikk megszüntette a földesúri hatóságot, a XV. törvénycikk pedig az ősiséget. Az év májusában megtörténtek az első összeírások a nemzeti őrsereg településenkénti felállítására (az 1848. évi XXII. törvénycikk egy bizonyos vagyoni állapothoz, települési státuszhoz köti egy nemzetőr besorozhatóságát).

Az időközben a tavasz végén, nyár elején felállított Heves megyei nemzetőröket – önkéntes alapon – a Délvidékre rendelték ki. Az itthon maradók rendfenntartó és kiszolgáló feladatot kaptak.

Az őszre (szeptember 29. Pákozd) háborús helyzet alakult ki az országban, a déli és középső részen (Jellačić), decemberre pedig északkeleten (császári csapatok). 1848. december 10-én Kossuth felkelésre hívta Heves és Külső-Szolnok vármegye lakosságát is (Ferenc Józsefet december 2-án koronázták meg).

1849. január 5-én az osztrák főerők elfoglalták Budát, a háború veszélye már közvetlenül fenyegette a megyét is. Az ellenség (osztrákok és szövetségeseik) január 20-án Hatvant, 21-én Gyöngyöst foglalták el, és Kápolnán át Miskolc felé tartottak.

Buda elfoglalása után az osztrákok lényegében a hadműveletet befejezettnek tekintették (elsősorban Windisch-Grätz fővezér), az ország katonai összeomlását várták, így a magyar hadvezetés – az ellenség tétlensége miatt – a Tisza vonalán megerősíthette a védelmet és ellentámadásra készülhetett fel.

1849. február közepére 11 jól felszerelt hadosztály, 50.000 magyar emberrel áll támadásra készen. A magyar főerők február második felében lassan ellentámadásba kezdtek Poroszló-Tiszafüred hadműveleti bázissal, Mezőkövesd és Gyöngyös irányába.

A február 18-ai „kompolti csata” hírére a várakozó álláspontot képviselő Windisch-Grätz – aki a magyarok összeomlását várta – támadásba lendült. Február 24-én Hatvanban, 25-én Gyöngyösön tartotta főhadiszállását. A mindkét fél részéről döntőnek tervezett ütközetre február 26-27-én Kápolna térségében került sor. A csata kezdőnapján 1849. február 26-án összesen 17.000 magyar honvéd állt rendelkezésre a Tarna vonalán, 28 km hosszúságban, Sirok és Kál között. A magyar sereg a hadvezetés hibájából a császáriakkal szemben alul maradt, így a csata második napjának végén a csatateret feladta. Ezt követően a magyar csapat február 28-án Mezőkövesdnél az osztrákok egyik lovasdandárát szétverte.

A sikeres utóvédharc ellenére a magyar csapatok biztonsági okból Dembinski vezetésével a Tisza mögé vonultak vissza. Heves és Külső-Szolnok vármegye (tiszántúli területeit kivéve) a császári csapatok ellenőrzése alá került.

A császáriak februári győzelemmámora 1849. március 13-ig tartott, amikoris feladták Egert. A március 31-én elfogott osztrák haditerv birtokában Görgei fővezérsége alatt a magyar honvédség egy győzelemsorozattal Pozsonyig űzte a császári csapatokat. Ez a győzelemsorozat ’tavaszi hadjárat’ néven került be a szabadságharc történetébe.

1849. április 24-én újabb újoncozást szavazott meg az országgyűlés a honvédsereg számára. Heves és Külső-Szolnok vármegyének 1191 főt kellett kiállítani.

1849. június 15-én – a közben az osztrákok részéről megszerzett cári segítségnyújtás eredményeként – megkezdődött az Ivan Paszkevics tábornagy által vezetett orosz főerők bevonulása Észak-Magyarországra. A 135 ezer fős cári sereggel szemben a magyar hadvezetés alig 12 ezer fős hadtestet tudott a határra felvonultatni, a lengyel Józef Wysocki vezetésével. A hatalmas túlerővel szemben a magyarok csak lassítani tudták az cári csapatok előrenyomulását. Azonban egy súlyos járvány – a kolera – megtette hatását. A cári seregek napokig voltak kénytelenek vesztegelni Miskolcnál, nemcsak a járvány, de az élelmiszerellátás akadozása miatt is. A magyarok kis lélegzetvételnyi időhöz jutottak csapataik rendezése terén. A cári fősereg csak július 6-án folytatta/folytathatta az előrenyomulást. Július végén átkeltek a Tiszán, a megyében csak megszálló csapatok maradtak.

Néhány hét múlva – miután az erdélyi, kezdetben sikeres helytállás is július 31-én a segesvári vereséggel végződött (Bem József) – Görgei, a harcot reménytelennek ítélve, Világosnál letette a fegyvert (1849. augusztus 13.)

Az országban és Heves megyében is ostromállapotot vezettek be. Október 6-án a császár, – Haynau közreműködésével – „méltó” bosszút állt a magyar nemzeti sereg fő vezetőin (aradi vértanúk). Október elejére megalakult az új rendőri intézmény a zsandárság. Október 24-én megszüntették az ostromállapotot, megkezdődött az új közigazgatás megszervezése. Sem a kompromittálódott tisztviselők, sem a honvédek nem kerülhették el a büntetést. A szabadságharc honvédeit a császári seregbe sorozták be.

Az I. és a II. világháború áldozatai

A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.

Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.

A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?

A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.

Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.

Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”

Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.

Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.

5.05 Heves – Hadtörténet

Árpád-kor

Az Árpád-kori Heves története mindmáig történészi viták tárgya, mivel a megyének is nevet adó település tárgyalt korszakunkban központi szerepet töltött be a térség életében, ugyanakkor rendkívül csekély azon tárgyi és írásos emlékek száma, amelyek konkretizálhatnák jelentőségének részleteit.

A kutatók egy része feltételezi, hogy az Árpád-korban ispáni vár (földvár) állt itt, Fodor László régész szerint még 1358-ból is van okleveles adat az erődítés létének igazolására. 1864-ben Hubert András, Heves bírája írja Pesty Frigyes számára készült jelentésében, hogy „…hajdan egy földvár is létezett, melyben a vármegye székhelye volt.”1913-ban Soós Elemér a mai Hevestől mintegy 3 km-re keletre, a Hanyi-ér mellett, a Fácános nevű határrészen vélte felfedezni a vár nyomait, s ezt a későbbi szakirodalom hosszú ideig elfogadta anélkül, hogy bármely konkrét régészeti, vagy történeti adat alátámasztotta volna. 1969-ben Gömöri János vállalkozott a régészet eszközeivel bizonyságot szerezni a Hanyi-ér partján fekvő várról, ásatásai során azonban nem sikerült perdöntő bizonyítékokat feltárnia. 1981-ben Major Ernő arra a következtetésre jutott, hogy az ispáni vár a mai város belterületén helyezkedett el, de ő sem tudott egyértelmű tényeket felsorakoztatni állítása mögé. Nem sokkal később Fodor László 1986-1987-es kutatásai sem vezettek eredményre. A kudarcok alapján nem meglepő, hogy 1995-ben Bóna István már egyértelműen tagadja a 11-12. századi vár létét, s a 13-14. században is bizonytalan egy közigazgatási központként is funkcionáló erősség megléte. Mi áll mégis a mérleg másik serpenyőjében? Többek között az, hogy pl. egy 1264-es oklevél említi a hevesi várjobbágyokat (iobagionum castri Heues), vagy az, hogy már a 10-11. századtól jelentős utak keresztezték itt egymást, amelyek mind kereskedelmi, mind katonai-politikai szempontból stratégiai jelentőséggel ruházták fel a helyet. Elképzelhető tehát a hevesi várispánság megléte, talán az (Aba)Újvári várispánság részeként, mint a hevesi területek királyi kezelésű birtokainak gondozója. Mivel nem tisztünk dönteni a kérdésben, a továbbiakban a Heves történetét is befolyásoló jelentősebb hadtörténeti események bemutatására szorítkozunk.

Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevest is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.

1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva jutottak Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)

A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Feltehető, hogy amennyiben állt Hevesen földvár ebben az időben, azt a mongol hadak ugyanúgy felprédálták, mint a többi, környékbeli települést.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre a nagyúton (királyi/hadiút), amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Heves területe a feltételezett felvonulási úton feküdt, mégis megkockáztatjuk a kijelentést, miszerint a kunok nem támadták meg a települést, ugyanis itt, közigazgatási központ jellegéből adódóan, jelentősebb létszámú katonaság állomásozhatott. Ha egy kisebb erődítés meglétét is feltételezzük, akkor egyértelmű, hogy a portyázó had nem töltötte idejét annak elfoglalásával, mivel az számára jelentős időveszteséggel, s ezáltal kockázattal járt.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a konkrét helyi eseményeket.

1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze Hevesen áthaladva, a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromlott Feneshez.

Dózsa-féle parasztháború

Heves vármegyében a parasztok a hevesi táborban június második felében is szervezkedtek. Június 21-én Hevesről a lázadó parasztok a Csörsz árkán keresztül Eger ostromára készültek, miközben a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. Debrő (a mai Feldebrő) táján találkoztak egymással a csapatok, ahol vár védelmezte a falut.

Török hódoltság

A török hódítás idején a település – amiatt, hogy Heves és környéke a megye éléstárát képező síkságon feküdt (gabona, állatállomány), ezen túlmenően a hadak vonulásának útjába is esett – a legnagyobb veszélynek volt kitéve.

1550-ben már hódoltságban élt a település. 1557-ben a budai basa Eger bekerítése céljából palánkvár felépítését határozta el Hevesen (a vár 1583 után épül fel). A török 1558-ban bevette a várost. 1567-ben a hatvani bég dúlta fel, templomát elpusztította. 1596-ban III. Mohamed szultán a hevesi palánkvárat is felégettette, mert eleddig a török őrségnek állandó harcban kellett állnia a végvári vitézekkel. 1596 után (Eger eleste) Heves katonai véghely lett, a lakosok kimenekültek eddigi mezővárosukból, keletre, Kishevesre. „Nagyhevest az egri török élte.” A város az Eger körül kialakított vilajetbe került. A megmaradt és régi helyükről kiköltözött lakosokat a járványok és a zaklatások megtizedelték.

Magáról a hevesi várról 1605-6. évben van szó, a védősereg hiányos listája kapcsán (22 fő, ha az őrség teljes volt 57 fős volt). A várparancsnok személye nem ismert, helyettese Ali fia Szulejmán volt. A várőrség létszáma a későbbiek során növekedhetett.

1685 őszén a törökök újra elpusztították a palánkvárat, mely tartós ostromot nem bírt volna ki. A törökök egy része elmenekült, de elvonulóban a várost felégették. Így a város és a vár harc nélkül került a császáriak kezére 1685. október 19-én. A fogságba esett törökök száma 200 fő volt. Az események elől Kisheves lakói a Jászságba menekültek. Akkor szivárogtak vissza, amikor Egert 1687. december 17-én a törökök átadták a császáriaknak.

1698-99 között a szomszédos településekről népesült be újra a város. Nem kevés lakos volt közöttük rác/horvát.

Rákóczi-szabadságharc

A török után meginduló fejlődést, és a népességszám növekedését a Rákóczi-féle szabadságharc megállította Hevesen is. Elsősorban a szerbek és a hajdúk pusztításai vetették vissza a stabilizációt.

1705-6-ban a Dél-Magyarországról (Szeged és környéke) felvonult labanc-rác portyázó bandák elpusztították a települést. Összesen 14 családfőt, több nőt és gyermeket öltek meg, többen pedig pestisben haltak meg: Bala Péter, Besenyei Márton, Czékmány János, Csizy János, Dégi Pál, Deme Márton, Demeter Márton, György János, Katona István, Király István, Kiss István, Kiss János, Koos Mihály, Kovács István, Kovács Péter, Nagyuti István, Nagyuti Mátyás, Német István, Öttvös István, Pázmándi Benedek, Pelyvás András, Szalóki András, Szaniszló Gáspár, Szaniszló Gergely, Szaniszló Mihály, Szécsi Pál, Totth András, Totth György, Török Pál, Turay György, Varga András, Vona Mátyás. A pestisben elhaltak közül a nők és a gyermekek nem kerültek összeírásra.

Hevesen nem kevesen álltak a kurucok mellé. 1707-ben a kuruc ezredekben szolgáltak hevesiek, így a Károlyi-ezredben Fogarasi János, a Csajági ezredben Bene Demeter, Baláti György és a Csáky-ezredben egy Juhász nevű férfi.

1710-ben a pestis tovább szedte a településen az áldozatait.

A szabadságharc alatt a település birtokosa gr. Károlyi Sándor volt.

1848-49-es szabadságharc

Heves megye lakosai – így Heves városa is – a március 20-ra összehívott kisgyűlésen értesültek az 1848. március 15-ei eseményekről. Itt Blaskovits Gyula másodalispán ismertette a pesti forradalom eseményeit, valamint beszélt a cenzúra eltörléséről. Ismertette Batthyányi Lajos körlevelét, melyben a hatóságokat a közrend fenntartására utasította.

Április 10-én szintén Blaskovits Gyula számolt be az utóbbi hetek eseményeiről és a Heves megyei történésekről. Ezekben az eseményekben Heves városa nem vett részt.

A május 1-ei közgyűlésen kihirdették az áprilisi törvényeket és megkezdték az országgyűlési választások előkészületeit. Heves mezőváros a tarnai járás tiszanánai kerületébe került. A június 26-ra kiírt választásokon a hevesi születésű Német Albertet választották meg képviselőnek.

A nemzetőrség összeírásával kapcsolatban a besorozottak felfegyverzését csak a megbízható településeken javasolták, ide tartozónak ítélték Hevest is. Az önkéntesen nemzetőri szolgálatot vállalókat augusztus 1-ig írták össze, a végleges összeírásokra október végén került sor. 1848-ban a nemzeti őrseregbe Hevesről is besoroztak 280 személyt. A nemeztőrök összpontosítását Hevesre jelölték ki (innen egyenesen a bácskai hadszíntérre indultak a nemzetőrök). Sikertelen ténykedésük után a megyébe szeptember 8-a körül értek vissza (a nemzetőrök szállításában Hevesnek is 10 szállítókocsit kellett biztosítania). Hevesen vonultak át Sáros megye és Eperjes város önkéntesei Szolnokra, szeptember utolsó napjaiban.

A Hevesről kiállított önkéntesek szeptemberben valószínűleg a Jellačićhot üldöző sereghez kerültek.

A szeptember közepén megindított újoncozás eredményeként október 14-ig felállították a 26. honvédzászlóaljat, melyben a hevesiek is szolgáltak. Őket a Felső-Magyarországra betört – Schlik altábornagy vezette – osztrák támadók ellen vetették be.

Decemberben a dunántúli mozgó nemzetőrség 2. (pesti) zászlóaljába is kerültek hevesiek, a 71. honvédzászlóalj, melybe szintén voltak Hevesről, 1848 december végétől a komáromi várőrséghez tartozott.

1849. március 1-én Windisch-Grätz tábornagy vezérkari főnöke utasította Schwarzenberg altábornagyot, hogy hadosztálya Bellegarde-lovasdandárát Hevesre küldje. Bellegarde vezérőrnagy Hevesről terjesztette fel kitüntetésre dandárja arra érdemes katonáit kitüntetésre, akik Kápolnánál, Kálnál harcoltak.

Március 2-án a Poroszlónál lévő Görgei vezette VII. hadtest egyik huszárjárőre Heves környékén foglyul ejtett pár császári és királyi dzsidást, és egy Wrbna altábornagynak szóló levelet találtak náluk. Tartalma az volt, hogy a Hevesen álló ellenség nem Poroszló felé vonul tovább.

Március 4-én Wrbna altábornagy II. császári hadteste érkezett meg Hevesre, a Wyss-dandár is Hevesen volt ekkor.

Március 5-én a Franz Deym vezérőrnagy vezette császári dandár szállta meg Hevest, de másnap el is hagyta a várost.

1849. március 15-én császári horvát határőrök vonultak be a városba.

Március 16-án Ramberg altábornagy hadosztálya szállta meg Hevest.

Március 18-án Görgei 5000-8000 fő közöttire becsülte a Hevesnél álló ellenséget.

Március 20-án Ramberg azt jelentette, hogy a magyarok előőrsei egy mérföldre vannak Hevestől.

Március 21-én Ramberg délelőtt 11 órakor elhagyta Hevest.

Március 22-én Baumbach főhadnagy (Hortról!) közölte Ramberggel, hogy Hevest elfoglalták a magyarok (Görgeivel az élen a főhadiszállás Hevesre került, a magyar gyalogság Heves előtt ütött tábort).

A szabadságharc védelmére újabb újoncokat Heves 1849. május 22-re állított ki. Heves honvédtisztekkel is kivette részét a küzdelemből; Németh Albert honvédőrnagy, Bernát(h) Albert, Soldos Sándor, Tilling Antal századosok, Bereczky Pál és Ürmény Lajos főhadnagyok különböző alakulatoknál szolgálták végig a szabadságharcot.

A tavaszi hadjárat után Heves az újonnan szervezett csapatok átvonuló- és állomáshelyévé vált. A nyár folyamán Hevest a hadiesemények elkerülték. Görgei felvidéki hadjárata miatt Heves megmenekült az orosz megszállástól, miután a cári csapatok, Egerből nem dél felé hanem, északra, Görgei megtámadásra indultak.

A megye végleges megszállására 1849. július végén került sor, ugyanekkor szállhatták meg Hevest is a császári csapatok.

Heves szerepe a szabadságharcban nem volt túl jelentős. Ezzel indokolható, hogy a megtorlás csak három hevesi személyt (Németh Albert, Töltényi Miklós, Smoling Ferenc) érintett.

Az I. világháború hevesi hősi katonái

 

Bagi Imre Hager József Nagy Mátyás
Balázs Benedek Hajdu József Nagy Ny. István
Bálint János Hoffer József Nagy Pál
Balog János Horváth Lajos Nagy Zsigmond
Balog János Horváth László Ozsvári András
Balogh Ernő Kalicz Zsigmond Pataki István
Balogh György Kaszab Imre Rab József
Bárdos János Kecskés Ferenc Rab József
Barna István Király Sándor Sinkovics János
Barna László Kohut Dezső Sinkovics Mihály
Bencsik Lajos Kovács Gusztáv Stander György
Berecz Kálmán Kovács István Szabó Antal
Berta Ferenc Kozik József Szabó Antal
Besenyei Dezső Kökény Géza Szabó Mihály
Besenyei Ferenc Lájer Ferenc Szatló József
Besenyei Gyula Lájer György Szatló László
Besenyei János Lájer János Szedlák András
Besenyei László Lászka János Szedlák Ferenc
Besze József Lászka József Szedlák László
Boros András Liptoczki József Szilágyi Sándor
Boros Mihály Lólé János Szuromi Ferenc
Cseh István Lökös Zsigmond Szücs János
Cseh József Maczky Géza Tari Kálmán
Csepcsányi Gábor Magyar Ferenc Torba János
Cserven Lajos Magyar József Tóth József
Csipcsányi András Mészáros Sándor Török Ferenc
Darázs Éliás Mezei László Tuza János
Dobrova Illés Mihály Zsigmond Valyon László
Erős Sándor Mikus Ferenc Varga István
Fazekas Pál Mikus Kálmán Varga József
Ficsor András Molnár Jenő Veres János
Forgács János Molnár László Veres László
Forgács József Morvay Mihály Vincze József
Gál László Mukrányi László Virág István
Géczi István Nagy Illés Vona Lajos
Guba Lajos Nagy János Vona László
Gyetvai András Nagy László Weisz Jenő
Győr János Nagy László Weiszman Bálint
Győri István    

 

A II. világháború hevesi áldozatai

 

Árvai István Kiss Gáspár Persze Mihály
Auer József Kiss István Pikula József
Balázs Benedek Kókai György Sági József
Balázs József Kolozsvári Benedek Sallai József
Balázs Pál Kovács Miklós Sári János
Balogh János Kovács Rudolf  István Semfén András
Balogh László Kovalcsik István Simon István
Bartus Sándor Kozik József Sinkovics Ferenc
Bencsik Imre Kőműves Benedek Smidelik László
Besenyei Gusztáv Laboda Mihály Solymosi Dezső
Besenyei István Laboda Pál Straub István
Besenyei István Lajer István Stupek Zsigmond
Besenyei József Lakó Flórián Surányi József
Besenyei Pál Maczky Emil Lajos Szabó István
Bettembuk Pál Maczky György Zsigmond Szabolcsi Kálmán
Blaskó János Macskás Sándor Szatló Gusztáv
Csomós János Magyar József Szilágyi János
Darázs János Majoros Ferenc Szombati Géza
Darázs Kálmán Majoros József Szőke István
Fábián András Marosi István Sztanek János ifj.
Farkas Miklós Marosi József Szuromi István
Fehér László Mezei József Szuromi Lajos
Fehér Pál Mihályfi Kálmán Tajti József
Ferenc Lajos Mihics Mihály Tajti József
Ficsór János Misi László Toldi János
Ficsór Sándor Molnár János Tóth Benedek
Ficsór Zsigmond Molnár Lajos Tóth Illés
Forgács Sándor Molnár Pál Tóth István
Fülep László Nagy András Tóth József
Fülöp László Nagy Béla Tóth Lajos
Gál János Nagy Benedek Tóth László
Gál Lajos Nagy Gábor Tóth László
Góbor József Nagy Gábor Urbán János
Gór György Nagy Gáspár Urbán László
Guri János Nagy Illés Valovics László
Gyarmati János Nagy István Varga József
Gyetvai László Nagy József Varga László
Háger József Nagy Lajos Varga László
Hajdu István Nagy László Varga Miklós
Halász László Nász János Vereb László
Hamburger András Németh József Vereb Mihály
Holló Lajos Ollári József Veres József
Holló Sándor Orosz Lajos Viczán József
Kalmár István Ötvös Sándor Viczán Sándor
Kalmár László Pabar János Vigh János
Kán József Palla József Vigh S. Ferenc
Kárpáti János Palla Sándor Vona János
Kilczin László Pataki Lajos Vona László
Kiskartali Zsigmond Pataki Miklós Zámbó József

5.06 Heves – Közigazgatási változások

1901 előtti neve: Heves

Közigazgatási jogállása: 1886-ig mezőváros, 1886-tól nagyközség, 1950-től önálló tanácsú község

Külterületi lakott helyei, pusztái1877-ben: Csász, Bútelek, 1909-ben: Básthy Ignác-tanya, Bútelek, Dobótag, Fáczányos, Hercegtag, Lévay Borbély Kornélia-tanya, Maczky-tanya, Máder Miksa-tanya, Marcsa-tanya, Mihályi Ferencz tanya, Németh Albertné tanya, Okolicsányiné tanya, Pap tanya, Pusztacsász, Sárga-puszta, Soldos Sándor tanya, Szabó Ignácz tanya, Város tanya és Verczel.

Járási beosztása:

1863–1883 Tarnai járás

1883–1983. december 31. Hevesi járás székhelye

Várispánsági székhely a 12. század végétől. a 13. században főesperesi székhely. A 15. században több oklevél mezővárosnak (oppidum) nevezi, minden bizonnyal vásártartási joggal rendelkezett.

1871-től járásbíróság székhelye. 1883-tól a Hevesi járás székhelye. Így főszolgabírói hivatal, királyi adóhivatal, királyi közjegyző és állami anyakönyvi hivatal, továbbá csendőrőrs és pénzügyőri szakasz működött a településen.

5.07 Heves – Vallás, felekezetek

A pápai tizedjegyzék már templomos helyként írta le. Védőszentje Szent Márton volt (1358). Az egri püspökség alsó-hevesi esperességében található Átány, Csász és Vezekény filiákkal együtt. A 18. században templomának titulusa Keresztelő Szent János. 1767-ben 2066 volt a római katolikusok száma, és 3 görögkeleti is élt a településen. 1785-ben 2305 római katolikus, 6 görögkeleti, Csász pusztán 204 római katolikus élt. Az anyakönyvvezetés 1718-ban indult.

A településen Eszterházy püspök egyházlátogatáskor már működött a Confraternitas Chordigerorum (Kordások Társulata), a Confraternitas BMV (Hétfájdalmú Szűz), amelyek a világi közösség vallásos önkéntes szervezetei voltak.

1819: 3231 római katolikus, 89 református, 125 izraelita.

1830: 3777 római katolikus, 133 református, 201 izraelita.

1840: 4899 római katolikus, 188 református, 216 izraelita.

1860: 4024 római katolikus, 209 református, 212 izraelita.

1870: 4722 római katolikus, 251 református, 319 izraelita.

1880: 4996 római katolikus, 281 református, 500 izraelita.

1890: 5287 római katolikus, 203 református, 430 izraelita.

1900: 6130 római katolikus, 240 református, 682 izraelita.

1910: 6518 római katolikus, 246 református, 901 izraelita.

1919: 6779 római katolikus, 208 református, 1021 izraelita.

1925: 9105 római katolikus, 26 görög katolikus, 377 református, 27 evangélikus, 444 izraelita, 6 egyéb.

1934: 9205 római katolikus, 20 görög katolikus, 430 református, 26 evangélikus, 426 izraelita, 15 egyéb.

1936: 9523 római katolikus, 20 görög katolikus, 430 református, 28 evangélikus, 426 izraelita.

 

Református egyháza Átányhoz tartozott más fiákkal együtt. Önálló anyakönyvet vezettek már 1790-től. Az egyházközség önállósodása közel hatvan évig tartott. 1859-ben nyilvánította az egyházmegye anyaegyházzá. Ekkorra sikerült templomot építeniük is. Ez a 20. század elejére már romos volt. Az új templomot 1929-re fejezték be.

 

Anyaegyházuk volt az izraelitáknak is. A hitközség 1788-ban alakult meg. 1816-ban a helyi összlakossághoz mért aránya 4,1 % volt. 15 környező település zsidó lakosságának volt a központja Heves. A hitközség 1856-ban magyar nyelvű, hatosztályos iskolát létesített. Írott források hiányában pontosan nem állapítható meg, hogy a hevesi zsidóság melyik irányzathoz tartozott. 1867-ben zsinagógát építettek. Az 1920-as években 124 zsidó család élt Hevesen. 1949-ben a status quo hitközség lélekszáma 76 fő volt.

5.08 Heves – Gazdaságtörténet

A település középkori gazdaságtörténetére vonatkozóan kevés történeti forrás áll rendelkezésre. A 10-11. században királyi birtokközpont, a 12. század végétől várispánsági, a 13. században főesperesi székhely volt. A korai Árpád-korban a település lakói annyi területet használhattak, amennyi elegendő volt állataik legeltetésére és szántóföldi növénytermelésre. A nemzetségi közös birtoklást követően kialakultak a nagycsaládi majd egyéni birtoktestek. A birtokjoggal rendelkező földesuraknak a 13. századtól jobbágyok a föld használatáért különböző, pénzben, természetben és munkában fizetendő – korszakonként változó – járadékot voltak kötelesek fizetni. 1467-ben egy oklevél mezővárosként említette. A sík vidéken fekvő település határa alkalmas volt szántóföldi művelésre és állattartásra is, az itt vezető utak pedig a kereskedelem elősegítői voltak.

Buda (1541) majd Hatvan (1544) elfoglalását követően 1546-ban már a törökök is összeírták a város lakóit, az állami és földesúri adót 52 háztartásfőre vetették ki. Az 1548. és 1549. és 1556. évi dézsmajegyzékek szerint őszi, tavaszi gabonából, árpából és zabból fizettek a település lakói egyházi tizedet, mellette bárányszaporulatuk után is adóztak. A 16. század török–magyar harcok többször is érintették, Eger eleste (1596) után 1605–1606-ban palánkvárába török helyőrséget szerveztek. 1685-ben a várat és a települést visszafoglalták, de a hadiesemények miatt elmenekült lakosság visszaköltözése és újabb lakók betelepülése még évekig eltartott.

1698 után Kishevesről, Borsodszemeréről, Ónodról és Mezőkövesdről érkezők költöztek Hevesre és rácok is megtelepedtek. A rendelkezésre álló föld bősége lehetővé tette a szabad foglalásos rendszerben való határhasználatot. A föld megműveléséhez szükséges igaerő hiánya miatt 1720-ig 379 hold területet vontak szántóföldi művelés alá, a határ nagyobb részét legelőként használták. Hevesi területeket béreltek szántóföldnek és legelőnek Jászapáti, Recsk, Egercsehi, Átány, Tarnaméra és Csász lakói. Jellemzően termesztett növény a búza volt, 1720 után megjelent a dinnye is. 1737 táján kezdték meg a szőlők telepítését.

1739-ben a kishevesi területet magába foglaló Dorogfy-részen Babocsay Judit örökösei a közös birtoklást megszüntették, s a települést, valamint annak tartozékait, a szántókat, a rétet és az erdőt a birtokviszonyoknak megfelelően öt egyenlő részre osztották. A legelőket közös használatban hagyták, de meghatározták, hogy minden ötödrész birtokosa csak 200 marhát legeltethet. A Nyáry-örökösök 1743-ban szüntették meg a birtokközösséget. Az osztályos egyezség szerint a település fele tartozékaival együtt a Haller családé lett, a másik felén a leányági leszármazott Bossányi, Orczy, Szunyogh és Török család osztozott. A megegyezés szerint a legelő és az erdő közös használatban maradt, s ugyancsak közösen, bérletbe adva üzemeltették a kocsmát, a mészárszéket, a vendégfogadót és a menház boltját. A kétnyomásos rendszerben művelt földek kimérése 1754-ben befejeződött. 1761-ben ismét felosztásra kerültek a területek, melyet ekkor már három nyomásban műveltek.

A nagyobb birtokosok 1740 után kialakították saját majorsági gazdaságaikat. A Haller uradalom hevesi tiszttartójának felügyelete alá tartozott Hevesen kívül Sár, Átány, Pély, Tarnabod, Nádudvar és Diósgyőr. A majorsági földek művelésénél a jobbágyok robottal szolgáltak, a szőlőkhöz saját béres vincelléreket fogadtak. A pálinkafőzőt és a sörházat földesúr üzemeltette. Az 1775-ben és 1778-ban készített összeírások szerint a Nagy Majorban a gazdaságban foglalkoztatottak házain kívül volt „ló tanító oskola” a 60 ló befogadására alkalmas istálló mellett, 200 marha befogadására tehénistálló, 60 öl hosszúságú csűr, 16 ezer kila gabona tárolására alkalmas magtár, szérűskert és veteményes kert. Fő szántóföldi növényként gabonaféléket ültettek, a homokosabb területeken kukoricát és dinnyét termesztettek. A hevesi Haller birtok összjövedelme 1778-ban 11 053 rajnai forint volt.

A település jobbágyai a beköltözés időszakában (1720–1725) 3 évig tartó adómentességet kaptak a vármegyétől. A birtokosok szerinti megosztást követően az úrbérrendezést megelőzően a falubeliek a különböző földesuraknak természetben fizették adójukat terményeik (búza, árpa, köles) és bárányaik után, földesúri cenzust nem fizettek, robotot szükség szerint végeztek. A konyhára való ajándékot (vaj, csirke, tojás) tehetősség, azaz a birtokolt ökrök száma alapján meghatározottak szerint fizették, a 8 ökrös gazdára kiszabott mennyiség felét fizette az, akinek csak 4 ökre volt. Földjeiket három nyomásban művelték, az állattartásukat a legelő hiánya megnehezítette.

1771-ben az úrbérrendezés során a település határát második osztályúnak minősítették, így minden egész telekhez 34 kishold szántót és 6 kaszás rétet adtak. A majorsági szántók kiterjedése 1778-ban: gróf Berényi Tamásé 3152 katasztrális hold, 34 közbirokosé 3908 katasztrális hold. Csász pusztán 6 nemes bírt 1277 katasztrális holdat.

1836-ban megindult a jobbágybirtok és közös legelő elkülönözési pere, mely 1859-ben zárult. Az úrbéri törvényszék 55 ¼ telekmennyiséget állapított meg. Az úrbéri zsellérek száma 255 fő, 107-en, belterületi taksások és a krakóiak majorsági zselléreknek minősültek. Az úrbéri telekhez 5 kishold legelőjárandóság tartozott. 136 hold javításföldet, azaz mezőgazdasági művelésre alkalmassá tett földet földesúri birtokba adtak, a többi maradványföldet megváltás fejében a gazdáknak adta.

A 19. század második felében is a szántóföldi gazdálkodásban a búzatermesztés maradt meghatározó, mellette rozst, árpát és zabot is ültettek. A homokos részeken burgonyát termesztettek, s egyre nagyobb jelentőségűvé vált a dinnye és gyümölcstermesztés. A század közepétől dohányt is termeltek. A század végén pusztító filoxéra kevéssé károsította a hevesi homoki szőlőket, így azok telepítésével a szőlőtermesztés egyre nagyobb arányúvá vált. A település határának művelési ágak szerinti megoszlása 1866 és 1935 között a következőképpen változott:

A földbirtokok területe művelési ágak szerint (katasztrális holdban)
Év Összes terület Szántóföld Kert Rét Szőlő Legelő Erdő Nádas Nem termő terület
1866 17276 10898   1431 467 2650 395    
1897 17141 13139 164 1162 349 967 979 9 372
1935 17113 11456 291 828 2484 780 567 4 703

A gazdaságok száma 1897-ben 829, 1935-ben 3311 volt. Az 1935-ben készített statisztika szerint birtoknagyság szerinti megoszlása a következő volt: 1000 kh feletti és 500–1000 kh területű birtokokból 1-1 volt, 200–500 kh közötti földbirtokosból négyet számláltak. 100–200 kh területű birtokosok száma 12, 50–100 kh birtoknagyságú földdel 30-an rendelkeztek, 20–50 kh nagyságú birtokos 90 volt, 10–20 kh területű birtoka 139 főnek volt, 5–10 kh területet bírók száma 192 volt, 1–5 kh között területe 1185 személynek volt. 1 kh alatti területű birtokosok száma 1657, közülük 998 nem rendelkezett szántófölddel.

Az állattartás a korai időktől kezdve fontos ágazat volt a településen. Az állattartással biztosították a föld műveléséhez szükséges igaerőt és a lakosság húsellátását is szolgálta. A rét és legelőterületek nagysága és közös használata korlátozta a tartható állatok számát, s a földesurak ráadásul nagy részét lefoglalták saját állataik számára. Az 1740-es évektől a hevesi gazdák állandó panaszának tárgya volt a rét és legelők hiánya, s igásállataik túlzott igénybevétele a majorsági munkálatokban. A 18. század végétől a növekvő gyapjúárak miatt a juhok száma jelentősen megnőtt, tartásuk a nagybirtokhoz kötődött. Nagy számban tartottak lovat és marhát is, melyek igaerőt biztosítottak, illetve a szarvasmarhát hizlalva is értékesítették. A 19. század végén a legelőterületek csökkentek, az állatállomány, különösen a juhállomány visszaesett. Az 1880-as években állami méntelep működött a településen. Az uradalmak és a település együttes állatállománya a következőképpen változott:

Állatállomány változása (darabszámban)
  1897 1911 1925 1935
Szarvasmarha 2064 1938 1195 1115
833 884 628 894
Sertés 2388 1818 2376 1889
Juh 5772 1220 1097 622
Baromfi 10797    
Méhcsaládok 400      

A 20. század közepéig a falvakban ipari jellegű tevékenység az ott letelepedett, egy-egy nagyobb, vagy speciális szaktudást igénylő mesterség képviselőjéhez kapcsolható.

A korai ipari, manufakturális vállalkozások közül téglaégető és serfőző működésére vonatkozóan vannak adatok a 18. századból. 1712 és 1730 között téglaégető működött a településen, mely a Frankfurt környékéről ide költöző német családokhoz köthető. 1730 előtt serfőző műhelyt is létrehoztak, melynek működésére 1770-ig találhatók adatok. A Haller Sámuel javait felsoroló összeírások (1775, 1778) mészárszéket, kovácsműhelyt, olajütő házat, szabót és kerékgyártót, takácsmestert említettek. Az 1828. évi országos összeírásban Hevesen 31 iparost számláltak, mesterségek szerint 5 szűcs, 5 takács, 4 kovács, 4 szabó, 3 csizmadia, 3 kőműves, 2 lakatos, 2 ács, 1 asztalos, 1 kerékgyártó, 1 mészáros és 1 szíjgyártó. 1906-ban az iparosok száma 100 volt, 15 kovács, 4 lakatos, 2 bádogos, 8 asztalos, 2 kerékgyártó, 2 kádár, 26 szabó, 25 cipész, 20 csizmadia, 5 mészáros, 2 kőműves, 2 borbély, 2 pék és 6 egyéb iparágban foglalkozó volt a településen. 1906-ban megalakult az Általános Ipartestület. 1925-ben az iparosok száma 206 volt, akik 27 féle mesterséget űztek. 1935-ben a 200 iparos 26 szakmát képviselt a településen. Nagyobb ipari vállalkozásnak a malom számított, 1910-ben 2 gőzmalom üzemelt a településen. 1925-ben iparvállat a két gőzmalom és egy asztalos telep volt. A helyi sajtó megjelentetéséhez kapcsolhatóan 1892-ben és 1901–1914-ben nyomda működött Hevesen.

A középkorban feltehetően vásártartási joggal is rendelkezett. Az 1700-ban nyert vásártartási jogát 1832-ben I. Ferenc megerősítette. Eszerint évente négy alkalommal (január 25., április 18., július 18., október 24.) országos vásárt tarthattak, melynek jövedelme a közbirtokosságot, 1911-től pedig a községet illette meg. A következő évben az országos vásárokon tartható az állatvásár jogát is megkapták. 1838-ban a hetivásárt is engedélyezte az uralkodó. 1937-ben hónapos állatvásárok megtartására nyertek jogot, melyet a hónap első szerdai napján tartottak.

A falusi kiskereskedelem első képviselői a kocsmárosok voltak, akik a földesurak borát, sörét vagy pálinkáját mérték ki. 1734-ben már biztosan működtettek kocsmát a településen, 1740-ben a vendégfogadót a földesurak közösen, bérbe adva üzemeltették. 1925-ben 15 kocsmát, 3 vendéglőt, 1 kávéházat és 3 szállodát írtak össze.

1906-ban a kereskedők száma 18 volt. 1925-ben 79 kereskedőt számláltak, közülük 40 üzlettel rendelkezett 39 pedig piaci árus volt. A 20. század elejétől a helyi értékesítés területén szövetkezetek jöttek létre. 1906-ban alakult meg a Hevesi Tej- és Saját Egyéb Gazdasági Termékeit Értékesítő Szövetkezet. A Hangya Szövetkezet 1911 után már működött a településen. 1923-ban a kereskedelem és áruforgalom segítője és lebonyolítója volt két részvénytársaság, a Borkereskedelmi és Áruforgalmi Rt. és a Hevesi Terménykereskedelmi Rt.. A gazdasági válság után a Hevesi Járási Gyümölcsértékesítő és Központi Szeszfőző Szövetkezet is létrejött.

A helyi hitelélet elősegítésére 1896-ban megalapították a Hevesi Kölcsönös Önsegélyező Takarék- és Hitelszövetkezetet. 1901-ben már működött a Hevesvidéki Takarékpénztár. 1906. március 29-én létrehozták a Hevesi Népbank Rt.-t. 1923-ban a Hatvani Takarékpénztárnak volt még fiókja a településen, működött a Hevesi Mezőgazdasági Bank és Kereskedelmi Rt. és Heves Város és Vidéke Takarékpénztár (a Népbank utóda). A Heves és Vidéke Hitelszövetkezet 1939-ben alakult meg.

5.09.1 Közlekedés, infrastruktúra

A kezdetektől természetföldrajzi, és emberi ésszerűségi tényezők határozták meg az utak kialakulását, azok irányát, majd a közlekedést. Az utak az őskortól a vándorlások és a vadászatok legbiztonságosabb tapasztalati irányait követték. A legnagyobb kötöttséget az útvonalak vezetésében a hagyomány ereje jelentette. A cél kezdetben a szomszédos területek elérése volt, majd egyre távolabbi összeköttetést biztosítottak az utak. Használtak útnak vadcsapásokat is, de a gyalogos ember útjai is keskeny ösvények voltak. A járművek megjelenésével szélesedtek ki az ösvények utakká.

Az épített utak hasznosságára az ókorban jöttek rá (elsőként az egyiptomiak). Az utakat több célból és funkcióval építették; állami, katonai, hírközlési, kereskedelmi célból, ill. politikai, gazdasági és szakrális okból.

A honfoglaló magyarság részben a fennmaradt római utakat használta, ill. új utakat is kijártak, ezek lettek a későbbi hadiutak, melyek a 11. századtól bukkannak fel okleveles adatban (a tihanyi apátság alapítólevele, 1055). A 10. századtól törekedtek arra, hogy a főbb utak járhatóak legyenek. Ám a külföldről számításba jöhető ellenséges támadás miatt nem igazán építették jól ki az utakat. A 10-12. században a forgalmas utak nem feltétlenül érintettek településeket.

A gazdasági élet fejlődése révén az utak mentén piacok, vásárok, vámok alakultak ki, mindezek léte az átmenő forgalmat bizonyítja.

SZENT ISTVÁN idejében (1000/1-1038) kiterjedt vásár-, híd-, rév,- határvámokról vannak adatok (a vámok akkor királyi javadalmak voltak). Mindezen tény kialakult úthálózatot, kereskedelmet feltételez (a vámhelyeket ott állították fel, ahol korábban is út vezetett, vagy az út kisebb-nagyobb vízfolyás hídján haladt keresztül). István jelentős intézkedése volt, hogy 1018-19-ben megnyitotta a szentföldi zarándokút magyarországi szakaszát (ez védett hadiút volt, piacokról történő ellátással).

Az utak a magyar államiság kezdete után királyi (via regia), nagy (via magna), hadi és mellékutakra oszlottak. A nagyutakat, a hadiutakat a király, az egyéb utakat a megyék, városok, falvak tartották fenn.

A korai középkorban a települések nagy részben önellátásra voltak berendezkedve. Maga a király állandóan járta az országot, ekkor került lerovásra a természetbeni adó. A termelés növekedésével az árúk cseréje csak a közlekedés révén bonyolódhatott le. Kialakultak a vásáros helyek (leginkább a főutak mellett, várak alatt, melyek legtöbbször templomos helyek is voltak, ld. vizsgált területünkön Kompolt). A középkorban, az utak kiépítetlensége miatt a nagy tömegű anyagszállítást (pl.: só) főleg vízi úton bonyolították le. A 13. században már szabályozták a hidakon és a kompokon szedhető vámokat. Ugyanakkor az utak közbiztonsága a század végére jelentősen romlott. Magyarországon az Árpád-házi királyok idején (1000/1-1301) az utak a megyésispánok felügyelete alá tartoztak.

A tatárjárás után az ország úthálózata átrendeződött, az eddigi centrumok (Fehérvár, Esztergom, Zágráb) helyett Buda lett az ország fővárosa és gazdaságföldrajzi központja (ennek hatására Pest is elindult a városfejlődés útján). Az éppen a tatárjárás után és miatt újonnan épült várak fontos feladata volt az utak védelme.

A 13. század végére hat nagyút alkotta Magyarország úthálózatának gerincét, a bécsi út, a Prága felé irányuló, a felvidéki városokba vezető út (Pest-Hatvan-Kompolt-Eger-Kassa-Eperjes-Krakkó), az erdélyi út, a Budáról Zágrábba, és a Szerémségbe vezető út.

Az un. nagyutak mellett járható alsóbbrendű utakra is szükség volt. Ezek főleg a 13. század közepétől hálózták be az országot, a kialakuló nemesi vármegye feladatainak ellátására. Az alsóbbrendű utak hálózata minden bizonnyal a közigazgatásilag járásokra oszló megyékben önkormányzati feladatokat ellátó szolgabírák útvonalai voltak.

A 14-15. századra alakult ki az egész országra kiterjedő úthálózat. Kialakult a falvakat összekötő utak hálózata is. E korban az országos és helyi utak minősége semmiben sem különbözött egymástól, burkolatuk nem volt. A középkori útjavítás abból állt, hogy kődarabokkal és földdel (agyag) kevert gallyakkal tömték be a lyukakat. KÁROLY RÓBERT és NAGY LAJOS sokat tett a közlekedés javításáért. 1335-ben a visegrádi kongresszus elhatározta az utak rendbe hozását és védelmét is (a résztvevők meghívása királyi futárok útján történt, akik egy lóiramodásnyira – 15-16 km – laktak egymástól). Az utak minősége továbbra sem javult, de a közbiztonság igen, ami nem volt elhanyagolható eleme a közlekedésnek. Ezen túlmenően ’útkényszert’ vezettek be, mely a vámos helyeken való közlekedésre kötelezte a kereskedőket (a külföldi kereskedőknek ez az országban a 12. századtól már szigorúan kötelező volt). A 14. században alakult ki a Debrecen-Várad-erdélyi útirány.

1526 után (mohácsi vész) Pozsony lett az ország fővárosa, ez befolyásolta (módosította) az úthálózatot is. Egyébiránt a megmaradt Magyarországon (három részre szakadt ország) a Habsburgok a kormányzást új alapokra helyezték. Ezt követően alakult ki a nagyközönséget is szolgáló posta (1596). A közutakon kialakított postaállomások lóváltó-helyek voltak, de az utazók ellátásáról is gondoskodtak. Az ország három részre szakadása nem befolyásolta a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatokat, mi több a kedvező helyzet Európára is kiterjedő konjunktúrával párosult.

A 17. századra dekonjunktúra alakult ki (oka a közép-európai a török megszállás) mely a kereskedelmi útvonalak áthelyeződésében is megnyilvánult. Visszaesés volt a kereskedelmi forgalom volumenében is. Ezt tetőzte, hogy az utak állapota semmiben sem különbözött a középkoritól. A gondozatlan utakon a szekereknek jobb volt toronyiránt hajtani.

A török kiűzése után (1686) királyi rendeletek írták elő a megyéknek az utak építését, karbantartását. A meglévő utaknak kövezett utakká való építése 18. századi gondolat (a Bécs-Szombathely-Fiume és a Pest-Bécs közötti utak kövezettek voltak). Hidakat csak a legfőbb utakon építettek (országutak, fontosabb kocsiutak). Az 1751-től meginduló közúti személyszállítás (diligence=delizsánsz) is sürgette az utak állapotának javítását. Az országos utakat (egykori via magna) a megyék tartották fenn, a községi utak karbantartása a falvak feladata volt. Közmunkára a jobbágyság és a vármegye rabjai voltak kirendelve. Az utakat sövényfalak, nádkévék közé fogták, az úttestre is nádkévéket, gallyakat, pallókat fektettek, hogy az utak járhatóbbak legyenek. A „csinált út” középen dombosabb, kétfelől lejtős volt, két oldalán árokkal.

II. RÁKÓCZI FERENC is állíttatott postákat az általa megszállt területeken (1701-1711). Postáinak mindkét útvonala érintette Heves és Külső-Szolnok vármegyét, az egyik Gyöngyös-Eger között is elhaladt.

A 18. század második harmadára újra gazdasági fellendülés következett be, mely felvetette az utak kiépítését, azonban az építésnél helyi érdekek érvényesültek, összehangolt rendszer és terv nélkül. A megyék pl. MÁRIA TERÉZIA rendelete ellenére sem alkalmaztak mérnöki képesítésű útfelügyelőket. A 18. században az egyre sűrűbbé váló postakocsi-járatok közlekedésének biztosítására az utak bizonyos szakaszait kikövezték, ill. a fahidakat kőhidakra váltották.

A 18. század végére lokálisan, de a 19. század közepére már meghatározóan befolyásolta az ember a közlekedési hálózat módosulásait (lecsapolások, folyószabályozások).

A 19. század elejétől, a többi megyéhez viszonyítva Heves megyében korán és nagy számban építettek kőboltozatos hidakat. A fahidak száma jelentősen lecsökkent.

Az utak és hidak építése a reformkorban lendületet vett. Az 1844. évi IX. törvénycikk megszervezte a közmunkát, és lehetővé vált az utak, hidak fokozottabb építése és fenntartása. A munkát már megyei mérnökök segítették. SZÉCHENYI ISTVÁN vázolta fel az első országos úthálózatot, amelynek megvalósítása a századfordulóig folyamatban volt. 1867 után az ország legfontosabb közlekedési útjainak fenntartását átvette a kormány. A 19. század végére a mai megye területén lévő hidak száma több mint a duplájára emelkedett, viszont kevés volt az olyan vízfolyás, melyet vasszerkezettel hidaltak át, ezek közé tartozott a Tisza.

A 19. század második felében megélénkült az Magyarországon a vasútépítés, maga után vonva a hidak számának növekedését is.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Az 1880-as évi XXXI. törvénycikk próbálja segíteni, hogy újabb vaspályák épüljenek. Ezekben az időkben nagy lendületet vesz a Helyi Érdekű Vasútvonalak (HÉV) építése. Ebben a szellemben kezdik meg a Heves megyét is érintő Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasút megépítését. Tervezés már elkezdődik az 1885. évben, de a munkálatok csak az 1891-ben végződnek a Füzesabony-Debrecen közötti vasúton. Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya vizsgált területünkön a következő településeket: Mezőtárkány, Egerfarmos, Poroszló.

A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését Poroszló-Tiszafüred között (1891).

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb települések kapcsolódtak be a vonatközlekedésbe.

Az 1890-ben, BAROSS GÁBOR minisztersége idején az útügyet törvénycikkel szabályozták. Az utakat osztályokba sorolták. Megkülönböztettek állami, törvényhatósági (vármegyei és városi), községi, vasúti hozzájáró, közdűlő és magánutakat. A Budapestről kiinduló legfőbb sugárirányú utakat állami úttá minősítették. A 19–20. század fordulóján a sugárutakon kívül még három tranzverzális (átlós, keresztirányú) út is kiépült: a Baja–Csongrád–erdőhegyi, a Dunaföldvár–Debrecen–máramarosszigeti és a Berettyóújfalu–Békéscsaba–orosházai. A kiépítés a víz elvezetését, az út járhatóvá tételét, makadámburkolat létesítését és a hidak felújítását jelentette. A nagyobb vízfolyásokon az átkelés céljára hidak helyett kompok szolgáltak.

Kövezett út csak egyes városokban akadt, leginkább járdák céljára. A 20. század elején, Magyarországon is terjedni kezdett gépkocsi, ami az utak kiépítésénél és karbantartásánál új szempontok érvényesítését követelte meg. A gépkocsi számára veszélyt jelentettek az útfelület egyenetlenségei. Az úthálózat addigra már jobbára makadámburkolatot kapott, 2,70 m legkisebb szélességgel.

A falvakat összekötő földutak a 20. század első felében szintén makadám burkolatot kaptak. Az 1920-as évek elején az üzemben tartott gépkocsik száma csökkent (1913-ban 2876; 1921-ben 2734). A gépkocsiforgalom csak az ország I. világháború utáni gazdasági konszolidációja után kezdett újra növekedni. Az utakat portalanítani kellett, az útburkolatot a nehezebb járművek miatt erősebbre és szélesebbre kellett kiépíteni.

Évekig tartó munka kellett az ország fő közlekedési közúthálózatának megalkotásához, az utak számozási rendszerének (1934) kialakításához, amely lényegét tekintve, azóta is érvényes. Elsőként a Budapest–Bécs 1. sz. főút épült ki, mely Dorog–Komárom–Győr vonalon érte el Hegyeshalomnál az országhatárt (Ezen épült meg Tát és Nyergesújfalu között az az 1 km hosszú egyenes szakasz, amely – elsőként a világon – alkalmas volt sebességi autóversenyek, ún. flyer-versenyek lebonyolítására, 1927-ben.) Az Alföldet határoló 3. sz. Budapest–Miskolc, az Alföldet átszelő 4. sz. Szolnok–Püspökladány–Debrecen és az 5. sz. Kecskemét–Szeged felé vezető főutak régi nyomvonalaikon épültek újjá, változás csak kevés helyen történt. Az 5. sz. főúton 1934-ben épített 22 km-es új nyomvonal, amely három község belterületét kerülte ki, ismét alkalmat adott autóverseny-pálya létesítésére. (A pálya több mint 5 km hosszú egyenes betonútszakaszán HANS STUCK autóversenyző 1934-ben 321 km/h sebességgel világrekordot ért el.)

A sugárutakon kívül nagy volt a jelentősége a dunaföldvári Duna-hídon átvezető főút kiépítésének, mely összeköttetést biztosított az Alföld és a Dunántúl között.

A II. világháború kitöréséig utolsóként készült el a Székesfehérvártól a 7. sz. főútból kiinduló 8. sz., Veszprém–Jánosháza–Körmend–Szentgotthárdon át Graz felé vezető főútvonal. A 2. és 6. sz. főutak korszerűsítéséhez a II. világháború kitörése miatt már nem lehetett hozzáfogni, így ez a háború utánra maradt. A háború utánra maradt annak a bekötőútprogramnak a befejezése is, melynek megvalósítását a háború előtt elkezdték. Az ország beruházásokra fordítható anyagi erejét az 1938–1944. években a visszacsatolt területeken végzett munkák kötötték le.

Heves- és dél-kelet Heves megye útviszonyai, infrastruktúrája

A tapasztalati úton kialakult legkényelmesebb irányok utakként rögzültek a megye területén is. A megyében a közlekedést meghatározó földrajzi tényezők a hegyvidék (Mátra, kisebb mértében a Bükk) és az onnan jobbára merőlegesen lefutó folyó- és patakvölgyek, valamint az Alföld-peremi elhelyezkedés voltak.

Vizsgált területünkön (Tisza-Tarna-Rima mente) már az újkőkor idején fontos utak haladtak keletről nyugatra (nagyjából a Miskolc-Budapest autóút nyomvonalát követve). Ezen szállították a Tokaji hegyvidék obszidiánját. Délről északra is haladt út a Tisza mentén. Erről leágazás volt Szolnok térségében, ami nagyjából Aszódnál ment rá az említett obszidián-útra. Egy újabb ág a Tarna völgyében haladt északra. Mondhatjuk, hogy ezek az utak már a „kereskedelmet” szolgálták.

Heves megye mai területén (az egykori Újvár megye része) nem építettek utakat a rómaiak (az sem valószínű, hogy akkor itt boltozott hidak épültek).

A honfoglalás idején ezen a területen feltételezhetően nem volt összefüggő úthálózat. A honfoglalók minden bizonnyal a megye területén a folyók völgyeiben haladtak előre. Nem érdektelen megemlíteni, hogy vizsgált területünkön és attól kissé délre a 10. századtól a Pók-ere akkori tiszai torkolatától Hajóhalomig (Jászdózsa-Tarnaőrs észak-nyugati/nyugati határai között) királyi hajóút volt.

A korai középkorban (10-11. századtól) a mai Heves megyén két hadiút vezetett keresztül, melyek Heves településen keresztezték egymást (a vármegye területe nem volt azonos a mai megye területével, magába foglalta a Tisza alatti részeket is). A hadiutak Hevestől északkelet-délnyugati, ill. északnyugat-délkeleti irányában haladtak. Felehetően érintették a Tisza-Tarna-Rima mentén lévő települések közül Hevestől északnyugatra Boconádot, Zsadányt (Tarnazsadány), délnyugatra Vezekényt (Hevesvezekény), Nánát (Tiszanána). A Hevesen kereszteződő északkelet-délnyugati irányú hadiút áthaladt Szikszón (Füzesabony), valamint Szihalmon.

Ezek az útvonalak irányukat illetően a későbbiek során is kevés változást mutattak. Ezidőben az utak állapota a megyében az országos szinttől is rosszabb volt (pl. hidakkal is kevéssé voltak ellátva). A 13. században via magna (nagyút) vezetett az abádi (Abádszalók) révtől észak felé, az örvényi (Tiszaörvény) révtől északnyugatra, mindkettő Eger irányába haladt (IV. Béla oklevele tanúskodik arról, hogy az abádi révtől északra induló út via magna). Az abádi út Hidvégnél (Sarud) szétágazott Heves irányába, keleten pedig kapcsolódott az örvényi rév irányából Egerbe vezető nagyútba. A Tisza áradásakor az imént tárgyalt területen a gyalogosokat és a szekereket révhajó szállította, mely Tiszanána és Sarud magasságáig is feljárt (kérdés, hogy az efféle szállítás kapcsolható-e az említett királyi hajóúthoz). A Kömlő-Tiszanána-Tarnaszentmiklós között az egykor létezett Hajóuta elpusztult település neve azonban mindenképpen utalhat hajóközlekedésre.

A 14. század elejére a megye déli részét több főút érintette. A Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út Hatvannál lépett a megyébe. A Tisza-Tarna-Rima mente 34 települése közül Nagyúton, Kompolton (itt Sirok felé elágazott, érintve Kápolnát, Tófalut, Debrőt) vezetett keresztül. Tovább haladva a Pest felől jövő hadiút Szikszón (Füzesabony) elágazott Eger felé, ill. Poroszló (vámhely) felé, érintve Szihalmot, Szemerét, Farmost és a vámhelyes Hídvéget (Sarud mellett). A Pest felől jövő hadiútról ágazott ki Adácsnál a Heves (vásártartási joggal rendelkezett) felé vivő hadút, érintve Mérát, Boconádot, Vezekényt, Nánát, Körét és vitt az abádi révhez. A Szolnok felől jövő főút Hevest, Tenket, Dormándot, Besenyőteleket, (Füzes)Abonyt érintette és Szikszónál csatlakozott a Pest felől jövő hadi útba.

A középkorban Heves megye sok kőbányájának köszönhetően számos kőhíd épült.

A 18. század Heves megyei úthálózata az I. katonai felvétel és a hozzátartozó országleírás segítségével rekonstruálható. A megye útjainak javítására vonatkozóan a Heves Megyei Levéltár megyei közgyűlési jegyzőkönyvei 1770-1800 között folyamatos út- és hídjavításokról tudósítanak. A 18. század végén a megyén Ny-K-i irányban öt országút/országútszakasz haladt keresztül, érintve Kápolnát, Szihalmot, Hevest, Mezőtárkányt, Szikszót (Füzesabvony), Kömlőt, Hídvéget, Poroszlót. A nyugat-keleti irányban áthaladó postaországút Hatvan-Gyöngyös-Kápolna-Eger-Ostoros útirányú volt. A Hatvannál leágazó országút a nagyúti csárdát, Kompoltot, Szikszót, Szihalmot érintette. A nemzetközi postaországút és a Hatvannál leágazó országút Kápolna és Kompolt magasságában megközelítette egymást, a két funkciójú út között kapcsolat volt.

A 18. századi úthálózat vonalvezetése a 14-16. századival összevetve módosulásokat mutat. A Pestről Kassa felé vezető nemzetközi összeköttetést is biztosító út nyomvonala északabbra helyeződött. A postaút már nem érintette Verpelétet, Kápolnára került a postaállomás. Innen új nyomvonalon haladt az út Eger felé, melynek Kerecsend-Eger közötti szakasza kövezett műút volt (az I. katonai felvétel tanúsága szerint). A Hatvanból kiágazó főút délebbi helységeket érintett a századok múltával (pl. Adács helyett Csányt). Eltolódás történt a Poroszlóra irányuló főútvonalak nyomvonalában is. A változást a poroszlói rév szerepének megerősödése és az abádi rév szerepének csökkenése, a tágabb környezetben lévő utak átminősülése, ill. az alsóbbrendű forgalmi csomópontok (pl.: Szikszó) szerepének megnövekedése okozhatta.

A 18. század végén két postaút haladt át a megyén (nyugat-kelet irányban a hegyek alján és erre merőlegesen az ország déli területei felé. Ezek összekötötték a megye legfontosabb igazgatási, kereskedelmi, egyházi központjait. A postaút megyei szakaszán négy postaállomás volt (pl. Kápolnán).

A 18. században vizsgált területünkön nem túl sok híd volt, számuk nem igen haladta meg a 30-at. Egynél több híd volt Aldebrő, Kápolna, Tarnaörs, Tarnaméra, Szikszó, Mezőtárkány, Átány, Poroszló belterületén. Némely útszakaszokat leköveztek, a fahidakat kőhidakra cserélték.

A 18. század végén 273 híd volt kimutatható a megyében különböző forrásokban (míg 100 év múlva elérte a 700-at).

Heves megye útjai a 19. század elején az olvadási és esőzési időszakban nagyrészt járhatatlanok voltak. Járhatóbbak voltak ezekben az időszakokban a Pest-Hatvan-Gyöngyös-Kál-Poroszló, vagy a Pest-Kál-Mezőkövesd útvonalak. 1810-ben az állami fenntartású úthálózatból Heves megyén csak a 6. számú Pest-Gyöngyös-Miskolc-Kassa útvonal vezetett át.

A 19. század második felében Füzesabony-Poroszló között megyei fenntartású makadám országút volt.

1863-ban a postakocsin kívül az Eger-Pest útszakaszon gyorskocsi is közlekedett, mindkét irányból (menetidő 13 óra volt).

Magyarországon a rendszeres útépítésnek és karbantartásnak csak 1867 után (kiegyezés) teremtették meg az intézményi és pénzügyi feltételeit.

1870. január 9-én átadták a forgalomnak a fővárost Miskolccal összekötő vasúti szakasz Hatvan-Miskolc közötti pályáját. Így több vizsgált területünket érintő település kapcsolódott be a vasút országos hálózatába.

1882-ben a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal épült meg, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés.

A 1884-ben Heves megyében vámos utak már nem voltak.

1891. évben építik meg Debrecen-Füzesabony-Óhat-polgári vasutat. A Magyar Állami Vasút úgy döntött, hogy új indóházat (állomást) épít Füzesabonyban (PFAFF FERENC tervei szerint). Füzesabony mellett még a vasúti vérkeringésbe bekapcsolja a megépült vaspálya a következő Tisza-Tarna-Rima menti településeket: Mezőtárkányt, Egerfarmost, Poroszlót. A Füzesabony-Debrecen közötti helyiérdekű vasútvonal kiépítése tette szükségessé kellő teherbírású, állandó híd építését is Poroszló-Tiszafüred között (1891).

Az I. világháború (1914-18) a megyében (is) törést okozott a hídépítésben.

Hosszabb idővel a háború után infrastrukturális fejlődés indult meg a megyében pl. Heves megye villamosítása az 1930-as évektől vett nagy lendületet.

1936ban a megye országos útjain 49 boltozott (kő) és 23 vasbeton híd volt. 1937-re már viszonylag kevés fahíd volt a megyében, vasbeton hidakká építették át azokat.

1944-ben a II. világháborúban 101 hidat robbantottak fel a megyében, zömük vasbeton híd volt. Az újjáépítés az eredeti tervek alapján részben 1948-49-ben megtörtént.

5.09 Heves – Közlekedés, infrastruktúra

Már a honfoglalás idején kialakult egy kereskedelmi út, mely Heves tágabb környékét érintve haladt el a Balkánról Morvaország felé, amit egy nyugat-keleti irányú út keresztezett.

Az akkori településen a kora-középkortól (10-11. századtól) hadiutak haladtak át (Heves egykori helye a maitól 3-4 km-re, keletre, a Hanyi-ér mellett lehetett. Ősvízrajzi kutatások alapján a mai településtől keletre a Hanyi-ér egykori ága mellett kell keresnünk a település és a vár legkorábbi helyét). Heves a 13. században már jelentős település volt.

A 13-14. században hadiutak, ill. nagyutak (via magna=főforgalmi út) keresztezték egymást itt. Maga a település Újvár, majd Hevesújvár megye (al/ispáni, főesperesi) székhelye volt a középkorban.

A 14-15. században a Pest felől jövő hadi- és kereskedelmi út leágazott Adácsnál Heves felé és továbbhaladva az abádi révhez vitt. A Szolnok felől jövő főút Hevesen keresztezte egymást az előbbi hadiúttal. A 15. században a település mezőváros volt (jelentősége Eger fejlődése miatt halványult el).

A 18. század második felében készült I. katonai felmérés (Josephinische Aufnahme 1783-85) a Hevesen átmenő utat országútnak minősíti, de jelzi, hogy csak jó időjárás mellett alkalmas minden jármű számára.

Postahivatalt 1852. június 1-jén létesítettek a településen. Ekkor hetenként négyszer gyalogküldönc-összeköttetése volt Kápolnával.

1853-ban a település hídjainak kijavításáról szólnak a Heves Megyei Levéltár Mérnöki iratai.

1882-ben megépült a Kisterenye-Kisújszállás közötti vasútvonal, melynek révén újabb Tisza-Tarna-Rima menti településeken lett vonatközlekedés, így Hevesen is. Vasútállomása árúrakodásra alkalmas volt. A Polgár-féle és Pressler szőlőtelepeket ipari kisvasút kötötte össze az állomással.

A városba vezető utak kövezése az 1880-as években indultak meg. 1884-re a Dormánddal összekötő 19 km-es megyei útból 11 km készült el.

Távírószolgálat felállítására 1882. október 9-én került sor.

A településnek telefonkapcsolata 1903-tól lett.

A villamos világítás kiépítésére 1927-ben került sor.

1939-ben sportuszoda és strandfürdő nyitott meg a városban.

5.10 Heves – Népesség, nemzetiségi viszonyok

Az első török összeírás, az 1546. évi 133 nős családfőt és 67 nőtlen férfit írt össze. 1559-ben 162 nős családfőt és 35 nőtlen férfit regisztráltak. Az 1546-ban összeírt családfőkből még 60 életben volt 1559-ben is. Az 1562-es (?) defter 158 lakos számlál a családi állapot megjelölése nélkül. Az 1570-es évek elején 95 adózó családfőt írtak össze. Ezek és a magyar dézsmajegyzékek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az adófizetők kb. kétharmada került összeírásra. Az 1580-as évek végén már törökök lakták.

A török hódoltság után, 1698-tól kezdett benépesülni újra Heves. 1699-ben már 38 magyar és 16 rác háztartást írtak össze. 1701-ben 77 felnőtt jobbágy férfi lakott Hevesen. 1720-ban 25, 1725-ben 60 volt jobbágyháztartások száma.

1725-ben 14 német és 4 oláh is letelepedett itt. 1712 és 1730 között 21 német család települt hevesre Frankfurt környékéről.

1728-ban 5 nemest, 11 armalistát és 49 jobbágyot sorolnak fel az összeírásban. 1735-ben 69, 1748-ban 100, 1770-ben 95 volt a jobbágy- és zsellérháztartások száma.

1859-ben 89 telkes gazdát, 255 házas zsellért és 107 majorsági zsellért számláltak.

1787-ben 477 volt a családok száma, akik 333 házban laktak. Csász pusztán 192 fő lakott, 39 család 23 házban lakott. 1851-ben 1004 család, 678 ház (151 urasági, 89 telkes, 427 zsellér, 11 egyéb) volt.

A lélekszám alakulása:

1787 1821 1830 1840 1849 1860 1869 1880 1890 1900 1910
2491 fő 3975 fő 4464 fő 5613 fő 5507 fő 4795 fő 5703 fő 6698 fő 7271 fő 7989 fő 9128 fő

1925: 9985 fő, belterület: 9500, tanyán: 485 fő. 9927 fő a magyar nemzetiségű, 35 német, 17 tót, 1 rutén, és 5 egyéb.

1925-ben összesen 1710 ház 2857 lakrésszel. Császon 41 ház 122 lakrésszel, Búteleken 10 ház 20 lakrésszel, Vesszősön 16 ház 17 lakrésszel, Sárga pusztán 15 ház 46 lakrésszel, Ötödrészi szőlőn 21 ház 62 lakrésszel, Bernáthegy 30 ház 119 lakrésszel, Újtelepen 48 ház 85 lakrésszel.

Állami épület 1, középület 17.

1932: 10 107 lélek az 1930. évi népszámlálás szerint. Belterületen 7802, külterületen 2305.

1932-ben összesen 1944 ház 3210 lakrésszel. Császon 41 ház 122 lakrésszel, Vesszősön 16 ház 17 lakrésszel, Sárga pusztán 15 ház 46 lakrésszel, Ötödrészi szőlőn 21 ház 62 lakrésszel, Bernáthegy 30 ház 119 lakrésszel, Újtelepen 281 ház 355 lakrésszel.

Állami épület 1, középület 18.

1934: 10 124 lélek. Belterületen 7817, külterületen 2307. 10 098 magyar, 15 német, 6 tót, 1 horvát és 4 egyéb nemzetiségű.

1934-ben összesen 1962 ház 3234 lakrésszel. Császon 41 ház 122 lakrésszel, Vesszősön 16 ház 17 lakrésszel, Sárga pusztán 15 ház 46 lakrésszel, Ötödrészi szőlőn 21 ház 62 lakrésszel, Bernáthegy 30 ház 119 lakrésszel, Újtelepen 291 ház 368 lakrésszel.

1935: 1987 ház, 3270 lakrész.

1936: 10427 lélek, 9840 fő a belterületen, 587 fő a külterületen. 10 396 magyar, 18 német, 8 tót, 5 egyéb nemzetiségű.

1938: 2408 ház 3605 lakrésszel.

1939: 2425 ház 3642 lakrésszel.

1940: 10 764 lélek; 2449 ház 3672 lakrésszel.

5.11 Heves – Oktatás, művelődés, társadalmi élet

Oktatás

Az oktatás feladatát a középkorban és a korai újkorban az egyházak vállalták magukra. A plébániák mellett működő iskolákban a hitbeli ismeretek mellett a gyerekek alapfokon elsajátították az írást, olvasást, a számolásban pedig némi jártasságra tettek szert.

Hevesen 1767-ből van adat iskolai oktatásról, az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint az iskolamester Kovács János volt. A római katolikus elemi iskolában 1770-ben Josa Adalbert 35 gyereknek tanított naponta írást, olvasást, latin névszóragozást és hittant. 1772-ben Török János az előzőek mellett a latin igeragozásra és fogalmazásra is oktatta az 50 iskolást, igaz, már csak heti két alkalommal. 1774-ben változás annyi történt, hogy Bíró József lett a tanító, 1775-ben pedig 6 fővel csökkent a tanulói létszám. A tanító oktatómunkájáért nem kapott külön fizetést, a kántorsága utáni párbér fejében kellett a tanítást is végeznie.

1777-ben Mária Terézia a Ratio Educationis néven ismert tanügyi rendelete előírta, hogy a falvakban legalább egy tanítót alkalmazva anyanyelven kell oktatni a gyerekeket.

1820-ban külön tanítói ház volt, melynek egy termében tanították az iskolásokat. A tantermet a templomból kiselejtezett székekkel és padokkal rendezték be. Tarjáni István tanító 1820-ban Tiszanánáról jött Hevesre, s nyolc éven át oktatott. Ő lehetett a reformátusok tanítója. 1851-ben egy összeírás szerint a római katolikus iskola „rossz és kicsiny”, ahol egy tanteremben egy tanító vezetésével 190 gyerek tanult.

Az elemi népoktatásról szóló 1868. évi törvény bevezette a tankötelezettséget. A 6–12 éves gyerekeknek a 6 évfolyamos, úgynevezett mindennapi iskolába kellett járniuk, ezt követte a 3 évfolyamos ismétlő iskola, ahová a 13–15 éveseknek volt kötelező járni. A törvény 8 hónapos oktatási időszakot határozott meg, s előírta a heti kötelező óraszámot is: a mindennapi iskolában legalább 20 tanórát kellett megtartani, az ismétlőben hetenként télen 5, nyáron 2 óra volt meghatározva. A törvényben előírták a kötelezően tanítandó tantárgyakat is.

1886-ban egy tanteremmel bővítették az iskolát. 1887-ben 3 felekezet tartott fenn iskolákat a településen. A római katolikus iskolának 4 tanterme és 4 tanítója volt, a református iskola egy tanítóval, egy tanteremmel működött, az 1860 körül szerveződött izraelita iskola 3 tantermében 3 tanítót foglalkoztattak. 1889-ben két új iskolát nyitottak, egyiket a Krakó városrészen, a másikat Sárga-pusztán. 1922-ben a Szent Orsolya rend nyitott elemi leányiskolát 5 tanteremmel és 5 tanítót foglalkoztatva. 1925-ben Sárga-pusztán új épületbe került az iskola, 1926-ban Hercegtagban nyílt egy tantermes tanyai iskola, 1928-ban az Újtelepen és Csász pusztán egy-egy tanteremmel épültek iskolák.

1935-ben a településen a római katolikus egyház fenntartásában a központi iskola 8 tanteremmel és 8 tanítóval működött, tanulóinak száma 500 volt. Krakó városrész iskolájának 2 tanterme volt, 125 iskolás járt ide. Az Újtelep iskolájának ekkor egy tanterme volt (további két terem építése éppen folyt), és 172 tanulót tanítottak. Csász pusztán 58 elemi iskolás, Herceg-pusztán 63 mindennapi és 24 ismétlős diák, Sárga-pusztán 64 mindennapi és 15 ismétlős tanuló járt. A református egyház iskolája egy épületben, melyet 1930-ban építettek, egy tanteremmel továbbra is működött, az izraelita iskola egy tantermében egy tanító oktatott.

Az elemi iskolákon kívül az 1887–1888 tanévben megkezdődött az iparostanonc iskolában is a tanítás. A község fenntartásában önálló gazdasági népiskola működött, melyet 1897-ben alapítottak. 1892-ben női ipariskolát szerveztek.

1901-ben felépült a kisdedóvoda, mely a működését állami fenntartással a következő évben kezdte meg. Mellette nyári menedékházat is fenntartottak két nyári hónapban, ahol a 3–6 éves korú gyerekek felügyeletét és fejlesztését végezték szüleik munkavégzése, elsősorban az aratás ideje alatt.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, s az általános iskolákban nyolc évfolyamos képzést vezettek be.

Művelődés, társadalmi élet

Az iskolán kívüli művelődés, közösségi élet szervezett formái a 19-20. század fordulójától alakultak ki. A polgári fejlődés hatására jöttek létre azok a kisebb közösségek, melyek országos vagy helyi kezdeményezésre egyesületekbe szerveződtek.

Heves elsőként bejegyzett egyesülete az 1874. május 1-jén 100 fővel megalakított Hevesi Olvasó Egylet volt. 1927-ben alapszabályának módosításával Kaszinóként működött tovább. 1881-ben a Magyar Szent Korona Országai Vöröskereszt Egyletének helyi fiókja jött létre. Ez az egyesület is újjáalakult 1930-ban. 1885-ben alakult meg (1889-ben ismét bejegyezték) a Polgári Olvasókör. 1888 és 1944 között tevékenykedett az Izraelita Jótékony nőegylet. 1889-től 1944-ig állt fenn az izraelita temetési ügyeket intéző Chevra Kadisha. 1890-ben két egyesület alakult, a Hevesi Iparos Temetkezési Egylet és az Önkéntes Tűzoltóegylet. 1891-ben Dalkört hoztak létre. 1897. december 12-én Korcsolyázó Egyletet alapítottak, mely 1914-ben megszűnt. 1900-ban Leány Egylet alakult, s ugyancsak a nőket fogta össze az 1910-ben 130 taggal létrehozott Hevesi Iparos Jótékony Nőegylet. 1908-ban jött létre a Hevesi Gazdák Szövetsége (Gazdakör).

1922-ben 100 fővel Atlétikai Klub kezdte meg működését. Országos szervezetek helyi csoportjai is létrejöttek, így 1923-ban a Keresztényszocialista Földmunkások Országos Szövetségének, 1924-ben a Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetségének (1936-ban újjáalakult), 1925-ben a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének, 1926-ban a „Falu” Országos Földműves Szövetségének (Sárga-pusztán 1930-tól külön csoportja alakult) és a Szociális Misszió Társulatnak. 1925-ben alakult a Levente Egyesület, mely az 1921. évi 53. törvénycikk értelmében a 12 és 21 év közötti fiatalokat kötelező jelleggel katonai szolgálatra készítette elő. Az egyesület 1935-ben zenekart hozott létre. 1926-ban szerveződött meg a Római Katolikus Iparos Ifjak Legényegylete. 1928 és 1941 között állt fenn a Hevesi Sport Egyesület. 1930 és 1940 között Polgári Lövész Egyesület is működött a településen. 1931-ben az Országos Stefánia Szövetség helyi fiókja, 1932-ben az Országos Gazdasági Liga helyi csoportja jött létre. 1933-ban megalakult a Hevesvidéki Géptulajdonosok Egyesülete.

1936-ban egyesületként jegyezték be a Hevesi Szent Erzsébet Egyházi Énekkart. 1938-ban létrehozták a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletet.

1924-ben megépült a Gazdakör székháza, a következő évben a Polgári Olvasókör beépített színpaddal ellátott kultúrház épülete. A két épület a közösségi, társadalmi élet központja volt, kulturális rendezvényeknek, színházi előadásoknak adtak helyet. A Polgári Olvasókör otthonában működött a mozi is. Könyvtára 700 kötetes volt.

A helybeli sajtó a századfordulón indult. 1892. június 11. és augusztus 17. között Heves címmel társadalmi és szépirodalmi lapot jelentetett meg Mikola Ádám. 1900-tól hetente egyszer jelent meg a Heves és vidéke társadalmi lap.

5.12 Heves – Katasztrófák/természeti csapások/járványok

2013.február 16-án – 3,5-es erősségű földrengés Heves város és Tenk körzetében.

2013. április 24-én – 4,7-es erősségű földrengés Hevesen.

6.01.1 Irodalom

Az adatgyűjtés során két irányból közelítettük meg a szépirodalmi vonatkozásokat.

Az elsődleges az volt, hogy az adott településen született-e, élt-e híres író vagy költő. Ehhez a szemponthoz tartozott az is, hogy járt-e ott híres író, költő. Ezen a ponton figyelembe kellett venni azt is, hogy ezt mivel tudom alátámasztani. Még mindig ehhez az irányhoz tartozott az is, hogy az írók vagy költők említik-e ezeket a településeket a műveikben, szerepel-e bármelyik regényben vagy versben, illetve cikkben.

A kutatás során a másik irányból is megvizsgáltuk a településeket. Azt kerestük, hogy a helyiek között kinek jelent meg szépirodalmi könyve, kötete. Lehetett az verses gyűjtemény, novelláskötet vagy nagyregény.

Mindkét irányú kutatásban a legfontosabb szempont az volt, hogy a gyűjtött adat szépirodalmi legyen. Ezért jelen témába nem fért bele, hogy néprajzi vonatkozású irodalmi műveket is idesoroljak, mert azok a néprajzi témához tartoznak.

6.01 Heves – Irodalom

A századforduló irodalmi életét jelentősen befolyásolták a Hevesről származó irodalmárok.

Az irodalom iránti igényeket bizonyítja, hogy gyakran hívnak a városba híres írókat-költőket. Ezért járt a községben Tamási Áron, Kolozsvári Grandpierre Emil, Tímár Máté, Somogyi Tóth Sándor írók, valamint Bihari Sándor és Vihar Béla költők.

Forrás- és irodalomjegyzék:

–  Gruz János: Heves története. Heves. 1969. 114-115.

–  Tanulmányok Hevesről. Szerk.: Petercsák Tivadar – Szabó J. József, Heves, 2001. 257-259.

 

HEVESI LAJOS

Hevesi Lajos – Jelky András kalandjai

Hevesen született 1843. december 20-án egy izraelita családban. Eredeti neve Lőwy Lajos volt, de a zsidóknál elterjedt szokás szerint megváltoztatta a nevét, így a szülőhelye nevét vette fel, s lett Hevesi Lajos. Ez az új név álnévként is szolgált. A gimnáziumi éveit Pesten töltötte, majd a bécsi egyetemen tanult tovább, ahol eredetileg orvosnak készült, aztán filológiát hallgatott. Széleskörű érdeklődését jelzi e két, egymástól távol álló tudományág tisztelete. Az egyetemi évek után visszatért Pestre, és a fellendülő hírlapkiadás felé fordult. 23 éves korában, 1866-ban már a Pester Lloyd munkatársa lett, ebbe a lapba egészen a haláláig írt is. 1868-ban részt vett a Borsszem Jankó és a Bolond Jankó című élclapok megalapításában. 1871 és 1874 között a Kleine Leute című ifjúsági folyóiratot írta és adta ki egy személyben. Cikkei és hangulatos tárcái több folyóiratban is jelentek meg: Magyarország és a Nagyvilág, Fővárosi Lapok, Vasárnapi Újság. Már ifjúkorában is híres volt hihetetlen munkabírásáról, a kortársai szerint napi 4 tárcát is írt, és csak azért élt, hogy dolgozhasson, azaz írhasson. A tárcái, glosszái, útirajzai és elbeszélései mellett két kézikönyvet is írt: A kereskedelmi levelezés kézikönyve (1864), illetve Kalauz Felső Magyarország vasútjain (1873, Budapest). Kalandregénye is jelent meg 1872-ben, melynek címe Jelky András bajai fiú rendkívüli kalandjai ötödfélszáz világrészben. Ez az ifjúsági regény őrizte meg igazán írójának nevét az utókor számára. A munkabírásának köszönhetően a „fővárosi hatóság” őt kérte fel 1872-ben, hogy készítsen el egy útikalauz Budapestről és környékéről. A kért mű alig egy éven belül el is készült, éppen Buda és Pest egyesítésének évében. Magyarul és németül egyaránt megjelent, de sajnálatos módon magyarul nehezen férhető hozzá. A mű címe Budapest és környéke, melyet Ráth Mór adott ki, s 268 oldal terjedelmű. Az útikönyvet 6 fejezetre osztotta, amelyek közül az első egy történelmi bevezető, a másodikban hasznos gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasóit, a harmadik fejezet az V. kerületbe kalauzolja a turistát, az ottani nevezetességeket mutatja be. A negyedik részt a város többi részén található kiváló nevezetességeknek szentelte. Az ötödik fejezet a Lánchíd budai hídfőjétől indította, és Budát járta be. Az utolsó fejezet inkább kitekintő, itt jelennek meg a főváros környéki települések, illetve javasolja a távolabbi célpontok közül Visegrádot, Balatonfüredet vagy Bécset is. Ezzel az útikönyvvel mindenképpen maradandót alkotott, a gyűjteménye ma is forrásértékű, ugyanis példát mutatott a későbbi budapesti útikönyvek íróinak. Egyébként ő maga is átdolgozta 1876-ban, s még színesebben, elevenebben festi le a főváros szépségeit, jellegzetességeit. Ekkoriban szűkké vált számára Budapest, ezért visszaköltözött Bécsbe. Az írást itt is folytatta, 1884-től 14 német nyelvű humoros elbeszéléskötete jelent meg Stuttgartban. 1909-ben a Kisfaludy Társaság a tagjai közé fogadta. Szerkesztőségi tag lett az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben című díszmunkának. Mikor halálos beteg lett, nem várta meg, amíg a betegség lassan legyőzi a testét, hanem önmaga vetett véget az életének, agyonlőtte magát 1910. február 27-én.

Kritikusként és művészeti íróként is a legkiválóbbak között tartják számon, egyaránt jól bánt a magyar és német nyelvvel is.

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          A Hevesi Múzeumi Kiállítóhely folyóiratai: Pester Lloyd, Vasárnapi Újság, Hazánk s a Külföld, Borsszem Jankó

–          Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben. II. Budapest, 1888.

–          Létay Miklós: Az első budapesti útikönyv 1873-ból. Népszabadság, 2003. ápr. 8.

–          Fodor Béla: A főváros első ciceronéja. Népszabadság, 20013. dec. 20.

–          Horváth László: A hevesi polgárosodás sajátosságai. Tanulmányok Hevesről. Heves, 2001.

–          Tanulmányok Hevesről. Szerk.: Petercsák Tivadar – Szabó J. József, Heves, 2001

–          Arcképcsarnok, életutak… [szerk. Bencsik József.] Heves. 2005. Heves Városért Közalap. 239 p. [Műhely. Gyűjtemény 1. 1991-2005.]

 

BÍRÓ LAJOS

1880-ban született Bécsben egy hevesi izraelita családba. Az eredeti neve Blau Lajos. A gyermekkorát Hevesen töltötte. Édesapja vegyeskereskedő volt, aki a családjával gyakran járt Bécsben, ezért is született Bíró Lajos Bécsben. Hevesi Lajos szülőházában élt a család, aki a példaképe is lett. A középiskolai tanulmányait Egerben végezte, aztán pesti és párizsi kitérő után Nagyváradon telepedett le. Itt indította el írói, publicista életművét. 1900-tól a nagyváradi Szabadság munkatársa, majd szerkesztője. A szintén kezdő ADY ENDRÉvel lakott együtt Váradon. Bíró Lajos ismerte fel először, hogy Ady Endre a kor nagy költője, s hirdette is ezt. Ezért a hevesi társasági eseményeken rendszeresen felolvasta Ady verseit. Ilyen előzmények után került sor arra, hogy Ady Hevesre látogasson a Bíró családhoz, még szintén 1900-ban. Mivel éppen dinnyeérés volt, azért Ady dinnyemagokat vitt magával Érdmindszentre. 1901-ben Ady átment a Nagyváradi Naplóhoz, de kettejük barátságán ez semmit sem változtatott, sőt később Pesten is együtt béreltek szobát. Mindketten testvéri szeretettel emlékeznek egymásra. A váradi évek után VÉSZI JÓZSEF, a kor neves szerkesztője magához hívta Bíró Lajost a Budapesti Naplóhoz. Nem sokkal ezután Bíró Lajos feleségül vette a szerkesztő lányát, Jolánt. Az első világháború alatt egyre több közéleti szerepet vállalt, nyíltan békét és változást sürgetett. Az őszirózsás forradalom után rövid időre, de külügyi államtitkár is volt. A Tanácsköztársaság bukása után emigrálni kényszerült Bécsbe, aztán Londonba. Egy ideig járta a világot a családjával, a nyelvtudásával mindenhol boldogult is. Továbbment Amerikába, ahol sikeres forgatókönyvíró lett, majd visszatért a kontinensre. Angliában egy másik emigráns magyarral, KORDA SÁNDORral, a nagy filmrendezővel együtt megteremtették az angol nemzeti filmgyártást, a legszebb angol történelmi vígjátékok az ő nevükhöz fűződik. Anglia világhírt, sikert, jólétet, biztonságot adott neki. De tudta, hogy mindez semmi ahhoz képest, ami annak idején Magyarországon volt, kemény kritikájú nagy magyar elbeszélő. Londonban is hunyt el, 1948. szeptember 9-én.

Bíró Lajos – legitimation

Munkássága elején a novelláival tűnt ki. A cselekményei drámaian feszültek, éles fordulatokkal tarkította őket, a lehető leginkább szűkszavúan tálalva. Nagy szenvedélyekről, a lélek megpróbáltatásairól írt balladai tömörséggel. Egyik legkiválóbb novelláskötete a Kunszállási emberek, melyben a gyermekkorában megismert hevesi karakterek, egyéniségek, paraszti alakok jelennek meg. Kunszállás igazából Hevest jelenti, de ezt sehol sem írja le, pusztán a táj leírásából lehet felismerni az otthonát. Drámáira is a szigorú szerkesztés jellemző, mindez érdekes alakokkal és fordulatos cselekményekkel fűszerezve. A Sárga liliom című drámája a magyar kritikai realista dráma legjobbja. Ezt jelzi, hogy mindmáig rendszeresen viszik színpadra. Regényeiben a hanyatló úri világot mutatja be, az elmaradottságot, a talajtalan polgárságot. A legismertebb a Molitor ház, amely egy idegbeteg, háborúban megrokkant fiatalember szemén keresztül ábrázolja az úri Magyarország szétesését. Az utolsó könyve már Angliában jelent meg, az angol nyelven írt színműveit gyűjtötte egybe.

 

Művei:

  • Leányok (1902)
  • Arabella
  • Lilla
  • Az élet arénája
  • Féltékenység
  • Glória és más novellák
  • Házasság
  • Huszonegy novella
  • A kacérság iskolája
  • Harminc novella (1906)
  • Férfiak (1909)
  • A diadalmas asszony (1910)
  • Sárga liliom (1910)
  • Nyári zivatar (1911)
  • A cárnő (1912) (Lengyel Menyhérttel)
  • Rablólovag (1912)
  • Kunszállási emberek (1912)
  • Szent házasság (1912)
  • Tavaszi ünnep (1913)
  • Utolsó csók (1913)
  • A szentlélek lovagja (1914)
  • A Serpolette (1914)
  • Hotel Imperial (1917)
  • Don Juan három éjszakája (1917)
  • A mélység lakói (1917)
  • Molitor-ház (1918)
  • Francia négyes (1919)
  • Politikusok (1920)
  • A bazini zsidók (1921)
  • Álarcok (1922)
  • Boszorkánytánc (1929)
  • Fölszállott a páva (1946)
  • Kis Katalin (1946)
  • Szolgák országa (1957)

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          Tanulmányok Hevesről. Szerk.: Petercsák Tivadar – Szabó J. József, Heves, 2001

–          Arcképcsarnok, életutak… [szerk. Bencsik József.] Heves. 2005. Heves Városért Közalap. 239 p. [Műhely. Gyűjtemény 1. 1991-2005.]

BLAHA LUJZA

1850-ben született Rimaszombaton, leánykori nevén Reindl Lujzaként. Már ünnepelt színésznő volt, amikor találkozott SOLDOS SÁNDORral, akinek Péchy Andor mutatta be. 1875. augusztus 28-án eljegyzi őt Soldos, 3 hétre rá, szeptember 20-án meg is tartották az esküvőjüket a pesti belvárosi templomban. Az ifjú férj a pusztatenki úrilakba hozta feleségét, itt is a hevesi Soldos Sándor kastélyában laktak. A nemzet csalogánya a házasság elején még jól érezte magát vidéken, mindenkit megállított, hogy beszélgessenek, mindenre kíváncsi volt, látott keresztelőket, búcsúkat, névnapi köszöntéseket. Mindez egyfajta gyűjtés, kutatás volt a részéről, eltárolta az információkat, hogy majd a későbbiekben onnan tudjon meríteni. Az örömbe azonban üröm is került, ugyanis a férje egyáltalán nem érdeklődött a felesége színházi karrierje iránt, ellentétben az elhalálozott első férjjel szemben. Soldos nemcsak közömbös volt a színésznői pályájával kapcsolatban, hanem azt is akarta, hogy Blaha Lujza hagyja ott a színpadot. Az ellentétes vélemények, érzések végül tönkretették a házasságukat, így 4 évnyi együtt töltött idő után 1879-ben elváltak.

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          Tanulmányok Hevesről. Szerk.: Petercsák Tivadar – Szabó J. József, Heves, 2001

–          Arcképcsarnok, életutak… [szerk. Bencsik József.] Heves. 2005. Heves Városért Közalap. 239 p. [Műhely. Gyűjtemény 1. 1991-2005.]

 

BRÓDY SÁNDOR

1863-ban született Heves mezőváros területén, aztán a családja hamarosan Egerbe költözött. 1888-ban egy esküvőn ismerte meg Rosenfeld Bellát, akivel azonnal egymásba szerettek. A megismerkedés után viszont még váratott magára az esküvőjük, ugyanis az író 3 évig Kolozsvárott dolgozott, ezért ezen idő alatt csak leveleztek. 1891-ben tartották meg az esküvőt. Aztán Budapestre költöztek, és Bródy májustól ismét a Magyar Hírlap munkatársa lett. 4 gyermekük született: Mária, aki 7 évesen hunyt el, illetve 3 fiú, akik közül az első apja nyomdokaiba lépve szintén az újságírói pályát választotta, és édesapja műveit rendezte sajtó alá. Bródy hamar az újságolvasók kedvencévé vált, jónevű publicista volt. Ezért sokat is dolgozott, rendszeres életet élt. Felüdülést a társasági élet jelentett számára, péntekenként JÓKAI MÓRhoz jártak halászlevet enni. Jókai őt tartotta a fiatal írók közül a legtehetségesebbnek. Ezeken az estéken Bródy találkozott többek között Feszty Árpáddal is. Néhány évvel később azonban megromlott a házassága, mert terhet jelentett neki a házasélet szigorúsága, és visszatért a kalandos legényéletéhez. A feleségétől 1898-ban elváltak, bár úgy nyilatkozott az író, hogy mindig is egy nőt szeretett, azt, aki elvált tőle és meghalt.

Bródy Sándor a századforduló magyar irodalmának kiemelkedő alakja, akire Jókai és Émile Zola volt nagy hatással. Őt magát pedig ADY ENDRE és MÓRICZ ZSIGMOND is elődjének tartotta. Bródy már a polgárosodás, a városi élet realisztikus ábrázolója. 1903-tól AMBRUS ZOLTÁNnal és GÁRDONYI GÉZÁval együtt szerkesztették a Fehér Könyv című folyóiratot, amely a Nyugat előzményének is tekinthető.

Bródy Sándor (forrás brody.iif.hu)

Bródy Sándor (forrás brody.iif.hu)

Művei:

  • Az egri diákok (ifjúsági regény, Budapest, 1854)
  • Az ezüst kecske (Bp., 1858)
  • Egy férfi vallomásai (Bp., 1899)
  • A nap lovagja (Bp., 1902)
  • Királyidillek (Bp., 1902)
  • A sas Pesten (Válogatott írások. Bp., 1954)
  • Rembrandt (Bp., 1957)
  • Cilinderes Tiborc (Bp., 1958)
  • Két szőke asszony és más regények (Bp., 1959)
  • Húsevők (novellák, Bp., 1961)

Színművei

  • A dada (1902)
  • A tanítónő (1908)
  • A medikus

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          Tanulmányok Hevesről. Szerk.: Petercsák Tivadar – Szabó J. József, Heves, 2001

–          Arcképcsarnok, életutak… [szerk. Bencsik József.] Heves. 2005. Heves Városért Közalap. 239 p. [Műhely. Gyűjtemény 1. 1991-2005.]

 

GULYÁS JÓZSEF

Született 1965-ben. Civil életében rendőr alezredes Hevesen. Szabadidejében viszont írásba menekül a mindennapi élet stresszétől. Gimnáziumi évei alatt nagy hatással volt rá REJTŐ JENŐ, ő ihlette írásra. A munkája és Rejtő hatására bűnügyi novellákat kezdett írni, valamint könyve is jelent már meg Lidércnyomás – Az ikrek hava címmel. A könyvet a hevesi városi könyvtárban, illetve közvetlenül a szerzőtől is meg lehet vásárolni. Ezen kívül a Heves Megyei Hírlapban írja folytatásos sztorijait. Következő művének címe: Óriás a törpék között. A hivatása alatt összegyűlt történeteket is megörökítette egy csokorba gyűjtve: Zsaru sztorik címmel.

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          Arcképcsarnok, életutak… [szerk. Bencsik József.] Heves. 2005. Heves Városért Közalap. 239 p. [Műhely. Gyűjtemény 1. 1991-2005.]

 

GULYÁS KATALIN

Hevesen született 1941-ben. Verseskötete jelent meg, amelyet a szülővárosának ajánlott, s amely elérhető a város helytörténeti gyűjteményében. Címe: Versekből faragott évek.

 

MÁTHÉ LAJOS

Hevesen született 1931-ben, ma is itt él. A városi gyűjteménynek ajánlotta a megjelent kötetét, melynek címe Versek: emlékek.

 

SZUROMI PÁL

A hevesi helytörténeti gyűjteménynek ajánlotta a művét, amely 1999-ben jelent meg Jelek egy arcon címmel.

 

VARSA ZOLTÁN

Az eredeti neve Varga Zoltán, csak az irodalmi életben használja a Varsát. A 70’-es években Hevesen volt a Művelődési Ház igazgatója. Számos verse jelent meg, a helytörténeti gyűjteményben a Hadüzenet (1987) található meg.

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          http://bookline.hu/szerzo/varsa-zoltan/218585

–          www.antikvarium.hu

 

SASVÁRI LAJOS

Tatán született 1949-ben, Hevesen az idősek otthonában élt egy ideig. Ma Zaránkon él. Verseket írt, a Műhely című folyóiratban jelent is meg egy verse: Mentáldilemma címmel. Kötete nem található a helytörténeti gyűjteményben.

 

DR NAGY JENŐ

Író és költő, Kömlő szülötte. A Heves Városi Tükör folyóirat irodalmi rovatának vezetője, állandó szerzője, a versei folyamatosan jelennek itt meg. Két verseskötete jelent meg, az elsőnek a címe: Gondolatok versben és prózában. A második kötetét már a lap adta ki, ennek a címe: Őszülő fejjel. A költő jelenleg Hevesen él, de ragaszkodik Kömlőhöz, ezért külön kérte, hogy a kötetén a magyar és a hevesi címer mellett a kömlői is megjelenjen. 2013. május 26-án a Hősök napján vitézzé avatták a budavári palota gótikus nagytermében. Ennek emlékére írott versének címe: Vitézek hazája, amely szintén a Tükörben jelent meg.

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          http://www.hevesitukor.hu/HT201302.pdf

–          http://hevesitukor.hu/HT201308.pdf

 

VITÉZ TARNAMÉRAI TÍMÁR FERENC

Tarnamérán született költő, jelenleg Hevesen él. A Független Alkotók Országos Egyesülete két füzetet is megjelentetett a verseivel. Kifejezetten a hosszabb, terjedelmesebb verseket kedveli. Az Őt átkarolja című versét még lengyelre is lefordították, ez a verse Báthory István királynak állít emléket. A második kötetének címe: A boldogság kék madara, amely 1991-ben jelent meg.

 

Forrás- és irodalomjegyzék:

–          www.delheves.hu

 

6.02 Heves – Művészettörténet

Római katolikus templom

Titulusa: Keresztelő Szent János születése

Gótikus előzmények, barokk

1746-67, tornya: 1771-1774

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2241; régészeti lelőhely-azonosító: 67498

Erkel Ferenc út

Építtető: Gótikus előzményekre gr. Erdődy Gábor egri püspök és Haller Sámuel kegyúr

Mennyezetfreskó: Antoine Rosier, 1759 körül

Főoltárkép: Antoine Rosier, 1759 körül

Szószék: Taller József

 

Heves a középkorban főesperességi központ volt, tehát értelemszerűen templommal is kellett, hogy rendelkezzen. Ennek legkorábbi említése 1203-ból való, s titulusa megegyezett a hevesi templom jelenlegi titulusával: Keresztelő Szent János. Plébániatemplomáról is tudunk, Szent Márton titulussal, első okleveles említése: 1358 (Kovács Béla Tanulmányok Hevesről, 2001 – A hevesi főesperesség a középkorban. 88.). A Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt főesperesi templomról meglétén kívül semmit sem tudunk, mert az ispáni vár helye is ismeretlen. Állhatott a várban, de a vár szomszédságában is. Védőszentjének kiválasztása utalhat eredeti keresztelő-egyház funkciójára. A településen álló Hitvalló Szent Márton tiszteletére szentelt plébánia templom román kori előzménye annak ellenére feltételezhető, hogy a barokk korban átépített templom 1969-es javításakor csak gótikus részek kerültek elő. Meglétére a templom melletti csatornaárok 2-3 méteres mélységéből 1966-ban megtalált, valaha elásott harang előkerülése és felirata a bizonyíték:

ANNO DOMINI MCCCCLXV

ISTA CAMPANA EST FACTA PER MAGISTRUM PAULUM

AD HONOREM SANCTI MARTINI CONFESSORIS DE HEVES

(Az Úr 1465. esztendejében készíttetett ez a harang Pál mester által a hevesi Szent Márton hitvalló tiszteletére) (Kovács Béla: 20. jegyzet)

Bél Mátyás (1684 – 1749), a „valamikori virágzó mezőváros (…) egykori jeles épületeinek romjai” között sorolta fel „a szilárd anyagból szépen megépített” Szent János templomot. A 15. század második felében épült gótikus templom „jelentős kőfalai” a török hódoltság után, és a felszabadító császári csapatok törököt kiűző gyújtogatása után tehát még álltak. „Ezek a templomfalak nemcsak azért figyelemre méltók, mert a város régi fényét mentették át az utókorra, hanem azért is, mert helyreállíthatók nem nagy költséggel” – folytatja Bél [Orsz. Széchenyi Kvt. Fol.Lat.3376.] (Bél Mátyás, 1968.90-91.). Ez, a jelentékeny méretű gótikus templom Rómer Flóris szerint, háromhajós lehetett. A török pusztítás utáni felújítására vonatkozó első adat 1718-ból való, miszerint a lassan benépesülő település első plébánosa, Sebestyén György kitisztíttatta és istentiszteletre alkalmassá tette [ELEgytvL. Canvis. 1819.]. Az anyakönyveket is ettől az időtől kezdték el vezetni, és rendszeressé vált a plébánosi szolgálat. A 18. században már keresztelő Szent János a plébániatemplom titulusa (s maradt azóta is), minden valószínűség szerint az egyházi hagyomány őrizte meg a főesperesi templom védőszentjének a nevét. Így 1720-ban a következőképpen írták le: „Egykori nagyszerű temploma Szent János tiszteletére van szentelve, de most már romokban van.” 1732-ben pedig: „Nagyszerű templom, a szentélyt kivéve romjaiból helyreállíttatott.” A templom méreteire vonatkozóan is maradtak fenn adatok, melyek ráillenek a mai templomra: a szentély 7 és fél öl hosszú, 6 öl széles és magas, a hajó 12 és fél öl hosszú és 9 öl széles, valamint 6 öl magas. Oltárairól is szól az egyházlátogatási jelentés: Főoltára Mária Mennybemenetelét ábrázolja, mellékoltárai pedig Nepomuki Szent János és Szűz Mária tiszteletére voltak szentelve. Három harangja volt az akkor még fa toronyban [MNL OL Mikr.f. Can.vis.1746.]. Az akkori földesúr, Szeleczky báró viseltre a kegyúri terheket [EÉrsEgyhL. Archvet. N.934.].

Újjáépítésére az 1740-es évekből vannak adatok: 1745-ben Barkóczy Ferenc egri püspök levelet írt Haller Sámuelnek, a templom építkezéseinek előmozdítása érdekében, melynek „fő inspectioját” magágak kívánta fenntartani [OL.OrczyL. Missiles. Fasc.16.]. A feljegyzések a mészvásárlástól [Primási lt. Esztergom. AE:V: no. 2101/11.B.] kezdve a Pauer Lőrinc kőfaragó részére kifizetett számlán át [OL. OrczyL Oec.fasc.5.; 9.] képet adnak a munkálatokról. Az 1767-es canonica visitatio már a megépült, szép nagy templomról tesz említést, melyet Haller Sámuel generális építtetett. Ezután készült el a homlokzathoz csatolt templomtorony, melyet gr. Haller Sámuel tábornok és Barkóczy Ferenc püspök közösen állíttatott helyre. Homlokzatához kapcsolódó tornyát 1771-74-ben építették. Az uradalom 500 forinttal járult hozzá az építkezéshez, a hevesi lakosok pedig két évre mentesültek a közmunka terhei alól [OL. OrczyL. Oec.no.45.; HemL. Közgyül.jkv.306/1772.]. Az 1772-es canonica visitatio szerint Haller Sámuel építtette a homlokzatot, a tornyot és az egész belső boltozatot 1772-ben [EÉrsEgyhL. Alsóheves esp.ker.lát.jkv.]. 1774-ben az óracsináló barátnak és az esztergályosnak fizettek a toronyóráért, s ugyan ebben az évben az új harangot is felhúzták a toronybéli helyére [OL.OrczyL. Oec.fasc.9.no.325, 95.]. A szentélyt újonnan zsindelyező ácsokat 1777-ben fizették ki [OL. OrczyL Oec.fasc. fasc. 3. no. 102.]. A templomot 1818-ban átfedték, a kórust, a hívek számának megnövekedése miatt – Orczy Lőrinc támogatásával – kibővítették, s ebben az évben rakták le a kőpadlót is. Ezeken a feljegyzéseken kívül az 1819-es canonica visitatioban a templom berendezéséről is olvashatunk: említés esik a Keresztelő Szent János főoltárról, két mellékoltárról, 14 régi és 10 új padról, a szószékről, keresztelőkútról és az orgonáról [EÉrsEgyhL. canvis 1819.].

Az 1852-es mérnöki szemle szerint az épület jó állapotban volt, teteje zsindelyezett, toronysisakja réz volt [EÉrsEgyhL. Recski plebir.].

A lakosság vallásos buzgalmának növekedését jelzi, hogy az 1940-es évekre szűknek bizonyult a templom, de állapota is erősen leromlott. A főesperesi látogatási jelentés szerint „a falak piszkosak, a padlózat gödrös, a padok rozoga tákolmányok, a főoltár korhadt és megroggyant, a szúette tabernákulum karóval van alátámasztva, a fa régi gyertyatartók dróttal vannak összefoglalva” [EFL. A.p. 1938. Főesperesi látogatás jkv.e.]. Felmerült a kibővítés lehetősége, de ezt elvetették, mivel az megbontaná a templom külső egységét. A teljes felújításra 1942-ben került sor: az 1818-ban emelt körbefutó karzatot lebontották, az orgonakarzatot kiszélesítették és új orgonát helyeztek el rajta, valamint a legújabb kutatások szerint a gótikus elfalazások feltárása is elkezdődött (2013-as szondázó falkutatások dokumentációja – Hevesi Múzeum Adattára). A további munkálatokat, gyarapodást, fejlődést megakadályozták a háborús események. A háborús károkról 1945-ben többek között a plébános – Buczkó János – a következőket jelentette: „Templomunkat a kiürítés alatt feltörték, az összes szőnyegeket, fehérneműket mind elvitték, a mellékoltárok ereklyéit feltörték, A Szentek szobrait megcsonkították, vagy összetörték, a lobogók közül többet szétvagdostak, orgonánkat leszerelték… Csak a magunkkal vitt kelyhek maradtak meg.” [EFL. A.p. 1945. ápr.9.]

Az új államhatalom nem engedte tevékenykedni a régi egyesületeket, vallásos alapítványokat, minimálisra szorította vissza az egyház kapcsolatteremtő tevékenységét, mindamellett megszűnt a kegyúri háttér, s maga az egyház is az egyébként vallásszabadságot ígérő szocialista hatalom szolgálatára szólította fel a híveket. Az egyházközség anyagi alapjainak megváltozása, állami finanszírozása kezdődött el az 1950-es években, a műemléki szempontokat is érvényesítve, melynek első beruházása a toronysisak felújítása volt. A régi mintájára újították meg [Hist.Dom.]. 1968-ban szükségessé vált a torony fagerendázatának és bádogtetejének a megújítása. A következő évben az Országos Műemléki felügyelet útmutatása szerint megtörtén az első régészeti szempontú falkutatás, melynek alkalmával feltárták az elfalazott gótikus nyílásokat (ablakrendszert) a déli falszakaszon. 2006-ban lezajlott a templom falfestményeinek restaurálása. A restaurálási munkákat Maracskó Izabella és Répássy Róbert vezették. 2011-ben majd 2013-ban újabb falkutatások történtek, hogy értelmezhető legyen a középkori és a barokk építkezésnek az egymáshoz való viszonya.

Az előre ívelt homlokzatból lesarkított rizalittal lép előre a középen álló torony. A főbejárat füles barokk kőkeretének zárókövére az 1942-es restaurálási évszám van bevésve. A régi ajtószárnyakon rokokó kovácsolt vas kilincs van. A rizalittól két oldalt négy-négy, magas lábazatra állított falpillér tagolja a főhomlokzatot. Közöttük a karzat magasságában szegmentíves, szemöldökös ablakok nyílnak, alattuk kis hegedűablak. A háromtagú golyvázott főpárkány fölött meredeken emelkednek az oromfalak, sarkaikon kis oromdísszel. A tornyon lévő karzatablak széles szegmentíves, felette ívelt szemöldök, feljebb alacsony szegmentíves világító balak, majd a felső emeleten a torony mind a négy oldalán félköríves záródású harangablakok. Az órapárkányban óra, majd magas toronysisak, lapos, hagymaidomra helyezett laternaszerű tagozattal.

Az északi főfalon a hajónak négy kétosztatú támpillére van. A homlokzattól számított második és negyedik egy-egy barokk ablak miatt megrövidítve. A harmadik és a negyedik között gótikus, szemöldökgyámos kapuzat felső része látható, helyzete feltöltött talajszintről tanúskodik. A hajóval azonos magasságú, de keskenyebb szentély északi falához egyszerű sekrestye csatlakozik. Egyszerű ablaka mellett 1969-ben keskeny, kőkeretes gótikus ablakot tártak fel. A nyolcszög három oldalával záruló szentély sarkain osztatlan támpillérek állnak. ÉK-re és DK-re egy-egy szalagkeretes, félköríves barokk ablak nyílik. A DK-i szentélyfalon a barokk ablak alatt egy gótikus ablak alsó részét találták meg, de a szentély déli falán is feltártak két hasonló csúcsíves, kőrácsos ablakot, egyiknek a rácsozata ép, halhólyag dísszel. A hajó sarkához támaszkodva kis oratórium épült, barokk ablakokkal és egyenes záródású ajtóval. A templomhajó déli oldalán is gótikus elemek sorát tárták fel. A kőkeretes barokk oldalbejárat mellett szemöldökgyámos, pálcatagos gótikus ajtó nyomai láthatók. A szentély alatt kripta, melyet 1942-ben kibontottak, majd ismét elfalaztak.

Hatalmas csehsüveg boltozatos tér, három boltszakaszos hajóval, csehsüveggel és félkupolával fedett kétszakaszos szentéllyel, a hajó Ny-i oldalán, a torony alatt karzat. A torony alatti tér kolostorboltozattal fedett, innen indul a feljárat a kórusra és a harangtoronyba. A két pilléren nyugvó falazott kórus mellvédje kidomborodó és stukkóval díszített. A hajó és a szentély boltszakaszait széles, tagolt, párkányfejezetes falpillérek és széles hevederívek választják el.

A mennyezet boltszakaszait a Kracke János Lukács köréhez tartozó Antoine Rosier freskói díszítik. A freskó üde, világos, harmonikus színhatású. A boltszakaszok ovális képtükrében a kórus felől a szentély felé haladva először (stílusosan a karzat felett), A zenélő Dávid király, majd Keresztelő Szent János pusztai prédikációja, majd Keresztelő Szent János Heródes elé állítása – újszövetségi jelenetek láthatók. A fülkékben a négy evangélista képe, a szentély mennyezetén Heródes lakomája, illetve Keresztelő Szent János lefejezése látható, melyek a 18. század második felében készültek.

A főoltár koporsó alakú sztipesze fából készült füzéres rokokó díszítéssel. Rajta rokokó tabernákulum áll, mellette két térdelő angyal, rajta Agnus Dei szobor. Az oltárképet szintén Antione Rosier festette. A rokokó keretbe helyezett festmény Jézus keresztelését ábrázolja (18. század második fele). A mellékoltárok egyszerű kő sztipeszén faragott gyertyatartók és olaj-vászon oltárképek vannak. Bal oldalon Magdolna a Megfeszített Krisztussal, barokk munka. A jobb oldalon Mária, Szignálva: A.Reiner Pinx.1765. A szószék a 18. század második felében készült, kvalitásos barokk munka: Életnagyságtól nagyobb, színezett fa Szent Kristók-szobor tartja a szószék kerek, virágkehelyszerűen kialakított, csavart levelekkel díszített, rokokó kosarát. A hátfalat XVI. Lajos stílusú díszítmények borítják, kerek hangvetőjén voluták, csúcsán Szentlélekgalamb sugárkévében. Feljárati lépcsője a templomból. Taller József pesti képfaragó munkája. Az egyszerű tölgyfa padok barokk profilúak, ülésdeszkáikat kicserélték. A kórus alatt Mária neveltetése (barokk olajkép), a sekrestyében feketére festett kereszten életnagyságúnál kisebb korpusz. Jó kvalitású barokk munka.

 

A római Katolikus templom műemléki környezete

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:6859

 

A település központjában, parkban álló római katolikus templom műemléki környezete a következő lehatárolással: Ny-on a 1470/1. hrsz. D-i, Ny-i, illetve É-i határa a 1472. hrsz.-ú telek Ny-i határáig. Ennek mentén az műemléki környezet határa eléri a Hunyadi János utat, azt É-i irányban átszeli. Az út túlsó oldalán a határ a 247. és 250. hrsz. É-i határa a Bethlen Gábor útig, ezt K-i irányban egyenesen átszelve a túloldalon a 289/5. hrsz. mentén É-nak fordul a telek határáig. A telket É-on megkerülve folytatódik a 301. hrsz. ÉK-i sarkáig, ahol az utat K-i irányban átszelve megkerüli a 786. hrsz.-ot, D-i irányban átszeli a Szerelem Alfréd utat, a 835. hrsz. és a 836. hrsz. K-i határa mentén eléri és keresztezi a Baross Gábor utat, tovább halad a 934. hrsz. és a 935. hrsz. ÉK-i határa mentén az utóbbi ÉK-i sarkáig, ahol DNy-nak fordulva eléri a Hősök terét. Itt az út középtengelyében haladva az eléri a Kossuth Lajos u. É-i folytatásában elterülő közterület Ny-i térfalát, ahol É-nak fordul 1331/1. hrsz.-ig. Itt Ny-nak fordulva a 1331/1. és a 1332. hrsz.-ok D-i határa mentén éri el az Erkel Ferenc utat, aminek középtengelyében É-nak, majd Ny-nak fordulva a kiindulási pontot.

 

Nepomuki Szent János-szobor

rokokó

1768

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2242

Erkel Ferenc út, templomkert

 

A templomtól északra állították fel 1768-ban. Anyaga homokkő. A lépcsőzetes, magas, hasáb alakú talapzaton álló Nepomuki Szent János-szobrot. A szent papi ornátusban, kezében kereszttel és fején birétummal látható. Talapzatának előoldalán kartusban az egykori felállítás évszámával. A szobrot többször átfestették. Provinciális mű.

 

Református templom

1895

Műemléki felügyelet alatt nem áll

 

A református egyházközség 1570 óta létezik a faluban. A ma álló, 1926-29 között épület templom elődje egy kis 1859-es fatornyos épület volt, amelyről nem maradt fenn ábrázolás. A református egyház fíliaként működött 1790 óta, 1859 óta anyaegyház.

 

Városháza

klasszicista

19. század első fele

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2240

Hősök tere

ma a Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény kapott benne helyet

 

Szabadon álló, téglalap alaprajzú, földszintes épület. A térre néző D-i homlokzatán hatosztatú tornác, sima törzsű, kéttagú fejezetes és lábazatos dór oszlopokkal. Felettük sima fríz nyugszik, majd erőteljesen profilált főpárkány, attika és lapos kontyolt nyeregtető cseréphéjazattal. A rövid oldalhomlokzatokon négy-négy szalagkeretes, könyöklőpárkányos ablak. É-i hosszoldalon 4+3+4 ablaktengelyes kiosztással, háromszögű timpanonos középrizalittal. Benne Heves város címere: hármas halmon álló kétfarkú koronás oroszlán, mely kalászcsokrot és kardot tart. Kéttraktusos belső tere átalakított. 2005-ben nyílt meg benne a város múltját és jelenét egy helyen bemutató Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény. Az épület egyik szárnya ad otthont a helytörténeti-néprajzi gyűjteménynek, megemlékezve az alapító Hegedűs Béláról is. A másik részlegben Kő Pál állandó kiállítása tekinthető meg.

 

Remenyik-kúria

klasszicista

1840 körül

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2237

Deák Ferenc u. 41.

Napjainkban a Gondozási Központ működik az épületben.

 

Egy régebbi épület helyén épült 1840 körül. A Borovszy-féle megyetörténetben jelzett 1905-ös évszám átépítést jelezhet dr. Remenyik István birtoklása idején. Remenyik József az Önkéntes Tűzoltó Egyesület megalapítója volt, fia, István főszolgabíró. Kúriájuk utcasorban, szabadon álló, téglalap alaprajzú, földszintes, kontyolt nyeregtetős épület. Nyolc holdas park vette körül. Utcai főhomlokzatán, középen két egymás mögött álló oszlopon nyugvó klasszicista előtornáccal, háromszögű timpanonnal. Abban a Remenyik család címere. Kétoldalt három-három toszkán oszlopos tornác. Az oszlopok fölött sima fríz. Három lépcső vezet fel a tornácra, melyre nyolc tengelyben egyszerű historizáló szalagkeretes ajtók és ablakok nyílnak. Udvari homlokzatán újabb favázas veranda.

 

Dobóczky-kúria, Kállay-kúria

klasszicista

1842

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2238

Dobó u. 29

Építtette: Dobóczky Imre

Az Eötvös József Középiskola fiúkollégiuma kapott benne helyet

 

A Dobóczky családnak tisztségeik révén jelentős szerepük volt Heves életében. Az 1842-ben épített kúriájuk külsejében ma is őrzi eredeti formáját. A Dobóczky-kúria utcasorban, szabadon álló, kertes ház. Széles, téglalap alaprajzú, földszintes kúria. Nagy kontyolt tetejét pala fedi. Főhomlokzatának középtengelyében erőteljesen kiugró oszlopos tornác, a tornác előtt, a sarkokon három-három oszloppal alátámasztott portikusz. A sima törzsű oszlopok lábazattal és lapos, kéttagú fejezettel vannak ellátva. Nagy, háromszögű timpanonjának csúcsán két apró padlásablak, a timpanon közepén eredetileg címer lehetett. Kétoldalt, a tornác folytatásában, egy-egy kettős oszlop, majd egy-egy ablaktengelyes falszakasz következik. Az ablakokat kettős falpillérek fogják köze. A tornác alatt ajtók. Balra, az épület végéhez egy egyablaktengelyes, külön nyeregtetős toldalék csatlakozik, ennek oldalrizalitján íves, szecessziós vakolatdíszes oromdísz teszi még különlegesebbé ezt a nemesi lakot. A toldalék hátrafelé csak a két ablakos oldalhomlokzat közepéig nyúlik, ott lépcsős feljárata van. A hátsó hosszoldali homlokzat 1+4+2 ablaktengelyes, a négy középső ablak enyhén kilépő rizalitban van elhelyezve. A jobb oldali oldalhomlokzaton négy ablak nyílik. Valamennyi ablaka szalagkeretes, könyöklőpárkányos, de az ablaktokok már nem eredetiek. A belső térben az út felé eső oldalán folyosója van.

 

KÁLLAY-KÚRIA

A Dobóczky-kúriával azonos helyrajzi számon álló a Kállay-kúria. Mélyen, bent az udvarban, az út felé fésűs elhelyezésben, szabadon áll. Téglalap alaprajzú, földszintes klasszicista épület. Főhomlokzatán sima törzsű, vaskos, lábazat nélküli, kéttagú fejezetes dór oszlopos középtornáccal, amelyet az utóbbi időkben beépítettek. A tornácra jellegtelen ajtók és ablakok nyílnak, a tornác beforduló sarkaiban egy-egy kis ajtó nyílik. Az oszlopok felett sima fríz. A tornácot két-két ablaktengelyes falszakasz fogja közre A szegmentíves, rokokó jellegű kartusdíszes szemöldökpárkányos ablakok feltűnően alacsonyan helyezkednek el. Bal oldali rövid homlokzatán sima falszakasz, majd három ablak, jobb oldalán az út felé csak egy jellegtelen ajtó nyílik. Hátsó homlokzatát (valószínűleg utólagos) ajtóval áttört s négy ablaktengelyes középrizalit tagolja, illetve egy-egy vápatetővel csatlakozó sarokrész, háromszögű oromzattal. Bennük egy-egy kerek alak, homlokzataikon két-két tengelyben a többihez hasonlító díszes ablak. Lapos, kontyolt cseréptető fedi. A mai alaprajz valószínűleg az eredetileg U alaprajzú ház szárnyközének utólagos beépítésével alakult ki. A belsőben historizáló nyílászárók. Telkén egyemeletes, nyeregtetős magtár áll, a 20. század elejéről. Belső tere funkciójának megfelelően átalakított.

 

Radich-kúriák

klasszicista

1840-es évek, feltehetően, korábbi, 18. századi részekkel

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:2239

Kossuth Lajos u. 26–28.

Hevesi Háziipari Szövetkezet központja

 

A Radicsoknak két – egymással szembenéző – kúriájuk volt, az egyik feltehetően 18. századi, a másik az 1840-es években épült. Radics Miklós volt a család legjelentősebb képviselője, aki Heves vármegye követeként részt vett az 1847-1848-as országgyűlésen. Tagja volt annak a száztagú küldöttségnek, akik Kossuth felirati javaslatát vitték Bécsbe, az uralkodóházhoz.

1. kúria: A nagy udvarban, a telekbelső ÉNy-i részén szabadon álló, eredetileg L alaprajzú, földszintes, kontyolt nyeregtetős épület több hozzáépítéssel. A szomszéd telekre néző főhomlokzata hat vaskos toszkán oszlopos, végigfutó tornáccal hangsúlyozott. A tornác gerendás mennyezettel fedett, az oszlopok oszlopszéken állnak. Két ajtó és három szalagkeretes, könyöklőpárkányos (barokk?) ablak nyílik a tornácra. Az utca felé áll az L alaprajz rövidebb oldala, itt két oszloppal folytatódik a tornác, mely kis sarokrizalitba torkollik. Kétmenetes belső terei sík illetve csehboltozatos fedésűek, a két traktus határán egy-egy széles, padlóig futó hevederív látható.

2. kúria: A második világháború idején erősen megrongálódott ez az 1840-es években épült kúria. 1957-ben állították helyre, de az egyik sarkát egy ablaktengely szélességben lebontották, így a homlokzat szimmetriája csonkává vált. Belsejében több kisebb boltozatos szobát összenyitottak, nagyobb síkmennyezettel fedet tereket alakítva így ki. A telekbelsőben, a D-i telekhatáron, az utca felé fésűs elrendezésben, szabadon áll. Főhomlokzata a másik Radics-kúria felé néz. Háromtagú főpárkány felett cseréppel fedett kontyolt nyeregtető fedi.

Belső terei jellemzően átalakítottak, három helységben magmaradt az eredeti csehsüveg-boltozat.

Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet központja (Kossuth u. 26., tel.: 36/346-811). A szövetkezetben sok népi iparművész dolgozik, legszebb alkotásaik a kúriaépület bemutatótermében tekinthetők meg. Az udvarban található másik, felújított Radics-kúriát kiállítóhelyként üzemeltetik. A hevesi szőttes alapozta meg a város nemzetközi ismertségét.

 

Volt Básthy, azelőtt CSOPAKI–THORMA-Kastély

klasszicista

1840

Arany János út 62.

Építtette: Csopaki Ferencné Dobóczky Anna

 

Az 1900-as évek elején Básthy Ignácé volt. Kertben álló földszintes épület emeletes középrizalittal. Átépített. Főhomlokzatának közepén négy oszlopon álló előtornác van, melyet hátoldalán is négy oszlop támaszt meg. Alatta kocsiáthajtó, fölötte egyszerű vasrácsos erkély. A lapos lábazatra helyezett, kéttagú fejezetes oszlopok sima törzsűek, Az erkély mögött háromszögű, címerdíszes timpanonos, négy féloszloppal tagolt falsík, a hátsó épület-traktus újabb manzárdtetővel fedett. A kocsialáhajtó két oldalán egy-egy oszlopos fedett tornác, majd két-két ablaktengelyes épületszárny. A tornácra egy-egy felülvilágítós, félköríves záródású ajtó nyílik.

 

Úri kaszinó

1850-as évek

Szerelem Alfréd út – Hősök tere

Jelenleg a Polgármesteri Hivatal étkezdéje.

1909-ben így írtak róla: „A község intelligencziájának találkozó helye a Kaszinó, mely csinos és a kor igényeinek mindenben megfelelő tágas helyiségeivel a legkényesebb igényeket is kielégíti.” Az értelmiség, legfőképp a helyi zsidóság találkozó helye volt.

 

Piroska – villa

A 19. század második fele

Szerelem Alfréd út

Építette a jelentős hivatali rangokat betöltő Nemcsik család. Lányukról, Piroskáról nevezték el a villát.

 

Köves-ház

1910-es évek

Deák Ferenc út

Ma az Intézményellátó Gazdasági Hivatal működik benne.

Köves Béla gabonabizományos és kereskedő építtette. Ez volt Heves második emeletes épülete. Kifejezetten városias hatású, a homlokzat egészének díszítésmódjában klasszikus görög stíluselemeket használtak fel.

 

Halász-kastély

1930-as évek

Deák Ferenc út

Jelenleg Városi Gyermekház működik benne.

A helyiek Halász-kastély néven említik, de módos zsidó polgárházról van szó, melyet Halász Viktor kereskedő épített az 1930-as években. Halász Viktor foglalkozott  szőlőtermeléssel, borkereskedelemmel, részvényese volt egy szénbányászati vállalatnak is. (Ezért látható az épület homlokzatán a címerében szőlő és bányászkalapács.) Építésmódja, megjelenése az úri igényességet és fényűzést fejezi ki.

 

Borospince

szecessziós

1910

Műemléki védelem alatt áll. Törzsszám:9548

Kazinczy u. 3.

Kertben álló, félig földbe süllyesztett, földdel fedett borospince, trapéz alakú homlokzati falán pilléres, falsávos vakolatarchitektúra. A pince oldalági térbővületében szeceszsziós vakolatarchitektúra.

 

TEMETŐKERESZT

későbarokk

1793

mészkő

Évszámos, négyzetes talapzatán sziklás domb. A karcsú, magas, háromkaréjos kereszten korpusz. Krisztus feje kissé félre hajlik. Kvalitásos munka.

 

Hősök szobra – I. Világháborús emlékmű

1922

Szobrász: Finta Sándor

A boldog békeidők felfelé ívelő korszakát az I. világháború törte meg. 110 hevesi katona vesztette életét a lövészárkokban. A Hősök szobra melletti tér, a Templom tér, a Községháza és a korabeli piactér, ma a liget. Itt került felavatásra 1922-ben a Finta Sándor által készített, az elesettek emlékére állított szobor. A 1920-as években mellette rendszeressé váltak a tábori misék, illetve egyéb ünnepségek, például a Dalegylet zászlószentelési ünnepélye vagy a Tűzoltó-egyesület jubileumai rendezvénye. 1930-ban, Szent Imre herceg halálának 900. évfordulóján, a plébános javaslatára, Szent Imre térnek nevezték el. Az emlékművet 1996-ban újították fel.

 

Teknős és a Lány

1969

vörösréz-lemez domborítással

Alkotó: Várady Sándor (1920-2000), Munkácsy-díjas szobrászművész

Arany János út 41.

A strand bejáratánál

 

Honalapítók – pannó

1970

Alkotó: Bazsonyi Arany (1921-2011)

Városi művelődési ház előtti parkban

 

Galambos nő

1972

Alkotó: Tar István (1910-1971)

Zrínyi utcai parkban

 

Millenniumi és Trianon emlékmű

1896-1933-1996

Az emlékművet közadakozásból állíttatta a település. Az eredeti Millenniumi emlékművet 1896-ban állították. Ezt az évszámot látjuk az emlékmű főoldalán. Az egyik oldalára fölvésték az alábbi feliratot.

“Trianon

1920. jún. 4.

Nem! Nem!

Soha!”

A valószínűleg eredeti kb. másfél méteres talapzatra, mely az 1933-ban felszentelt országzászló árbocának tartóoszlopa volt, 1996-ban tették fel a Turulmadarat, Szőnyi Endre alkotását.

 

Zsidó mártírok emlékműve

1982 júniusában állították fel

Izraelita temető

Zsidó temetőben található a Mártírok Csarnoka, az egykori hevesi zsinagóga berendezési tárgyaival. Az emlékművet a holokauszt hevesi áldozatinak emlékére állították 1982-ben.

 

SZent István KIRÁLY

2001

Alkotó: Trischler Ferenc (1945-)

Fő út

Fő út melletti kis terén helyezték el Szent István király szobrát 2001-ben. A szobor avatása 2001. augusztus 20-án volt. Az életnagyságnál alig nagyobb szobor egy nem túl magas talapzaton, és egy gyeppel borított földhalmon áll.

 

Kő Pálról és a Hevesi Helytörténeti Gyűjteményben lévő állandó kiállításáról

 

Munkácsy-díjas (1975) és Kossuth-díjas (2001) szobrászművész.

Heves mellett, Perespusztán született 1941-ben. Eredeti neve Pataki Lajos majd Maczky Levente. Édesapja, Maczky Béla katonatiszt volt, aki 1956-ban kifejtett tevékenysége miatt börtönbe került. Édesanyja, Pataki Terézia cselédlány. Fiuk 1961-ben vette fel a Kő Pál nevet.

1963-1968 között tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mestere Somogyi József volt.

Művészete nem sorolható stílusirányzatokhoz. A népművészet számára természetes közeg, miközben munkáiban felismerhető a pop-art és a szürrealizmus hatása is. Konzervatív, ugyanakkor meghökkentően eredeti újító. Egyaránt használ követ és fát, bronzot, terrakottát, sokszor szokatlan ötvözetekben.

1968-ban míves kisplasztikákkal indul szobrászatának az a gazdag vonulata, amelynek legfőbb jellemzője egyfajta ízes, érzékeny, néha groteszkbe hajló, kézműves szürrealizmus. Mintha a falusi gyerekkorból hozott különös mesékből lépnének ki figurái, egy soha nem volt ország soha nem élt lakói. Korai munkáinak egyik kiemelkedő darabja az Ünnep menyecske-öregasszony párosa fényes égerfából, rézberakásokkal, mely 1974-ben pogány szépségű köztéri szoborrá nőtt, hófehér kőből, kék üveginkrusztációval – Hevesen. Már korai szobrain jókedvű, pop-artos ötletek csillannak meg, miközben habitusában hagyományőrző, hagyománytisztelő művész. Szabadon jár-kel az időben: faszobrait színesre festi, mint az óegyiptomi mesterek, néha úgy farag, mint egy középkori oltárfaragó, néha úgy, mint egy hajdani pásztorember, s néha – nagy műveltségű sculptor doctus: tanult szobrász lévén – felhasznál egy-egy gesztust a 20. századi izmusokból, anélkül azonban, hogy bármelyik stílusirányzatnak elkötelezné magát. Sajátos, kézműves szürrealizmusát 1976-ban átemeli első nagyobb köztéri munkájába: a mohácsi Történelmi Emlékhely hatalmas, festett, fém- és csontberakásokkal díszített fa sírjeleibe – ez az együttes a mai napig egyedülálló jelenség emlékműszobrászatunkban. Az életmű párhuzamos vonulata a királyok, szentek, hősök köztéri, kő és bronz szoborsora. A 80-as évektől tudatosan keresi azokat a feladatokat, amelyekben újraállíthatja az országvigyázó képmásokat. Szondi György drégelypalánki kőszarkofágja 16-17. századi magyar síremlékeket idéz. A jórészt eltűnt középkori magyar szobrászat szellemében faragja meg Géza fejedelem és István király veszprémi kő domborművét és a vatikáni magyar kápolnában magyar szentjeinek kőreliefjét. Királyszobrai közül kiemelkedik – ötvösremeknek is beillő megmintázásával – Károly Róbert “mesebeli királyfi” hangulatú gyöngyösi oszlopszobra, s III. Béla közöttünk járó, méltóságos bronzalakja Baján.

Kő Pál ma világszerte ismert művész, a 20-21. század forduló magyar szobrászatának posztmodern vonulatába tartozik, ebben több ezer éves kézműves hagyományok virtuóz folytatója. 1978-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, 1990 óta tanszékvezetője, 1990–1991 között docense, 1991-től egyetemi tanára, 1992–1995 között rektorhelyettese. Közel száz köztéri alkotása áll főként Magyarországon, valamint a világ számos városában Texastól Tibetig.

A kiállítás három termében a szobrászművész 125 alkotása látható: kisplasztikák, szobrok és rajzok.

Az első teremben a művész korai, az 1960-1970-es években készült, valamint családjához kötődő alkotásai kaptak helyet. Pályája elején a fa természetes anyagához ragaszkodott leginkább. Alakjait az elmesélő szemléletével láttatja, mintha azok a falusi gyerekkorból hozott különös mesékből lépnének ki, mint az ébenfa öregasszony a fekete Idő-órával, a körtefa néni az óriás mesemadárral, az Ünnep alakjai fényes égerfából, rézberakásokkal. A székre kapaszkodó, arany fülbevalókat viselő kislánnyal (Kislány arany fülbevalóval) groteszk, de nagyszerű emléket állít a küzdő, küszködő embernek. Az Anyám könyvei című alkotás faragott könyvszobrát édesanyja keretbe foglalt képe díszíti.

Az Édesapám című terrakotta szoborban a fogságból hazatérő édesapának állít emléket. Maczky Béla az 1956-os forradalomba tanúsított példamutató helytállásáért 1991-ben emlékérmet kapott.

A Chagall és én című kompozíció Kő Pál Chagall iránti tiszteletének érzelemgazdag kifejezése, a festő szürrealizmusának szobrászi ábrázolásmódja.

A második teremben a magyar történelem kiemelkedő személyiségeit megjelenítő alkotásait láthatjuk. Három dombormű ábrázolja a legfőbb magyar szenteket és vértanúkat. Az első táblán Szent Adalbert püspök Szent Istvánt bérmálja Esztergomban. A második táblán Szent Gellért püspök látható, akire Szent István rábízta fia, Imre herceg nevelését. A pogány magyarok letaszították a Kelenhegyről, melyet ma Gellérthegynek nevezünk. A harmadik táblán Boldog Özséb látható, aki a Pilis hegység remetéit maga köré gyűjtötte, és megalapította a pálos rendet. A domborművek kőből készült változatai a vatikáni Szent Péter bazilika Magyarok Nagyasszonya-templomában állnak, melyért II. János Pál pápa áldását küldte Kő Pál részére. A Történelemkönyv című alkotás Antall Józsefnek, a rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnöknek állít emléket. Fotón látható Károly Róbert király kecses szobra Gyöngyös főterén. A Szélhárfa a Mohácsi Történelmi Emlékhely szobor-együttesének egyik legjelentősebb alkotása. Aba Sámuel erőteljes alakjával a honfoglalás korát idézi. A magyarokhoz csatlakozó kabarok törzsfője volt, aki István király nővérét, Saroltot vette feleségül, majd 1041-ben király lett. Honfoglaló elődeink öltözetét viseli, haját varkocsba fonva. Kő Pál egyik legismertebb munkája a Szent István szobor, mely államalapító és egyházalapító királyunknak állít méltó emléket. Kőből készült változata Budán, a gellérthegyi sziklakápolna előtt áll. A Markazi Szűzanya szobor azt ábrázolja, ahogyan Szent István felajánlja Máriának a Szent Koronát, egyben Magyarországot. Felállítását a Heves megyei Markazon tervezik.

A harmadik teremben a magyar irodalom és képzőművészet jeles alakjainak szobrai tárulnak elénk: Móricz Zsigmond, a juhászbojtárból költővé lett Sinka István és pásztorbotja, Szécsi Margit, Nagy László, Melocco Miklós szobrai. Szimbolikus jelentésű művek a Verseny, a Színésznő és a Táncosnő, az Ádám-Éva, az Európa elrablása. A Judit Holofernes fejével a zsidó nép történetének egyik bibliai jelenetét örökíti meg. A művész újabb alkotásai közé tartoznak a Dinnyeszeletek. A Hárfa és a madár, valamint a Szárnykészítő című alkotásokban a művész a csontot, a fonalat és fát állítja egy kompozícióba. Az alkotásokban a csirkecsont átlényegül, jelképesen madárrá változik.

A folyosón a magyar történelem és képzőművészet nagy alakjaira emlékező alkotások tárulnak elénk: Kossuth Lajos szobra, az ezeréves egyházalapításra utaló – Géza fejedelmet, István királyt és István veszprémi püspököt ábrázoló – dombormű, valamint Aba-Novák Vilmos, Csontváry Kosztka Tivadar, Kuncz Aladár művészetét felidéző domborműtáblák.

Forrás: http://artportal.hu/lexikon/muveszek/ko-pal-147;

http://hevesimuzeum.blog.hu/2011/08/31/ko_pal_allando_kiallitasa#more3192002

 

Kő Pál Hevesi köztéri szobrai

 

Ünnep

1974

kő, üveg

alkotó: Kő Pál

Dr. Szegő Imre Idősek és Mozgásfogyatékosok Otthona parkjában, de az utcáról is látható

Az Ünnep első változatát fában faragta meg a szobrász, és rá öt évre készítette el a köztéri változatot, mely 187 cm magas.

 

Dr. Szegő Imre szobra

2006

Alkotó: Kő Pál

Dr. Szegő Imre Idősek és Mozgásfogyatékosok Otthona parkjában, de az utcáról is látható. Közvetlenül az Ünnep című alkotás mellett áll a volt igazgató főorvos portrészobra, amelyet szintén Kő Pál alkotott.

 

II. Világháború áldozatainak emlékműve

kő, bronz

1991-93

Alkotó: Kő Pál, Munkácsy-díjas szobrászművész

Hősök tere

1989-ben létrejött a településen egy Emlékbizottság, mely egy II. világháború áldozatainak emlékére kívánt emlékhelyet létesíteni. A bizottságnak több feladata is volt. Mivel közadakozásból kívánták az összeg legalább egy részét előteremteni, ezért az egyik pl. az adományok összegyűjtése és kezelése volt. A másik az áldozatokkal kapcsolatos kutatómunka, a harmadik pedig az emlékmű elkészíttetése, helyének kijelölése és az avatás megszervezése.
Pályázatot hirdettek, melyre három mű érkezett. A zsűri Kő Pál tervét javasolta a városnak megvalósításra.
Közben 1990 áprilisában pénzgyűjtésbe kezdett a település lakossága. Az emlékmű végül is több pénzforrásból készült el. Hozzájárult Heves megye, és a Képző- és Iparművészeti Lektorátus is; és természetesen a már említett Emlékbizottság. Az alapkőletétel 1991. november 1. volt. Ezen a helyen, ahol az emlékmű most áll, régen a Szovjet hősi obeliszk állt. Ezt elvitték a település alsóvárosi temetőjébe. Akadályként merült fel, hogy a Szovjet obeliszk körül ténylegesen sírok is vannak. Ezek elhelyezéséről is gondoskodott a város.

 

 

Szerelem Alfréd út emlékköve

1998

Alkotó: Kő Pál

A város központjából kelet felé vezető út sarkán áll. Emléktáblájának felirata:

Szerelem Alfréd

(1837-1894)

Kivonat Heves város képviselőtestületének jegyzőkönyvéből

„…Az érdem elismerése oly kötelesség, amely elől kitérni nem szabad… Ezért: A képviselőtestület Heves Város közössége nevében nagyságos Szerelem Alfréd úrnak a megyei út építése körüli fáradhatatlan buzgalmáért s az ott elért eredményekért köszönetet szavaz… A Bisitz féle telken bevezető megyei utat Szerelem-útnak ezennel elnevezi…”

Heves, 1889. május 19.

Helyreállíttatta Heves Város Önkormányzata

1998. augusztus 20.

6.03 Heves – Épített örökség

Hevesen a középkorban két templom állt: egy főesperesi-, illetve egy plébániatemplom; előbbit Keresztelő Szent János, utóbbit Szent Márton tiszteletére szentelték. Az Árpád-kori eredetű, egykoron Heves megye egyik központjaként funkcionáló település főesperesi templomának esperese a pápai tizedszedőknek 1332-ben 6,5 márkát és 13 garast, 1334-ben pedig 7 márkát fizetett; ami óriási összegnek számított; ezzel ellentétben a kisebb jövedelmű plébániatemplom plébánosa viszont 1332 és 1334 között minden évben 30, majd 1335 első felében 10 garast fizetett. Utóbbi templomot 1358-ban is említi egy forrás, de részleteket nem tudunk meg róla. Sajnos a jelentősebb jövedelemmel rendelkező főesperesi templom nem maradt ránk; a török korban elpusztult és helye ma is ismeretlen. A ma álló épület az egykori plébániatemplom utódja; mely a török időkben komoly károkat szenvedett. 1718-ban a török kor utáni első plébánosa, Sebestyén György kitisztíttatta, és a szentélyt istentisztelet tartására alkalmassá tette. 1733 és 1737 között arról értesülünk, hogy a hajó falai és a torony még mindig romokban hever, a hívek csak a kisméretű szentélyben tudnak misét hallgatni. Ilyen körülmények között az épületet az 1740-es években állították helyre, ebből az időből több adatunk is maradt a különböző építési folyamatokra vonatkozólag. 1767-re a hajó és a sekrestye; 1772-ben Haller Sámuel támogatásával a homlokzat, a torony, és a belső boltozat került felújításra, illetve megépítésre (ebből az évből hallunk arról, hogy a hevesi lakosok két évre mentesültek a közmunka alól, mivel templomtorony építésén kellett dolgozniuk). 1812-ben még látszott a régi és újonnan épített falak között az elválás. Az épület karzatát 1818-ban bővítették, de ezt a 20. század folyamán elbontották; végső formáját ekkor nyert el.

7.00 Heves – Településnéprajz

Több alföldi településhez hasonlóan Heves is kétbeltelkes település lehetett, az első katonai térképfelvételek szerint. A lakótelkek övezetét gazdasági célra használt ólas kertek vették körül. Ezek a kertek a 20. század során fokozatosan beépültek.

Heves középpontja a főtér, ahonnan sugarasan indulnak az utcák különböző irányba. A 19. század végén a fontosabb közlekedési útvonalak elnevezése az útirány szerint történt: Jász utca, Pélyi utca, Tenki utca. Egyes nagyobb falurészek voltak: Felvég, Alvég, Hídvég, az Ötödrész a középbirtokos nemesek lakóhelye volt. Újabb keletkezésű településrész a Krakó, amit a hagyomány szerint „taksások” laktak.

1920 után az északkeleti részen jött létre az Új telep, ekkor alakult ki a Paizs-kert, és a Herceg –kert is.

1910 körül a határban megjelentek a tanyák, a Jászságból ide települt családok élen jártak ebben a folyamatban.

7.01 Heves – Népi építészet

A lakóházak háromsejtűek voltak, szarufás-torokgerendás tetőszerkezettel, a nyeregtető alatt gyakran deszka oromzattal. Hevesen a régiesebb ágasfás- szelemenes tetőszerkezetű házak is sokáig fennmaradtak, még az 1950-60-as évek kutatói számos példányukat meg tudták örökíteni.

A szobában boglyakemencével fűtöttek, melynek füstjét általában szabadkéményen át vezették a szabadba.

A fal építőanyaga a föld volt: vert fallal, vagy vályoggal építkeztek. A tégla csak az 1950-es évektől volt elterjedt. A hagyományos parasztházak tetejét náddal és zsúppal vegyesen fedték: alulra a nádat, fölé a szalmát terítették.

A település határában megtermett bort nem pincékben, hanem szalmakazal alatt ásott gödrökben tartották.

7.02.1 Lakáskultúra

A család életének legfontosabb eseményei a lakóházhoz kötődtek: születés, a lakodalom a halál és a mindennapi élet szokásai.

A szoba elrendezésében a 19. század második feléig a sarkos vagy diagonális elrendezés volt uralkodó, mely tükrözte a funkcionális tagoltságot.

A kemence körül volt a helyiség munkaterülete a házi munka eszközeivel, mint pl. a rokka. Az ablak melletti szent saroknak kultikus funkciója volt, itt helyezték el a család vallási életének tárgyait. A falakra katolikus vidéken szentképek, a reformátusoknál bibliai igék, képek kerültek.

A 19. század második felétől a párhuzamos elrendezés vált általánossá, amelynél ugyan továbbra is elkülönült a kultikus tér és a munkatér, de a bútorzat rendje megváltozott.

A szimmetria párhuzamos kialakítását az tette lehetővé, hogy az 1830-as évektől a lakóházak homlokzati részén általánossá vált a két ablak építése. A homlokzati fal két sarkához egy-egy ágy, közéjük pedig asztal került.

 

A lakásbelső bútorait ügyes kezű barkácsolók, háziiparosok és képzett mesterek készítették.

A jellegzetes bútortípusok többnyire a nagy bútorkészítő központokból érkeztek a térségbe: az ácsolt láda Gömörből, festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről. Heves megyében Eger és Gyöngyös számított meghatározó asztalosközpontnak. Gömöri és mátrai faragók készítették a mértanias motívumokkal díszített ácsolt ládát, mely eredetileg a stafírung tárolására szolgált.

A tisztaszobát csak ünnepélyes alkalmakkor használták. Itt helyezték el az asztalosmesterek által készített nyoszolyát, a sarokpadot vagy lócát, a rózsásládát, komódot vagy kaszlit.

A tárolóbútorok közül az ácsolt láda az egyik legrégibb eredetű. Díszítésüket mértanias, geometrikus formák jellemezték. Eredetileg a kelengye tárolására használták, másodlagos funkciójában gabonát, lisztet tároltak benne. Az elsődlegesen gabona tárolására készült, díszítetlen ácsolt ládát szuszéknak nevezik.

A tulipános láda – más néven rózsás láda, menyasszonyi láda – a 17-18. századtól beletartozott a lányok kelengyébe, de az ácsolt ládát csak a 19. század második felében szorította ki a divatból. Általában vörös alapon fekete márványozású, színes virágcsokrokkal vagy koszorúval díszítették, hasonlóan a karoslócához, tányérosfogashoz. A ládák a nagy bútorkészítő műhelyek hatására miskolci, mezőkövesdi, ill. rimaszombati stílusban készültek.

A virágos bútorok a 20. század elejétől fokozatosan eltűntek a népi lakáskultúrából. Helyüket átvették a polgári divat szerint készült festés nélküli, barna alapszínben, flóderozással készült bútorok.

A 19. század végétől terjedtek el a kaszlinak, komódnak, sublótnak nevezett tárolóbútorok, három-öt kihúzható fiókkal. A szoba főhelyére vagy az ágy végére kerültek, tetejére családi emlékeket és dísztárgyakat tettek.

Az akasztós ruhásszekrények csak a 20. század elejétől terjedtek el a parasztság körében. A fekvőhelyek közül a festett tornyos ágy divatja az első világháborút követő évekig tartott. Az ülőbútorok közül Dél-Hevesben a lécvázas székek voltak a legnépszerűbbek. Ülőlapját gyékénnyel, szalmával, csuhéval fonták be. Igen kedvelték a karoslócákat, melyeknek szép 19. századi, festett példányai maradtak ránk a múzeumi gyűjteményekben.

A kávaerősítéses, lefelé keskenyedő lábú asztalok a 19. század második felében voltak széles körben elterjedve.

Az I. világháború utáni évektől az esztergált lábakkal készült típusokat kedvelték, mely sokszor szétnyitható asztallappal készültek, polgári ízlés szerint.

A lakberendezés kiegészítő tárgyai közé tartoznak a világítóeszközök. A parádsasvári üvegmanufaktúra üvegmécsesei nagy területen elterjedtek. A petróleumlámpa térhódítása a 19. század második felétől minden más eszközt háttérbe szorított. Ekkoriban jelentek meg a népi lakáskultúrában a függönyök, firhangok is, és a felfüggesztésükre szolgáló díszes firhangládák.

7.02 Heves – Lakáskultúra

A Dél-Hevesre jellemző lakáskultúra vonásai több paraszti lakóházban megfigyelhetők voltak a 20. század utolsó harmadáig. A Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény anyaga sok helyben elterjedt bútortípust (ágyvégek, szekrények, faragott és lécvázas székek, asztalok, stb.) és a háztartás körébe tartozó tárgyat őriz.

Közülük kiemelkednek a helyi asztalosmesterek által készített bútorok: festett láda, faragott székek, flóderozott ágyvégek, szekrények. Kuriózumnak számít az ácsolt láda mértani díszítményei között a hármas emberábrázolás.

7.03.1 Népi textíliák, népviselet Heves megye déli részén

Szőttesek

Heves megye déli részén a vászonszövésnek nagy hagyományai vannak.  A 20. század közepéig a paraszti háztartások önellátó módon megtermelték a vászon alapanyagát, a kendert, amit a család nő tagjai feldolgoztak, megszőttek, így állították elő a szükséges vászonneműket. Az otthon előállított vászonféleségek mellett a finomabb anyagokat vászonkofáktól vásárolták, példaként: Szihalomból és Mezőszemeréről mezőkövesdi vászonkereskedőktől szerezték be a hímzett abroszhoz, vagy törölközőhöz szükséges vásznat.

A népi lakástextilek kiemelkedő jelentőségű darabja a sátorlepedő, amely ezen a vidéken is előfordul / Mezőszemere, Szihalom/. A három szélből készült, nagy méretű vászonlepel az emberi élet nagy fordulóin megjelent, mint reprezentatív tárgy. A menyasszonyi vetett ágyon, a születésnél a gyermekágyas anyát védelmező sátoros ágyon, valamint a végső búcsúnál, a ravatalon is ezeket a díszes lepedőket használták egykor.

Dél-Heves legismertebb szőttesei Átányban készültek, ahol szedettes mintákkal díszítették az abroszokat, komakendőket, dísztörölközőket. A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alakulásakor összegyűjtötte az átányi szőttes mintakincset, így harminc féle mintát őriztek meg ebből a faluból. Jellemző motívumok: rozmaring, csillag, kerekrózsa. A szőttes kendők végét széles, kötött rojtokkal látták el. A női vászonkötényeket az egyszerű piros-kék szőttes csíkok mellett keresztszemes hímzéssel is díszítették, valamint a tulajdonos nevét is belevarrták. Az átányihoz hasonló szőttesek készültek a Tisza mentén, Sarudon is.

Mindezek mellett a gyári alapanyagok hamar elterjedtek ezen a vidéken. Gyári gyolcsból készítették el az ágyneműket, fehérneműket egyes településeken már a 20. század elején.

Hímzések

A népi hímzések legrégebbi rétegéhez tartoznak a szálhúzásos-vagdalásos laposöltéses technikával készült textíliák. Szihalomból és Átányból kerültek elő ilyen kendervászonra varrt hímzések. A minták geometrikus szerkesztésűek, háromszögek, négyszögek, csillagok alkotják a kompozíciót. A vagdalásos hímzéssel díszített díszlepedőket, párnatakarókat vert csipke, vagy gyári csipke dísz egészítette ki.

Az alföldi tájakon minden területen, így a hímzéseken is korán érezhető volt a polgári hatás. Mezőszemere és Szihalom egységes képet mutat a hímzések alakulásában. A 19. század végén slingeléssel, lyukhímzéssel varrták ki a textíliákat. A merkolás, vagyis a keresztszemes hímzés a 20. században jött divatba. Korán elkezdték használni a gyolcs alapanyagot, ebből készültek az ágyneműk, ingvállak, kötények, melyeket slingeléssel díszítettek. Mezőszemerén híres íróasszonyok éltek: Juhász Panni, Bukta Ilona, akik ceruzával rajzolták elő a mintákat, melyeket többnyire varróasszonyok varrtak ki. Ilyen varróasszony volt Mihály Lajosné, aki a menyasszonyi kelengyét hímezte. A hímzések alakulására hatással volt a Mezőkövesddel való kapcsolat, ahová ezekből a falvakból vásárba jártak, hímzéshez drukkoltattak. A matyó hímzés varratásával és eladásával foglalkozó kereskedők mezőszemerei és kömlői asszonyokat is foglalkoztattak, ami szintén hozzájárult a dél-hevesi térség hímzéseinek kiszínesedéséhez.

Hímzett viseletdarabok

A fehér hímzéssel díszített női fejkendők, vállkendők, kézbevaló kendők a 19. század elejétől terjedtek el Magyarországon, az általános fehér divat hatására. Heves megyében egyes települések mesteri fokon űzték a fehér slingolt kendők varrását, amelyek gyári anyagokból, gyolcsból, batisztból, sifonból készültek. A fehér kendők szimbolikus jelentősségüknél fogva az egyházi ünnepeken a Mária- lányok viseletéhez tartozott, de ez volt a fiatalasszony viselete is, aki az esküvő utáni első misére fehér hímzett kendőben ment a templomba.

Szihalmon, Mezőszemerén főleg slingeléssel díszítették a gyolcsból készült textileket, de alkalmazták a kötött csipkét is.  Szemerén csillaggal, rozmaringgal, tulipánnal varrták ki a kendőket, és alaposan kikeményítették ezeket. Szihalmon egy tanítónő ismertette meg az asszonyokkal a kötött csipke készítését: Csík Andrásné, született Jakab Johanna. A fejkendők mellett keresztelőpaplant, csecsemőruhát is díszítettek a kötött csipkével.

Tiszanánán a fehér slingelt kendőt a színes selyemkendő alatt hordták, úgy, hogy a vége kilátszott.

Átányban az újasszony viselete volt a fehér kendő. A legénykendők kör alakúak voltak, szélükön széles horgolt csipkével.

Hímzés ékesítette a nők szoknyája és a férfiak bőgatyája elé kötött kötényeket, surcokat is. Tiszanánán a középkorú nők ünnepi köténye fekete szaténból készült, kerek alján szabadrajzú színes virágokkal laposöltéses technikával varrva.

Viselet

Heves megye 19.-20. századi ismertetéseiben a palócok lakta északi részek népi kultúrájával összehasonlítva tárgyalják az alföldi területek népviseletét, lakáskultúráját…stb. Tahy Gáspár 1837-ben az alföldi falvak lakóinak viseletét a következőkkel jellemezte: sötétkék posztónadrág, mellény és ujjas derékruha, nagykarimájú kalap, bunda, bő ráncos gatya, fekete nyakravaló tartozott a férfiak ruházatához. A női viseletek közül a „setétkék”, vagy tarka röklit, félgyapjú zöld szoknyát, karton szoknyát, fejér- vagy színes fejruhát, fejér virágos fátylat említette.

Heves megye déli részén a viseletekre korán hatott a polgárság öltözködése. Különösen a vasút menti részek jártak elől a divatban. A házi szőttest, vászon anyagokat felváltották a gyári anyagok, polgárosult szabásvonalak. Kürti Menyhért 1909-es leírása szerint „a ruházat színeiben és anyagában egyaránt átalakult a nyugati minták szerint. A fehéret színes, a szűcsárút a posztó, a vásznat a selyem. Az ingvállt a blúz, a bővet a testálló váltotta fel.”  Ekkor a térdig érő bő gatyát, gyolcsinget már csak a mezőre hordták, általában mellényt, nadrágot, kabátot viseltek. A suba és a szűr már ekkor csak Füzesabony vidékén, és a tiszai részeken volt használatos, míg a palóc vidékeken a 20. század elején még általános volt. Kürti a Heves környékének viseletét a jászok viseletéhez tartotta hasonlónak, míg Tiszafüred, Tiszanána a tiszavidéki kun viseletre emlékeztette.

Gyermekviselet

A vizsgált területről általánosan elmondható, hogy a csecsemőket szögletes, slingolt szélű pólyába fektették, amit pólyakötővel kötöttek át. A babákra kis inget, gyolcs, vagy horgolt főkötőt adtak. A kereszetelői pólyahuzat, illetve csecsemőöltözet különösen díszes volt.

A kisgyermekeket kb. három éves korukig nemüktől függetlenül hosszú zubbonyba, vagyis oly ruhába öltöztették, amelynél a felsőrész és a szoknya egybe volt varrva. Általában mezítláb jártak. A zubbonyt településenként eltérően, különböző korosztályban cserélték le. Gyakran csak az iskolás kor elértével kaptak a felnőttekéhez teljesen hasonló ruházatot.

Női viselet

A női viselet még a férfiaknál is előrébb járt a divat követésében. Az ingvállat, pruszlikot már a 20. század elején blúz váltotta fel, melyet hosszú selyemszoknyával, selyemkendővel, köténnyel hordtak.  A fiatalok egyedül az ezüst- vagy aranycsipke főkötőt őrizték meg a régi viseletből. A blúzok korábbi típusa karcsúsított, derékra simuló, derekától harangosan bővülő fodorral volt ellátva. Keskeny álló- vagy visszahajló gallérjuk volt. Tiszanánán, Kömlőn kacó, fodros kacó volt a neve. 1909-ben a csizma már látványosságszámba ment a lányok körében. Drága bőr, lakk, atlasz húzós, vagy fűzős cipőt hordtak sávos, színes harisnyával.

A szoknya-ingváll, szoknya-blúz viselet az 1920-as években kezdett kimenni a divatból. Az alsószoknyák száma lecsökkent, 18-20 helyett 2-3 alsószoknyát hordtak. Ezt követte a bő szoknya elhagyása, ami helyett slafrokot (Tiszanána)– egybeszabott ruhát- hordtak. Ezt a ruhadarabot Kömlőn viganónak nevezték. Füzesabonyban a blúz, rékli fölé vállkendőt kötöttek.

A lányok általában kendő nélkül, leeresztett hajfonattal jártak. Tiszanánán hajkötő bársony szorította le a hajukat a homlokukon, amely ujjnyi széles volt, zöld, vagy piros széllel.

Az asszonyok a kontyuk rögzítésére kontyfésűt használtak. Ez Kömlőn szaruból készült, de ismert volt a fából faragott változata is. A kontyot alsó főkötővel fedték, aminek sok változata ismert. Kömlőn, Besenyőtelken az egész fejet befedte, alja fodros volt, áll alatt megkötötték. Erre az alsó főkötőre mindig kendőt kötöttek.

A felső főkötők a fiatalasszonyok viseletében, az első gyermek megszületéséig voltak a legdíszesebbek. Mezőszemerén, Szihalmon a kontyfésűvel rögzített kontyra tették az aranycsipkét, amit elől sűrűn ráncolt fekete csipke, bodor keretezett. A tetejét rózsaszín és kék selyemszalag csokrok díszítették, a tarkóra is selyemszalagot varrtak.

Tiszanánán csak a katolikus asszonyok viselték az arany- vagy ezüstcsipkét az I. világháborúig. Az alapját kéregpapírból formázták, elejét fémcsipkével borították, hátul színes selyemszalagokkal fedték be, melyet a tetején csokorba kötöttek. Elejét fekete ráncolt selyemszalag keretezte. A különböző alkalmakra, ünnepekre eltérő színű szalagokat használtak. A református asszonyok fekete tüllből készült tutlának nevezett főkötőt viseltek, amit színes selyemvirág, üveggyöngy, strucctoll, hátul lelógó fekete csipke díszített.

A lányok, asszonyok a misére, táncmulatságokra, sétára, hímzett, csipkével szegélyezett kézbevaló kendőt, keszkenőt tartottak a kezükben.

Férfi viselet

A férfiak a Tisza vidékén 1868 körül körhajat viseltek, az idősebbek viszont még hosszú hajat hordtak sertészsírral kenve. A katonának besorozott fiúk haját levágták, ennek köszönhető a nyírott haj elterjedése. A bajusz a nős férfiak körében elterjedt viselet volt, szakállat azonban soha nem növesztettek.

A téli fejviselet a Tisza vidékén a báránybőrből készült meleg sapka, átmeneti időben és nyáron az aktuális divatnak megfelelő kalapot hordták. Nyáron a mezei munkák alkalmával a szalmakalap volt a megfelelő viselet.

A 20. század elejéig a bő gatya általános volt, de Heves megye déli részén már a 19. században gyolcsból készítették az ünneplő gatyákat, a hétköznapi darabokat pedig vászonból varrták. Korán áttértek a polgárosult viseletre, a szűk szabású magyar nadrág váltotta fel a vászongatyát.

A vászoning- gatya korszakban a férfiak fekete selyem nyakbavalót hordtak, amit Átányban az asszonyok használt kendőiből varrtak meg. Az alföldi területeken viselt ingek ujja csuklóban össze volt húzva, vagy gombolva, derékrésze hosszú volt, takarta a viselője derekát. Az ing fölött lajbit, azaz posztómellényt viseltek, ami falvanként helyi jellegzetességeket hordozott szabásban és díszítettségben egyaránt. Füzesabonyban a pakfontból való gömbölyű fényes pityke volt a díszítőelem, valamint a hátán gépi tűzéssel varrták ki a mellényt.

A bőgatyához ezen a területen hímzett kötényt viseltek. A fekete klott, selyem alapra színes virágmintákat varrtak a lányok, esetleg a tulajdonosának a nevét is megörökítették.

A lábbeliket tekintve a csizma volt az általános viselet. A pásztorok még a 20. század elején is hordtak bocskort, a szegény ember lábbelijét. Bocskort hordtak a mezei munkák alkalmával, így aratáskor, szénagyűjtéskor is. A pantalló nadrág megjelenése után a félcipő jött divatba- Heves megye korán kivetkőző településein már a 20. század elején.

A legények ünnepi viseletéhez tartozott a legénykendő, amit a lányok készítettek el kedvesük számára. Átányban kör alakú volt, csipkés vagy slingelt széllel, amibe a legény nevének kezdőbetűit gyakran belehímezték.

A felsőruházat jellegzetes darabja volt a zsinórozott, prémes posztóujjas. Tiszanánán a fekete posztóból, majd szövetből készült ujjast dakunak nevezték. Csípőn alul érő szabással készítették, barherttal bélelték, szélét fekete prém díszítette.

Besenyőtelken a kisnemesek ünnepi viselete volt az ezüstcsatos dolmány és mellény. Fekete tükörposztóból készült, zsinórozás, és vékony ezüstlemezből készült díszes csatok, félgömb alakú ezüstgombok díszítették. A dolmányt mentekötő lánc fogta össze. Fekete selyem, aranyrojtos nyakkendőt viseltek hozzá, bokorra kötve. Apáról fiúra öröklődött, nagy értéket képviselt. A templomi ünnepeken a körmenetek alkalmával fáklyás legények haladtak az oltáriszentség mellett, ezüstcsatos dolmányban, kezükben égő fáklyával.

Tiszanánán helyben készültek a cifra bundák, vagy más néven subák. A szűcsök 6-8 birka bőréből készítették el a palást alakú, bokáig érő felsőruhát, melynek gallérja egy fekete kisbárány egész bőre volt. Az 1950-es években még általános volt a viselete az idősebb férfiak körében. A szűcsök a bunda vállát hímezték ki leggazdagabban, a rózsákat fekete, zöld és bordó selyemfonállal. A bőrök összetoldására irhacsíkokat használtak, melyeknek végét piros és fekete bőrrátétekkel fedték le. A suba egykori szerepét jól érzékelteti az alábbi mondás: „hétköznap viselő, vasárnap ünneplő, öregnek tisztség, legénynek kényesség”.

A 20. század elejéig a férfiak kedvelt ruhadarabja volt a szűr. A szűr gyapjúból készült díszesen kivarrt, vagy rátétekkel díszített kabátféle volt, csak a magyarságra jellemző viseleti elem. Elsősorban a kihajló elejét, ujja végét, nagy négyszögletes gallérját díszítették a helyi igényeknek megfelelően. Szűrszabó központok működtek Egerben, és Gyöngyösön, termékeiket messze földre eljuttatták a vásározás által. Az egri szűrszabók vásároztak a Tisza mentén is. Egerben, és a Tisza mentén a vékonyabb anyagból készült szűrök voltak kelendőbbek. Tarnaméra környékén a fekete-zöld, alföldi formájú szűrök voltak a divatosak, ők inkább a gyöngyösi szűrszabóktól vásároltak.

Feldebrőn egyszerűbb szűröket készítettek, a piros szín dominált, ami mellett a zöld, kék és bordó színeket alkalmazták. A kihajtott elején sokszor kivarrták a tulajdonos monogramját, a készítés évszámát is.

7.03 Heves – Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet

Heves környékének, valamint a Mátra- alja szövés- és hímzés hagyományának feltárásában, megőrzésében nagy szerepet játszott a második világháború után létrejött Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet. Alapítója, Tompa Béláné maga köré gyűjtötte az ügyes kezű lányokat, asszonyokat, szövőtanfolyamot szervezett, és újratanította a Hevesen már elfeledett szövést, hímzést. Gyűjtő utakra jártak a Mátra-alja kis falvaiba, Heves környékére, Átányba. Részletesen dokumentálták a szőttesek, abroszok, lepedők, kalácsoskendők, törülközők, viselet motívumkincsét, ebből kiindulva terveztek, készítettek új textíliákat, modern tárgyakat is.

www.hevesfolkart.hu

A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet kitüntetett szövőnője. ( Bakó Ferenc felvétele 1957.)

7.05 Heves – Népszokások (jeles napok)

A népszokásokat a legkülönbözőbb irányokból érték hatások. Heves lakosságát a táj más vidékeivel mind a kulturális, társadalmi, mind gazdasági téren kialakult kapcsolatok hálózták be.

Egyik fontos elem az időszakos migráció, amikor a vándorló személyek, mezőgazdasági munkások, summások nem telepednek le az új helyen, hanem rövidebb- hosszabb idő múlva visszatérnek eredeti lakóhelyükre. Magukkal hozzák a műveltségi elemeket, és át is adják a sajátjukat. A hevesiek elsősorban Szolnok, Borsod és a környező Heves megyei kis-középgazdaságokban, uradalmakban, nagygazdaságokban vállaltak munkát. Másik szokásbehozatal a letelepüléssel keletkezhet. Ennek jó példái a házasságkötések vizsgálata terén mutathatók ki. A házassági kapcsolatok alapján kirajzolódnak a jászsági szokáselemek és funkcióelemek a hevesi szokásokban. Meghatározó hatás volt még politikai téren Heves életében a kitelepítés és az azt követő időszak. Számolnunk kell azzal, hogy a vizsgált időszakban, század elejétől az ötvenes évekig, bizonyos szokások egy idő múlva átalakulnak, újjáélednek. Ekkorra a szokás már lényeges átalakuláson megy keresztül, pl. kimarad egy fontos szokáselem, így a nagy egész elveszti jelentőségét.

 

Születés:

A múlt század végén, 9-10 gyermek volt jellemző a hevesi családokra. Azt tartották, minden gyermekkel ad az isten egy darab kenyeret. Gyakran az anyósnak akkor született a tizedik gyermeke mikor már unokája volt. A gyermekek csak kis része élte meg a felnőttkort, sokan a csecsemőhalandóság áldozatai lettek. A szülés háznál történt az ötvenes évekig Hevesen is. Van adatunk a bába nélküli szülésre is. A szülést követő hetekben, a gyermekágy időszakában az asszony nem léphetett ki a kapun. A gyermekágyas ellátásáról a rokonság gondoskodott. Minden napra ebédet hozott a családból valaki. Előre megbeszélték a rokonok egymás között, hogy ki viszi a komatálat. Testvér, komaasszony sógornő egyaránt vitte. A negyvenes évektől ajándékot is hoztak a babának: réklit, játékot.

 

Keresztelő:

A keresztelőt a szülés után 3-6 nap között tartották. Igyekeztek az újszülöttet minél hamarabb megkeresztelni, nehogy anélkül haljon meg. Gyenge, beteges gyermeket születése után rögtön megkeresztelte a bába. A pap csak a templomban keresztelt, házhoz nem mehetett. A születéshez legközelebbi vasárnap volt a keresztelő. A keresztszülőket a húszas években a rokonságból választották, később barátnőt is elhívtak. Ha fiú lett, akkor az édesapa részéről, ha lány, akkor az édesanya részéről választottak keresztszülőket. Kölcsönös volt a keresztszülőnek hívás, gyakran ugyanabban a családban három gyermeket is egy keresztszülő keresztelt.

Keresztelőbe a szülők rokonságát (nagyszülők, szülők, anyós, após, testvérek) és barátait hívták. A templomba a bába és a keresztanya vitte a bábát. A templomból hazatérve letették a babát a földre: Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk, kapja fel, aki szereti! Szólította fel a bába a rokonságot. Általában az anyós kapta fel, ezzel is jelezte, hogy befogadta a családba az új jövevényt. A keresztszülők köszöntötték az újszülöttet: Tartsa meg az Isten sokáig, egészségben, szülei örömére! A keresztszülő megajándékozta a gyermeket, a század elején keresztelő takaró volt az ajándék. A keresztelő takarót örökölték a családban. Fehér selyem volt, a lánynak rózsaszín a fiúnak kék szalaggal. A század közepétől szokásba jött, hogy egy teljes öltözetet vagy csak kisinget, főkötőt, és plédet, keresztelő paplant vettek a babának. A kislányoknak arany fülbevalót, a fiúknak ruhát vagy pénzt adtak.

 

Keresztnévadás:

A keresztnév megválasztásának kialakult szokásrendszere volt. Az első fiúgyermek az édesapja nevét kapta, a lányoknál az édesanya neve öröklődött. Több gyermek esetében a nagyszülők, keresztszülők nevét kapták. Befolyással volt a pap, ill. a naptárban a születéshez közel eső névnapra esett a választás. A katolikusok általában védőszent nevet is adtak második névként gyermeküknek. Előfordult a harmadik név anyakönyvezése is, és egy esetben a tanító négy elemből álló nevet adott gyermekének. Megfigyelhető, hogy a keresztény nevek a gyakoriak. A bibliát és a legendákat ismerő szülők példaképül adták gyermekeiknek vagy egy védőszent oltalmába állították őket.

 

Gyermekélet, munkára nevelés:

Sokszor a kisbabát kivitték magukkal a nyári mezőgazdasági munkák idején a határba. Taligával kitolták, leterítették a zsákot a földre, rátették a párnát és a döntött esernyő alá helyezték a pólyázott babát. Mikor a gyermek állni akart, állókába tették. Mondókákkal tanítgatták állni, járni és a környező világ megismerésére. A családi élet keretében folyó gyermeknevelésnek fontos eleme volt a vallásos nevelés, ami korán elkezdődött. A 4-5 éves gyermeket a nagyszülő már vitte a templomba.

A munkába belenevelődtek a gyerekek. A mezőgazdasági termények begyűjtése, zöldség gyümölcsszedés, állatok etetése, takarmány előkészítése, tüzelőhöz gallyak tördelése, fahéj gyűjtése korán feladata volt a kisgyereknek. A lányok utánozták anyjukat, nagyanyjukat: mostak a teknőben, mosogattak, törülgettek, tanultak kis darab kenyértésztával gyúrni, -kenyeret, lángost, kalácsot,- varrtak, söpörtek, felhintették vízzel a szoba padlóját, gyomláltak, teregették a ruhát.

A tavasz beálltával a gyerekek egyre kevesebben jártak iskolába. A lányok libát legeltettek. A toll fosztását az édesanyával együtt végezték a lányok. Általában annak a libának a tollából tömték meg a lány stafírungjába a párnákat, amelyet legeltetett. A két világháború között a 9-10 éves lányokat már dajkának, pesztrának küldték, vagy szolgálni jártak a zsidó vagy birtokos családokhoz. Napszámba szedték a gyümölcsöt, dohánypalántát, babot válogattak, kapálni jártak, szedték az iloncát (élősködő a szőlőn) vagy a búza közül az aszatot kiszurkálták. 13 évesen summásnak mentek. A fiúk kondásnak vagy csordásnak álltak a tanyákhoz. Otthon a fiúk segítettek az állatok gondozásában és a nehezebb munkákban: répát daráltak, az istállóból trágyát hordtak, szántáskor vezették a lovat, jószágot etettek, kaszáltak.

Leány- és legényélet:

A legény és nagylányélet jelei voltak, amikor a fiúk 15 évesen vasárnap kocsmáztak, a lányok vasárnaponként délután bálba mentek. A házassághoz vezető út első állomásai a táncos összejövetelek a kocsmabálok voltak. Szombaton és vasárnap délután a kocsmák udvarán, a Polgári Körbe, az iparos réteg találkozóhelyén, és a Gazdakörbe a kisgazdák körében kezdődött a bál. 17-18 éves korban már a lányok a férjhezmenetel gondolatával foglalkoztak. A párválasztásnál figyelembe kellett venni a vagyoni, társadalmi helyzetet és a vallási hovatartozást.

Heves házassági kapcsolatrendszere az 1920-30-as évek idején az őt körülvevő falvakkal- Erdőtelek, Hevesvezekény, Pély, Átány, Boconád és a jászsági területekkel, Jásszentandrás, Jászapáti, és a Tisza menti falvakkal, Tiszaroff, Tiszasüly-, alakult ki. Szerepe van a sokirányú kapcsolat létrejöttében az idegenben való munkavállalásnak, a summáséletnek.

 

Lánykérés:

A házasságkötés előzménye a lánykérés volt. Általában Hevesen csütörtöki napon a legény édesanyjával vagy csak az édesanya ment el a lányos házhoz megkéretni. A lányos háznál kőtt kalácsot, mákos, diós ködmönujját sütöttek erre az alkalomra. Fogadó kalácsnak is nevezték. A lánykérést a legény édesanyja mondta el. Igenlő válasz esetén rátértek a hozomány a kézfogó és a lakodalom részleteinek a megbeszélésére. A lány kelengyéje, stafírungja 1940-ben 6 párna, 2 dunna, ágyhuzatok (2 tarka, 1 fehér), 2db vászonlepedő vagy szalmaruha, 10 db vászontörülköző, 6 db sütőruha, szakajtóruha, 1 ünnepi vászon asztalterítő.

 

A lakodalom tisztségviselői:

A vőfély, a násznagyok, koszorús lányok, koszorús legények. A vőfély csak legény lehetett, családos embert már nem kértek fel erre a tisztségre. Az első vőfély általában a vőlegényes ház rokonságából jött, alkalmi vőfély volt csak a család kérésére vállalta. A hivatásos vőfély fogadása a 1940-es évek végétől a Jászságból történt. Általában Jászapátiból fogadtak vőfélyt. A vőfély feladata volt a vendéghívogatás, amit a lakodalom előtti vasárnap végzett, a vőlegény búcsúztatása, menyasszonykikérés, beköszönés, a vacsora előtti köszöntés. Kezében vőfélybottal indult a házakhoz.

 

Lakodalom:

A lakodalom legkedveltebb hónapja az október és november volt, minek okai a szakirodalomban ismert okok voltak itt is: befejeződtek az őszi munkák, kiforrt a bor, felhizlalták a disznót. A jó termést eladták, a nászajándékot jobban meg tudták vásárolni.

A vőlegény búcsúztatása után a vőfély vezetésével indult el a násznép a menyasszonyos házhoz. Ott a vőfély kikérte majd elbúcsúztatta a menyasszonyt. A vőféllyel a koszorúslány is megérkezett, átadta a virágcsokrot a menyasszonynak. A húszas években a koszorúslányokat tejeskávéval kínálták, amit cikóriából főztek, az emberek egy pohár cukros bort kaptak. Vendégfogadó volt a fonott, kerek lyukas közepű kalács, mellyel kínálták az asszonyokat. A kalácsot három ágból fonták, kör alakban összeillesztették. A násznagy a boros üveg nyakára húzva vitte a lakodalmas menet élén. A lesőket, a lakodalomba nem hivatalos bámészkodókat kínálta vele.

A templomi esküvő után a menyasszony szülei és rokonai a menyasszonyos házhoz mentek. Az új pár a koszorúspárokkal a férj házához vonult. A lakodalmas ház kapujában vagy a konyhaajtóban az anyós vagy a szakácsnő fogadta az ifjú párt. Két tányér volt a kezében. Az egyik tányéron a következőkben felsorolt változatok lehettek: a., méz, b., sütemény, c., cukor, d., kenyér. A másik tányéron búza volt. Köszöntötték a fiatalokat: Úgy hulljon rátok az áldás, mint a búza! Vagy: Legyen rajtatok Isten áldása! Rászórták a búzát az új párra. Úgy hiányozzatok egymásnak, mint egy falat kenyér! A tányérról kínálta a darab kenyeret, amit el kellett venni és elfogyasztani. Olyan édes legyen az életetek, mint a méz! Egy kanál mézet a szájába adott mindkettőnek. Majd a tányért földhöz csapta a következők kíséretében: Akkor törjön el a házasságotok, mikor ez a tányér, összeforr! Söprűt, lapátot adtak a menyasszony kezébe, össze kellett söpörni a tányért. Közben az asszonyok csípős megjegyzéseket tettek a munka menetére, minőségére: Jajj, de esetlen ez a menyasszony, nem áll jól a kezében a söprű!

 

Halál:

Halálokok között Hevesen a 19-20. században a járványok, himlő, szárazbetegség, kelevény, torokfájás, sinlődés, gutaütés, kólika, tüdővész, őrülés szerepeltek. A szülés közben meghalt csecsemőket hozzátartozóik sírjába temették el, csak a szülők voltak jelen a temetésen. A pár hónapos kisbabának hasonló temetést rendeztek, mint a felnőtteknek, sírjellel látták el a sírt.

A halál előjelekre Hevesen is, mint országosan az állatok viselkedéséből, tárgyak maguktól való elmozdulásából, álmokból következtettek. A halál beállta után a családtagok készítették fel a holttestet az utolsó útjára, a temetésre.

A halott közeli hozzátartozója intézte a halál hírüladását. Bejelentették a papnál, megbeszélték a misét, temetést, a pap tovább gondoskodott a harangoztatásról. A csendítésből mindenki tudta már hogy valaki meghalt. Férfi halottnak háromszor, női halottnak kétszer hagyták abba a harangozást.

 

Virrasztás:

A ravatal az első szobában volt, ahonnan a bútorokat kivitték, vagy összetolták, hogy legyen hely a látogatóknak. A koporsóba a halott mellé, ha nő volt az imakönyvét, kezükre a rózsafüzért helyezték, kendővel bekötötték a fejét. Ha olvasós asszony volt a titkot is behelyezték a koporsóba. A férfiak feje mellé, vagy az összekulcsolt kezük elé a kalapot tették és az imakönyvet. A koporsó elé helyezték a hokedlit, melyre a katolikusok szentelt vizet tettek. A ravatal köré lócákat, székeket állítottak. A halottlátogatás a tisztelet jele volt. Este kezdődött az imádkozás a virrasztás. Általában a rózsafüzér társulatból voltak ott mindig, egy énekes asszony vezette az imát. A rózsafüzért mondták és halottas énekeket énekeltek. Hevesen Király Andrásné Varga Erzsébet Mama Erzsi majd Kóczián Istvánné voltak az énekesek. Az 1960-as évekig háztól temették a halottakat, változás a temetői kápolna használatával lett. A halott felöltöztetése után a temetői kápolnába szállítatták a koporsót kb. a hetvenes évekig, míg a halottas ház meg nem épült.

 

Temetés:

A lobogó és kereszt hordására a rokonságból vállalkoztak. Általános szokás a katolikusok körében a templomi zászlókkal történő temetési pompa. A katolikus egyház rendszabályaiba előírt, processziós temetéssel áll összefüggésben. Ilyen ceremónia ismeretes a Jászságból a19. századból. Hevesen a Rózsafüzér Társulat tagját két lobogóval kísérték. Más esetekben egy lobogót használtak. A család a lobogóra megvásárolta a kendőt, a keresztre a kiszsebkendőt. Felkötötték mindkettőt pertlivel, szalaggal. A kendő és a díszzsebkendő a temetés után azé lett, aki a hordozását vállalta. A lobogóról és a keresztről levették a kis pertlit és a sírba dobták.

A koporsó betakarása előtt a hozzátartozók, rokonok egy marék földet dobtak a koporsóra, utolsó búcsúként. Áldjon meg az Isten, Nyugodjál békében mondták. Mikor már be volt fedve a sír rátették a koszorúkat. Végső mozzanatként a pap távozása után, a család és a közeli rokonok háromszor körbejárták a sírt. A lobogót vivő haladt elöl a hozzátartozók, ha pl. feleség halt meg akkor a férj, szülők, ha még éltek, testvér, gyermekei, menyei, vejei. Úgy mondták, hogy a feltámadás tiszteletére járták körbe. Közben énekeltek az olvasós asszonyok. A körbejárással egy képzelt kört írnak a sír köré. Ez a képzelt kör védelmül szolgál azon semmilyen erő, hatalom át nem hatolhat. Mágikus köröket különböző alkalmakból, képzetekből ismerünk a népszokásokból. Határ körüljárása, jégeső madarak ellen, szőlőterület, ház megkerülése. A sír megkerülését hazatérő lelkek ellen végezték. Egy-egy azonos rítus a népélet legkülönbözőbb pontjain felbukkanhat.

A sír gondozásával, gyakori látogatással és a halottak napján elevenítik föl a halott emlékezetét.

 

Jeles napok

 

Katalin nap (november 25.):

A szerelmi jóslás céljából kivirágoztatott ág szerepéről ismert. Az eladósorban lévő lányok egy szilva-vagy meggyfa ágat tettek vízbe, s a hiedelem szerint a következő évben férjhez megy a lány, ha az ág kivirágzik. Időjósló nap, „Ha Katalin kopog, karácsony locsog.”

 

András nap (november 30.):

Szintén a szerelmi jóslások időpontja országszerte. Ha a leány egész nap böjtölt, éjszaka megálmodta, milyen nevű lesz a férje.

 

Advent:

A karácsony előtti többhetes időszak az advent, az előkészület, a várakozás, a reménykedés ideje, készülődés a Megváltó érkezésére. A két világháború között még jártak adventet köszönteni. Általában cigányasszonyok, akik a konyhaajtó előtt mondták el a köszöntő verset, majd imádkoztak. Kenyeret, lisztet, zsírt adtak a köszöntőknek. Karácsony előtt egy héttel már kezdtek készülni az ünnepre. Aki tehette, disznót vágott, hogy legyen elég hús, hurka, kolbász, kocsonya az asztalon. A disznótoron segédkezőknek, rokonoknak este vacsorát adtak, melynek hívatlan látogatói voltak a kántálók. A fiatal házasemberek, asszonyok maskarába öltözve járták végig a disznótorozó helyeket. Általában cigány házaspárnak öltöztek, az asszonyok férfiruhába, rossz nadrágba, a férfiak női ruhába. Arcukat bekormozták, hogy ne ismerjék fel őket, hangjukat elváltoztatva kértek egy kis ennivalót.

 

Luca napja (december 13.):

A népi kalendárium szerint az év legrövidebb napja, erre utal a mondás is: „Lucától egy lépéssel mindig hosszabb a nap”. Ehhez a naphoz mágikus cselekvések kapcsolódnak. Nem volt szabad varrni, „nehogy bevarrják a tyúkok tojókáját” és abroncsba szórták az ennivalójukat, hogy egy helyre tojjanak.  Az időjósló szokások közül az alábbit végezték: megfigyelték karácsonyig minden nap az időjárást, mindegyik napnak egy hónap felelt meg. Amilyen idő volt a hónapnak megfelelő napon, a hiedelem szerint olyan lesz abban a hónapban (esős, napos, ködös).

 

Betlehemezés, betlehemjárás:

A két világháború között még fiatal legények voltak a szereplői, az 1950-es években gyerekek vagy cigányok. Több 8-10 éves legény összeszövetkezett, ki angyalnak, ki pásztornak öltözött. Főszereplő közöttük az Öreg számadó juhász, kifordított bundát, báránybőr kucsmát viselt, állát hosszú kenderszakáll övezte és hatalmas furkós botot tartott kezében. A pásztorok fehérbe öltöztek, díszes, aranyos, henger alakú csákót hordtak. Az angyal kezében vitte a keménypapírból összetákolt, apró viaszgyertyákkal megvilágított Betlehemet, melyben a kis Jézus születése volt ábrázolva. A pásztorok jelvénye a csörgős bot volt. Az Alföldre jellemző tréfásabb változatot ismerték, melynek központi alakja az Öreg. Utolsó személy volt köztük a „szamár” akinek nem volt más dolga, mint az ajándékok összegyűjtése a tarisznyába. Házról házra jártak, s az iskolában tanult énekeket adták elő. (Fotó. Templom formájú betlehem. Heves PC134368)

 

Szent Család – járás:

Karácsony előtt kilenc nappal kezdték az ájtatosságot, kilenc család vett benne részt. Minden nap másik házhoz vitték a Szent Családot ábrázoló képet. A képet év közben az egyik család őrizte, az ájtatosság megkezdése előtt a pap megszentelte a képet a templomban. A házaknál szépen feldíszített asztalra, házi oltárra tették, imádkoztak, énekeltek. Általában csak asszonyok vettek benne részt, de néha magukkal vitték a gyerekeket is.

 

Karácsony böjtje (december 24.):

Karácsony böjtjén a pásztorok jártak köszönteni. A kondás és a csordás elment azokhoz a házakhoz, ahonnan marha vagy disznó járt ki a legelőre. A gazdának illett a munkájukat kis ajándékkal megköszönni.

A két világháború között a boróka volt a karácsonyfa. Gyakran a hegyénél fogva a mestergerendára erősítették fel. Ha kicsi volt a fa marharépába szúrva állították az asztalra. Almával, aranyozott dióval, vásáron vett mézeskalács figurákkal és cukros dióban megforgatott szalagóriás süteménnyel díszítették föl.

 

Karácsony (december 25-26):

Mindkét nap ünnep. Az ebédet már az előző napokban elkészítették, hogy ezen a napon ne kelljen dolgozni. Az étrend húsleves, töltött káposzta, mákos, diós keltkalács. Délután és este a rokonok felkeresték egymást, beszélgettek, kártyáztak.

 

Szilveszter:

A templomba mentek a hálaadásra, utána kezdődtek a mulatságok. Bálokat, családi és baráti összejöveteleket tartottak. Szilveszteri bál volt a kocsmában, a gazdakörben, a polgári olvasókörben.

Újév napján a gyerekek elmentek a rokonokhoz, ismerősökhöz újévet köszönteni a következő versikével:

 

„Eldöcögött már az óév szekere

Az elmúlt szekér sok-sok gonddal volt tele.

Pusztuljon hát, nyikorogjon zörögve,

Búját-baját felejtse el örökre.

Ezt kívánom ezen újév reggelén

Ez az újév legyen boldog és mesés

Kis házunkat kerülje el a bánat,

Adjon Isten minden jót a családnak!”

 

Kis pénzt, kalácsot, süteményt kaptak a gyerekek a köszöntőért.

 

Vízkereszt (január 6.):

A Háromkirályok napjának legjelentősebb mozzanata a vízszentelés. Mise előtt egy dézsában vizet tettek az oltár elé, amit a pap megszentelt. A szentelt vízből mindenki vitt haza egy üveggel. Otthon az asszonyok megszentelték vele a házat, istállót, disznóólat, tyúkólat, hogy a rontást távol tartsa a háztól.

 

Gyertyaszentelő (február 2.):

Ezen a napon szentelték a gyertyát a templomban. A szentelt gyertyát a szobában a fali tükör két oldala mellett a falra akasztva tartották. Halálesetkor a halott kezébe adták.

 

Balázs napja (február 3.):

A pap egy kétágú, ún. „balázsoló gyertyával balázsolja” a híveket, hogy ne fájjon a torkuk.

 

Farsang:

Vízkereszt napjától hamvazószerdáig tart a farsang, utolsó három napján (farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyó kedd) tartották az év legjelentősebb mulatságait. Vasárnap délben kezdődött a farsangi ivó. A kocsmákban, a gazdakörben és a polgári olvasókörben volt a farsangi bál.  Az egyházak évszázadokon keresztül próbálták megfékezni a féktelen farsangi mulatozásokat. Hevesen 1940-ben erről szól az alábbi plébániai levél: „Híveim lelki épülésének fokozására,… farsang három utolsó napján egésznapi Szentségimádást szeretnék meghonosítani,… hogy a rendetlen mulatságok helyett a Szentséges Jézus megengesztelésével zárjuk a farsangot…”

 

Nagyböjt:

Hamvazószerdával kezdődik és a húsvéti feltámadásig tart. Tilos minden mulatság tartása. Nagyböjtben nem főztek zsírral csak olajjal vagy vajjal. A templomkertben lévő stációknál keresztúti ájtatosságot tartottak.

 

Nagyhét:

Takarítás, meszelés, a húsvétra készülődés ideje. Nagypénteken napkelte előtt frissen húzott vízben megmosakodtak, a gyerekeket is felköltötték, „fürdeti a holló a fiát” – mondták. Utána az asszonyok körbesöpörték a házat, a faltól az udvar felé, a gyerekek kezükben csengővel, nyakukban kolomppal szaladtak a ház körül, közben kiabálták: „Kígyó, béka, távozzál a háztól!”

Nagypénteken és nagyszombaton még böjtöltek: habart leves és mákos tészta az ebéd. Nagyszombaton készítették el a sonkát, kocsonyát és főzték a tojást, amivel a locsolkodókat megkínálták. A tojást hagymahéjjal színezett vízben festették. Petrezselyemlevelet helyeztek a tojásra, leszorították egy rossz selyemharisnya darabbal, s a festőlébe tették. A levél alatt fehér maradt a tojáshéj.

 

Húsvét hétfő:

Az öntözködés, a locsolkodás ideje. A legények már kora reggel csapatostól mentek a lányos házakhoz, kivitték a kúthoz a lányokat, és vödörrel öntözték rájuk a vizet, hogy frissek legyenek. Különösen, ha kora tavaszra esett húsvét, sok lány megbetegedett a vizes ruhában, ezért az öntözködés fokozatosan szelídült: egy-egy bögre vízzel öntötték le őket. A szagos vízzel való öntözködés a két világháború között kezdett elterjedni, de csak az 1950-es évektől vált általánossá. A legényeket terített asztal várta minden háznál: kocsonya, kalács, sonka, tojás és bor. Este a gazdakörben, polgári körben és a kocsmában húsvéti bált tartottak.

 

Május elseje:

Májusfa, májfa állítás szokása kapcsolódik ehhez a naphoz. A fát legtöbbször a leány udvarlója állította fel a barátaival a lányos háznál. Az 1940-es évekig vendégoldalra kötözött gyümölcsfagally, az 1950-es évektől 2-4 m magas fiatal fa a májfa, amit a kapuoszlophoz erősítettek. A legények előbb szalagokkal, kendővel felöltöztették a fát. Volt eset, hogy cérnából vagy pamutból készül babát akasztottak a fára, s az is megtörtént, hogy a legény annyi üveget akasztott a fára, amennyi bort meg akart inni, mert ezeket a lánynak később meg kellett töltenie. Mikor elkészültek, a legény bekiáltott a házba: „Jó éjszakát, itt a májfa, Mariska vigyázzon rája!” Ha a legény komolyan udvarolt a lánynak cigányzenészekkel szerenádot adott. A májfa mellett virágot is küldtek a lánynak. Az I. világháború körül orgonát vagy oltott rózsát tövestől cserépbe ültettek, azt vitték. A kosárba helyezett virág, a májfa-kosár az 1930-as években kezdett megjelenni. Krepp-papírral bevont kosárba 4-6 cserép virágot (hortenziát) tettek. Az 1950-es évek végétől, ha a legény komolyan udvarolt a lánynak, egyéb ajándékokat is helyezett a virág mellé: láncot, gyűrűt, karórát, édességet, esetleg egy öltözet ruhát.

A közösségi májfa állításának szokása Heves megye déli részére volt jellemző. A 19. század végétől a birtokosoknak is állítottak májfát, olyat, mint a lányoknak és a cselédek üres üvegeket kötöztek rá, hogy töltse meg a gazda borral. Feldíszítették szalagokkal, krepp-papírral. A gazda a lányokat cukorral a legényeket, pedig borral kínálta meg. A közös májfát állíthatták az egész falunak is. Boconádon pl. a templom elé állítottak egy nagy májfát, szépen feldíszítve.

 

Pünkösd:

A pünkösdi királyné járásban kislányok vettek részt. Négyen, egy nagy kendő négy sarkát fogták meg, alatta volt az ötödik kislány. Beköszöntek a házakhoz, és ahová beengedték őket, énekeltek. Az alábbi énekben a „Haj szénája” kezdetű gyermekjáték sorainak ötvözése is megfigyelhető, a szóbeli emlékezet 2001-es gyűjtés alapján így őrizte:

 

„ Mi van ma, mi van ma,

Piros pünkösd napja.

Holnap lesz, holnap lesz,

A második napja.

 

Hej szénája, szénája

Széna szakadékja.

Benne ül egy kis menyecske,

Öleld, akit szeretsz.

Azt ölelem, azt kedvelem,

Ne hívjatok engem

Dobó Ilonának,

Árok parton lábam törtem,

Szita-szita péntek, szerelem csütörtök,

dob szerda.”

 

Míg énekeltek, az ötödik kislány forgott, táncolt a kendő alatt. A háziaktól ajándékot kaptak a játékért. Pünkösd másnapján bálokat tartottak. Kiss Áron munkájában találunk egy pünkösdölő leírást, ahol a gyűjtés helyének Heves van feltüntetve. Valószínű, hogy Hevesről gyűjtötte, mivel a Heves megyei gyűjtést „Heves m.” megnevezéssel jelöli. A szöveget dallammal együtt közli. (FOTÓ:2 jpg „Mi van ma…” Kottapélda. Kiss Áron Magyar gyermekjáték-gyűjtemény.)

 

Úrnapja:

A négy égtáj felé sátrat állítottak fel. Vallásos családok díszítették a sátrakat, a virágokat a falubeliek adták össze. Egy sátor piros, egy fehér és kettő tarka virágokkal ékesített. A körmenetben a pap megszentelte a sátrakat. Az úrnapi sátor virágából mindenki vitt haza. A tornácon az eresz alá tűzték, hogy védje meg a házat a villámcsapástól.

 

Aratás:*

Júliusban az aratás volt a legfőbb tevékenysége a parasztembernek. A búzanéző aratógazda szervezte meg az aratóbandát és felelős volt a munka teljesítéséért. A betakarítás örömét természetes rítusokkal fejezték ki, melynek főbb elemei az aratókoszorú készítés, az áldomás és a táncmulatság. Az aratás zárónapján az utolsó kévéből készítették az aratókoszorút. Formája különböző lehetett, Hevesen ismert volt a házalakú aratókoszorú, mely a pálcavázra fonott négy téglalapból áll, fölül két négyzet fedi, nyeregtetős házikó alakot formázva. Nemzetiszínű színes selyemszalagok szegélyezik, szalagcsokrok, papírvirágok, szalmaláncok díszítik. (Fotó Ház alakú aratódísz, Heves) Az uradalmakban látványos aratóünnepek voltak. Aratás után a kész koszorút kézben vagy rúdon, énekszóval vitték a gazda portájára, ahol jelentették: „Isten segítségével befejeztük az aratást…” A koszorút és vivőjét vízzel öntözte meg a gazda. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló célja volt, hogy a következő évben elegendő eső legyen. Az utolsó kalászokból az aratók maguknak csokorba szedett búza koszorút készítettek, amit a mestergerendára függesztettek fel. A következő évi bőséges termés érdekében ősszel az első vetésű búzába morzsolták a búzakalászok termését. A XIX. század végén Darányi Ignác földművelési miniszter az aratósztrájkok lecsendesítése érdekében elrendelte a régi aratóünnepek felújítását. Hevesen az első aratóünnep megrendezésére 1923-ban került sor, a Földműves Ifjúsági Egyesület szervezte Igonda János gazdasági szaktanár vezetésével. A későbbiek során a Római Katolikus Egyházközség is szerepet vállalt a szervezésben. Az aratóünnep legfőbb előkészületei: a szereplők felkészülése, az aratókoszorú és az aratódíszek elkészítése, a zászlók feldíszítése, a kenyér megsütése. Az 1930-as években két koszorút készítettek, egyiket a templom számára a „Mennyei Gazdának”, másikat a világi gazdának, a Gazdakör elnökének kötötték. A koszorúk átmérője kb. 60-70 cm volt. 1935-ben olyan koszorút is készítettek, melynek közepében Nagy-Magyarországot ábrázolták olyan módon, hogy az elszakított területeknek megfelelő részeket feketével festették be. Korona alakú koszorú is készült, valamint kiegészítőül gömb, kocka, orsó és henger alakú formák./Heves, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/

7.06 Heves – Népi vallásosság

Hevesen a török kiűzése után újjászerveződött a plébánia, újjáépítették a templomot, megindult az egyházi élet. A ma ismert legrégibb hevesi kereszt 1793-ból való, a Felső temetőben egy dombon található. „Nagy kereszt”-nek nevezik, járványban meghaltak emlékére állították. A 19. század első két évtizedében és az 1840-es években a dokumentumok szerint tíz keresztet emeltettek, szinte kizárólag birtokos nemesi családok. A 20. század elején öt kereszt állításáról van adatunk, de a nem datáltak közül, típusjegyeik alapján több is ide sorolható. Jellemzőjük, hogy gazdaközösség és kisbirtokos, illetve földművelő parasztok emeltették hálából. A vallásos építményeknek fontos szerepük volt a helyi búcsúk és a búcsúi zarándoklatok alkalmával is. A körmenet során, a helyiek, vagy a távolból érkező zarándokok a keresztek előtt megálltak, énekeltek és imádkoztak.  A hevesi szakrális építményekről és a kapcsolódó szokásokról Gy. Gömöri Ilona tanulmánya ad összefoglalást. /Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Búcsú:

A templom búcsúja június 24-én, Sz. János napján van. Előre készültek rá minden háznál, mert ekkor összegyűltek a rokonok, ismerősök a környező településekről is (Pély, Tenk, Boconád, Jászapáti, Jászszentandrás, stb.) Hevesről minden évben elmentek a mátraverebélyi szentkúthoz, a Hanyi kápolnához a Szt. Anna búcsúba, valamint a fogacsi búcsúba a Szent János kápolnához. A településközponttól távoli vagy külterületi részeken külön búcsút is tartottak. Így az újtelepen az ott lakók egy része a búcsú napjának délutánján körmenetet tartott. Ezt „házhelyi” búcsúnak nevezték. Külön búcsút tartottak a Hevestől 6 km-re lévő Kishercegtagon, az egykori Coburg-uradalom épületeinél is a tanyák lakosai. A búcsút szeptember 12-én, Szűz Mária neve napján tartották a plébános vezetésével, szentmisével. /Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Temető:

Heves temetőinek felekezetenkénti megoszlása híven tükrözi különböző vallású lakóinak a településen belüli helyzetét, számarányát. A római katolikusoknak 3, a reformátusoknak 2 (Ó és Új), az izraelitáknak egy temetőjük volt. /Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Kereszt, Vezekényi úti kereszt (Hevesvezekényre vezető út mellett):

Kőkereszt pléh Krisztussal. A párkány fölött, a kereszt tövében sziklák között koponya látható. Corpusa eredetileg kőből készült, de a II. világháború idején eltűnt. Anyaga mészkő. A kereszt felújítását Slakta István végezte, az új corpus pléhből készült, felette INRI táblát helyezett el.

Felirat: „ANNO 1828”

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Bernáthegyi kereszt:

A Bernáthegy középső dűlőjében, a dombos-lankás terület magasabb részén található. A Boconádon lakó „Lekvár” Szabóék családja építtette. Anyaga riolittufa. A feliratból az évszám maradt meg „1841” A kereszt szára és a kőből faragott Krisztus több darabban letört.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Bánomi kereszt:

A Kapitányhegy és a Bernáthegy közötti Bánomkert belső szélén, útkereszteződés mellett áll. A keresztet 1841-ben „LISZY JÁNOS TISZTTARTÓSÁGA”állíttatta. Anyaga riolittufa, amely erősen porlad. A kereszt szárai ledőltek, a corpus eltűnt.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Hablik kereszt:

Heves külterületén, a Gyöngyösre vezető út, valamint az ötödrészi és alatkai utak kereszteződésében áll, Heves és Boconád határán. A boconádi Harangi család emeltette itt lévő földjük végében. Az első világháború idején már állt. A Hablik kereszt elnevezés, a kereszttel átellenben állt Hablik házáról és kocsmájáról ered. Anyaga riolittufa, corpusa fém öntvény.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Ötödrészi kereszt és harangláb:

Az ötödrészi Harangláb-dűlőben található. A dűlőút a kereszt fölé épített haranglábról kapta nevét. A harangházat 1905-ben a környékbeli „Hevesi szőllők” lakosai közadakozásból állíttatták. Benne 30 kg súlyú kis harangot helyeztek el, mely „mintegy kétszáz hívőnek jelzi a reggeli, déli, és esteli Angyali üdvözletet, és őket munkára hívja.” A kereszt akácfából készült. Szárait felül íves, csipkés szélű, szürkéskékre festett bádoglemez fogja át. Corpusa pléh, melyről a festés csaknem teljesen lekopott.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Tadrai kereszt:

Heves, Jásszentandrás és Boconád határánál, négyes útkereszteződésnél, egy lakóház előkertjében áll. A kereszt állíttatója a hagyomány szerint a jászszentandrási Félix Gábor volt. Akácfából készült, pléh Krisztussal. Típusa alapján a 19. század első feléből való.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Templom előtti kereszt:

A római katolikus templom előtt, egy gesztenyefa alatt áll.  Anyaga kemény terméskő. A corpus kőből faragott, igényesen kimunkált. Felirata:

„Állíttatta Csepcsányi Mária 1898-ik évben”

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Anna-telepi kereszt:

Heves északnyugati részén, az Anna-telepi dűlőút mellett áll. Szőlősgazdák állíttatták Mezei László földműves, hegybíró vezetésével 1913-ban. Az alapítványi okirat 1916-ban készült. Krisztus és a kereszt tövében álló Szent Anna kőből faragott, közel azonos nagyságúak. Szent Anna –ábrázolás nem szokványos keresztek tövében. Minden bizonnyal azért állíttatták, mert Szent Anna a vallásos nép tudatvilágában a szőlőhegyek védőszentje is volt. Anyaga barnásvöröses andezittufa. Helyreállítása 1998-ban történt az egykori és mai szőlősgazdák kezdeményezésére. Felújítását Bógyi József kőfaragó végezte.

Felirata:

ISTEN

DICSŐSÉGÉRE

ÁLLÍTTATTÁK

AZ ANNA-TELEPI

SZŐLŐSGAZDAHÍVEK

1913

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Rigó-telepi kereszt és harangláb:

A Rigó telep külterületen, Jászszentandrás határához közel, az Anna-telep szomszédságában található, dűlőút mellett, magaslaton. Írásos említése elsőként 1816-ban keletkezett, és a „Rigó-halmi keresztállításról szól. Másodszor 1916-ban Tóth János és neje Kovács Erzsébet földművesek vállalják a „Rigó-telepi” fakereszt gondozását. A kereszt fából készült, rajta pléh corpus. A harangházat a hagyomány szerint a Rigó-telepi gazdák állíttatták. A bronz-ezüst ötvözetű harangot Hajósról hozatták, sajnos néhány éve ellopták.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Pélyi úti kereszt:

A Pélyre vezető Kossuth Lajos út és a Brassói utcák kereszteződésében áll a város szélén. Ez a terület az államosításig a Hevesi Római Katolikus Egyházközség tulajdona volt, itt kezdődtek a javadalmi földjei. Ezért a keresztet Paptagi keresztnek is nevezik. G. Nagy Lászlóné „egyszerű sorban lévő földműves nő” készíttette 1921-ben. Célja a hagyomány szerint az engesztelés volt, mivel nagy csapás érte, elpusztult minden állata. Csak egyetlen csikó maradt meg, ezért eladta azt is, nem tartott többé állatot. A csikó árát a kereszt felállítására fordította. Krizsán Ignác egri kőfaragó faragta 16 000 korona költséggel. A feszület két oldalán Szűz Mária és János apostol szobra áll Anyaga fehéres színű riolittufa.

Felirata:

ISTEN DICSŐSÉGÉRE

ÁLLÍTTATTA

NAGY LÁSZLÓNÉ

1921

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Tóth Illés-kereszt:

Pusztacsászon, a főútvonal mellett, lakóház előkertjében áll.Alapytványi okirata és felirata szerint Tóth Illés „szegény viszonyok között élő földműves „ a „Császi út mentén” emeltette. Krizsán Ignác egri kőfaragó készíttette 1000 koronáért. Anyaga mészkő vagy riolittufa fehérre meszelve. A kereszt tövében Szűz Mária szobra áll. Felirata:

 

HIT REMÉNY SZERETET

VEZESSE A LELKEKET

ISTEN DICSŐSÉGÉRE

ÁLLÍTTATTA

TÓTH ILLÉS ÉS NEJE

SZILÁGYI ERZSÉBET

1922

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Bolyós-kereszt:

Külterületen, a tadrai dűlőút mellett áll. Özv. Bolyós Istvánné Kocsis Borbála állíttatta, aki ugyan jászapáti lakos, de a földje itt volt, így ennek szélén emeltette a keresztet. Célja az engesztelés, mivel fát megölték a cigányok. Anyaga műkő. Felirata:

 

ISTEN DICSŐSÉGÉRE

ÁLLÍTTATTA

Özv.

BOLYÓS ISTVÁNNÉ

KOCSIS BORBÁLA

1939 ÉVBEN

ÉN VAGYOK AZ ÚT

AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET

Jan.14.6.

A KERESZTBEN AZ ÜDV

AZ OLTALOM AZ ÖRÖK ÉLET

CSÁK J. JB.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Újtelepi kereszt:

Az újtelepi templom építésének befejeződésekor, 1996-ban az egyházközség állíttatta a templom mellé. Készítése a régi kereszt megszüntetésével valósult meg. Anyag a tölgyfa. A kereszt szárait íves, fűrészfogas védőlemez fogja át. A corpus a régi keresztről való, fém öntvény. /Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Szent Antal szobor, Május 1. utca:

1940-ben állíttatta Vitkoczi László és neje, Góbor Erzsébet nagy betegségből való gyógyulás emlékére. Anyaga kő, festett. Szent Antal jobb karján a gyermek Jézus fehér ruhában térdepel, kezével a szent vállát fogja. Szent Antal jobb kezében könyvet, baljában liliomot tart.

Felirat:

„ISTEN

DICSŐSÉGÉRE

SZENT ANTAL

TISZTELETÉRE

ÁLLÍTATTA

VITKOCZI LÁSZLÓ

ÉS NEJE

GÓBOR ERZSÉBET

1940”

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Szent Antal szobor, Gyöngyösi út:

1929-ben állítatta Varga László és felesége. Egy hevesi uradalomban voltak cselédek: a férj vincellér, a feleség szakács. Amikor tudtak venni egy kis földet és házhelyet, hálából állíttatták a szobrot. Anyaga kő, melyet időnként olajfestékkel festenek le. Egri kőfaragó mester készítette. Varga Lászlóné (102 évig élt) ablakából a szoborra látott, felé fordulva imádkozott. Szent Antal karján a gyermek Jézussal, könyvvel, liliommal. Felirata:

 

„ISTEN DICSŐSÉGÉRE

ÁLLÍTATTA

VARGA LÁSZLÓ

1929 AUGST 1”

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Fájdalmas Anya, Mária szobor, Mária és Vértanú utcák sarkán:

Az utcát, egykori dűlőt a Mária-szoborról nevezték el. A helyi köznyelv „Mária”-ként vagy „Fájdalmas Anya”-ként emlegeti. Talapzatának feliratán 1877-es évszám szerepel. 1916-ban özvegy Lengyel Józsefné született Lövey Anna fenntartására 50 korona alapítványt tett, helyéül 6 négyszögöl földet adományozott.  A talapzaton álló pillér-törzsből kiinduló oszlop egy ívesre formált kis „házat”, tetőzetet tart, amely a szobor védelmét szolgálja. A kegyszobor anyaga homokkő. A Fájdalmas Anya a halott Jézust tartja térdén. A szobor mintaképe, prototípusa a sasvári Pieta. A katolikusok hite szerint menedéket, jelentett a testi, lelki bajokban szenvedőknek.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Segítő Szűzanya szobor, Rákóczi u.6.:

1975-ben állíttatta Farkas Antal, elmondása szerint azért, hogy segítse a családot. Készítője Németvölgyi János budapesti szobrászművész.  Álló Boldogasszony, jobbján a gyermek Jézussal, aki kezében országalmát tart. Mária bal kezében jogar volt, melyet most a lakásban őriznek. Fején, a fátyol tetején korona van. Mária ünnepeken a szobor körül, nappal és éjszaka is lámpák világítanak.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Nepomuki Szent János szobor, Római katolikus templom parkja:

A város legrégibb szabadtéri szobra. 1768-ban történt állítás körülményeit az 1813-ban keletkezett fundatiós okiratból tudjuk: „az Hevessi Piatzon Kell József lakostársunk, a melly sz. János Nepomuczénus képet 1768 Esztendőben felállított”. Kultusza a német lakosság körében tűnt fel először. Hevesre az 1720-as évektől több hullámban német, főként téglaégető családok költöztek. A szentet többnyire kereszttel a kezében, sapkájával a fején ábrázolták. A hevesi szobor feje kissé balra billen, jobbjában a feszület, bal kezében a sapkáját tartja. A szobrot 1990-ben restaurálta Szabó Péter restaurátor-művésztanár, majd védelem céljából a templomban helyezték el. Másolatát Szőnyi Endre szobrászművész készítette el, ünnepélyes felavatására 2000. augusztus 20-án került sor.

„1768”

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Szent Fülöp szobor és harangláb Kishercegtag:

A földterület hitbizományi birtok volt, az 1830-as évektől a Coburg-hercegeké. A szobrot és a haranglábat  Fülöp Józsiás, Szász Coburg és Gothai herceg állíttatta1941-ben. A szobor és a harangláb közelében több épület is állt: iskola, imaterem, cselédlakások, gazdasági épületek. Ezeket főként az 1920-as évektől kezdve létesítették az uradalom munkásainak ellátására. Mára csupán a szoborfülke látható szobor nélkül, a harangláb harang nélkül.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Mária szobor fülkében, Heves-Alatka, Bernáthegy út:

Az építményt a Gór család állíttatta házuk elé 1933-ban. Okáról annyit tudunk, hogy a család vallásos „elkötelezett” volt, „az egyik Gór fiú barát lett”. A fülke falazata téglából készült, tetejét betonlap zárja le. A fülkében Szűzanya szobra áll, bal karján a gyermek Jézus ábrázolással.

Feléirat:

„MÁRIÁT DICSÉRNI HÍVEK JÖJJETEK,

MERT Ő FOGJA FIÁT KÉRNI ÉRTETEK.

SZŰZANYA IRÁNTI TISZTELETBŐL

ÁLLÍTOTTÁK

A KÖRNYÉKBELI JÓ HÍVEK

1933

TERVEZTE

GÓR PÁL”

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Szent Antal szobor fülkében, Bernáthegy 7. sz.:

Bakos Lajos állíttatta 1960-ban. A szoborfülke anyaga tégla, bevakolva, meszelve. Tetejét bádoglemez tető védi. A szobor gipszből készült, Szent Antal jobbján a gyermek Jézus, kezében könyv, bal kezében liliom.

/Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

 

Falifülkékben elhelyezett kegyszobrok:

Falifülkékben a család a búcsúkból hazahozott kegyszobrokat állította. Fogadalomból, hálából, oltalom iránti igényből helyezik el a kegyszobrokat a falifülkékbe. A kegytárgyak többsége Mária, de van Jézus és Szent Antal ábrázolás is. Az alábbi házak fülkéiben láthatóak kegyszobrok:

Május 1. u. 122.

A fülke fakeretes, csúcsos végződésű, zöldre festett. Benne a mátraverebélyi- szentkúti búcsúból hozott porcelán Mária szobor, vállain olvasóval. Az 1958-60-as években helyezték el. /Heves, Néprajz, Népi vallásosság/

Május 1. u. 102.

A háborúban ottmaradt férj emlékére, az 1942-43-as években építették be. A fülke oldalai fából vannak, üveges ajtóval zárható. Benne Mária szobor, mellette egy kisebb térdeplő Mária Magdolna van.

József Attila u. 9.

A fülkenyílás kerete puhafa, levehető üvegablaka van. Az 1969-ben épült ház fülkéjében négy kegyszobor áll: Lourdes-i Mária, Szent Antal, térdeplő angyal, és Szent család szobor.

József Attila u. 5.

1974-ben épült ház fakeretes üvegablakos fülkéjében a mátraverebélyi-szentkúti búcsúból hozott Mária szobrot helyezték el.

Ady Endre u. 23.

A 20. század elején épült ház fakeretes üvegablakos fülkéjében a gyermek Jézus gipsz szobra áll.

Dózsa György u. 95.

Az utcai homlokzaton lévő fülkébe, Jézus szíve szobrát a ház építésekor, az 1920-as években helyezték el.

Szent István király u. 32.

A több mint száz éves ház fülkéjében Jézus szíve szobor áll.

Prímás u. 14.

Az 1990-es évek elején félköríves fülkében Szent Antal szobrát helyezték el. A hevesi búcsúban vásárolták.  1990-ben az óriási belvízveszély idején Szent Antal megvédte a házat.

Egri u. 17.

1948-ban fogadalomból és hálából félköríves, üvegablakos falifülkét készítettek. A fülkében Mária szobor áll, mellette két oldalt egy-egy angyalka térdel. A fülkét Mária ünnepeken és mise idején kivilágították. /Heves, Néprajz, Népi vallásosság

7.07 Heves – Népi táplálkozás

Keresztelői ebéd:

A templomi keresztelő után ebéddel kínálták meg a rokonságot, általában tyúkhúsleves, sült hús, töltött káposzta, szalagóriás sütemény és rétes került az asztalra. /Heves, Néprajz, Népi táplálkozás/

 

Lakodalmi kalács:

A lányos háznál kőtt kalácsot, mákos, diós ködmönujját sütöttek erre az alkalomra. Fogadó kalácsnak is nevezték. ./Heves, Néprajz, Népi táplálkozás/

 

Böjti táplálkozás:

Nagyböjtben nem főztek zsírral csak olajjal vagy vajjal. Az olajat tökmagból vagy napraforgóból üttették még farsangban. Hevesen kívül több településen is volt a környéken olajütő (Tarnaméra, Tarnazsadány, Zaránk). A vajat is előre elkészítették, kiolvasztották: egy lábasban föltették a tűzhelyre, kicsit megsózták és felforralták. A tetejét leöntötték, azzal főztek. A lábasban maradt vajalját főtt tészta tetejére tették ízesítőnek. Berényi Andrásné Tarnabodról így írta le:”… tíz literes cserépfazékba… beleöntött öreganyám egy-egy szakajtó korpát, egy nagy marék sót tett, teleöntötte vízzel, belehelyezték a sutba a melegre. Ebből készült a cibereleves a böjti napokra. A víz a korpától, sótól megsavanyodott. Ebbe a savanykás lébe kását vagy krumplit főztek, behabarták, esetleg kenyérrel fogyasztották. /Heves, Néprajz, Népi táplálkozás/

 

Nagypéntek, nagyszombat:

Nagypénteken és nagyszombaton még böjtöltek: habart leves és mákos tészta az ebéd. Nagyszombaton készítették el a sonkát, kocsonyát és főzték a tojást, amivel a locsolkodókat megkínálták. /Heves, Néprajz, Népi táplálkozás/

 

Húsvét:

Húsvétkor sonka, tojás, kocsonya, töltött káposzta, kalács a leggyakoribb étrend, már teljesen véget ért a böjt. /Heves, Néprajz, Népi táplálkozás/

 

Karácsony böjtje:

Hagyományos étrendje a legtöbb háznál megmaradt. Általában délig böjtöltek, csak a nagyon vallásosak tartották estig a böjtöt. Az ebéd első fogása habart bableves volt. Előtte egy korty pálinkát ittak, gerezd fokhagymát ettek, hogy egészségesek legyenek a következő évben. Utána cukros tejjel megöntött mákosguba vagy mákoscsík következett, majd sült tököt ettek, hogy sok pénzük legyen. Egy almát annyi felé vágtak, ahányan az asztalnál ültek, mindenki kapott egy szeletet. Délután diót törtek, kártyáztak, beszélgettek. Éjféli mise után már véget ért a böjt, lehetett hurkát-kolbászt vagy kocsonyát enni. A karácsonyi morzsát összegyűjtötték és ünnep után abroncsba szórva a tyúkoknak adták, hogy ne menjenek el a háztól, és bőven tojjanak a következő évben is. /Heves, Néprajz, Népi táplálkozás/

 

Újévkor készített ételek:

A következő év bőségét, szerencséjét kívánták biztosítani. Lencselevest, kukoricát azért főztek, hogy sok pénzük legyen. Rétest nyújtottak és sütöttek, hogy hosszú legyen az életük. Disznóhúst főztek, mert a disznó „befelé túr”, hozza a szerencsét, és szárnyast nem főztek, mert elrepül a szerencse. /Heves, Néprajz, Népi táplálkozás/

7.07 Heves – Népköltészet, folklór

Falucsúfolók, helyi szólások:

 

Él, mint Marci Hevesen. Ennek magyarázata: a templom védőszentje Szent Márton, és nagyon sokat költöttek rá. Ezért mondták, Szent Márton, azaz Marci nem csinál semmit, csak könnyen él.

Ennek a mondásnak 6 változatát, és 10 féle magyarázatát dolgozta föl Gy. Gömöri Ilona hevesi néprajzkutató. Megfigyelte, hogy az egyes társadalmi osztályok saját Marci alakot alakítottak ki, egymástól eltérő személyeket helyeztek a történet középpontjába.

  1. Marci-mint Szent Márton, a hevesi templom védőszentje
  2. Marci- Zöld Marci, a betyárvezér
  3. Marci – mint Rosenfeld Márton zsidó kereskedő
  4. Marci – mint csavargó, a nemesurak kegyeltje
  5. Marci – mint lusta ingyenélő bárói sarj
  6. Marci – mint Szedlák Márton, a könnyelmű gazda
  7. Marci – mint Krausz Mór, a táncos kedvű kereskedő
  8. marci és heves- mint erotikus szimbólum

A hevesi Marci bekerült a modern lokálpatrióta hagyományok körébe. 2008 óta minden évben megrendezett Hagyományőrző Civil Napon Marci-választást tartanak, valamint minden novemberben Marci-hetet szerveznek.

7.08.1 Gazdálkodás

A térség területén az ökológiai feltételekhez alkalmazkodva eltérő gazdálkodási körzetek, tevékenységi formák alakultak ki.

A folyók mellett azok szeszélyes mozgásához kellett alkalmazkodni. Az erek és a fokok, árterek a halászat és az ártéri gazdálkodás számára nyújtottak lehetőséget. A 19. századtól a folyószabályozások után átalakult az ártéri gazdálkodás, de a halászat és az ártéri erdők termésén alapuló vesszőfeldolgozás, kosárkötés még a 20. században is élő gyakorlat volt.

A síkvidéki területek nagyhatárú településein a külterjes állattartás és a gabonatermesztés jelentette a megélhetés alapját. A török utáni visszatelepedés idején, a 18. század első felében a Hevesi sík népe kizárólag külterjes állattenyésztésből élt, lovakat, marhákat, fejősteheneket tartottak. A külterjes állattartás még a 19. század közepén is általános volt. A marhák és a lovak az év nagy részét a legelőkön töltötték, a pásztorok felügyelete mellett. Még a 20. század első évtizedeiben is gyakorlat volt a Szent György naptól Szent Mihály napig tartó legeltető állattartás. A legelőket állatfajták szerint különítették el, külön „járás”-ra járt a gulya (szarvasmarhák), a ménes (lovak) és a juhnyáj.

A rétek és legelők 20. század elejétől jellemző csökkenésével, illetve a külterjes állattartási formák visszaszorulásával párhuzamosan terjedt el a szálastakarmányok termelése, illetve az intenzív állattenyésztés.

A Mátra és a Bükk előteréhez közeledve a szőlő- és gyümölcstermesztés a meghatározó.

A térség speciális növényi kultúrái között tartjuk számon a dinnye és a dohány termelését.

A dohányt a Grassalkovich uradalom Tarna-völgyi falvaiban parasztok termelték először. Kompolt, Kápolna, Aldebrő, Feldebrő, Verpelét, Tófalu településeken a vagyonosabb parasztság már a kiegyezés után intenzív dohánytermesztésre tért át.

A dinnye termelése a hevesi homokháton a legjelentősebb, ahol az erdőirtások helye és a könnyen felmelegedő homokos talaj kiváló feltételeket teremtett a dinnyészkedéshez.

A síkság lakói árucsere révén szerezték be a fából készült termékeket. Gereblyéket, favillákat, jármokat, szőlőkarót, tűzifát a Mátrából és a Bükkből szállítottak. A kereket, ekét, zsindelyt, tűzálló edényeket, kapákat a Felvidék árusai hoztak, akik hazafelé az árukért terménnyel rakták meg szekereiket.

A térség ipara a 20. század elejéig igen elmaradott volt. Az 1870-es évektől kiépülő vasútvonalak segítették az ipar és a kereskedelem fejlődését.

A 20. századra kialakultak és egyben le is zárultak azok az alapvető történelmi és gazdasági folyamatok, melyek kialakították és lényegében ma is meghatározzák a térség jellemző karakterét.

7.08 Heves – Gazdálkodás

Heves határa fekete és homokos talajfélékkel rendelkezik, ezért sokféle növényfajta termesztésére alkalmas.

A gabonafélék közül legjelentősebbek voltak a búza, kétszeres, rozs, árpa, kukorica, köles, repce, zab, takarmánynövények közül a lucerna, a takarmányrépa és a tök. A szántóföldeken a legelterjedtebb termelési rendszer a háromnyomásos gazdálkodás volt.

A szántást kettős, hármas vagy négyes lófogattal végezték. A gabonatermelés legjelentősebb munkafázisa az aratás és cséplés volt. A nagyobb birtokokon aratóbandák végezték az aratást szerződés alapján. A cséplést a cséplőgépek mellé szegődött cséplőbandák végezték az udvarokon és szérüskertekben.

A gabonaféléken kívül kiválóan megterem a szőlő, a gyümölcsfélék, a dohány és a dinnye.

 

Heves szőlőtermelése a 19. század végétől vált jelentőssé, amikor a hegyvidéki szőlőket a filoxéra gyökértetű megtizedelte. A hevesi homoktalaj immunisnak bizonyult a kártevővel szemben, így nagy, 40-50 holdas szőlőtelepek jöttek létre korszerű pincészetekkel. Közülük a legnagyobb a Heves és Jászszentandrás között lévő Bankpincét körülvevő 500 holdas szőlőtelep.

 

A hevesi dinnyetermesztésről az első adatunk, hogy a török által Hevesről kiűzött lakosság a 17. század elején foglalkozott termesztésével a mezőváros északnyugati szegletében, Boconád és Alatka környékén. A legnagyobb dinnyeföldek a homokos részeken, főként a Golyóbis (ma Góbis) – halom környékén voltak. A dinnyészkedés legdicsőbb korszakában, a 19. század közepén külön fajtaként tartották számon a Hevesi vérbélű görögdinnye-fajtát, melynek jellemzői: apró fekete magvú, vékony héjú. Megkülönböztették a hevesi táj többi fajtájától, mint pl. a csányi görgő fajta.

A termelésre a hevesiek erdőirtásokat és gyeptöréseket használtak. Hat-tíz éves forgást tartottak.  A 20. század elejére a gyeptörések elfogytak, a parasztság egyre kevesebb területen tudott dinnyét termelni. A legnagyobb termelők a nagybirtokosok lettek, mint pl. Coburg Fülöp, Remenyik István. A helyi vasútállomásról hatalmas szállítmányok indultak Budapestre és Galíciába.

A termelés fokozása céljából Braun nagybirtokos 1924-ben Csányról hívta Bálint Dinnyés Sándor termelőt Hevesre, aki új termelési módot ismertetett meg Hevesen, a gyepkockás termelést. Ennek lényege, hogy a dinnyemagot a gyepből kivágott gyepkockákba teszik, majd a palántát melegágyban nevelik. Amikor 3-4 levelet növeszt, akkor ültetik ki a földbe. Érés idején a dinnyék leszedése külön figyelmet igényel: a színt, a súlyt és az ütéskor kiadott hangot együttesen kell értékelni. Megyénken belül a hevesi és a csányi hagyományos dinnyefajták, művelésük jellegzetességei legalább másfél évszázada önálló egységnek számítanak.

7.09.1 Mesterségek

A gazdálkodás és a háztartás tárgykészleteinek, eszközanyagának létrehozása a kézműves tevékenységek egymásra épülő szintjein valósult meg.

A kézműves munkák legelemibb formája az önellátáson alapuló házi munka. A családon belüli munkamegosztás keretében a nők hagyományosan a fonást, szövést, varrást, a férfiak a munkaeszközök elkészítését, javítását végezték.

A nagyobb hozzáértést, kézügyességet és gyakorlatot kívánó darabokat már specialisták állították elő. Minden faluban voltak olyan ügyes kezű parasztemberek, akik a mezőgazdasági munka mellett jártasságot szereztek valamilyen kézműves, ipari jellegű munka ellátásában, és ezért tekintélyük volt a közösség előtt. A férfiak általában a házrakáshoz, mindenféle barkácsoláshoz, zsúptető készítéséhez, a nők a varráshoz értettek.

A kézműipari tevékenység következő szintje a háziipar, amelynél a hangsúly az árutermelésen van. Eladásra termelnek, és általában maguk is adják el a vásárokon.

A háziipar rendszerint a természet által biztosított nyersanyagokra épül. A Tisza menti, dél-hevesi falvakban sokan értettek a vesszőfonáshoz.

A parasztemberek tárgyainak nagy részét kézműves mesterek, kisiparosok készítették. Ők állították elő pl. a szekeret, az ekét, a kaszát, a lószerszámot, a hordót, a rokkát, a subát, a bútorok nagy részét, a cserépedényeket.

A háztartásokban a 18. századtól megjelentek a manufaktúrák termékei is. A vasárut főként a gömöri hámorokból szerezték be. Posztóhoz a gyöngyösi és hatvani manufaktúrákban lehetett hozzájutni. A bélapátfalvi keménycserépgyár – mely 1832-től 1928-ig működött – készítményei nagyon sok háztartásba eljutottak, mivel az ott készült tányérok, kulacsok, kancsók, szilkék a cserépedényeknél tartósabbak és olcsóbbak voltak. A parádi üveghuta ivóedényei – porciósok, butéliák, kulacsok, befőttes üvegek, stb. – a 19. századtól jelentek meg a parasztcsaládok tárgykészletében.

 

Házi és háziipari munkák

A kender termelése és házi feldolgozása a térség egész területén ismert gyakorlat volt a 20. század közepéig, azonban nem volt olyan nagy súlya, mint hegyvidéki, a Mátra-Bükk gerincétől északra fekvő területeken.

A térség településein ismerték a kender tisztításának, törésének eszközeit.  Malmokhoz kapcsolt kenderkallók működtek Füzesabonyban, Poroszlón, Mezőszemerén, Tarnamérán. A múzeumi gyűjteményekben, tájházakban több szépen megmunkált guzsaly, rokka, gereben, orsó maradt fenn. Átányról csörgős guzsalyat, Tiszanánáról ólombeöntéses guzsalyszárakat ismerünk.

A Tisza-parti településeken, az árterek természetes növényzetét hasznosítva specialisták és háziiparosok foglalkoztak a vessző feldolgozásával, kosárkötéssel.

 

Kézműves mesterek

 

Kovácsok

A földműveléshez, állattartáshoz szükséges eszközök jelentős része a kovácsok keze közül került ki. Ők végezték a lovak patkolását is.

A lakóházak vértelkére kovácsoltvas oromdíszeket készítettek, melyek közül különösen az átányi mesterek munkái tűnnek ki.

 

Fazekasok

A térségben elenyésző volt a fazekasok száma. A háztartások cserépedényei több fazekas központból kerültek ki. Gömörből, Rimaszombat környékéről a kívül mázatlan vászonfazekak, Mezőtúrról mázas szilkék, köcsögök, Mezőcsátról mandula alakú pálinkás butykosok, Tiszafüredről miskakancsók. Gyöngyösön, Egerben és Pásztón főként tányérok, tálak, kancsók készültek.

 

Asztalosok

A háztartások bútorainak egy részét házilag készítették, más részét háziiparosok vagy mesterek. Az ácsolt láda Gömörből, a festett bútor Rimaszombatból és Mezőkövesdről érkezett a térségbe. Heves megye két meghatározó asztalos központja Eger és Gyöngyös volt.

Dél-Hevesben Heves községben dolgozott a legtöbb asztalos.

 

Szűcsök

A térségben Tiszanánán és Átányban volt jelentős számú szűcsmester. Az átányi szűcsök helybelieknek dolgoztak, a tiszanánaiak egy-két falunak.

A tiszanánai szűcsök a barna kisbundát fekete selyemmel hímezték. Az átányi ködmön fehér, karcsúsított, hímzése levegős, s gyakran a készítés évszáma is rajta van.

 

Szövők, hímzők

A legszebb szövött vászonneműt a térségen belül Átányból és a Tisza mentéről ismerjük. Jellemzői az átlátható egyszerűség, a piros és a kék, a csillagvirág, a kerekrózsa, a rozmaringsor.

Magas fokú mesterséggé fejlesztették a szövés tudományát a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben, mely 1951-ben alakult meg. A hagyományos motívumkincset és díszítőtechnikát felhasználva tervezik lakástextiljeiket, mely világszerte ismert. A Szövetkezet alkotói között sokan kapták elismerésül a Népművészet mestere címet.

Hímzések közül a legrégebbiek egyházi textíliákon maradtak fenn Tiszanánáról, Átányból, Poroszlóról. A hímzés helyi specialistái és mesterei ismerték mind a fehér laposöltéses-vagdalásos, mind az új stílusú vászonhímzések különböző öltéstechnikáit.

Dél-Hevesben széles körben elterjedtek a színes hímzésű kötények.

 

Kisiparosok

Magyarország 19-20. századi történelmének meghatározó folyamatai, eseményei éreztették hatásukat a kisiparosok körében.

A két világháború közötti időszakban megerősödött az iparos réteg, mely a települések társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt. Ipartestületek alakultak, melyek élénken részt vettek a helyi közéletben.

A II. világháború során sok iparos műhely megsemmisült. 1949-től kézműves szövetkezetek, KTSZ-ek alakultak. A korlátozó szabályozások miatt sokak számára ez jelentette az egyetlen alternatívát munkájuk folytatására. Az országos politikai helyzet következtében az 1950-es évektől az önálló engedéllyel dolgozók száma csökkent, az iparengedélyek jelentős részét visszaadták.

7.09 Heves – Mesterségek

1828-ban 31 iparost írtak össze a városban, akik helyi igényeket elégítettek ki. Ekkor 12

féle iparos tevékenykedett a településen: 5 szűcs, 5 takács, 4 kovács, 4 szabó, 3 csizmadia, 3 kőműves,

2 lakatos, 2 ács,1-1 asztalos, kerékgyártó, mészáros, szíjgyártó.

Az 1900-as évek elején már 209 önálló iparos dolgozott Hevesen. A segédekkel együtt

több, mint 400 ember számára jelentett ez akkor megélhetést. A gazdaságilag és anyagilag

megerősödött iparos réteg a település társadalmi és kulturális életére is nagy hatást gyakorolt,

nagy szerepe volt a parasztság polgárosodásában. Ipartestület alakult, melynek elnöksége

élénken részt vett a helyi társadalmi életben.

1900-tól 1945-ig háromszorosára nőtt a helyi iparosok száma. A szakmák száma 30-ra bővült.

Az iparos családokban sokszor apáról fiúra szállt a szakma. Több olyan hevesi iparos család

van, ahol három-négy generáció művelte az ipart.

Heves legismertebb mesterei, kisiparosai 1930-ban:

Kovácsok:

Bencsik László kovácsmester. Gr. Haller u., saját ház.

Csopcsányi József kovácsmester. Egri u, saját ház.

Göcző Pál kovácsmester. Kossuth út.

Asztalosok:

Kovács Károly épület- és műbútorasztalos. Kossuth út.

Mezey András és fia, Mezey Andor. Erzsébet tér, saját ház. A műhelyet 1887-ben alapították.

Mezey Sándor műbútorasztalos. Erzsébet tér.

Smoling István asztalosmester. Posta út.

Tassy Kálmán asztalosmester. Erzsébet út.

Vígh Gábor épület- és bútorasztalos. Erzsébet út.

Kerékgyártók, kocsigyártók:

Allatyányi József kocsigyártó és fényező. Szerelem út.

Balla Sándor kocsigyártó és fényező. Erzsébet út.

Guba József kocsigyártó. Erzsébet út.

Kecskés József kocsigyártó. Erzsébet út, saját ház.

Kádár:

Labada Gábor kádármester. Erzsébet út.

Cipészek:

Bádonyi Sándor Baross u., Forgó Márton Posta út, Kéz György Deák F. u., Kiss Joachim

Kossuth L. őt, Kiss József Arany János út, Lukács Zsigmond Vasút u., Réz György Deák F.

u.Talaja Péter Fő tér, Tóth János Piac tér.

Az egyéb mesterségek közül egy-két fő dolgozott a következő szakmákban: nyomdász,

fényképész, mézeskalácsos, bádogos, hentes.

Kovácsmesterség

1900 és 1948 között 13 önálló kovácsmester kapott iparengedélyt. Több családban apáról

fiúra szállt a kovácsmesterség: Csopcsányi család, Bessenyei család, Guba család, Gyarmati

család. A Gyarmatiak kovácsműhelye – melyet 1918-ban építettek – az Arany János utcában

állt. A kovácsok leggyakoribb munkája Hevesen az igásállatok patkolása volt. Nagy volt az

igény a hintók vasalására is.

Asztalos mesterség

A térségben Hevesen dolgozott a legtöbb asztalos. A 19. század harmadik harmadában

munkájukban megjelent a miskolc-mezőkövesdi stílus hatása.

A Mezei asztalos dinasztia több generáción keresztül készített festett bútort. Mezei Mihály

1830 körül, Mezei András 1863-ban született. Mezei András apja műhelyében tanult és

szabadult fel 1879-ben, majd 1887-ben önálló műhelyt alapított az Erzsébet téren, melyet fia

(Mezei Andor sz. 1899) is örökölt.

A festett bútorokat – főleg menyasszonyi ládákat – 1904-1905-ig készítették. Hevesen a

századfordulón – a Mezei család mellett – Stankovics Sándor, Nyitrai József és Mahuska

István voltak asztalosok. Mivel a környező településeken iparos nem volt, ezért Heves mellett

Átány, Tarnaszentmiklós, Pély, Boconád, Tarnaméra, Tarnazsadány községekben is ők

dolgoztak.

Az 1840-es évektől kibontakozó, új stíluskorszak egybeesett a népművészet utolsó nagy

kiteljesedésével. A stílus jellegzetessége az új alapfestés. A korábbi alapszínt a vörös, illetve

vörösesbarna váltotta fel, melynek fodros, habos erezése fekete lett. Ez a fajta alapozás a

barokk márványozás és közvetlenül a 18. századi rimaszombati bútorfestés hatását tükrözte.

Az alap díszítésére használt színek is hasonlóságot mutatnak a gömöri központéval.

Szűcsmesterség

1828-ban 5 szűcsmestert írtak össze Hevesen, de a jász szűcsökkel való konkurencia miatt a

hevesi mesterek visszaszorultak.

Heves 19-20. századi történetében mindig találkozunk a településen működő szűcsmesterrel.

1895 után mindössze két iparengedélyt váltottak, Smidelik József és Stander György. A

Smidelik családban apáról fiúra szállt a mesterség, s a szájhagyomány alapján egészen Nagy

Lajos királyig vezetik vissza a család német nyelvterületről Magyarországra való települését

és a szűcsmesterség folytatását is. Négy generáció óta azonban az anyakönyvek szerint is

Hevesen élő szűcsmesterek. Stander György németországi hadifogságban eltöltött ideje alatt

leste el a mesterség tudományát egy helyi szűcsmestertől.

1950 után a mesterség eszközeit nagy mértékben gépesítették.

Kötélgyártók

1945 előtt két olyan kötélgyártó dolgozott, akik mesterségüket családi tradícióként űzték és

adták át a következő generációnak: Ábri János és Gál Gyula.

 

9.01 Heves – Híres emberek

BRÓDY SÁNDOR (1863-1924)

Író, gyermekkorát töltötte Hevesen. ld. IRODALOM almenű

 

DR. Csetneki REMENYIK ISTVÁN

főispán

(1870-)

1870. szeptember 15-én született Hevesen. Apja Remenyik József, anyja Szabó Apollónia volt. Az érettségi után 1887 és 1891 között végezte el a budapesti tudományegyetem államtudományi karát, államvizsgáját 1893-ban tette le.

1893 októberétől közigazgatási gyakornok az alispáni hivatalban. Az 1895. december 13-i tisztújításkor szolgabíróvá választották, s a Hatvani járásba helyezték. 1898-tól 1901-ig a Pétervásárai járásban, azután 1918. február 28-ig a Hevesi járásban teljesített hasonló szolgálatot. 1916-ban tiszteletbeli főszolgabírói címet kapott. 1918. március 6-án nevezte ki az uralkodó a belügyminiszter előterjesztésére Heves vármegye főispánjává. Beiktatására az április 8-i közgyűlésen került sor. Az őszirózsás forradalmat követően a belügyminiszter november 6-án még megerősítette főispáni tisztében, de november 14-én már fel is mentették. További életútját nem ismerjük.

KŐ PÁL (1941–)

A település szülöttje, Munkácsy-, Kossuth-, és Prima Primissima-díjas szobrászművész. ld. lejjebb

BÍRÓ LAJOS (1880–1948)

Író, forgatókönyvíró, Ady Endre barátja. Korda Sándorral megteremtették az angol történelmi film műfaját. Nem hevesi születésű. ld. IRODALOM almenű

HEVESY GYÖRGY (1885–1966) Nobel-díjas kémikus.

BÓNA ISTVÁN (1930–2001) Heves város szülötte, régészprofesszor, akadémikus, az MTA tagja. Szakterülete a honfoglalás kora volt.

DR. SZEGŐ IMRE (1923–2003) A gerontológiai kutatások megalapozója volt.

CSIKÓS MÁRTA, operaénekes.

HEVESI JÓZSEF, kántortanító, nótaszerző.

KOVÁCS BRIGITTA, előadóművész.

G. MEZEI MÁRIA, TV bemondó.

URBÁN NAGY RÓBERT, operett- és operaénekes.

 

A településen elismerésben részesült személyek:

DR. SZEGŐ IMRE (1923-2003)

gerontológus

1969-ben került városba, s dolgozott a hevesi Idősek Otthona igazgató-főorvosaként. Megalapította a szociális otthoni ellátást az addig tüdőkórházként működő intézetben. Majd öt évvel később ő volt, aki Magyarországon elsőként, feleségével létrehozta a Gerontológiai Gondozót, példaértékű, maradandó, országosan és nemzetközileg is elismert mintát alkotva. Az idősekért végzett kitartó munkáját a városban, a megyében és országosan is kiemelt figyelem kísérte. Orvosi tevékenysége egyben pedagógiai és népnevelő tevékenység is volt, hiszen élete nagy részét falusi környezetben, illetve időskorúak körében töltötte, ahol nem csak hivatásának gyakorlására adódott mód, hanem nevelői feladatok ellátására is.

Mindezeken túl komoly pedagógiai munkásságot is kifejtett a Hevesen megszervezett, és több éven keresztül működtetett nyugdíjasok középiskolájában. Fáradhatatlan tenni akarása miatt nyugdíjas évei sem a pihenés jegyében teltek, munkáját igen nagy lelkesedéssel folytatta az otthonban. Állandó jelenlétével, tevékenykedésével nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az otthonban élő idős emberek biztonságban tölthessék napjaikat, segítséget nyújtott problémáik, élethelyzetük megoldásához, a nyugdíjas kor küszöbén felmerülő veszélytényezőkre való felkészüléshez.

Díjai, elismerései:

1977 – a Megye Egészségügyéért

1981 – Kiváló Orvos

1985 – Munkaérdemrend Ezüst fokozata

1988 – Pro Urbe Heves kitüntetés

1998 – Heves Város Díszpolgára

 

KŐ PÁL (1941. június 2. Heves-Perespuszta)

Eredetileg Pataki Lajosnak keresztelték. 1941-től apja katona, majd hadifogoly volt, ahonnan többször, végül sikeresen megszökött. Édesanyjával a zavaros időkben egy Nyírségben szolgáló plébánosnál, az atyai nagybácsinál húzta meg magát. 1948-tól csak alkalmi munkákból élhetett a család, édesapját lovas mezőőri állásától is megfosztották.

1956. október 23-tól apja Heves nagyközségben a forradalmi események egyik vezetője, ezért 7 évre bebörtönözték. Ez családja számára a nyomorgás időszaka volt. Ekkor kezdett festeni, képeit könnyen tudta értékesíteni. 1956–59-ig a káli Gimnáziumban tanult, majd 1959-ben harmadik osztályos diáknak átvette a budapesti Képzőművészeti Gimnázium. 1961-ben érettségizett, s még ebben az évben belügyminiszteri engedéllyel az állandó gyanakvás és zaklatás miatt megváltoztatta a nevét, Kő Pálra   1963-68-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán tanult, mestere, atyai barátja Somogyi József szobrászművész volt.

1966-ban vette feleségül Leelőssy Éva színésznőt. 1969-ben Péterfy Gizella festőművésszel kötötte össze az életét, ebből a házasságából születettek Boldizsár és Virág nevű gyermekei.

1970-ben állították fel első köztéri szobrát, a Boronást a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Levelek nagyközségben. 1976-ban társaival a mohácsi emlékparkba 29 munkát készített. 1978 óta a Képzőművészeti Főiskola tanára, majd 1990-től a Szobrász Tanszak docense, tanszékvezetője. 1991-től egyetemi tanár, majd 1992-től egy cikluson keresztül a Képzőművészeti Főiskola rektor helyettese 1990–95 között a Kossuth-díj bizottság tagja volt. 1995 januárjától a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

1996-ban jelent meg Belső Tárlat-Kő Pál című kötete. 1998-ban vette feleségül Halassy Csilla szobrászművészt, ebből a házasságából születtek Benedek és Bálint nevű fiai. 2000-ben a Hannoveri Világkiállítás egyik szenzációja volt Szerelemkapu című alkotása. Ugyanebben az évben készült el négy méter magas Szent István szobra, amely a Gellért-hegyi Sziklatemplom előtt áll.

 Díjai, elismerései:

1975 – Munkácsy-díj
1976 – a Pécsi Országos Kisplasztikai Biennále díja
1982 – Kodály Társaság elismerő diplomája
1984 – Művészeti Alap díja
1986 – Érdemes Művész cím
1989 – a Salgótarjáni Szabadtéri Szoborkiállítás nagydíja
1989 – Sümeg város díja
1990 – Magyar Művészetért díj
1994 – a kárpátaljai Nagypalád díszpolgári címe
2001 – Kossuth-díj
2002 – Kölcsey-díj
2006 – Príma Primissima díj

Pro Urbe Heves díjasok:

1985 – Dr. Nagy Ferenc, ügyész, Vízmű Vállalat szocialista brigádja.

1986 – A Rákóczi Mezőgazdasági Tsz. kollektívája.

1987 – Nagy Zoltán, személyzeti vezető.

1988 – Dr. Szegő Imre, igazgató főorvos.

1989 – Prokai Gáborné, OTP vezető.

A Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet népművészei, iparművészei.

1990 – Kontra Gyula, tanácselnök

Dr. Kovács György, főorvos

Dománné Dr. Gulyás Zsuzsanna, titkárságvezető

Zeneiskola kollektívája és Szabó Tivadarné

1998 – Báder Miklósné, a Háziipari Szövetkezet elnöke.

1999 – Kovács József, plébános, kanonok.

Ötvös Imre, a Nyugdíjas Egyesület elnöke.

2000 – Dr. Harangozó Imréné, gyermek szakorvos.

Mezei András, címzetes igazgató.

2001 – Dr. Sápi Ibolya, igazgató főorvos.

Barcsik János, nyugalmazott iskolaigazgató.

2002 – Id. Rózsa György

Herczeg János, tanár.

2003 – Kerek László, az Eötvös József Középiskola igazgatója.

Faragó József, a Körzeti Általános Iskola igazgatója.

2004 – Lassú Imre, fazekas népi iparművész.

Dobroviczky Ferenc, a Sakkmúzeum igazgatója.

2005 – Dr. Harangozó Imre, sebész főorvos.

Kiss József, agrármérnök, vállalkozó.

2006 – Svoóbné Lénárt Ágnes, pedagógus, igazgatóhelyettes.

2007 – Dr. Karniczki István, az Eötvös József Középiskola címzetes igazgatója.

Fodor Endre, az Eötvös József Középiskola igazgatóhelyettese.

2008 – Dr. Grúz János, nyugalmazott iskolaigazgató.

Gyimesiné Gömöri Ilona, a Hevesi Helytörténeti Gyűjtemény dolgozója.

 

Heves város Közszolgálatáért díjazottai:

1998

Dr. Kovács György, főorvos

Surányi Lászlóné, pedagógus

Szabó Tivadarné, pedagógus

Svoóbné Lénárt Ágnes, pedagógus

Orosz Ibolya, főtanácsos

1999

Árvai Erzsébet, pedagógus

Dr. Glaub Erika, szakorvos

Kissné Kertész Gabriella, pedagógus

Radnai Balázsné , ügykezelő

Virányi Emma, védőnő

2000

Fodor Endre, pedagógus

Pataki Julianna, pedagógus

Dr. Szikora Sándorné, pedagógus

Kovács Lászlóné, pedagógus

Vona Lászlóné, adóóügyi főmunkatárs

2001

Kontra Gyuláné, pedagógus

Lászka Béla, pedagógus

Lassú Imréné, pedagógus

Lajer Istvánné, asszisztens

Petróczki Lászlóné, pénzügyi főelőadó

2002

Dr. Czakó Tiborné, pedagógus

Kozmáné Komoljovics Éva, pedagógus

Major Lászlóné, pedagógus

Vágány János, pedagógus

Dr. Fülöp Erzsébet, jogtanácsos

2003

Kis József, pedagógus

Kovács Sándor, pedagógus

Nagyné Balogh Erzsébet, pedagógus

Rusvainé Morvai Margit, szakács

Ujváriné Tóth Ágota, pénzügyi főtanácsos

2004

Bíró Katalin, pedagógus

Kovács László, pedagógus

Köntösné Misz Katalin, gyógytornász

Tóthné Tomcsányi Ilona, pedagógus

Tari László, irodavezető

2005

Dr. Oláh János, osztályvezető

Bencsik József, IGH. igazgató

Szabó Sándorné, könyvtáros

Szőke Emil, a Müvelődési Központ igazgatója

Verebélyi Zoltán, pedagógus

2006

Éles Sándorné, pedagógus

Győry Erika, pedagógus

Kegyes Sallak Árpád, főépítész

Szőllősiné Rab Sarolta, pedagógus

Tábori Mihályné, dajka

2007

Erdélyi Andrásné, pedagógus

Kelemen Lászlóné, óvónő

Nagy Józsefné, szakács

Dr. Ózsvári Lászlóné, pedagógus

Ferencz Sándor, zenetanár

2008

Czók Zsolt, pedagógus

Kis Zsuzsanna, óvodavezető

Lukács Istvánné, óvodavezető

Törökné Kán Andrea, tagintézmény-vezető

Juhász Mihályné, szakács
2009

Erdész László, pedagógus

Gyimesi Attila, pedagógus

Kárpátiné Prokai Gabriella, pedagógus

dr. Morvai István, gyermekgyógyász

Sveiczerné Besenyei Veronika, pedagógus

 

Heves Város Sportjáért díjazottai:

2005

Bagdi Szabolcs, a tollaslabda sportágban elért országos és nemzetközi eredményeiért

Tóth Gyula, edzői tevékenységért.

Magyar Péter, sport- és táncoktató tevékenységért.

Lászka Béla, testnevelő tanár.

2006

Korsós Krisztián, atléta.

Árvai Istvánné, sportolói, edzői, és szponzori tevékenységéért.

2007

Fegyveres István, ügyintéző, szponzori tevékenységért.

Besenyei Balázs, súlylökés, fekve nyomás és erőemelés sportágban elért eredményeiért.

2008

Kiskartali Zsófia, atléta.

Kovács Gyula, sportvezető, edző.

Makó Nándor, kézilabdaedző.
2009

Laczházi Bálint – Tóth Enikő tánc páros.

 

Heves Város Tehetséges Tanulója díjazottai:

2005

Lőrincz László, a Körzeti Általános Iskola 8. évfolyamos tanulója, a Curie Kémiaverseny országos döntőjének 7. helyezéséért

2007

Bártfai Anna, a Körzeti Általános Iskola 8. évfolyamos tanulója

2008

Jurás Dániel, Hevesi József Általános Tagintézmény 2. osztályos tanulója

Sveiczer Zsófia, Körzeti Általános Tagintézmény 8. osztályos tanulója

Deli Gábor – Eötvös József Középiskola 12. évfolyamos tanulója
2009

Ragó Adél, Körzeti Általános Tagiskola 4. osztályos tanulója

Laboda Kristóf, Hevesi József Általános Tagiskola 8. osztályos tanulója

Erdész Zsombor, Eötvös József Középiskola 12. osztályos tanulója