Árpád-kor

Az Árpád-korból a mai Újlőrincfalva területén lévő településekhez (Halász, Bágya, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.

Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Újlőrincfalvától délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Halász, Bágya, Magyarad nem igen láthatta a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Halász, Bágya, Magyarad településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.

1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)

A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Halász, Magyarad, Bágya is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen (településeinkhez közel) áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Halász területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.

Török hódoltság

Településelőzményét Halászt, 1542-ben Ferhát aga csapata feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén megemlíti históriás énekében (ld. Sarudnál).

Halász/Óhalász lakosai 1549-ben újratelepültek, de 1552-ben a falu elpusztult (ebben az évben a falu officiális tisztje Szirmay Pál volt, akit az ősszel 5 lovasával együtt az egri vár védelmére rendeltek. Szirmay október 11-én kitörve a várból, rajtaütött a törökön). A falu 1554-ben pusztaság, 1558-ban gyéren lakott. 1596 (Eger eleste) a falut a püspökség elmenekülése (Kassa) után a kincstár vette át, majd világiaknak adományozták (1606). 1630-ban az egri püspökség visszaszerezte Halászt. 1675 előtt lakosai a rablásoktól való félelmükben a falut elhagyták (a nevezett évben pl. egy portája maradt). 1683-ban gyér a lakossága. 1683-86-ban Halász a Bécs elfoglalását és Eger visszavételét célzó hadjárat idején ismét elpusztul. 1694-95-ben népesül be újból.

Rákóczi-szabadságharc

Az egykori faluhelyen – a Tisza közvetlen közelében – a Rákóczi szabadságharc idején a bujdosók miatt megnőtt a lakosságszám, akik a szabadságharc leverése után eltávoztak a faluból.

1848-49-es szabadságharc

A szabadságharc idején a falu még az eredeti helyén volt (a Tisza kanyarulatában), a neve Tiszahalász volt. Nemzetőrök ebből a faluból is kikerültek, összesen 26-n (azonban a halásziakat nem sorolták zászlóaljba).

Bán Balázs Nagy János 24 éves
Bede István ifj. Nagy József
Bede János ifj. Nagy Mihály
Gaál Gábor Nagy Miklós
Gégus János Sebestyén Jakab
Hám István Szarvas János
Hidetzky János Szőllősy Imre
Himer Albert Tóth András
Himer István Tóth János
Himer János Tóth Péter
Málik Ágoston Töröcsik Ignác népjegyző
Mihits Ferenc Vass János
Nagy János 48 éve Víg Ádám

Halászon 1849-ben újabb kolerajárvány volt.

Az I. világháború hősi halottai

 B. Csörgő József
 Falábú János
 Lőrincz János
 Nagy János
 Schuster János
 Szarvas Vilmos

A II. világháború áldozatai

 

 
Barócsi András Guba Béla Szabó János
Berecz József Lőrincz János Szilágyi András
Besenyei Lajos Nagy Kálmán Szilágyi János
Bóta András Rajna János Szilágyi Ferenc
Bukta József Rutka Mihály Tajcs Béla
Csörgő Elemér Sipos Árpád Váradi Ferenc