A falu életét évszázadokon át az ártéri gazdálkodás határozta meg. Ez jelentette egyrészt a halászattal összefüggő fokgazdálkodást, a rideg állattartást, de az emberi léthez szükséges lakhatási, ruházkodási és élelmezési szükségletek tárgyi eszközeinek az ártéren történő beszerzési, előállítási lehetőségeit is.
A középkorban a megélhetés alapját elsősorban a halászat jelentette.
Az eredményes halászat érdekében céltudatosan szabályozták a folyó vízjárását. Ennek eredményeként alakult ki a rekesztő halászat. Ennek során – mely a legősibb halászati módszerek közé tartozott- az áradással-apadással együtt járó halvonulások útjába helyezett terelőfalak segítségével elzárták a hal útját.
A legrégebbi idők halfogási módszerei közé tartozott a vejsze és a vesszővarsa használata is.
A halászathoz hasonlóan jelentős gazdasági súlyt képviselt az ártéri tógazdálkodás is. Az egész éves halgazdálkodás biztos alapját Tiszahalász belső tavai, a Kis és Nagymorotva jelentették. Ezek folyamatos gondozása, lehalászása már a kora középkorban is a jobbágyfalu elsődleges kötelességei közé tartozott.
A 19. századra a gazdálkodásban a fő szerepet a marhatenyésztés vette át. Ezt a nagy kiterjedésű rétek és legelők tették lehetővé.
A csekély terjedelmű szántóikon főleg kukoricát, zabot, búzát, árpát és burgonyát termeltek.
A kisebb súlyú gazdasági tevékenységek közé tartozik a méhészet, a méztermelés.
Az ártéri népek jól hasznosították a szabadon termő növényeket: a kamilla virágját, a csipkét, a somot.
Ínséges időkben nagy szerepe volt a sulyom felhasználásának.
A gyümölcstermesztésben legnagyobb szerepe a kevés gondozást igénylő ártéri szilvásoknak volt.
Az ártéri gazdálkodás eszközeit kiválóan szemlélteti a tiszaörvényi „Tiszavirág ártéri sétaút”.