A település gazdálkodását a földművelés, állattartás és az ártéri gazdálkodás határozták meg.

Állattartás

A 19. század második felében a község gazdálkodásában az állattartásnak volt nagyobb szerepe. A község nagy legelőterülettel rendelkezett, mely határának kb. egyharmadát jelentette.

Az állattartásban a szarvasmarha állt az első helyen. A szívós, igénytelen, fehér magyarmarhát tartották. Tavasztól késő őszig a gulyán voltak a növendék és a meddő marhák, csak a tejelő tehenek jártak haza naponta a csordáról.

A disznókonda nyáron kint tartózkodott a disznóskúti karámnál, télen pedig közös ólban helyezték el őket. A disznóskuti nyáj 1887 körül szűnt meg. A disznók ezután már csak a csürhével jártak ki a faluból, estére mindig hazamentek.

A ménes 1887-ig a Ménesjáráson legelt.

Földművelés, gyümölcstermelés, erdőgazdálkodás

A földet háromnyomásos gazdasági rendszerben művelték, mely 1914-ig volt érvényben.

A gabona aratása után lóval nyomtattak. Az első cséplőgép kb. 1880 körül jelent meg a faluban.

A falu közös legelőit 1870 után választották szét, és a legeltetés megszervezésére legeltetési társaságokat alapítottak. A társaságok önkormányzati alapon, demokratikus választással működtek. A volt jobbágyok társaságukat Földes társaságnak, a volt zsellérek pedig Gyalog-társaságnak nevezték.

1873 után, amikor Károlyi István gróf eladta poroszlói birtokát – mely egyrészt nádas területet, másrészt legelőt jelentett – fellendült a takarmányok termesztése és az állattenyésztés, valamint a gyümölcstermesztés.

A poroszlói gyümölcstermelés megindítója Tomai Imre csizmadiamester volt, a szájhagyomány szerint ő ültette az első gyümölcsfákat. A szőlőtermesztésnek az árvizek miatt nem volt sikeres. Az 1930-as évekre híressé lett a poroszlói gyümölcstermelés. Megalakult a Poroszlói Gyümölcstermelők Köre.

A Tiszakanyarulatban, a Csapói részek homokos földjén az 1930-as években sikerrel termesztettek dinnyét, mely később megszűnt.

A Csapóban erdőgazdálkodás is folyt, melyet Erdőfelügyelőség irányított. Az erdő elsősorban fűzfát és nyárfát adott. Itt szerezték be a kosárfonáshoz szükséges vesszőket is.

A poroszlói határnak a Csapó volt azon része, melyet a legsokoldalúbban tudtak hasznosítani.

Rétgazdálkodás 

Poroszló életében jelentős szerepe volt a rétgazdálkodásnak. A falu kaszálói főleg a folyó árterébe estek: a Nagyrét (egyéneknek osztott terület), a Károlyi-szer (nagygazdáké), a Földváralja (kisbirtokosoké), Rábolypuszta, Alsó-rét, a Moroton (uraságé), Keselyrét (szikes legelő), a Magyarad.

A kaszálók közül az számított értékesebbnek, amely nem a folyó árterében volt, hanem külső földön, mert keményebb és jobb minőségű szénája volt. A rajta termett szénafajták a következők: tippan, vadlóhere, bunkósmező.

A réteket nyilas osztással osztották ki. A kaszáló kimérése lánccal és ölezővel történt. A kiosztott földet vékában, félvékában és köblökben fejezték ki a nagyságtól függően.

A kaszálást az időjárástól függően végezték, kétszer vagy háromszor. Az első széna neve: anyaszéna. Az első kaszálástól hat hétre történt a második kaszálás, melynek szénája a sarjú.A széna szárítása három lábú állványon történt.

A szénát vagy emberi erővel, rúdon hordták be, vagy szénaszállító szekéren. A szekér hossza a vendégoldallal, rúddal együtt 4-5 méter volt.

A szabadban tárolt rakomány ha kör alakú volt, akkor boglya, ha téglalap alakú, kazal volt a neve. Egy kazal 10-14, míg a boglya 8-10 szekérrakományból készült.

Egy tehén kiteleltetésére 30-40 mázsa széna volt szükséges.

Halászat 

A Poroszló környéki halászat egyik jellemzője az árterület kisvizeinek, az ártéri tavaknak a különös jelentősége. Ezek az ártéri vizek még a 20. század elején sem elposványosodott vízállások voltak: évről évre felfrissült halállományuk. A víz és a halak mozgását kétféle módon tudták kihasználni. Vagy a folyóból kifelé, majd – az ikrák lerakása után – visszaigyekvő halakat a vízfolyásokban fogták meg, vagy a tavakba kiúszott halak útjába gátat építettek, nem engedték vissza a folyóba.  A vízfolyásokat gondozták, óvták az eliszaposodástól. A fokok keresztbe rekesztésére szolgáltak a kétszárnyú varsák és a rögzített háló-rekesztékek. A kerítés által fogórészbe, zsák-hálóba terelték a halakat. A halmozgás megfigyelésére épült a csempelynek nevezett emelőháló használata is.

A tíz-húsz-negyven kilométernyi folyószakasz és az ártéri vizek hasznosítását kétféle halásztatási módszerrel oldották meg: Az egész vízfelületen kerítőhálókkal halásztattak – ez volt a nagyhalászat. A folyó egy-három kilométeres szakaszain és a kisvizekben kishalászat folyt, egy-két ember által.