A népszokásokat a legkülönbözőbb irányokból érték hatások. Heves lakosságát a táj más vidékeivel mind a kulturális, társadalmi, mind gazdasági téren kialakult kapcsolatok hálózták be.
Egyik fontos elem az időszakos migráció, amikor a vándorló személyek, mezőgazdasági munkások, summások nem telepednek le az új helyen, hanem rövidebb- hosszabb idő múlva visszatérnek eredeti lakóhelyükre. Magukkal hozzák a műveltségi elemeket, és át is adják a sajátjukat. A hevesiek elsősorban Szolnok, Borsod és a környező Heves megyei kis-középgazdaságokban, uradalmakban, nagygazdaságokban vállaltak munkát. Másik szokásbehozatal a letelepüléssel keletkezhet. Ennek jó példái a házasságkötések vizsgálata terén mutathatók ki. A házassági kapcsolatok alapján kirajzolódnak a jászsági szokáselemek és funkcióelemek a hevesi szokásokban. Meghatározó hatás volt még politikai téren Heves életében a kitelepítés és az azt követő időszak. Számolnunk kell azzal, hogy a vizsgált időszakban, század elejétől az ötvenes évekig, bizonyos szokások egy idő múlva átalakulnak, újjáélednek. Ekkorra a szokás már lényeges átalakuláson megy keresztül, pl. kimarad egy fontos szokáselem, így a nagy egész elveszti jelentőségét.
Születés:
A múlt század végén, 9-10 gyermek volt jellemző a hevesi családokra. Azt tartották, minden gyermekkel ad az isten egy darab kenyeret. Gyakran az anyósnak akkor született a tizedik gyermeke mikor már unokája volt. A gyermekek csak kis része élte meg a felnőttkort, sokan a csecsemőhalandóság áldozatai lettek. A szülés háznál történt az ötvenes évekig Hevesen is. Van adatunk a bába nélküli szülésre is. A szülést követő hetekben, a gyermekágy időszakában az asszony nem léphetett ki a kapun. A gyermekágyas ellátásáról a rokonság gondoskodott. Minden napra ebédet hozott a családból valaki. Előre megbeszélték a rokonok egymás között, hogy ki viszi a komatálat. Testvér, komaasszony sógornő egyaránt vitte. A negyvenes évektől ajándékot is hoztak a babának: réklit, játékot.
Keresztelő:
A keresztelőt a szülés után 3-6 nap között tartották. Igyekeztek az újszülöttet minél hamarabb megkeresztelni, nehogy anélkül haljon meg. Gyenge, beteges gyermeket születése után rögtön megkeresztelte a bába. A pap csak a templomban keresztelt, házhoz nem mehetett. A születéshez legközelebbi vasárnap volt a keresztelő. A keresztszülőket a húszas években a rokonságból választották, később barátnőt is elhívtak. Ha fiú lett, akkor az édesapa részéről, ha lány, akkor az édesanya részéről választottak keresztszülőket. Kölcsönös volt a keresztszülőnek hívás, gyakran ugyanabban a családban három gyermeket is egy keresztszülő keresztelt.
Keresztelőbe a szülők rokonságát (nagyszülők, szülők, anyós, após, testvérek) és barátait hívták. A templomba a bába és a keresztanya vitte a bábát. A templomból hazatérve letették a babát a földre: Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk, kapja fel, aki szereti! Szólította fel a bába a rokonságot. Általában az anyós kapta fel, ezzel is jelezte, hogy befogadta a családba az új jövevényt. A keresztszülők köszöntötték az újszülöttet: Tartsa meg az Isten sokáig, egészségben, szülei örömére! A keresztszülő megajándékozta a gyermeket, a század elején keresztelő takaró volt az ajándék. A keresztelő takarót örökölték a családban. Fehér selyem volt, a lánynak rózsaszín a fiúnak kék szalaggal. A század közepétől szokásba jött, hogy egy teljes öltözetet vagy csak kisinget, főkötőt, és plédet, keresztelő paplant vettek a babának. A kislányoknak arany fülbevalót, a fiúknak ruhát vagy pénzt adtak.
Keresztnévadás:
A keresztnév megválasztásának kialakult szokásrendszere volt. Az első fiúgyermek az édesapja nevét kapta, a lányoknál az édesanya neve öröklődött. Több gyermek esetében a nagyszülők, keresztszülők nevét kapták. Befolyással volt a pap, ill. a naptárban a születéshez közel eső névnapra esett a választás. A katolikusok általában védőszent nevet is adtak második névként gyermeküknek. Előfordult a harmadik név anyakönyvezése is, és egy esetben a tanító négy elemből álló nevet adott gyermekének. Megfigyelhető, hogy a keresztény nevek a gyakoriak. A bibliát és a legendákat ismerő szülők példaképül adták gyermekeiknek vagy egy védőszent oltalmába állították őket.
Gyermekélet, munkára nevelés:
Sokszor a kisbabát kivitték magukkal a nyári mezőgazdasági munkák idején a határba. Taligával kitolták, leterítették a zsákot a földre, rátették a párnát és a döntött esernyő alá helyezték a pólyázott babát. Mikor a gyermek állni akart, állókába tették. Mondókákkal tanítgatták állni, járni és a környező világ megismerésére. A családi élet keretében folyó gyermeknevelésnek fontos eleme volt a vallásos nevelés, ami korán elkezdődött. A 4-5 éves gyermeket a nagyszülő már vitte a templomba.
A munkába belenevelődtek a gyerekek. A mezőgazdasági termények begyűjtése, zöldség gyümölcsszedés, állatok etetése, takarmány előkészítése, tüzelőhöz gallyak tördelése, fahéj gyűjtése korán feladata volt a kisgyereknek. A lányok utánozták anyjukat, nagyanyjukat: mostak a teknőben, mosogattak, törülgettek, tanultak kis darab kenyértésztával gyúrni, -kenyeret, lángost, kalácsot,- varrtak, söpörtek, felhintették vízzel a szoba padlóját, gyomláltak, teregették a ruhát.
A tavasz beálltával a gyerekek egyre kevesebben jártak iskolába. A lányok libát legeltettek. A toll fosztását az édesanyával együtt végezték a lányok. Általában annak a libának a tollából tömték meg a lány stafírungjába a párnákat, amelyet legeltetett. A két világháború között a 9-10 éves lányokat már dajkának, pesztrának küldték, vagy szolgálni jártak a zsidó vagy birtokos családokhoz. Napszámba szedték a gyümölcsöt, dohánypalántát, babot válogattak, kapálni jártak, szedték az iloncát (élősködő a szőlőn) vagy a búza közül az aszatot kiszurkálták. 13 évesen summásnak mentek. A fiúk kondásnak vagy csordásnak álltak a tanyákhoz. Otthon a fiúk segítettek az állatok gondozásában és a nehezebb munkákban: répát daráltak, az istállóból trágyát hordtak, szántáskor vezették a lovat, jószágot etettek, kaszáltak.
Leány- és legényélet:
A legény és nagylányélet jelei voltak, amikor a fiúk 15 évesen vasárnap kocsmáztak, a lányok vasárnaponként délután bálba mentek. A házassághoz vezető út első állomásai a táncos összejövetelek a kocsmabálok voltak. Szombaton és vasárnap délután a kocsmák udvarán, a Polgári Körbe, az iparos réteg találkozóhelyén, és a Gazdakörbe a kisgazdák körében kezdődött a bál. 17-18 éves korban már a lányok a férjhezmenetel gondolatával foglalkoztak. A párválasztásnál figyelembe kellett venni a vagyoni, társadalmi helyzetet és a vallási hovatartozást.
Heves házassági kapcsolatrendszere az 1920-30-as évek idején az őt körülvevő falvakkal- Erdőtelek, Hevesvezekény, Pély, Átány, Boconád és a jászsági területekkel, Jásszentandrás, Jászapáti, és a Tisza menti falvakkal, Tiszaroff, Tiszasüly-, alakult ki. Szerepe van a sokirányú kapcsolat létrejöttében az idegenben való munkavállalásnak, a summáséletnek.
Lánykérés:
A házasságkötés előzménye a lánykérés volt. Általában Hevesen csütörtöki napon a legény édesanyjával vagy csak az édesanya ment el a lányos házhoz megkéretni. A lányos háznál kőtt kalácsot, mákos, diós ködmönujját sütöttek erre az alkalomra. Fogadó kalácsnak is nevezték. A lánykérést a legény édesanyja mondta el. Igenlő válasz esetén rátértek a hozomány a kézfogó és a lakodalom részleteinek a megbeszélésére. A lány kelengyéje, stafírungja 1940-ben 6 párna, 2 dunna, ágyhuzatok (2 tarka, 1 fehér), 2db vászonlepedő vagy szalmaruha, 10 db vászontörülköző, 6 db sütőruha, szakajtóruha, 1 ünnepi vászon asztalterítő.
A lakodalom tisztségviselői:
A vőfély, a násznagyok, koszorús lányok, koszorús legények. A vőfély csak legény lehetett, családos embert már nem kértek fel erre a tisztségre. Az első vőfély általában a vőlegényes ház rokonságából jött, alkalmi vőfély volt csak a család kérésére vállalta. A hivatásos vőfély fogadása a 1940-es évek végétől a Jászságból történt. Általában Jászapátiból fogadtak vőfélyt. A vőfély feladata volt a vendéghívogatás, amit a lakodalom előtti vasárnap végzett, a vőlegény búcsúztatása, menyasszonykikérés, beköszönés, a vacsora előtti köszöntés. Kezében vőfélybottal indult a házakhoz.
Lakodalom:
A lakodalom legkedveltebb hónapja az október és november volt, minek okai a szakirodalomban ismert okok voltak itt is: befejeződtek az őszi munkák, kiforrt a bor, felhizlalták a disznót. A jó termést eladták, a nászajándékot jobban meg tudták vásárolni.
A vőlegény búcsúztatása után a vőfély vezetésével indult el a násznép a menyasszonyos házhoz. Ott a vőfély kikérte majd elbúcsúztatta a menyasszonyt. A vőféllyel a koszorúslány is megérkezett, átadta a virágcsokrot a menyasszonynak. A húszas években a koszorúslányokat tejeskávéval kínálták, amit cikóriából főztek, az emberek egy pohár cukros bort kaptak. Vendégfogadó volt a fonott, kerek lyukas közepű kalács, mellyel kínálták az asszonyokat. A kalácsot három ágból fonták, kör alakban összeillesztették. A násznagy a boros üveg nyakára húzva vitte a lakodalmas menet élén. A lesőket, a lakodalomba nem hivatalos bámészkodókat kínálta vele.
A templomi esküvő után a menyasszony szülei és rokonai a menyasszonyos házhoz mentek. Az új pár a koszorúspárokkal a férj házához vonult. A lakodalmas ház kapujában vagy a konyhaajtóban az anyós vagy a szakácsnő fogadta az ifjú párt. Két tányér volt a kezében. Az egyik tányéron a következőkben felsorolt változatok lehettek: a., méz, b., sütemény, c., cukor, d., kenyér. A másik tányéron búza volt. Köszöntötték a fiatalokat: Úgy hulljon rátok az áldás, mint a búza! Vagy: Legyen rajtatok Isten áldása! Rászórták a búzát az új párra. Úgy hiányozzatok egymásnak, mint egy falat kenyér! A tányérról kínálta a darab kenyeret, amit el kellett venni és elfogyasztani. Olyan édes legyen az életetek, mint a méz! Egy kanál mézet a szájába adott mindkettőnek. Majd a tányért földhöz csapta a következők kíséretében: Akkor törjön el a házasságotok, mikor ez a tányér, összeforr! Söprűt, lapátot adtak a menyasszony kezébe, össze kellett söpörni a tányért. Közben az asszonyok csípős megjegyzéseket tettek a munka menetére, minőségére: Jajj, de esetlen ez a menyasszony, nem áll jól a kezében a söprű!
Halál:
Halálokok között Hevesen a 19-20. században a járványok, himlő, szárazbetegség, kelevény, torokfájás, sinlődés, gutaütés, kólika, tüdővész, őrülés szerepeltek. A szülés közben meghalt csecsemőket hozzátartozóik sírjába temették el, csak a szülők voltak jelen a temetésen. A pár hónapos kisbabának hasonló temetést rendeztek, mint a felnőtteknek, sírjellel látták el a sírt.
A halál előjelekre Hevesen is, mint országosan az állatok viselkedéséből, tárgyak maguktól való elmozdulásából, álmokból következtettek. A halál beállta után a családtagok készítették fel a holttestet az utolsó útjára, a temetésre.
A halott közeli hozzátartozója intézte a halál hírüladását. Bejelentették a papnál, megbeszélték a misét, temetést, a pap tovább gondoskodott a harangoztatásról. A csendítésből mindenki tudta már hogy valaki meghalt. Férfi halottnak háromszor, női halottnak kétszer hagyták abba a harangozást.
Virrasztás:
A ravatal az első szobában volt, ahonnan a bútorokat kivitték, vagy összetolták, hogy legyen hely a látogatóknak. A koporsóba a halott mellé, ha nő volt az imakönyvét, kezükre a rózsafüzért helyezték, kendővel bekötötték a fejét. Ha olvasós asszony volt a titkot is behelyezték a koporsóba. A férfiak feje mellé, vagy az összekulcsolt kezük elé a kalapot tették és az imakönyvet. A koporsó elé helyezték a hokedlit, melyre a katolikusok szentelt vizet tettek. A ravatal köré lócákat, székeket állítottak. A halottlátogatás a tisztelet jele volt. Este kezdődött az imádkozás a virrasztás. Általában a rózsafüzér társulatból voltak ott mindig, egy énekes asszony vezette az imát. A rózsafüzért mondták és halottas énekeket énekeltek. Hevesen Király Andrásné Varga Erzsébet Mama Erzsi majd Kóczián Istvánné voltak az énekesek. Az 1960-as évekig háztól temették a halottakat, változás a temetői kápolna használatával lett. A halott felöltöztetése után a temetői kápolnába szállítatták a koporsót kb. a hetvenes évekig, míg a halottas ház meg nem épült.
Temetés:
A lobogó és kereszt hordására a rokonságból vállalkoztak. Általános szokás a katolikusok körében a templomi zászlókkal történő temetési pompa. A katolikus egyház rendszabályaiba előírt, processziós temetéssel áll összefüggésben. Ilyen ceremónia ismeretes a Jászságból a19. századból. Hevesen a Rózsafüzér Társulat tagját két lobogóval kísérték. Más esetekben egy lobogót használtak. A család a lobogóra megvásárolta a kendőt, a keresztre a kiszsebkendőt. Felkötötték mindkettőt pertlivel, szalaggal. A kendő és a díszzsebkendő a temetés után azé lett, aki a hordozását vállalta. A lobogóról és a keresztről levették a kis pertlit és a sírba dobták.
A koporsó betakarása előtt a hozzátartozók, rokonok egy marék földet dobtak a koporsóra, utolsó búcsúként. Áldjon meg az Isten, Nyugodjál békében mondták. Mikor már be volt fedve a sír rátették a koszorúkat. Végső mozzanatként a pap távozása után, a család és a közeli rokonok háromszor körbejárták a sírt. A lobogót vivő haladt elöl a hozzátartozók, ha pl. feleség halt meg akkor a férj, szülők, ha még éltek, testvér, gyermekei, menyei, vejei. Úgy mondták, hogy a feltámadás tiszteletére járták körbe. Közben énekeltek az olvasós asszonyok. A körbejárással egy képzelt kört írnak a sír köré. Ez a képzelt kör védelmül szolgál azon semmilyen erő, hatalom át nem hatolhat. Mágikus köröket különböző alkalmakból, képzetekből ismerünk a népszokásokból. Határ körüljárása, jégeső madarak ellen, szőlőterület, ház megkerülése. A sír megkerülését hazatérő lelkek ellen végezték. Egy-egy azonos rítus a népélet legkülönbözőbb pontjain felbukkanhat.
A sír gondozásával, gyakori látogatással és a halottak napján elevenítik föl a halott emlékezetét.
Jeles napok
Katalin nap (november 25.):
A szerelmi jóslás céljából kivirágoztatott ág szerepéről ismert. Az eladósorban lévő lányok egy szilva-vagy meggyfa ágat tettek vízbe, s a hiedelem szerint a következő évben férjhez megy a lány, ha az ág kivirágzik. Időjósló nap, „Ha Katalin kopog, karácsony locsog.”
András nap (november 30.):
Szintén a szerelmi jóslások időpontja országszerte. Ha a leány egész nap böjtölt, éjszaka megálmodta, milyen nevű lesz a férje.
Advent:
A karácsony előtti többhetes időszak az advent, az előkészület, a várakozás, a reménykedés ideje, készülődés a Megváltó érkezésére. A két világháború között még jártak adventet köszönteni. Általában cigányasszonyok, akik a konyhaajtó előtt mondták el a köszöntő verset, majd imádkoztak. Kenyeret, lisztet, zsírt adtak a köszöntőknek. Karácsony előtt egy héttel már kezdtek készülni az ünnepre. Aki tehette, disznót vágott, hogy legyen elég hús, hurka, kolbász, kocsonya az asztalon. A disznótoron segédkezőknek, rokonoknak este vacsorát adtak, melynek hívatlan látogatói voltak a kántálók. A fiatal házasemberek, asszonyok maskarába öltözve járták végig a disznótorozó helyeket. Általában cigány házaspárnak öltöztek, az asszonyok férfiruhába, rossz nadrágba, a férfiak női ruhába. Arcukat bekormozták, hogy ne ismerjék fel őket, hangjukat elváltoztatva kértek egy kis ennivalót.
Luca napja (december 13.):
A népi kalendárium szerint az év legrövidebb napja, erre utal a mondás is: „Lucától egy lépéssel mindig hosszabb a nap”. Ehhez a naphoz mágikus cselekvések kapcsolódnak. Nem volt szabad varrni, „nehogy bevarrják a tyúkok tojókáját” és abroncsba szórták az ennivalójukat, hogy egy helyre tojjanak. Az időjósló szokások közül az alábbit végezték: megfigyelték karácsonyig minden nap az időjárást, mindegyik napnak egy hónap felelt meg. Amilyen idő volt a hónapnak megfelelő napon, a hiedelem szerint olyan lesz abban a hónapban (esős, napos, ködös).
Betlehemezés, betlehemjárás:
A két világháború között még fiatal legények voltak a szereplői, az 1950-es években gyerekek vagy cigányok. Több 8-10 éves legény összeszövetkezett, ki angyalnak, ki pásztornak öltözött. Főszereplő közöttük az Öreg számadó juhász, kifordított bundát, báránybőr kucsmát viselt, állát hosszú kenderszakáll övezte és hatalmas furkós botot tartott kezében. A pásztorok fehérbe öltöztek, díszes, aranyos, henger alakú csákót hordtak. Az angyal kezében vitte a keménypapírból összetákolt, apró viaszgyertyákkal megvilágított Betlehemet, melyben a kis Jézus születése volt ábrázolva. A pásztorok jelvénye a csörgős bot volt. Az Alföldre jellemző tréfásabb változatot ismerték, melynek központi alakja az Öreg. Utolsó személy volt köztük a „szamár” akinek nem volt más dolga, mint az ajándékok összegyűjtése a tarisznyába. Házról házra jártak, s az iskolában tanult énekeket adták elő. (Fotó. Templom formájú betlehem. Heves PC134368)
Szent Család – járás:
Karácsony előtt kilenc nappal kezdték az ájtatosságot, kilenc család vett benne részt. Minden nap másik házhoz vitték a Szent Családot ábrázoló képet. A képet év közben az egyik család őrizte, az ájtatosság megkezdése előtt a pap megszentelte a képet a templomban. A házaknál szépen feldíszített asztalra, házi oltárra tették, imádkoztak, énekeltek. Általában csak asszonyok vettek benne részt, de néha magukkal vitték a gyerekeket is.
Karácsony böjtje (december 24.):
Karácsony böjtjén a pásztorok jártak köszönteni. A kondás és a csordás elment azokhoz a házakhoz, ahonnan marha vagy disznó járt ki a legelőre. A gazdának illett a munkájukat kis ajándékkal megköszönni.
A két világháború között a boróka volt a karácsonyfa. Gyakran a hegyénél fogva a mestergerendára erősítették fel. Ha kicsi volt a fa marharépába szúrva állították az asztalra. Almával, aranyozott dióval, vásáron vett mézeskalács figurákkal és cukros dióban megforgatott szalagóriás süteménnyel díszítették föl.
Karácsony (december 25-26):
Mindkét nap ünnep. Az ebédet már az előző napokban elkészítették, hogy ezen a napon ne kelljen dolgozni. Az étrend húsleves, töltött káposzta, mákos, diós keltkalács. Délután és este a rokonok felkeresték egymást, beszélgettek, kártyáztak.
Szilveszter:
A templomba mentek a hálaadásra, utána kezdődtek a mulatságok. Bálokat, családi és baráti összejöveteleket tartottak. Szilveszteri bál volt a kocsmában, a gazdakörben, a polgári olvasókörben.
Újév napján a gyerekek elmentek a rokonokhoz, ismerősökhöz újévet köszönteni a következő versikével:
„Eldöcögött már az óév szekere
Az elmúlt szekér sok-sok gonddal volt tele.
Pusztuljon hát, nyikorogjon zörögve,
Búját-baját felejtse el örökre.
Ezt kívánom ezen újév reggelén
Ez az újév legyen boldog és mesés
Kis házunkat kerülje el a bánat,
Adjon Isten minden jót a családnak!”
Kis pénzt, kalácsot, süteményt kaptak a gyerekek a köszöntőért.
Vízkereszt (január 6.):
A Háromkirályok napjának legjelentősebb mozzanata a vízszentelés. Mise előtt egy dézsában vizet tettek az oltár elé, amit a pap megszentelt. A szentelt vízből mindenki vitt haza egy üveggel. Otthon az asszonyok megszentelték vele a házat, istállót, disznóólat, tyúkólat, hogy a rontást távol tartsa a háztól.
Gyertyaszentelő (február 2.):
Ezen a napon szentelték a gyertyát a templomban. A szentelt gyertyát a szobában a fali tükör két oldala mellett a falra akasztva tartották. Halálesetkor a halott kezébe adták.
Balázs napja (február 3.):
A pap egy kétágú, ún. „balázsoló gyertyával balázsolja” a híveket, hogy ne fájjon a torkuk.
Farsang:
Vízkereszt napjától hamvazószerdáig tart a farsang, utolsó három napján (farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyó kedd) tartották az év legjelentősebb mulatságait. Vasárnap délben kezdődött a farsangi ivó. A kocsmákban, a gazdakörben és a polgári olvasókörben volt a farsangi bál. Az egyházak évszázadokon keresztül próbálták megfékezni a féktelen farsangi mulatozásokat. Hevesen 1940-ben erről szól az alábbi plébániai levél: „Híveim lelki épülésének fokozására,… farsang három utolsó napján egésznapi Szentségimádást szeretnék meghonosítani,… hogy a rendetlen mulatságok helyett a Szentséges Jézus megengesztelésével zárjuk a farsangot…”
Nagyböjt:
Hamvazószerdával kezdődik és a húsvéti feltámadásig tart. Tilos minden mulatság tartása. Nagyböjtben nem főztek zsírral csak olajjal vagy vajjal. A templomkertben lévő stációknál keresztúti ájtatosságot tartottak.
Nagyhét:
Takarítás, meszelés, a húsvétra készülődés ideje. Nagypénteken napkelte előtt frissen húzott vízben megmosakodtak, a gyerekeket is felköltötték, „fürdeti a holló a fiát” – mondták. Utána az asszonyok körbesöpörték a házat, a faltól az udvar felé, a gyerekek kezükben csengővel, nyakukban kolomppal szaladtak a ház körül, közben kiabálták: „Kígyó, béka, távozzál a háztól!”
Nagypénteken és nagyszombaton még böjtöltek: habart leves és mákos tészta az ebéd. Nagyszombaton készítették el a sonkát, kocsonyát és főzték a tojást, amivel a locsolkodókat megkínálták. A tojást hagymahéjjal színezett vízben festették. Petrezselyemlevelet helyeztek a tojásra, leszorították egy rossz selyemharisnya darabbal, s a festőlébe tették. A levél alatt fehér maradt a tojáshéj.
Húsvét hétfő:
Az öntözködés, a locsolkodás ideje. A legények már kora reggel csapatostól mentek a lányos házakhoz, kivitték a kúthoz a lányokat, és vödörrel öntözték rájuk a vizet, hogy frissek legyenek. Különösen, ha kora tavaszra esett húsvét, sok lány megbetegedett a vizes ruhában, ezért az öntözködés fokozatosan szelídült: egy-egy bögre vízzel öntötték le őket. A szagos vízzel való öntözködés a két világháború között kezdett elterjedni, de csak az 1950-es évektől vált általánossá. A legényeket terített asztal várta minden háznál: kocsonya, kalács, sonka, tojás és bor. Este a gazdakörben, polgári körben és a kocsmában húsvéti bált tartottak.
Május elseje:
Májusfa, májfa állítás szokása kapcsolódik ehhez a naphoz. A fát legtöbbször a leány udvarlója állította fel a barátaival a lányos háznál. Az 1940-es évekig vendégoldalra kötözött gyümölcsfagally, az 1950-es évektől 2-4 m magas fiatal fa a májfa, amit a kapuoszlophoz erősítettek. A legények előbb szalagokkal, kendővel felöltöztették a fát. Volt eset, hogy cérnából vagy pamutból készül babát akasztottak a fára, s az is megtörtént, hogy a legény annyi üveget akasztott a fára, amennyi bort meg akart inni, mert ezeket a lánynak később meg kellett töltenie. Mikor elkészültek, a legény bekiáltott a házba: „Jó éjszakát, itt a májfa, Mariska vigyázzon rája!” Ha a legény komolyan udvarolt a lánynak cigányzenészekkel szerenádot adott. A májfa mellett virágot is küldtek a lánynak. Az I. világháború körül orgonát vagy oltott rózsát tövestől cserépbe ültettek, azt vitték. A kosárba helyezett virág, a májfa-kosár az 1930-as években kezdett megjelenni. Krepp-papírral bevont kosárba 4-6 cserép virágot (hortenziát) tettek. Az 1950-es évek végétől, ha a legény komolyan udvarolt a lánynak, egyéb ajándékokat is helyezett a virág mellé: láncot, gyűrűt, karórát, édességet, esetleg egy öltözet ruhát.
A közösségi májfa állításának szokása Heves megye déli részére volt jellemző. A 19. század végétől a birtokosoknak is állítottak májfát, olyat, mint a lányoknak és a cselédek üres üvegeket kötöztek rá, hogy töltse meg a gazda borral. Feldíszítették szalagokkal, krepp-papírral. A gazda a lányokat cukorral a legényeket, pedig borral kínálta meg. A közös májfát állíthatták az egész falunak is. Boconádon pl. a templom elé állítottak egy nagy májfát, szépen feldíszítve.
Pünkösd:
A pünkösdi királyné járásban kislányok vettek részt. Négyen, egy nagy kendő négy sarkát fogták meg, alatta volt az ötödik kislány. Beköszöntek a házakhoz, és ahová beengedték őket, énekeltek. Az alábbi énekben a „Haj szénája” kezdetű gyermekjáték sorainak ötvözése is megfigyelhető, a szóbeli emlékezet 2001-es gyűjtés alapján így őrizte:
„ Mi van ma, mi van ma,
Piros pünkösd napja.
Holnap lesz, holnap lesz,
A második napja.
Hej szénája, szénája
Széna szakadékja.
Benne ül egy kis menyecske,
Öleld, akit szeretsz.
Azt ölelem, azt kedvelem,
Ne hívjatok engem
Dobó Ilonának,
Árok parton lábam törtem,
Szita-szita péntek, szerelem csütörtök,
dob szerda.”
Míg énekeltek, az ötödik kislány forgott, táncolt a kendő alatt. A háziaktól ajándékot kaptak a játékért. Pünkösd másnapján bálokat tartottak. Kiss Áron munkájában találunk egy pünkösdölő leírást, ahol a gyűjtés helyének Heves van feltüntetve. Valószínű, hogy Hevesről gyűjtötte, mivel a Heves megyei gyűjtést „Heves m.” megnevezéssel jelöli. A szöveget dallammal együtt közli. (FOTÓ:2 jpg „Mi van ma…” Kottapélda. Kiss Áron Magyar gyermekjáték-gyűjtemény.)
Úrnapja:
A négy égtáj felé sátrat állítottak fel. Vallásos családok díszítették a sátrakat, a virágokat a falubeliek adták össze. Egy sátor piros, egy fehér és kettő tarka virágokkal ékesített. A körmenetben a pap megszentelte a sátrakat. Az úrnapi sátor virágából mindenki vitt haza. A tornácon az eresz alá tűzték, hogy védje meg a házat a villámcsapástól.
Aratás:*
Júliusban az aratás volt a legfőbb tevékenysége a parasztembernek. A búzanéző aratógazda szervezte meg az aratóbandát és felelős volt a munka teljesítéséért. A betakarítás örömét természetes rítusokkal fejezték ki, melynek főbb elemei az aratókoszorú készítés, az áldomás és a táncmulatság. Az aratás zárónapján az utolsó kévéből készítették az aratókoszorút. Formája különböző lehetett, Hevesen ismert volt a házalakú aratókoszorú, mely a pálcavázra fonott négy téglalapból áll, fölül két négyzet fedi, nyeregtetős házikó alakot formázva. Nemzetiszínű színes selyemszalagok szegélyezik, szalagcsokrok, papírvirágok, szalmaláncok díszítik. (Fotó Ház alakú aratódísz, Heves) Az uradalmakban látványos aratóünnepek voltak. Aratás után a kész koszorút kézben vagy rúdon, énekszóval vitték a gazda portájára, ahol jelentették: „Isten segítségével befejeztük az aratást…” A koszorút és vivőjét vízzel öntözte meg a gazda. A vízzel való leöntésnek bőségvarázsló, esővarázsló célja volt, hogy a következő évben elegendő eső legyen. Az utolsó kalászokból az aratók maguknak csokorba szedett búza koszorút készítettek, amit a mestergerendára függesztettek fel. A következő évi bőséges termés érdekében ősszel az első vetésű búzába morzsolták a búzakalászok termését. A XIX. század végén Darányi Ignác földművelési miniszter az aratósztrájkok lecsendesítése érdekében elrendelte a régi aratóünnepek felújítását. Hevesen az első aratóünnep megrendezésére 1923-ban került sor, a Földműves Ifjúsági Egyesület szervezte Igonda János gazdasági szaktanár vezetésével. A későbbiek során a Római Katolikus Egyházközség is szerepet vállalt a szervezésben. Az aratóünnep legfőbb előkészületei: a szereplők felkészülése, az aratókoszorú és az aratódíszek elkészítése, a zászlók feldíszítése, a kenyér megsütése. Az 1930-as években két koszorút készítettek, egyiket a templom számára a „Mennyei Gazdának”, másikat a világi gazdának, a Gazdakör elnökének kötötték. A koszorúk átmérője kb. 60-70 cm volt. 1935-ben olyan koszorút is készítettek, melynek közepében Nagy-Magyarországot ábrázolták olyan módon, hogy az elszakított területeknek megfelelő részeket feketével festették be. Korona alakú koszorú is készült, valamint kiegészítőül gömb, kocka, orsó és henger alakú formák./Heves, Néprajz, Népszokások, Jeles napok/