SZENT ANNA és SZENT JOACHIM
Július 26.
Az újszövetségi szent könyvek semmit nem mondanak a Boldogságos Szűz Mária szüleiről. Néhány névvel találkozunk a rokonságból: Erzsébet és Zakariás, Szalóme és Zebedeus, de e két szülő nevét nem tudjuk. Egy 2. századi apokrif könyv mondja, hogy Mária édesanyját Annának, apját Joachimnak hívták, és a két név jelentése figyelmet érdemel, mert Anna annyit jelent: kegyelemmel áldott, Joachim pedig: Isten megvigasztal. Az elbeszélés magva az az isteni ígéret, hogy az idős házaspárnak leánya fog születni.
A legenda elbeszélése szerint Szent Anna szüleit Stolanusnak és Emerenciának hívták, és Betlehemben éltek. Anna a Názáretben élő Joachimnak lett a felesége, s mindketten Júda nemzetségéből és Dávid házából származtak. Húsz évig éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között.
Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani (bárányt vagy egy pár galambot), de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta. Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre nyájai és pásztorai közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Hírül adta neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan összeölelkeznek és elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.
A középkorban ezt a találkozást tekintették a Szeplőtelen fogantatás pillanatának, ezért ez az epizód különösen gyakran szerepel a Mária életét bemutató képciklusokban és üdvtörténeti összefüggésekben. (Ez a találkozás Mária és Erzsébet találkozásának megfelelője a képi ikonográfiában. A bizánci művészetbe a 10. századtól, Nyugat-Európában a 12. századtól terjedtek el Mária és Jézus életét bemutató képsorozatok indító jeleneteként.)
Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el. A legenda – az apokrif szerzőktől vett értesülések alapján – így részletezi Jézus rokonságát: az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett. Ezek az adatok természetesen nem fedik a történeti valóságot, de azt a hívő és szeretettel teljes gondoskodást jelzik, ahogy a hagyomány próbálta értelmezni az evangéliumokban is előforduló, ,,Úr rokonai” kifejezést.
A legenda azt is tudja, hogy Anna még élt, amikor a Szentcsalád Nagy Heródes halála után visszatért Egyiptomból, és megláthatta a kicsi Jézust. Lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, s mikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.
Az efezusi zsinat (431) óta, ahol elismerték Mária csodálatos istenanyaságát (Istenszülő – Theotokosz) édesanyja is megkülönböztetett tiszteletben részesült. A keleti egyház a 6. század közepe óta ünnepli, amit a római egyház is átvett. Ünnepük a 13-14. században terjedt el Európában, annak az érdeklődésnek következményeként, amellyel Krisztus emberi természete és emberi valósága felé fordultak a hívők. Annát 1481-ben vette fel a római kalendáriumba az a IV. Sixtus pápa, aki a Szeplőtelen fogantatás tanát és az Anna-tiszteletet különösen ápoló ferences rendből került ki. Az ünnepük dátuma egy templom fölszentelésének évfordulójából adódott. A régi hagyomány ugyanis úgy tartotta, hogy Mária Jeruzsálemben született, és szülőháza, Anna asszony háza a Bethesda-tó közelében állt. Az 5-6. században e föltételezett születési hely fölé bazilikát építettek, s ennek fölszentelési napja volt július 26. Ünnepét V. Pius pápa 1568-ban eltörölte, de 1583-ben ismét felvették a római naptárba, július 26-ra. Szent Joachimot 1584-től március 20-án, 1738-tól a Nagyboldogasszony oktávája utáni vasárnapon, 1913-tól augusztus 16-án ünnepelték. 1969-ben egy napra tették Szent Annával.
Szent Anna ábrázolása kezdetben az Istenanya bizánci típusait követte. Ábrázolása csak annyiban különbözik a Jézust hordozó Máriától, hogy a karján tartott gyermek hosszú (női) ruhácskát visel. Nyugat-európai ábrázolásokon a messiási jövendöléseknél felnyitott Ószövetséget tart a kezében. A 13. században alakult ki a Szeplőtelen fogantatás megjelenítésére a Szent Anna harmadmagával képtípus, amely Annát, Máriát és a gyermek Jézust egyesíti egy kompozícióba úgy, hogy Anna marad a főszereplő. Anna ölében vagy karján ül a gyermekként ábrázolt Mária és Jézus (Aquilla János freskója a veleméri templomban, 1378). Életkoruk szerinti megkülönböztetéssel (Anna mint fejkendős, idős nagyanya ül a lányosan fiatal, kibontott hajú Mária mellett, s kettejüket a gyermek Jézus kapcsolja össze) és természetes kompozícióba fűzése a reneszánsz találmánya: Leonardo da Vinci azonban a régi megoldás szerint ülteti Máriát Anna ölébe (1510). A barokkban – főként Spanyolországban – új képtípus alakult ki: Anna tanítja a gyermek Máriát (Murillo 1665; J.L. Kracker, 1770, Eger ciszterci templom), ezen kívül gyakran szerepel – akár Joachimmal együtt – a Szent család ábrázolásokon. Kiemelt helyen szerepel a Mária bemutatása templomban jeleneteken is. Halálát a Mária halálának mintájára ábrázolják, ahol mellette van (ellentmondva a többszöri férjhezmenetele legendájának) Joachim, Mária, Szent József és a gyermek Jézus. Az ellenreformáció a Biblián kívüli hagyományt szigorú kritikával vizsgálta, és ez visszaszorította Szent Anna tiszteletét, de koránt sem szüntette meg.
Szent Anna tiszteletéről Bálint Sándor a következőket írja: ,,A hazai Szent Anna-tisztelet gazdagságát és színes változatosságát a kultusz sokrétűsége mutatja. Kiváltságos patrónájaként tisztelte sok ügyében-bajában az asszonynép, de tisztelték azok is, akiknek foglalkozása valamiképpen a gazdaasszonysággal, asszonyi gondoskodással függ össze: a szövőmunkások, csipkeverők, seprűkötők. Céhpatrónaként tisztelték az asztalosok azért, mert hajdanában az oltárszekrény elkészítése a mesteremberek feladatai közé tartozott, márpedig Anna volt méltó arra, hogy az élő tabernákulumot, Máriát a méhében hordozza… A kádárok is tisztelték, nyilván abból a megfontolásból, hogy Jessze törzséből, Anna és Mária méhéből sarjadt a Szőlőtő: belőle termett a megváltás bora, (a megváltó Vér)… Védőszentje volt a bányászoknak is, nyilvánvalóan azért, mert ünnepének evangéliuma a szántóföldön elrejtett kincsről, a drágagyöngyöt kereső kalmárról szólt, és e hasonlatokat Szent Annára is lehetett vonatkoztatni. A barokk korban Szent Anna külön tisztelt patrónája volt a haldoklóknak.”
CSEPELÉNYI GYÖRGY pálos szerzetes
Biccse (Torontál megye), 1626. – Szőke (Heves megye), 1674.
Csepelényi György magyar nemesi családból származott. Gyermekkorában édesanyját elkísérte szegény- és beteglátogató útjaira. Alig múlt 16 éves, amikor belépett a pálosok közé. Már a novíciátusban kitűnt életszentségével, szigorú életmódjával és Mária-tiszteletével. Bölcseleti és hittudományi tanulmányai végeztével a pápai, majd a máriavölgyi rendházba helyezték hitszónoknak. Mély hitből fakadó beszédei hatására számos rendkívüli megtérés történt. 1660-ban a máriavölgyi kolostor alperjele, s egyben a rend újoncmestere lett.
Kiemelkedő szerepet játszott a protestánsok visszatérítésében. Módszerei azonban – békés, alázatos természetéből adódóan – eltértek a ,,harcos” hitvitázókétól. Mindezek alapján X. Kelemen pápa kinevezte őt a magyarországi missziók főnökének, s tevékenységi körének középpontjává a Mezőkövesd-Eger-Füzér vidéket jelölte meg. Több pálos társával együtt rövid idő alatt ,,hét kálvinista falut pápista pogányságra térített”, ahogy a protestánsok mondták.
1674. március 26-án, húsvét másnapján a protestánsok egy csoportja behatolt a füzéri plébániára, s rabszíjra fűzve magával hurcolta a szemükben oly gyűlöletes Csepelényit. Fogsága hatvan napig tartott, ez idő alatt állandó bántalmaknak volt kitéve. Napokon keresztül ruhátlanul kellett járnia, megostorozták, leköpdösték, bíborköpenyt húztak rá (párhuzam Jézus megalázásának történetével), hatalmas csomagokat kötöttek vállaira, majd egyikük a hátára ült, és sarkantyúját mélyen az oldalába vágva, futásra kényszerítette. György mindezt alázatosan tűrte és imádkozott a kínzóiért. Közülük az egyik megsajnálta, és szent embernek nevezte, ezért társai agyonverték, Györgyöt pedig erős kíséret mellett a Mezőkövesd melletti Szőke községbe vitték. Ott, miután a hóhér nem volt képes lefejezni – többször fölemelte a bárdot, de keze erőtlenül lehanyatlott –, karddal megölték. Ahol ez történt, a monda szerint forrás fakadt.
Teste napokig hevert temetetlenül, az oszlás minden jele nélkül. Az egri pasa személyesen intézkedett, hogy ,,Isten szent emberét” tisztességesen eltemessék. Az egerfarmosi templomban a mártírok miséjét imádkozták érte. 1689-ben a sátoraljaújhelyi pálos templomba szállították a testét, és a Szent Kereszt-oltár alatt helyezték örök nyugalomra. Életszentségét csodák igazolták. Még ugyanabban az évben Fenessy György egri püspök megindította a szenttéavatási eljárást. A Római Szentszék megengedte tiszteletét, de szentté avatása különböző okok miatt elmaradt. Maguk a pálosok sem szorgalmazták rendjük puritán szabályai miatt, melyek szerint a rend tagjai nem avathatók szentté. Tetemét 1974. május 24-én, halálának 300. évfordulója alkalmából az egri egyházmegye által ajándékozott ezüstös koporsóba helyezték. Életét és mártíromságát elsőként a mezőkövesdi plébános, Nagy János (aki az egerfarmosi templomban a temetési szertartást is végezte) írta meg. Emléke és tisztelete leginkább Mezőkövesd környékének hívei között él.
Életéről így írt Hevenesi Gábor a 17. század végén: „Iskoláit befejezve, hogy lelkének inkább gondját viselje, a Remete Szent Pál törvénye szerinti életre adta magát. Aki csak találkozott vele, észrevette életszentségét és szűzi tisztaságát, melyet a sírig megőrzött. A szentbeszédben kiváló szónoknak bizonyult. Kétszer volt szubprior a konventokban, majd a lázadásokkal teljes időkben a hívek üdvösségének gondozását bízták rá. Feladatát György dicséretesen látta el… Fáradozásának nem is maradt el gyümölcse: sokakat megerősített a katolikus igazságban, és a nem katolikusok is tanúsítják, hogy hét falut visszatérített a katolikus hitre. A lelkek között végzett aratása miatt a nem katolikusok börtönbe vetették… Minden áron rá akarták venni a katolikus hit megtagadására, de ennek épp ellenkezője történt, mert kegyetlen kínjai közepette csak megerősödött az erényben. Annyira nem tudták a gyötrelmekkel megfélemlíteni, hogy kérte, még inkább kínozzák, hogy meghalhasson a hitéért.”
GONZAGA SZENT ALAJOS
Castiglione, 1568. március 9. – † Róma, 1591. június 21.
Tetterős, becsvágyó és életrevaló nemzetség volt a Gonzaga család. Alajos 1568. március 9-én született Castiglione őrgrófja, Ferrante Gonzaga elsőszülöttjeként, s őt még hét testvére követte. Születése – mint trónörökösnek – előre meghatározta várható életútját. Alig volt tíz éves, amikor a toszkán nagyherceg udvarába került apródnak. Ott megtanulhatott mindent, ami akkoriban társadalmi rangjához szükséges volt: udvari viselkedést és fellépést, a klasszikus és élő nyelveket. Megtartottak minden egyházi előírást, de az udvar valójában távol állt a keresztény lelkiségtől. A gyilkosságtól sem visszariadó kegyetlenség és a féktelen, léha viselkedés mindennapos volt. A fejedelmi családok úgy érezték, fölötte állnak a köznépnek, sőt a jognak és a törvényeknek is. Ebben a légkörben a még szinte gyermek Alajos elhatározta, hogy megőrzi függetlenségét, és nem engedi, hogy környezete magával ragadja. A firenzei Angyali Üdvözlet-templomban fogadalmat tett: nem alkalmazkodik környezetének szelleméhez, hogy szabad maradjon Isten számára.
Firenzéből 1579-ben a mantovai herceg udvarába ment. A herceg volt az egész Gonzaga-ház feje. Ott állítólag már kifejezésre is juttatta meggyőződését: ,,Istennek szolgálni jobb, mint az egész világon uralkodni.” Életmódjának merőben eltérő formája állandó tiltakozás volt az udvari körökben uralkodó visszaélésekkel és bűnökkel szemben. 1581-ben Alajost apródként Máriának, V. Károly legidősebb leányának, II. Miksa feleségének udvarába rendelték, aki spanyol hazájába készült visszatérni. Spanyolországban lett egészen világos a trónörökös előtt jövendő életútja. Be akart lépni a jezsuita rendbe, és ezzel hosszú küzdelem kezdődött apjával, aki abba még csak beleegyezett volna, hogy fia egyházi szolgálatot vállaljon, amelyet a bíborosi méltóság koronázhatott volna meg, a szerzetességet azonban kevésnek találta elsőszülötte számára.
1585. november 2-án ünnepélyesen – minden formaság betartásával – lemondott összes jogáról, és a trónöröklést Rudolf öccsére ruházta. Nem volt véletlen, hogy halottak napját választotta alkalmul, mert valóban meghalt ennek a világnak. Két nap múlva Alajos már úton volt Róma felé, hogy ott megkezdje próbaévét. Tanulmányi éveit súlyos családi bajok zavarták meg, szükség volt a legidősebb testvér tanácsára és segítségére. Az ügyek orvoslására haza utazott, de hamarosan visszatért Rómába, mely várost ,,igazi hazájának”’ mondta, s az is lett földi útjának utolsó állomása. 1590/91 tele éhínséget hozott Itáliára, s vele pestist, amellyel szemben akkoriban szinte tehetetlenül álltak.
A Római Kollégium növendékei is beálltak az önkéntes ápolók sorába, s életének utolsó heteiben Alajos több más bátor emberrel együtt a római „fekete halál” ellen harcolt. Az egyik napon az utcán összeesve talált egy beteget, akin a pestis minden jele látható volt. Késlekedés nélkül a vállára vette és a kórházba vitte. A huszonhárom éves ifjú ekkor kapta el a halál csíráját. Fájdalmas betegeskedés következett. Rögtön fölvette a betegek szentségét, de a betegség elhúzódott.
1591. június 21-én halt meg a Római Kollégiumban. Tizennégy évvel később boldoggá, 1726. december 31-én szentté avatták. Ünnepét 1842-ben vették föl a római kalendáriumba. Az ,,ifjúság példaképeként” nemes jellemének és életszentségének példáját hozza a keresztény egyházba.
SZENT LŐRINC
†Róma, 258. augusztus 10.
Szent Lőrinc vértanú diakónus a legnagyobb tisztelettel körülvett szentek közé tartozik. A szentmise római kánonjában is helyet kapott, s a régi római naptárban kiemelt ünnep volt, vértanúságának napja. Életéről azonban semmi, haláláról is csak néhány megbízható történeti adat maradt ránk.
Szent Ciprián karthágói püspök a nyolcvanadik levelében beszél Sixtus pápa és négy diakónusának vértanúságáról, de Lőrincről nem mond semmit. A későbbi hagyomány a pápa fődiakónusát látja benne, aki néhány nappal Sixtus pápa után csodálatos győzelmet aratott az üldözők felett. E későbbi hagyomány legnevesebb tanúja Szent Ambrus, aki ezeket mondja: ,,Amikor Lőrinc látta, hogy a püspökét halálba viszik, sírni kezdett. Nem azért, mintha sajnálta vagy féltette volna, hanem mert ő nem kísérhette a vértanúságba. Ezért így szólt hozzá: „Atyám, hová mégy a fiad nélkül? Szent püspököm, hová sietsz a diakónusod nélkül? Az áldozatot soha nem mutattad be nélkülem! Valami kivetnivalót találsz bennem? Méltatlannak tartasz arra, hogy magaddal vigyél? Vizsgálj csak meg, hogy mindig hűségesen szolgáltalak! Szolgádra rábíztad Krisztus vérét, és most meg akarod tagadni tőle, hogy a te véredben is része legyen? Vigyázz, nehogy szó érje a bátorságodat, hiszen elutasítottad tanítványodat, s ez a mesternek nem válik dicsőségére! A nagy férfiak tanítványaik harcában legalább úgy győztek, mint a sajátjukéban. Így ajánlotta fel a fiát áldozatul Ábrahám, s így bocsátotta maga előtt a vértanúságba Péter Istvánt…” Akkor Sixtus pápa így válaszolt: „Nem, fiam, nem mellőzlek, és nem is hagylak magadra. Előtted keményebb küzdelem áll. Én, az öreg, a könnyebb harc útját járom, reád azonban, aki fiatalabb vagy, dicsőbb győzelem vár a zsarnok felett. Hamarosan jössz majd utánam, hagyd abba a sírást! Három nap múlva követni fogsz. Ez az idő méltányos a pap és a diakónus között. Nem illik, hogy a mester oldalán harcolj, mintha segítségre szorulnál. Miért akarsz az én testi halálomban részesedni? Rád hagyom teljes örökségemet. Miért vágyódsz testi jelenlétem után? A gyenge tanítványok megelőzik mesterüket, az erősek a nyomában járnak. Mesterük nélkül győznek már, mert nincs többé szükségük a tanításra. Ezért hagyta maga után Illés Elizeust. Most rád hagyom, hogy kövess engem a férfias erényekben…” (De officiis I. 41.)
Szent Ambrus ezt nem maga költötte, hanem az átvett hagyományt öntötte formába. Lőrinc pedig ebben a hagyományban a rómaiak által annyira becsült férfias erények megtestesítője lett, aki az erőszakos haláltól sem riadt vissza, és erősebbnek bizonyult a halálnál. Ez mutatkozik meg Lőrinc halálában, ahogyan Ambrus elbeszéli: rostélyon égették meg, és a lángok között így szólt a hóhérhoz: ,,Ez az oldalam már megsült, fordíts meg és egyél belőlem!”
A forrást azonban, amelyből Ambrus ezt a hagyományt merítette, nem ismerjük. S mindaz, ami ezen kívül, mint épületes történet kialakult a szent vértanúról, már jámbor hozzáadás a történeti maghoz. Annyi azonban kétségtelen, hogy Lőrinc diakónus kapcsolatban állt Sixtus pápával, és vértanúságuk közvetlen egymás után történt. Az is beleillik a történeti összefüggésbe, hogy Lőrinctől az Egyház kincseinek kiadását követelik, hiszen Valerianus császár és pénzügyminisztere szemet vetett az Egyház vagyonára.
Szent Lőrinc életrajzához a 4. század vége után újabb elemek adódtak. Így például tudni vélik, hogy Lőrinc Hispániából származott, és Sixtus pápa akkor ismerte meg, amikor egy toledói zsinaton részt véve Hispániában járt. Ő vitte magával Rómába. Ezzel az adattal az a nehézség, hogy az első toledói zsinat 589-ben volt. De ennek ellenére a legenda állítása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lőrinc tisztelete elterjedjen Hispániában.
Egy másik hagyomány ezzel szemben nagyon fontos történeti adatokat őriz. Egészen a 4. század elejéig követni lehet visszafelé azt, hogy Rómában Lőrinc ünnepét augusztus 10-én ülték meg, és vértanúsága helyét a Via Tiburtina mellett tisztelték. E helyen már Nagy Konstantin bazilikát építtetett, és a templom hamarosan keresett zarándokhellyé vált. Ma is a hét római főtemplom közé számolják. S ezt a két adatot – halála dátumát és a vértanúsága helyét – mint megbízható történeti adatot kell elfogadnunk. A részleteket közlő, párbeszédekkel gazdagított legenda pedig azt a szeretetteljes tiszteletet fejezi ki, amellyel a római egyház egykori diakónusát vette körül.
Tagadhatatlan, hogy Lőrinc hosszú időn át a leginkább tisztelt szentek közé tartozott. Amikor I. Ottó császár 955-ben Augsburg mellett Lech mezején győzelmet aratott a kalandozó magyarok felett, éppen augusztus 10-e, azaz Szent Lőrinc ünnepe volt, ezért tisztelete nagyon fellendült német földön. Spanyolországban pedig, hivatkozva állítólagos hispániai származására, valóságos nemzeti szentnek tekintik. Erre a tiszteletre az is hatással volt, hogy a művészek nagyon gyakran ábrázolták együtt a két vértanú diakónust: Lőrincet és Vincét (lásd január 22-én). Amikor II. Fülöp 1563–1584 között az Escorialt, királyi palotáját építtette, az épület tervében is kifejezésre juttatta Lőrinc iránti tiszteletét. A palotával engesztelést akart nyújtani egy elpusztult Lőrinc-templomért, és az 1557. augusztus 10-én aratott győzelmét szintén Lőrincnek tulajdonította. Ezért az egész palotaegyüttes alaprajza a vértanú diakónus rostélyát mintázza.
Lőrinc mint diakónus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Mivel fődiakónus volt, másik hat társának munkáját is ő irányította. Maga is mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát. Legendája elmondja, hogy sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta.
Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az Egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az Egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az Egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza az Egyház kincseit. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: ,,Íme, itt vannak az Egyház kincsei!” A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak.
Mint sok más vértanúnak, a kivégzés előtt még egy lehetőséget adtak a haláltól való menekülésre, és felszólították Lőrincet: ,,Áldozz az isteneknek, vagy egész éjszaka kínozni fogunk!” A győztes válasza így hangzott: ,,Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik!” Akkor hozták a rostélyt, rábilincselték, és a tűz fölé tették. A hívő nép pedig később az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat így nevezte el: ,,Lőrinc könnyei”.
NEPOMUKI SZENT JÁNOS
Közép-Európa legnépszerűbb szentje. Wolfflin János 1340 táján a kicsiny Pomuk (ma Napomuk) helységben született, Dél-Csehországban szegény szülők gyermekeként. Kultuszát a Habsburg Birodalomban 1721-es boldoggá, majd 1729-es szentté avatása után tudatosan terjesztették. Számtalan helyen emeltek neki szentelt kápolnát, oltárt és hidakon, vagy hidak mellett szobrot.
Prágában és Padovában tanult egyházjogot. Gyorsan haladt fölfelé az egyházi ranglétrán, így hamarosan a prágai Szent Vitus székesegyház kanonokja, fő vikáriusa, IV. Vencel feleségének, Zsófia királynénak gyóntatója lett. Mint egyházi méltóságot és jelentős szónokot egész Prága ismerte és szerette. A király kezdetben igazságos és jóakaratú uralkodó volt, de egy sikertelen mérgezési kísérlet után bizalmatlanná és agresszívvé vált. 1393-ban, miután a közte és az egyház között dúló vitás ügyekben János állást foglalt, többé-kevésbé tisztázatlan körülmények között őt a király halálra kínoztatta, majd testét a Károly hídról a Moldva vizébe dobatta. Az egyértelműen politikai hátterű gyilkosságot követően Prágában elterjedt a legenda, miszerint Nepomuki János a királynak nem akarta elmondani, mit gyónt neki a királyné, s emiatt kínozták, majd ölték meg. Öt ragyogó csillag segített holttestének megtalálásában, miután a Szent Vitus székesegyházban temették el.
Általában feszülettel a kezében ábrázolják, vagy a nyelvével a kezében olykor ujjával a szája előtt, utalva a halálig megőrzött gyónási titokra. Glóriaként a legendájában szereplő öt csillag veszi körül a fejét.
AMBRÓZY SÁNDOR
Budapest, 1903. szeptember 7. – 1992. december 15., szobrász, restaurátor
Mesterei: Orbán Antal, Szentgyörgyi István
1921-22: Iparművészeti Iskola, Budapest, 1924-27 és 1928-31: Magyar Képzőművészeti Főiskola; mesterei: Orbán Antal, Szentgyörgyi István. 1923-24: külföldi tanulmányút, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanársegéd 1925-27 között, 1931-től rendszeresen részt vett az országos tárlatokon. 1959-60 között restaurátorként dolgozott Budapesten a Szt. Anna-templomban. 1973-75 között az egri Dómban restaurálta Marco Casagrande négyméteres Szt. István-szobrát. 1930-ban elnyerte a Magyar Ökölvívó Szövetség pályadíját, 1932-ben és 1937-ben a Szinyei Társaság kitüntető elismerését. Nevét sport témájú kerámiaművei tették ismertté, melyekből a Herendi Porcelángyár többet sokszorosított (Síelő). Dinamikus kisplasztikák mellett portrékat (Táncsics Mihály, Zalka Máté, Eötvös József, Berze-Nagy János), nagyméretű reliefeket készített, köztük A béke őre című 21 méteres kő domborművet (Soproni Stöckkert Károllyal, 1951-52), melyet a metró Népstadion állomására terveztek.
Válogatott csoportos kiállítások: 1932: Szinyei Társaság Tavaszi Tárlata, Nemzeti Szalon, Budapest; 1943: Művészet az iparban. Üveg és fémipari kiállítás, Országos Magyar Iparművészeti Társulat Székháza, Budapest; 1954: Nyári Tárlat, Ernst Múzeum, Budapest; 1957: Tavaszi Tárlat, Műcsarnok, Budapest; 1961: Magyar művészet XIX-XX., Moszkva.
Művek közgyűjteményekben: Magyar Nemzeti Galéria, Budapest.
Köztéri művei: Gyümölcsszedők (kő dombormű, 1959, Inota, Művelődési Ház); Két kő dombormű (1964, Nyíregyháza, ravatalozó); Irodalom (mészkő, 1966, Budai Vár, Hunyady udvar); Szt. Pál-, István-, László-, Imre-szobrok Budapesten a Szt. Rókus-kápolnában.
Irodalom: Képzőművészeti Főiskola Évkönyve, 1930/31.; Ambrózy Sándor szobrász, Szabad Nép, 1952/87.; G. J.: Kiváló szobrászok készítik…, Magyar Nemzet, 1967. január 22.; KÓKAI I.: A szobrok nem csak szépségek, Ország-Világ, 1968. február 7.
BALKAY Pál
Tiszaörs, 1781 – Eger, 1846
A 19. század első évtizedeiben kevés és többnyire gyengén képzett képírónk volt, s a festészetet a kor művészi iskolázottság nélküli társadalma nem is igényelte. Komoly értékű alkotások, amelyeken művész és közönség fejleszthette volna műérzékét, elsőssorban a mágnások palotái mélyén, a nagyközönség szeme elől elrejtve léteztek. A nyugati kultúra egyetlen szűk kapun szivárgott be, s ez Bécs volt. Balkay Pál is a császárvárosban szerezte képzettségét. Szülőfalujából, a heves megyei Tiszaőrsről elindulva, 1803-tól négy évig tanult a bécsi akadémián a klasszicizáló festészet mestereiként ismert Hubert Maurer[1] és Friedrich Heinrich Füger[2] növendékeként. Ebben az időben a Bécsben élő, egri származású Hesz János Mihály[3] is hatással volt művészetére. Bécsben szegényesen éldegélt, miközben tanult s a Belvederében lévő festményeket másolta.
Kazinczy Ferenccel, az akkori szellemi élet klasszicizmusért rajongó elismert irányítójával 1808-ban ismerkedett meg a császárvárosban, ki nagy dicsérettel illette másolatait: „Balkay exellentissime copiroz”[4] – írta. Talán ez a dicséret volt festőnk legnagyobb művészi sikere. A költő hívására tért haza, hogy itthon tegyen a kibontakozó magyar művészetért. Balkay 1810-ben Kazinczyt Széphalmon is meglátogatta, ott arcképet festett a költőről, s egy Lédát, rézmetszet nyomán. Kazinczy ekkor már látja, hogy Balkay tehetsége sajnos nem felel meg annak a tervének, hogy a hazai képzőművészet reprezentánsa váljék belőle, ennek ellenére később is gyakori levélváltásban álltak egymással.[5] Balkay Kazinczy nemes gondolatai mellett állt ki az 1820-ban készült, nagysikerű, Tudományok és a Szép Mesterségek[6] című mitológiai-allegorikus művével is, melyet a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott. Sajnos azonban, miután 1808-ban Mezőkövesden plébános nagybátyjánál letelepedett, csak „gyengéllő megjegyzések” jelentek meg művészetéről a sajtóban.[7] 1817-től Egerben élt.
Művészi életünk elmaradottságát sokan szóvá tették, így Balkay is. 1819-ben, amikor az egri Líceumban Fay János képgyűjteményét bemutatták, Kazinczyhoz írt levelében elpanaszolta, hogy a kiállítás iránt nem érdeklődtek Egerben, s melyet még a műveltebbek is „bolondságnak” tartottak. Az pedig, hogy pénzt adjanak egy képért senkinek sem jutott eszébe, sőt még az érsek és a nagyprépost is kontárokkal, „aranozókkal” festeti az oltárképeket. Levelében így írt: „A’ Nemzet tehetne az Ország gyűlésébe a’ Felséges haza előtt egy buzdítást az iránt: hogy a’ kik a Szép Mesterségekre adják magokat, azok nyugodalomba élhetnének, mint más pallérozott Nemzeteknél… s a tudományokval öszveköttetet Szép Mesterségeket nem kellene rabláncokra fűzni. A’ Szabad Mesterségek régebben megmutathattyák szabadságokat, mint akár mely nemzet…” Mondatai ugyan kicsit zavarosak, mégis kitűnik belőlük, hogy a művészet sanyarú helyzetén, elmaradottságán a törvényhozás képviselői útján kívánna segíteni.[8]
Egerben Pyrker János László érsek, a nagy műpártoló és műgyűjtő karolta fel, műtermet biztosított számára és ellátta megrendelésekkel. 1818-ban Keglevich gróf megbízásából az újonnan épített pétervásári romantikus-neogótikus templom számára dolgozott, s 1819-ben a szepesi püspök megbízásából festette a miskolci minorita templom Mária mennybemenetele főoltárát.[9] Balkay ebben az évben, művészi tapasztalatait összegezve cikket jelentetett meg a képírásról és annak gyakorlatáról a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban.[10] 1822-ben egy nyilvános képtár megalapítását javasolta. Csehországi példára hivatkozott, ahol egy olyan múzeumot létesítettek, melyben a remekművek tulajdonosai, tulajdonjoguk fenntartásával közszemlére helyezték képeiket és szobraikat. Balkay javaslata azonban csupán „jámbor szándék” maradt.
Rajztanári tapasztalatait a Pyrker érsek támogatásával 1827-ben Egerben felállított rajziskolában gyümölcsöztethette.[11] 1829-ben ismerkedett meg Joó János Szegedről Egerbe került rajztanárral, aki az egyedül élő agglegényt befogadta házába s családi körébe, így Balkay együtt él velük egészen 1846-ban bekövetkezett haláláig. Végrendeletét már 1831-ben elkészítette, amelyben az ispotályra, orvosára, gondozójára és testvérei gyermekeire hagyta vagyonkáját.[12]
Arcképeket, csendéleteket, kisebb oltárképeket festet: 1840-ben egy, 1841-ben öt képet állított ki a pesti műegyleti kiállításon: valószínűleg másolatokat, mert ez volt valójában a tehetségének megfelelő terület. 1924-ben az egri magángyűjteményekből válogatott képkiállításon is szerepelt három Drechsler modorában festett csendéletével dr. Végh András gyűjteményéből.[13] Arcképei közül Kazinczy Ferenc képmása a legsikerültebb. Oltárképei az egri szervita (Evangélista Szent János), a tiszafüredi (Mária mennybemenetele), födémesi (Szent István király), nádudvari (Szent kereszt felmagasztalása), parádi (Szent Otília), bükkszenterzsébeti (Szent Erzsébet), füzesabonyi (Jézus keresztelése), hevesaranyosi (Pieta és Jézus keresztelése), majd a szarvaskői (Jézus megkeresztelése – mellékalakként népviseletbe öltözött zsánerfigurákkal) templomokban maradtak ránk.[14]
„Szeretetre méltó ember – írta róla Kazinczy – de irodalmi műveltség híjján, s lehet-e festő naggyá e nélkül?”[15] Balkay egyike volt azoknak az úttörőknek a magyar művészet újjáalakulásakor, akik „a közízlés fejlesztésére jó hatással lehettek, s ha kiválót nem is tudtak alkotni, mégis érdemük, hogy a korszak műveltségtörténeti tényezőivé tudták magukat fölküzdeni.”[16]
Forrásértékű írások Balkay Pálról
Művészet, 1903.1.203-224.
NAMÉNYI LAJOS: BALKAY PÁL
Festő. Szana Tamás csak Kazinczynak Desewffy Józsefhez írt levele (1810 k. és h. n.) nyomán említi, pedig Kazinczy hosszabb ideig volt vele összeköttetésben és még Desewffyhez írt ajánló levele előtt ír róla Rumy Károly Györgynek. Életrajzi adatait először az l844-ben megjelent „Közhasznú Esmeretek Tára” (II. köt. 35. 1.) közli. Mint képírót említi, aki 1785. június 29-én született Tisza-Örsön. Bécsben tanult 1804-1809. Füger Frigyes Henriknél, Mauner és Hubertnél. P. Thewrewk József, ki ez adatokat feljegyzi, azt írja Balkayról, hogy „ő az előteremtésben sok erővel bír, de a hív lemásolásban hasonlíthatlanul szerencsésebb.” Művei közül felemlíti a miskolci minorita templomban és Tisza-Füreden levő „Mária mennybemenetelé „-t, Besenyőn található három öl magas „Szent Lőrinc”-et, Födémesre festett „Szent István király „-t, továbbá Egerben a minoritáknál levő „Nepomuki Szt. János „-t és a Nádudvaron található „A kereszt felmagasztalása” című festményeit. Ezenkívül, szó van itt ama képről, amely a Magyar Nemzeti Múzeum képtárának első vásárlásai közt volt: ez „A béke háza”, allegória. Végül néhány másolat címét sorolja fel: Dolce után: „Mária a gyermekkel”, Carlociniani után: „Charitas”; végül megemlít egy az áhítatosságot ábrázoló fejet, mely eredeti. Itt halála nincs említve, ebből azt következtethetjük, hogy akkor még élt.
Megemlítjük még, hogy az 1836. évi „Honművész” l. r. 270. 1. az Egerben rendezett casinoi bálról küldött tudósításában megemlíti, hogy ekkor „ő cs. kir.’ felségének Balkay által olajban festett képe a’ terem fenn-helyén díszelge.”
Kazinczy Ferenc először 1808. X. 27-én ír Balkayról Rumy Károly Györgynek, kivel németül levelezett. Megemlíti, hogy Kreutzinger a bécsi festő lefestette és ezt a képet most másoltatja Balkay-val. Kazinczy ekkor 28 évesnek mondja, holott ha elfogadjuk Thewrewk adatát, akkor csak 23 éves volt. Ezt különben nem lenne nehéz az anyakönyvek alapján eldönteni. Kazinczy ekkor azt írja Balkayról: „er erweckte die schönsten Hoffnungen um einst sehr gross zu werden”. E magasztaló hangot utóbb Kazinczy is megváltoztatta. De ekkor sem tagadta meg jóindulatát.
1808. XI. 19. levelében már Cserey Farkas is azt írja Kazinczynak, hogy dolgoztasson valamit az ő számára is, mert így „módom lesz segitcségire csekéljségemhez képest a legtisztább indulatbul lehetni”.
1808. XII. 8-án újból ír Balkayról Rumynak Kazinczy. Említi, hogy bécsi lakását, mikor nála járt, a legsikerültebb másolatok díszítették és mindjárt beléptekor megismerte, hogy ezek Mengs, Van Dyck, Guido Reni, Correggio, Angelica Kaufmann művei. Ekkor Mező-Kövesden időzött Balkay, hol nagybátyja plébános archidiacon volt. Onnan küldte Kazinczynak Van Dyck egy női fejét, minek a kiváló író nagyon megörült. Munkát is akar Balkaynak szerezni, hogy Parisba, Rómába utazhasson.
1809. májusban, nap nélküli levelében már azt írja Kazinczy Szőgyény Zsigmondnak, hogy hozzák fel Kövesdről Balkayt, ki még mindig ott időzik, mert ipájának képe miatt szüksége van reá.
1810. V. 5-én Széphalomról azt írja Kazinczy Döbrentei Gábornak, hogy Balkay 4 napja nála időzik és „gyönyörű napokat töltök vele”. Kreutzinger által festett képéről megemlíti ekkor, hogy a fiatal festő nagy elragadtatással nyilatkozik erről. Gyakran fél óráig is elnézegeti. „Miólta itt van, ezt a’ főt copirozta és a’ Geszner Salamon rezei közzül Lédát a’ hattyúval dolgozza vászonra. Ezzel csaknem egészen kész. Nyert Széphalom a kép által olly szép a’ Balkay Lédája”.
1810. V. 23-án már arról ír Kazinczy Kolosy Józsefnek, hogy Balkay távoztakor ott hagyta Lukrétiáját és „eggy szép nagy tablót, melly a’ nap feljöttét adja elő ‘s kért, hogy szerezzek neki vevőt.” Azt hiszi, meg is veszik, bár árát még nem tudja, Kazinczynak azért nem kell, mert sok képe következtében már nincs is helye. Az árra utóbb megjegyzi, hogy Balkay „a pénz dolgában finynyás, mert nem szeretné magát mesterembernek, hanem künstlernek nézetni. 80 frtért talán oda adná a’ kettőt, ‘s azt a pénzt megéri testvérek közt is. Én egy fejért, melly felényi sincs, mint Lukrelia, l10 frtot adtam Bécsben”.
1810. IX. 19-én már az őszinteség hangján jellemzi Kazinczy Balkayt Döbrentei előtt. Balkay néhány nap előtt nála járt, de csak rövid ideig időzött ott. Még azt a másolatot sem fejezte be, mit báró Prónay Símonnénak készítetett, holott azt csudálta. Ekkor írja: „Ne tudassa az úr vele a’ mit mondok; ő nem szerencsés portraitirozó.”
Dacára ennek, mégis ajánlja Balkayt Desewffynek. Ez az a levél, mit Szana is idéz. Kéri a grófot festetné le magát Balkay által, mert egyik művéhez metszetni óhajtja képét. Kazinczy megjegyzi, hogy Balkaynak „munkát eleget szerzett”.
Mikor Cserey Farkas kéri Kazinczytól Balkay által Kreutzinger képe után festett képét, őszintén bevallja, „az olly savanyú, olly hideg ábrázatot csinál a’ Copiában, hogy sok munkámba került világosan nem mutatni Balkaynak neheztelésemet. Húsz esztendő múlva sem leszek öregebb mint az ő festésén. Hogy szebbnek fessenek mint vagyok, azon nem kapok; az nevetség volna. De e fagyos kép irtóztató.”
1812. novemberében már Donát Kazinczy kedvencze, ki szintén másolta Kreutzinger képét de ekkor viszont attól tartott, hogy ez „süs lachend” lesz.
Egy évvel később (1813. VI. 2.) azt írja Kazinczy Rumynak, hogy Balkay, mióta Bécset 1808-ban elhagyta (e szerint nem 1809-ben mint Thewrewk írja) nagyot haladt. „Seine Hand ist im Portraitiren sicherer gelaufiger geworden. Er mahlt auch Altarblatter, die mir aber nicht be-hagen. B. ist ein liebenswürdiger Mann, hat aber wenig von liter. Cultur ; und wie kann ein Mahler ohne dicsen gross werden?”
l813. VIII. 14-én irt levelében Kazinczy, mikor Helmeczy Mihály képét kéri, azt írja, hogy nem Donát, hanem Balkay által készíttet újat, de megváltoztatja Kreutzinger felfogását is, ki mikor őt 1808-ban lefestette, a szenvedőt látta benne. „Más pontra fogom intézni a’ szemet ‘s eggy két tinte (vonás) a száj körül ‘s valamivel ifjab-bítva ‘s olly igaz, olly szép képet kapsz, hogy még barátaim ‘s barátnéim közt nem szebbet, igazabbat eggy is.”
Kazinczy eddig megjelent levelezésében itt említi Balkayt utoljára.
Sajtó alatt voltak e Balkay Pálról összegyűjtött adatok, mikor megjelent az „Irodalomtörténeti Közlemények” 1902. évi IV. füzete, melyben nagy érdekű cikket ír „Balkay Pál festő életrajza” címen Bayer József, a magyar színészet kiváló történetírója.
E cikk megírására az adott impulzust, hogy véletlen következtében Bayer birtokába jutott Balkaynak egy kortársa: Joó János egri rajztanár által írott életrajza, ki minden tartózkodás nélkül mondja el ebben véleményét a festőről.
Bayer cikkének bevezetésében első sorban szintén a „Közhasznú Esméretek Tára” és Kazinczy Ferenc eddig megjelent levelezése alapján csoportosítja mindazt, mi Balkay Pálról ismeretes, kiemelve az, eltéréseket is.
Különösen másolatai voltak azok, melyek annak idején feltűnést keltettek. Joó is azt írja az életrajzban, mit Bayer a következő teljes szövegben közöl: „Eredeti művei ritkán sikerültek, bár az alakokat többnyire jó metszések és skizzekből rakta össze; perspektívája többnyire hibás, színezete életnélküli és rossz oly annyira, hogy több oltárképei szinöket is elveszték a festékek által az alapszínnek igen vékonyán történt bevonása miatt . . . Az arcképeket jobban színezte, hanem nem igen volt szerencsés a találásban. Még egykori leendett arájának, ki iránt ábrándos hajlammal viseltetett, arcképét sem lehet sikerültnek mondani; hiányzik rajta a fiatalság tüze s kellő színezete… A birtokomban levő és önmaga által festett arcképét (melyet azonban halála előtt ritka festékkel bemázolt) még a legsikerültebbnek lehet mondani. Egészen máskép dolgozott ő a másolatokon. Ekkor mintha az eredeti művész belé lehelte volna szellemét, oly passzióval és híven másolt, hogy ugyancsak gyakorlott és a művet ismerő szemnek kellett lenni, hogy az eredetitől megkülönböztesse, s e tekintetben a vizsgáló inkább a körülményekre alapította Ítéletét. Bizonyítják ezt számos, körünkben létező művei”.
Miután Joó János ily őszintén, kellő szigorral szól Balkay Pál festményeiről, nincs okunk kételkedni dicsérő szavaiban sem.
Életrajzi adataiból nem lesz érdektelen a fentiek kiegészítéséül még a következőket közleni:
Balkay, ki 1785-ben született, szegény szülők gyermeke, sohasem emlegette barátja előtt, hogyan lett festő. Egy Kazinczy Ferenctől hozzá intézett levélből (1816. I. 7.) kitűnik, hogy benne épp úgy, mint az egri érsekben barátot és pártfogót bírt. Mikor Bécsbe került, Maurernél lakot és tőle tanulta a festészetet. Balkay számos festményt készített. Művei alá ritkán írta nevét.
A Kazinczy levelezésében említett utazása elmaradt és csak 50 éves korában, 1835-ben vállalkozott arra, hogy utazzék. Tengert akart látni és elment Fiumébe, Triesztbe, Velencébe; de ez utazása már nem volt hatással művészete fejlődésére.
Balkay nagy barátja volt a könyveknek. Gyakran adott festményeket az Egerben megfordult könyvárusnak: Buriánnak, ki cserébe régi és új könyveket küldött.
Balkay magas, némileg testes és nem rút ember volt. Nőtlen élt, bár egy ízben Joó János nejének idősebb testvérét akarta elvenni feleségül, de mikor ez meghiúsult, nőtlen maradt. Joó János 1818-ban találta őt Egerben. Ismeretségük első éveiben Pálfy János egri kanonoknál étkezett. Ennek halála után különféle helyeken, barátainál. Mikor Joó házat vett, Balkaynak két szobás lakást építtetett; ekkor nála is étkezett. Itt halt meg 1846. június 13-án, szél-hűdésben,
Ritka becsületességű s jó kedélyű ember volt, igen örült, ha valamin nevethetett. Kedvelt, egyedüli mulatsága a sakkjáték volt. Sohasem haragudott, csak azt nem kedvelte, ki magyar létére idegen művészekkel dolgoztatott. Pyrker érsekre is e miatt neheztelt.
A félbemaradt életrajz adatai alapján Bayer József Szana Tamással szemben már most joggal állíthatta, „hogy Balkay Pál festői pályájának története nem a kisszerű viszonyok között elzüllött nagy képességű festő tragédiája, hanem a középszerű tehetség minden nap ismétlődő eseménye, egy oly tehetségé, kinek kiskörű művészi tudása, a képzelő erő hiánya miatt nagy, önálló dolgok alkotására képtelenné teszi. Az igazi költői teremtő erőt nem semmisítheti meg a viszonyok kisszerű volta. Lehet, hogy kora nem érti meg őt s jólét helyett a szegénység jut osztályrészül, de az utókor még jelentéktelen dolgaiból is ki fogja érezni a teremtő erő hatalmát, ha az tényleg megnyilatkozott egyik-másik művében …. Balkay ügyes másoló volt pályája kezdetén s pályája végén is csak a másolást tudja benne még legjobb barátja is megbecsülni”.
E tömör, találó, jellemző szavak képezik Bayer József cikkének quintessenciáját, ki végezetül megjelöli Balkay helyét a magyar művészettörténetben is : „Egyike azoknak az úttörőknek, kik a közízlés fejlesztésére jó hatással lehettek s ha kiválót nem is tudtak alkotni, mégis érdemük, hogy a kornak műveltségtörténeti jelentőségű tényezőivé tudták magukat fölküzdeni”.
Művészet, 1907. 5. szám, 337-352.
NAMÉNYI LAJOS: BALKAY PÁL
Balkay Pál, a festő, bécsi tartózkodása alatt Baróczy Sándornál is bejáratos volt. Ki ajánlotta a testőr-írónak, az bizonytalan, csupán azt tudjuk Kazinczynak Döbrenteihez írt 1816. X. 2. leveléből, hogy bár Balkay nem volt sem alchymista, sem író, mint Baróczy Sándor, de mert olajban jól festett „s fényt igért mind nevének, mind hazájá”-nak a testőr-író szeretettel fogadta és támogatta is őt. Ez a bécsi tartózkodás nem múlt el minden eredmény nélkül. Balkay oly másolatokat készített ez időben, melyekről még későbben is, 1815-ben, mikor Kazinczy Kassán jár, elragadtatással ír Dessewffynek, mert meggyőződött, hogy „Balkay ezcellentissime, copiroz”. Különösen dicséri Furino után „forró ecsettel” festett „kesergő”-nek másolatát. „Melly meleg tintek a’ szem körül! �Melly test!” – kiált fel ennek láttára, Kazinczy, ki bár bírta e kép réznyomatát, mégis, Balkay másolatának előnyére kel síkra és megjegyzi, hogy, „mily különbség?”. Ép így ír a többi Belvedere-i képek másolatairól, mit Balkaynál látott: „Ott leled Mengsnek Józsefét! Melly anatómia! Ott az ő tulajdon feleségét és gyermekét, kiket Máriának és Jézusnak festett. Ott az angol I. Károlyt Van Dyck-tól, két más fejjel. . . Ott Pompeio Battoninak Tékozló fiú„-ját. Ott Angelica Kaufmannak ’Hermann’-ját, kinek a győzelem után a’ felesége Thuznelda átöleli lábait. Ott Carlo Dolcenak Madonnáját és eggy igen szép nőstény tigrist.” Mindez jellemző Balkayra, mert látjuk, hogy Bécsben nemcsak egy irányban képezte tehetségét, hanem ép úgy másolt történelmi mint vallásos tárgyú képet vagy még állatképet is. S mind e képei sikerültek is, mert Kazinczy azt írja Dessewffynek: „megérdemli, hogy lásd.” De a sokat ígérő tehetség később nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bár ő maga még utóbb is, mint pl. 1814-ben szintén még felrándult Bécsbe, hogy ismereteit gyarapítsa, ízlését fokozza. De sohasem lett belőle több, mint egy középtehetségű festő. Kazinczy is azt írja arról a képéről, mit nejéről készített. Helmeczynek (1815. I. 27.): „Balkay ezt jól festette az eltalálásra, azon felül, hogy a száj irtoztató.” Sőt azt állítja, hogy a festő mindent nagyít és vastagra fest. „A pofacsont a’ természetben is nagyobb: de mennyivel nagyobb e’ képen a’ természetnél is.” Egri működése idején, mikor ott rajztanároskodott, még kevésbbé alkotott kiváló festményeket.
Művészet, 1911.6.273-276
BENKÓCZY EMIL: BALKAY PÁL INSTANCIÁJA
Balkay Pál akadémiai festőről, dacára annak, hogy a XIX. század elején élt, nagyon keveset tudunk, közelebbi életkörülményeit, munkásságát alig-alig ismerjük.
Pedig nem lehetett valami közönséges „mester”, mert az egri érsek úgyszólván állandóan foglalkoztatta, meg a nagy Kazinczy Ferenccel is állandó jó barátságban élt, ugyanis Tárkányi Béla 1842 december 2-án a következősorokat írja naplójába: „1842 dec. 12. A megyegyűlésen voltam s Kazinczy Ferencnek Balkay Pál egri festészhez írt 30 eredeti levelét másolat végett megkaptam.” „1842 dec. 15. Kazinczy leveleit purizálgattam.”
Hova lettek Tárkányi ezen levélmásolatai, amelyek bizonyára alapos bepillantást engedtek volna a művész életébe, nem sikerült kikutatnom. Vajjon nem jutottak-e ezek Toldy Ferenc révén az Akadémia levéltárába? Kár, hogy Tárkányi naplójában azt sem említi meg, hogy kitől kapta e leveleket.
Eger város levéltárában, érdeklődve a művész élete iránt, találtam azonban egy csekélyke adatot, még pedig egy instanciát, amit a művész Heves és Külső Szolnok vármegye alispánjához intézett adóügyben. Igaz, hogy nem igen leszünk tőle okosabbak, de mégis érdemes a feljegyzésre, mert egyes kitételei a művész életkörülményeire vetnek némi világot.
Szól pedig az instancia a következőképen!
„Tekintetes Ordinarius Vicespán Uram, Nagy Érdemű Tekintetes Uram! Mint hogy Érseki Eger Várossá Tanátsa, a mint értésemre esett azon fogván, hogy Tekintetes Szolga Bíró Úr által a Dicalis conscripcio alkalmatosságával az Egri Adófizető Mester Emberek közé számiáltattam, mind fejemre, mind pedig képírói tudományomra nem-tsak a’ Hadi, hanem a Honni Cassára is kétszeres Portiót vetettek, amint a % alatt ide kaptsolom.
Alázatossan esedezem a’ Tekintetes Ordinarius Vicespány Úr előtt, méltóztassék illő tekintetben venni, hogy én Académicus képíró vagyok én tsak oly munkákat teszek, mellyek a’ szép ízlés művei közzé tartoznak, de különben is Nagy Méltóságú Egri Érsek Excellenciája által hivattattam ide, hogy némely templomokban képeket készítenék, azért is én az Egriek közé ilyformán nem incorporáltathatom. Az Académikus képíró charactere egy országban sem alávaló mint akarmely felesküdt Prókátoré, már pedig mind személyre, mind tudományára nézve az adófizetésiül ment; ára nézve megújítván alázatos esedezésemet a végett alázatosan könyörgöm Tekintetes Ordinarius Vicespán Úr előtt méltóztassék hathatós pártfogása által oly rendelést tenni, hogy ezen tehertül felszabadíttassam. Midőn Eő Felsége segedelmet kivan, annak adására mindenkor kész leszek. Ki is álhatatos mély tisztelettel vagyok és maradok Eger, január 28, 1818. Tekintetes Ordinarius vicespán Úrnak nékem kegyes jó uramnak alázatos szolgája Balkay Pál Académicus képíró. „
Kívül: „Tekintetes Déva Ványai Halasy Károly Úrhoz Tekintetes Nemes Heves és Külső Szolnok törvénesen egyesült vármegyék Nagy-Érdemű Ordinarius Vicespánának alázatos esedezése Balkay Pál Académikus képirónak az egri Tanáts által reá rovott Porciónak levétetése végett. „
Az adóintő a következőképen van kiállítva:
No. 1. Anno 1817 Bellica Domestica
Tek. Balkay Pál Cassában Sommásan
fizet R f. xr – R f. xr. Rf. xr.
Tavalyi restanciában fejétül …… 2 4 12 24 – 4 48 – –
Kereskedésétül …. Mesterségétül ….
Mind összesen 6 36 – 4 48 – –
Az instancia hátára a következő végzést vezette Rottenstein József főnótárius:
„1818. esztendő Pünkösd havának 6. napja. Jász-N. Heves vármegyének Egerben folytatva tartatott közgyűlésében felolvastatott.
Minthogy a képíró mesterség Akadémiákban és Universitásokban mint tudomány taníttatván, a szép ízlésű és szabad Mesterségek közé tartozna, a folyamodónak kérése helyesnek találtatik s ugyan azért a reá vetett adóiul menté tétetvén Járásbéli Szolgabiró Beöthy Lajos urnák meghagyatik, hogy a panaszlott Tanátsot maga, ehhez leendő alkalmaztatására utasítsa feljegyzetté és kiadta Rottensteini József főnótárius.”
[4] Naményi Lajos: Balkay Pál festő. in: Művészet 1907. 5. szám, 337-352. 349.; Bodnár Éva Mitológiai és allegória. A csendélet. in: Művészet Magyarországon 1830-1870. I. 89-94. Kiállítási katalógus a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportja és a Magyar Nemzeti Galéria közös rendezésében. Budapest 1981.90.
[5] Kazinczy Ferenc levelezései kigyűjtve Lyka Károly: A táblabíró világ művészete 1800-1850. Budapest 1981. 419.
[11] Művészet Magyarországon 1830-1870 I-II, Kiállítás a MTA Művészettörténeti Kutatócsoportja és a MNG közös rendezésében. Budapest 1980. 209.
[16] Bayer József jellemzése. Naményi Lajos: Balkay Pál festő. Művészet II. 1903. 211-213. 1903.p:214.; Bodnár Éva 1980.93.
DR. BERZE-NAGY JÁNOS, néprajzkutató
Bessenyő, 1879. aug. 23. – Pécs, 1946. ápr. 6.
Besenyőtelken született paraszt családban. Eredeti neve Nagy. A Berze előnév pedig megkülönböztető tulajdonságot jelölő ragadványnév volt (berzes-borzas: merev, kócos hajú, átvitt értelemben makacs). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd Tiszasülyön és Egerben folytatta. A gimnázium 6 osztályát az 1889-1896-ig Gyöngyösön végezte, a 7. osztályt pedig Egerben az 1896-97-es tanévben, a 8. osztályt pedig Jászberényben az 1897-98-as tanévben. Itt érettségizett 1898-ban. Már gyöngyösi gimnazista korában hozzákezdett a Mátra-alj népköltési alkotásainak gyűjtéséhez. Itt jegyezte le A hamis mesterlegény, a Háj, háj, A légy meg a bolha című népmeséket és a Lendorvári Dorka című népballadát. Egyetemi tanulmányait magyar-latin szakon 1899-től 1903-ig a budapesti tudományegyetemen végezte. Itt avatták bölcsészdoktorrá 1905-ben. Az egyetem elvégzése után, 1905-től 1939-ig a tanügyi igazgatásban dolgozott. Állomáshelyei: Lugos, Kolozsvár, Nagyenyed, Csíkszereda, Debrecen, Pancsova, Szekszárd, Pécs. Pécsen tanfelügyelő volt. 1905-ben jelent meg népnyelvi monográfiája, címe: A Heves megyei nyelvjárás. Ez volt doktori értekezése is. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság megbízásából 1903-04-ben Heves, Jász-Nagykun-Szolnok és Borsod megyében gyűjtéseket folytatott.
Neki köszönhető a mátraaljai és a dél-hevesi nyelvjárás első megbízható leírása. Népnyelvi tanulmányának a Heves megyei nyelvjárásnak megjelentetését a Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből című kiadvány követte, amely 1907-ben jelent meg. Ez a mű a szerző nagyobb szabású gyűjtőtevékenységének rendkívüli gazdag dokumentuma. A könyv kizárólag népmeséket tartalmaz, annak változataival együtt. A tájegységről közölt ez a kiadvány legterjedelmesebb gyűjtését. A munkában 88 mesét tett közzé. Közülük 65-nek egyetlen helység, Besenyőtelek volt a lejegyzési helye. Ez a munkája hozta meg számára az első jelentősebb hazai és külföldi elismerést. Értékét, újszerűségét és hiánypótló jellegét tekintve a munkát méltán nevezhetjük Hevesi Kalevalának. A falusi tanítók segítségével értékes egyéb néprajzi anyagot gyűjtött. A mondákról, a mesékről, a mesék és a néphit viszonyáról, hiedelmekről, temetkezési szokásokról írt alapvető tanulmányokat. 1907-től 1913-ig írta nagy munkáját, a Meseszótárt. Ekkor az Athenaeum vette át a kéziratot, szedését is elkezdték, ám a háború közbejött, és szerencsétlen módon a műnek minden változata elveszett. Az elveszett Meseszótár után másik nagy műve a magyar mesekatalógus. Az általa számba vett több mint félezer mese a magyar népmesék első nagyobb, korszerű rendszerezése volt – és egyáltalán az első ilyen európai munka –, egyetlen kiadása ma is keresett mű. 530 népmesét tartalmazó magyar mesekatalógusa e műfaj első korszerű rendszerezése. Mitológiai műve kéziratban maradt, halála után fia, ifj. Berze Nagy János (1906) – aki szintén néprajzkutató lett – gondozásában jelent meg. Eredetileg A világ közepe. A magyar ősvallás eredete címet viselte volna, végül Égig érő fa (Magyar mitológiai tanulmányok, Pécs, 1958) címmel a magyar ősi hitvilágra vonatkozó ismeret ma is egyik legfontosabb alapműve. Gyöngyösön gimnáziumot neveztek el róla. A második világháború után Besenyőtelken egykori szülőházának falán emléktáblát helyeztek el, róla nevezték el a helybeli iskolát is, amelynek udvarán látható mellszobra (1962). Hagyatékában is gazdag mesekincset hagyott hátra, elsősorban a magyar nyelvterület peremvidékeinek Székelyföld, Dél-Erdély, a Csángó föld, Ugocsa, Zemplén, Vas megye. A gyűjtemény tartalmazza a korábbi gyűjteményeiből kimaradt, Heves megyei népmeséket is.
FOLTIN JÁNOS
Jászkisér, Jász-Nagykun-Szolnok vm., 1837. jan. 5.-Eger, 1915. jan. 5.
Kanonok, történetíró. A középiskolát Jászberényben végezte, Egerben volt papnövendék. 1860-ban pappá szentelik. Két évig bélapátfalvi káplán 1862-75: szihalmi plébános. Hozzáfogott a Szihalom környékén lévő besenyő sírhalmok ásatásához. Ezekről írt dolgozataival megnyerte magának Ipolyi Arnoldot és Horváth Mihályt. Régiséggyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. 1875: alsóábrányi parókus, 1877: esperes, 1886 nyarán miskolc-alsóvárosi plébános, 1893: egri kanonok, egyben egri plébános lett. 1906: Jászkiséren új templomot építtetett 200.000 koronáért. Aranymiséje alkalmából 60.000 koronát adományozott a főszékesegyház festésére, márvány szószékére, szentélyi kisorgonájára, hat nagy kandeláberére. 1912: a főszékesegyház további díszítésére 25.000 koronát adományozott. Az Egri Katolikus Legényegyletnek, alelnöke lévén, 3000 koronát adott házuk bővítésére, az Egri Egyházmegyei Irodalmi Egyesület céljaira pedig 500 koronát. Jászkiséri, jászsági és egri diákok részére alapítványt tett. Segített a novaji és a kistályai templomokon, a kistályai plébános-lakáson. Az egri kispréposti palota Kracker-freskóit helyreállíttatta.
Cikkei az Egri Egyhm. Közl., Századok, Szabolcsi Szabadsajtó, Eger, P. Napló, Idők Tanúja, Archaeológiai Értes., Népisk. Tanügy c. lapokban. – M: A szihalmi Árpádvár… Pest, 1870. – A zásztyi apátság XI. sz. alapító okl-ének taglalata… Eger, 1882. – A besenyők sírhalmai Szihalom mellett… Uo., 1887. – Az alsó-miskolci r.k. hitközség egyh. elnökének évi jelentése. Miskolc, 1888. 88.
HENLSZMANN IMRE
Kassa, 1813. október 13. – Budapest, 1888. december 5.
Művészettörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Eperjesen tanult meg magyarul, ahol 1827-ben alakult meg a magyar nyelvmívelő társaság Greguss Mihály elnökletével. Pesten, Bécsben és Padovában orvosi tanulmányokat folytatott, majd művészettörténeti és archeológiai szakra jelentkezett. Figyelmét inkább a képzőművészet és régészet kötötte le, különösen az építészetet tanulmányozta nagy elmélyüléssel Nyugat-Európában és Magyarországon. Esztétikai nézeteit főként Winckelmann, Schelling, Hegel műveiből merítette. Lipcsében, 1843–44-ben német nyelvű folyóiratot adott ki (Vierteljahrschrift aus und für Ungarn), amelyet a hazai ellenzék szellemében szerkesztett, s amelynek hét kötete jelent meg.
Már 1841-ben levelező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. Tüzes propagandát fejt ki a magyar műemlékvédelem érdekében, s egyre-másra írja műtörténeti tanulmányait. Bécsben a pénzverde igazgatója, a magyar származású Böhm József Dániel vezette be erre a tudományszakra. 1848-ban Bécsben Eszterházy Pál sajtóreferense lett.
1849-ben a forradalomban való részvétele miatt fogságba zárták. 1850-ben Angliába távozott. Itt nagy feltűnést keltett tanulmányaival. Párizsban III. Napóleon támogatásával jelent meg Théorie des proportions appliqués dans l’architecture című műve 1860-ban. Hazatérve, a már európai hírű tudósként egymás után vezette az eredményes régészeti feltárásokat. Ő kezdeményezte a székesfehérvári, kalocsai és kalocsai ásatásokat is. 1867-től a Műemlékek Országos Bizottságának első előadója, 1873-tól a budapesti egyetem archeológiai tanszékének vezetője volt. Az évben lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Sok tanulmányt és cikket írt, szerkesztette az Archeológiai Értesítő és az Archeológiai Közlemények című periodikákat.
Henszlmann a művészet lényeges ismérvének tartotta a „jellemzetest”, amelyet – írja – „mint tárgyilagost, mint alanyit és mint nemzetit fogunk tekinteni”. Henszlmann, korának szellemében és igényei szerint, előtérbe állította a nemzeti szempontot. „Mi magyarok – úgymond – most a haladás korát éljük, és hosszú álmunk utáni fölébredésünkben nyakra-főre rohanunk a javításoknak, más művelt európai tartományokat elérendők, e körülmények közt nehéz föladattá válik az újítások rögtöni elfogadása mellett más oldalról saját nemzetiségünket is megtartani.” Henszlmann többször is említette könyvében, hogy a külföldtől tanulnunk kell, de a hangsúlyt a hazai valóság megismerésére, a nemzeti szellem erősítésére tette. „Való ugyan, hogy a külföldtől tanulnunk szükséges, mivel magunknak rajzoló művészetünk nincs; – de menjünk mindjárt a kútforráshoz, ne vegyük a szenet a kovácstól, nézzük meg a régi mestereket, kikben nemzeti jellem volt, s tanuljunk tőlök, hogy lehet a művészt környező életből művészetet alkotni.” Élesen támadta azokat, akik közömbösek voltak a nemzeti jelleg iránt. „Azok, kik a kozmopolitizmusi teória mellett vitáznak, azt állítják, hogy a közömbösítés útján, ha a művész a tisztán megjelenő emberire fordítja figyelmét, műve minden korban, minden népnek legkönnyebben érthetővé válik.’ Henszlmann számos művészeti (és irodalmi) példával cáfolta e tételt. (Párhuzam az ó és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországban című tanulmánya 1841-ben jelent meg.)
Főbb művei: Párhuzam az ó- és újkori művészeti nézetek és nevelések közt. Pest, 1841; Kassa városának ó-német stylű templomairól. Pest, 1846 (időrendben ez az első magyar művészettörténeti monográfia); A kisbényi románízlésű egyház. Pest, 1862; A székesfehérvári ásatások eredménye. Pest, 1864; Műrégészeti kalauz I-II. kötet. Pest, 1866; Pécs középkori régiségei I-II. kötet. Pest, 1869-72; Die Grabungen des Erzbischofs von Kalocsa. Leipzig, 1873; Magyarország ó-keresztyén, román, átmeneti stylű műemlékeinek rövid ismertetése. Budapest, 1876; Lőcsének régiségei. Budapest, 1878; Magyarország csúcsíves emlékei. Budapest, 1880.
Róla: Korach R.: Henszlmann Imre művészeti elmélete. Budapest, 1902.
HORVÁTH GÉZA, szobrászművész
1879. július 25. (Marosvásárhely) – 1948. május 28.
KOCZKA NÁNDOR (Lajos)
budai építész
Ecséden 1870 körül működött, lakóépületeket és középületeket tervezett és kivitelezett. Fennmaradt tőle az ecsédi iskola tervrajza (HmL ÉrsEgyh L tvj. I. 100 271), valamint 1873-ból a mezőcsáti és a hangácsi templomhoz készült tervei (HmL ÉrsGazd L tvj. 232.) Egerfarmos templomának átépítési terveit 1874-ben készíti.
KOVÁCS MIHÁLY
Tisza-Abád (Abádszalók), 1818 – Budapest, 1892
A Dobó István Vármúzeum képzőművészeti gyűjteményének legszebb darabjaiból összeválogatott Egri Képtár méltó emléket kíván állítani Kovács Mihálynak. A hosszú évekig Egerben működő neves művész 1892-ben több mint száz műből álló hagyatékát a Líceumi Képtárnak adományozta[1], mely egyházi gyűjtemény a második világháború után az állami múzeumba került.[2] Ez a nagymértékű gyarapodás nem csak számbeli fejlődést jelentett – jelentősége abban áll, hogy általa kerültek először a kollekcióba a 19. századi magyar festészetet (az egyházi és történeti, tájkép, és portré festészet, sat.) reprezentáló művek.
Kovács azon festőnemzedék tagja, majd reprezentánsa volt, mely az 1830-as évektől megteremteni vágyta a nemzeti művészetet. Így hazájában akart gyökeret ereszteni. Művészetét hazai elvekből, eszmékből eredeztetve hazai közönségnek szánva, művészöntudatát megbecsült polgári életideáljára alapozva, a hazai társadalom tisztes és hasznos tagja kívánt lenni.[3] Kovács Mihály művészete Pest, Bécs, Itália, Eger, valamint Párizs, München és Spanyolország vonzásában egy fél évszázadot ívelt át. Egyik monográfusa, Ludányi Gabriella szerint korának egyik legműveltebb és legjobban képzett művészét tisztelhetjük benne, kinek életműve oly gazdag, hogy nagyságára vonatkozóan még becslésekbe is nehezen bocsátkozhatunk.[4] Így műveinek az Egri Képtárban megtekinthető válogatása valóban csak ízelítőt tud adni sokrétű, olykor eklektikusnak tűnő munkásságából. Festményei mellett jelentős kordokumentum sajátkezű életrajzírása[5] és nemrégiben ismét felkutatott levelezése.[6]
Kovács Mihály tehetségére először egy kunhegyesi tanára figyelt fel, majd Udvardy János megyei mérnök[7] ajánlásával azon tehetségek egyike lett, akiket báró Orczy László[8] védő szárnyai alá vett. Az ő támogatásával kezdhette el 1833-tól művészeti tanulmányait Pesten. A csupán elemi ismereteket oktató iskola[9], amely sok növendéknek jelentette a kezdeteket, már a század elejétől működött Pesten, mely város szemben az idegen szellemiségű, német nyelvű Budával egyre inkább a nemzeti kultúrélet központjává vált. Landau Lénárt[10] rajziskolája után Kovács 1835 novemberében került a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol az „elementaris rajz oskolában”[11] Karl Gsellhofer[12] volt első tanára. Az anyakönyvek szerint az előkészítő osztály után 19 éves korában, 1837 májusától került az antik rajz osztályba, ahol Leopold Kupelwieser[13], majd a történeti festészeti osztályba Johann Ender[14] és Josef Danhauser[15] tanítványaként sajátította el az akadémiai ismereteket. 1840-re tehető első nyilvános szereplése Bécsben, s 1841-re itthoni első bemutatkozása a Pesti Műegylet kiállításán.[16] Munkásságát végigkísérő választékos akadémizmusa már ebben az időben kialakult, mely gyakran hajlott az eklekticizmusba. A képgyűjtemények látogatása is ekkor vált szenvedélyévé, s itt alapozta meg kortársait messze meghaladó művészettörténeti ismereteit is. Vele egy időben tanult az akadémián pl.: ifj. Markó Károly, Weber Henrik, Borsos József, Molnár József és Schäffer Béla.[17]
1841-ben a rátörő tüdőbaj szakította meg bécsi tartózkodását, s az Orczy család támogatásával Itáliába utazott. Nem csak gyógyulást hozott számára ez az ország, hanem gazdag művészeti múltjával lelki és szellemi telítődést is. Zsánerszerű, elbeszélő, illusztratív szemlélete itt alakult át romantikus, drámai csúcspontokra exponáló felfogássá. Velencében kapcsolatba került az akadémián tanító Michelangelo Grigolettivel[18] s hatással volt rá Ludovico Lipparini[19] is orientalizáló és történelmi témáival. Velencét Róma követte, ahol a világhírű műveket eredetiben nézhette meg, s ahol a magyar művészek közül elsőként került Karl Rahl[20] vonzáskörébe. Itt szakított a korábbi stílusát meghatározó rajzossággal, kemény kontúrokkal és az aláfestéssel kiemelt hangsúlyos fény-árnyék modellálás, a tónusok biztos kezelése vált festészete egyik pozitívumává. Másik fő tartózkodási helye Firenze és környéke volt, ahol id. Markó Károly meghívására több hónapot töltött el. A tájfestés felszabadultabb érzésével, festőibb kifejezésmódjával ismerkedett meg a csodált magyar mester környezetében. Kovács úgy emlékezett meg életrajzában erről az időszakról, mint amikor valóságos művész életet élt.[21] 1843-ban az ott töltött nyolc hónap alatt több akvarellt és kisebb méretű, kiemelkedő színvonalú, megkapóan bensőséges, meleg fénnyel átitatott olajképet festett, de Itáliából hazatérve több tájképet sajnos nem készített. Itt, az olasz múzeumokban vált szenvedélyévé a másolás[22] is, mely ténykedés – csakúgy, mint a portréfestészet – többször segítette ki anyagi gondjaiból.[23]
Az 1848-as forradalom hírére a nemzeti érzületű Kovács hazasietett Olaszországból. Betegsége miatt hadi szolgálatot nem vállalhatott, így a szabadságharc hónapjait Pesten és pártfogója, báró Orczy László tiszaőrsi birtokán töltötte, miközben híreket kapott az egyre szomorúbb eseményekről. A forradalmi hangulat elültével és a szabadságharc szomorú végeztével megbízások hiányában elhatározta, hogy külföldön próbálja tehetségét kamatoztatni. Mielőtt útra kelt volna, 1849 júliusában ellátogatott Egerbe, ahol Udvardy János mérnök úrtól kívánt búcsút venni, de elhatározását megváltoztatta Tárkányi Béla[24] „szellembús” papköltővel, érseki titkárral való találkozása.[25] Személyében olyan támogatóra talált, aki honszeretetében is társa volt. E szelíd lelkű papköltő mindig ott állt a háttérben, s odaadó figyelemmel segítette a „festészt” pályafutása során.[26] Tárkányi szerteágazó kapcsolataival és támogatásával Kovács az 1850-es évek elejétől csakhamar az egri egyházmegye legfoglalkoztatottabb festőjévé vált. Egerben, mint érseki és megyei központban letelepedve a liberális szellemiségű értelmiség – elsősorban paptanárok, költők, irodalmárok – köréhez kapcsolódott élete, számtalan portrét festve róluk és családjukról. „Egerben új éra kezdődött rám nézve” – írta önéletírásában.[27] Kovács ekkor alakította ki puritán, realista portréstílusát, mely a kötelező karakteres megjelenítésen túl mindig sugárzott valamit a közvetlen kontaktus melegségéből is.[28] Tárkányit, a tudós papot pedig nem csak több mint hetven festmény megrendelőjeként és közvetítőjeként tartjuk számon[29], hanem úgy, mint aki gyakran az egész mű felfogását és ikonográfiáját is meghatározta. Lelki közelségbe kerülve az elkészülő munkákkal Kovács szellemi alkotótársaként is felfoghatjuk – és nem csupán az egyházi témájú művek esetében.[30] Mégis kettejük kapcsolatát úgy láttatjuk leghelyesebben, ha akképpen mutatjuk be, mint két hasonló gondolkodású, azonos művészi elveket valló, egyenrangú ember valóban mély és igaz barátságát.
Az oltárképfestészet a 19. századi művészet egyik legvirágzóbb ágazata volt annak ellenére, hogy az egységes stíluseszmény hiányzott. Nem keletkeztek új ábrázolás-típusok, a képek a reneszánsz és a barokk formakincs hagyományit elevenítették fel. Találóan jellemezte Lyka Károly a helyzetet, aki szerint főleg az 1860-as évektől az oltárkép „…nagy általánosságban nem annyira művészi, mint inkább templomi kellék. Többnyire egy feladat végrehajtása, mélyebb átélés nélkül”[31]. Mégis az egyházi festészet meghatározott tematikai és ikonográfiai kötöttségeket kívánt meg, így Kovács is a konzervatívabb részletező, aprólékos műgonddal kidolgozott akadémikus festésmódban és elsősorban az itáliai késő reneszánsz előképekben talált rá a megfelelő és követendő formavilágra. Élete folyamán rendkívül sok oltárképet festett, a kutatás eddig 51 darabról tud. A megbízásokat elsősorban a katolikus egyháztól kapta, amely mellett több, magánájtatosságot szolgáló, úgynevezett votivképet készített. Kiemelkedő emléke egyházi festészetének az 1857-ben Polgár község új templomában felszentelt nagyméretű Assuntája[32], melyet – szinte egyfajta divatként – elsősorban Tiziano híres festménye[33] inspirált. Ilyen monumentális megrendelést magyar művész azelőtt nem kapott. Maga is érezte e műfajban való járatlanságát, a vidéki elzártság provincializmusát, e jelentős megrendelés kihívását, ezért 1856 végén Párizsba utazott, hogy nagyszabású alkotását elkészítse.
Térségünkben a káli (Szent Péter és Pál, 1852), kápolnai (Szentháromság, 1856 – 1869-ig a plébánián volt), pélyi (Mater Dolorosa, Szent Demeter, 1855-56), és a tiszaőrsi (Szent Anna Máriával, Szent Miklós, 1855) templom oltárképeit festette.
Romantikus, akadémikus és eklektikus historizáló művészete, az újításokat inkább elvető szemléletmódja, precíz kivitelezésmódja egészen jól megfelelt e műfajnak és a kor elvárásainak. Említésre méltó azonban Kovács oltárképeinek egy csoportja, mely a magyar szenteket ábrázolja, hiszen ugyanaz a romantikus érzülettel telítődött hazafias hőskultusz nyilvánul meg bennük, mint az ebben az időben készült történelmi műveiben.[34] A Regnum Marianum tanának megerősödésével különösen Szent István korona-felajánlásának témája foglalkoztatta. Ezt a kompozíciós formát – a trónoló Madonna előtt fohászkodva hódoló szent király alakját –, az oltalomba ajánlás rokon eszméjével a Szt. László-ábrázolásokra is kiterjesztette.[35]
A reformkor szellemileg pezsgő évtizedeiben, de az 1848-as forradalom után is a művészek legfontosabb feladatuknak érezték a kor eseményeinek, eszméinek, a történelmi múlt nagy alakjainak és fordulatainak megjelenítését – gyakran az irodalmi példákból kiindulva. Kovácsot a nemzeti romantikus történeti festészet egyik úttörőjeként tartjuk számon. Jelentős sikert ért el az Árpád fejedelemmé választása[36] című festményével a Pesti Műegylet 1854-es kiállításán, mely művet Tárkányi bíztatására készített el, s melyet műlapként is sokszorosítottak.[37] A nemzeti múltunk dicső napjairól szóló témára az elnyomatás éveiben oly kiéhezett közvélemény nagy lelkesedéssel fogadta a képet. A második világháború idején sajnos elpusztult mű lázba hozta úgy a kritikusokat, a közönséget, mint a művész-kortársakat, s Kovácsot mint a magyar történeti festészet megújítóját, a magyar szellem és lélek kifejezőjét ünnepelték.[38] A festmény nagy sikerének is elsősorban ez, és nem művészi kvalitása volt az oka.
A forradalom elvesztése felett érzett fájdalom más hangulatú művek létrejöttét is eredményezte. Így a vesztes mohácsi csata témáját úgy az irodalomban, mint a festészetben gyakran elővették, hiszen az önkényuralom évében ez az esemény mindenki számára érthetően a 48-as forradalom szomorú végét, a felette érzett gyászt jelentette. Ilyen a Tárkányi egyik gyakran szavalt balladáját – szinte – illusztráló Mohácsi temetés című Kovács festmény is, mely a merev, teátrális kompozíciója ellenére is a korszak életérzésének megrendítő, hiteles dokumentuma. De Magyarország szomorú napjaira emlékezik az allegórikus elemekből felépített Magyarország leigázása 1849-ben[39] című kis olajvázlata is, melyet különleges ikonográfiája, nem pedig művészi kvalitása tesz a 19. századi magyar festészet gyakran emlegetett darabjává. Kovács a történeti festészetet elsősorban hazafias kötelességként élte meg még a kiegyezést követő kései művein is, így a gyűjteményünkben szereplő többi alkotásán is.
A Bécsben, Párizsban, s különösen a Spanyolországban töltött hosszú évek alatt, majd a müncheni s itáliai utazások alkalmával itthon szinte elfelejtették, s a felnövekvő új festőnemzedék sikeres működése, hangos éltetése közben idősebb korában hazai sikerekben nem bővelkedett. Itthon spanyol feleségével, Petra de Castro y Blanco-val Budapesten telepedett le, hol arcképmegrendelésekből élt. 1884-ben még közreműködött az Operaház belső díszítésének elkészítésében, de utolsó éveit – barátait lassacskán eltemetve – csendes magányban töltötte. Életrajzi írása és levelei fontos kortörténeti dokumentumok.
[6] H. Szilasi Ágota 1997.b. 659-696. Leveleinek részleteit 1910-11-ben már közölte a Művészet cím folyóirat Benkóczy Emil válogatásában.
[7] Kovács Mihály 1992.25. Udvardy Cserna János (1795-1890) mezőgazdasági mérnök, az MTA levelező tagja (1832). Magyar nyelvű műszaki irodalmi munkássága a reformkor idején úttörő jelentőségű. Fia László jogtanár volt az Egri Líceumban.
[8] Orczy László, a költő-tábornok Orczy Lőrincz unokája volt. (szül 1787). A család a XVI. századig vezeti vissza nemesi rangját, báróságot a család fő ága 1736-ban kapott. A család pesti palotája mellett jelentős Heves megyei birtokokkal is rendelkezett Gyöngyösön és Tarnaőrsön.
[9] A pesti rajziskola első vezetője Schwartz József volt, tőle vette át az iskola igazgatását 1824-ben Landauer Lénárt, s ő vezette egészen az ötvenes évekig.
[10] Landau (Kovács önéletírásában Landauer) Lénárt (1790-1868) 1821-50 között a pesti rajztanodában tanított. Portré-, táj- és oltárképfestéssel is foglalkozott, de iskolai teendői olyannyira lefoglalták, hogy amúgy is elméleti beállítottságú révén egyre kevesebbet festett. Az 1840-ben a megalakuló Pesti Műegylet zsűritagja volt. 1843-ban adta ki Fény- és árnytan című 12 nagy lapon 250 magyarázó ábrát tartalmazó munkáját. Kovács Mihállyal haláláig jó viszonyban volt, örömmel vette tanítvány sikerét az 1854-es Műegyleti kiállítson.
[19] Ludovico Lipparini (1800-1856) Bolognából származó festő, a velencei akadémián rajzot tanított.
[20] Karl Rahl (1812-1865) Osztrák festő, 1839-1848 között Itáliában élt. A római formát és a velencei színezést egyesítő remekült komponált akadémikus festészetének dinamizmusa nagy hatással volt kortársaira. Kovács festőtechnikájának, kompozíciós megoldásainak, portréművészetének változására, fejlődésére, művészettörténeti ismereteinek irányultságára nagy hatással volt.
[22] „Eredeti másolat. 19. századi magyar mesterek másolatai a reneszánsz és barokk festészet remekművei után”. Kiállítás és konferencia. 2004. szeptember 30. – november 20. Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Terme. Gyűjteményünkből Kovács Mihály öt alkotása szerepelt ezen a kiállításon. Másolatairól H. Szilasi Ágota tartott előadást.
[24] Tárkányi Béla (1820-1886) pap-költő. 1840-ben szentelték pappá. Pyrker János László, majd Bartakovics Béla egri érsekek titkára. 1868-tól egri kanonok, pápai kamarás. 1867-től a Kisfaludy Társaság, 1872-től a Szent István Társaság alelnöke, 1858-tól az MTA levelező, 1880-tól rendes tagja. Verseskötete 1857-ben Toldy Ferenc gondozásában jelent meg. Rendkívül energikus, állandó szellemi ténykedésben élő, művelt, sokoldalú ember volt. Határozott egyénisége nagymértékben meghatározta Kovács művészi fejlődését. Kettejük barátságáról mind sajátkezű életrajzában, mind Benkóczy Emil 1911-es közléséből (Művészet 1910.187-89), mind Bíró Béla és Ludányi Gabriella Kovács monográfiáiban, mind H. Szilasi Ágota tanulmányaiban bővebben olvashatunk.
[30] Legtöbb példáját ennek levelezésükben olvashatjuk. Tárkányi Béla Kovács Mihályhoz írt levelei: Egri Főegyházmegyei Könyvtár Ms 1069/19.; Kovács Mihály levelei Tárkányi Bélához Országos Széchényi Könyvtár kézirattára 1954/57. 1850-1886-ig. – H. Szilasi Ágota 1997.659-696.
[36] Levelezésében említi művét ezen a címen, mely a legfrissebb monográfiában (Ludányi G. 1987) Árpád emeltetése címen fut.
A 67×100 cm-es festmény 1883-ban Tárkányi Béla hagyatékával került a Nemzeti Múzeum Képcsarnokába. Az 1854-es műegyleti katalógusban szerepelő bejegyzés szerint a mű vázlat, mely arra utalt, hogy az egyébként részletesen kivitelezett festményt az akadémiai elvárásoknak megfelelő nagy méretben is megkívánta festeni. Tárkányi és Kovács 1854-es leveleiben többször említésre kerül a festmény, melyekből kiolvasható, hogy annak lehetősége is felvetődött, hogy a nagyméretű festményt a Magyar Nemzeti Múzeum megrendeli a művésztől gyűjteménye számára.
A kazár szokás szerinti vezérré választás eseményéről Bíborbanszületett Konstantin császár feljegyzéseiből értesültek történészeink, akik már a 18. század végétől felhasználták e feljegyzést történeti műveikben. A pajzsra emelés jelenete először egy 1801-ben Cornides Dániel által írt Anonymus tanulmányban jelent meg Gottfried Prixner által készített metszeten. E metszet szolgálhatott alapul Kisfaludy Károly 1826-os rajzához, mely Vörösmarty Mihály által írt Árpád emeltetése. Egy kép alá című vers illusztrációjaként jelent meg az Auróra-almanachban. – Történelem – kép. Sinkó Katalin 2000.553. Kovács képe oly lendületes, mint Vörösmarty verse. Így feltételezhető, hogy mind történelmi, mind képzőművészeti (Karl Rahl: Manfred fogadtatása Luceriában) és kiemelten irodalmi előképekre támaszkodott, mikor elkészítette Tárkányi bíztatására e művet.
[37] papír, kőrajz 61×73,5 cm. Felirata a kép alatt: „Árpád fejedelemmé választása a Pesti Műegylet tagjainak 1854 évre”. Jelezve: b.l.: Festette Kovács Mihály Egerben. Jelezve: k.l.: Nyomtatta Lemercier Párizsban. Jelezve j.l.: Kőre rajzolta Marin Lavigne Párizsban. MNG Grafikai Osztály Ltsz.: G.88.9.
[39] Kiállítva a Dobó István Vármúzeum Egeri Képtárában
NAGY testvérek
egri építőmesterek
Az egri érseki levéltár tervjegyzékében az Angolkisasszonyok tanítóintézetének (1900-1920), a Széchenyi utcai általános iskolának (HmL tjk. 208) (1927) és az egri kereskedelmi iskolának tőlük származó tervei maradtak fenn.
RABL (RABEL) KÁROLY (idősebb és ifjabb)
gyöngyösi kőművesmesterek
A 18. század második felétől 1839-ig mutathatók ki. Fellelhető adatok szerint idősebb Rabl Károly 1748-ban született és 1828. április 16-án hunyt el. A nevükhöz köthető adatokat nagyon nehéz szétválasztani.
Idősebb Radl Károly Pesten, Jung kőművesmesternél kezdte munkásságár 1773-80 között. Az Orczy levéltár őriz a farkasmáli emeletes pince alaprajzát, mely terv feltehetően az ő nevéhez köthető. Működéséről az első hiteles adat 1781-ből való, amikor az eltávozott, illetve elhunyt Quadri Kristóf gyöngyösi építőmesternek az átányi templomhoz készített „C” tervét kivitelezte. (HmL Heves vm. közgy. ir. 1780 : 307/Z, tervek: 1781:218. sz. iratok). 1782-ben készít részletterveket a volt jezsuita rendház földszinti elemi iskolájának átépítéséhez. (OL Dep. Lit. Pol. distr. Bud. 1782-2-235. 6. lap.) Ugyanebből az évből származik a gyöngyösi református imaház terve és költségvetése „Carolus Rabl Jaziger districtuel Maurer m.” aláírással. (OL Htt L fasc.svc.ref.Batsák. 1782-205-2/1-17.) 1784-ben kijavítja a benei kocsmaházat és elkészíti a gyöngyösi Tó utcai nagy híd terveit (HmL ÉrsEgyh L archvet. 1188/a, HmL tjk.282) 1786-ban a horti kőhíd terveit készíti el, majd részt vesz a gyöngyöshalászi templom építési munkálataiban, 1787-ben nyújtja be a gyöngyösi Nagy híd építési számláját. (HmL mmi.236.). A hatvani új elemi iskola és a tanítói lakáshoz készített alaprajzai a helytartótanács tervei között maradtak fenn (OL Htt L Dep. Eccl. Cler. 1787-259-18/7-8). 1788-ban a gyöngyösi városházát archívum-szobával és két tömlöccel bővíti 82 forintért. (HmL Gyöngyösi tjgyzk.8.k.139.) 1789-ben a benei pusztán a veresmarti határban épített malom terveiért 100 forintot vett fel. 1790-ben vállalva Handel Gáspár áccsal a Farkas vendégfogadó felépítését, mely munkáért 2200 forintban állapodott meg. 1792-ben köti meg az első nagy megbízatására vonatkozó szerződést, a gyöngyösi református templom építésére, majd 1801-ben elkészíti a református paplak építési költségvetését (Gyöngyösi ref.egyh.L.).
1800-1801 között a gyöngyösi megyeháza részére dolgozik. Több kőhidat épít ezekben az években: Gyöngyös kispatak, tarnaőrs, pásztói Zagyva híd, az adácsi Janda vízfolyásra épített hídat, mezőnyárádi és a kápolnai, gyöngyöshalászi kőhidak tervét (1800-1804) készíti. 1805-ben készül el a tari, kisrédei, és az egri kőhidak terveivel. Ugyanebben az évben benyújtja az abasári templom bővítési terveit, melynek építésével 1826-ra végez (HmL ÉrsEgyh L plebir). Tőle való a karácsondi plébániaház terve is 1806-ból. (HmL ÉrsEgyh L karacsondi plebir.) 1807-ben is készít kőhidakat: gyöngyöshorti, csányi tervei maradtak fenn. 1811-ben vállalja el a gyöngyösi piactér kibővítését. 1812-ben készül el a detki, 1813-ban a tarnamérai, 1814-ben a kápolnai híddal. Ebben az évben kezdi el a gyöngyösi Szent Bertalan templom második tornyának építését. (HmL Gyöngyös v. tjgyzk. 10. köt.p.498-500.), ekkor tervezi a szűcsi új római katolikus templom terveit. 1815-ben kezdi építeni a gyöngyösi főtemplom második tornyát és kezdi el építeni a megyei gabonaraktárat. 1816-ban építi fel a besenyőtelki római katolikus plébániatemplomot. 1817-ben nyújtja be a markazi római katolikus templom terveit és költségvetését (HmL ÉrsEgyh L Markazi plebir). A gyöngyösi megyei raktár tervezését és építését 1814-1820 között bonyolítja le. (HmL mmi.91.) A horti templom javítási munkálatait 1820 majd 1833-ban (HmL ÉrsEgyh L Horti plebir), a domoszlói templom és plébániaházét 1820-ban (HmL ÉrsEgyh L plebir) végzi. Ez évben gyöngyösön többféle javítási munkát vállal (alsó parokiális tanítóház előtti kereszt, városháza parókia, normális iskola és gimnázium). A nagyrédei kőhíd tervét 1822-ben nyújtja be. Műszaki véleményt ad és új terveket készít a szűcsi római katolikus templomhoz 1822-ben, amelynek alapkőletétele 1824-ben, tetőfelrakása 1826-ban, belső berendezése és felszentelése 1828-ban zajlik (HmL ÉrsEgyh L Rózsaszentmártoni plebir). 1823-ban a feldebrői katonai kvártélyház terveiről is ő gondoskodik (HmL mmi.104.). 1824-ben készül el a viszneki, a tarnabodi, a tari, a pásztói, a szurdokpüspöki Zagyva hidak és a visontai római katolikus templom átépítési terve (HmL ÉrsEgyh L Visontai plebir). 1825-ben a gyöngyöshalmaji templomon dolgozik. A megyei hadfogadó (kvártélyháza) építése is erre az évre esik, valamit a gyöngyöspatai és a gyöngyöshalmaji hidak tervét is ekkor készíti. A vámosgyörki templom bővítését is ebben az évben vállalja.
Az 1827-es összeírás szerint Rabl Károly kőművesmester 20 segéddel dolgozott. A hidak mestereként elkészíti a gyöngyöspatai, a Gyöngyös és Pata közötti, a Gyöngyöspata és Szurdokpüspöki közötti, a Balpüspöki és a Kápolna közötti hidak tervét. 1830-ban dolgozik a pálosveresmarti templom építésénél. (HmL ÉrsEgyh L plebir). Közben elkészülnek a gyöngyöshorti úton lévő, valamint a Gyöngyös-Karácsond közötti hidak tervrajzai, a gyöngyösi Három Rózsa vendéglő, a horti kőhíd és a jandai híd tervei. Fennmaradt rajza a katonai kvártélyház építendő halotti kamrájáról. (HmL Heves vm. ép. VM. é.). A következő évben javítja a megyei nagy katonai kvártélyházat, javítja a tarnamérai római katolikus templom plébániaházát (HmL mmi.91.). Neve utoljára 1939-ben merül fel a megyei levéltár mérnöki iratai között őrzött tervekkel kapcsolatban, amikor benyújtja a gyöngyöspatai völgyön át építendő híd terveit.
RÓMER FLÓRIS
Pozsony, 1815. április 12. – Nagyvárad, 1889. március 18.
Régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagyváradi nagyprépost-kanonok. A magyar régészet atyja.
Német családból született. Középiskoláit Pozsonyban, Tatán és Trencsénben végezte. 1830-ban lépett a Benedek-rendbe. A bölcsészeti tanulmányokat Győrben, a teológiát Pannonhalmán végezte. 1839-től a győri gimnáziumban a magyar és latin nyelv, utóbb a természetrajz tanára volt. 1842-től a győri bölcsészeti tanfolyamon a bencés növendékek természettudományos képzését vezette. 1845-től Pozsonyban az akadémián a természetrajzot oktatta. 1848-ban Római Ferenc néven beállt honvédnek, s egészen a kapitányi rangig vitte. Ezért a szabadságharc után 8 évi börtönre ítélték. Bécsben, Olmützben, Josephstadtban raboskodott. 1854-ben kegyelemmel szabadult, majd néhány évig Bakonybélen élt és tanított. 1857-től a győri algimnáziumban természetrajzot oktatott, s 1859-ben Győrben létrehozta az első múzeumot, a vidéki múzeumok közül az egyik legelsőt. 1861-ben kivált a bencések kötelékéből és Pestre költözött. Dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában, 1862-től egy budai gimnázium igazgatója volt, majd 1868-ban a budapesti egyetem archeológia-tanára lett. Érdeklődési köre rendkívül széles volt: egyaránt oktatott őskori, ókori és középkori régészetet és művészettörténetet, és ezekben a tárgykörökben rendszeresen publikált is. Az ő kezdeményezésére és irányításával indult meg Budapesten a magyar régészképzés.
1864-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1869-ben a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őreként tanulmányaival, cikkeivel, régi falképek feltárásával a műemlékek érdekében tudományos munkát fejtett ki. Bejárta az országot, pontosan felmérte és lerajzolta a romokat, épületmaradványokat. Figyelmét nem kerülték el a Balatonban és a Dunában fekvő romok sem. Említést tett például a fenékpusztai- és a tétényi romok vízbe nyúló részeiről is. 1861-68 között Ráth Károllyal együtt szerkesztette a Győri Történeti és Régészeti Füzeteket. 1868-72 között az Archaeológiai Értesítőt, 1864-73 között az Archaeológiai Közleményeket. 1877-ben Lipovniczky István püspök Nagyváradra hívta és kanonokká nevezte ki, majd megbízta a székesegyház kifestési munkálatainak vezetésével. Rómer Flóris érdeme, hogy 1876-ban Budapesten tartották az ősrégészek és antropológusok VIII. nemzetközi kongresszusát. Alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak.
Foglalkozott többek között régészettel, művészettörténettel, iparművészettel, mezőgazdaság-történettel, helytörténettel, földrajztudománnyal, útleírással, káptalanok, apátságok, kolostorok, városi és falusi templomok, plébániák történetének a megírásával. Több önálló munkája jelent meg könyv alakban. Kiadatlan, saját rajzaival ellátott több kötetes naplója a magyar régészet, művészettörténet és műemlékvédelem értékes forrása. Főbb művei: Műrégészeti kalauz különös tekintettel Magyarországra (Pest, 1866);
SAJÓSSY (Sajósy) ALAJOS
Gyöngyös, Heves vármegye, 1836. szept. 11. – Eger, 1901. máj. 24.
festőművész
Pesten Marastoni Jakab festőiskolájában kezdte tanulmányait, 1857-59 között a Müncheni Képzőművészeti Akadémián, 1860-61 között pedig Bécsben tanult és 24 évesen tagja lett az Akadémia festészeti előkészítő szakosztályának. Később Brüsszelben és Velencében folytatta tanulmányait. Hazatérve Egerben telepedett le s mindegy tíz évig házinevelő volt. Ezt követően az egri katolikus ciszterci főgimnázium (1868-95), illetve a helybeli tanítóképző intézet rajztanára volt.
Az egri Líceumban lévő műtermében kiállításokat rendezett. Az elsőről Ipolyi Arnold tudósított (Művészeti mozzanatok Egerben, Sajósy Alajos képkiállítása a lyceum dísztermében. Eger újság 1866. 1., 11. 96. oldal), s később, 1879-ben is jelentkezett alkotásaival. Az Egerben megjelenő, az Egri Érseki Nyomdában készült (1866. jan. 1. – 1867. dec. 15.) Gutemberg nyomdászati szaklap illusztrációinak nagy részét – korabeli nyomdagépek, nyomdászati eszközök, régi nyomtatványok – ő készítette.
Az 1873-as bécsi Világkiállításon, ötvenegy másik magyar festővel együtt, az ő alkotása is bemutatásra került. Tagja volt az Országos Magyar Képzőművész Társaság Heves megyei Bizottságának. Egy 1887-es összeírás szerint a mai Érsek utca 11. számú háznak volt a tulajdonosa. Akadémikus arcképek, romantikus zsánerek mellett kb. 100 oltárképet festett: 1860 k. Atkár: Őrangyal; Szihalom: Fájdalmas Szűz Mária; 1862-3: Besenyőtelek: Szent Anna oltár Mária neveltetése; 1865-ben festette az egri papi szeminárium felkérésére a Szeplőtelen Szűzanyát ábrázoló festményét. 1866: Aldebrő: Őrangyal; Tófalu: Őrangyal (ezt hírül adta az Eger című újság – 1866.359. old., és írt róla az Egri Egyházmegyei Közlöny XVIII. 1886. 157. oldal); Miskolc, Minorita templom: Mária mennybevétele; Kömlő: Mária mennybevétele (hírt ad róla az Eger című újság 1866. évfolyama a 96. oldalon); Tiszapüspöki: Árpád-házi Szent Erzsébet (Eger című újság 1866. 96. oldal); Jászapáti: Szent Anna; Sirok: Immaculata Conceptio (1924-ben átfestették); 1867: Sajónémeti: Szent Péter és Szent Pál; 1869: Ecséd: Mindenszentek (felszenteléséről hírt ad az Eger 1869. február 11-i száma a 46. oldalon); Nagycsécs: Szent Anna; Nyíregyháza: Mária szentolvasóval; Alsóábrány/Bükkábrány: a Szentlélek eljövetele főoltár és Szent Anna oltár; Erdőtelek: Szent Anna; Hanyipuszta búcsújáró templom: Szent Anna (Eger újság 1869. okt. 29. 333. oldal); 1870 körül: Bükkszenterzsébet; 1871: Egerszalók: Kármelhegyi Boldogasszony (Eger, 1871. 269. oldal). E képet 1950-ben RIBÁL J. restaurátor csúnyán átfestette; 1870-es évek: Tiszabábolna: Mária és Szent József Jézus bölcsője mellett; 1878-79: Arló: Szent Mihály; 1881: Tófalu: Szentháromság; 1885: Egercsehi; 1886: Balaton: Szent Márton; Bekölce: Szűz Mária születése; 1889: Sajóvámos: Szűz Mária; 1891: Zirc: Szent István vértanú. A XIX. század végérő való a Gyöngyöshalászi római katolikus templom főoltárképe is; Jászalsószentgyörgy: Magyar szentek, A keresztről levett Krisztus Mária karján; Jászdózsa; Gávavencsellő: Szent József a gyermek Jézussal; Ózd: Szent Kereszt felmagasztalása; Kisköre: Szent Péter és Pál főoltár; Oltárképei közül az utolsót, Árpád-házi Boldog Margitot, az egri főkáptalan megbízásából festette az újszentmargitai templom főoltára számára 1895 körül.
Portrék: 1866: Bartakovics Béla egri érsek arcképe; 1879 Deák Ferenc a Megyeháza számára (Eger újság 1879. 205. oldal és 348. oldal, Levéltár Letétek 2123/2324), melyet 1949-ben az egri múzeumba vittek Ltsz.: DIV 55.275.); Samassa József egri érsek és Kossuth Lajos arcképei Eger város tanácstermében; Csiky Sándor hasonmása (térdkép) az egri törzs-kaszinóban volt látható.
Életképek: Az öreg kondás című festménye a millenáris kiállításon volt kiállítva.
SZLEZÁK LÁSZLÓ
budapesti harangöntő
A legszélesebb körökben ismert magyar harangöntő. A mai templomi harangok jelentős többségét ő öntötte. 1870. augusztus 9-én, Pozsony megyében, Ispácán született. 1884-ben lett inas Thury Ferenc budapesti harangöntőnél. 1902-ben ő lett a műhely vezetője, Thury János gyárát 1910-ben vette át, majd 1911-ben saját műhelyt nyitott. Az I. világháború utáni harangpótlások komoly hányadát ő végezte, így ő önthette újjá a budapesti, a váci és az esztergomi Bazilika nagyharangját. Ezek közül a budapesti Szent István Bazilikáé, a 7795 kg-os Szent Imre harang a 20. század magyar harangöntészetének legnagyobb alkotása. 1928-ban elnyerte az „aranykoszorús mester” címet. A II. világháború után unokatestvérén, Szlezák Ráfaelen kívül konkurenciája nem maradt, így az 1940-es évek végén történt harangpótlásokban a legkomolyabb szerepet kapta. Gyárát 1951-ben államosították, majd 1954-ben bezáratták. 1953-ban halt meg. Mesterségét 1956-tól nevelt fia, Gombos Lajos folytatta Ducsák István néven.
WALSER FERENC id.
budapesti harangöntő
(Pest, 1827 – Bp., 1901)
Tűzoltószer-gyáros és harangöntő. 1847-ben miután segédként szabadult, Ausztriában és Németországban gyarapította szaktudását. 1854-ben hazatért, s 1860-től működött az öntödéje Pesten. 1867-ben átvette hajdani mestere, Schaudt Antal harangöntő műhelyét. Tűzoltószerkezeteivel és harangjaival nemcsak a hazai szükségletet látta el, hanem jelentős kivitele is volt. A magyar harangöntők közül az egyik legkiválóbb mester volt, ő öntötte a budapesti Szent István Bazilika ma is meglévő Boldogasszony-harangját (3600 kg) 1863-ban, amely mind ezüstös csengésével, mind gyönyörű plasztikus díszítésével mind a mai napig elkápráztatja a hazai és külföldi harangrajongókat. Egyes források szerint ő alkalmazta először a világon a tárcsás harang-felfüggesztési módot, amellyel a harang élettartama megnövelhető. A 19. század végén részvénytársaság formájában folytatta tevékenységét. Másik legnagyobb harangja szintén Budapesten, a Mátyás templomban (3230 kg) található.
Ifj. Walser Ferenc 1918-tól apja munkásságát folytatta, amelyre a rekvirált harangok pótlása jó lehetőséget adott. 1930-ban a gazdasági világválságban ment tönkre ismét a gyár.
ifj. ZWENGER JÓZSEF
egri kőművesmester
A 18-19. század fordulójának legfoglalkoztatottabb építő-mestere az egri egyházmegyének, a klasszicizmus legjelentősebb helyi képviselője. 1793-ban szerepelt először az egri kőműves-céh jegyzőkönyvében, amikor mester-remekét bírálták el, s melyet kisebb hibák miatt elutasítottak. Fellebbező beadványa után az apró hibáktól eltekintettek, így mégis felvételt nyert az egri céhbe. III. osztályú kőművesmesterként dolgozhatott. 1795-ben két segéddel dolgozott. 1796-1832 között szerepel az adóösszeírásokban háztulajdonosként, és szőlőbirtokkal is rendelkezik. 1811-ben városi kőművessé lett. 1827-en a Belvárosban, mint 60 segéddel dolgozó építőmestert írták össze. Első terve (Eösz püspöki prefektus háza) 1791-ből maradt fenn. 1796-ban az egri extrinitárius templom átalakítási munkáihoz nyújtott be terveket. A város lakóházai közül többet is ő tervezett: Mészáros Dániel prókátor házát, Kajdácsik János házát, Madarasy János fiskális házát (1809), Trenka Flórián egerszalóki mészáros építményét. Az egri minorita rendházban új ebédlőt és konyhát épített (1802), az érseki sörház (1804), az érseki nagy kert körülfalazása (Fazola Lénárt díszkapujával), az érseki malom (1805), az Füzesabonyi szikszópusztai kápolna (1806) szintén az ő munkája. 1812-17 között végezte el a füzesabonyi plébániatemplom mellékhajókkal való bővítését, 1814-ben készítette a település kőhídját. Hidat épített még Egerben az Oroszlán vendégháznál, a Farkasvölgyben, majd a város alsó malmánál. 1816-ban a kápolnai nagy kőhidat építette, a Töviskes-völgyi kőhidat pedig 1821-ben. A mezőszemerei római katolikus templomot 1817-ben építette fel, s terveket készített a kemecsei templomhoz. 1820-ban a fedémesi és a tarnaszentmiklósi templomon dolgozott, 1824-ben pedig elkészítette a tiszabábolnai templom tervét. 1822-24 között az egri megyeházán végzett átalakításokat, 1825-ben pedig az egri városháza megnagyobbításán dolgozott. Ebből az időből való az egri érseki palota homlokzati terve és az udvari homlokzat rajza. 1830-ban pedig a déli szárnyhoz készített terveket és költségvetést, amelyet 1832-ben felépít. Képességeinek fokmérője az érseki palota déli szárnyának elegáns, egyéni hangon jellemezhető homlokzata. 1832-ben még készíti az egerfarmosi templom bővítését. Pozíciói közül kiemelendő, hogy tagja volt 1828-ban az egri Szépítő Comissiónak Szarvas Ferenccel és Joó Jánossal együtt. 75 éves korában hunyt el, 1837. május 29-én.