Feldebrő gazdálkodásának két fő ága a dohánytermesztés a szőlőtermesztés.
A 18. század első felében főként a jobbágylakosság termesztette a dohányt, a 19. század elejére a zsellérek is bekapcsolódtak termesztésébe. Feldebrőn ekkortól leginkább kerti dohányt termesztettek, a belső telkeket is dohányföldnek fogták be, sőt a telkek végén lévő közlegelőkből is hozzászántottak egy-egy darabot. Kb. 170 termelő az uradalomtól is bérelt földet dohány termesztésére. A dohányföldek idővel szinte körbevették a falut.
A feldebrői homokos talajon sárga, nagy levelű dohányfajta termett, alacsony nikotintartalommal. A 18-19. század fordulóján burnótként is használták. Ennél a verpeléti valamivel gyengébb minőségűnek számított. A debrői dohány külföldön is közismert lett.
A csomókat kereskedők vásárolták fel és juttatták el a gyárakba. A 19. század második felére az alföldi dohánytermelés megerősödése és az állami monopólium bevezetése miatt Feldebrő környékén visszaesett a termelés.
Az 1840-es évektől a könnyű kerti pipadohányok helyett keresettebbé váltak az erős alföldi félék. Megindult a dohányból élő családok elvándorlása az Alföld felé, ill. Tolna és Szabolcs megyékbe. Feldebrőn és környékén az 1930-as években már csak kiegészítő foglalkozásnak tekintették a dohánytermesztést.
Debrő már az 1330-as években jelentős bortermelő falunak számított.
A 19. század végén a gazdák rigolírozott, forgatott földbe ültettek, főként kadarkát. A szőlőtermelés igazi fellendülése az első világháború után következett be. Az 1930-as évek végére a csemegeszőlők termelése egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ennek egyik legfőbb oka a szállítási nehézség, mivel nem volt vasútállomás, szekérrel kellett Verpelétre szállítani a szőlőt. 1959-ben a debrői borvidéket egyesítették a gyöngyös-visontaival Mátraalji Borvidék néven. Feldebrő kiemelt termőhelynek számított. Kiemelt fajták: olaszrizling, leányka, hárslevelű. 1997-ben a Debrői Hárslevelűt védetté nyilvánították.