A település lakóinak döntő többsége mindig mezőgazdasággal foglalkozott.
A gabonafélék termesztésén túl igen jelentős az állattartás: kiugróan nagy számban tartottak juhot, de jelentős volt a szarvasmarha, sertés, kecske és ló tartása is.
Az aratást június végén, július elején kezdték meg, azt tartották, hogy június 24-én „szakad meg a búza töve, akkor érik éjjel-nappal”. Az érseki uradalomban előírt munkarend szerint végezték a munkát.
A búzakeresztet 16 kévéből rakták össze, a 17. volt a papkéve.
A cséplést minden család a saját udvarában végezte. Négy vállalkozónak volt cséplőgépe a faluban, akik búzáért cserébe elvégezték a cséplést.
(A Cséplő-domb helynév 18. századi szokásra utal: Az 1785-ben készült térképen jól látható, hogy az Eger-pataknak két ága volt és a jelenlegi temető helyét Cséplő-dombnak nevezték, ahol a gabonát cséphadaróval csépelték ki.)
A gabonát a száraz padláson tárolták. Szintén ide hordták fel a cséplés után visszamaradt töreket is.
Télen megszőtték a tároláshoz szükséges zsákokat.
Az őszi betakarítást – kukoricatörés és fosztás, cukorrépa- és napraforgó-szedés – családi munkaszervezetben, egymást segítve végeztek el.
Egerfarmosnak nevezetes állattartása volt a két világháború közötti időben. Igen jelentős volt a juh- és a szarvasmarha-állomány.
Híres volt tehenészete, melyet Brezovay II. László létesített, majd vitéz Oláh Gyula fejlesztette tovább. Szaktudása eredményeként a farmosi tehenészet az ország egyik legjelentősebb tehenészetének számított. Ridegtartásban tartották az állatokat, így azok rossz körülmények esetén silányabb legelőkhöz is tudtak alkalmazkodni.
Juh hodály – Új barázda tsz. 1952.