A lakosság megélhetési alapját a dohány- és szőlőtermesztés jelentette. Saját ellátásuk érdekében a kertekben és a szőlők alján gyümölcsöt és zöldséget, burgonyát és dinnyét is termeltek, valamint a ruházkodáshoz lent és kendert.

A szántókon gabonát és kukoricát, valamint takarmánynövényeket vetettek.

A növénytermesztés mellett tenyésztettek szarvasmarhát, lovat és sertést, tartottak méheket is.

A 20. század első felére a korábbiakhoz képest visszaesett a dohánytermesztés, a szőlőtermesztés és a borkészítés virágkorát élte.

 

Dohánytermesztés

 

A Tarna völgyében a 18. század első felében, 1721-1725 között Debrő, Verpelét, Tófalu, Kápolna, Demjén és Detk lakosai termesztettek olyan mennyiségű dohányt, mely szerepel az összeírásokban. Ezek a termesztők kizárólag jobbágyok voltak.

A 18. század közepére a dohánytermesztés a jobbágyok kezéből fokozatosan átcsúszott a szabadabb helyzetű személyek kezébe. A zsellérek – akik nem voltak lekötve földesúri majorsági földeken való robotkötelezettségekkel – egyre nagyobb arányban éltek dohánytermesztésből. Egy-egy család kis területet művelt kézi munkával. A kevés földből intenzív művelést kívánó termesztés elegendő hasznot hozott, így biztos megélhetést jelentett számukra.

Az aldebrői határban található dohánytermő helyekről 1841-ből pontos adatsorok állnak rendelkezésre. A dohányföldek három nagy táblában terültek el, ezek összterülete 84 kat. hold 696nöl volt. A falu határában 223 birtokosnak volt dohányföldje.

A 18. század második felében a dohánykonjunktúra és a falu relatív túlnépesedése következtében nagymértékben fellendült a dohány termesztése.

Az aldebrői lakosok nemcsak a falu határában, hanem a Balpüspöki pusztán bérelt földeken is termesztettek dohányt.

A helyi emlékezet szerint nagy dohányföldek voltak még a Kígyósban, a Hodályban és a Csalban.

A homokos talajon jól égő dohány termett.  Az uradalom mindig rétháti dohányt termelt. Ezt, ha fekete földbe tették, elrontotta a többit is.

Aldebrőről sokan jártak el dohányosnak Miskolc felé az uradalmakba. A termelők közül sokan béreltek vagy vásároltak földeket termesztés céljára Kápolnán, Domoszlón, Feldebrőn.

A dohány termesztésmódjában nem volt nagy különbség urasági és egyéni termesztési mód között.

A dohánytermesztés munkafolyamata:

A termelők a dohánymagot először csíráztatták, majd – mivel nagyon apró – földdel vagy hamuval keverve vetették, kezdeti időszakban, a 18. században hidegágyba, majd a 18. század végétől melegágyba.

A hidegágy deszkakerettel, valamilyen takaróval ellátott kerti ágy volt, amelynek nem volt trágyából készült melegítő alapja. A melegágyak trágyafűtéssel rendelkeztek, két részből álltak, a rögzített keretből és valamilyen takaróból.

A kikelt palántákat naponta gondozni, öntözni, szellőztetni, ritkítani, óvni kellett. Négy-nyolc hét alatt megnőtt és április-május fordulóján megkezdték a kiültetésüket. A porhanyósra előkészített földön a sorokat sorhúzóval jelölték ki. Száraz időben csak vízzel lehetett ültetni, ezért ültetés előtt meglocsolták a palánta helyét. A palántákat tálban vagy kötényben vitték magukkal a kertészek, és ujjukkal, vagy rövid ültetőfával fúrt lyukakba óvatosan beültették. A megeredt palántákat háromszor-négyszer kapálták. Némely nagy levelű fajtáknál megjelentek a virágbimbók, melyeket lecsíptek. Ez a bugázás. Nyolc-tíz nappal később következett az oldalhajtások letördelése, a kacsozás. Mindkét művelet a levelek érését és erősödését segítette elő. Amikor a levelek érettnek mutatkoztak, jöhetett a dohánytörés munkája, melyet mindig kézzel, alulról fölfelé, az érésnek megfelelően szakaszosan végeztek. A hazaszállított dohányleveleket előbb hervasztották, füllesztették, majd hosszú, hegyes fémtű segítségével erezetükön át zsinórra fűzték. A telefűzött zsinór neve a póré. A kifeszített pórékat napon, ideiglenes állványokon, vagy szellős, erre a célra épült dohánypajtákban szárították. A megszáradt dohányleveleket csomózták, azaz szín és nagyság szerint válogatták, lesimították és összekötötték. A dohányfűzés, illetve a csomózás-simítás egy időben sok ember munkáját igényelte. Ezért a családi munkaerőn kívül sokszor napszámosokat is kellett fogadniuk.

 

Szőlőtermesztés

 

Aldebrőn a szőlőtermesztés az egyik fő megélhetési forrásnak számít. Megalapozása Grassalkovich Antal nevéhez köthető, aki 1743. évi jogbiztosító levelében rendelkezett a szőlőtelepítésről.

Az új telepítéseket adómentesség biztosításával támogatták. Az 1770. évi összeírás szerint a határban levő hat szőlőhegyen (Öreghegy, Alsóhegy, Középhegy, Felsőhegy, Új hegy, Magyalos) összesen 665 kapás szőlő volt. Egy kapás szőlő alatt azt a területet értjük, amelyet egy napszámos egy nap alatt be tud kapálni. Ez függ a talaj minőségétől és a terület meredekségétől is. Aldebrő esetében egy kapás szőlőterület átlagosan 300 négyszögölnyi nagyságú volt.

A szőlőterületek művelése egész éves munkafolyamat.

Az évi munkák sorrendjében első a nyitás. Kora tavasszal végzik, amikor a föld már nem ragad rá a kapára, általában március közepétől április végéig. A nyitás elvégzése nagymértékben befolyásolja a szőlőtermés minőségét. A munka során az előző évben a tőkék közei közül a szőlőtőkékre felhúzott földet a tőkéről eltávolítják. Ha a tőkék nyakai a föld alatt maradnak, gyökeret eresztenek, mely hátráltatja a későbbi megmunkálást. Rossz nyitás esetén a fürtök közel kerülnek a földhöz, könnyen rothadásnak indulnak.

Következő munkafolyamat a metszés, a szőlőtő vesszőinek visszavágása. Nagy szakértelmet igényel, meghatározza a termés alakulását.

A tavaszi munkákhoz tartozik a szőlő szaporítása. A szőlő Aldebrőn többnyire homlítással szaporították. Azt jelenti, hogy a szőlőtőkéről egy vagy több vesszőt a föld alatt elvezettek a kívánt egy-két méter távolságra, s ez itt meggyökeresedett és kihajtott.

A metszés és szaporítás után, májusban következett a szőlő első kapálása. A virágzás után, június végén a kötözés vagy kötés következett. A kihajtott vesszők felkötése lehetővé tette, hogy az érő szőlő nagyfényhez jusson, és hogy a fürtök majd a földtől távol legyenek. Ha hiányzó tőkét találtak, homlítással pótolták.

A második kapálásra július elején került sor. Augusztus végén megkezdték a szőlő igazgatását, elvégezték a szükséges újrakötéseket, a fattyúhajtások letörését. Szeptember közepéig elvégezték a harmadik kapálást, melynek során földet is húztak el a tőke mellől, hogy jobban járja a fürtöket a szél és a napfény.

A szüreti munkákat a szőlők alatti gyepes térségben végezték el, itt állították fel a szüretelő edényeket. A szüret után, novemberben a fedés során a szőlőtőkéket földdel takarták be a hideg ellen.

A szőlőmunkák szervezésével, a szőlőterületek megművelésének rendjével foglalkozott a hegybíró. Ő fogadta fel a szőlőpásztorokat is.

A földesúr majorsági szőlőjének művelését a vincellérek irányították.

 

A nyár legnagyobb munkája az aratás és cséplés volt. A cséplést az udvarokon végezték. Eleinte lóval nyomtattak, majd a falu közösen vásárolt két cséplőgépet, melyek házról házra jártak.

Az éves mezőgazdasági munka kronologikus leírása: Dr. Nemes Lajos: Aldebrő község 250 éves története. Aldebrő, 1993. 103-105.