Berze Nagy János (Besenyőtelek 1879 – Pécs 1946.)
A neves folklórkutató Besenyőtelken született, itt kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, amit 1886-ban Tiszasülyön, 1887-ben Egerben folytatott. 1889-től a gyöngyösi gimnáziumba járt, 1898-ban Jászberényben érettségizett. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, magyar-latin szakon. 1903-1904-ben a MTA Nyelvtudományi Bizottsága és a Kisfaludy Társaság megbízásából Heves, Jász-Nagykun-Szolnok és Borsod megyékben végzett néprajzi, nyelvészeti gyűjtéseket. 1905-1939 között a tanügyigazgatás területén Magyarország számos településén dolgozott, minden egyes helyszínen végzett néprajzi gyűjtést. A falusi tanítók segítségére voltak a folklór gyűjteményének gyarapításában. Pályájának legmeghatározóbb helyszínei: a szülőföld, Besenyőtelek és környéke, valamint Pécs és Baranya megye. Első nyomtatásban megjelent publikációja, egy tréfás mese, melyet Besenyőtelken gyűjtött egy öreg bérestől, amikor téli időben este körülülték az istálló közepén rakott szalmatüzet. A meséket szó szerint jegyezte le, szerkezetükön, motívumain semmit nem változtatott. Az adatközlők nevét, életkorát, foglalkozását, a gyűjtés körülményeit is feljegyezte, ami a tudományos hitelességet szolgálta.
Tanulmányait, könyveit a mese, monda, néphit témakörökben írta, vizsgálta a népköltészet műköltészetre gyakorolt hatását. Ezek mellett népszokásokat, népdalokat, balladákat is feljegyzett. Fő műve a magyar mesekatalógus: 530 mesét vett számba, rendszerezte ezeket, ami mérföldkőnek számít a magyarországi népmesekutatásban.
A legjelentősebb művei: Népmesék Heves és Jász-Nagykun–Szolnok megyéből (Bp. 1907.), Mese (A magyarság néprajza III. Bp.), Baranyai magyar néphagyományok (I-II. Pécs, 1940.), Magyar népmesetípusok (I-II. Pécs, 1957), Égig érő fa (Magyar mitológiai tanulmányok, Pécs, 1958.)
Népköltészete
Besenyőtelek népköltészeti kincseit elsősorban Berze Nagy János népmesegyűjtő gyűjtéseiből ismerhetjük meg. A „Népmesék Heves-és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből” című mesegyűjteményében 65 besenyőtelki mese szerepel. Ezek mellett 12 egri, 6 tiszafüredi, 3 puszta-hanyi, 1 mezőtárkányi mesét is közölt megyénkből.
A mesélő személye különösen megbecsült volt a faluközösségben. Őt kínálták először a kulaccsal, a legjobb dohányból kapott a mesélés alkalmával.
A mesék mellett népdalokat, népballadákat, népies műdalokat is gyűjtött szülőfalujából. ( Fehér László balladája, betyárnóták, Az aradi vértanúk balladája, új stílusú népdalok) Sajnos a népdalokat kotta nélkül jegyezte föl, csupán utalt az éneklés módjára: „mái napig szép dallamra éneklik a F.L. nótáját.” Berze Nagy János így írt a besenyőtelki emberek dalos kedvéről:
„A dalt nagyon szeretik, olykor egész éjjel nótától hangos a falu, kivált, mikor a sorozásról jönnek haza, avagy búcsúznak hazulról. A ki pedig a mezőn a gulya vagy a szántásban az eke után ballagó legényt hallgatja, estig elhallgatná a fütyülését.
Az alábbi balladát Berze Nagy János írta le Besenyőtelken, Száraz Szabó Örzsi 38 éves parasztasszony közlése alapján.
Fejír László
Fejír László lovat lopott
A fekete halom alatt
Meg is fogták a hannagyok,
Azok a hunczut fogmegok.
Fejír Anna hogy megtudta,
Hogy a báttya fogva vala:
Fog be, kocsis, a lovakot,
Tégy mellém sok aranyakot!
Tál ezüstöt, tál aranyat:
Eresszék ki a bátyámat.
Kieresztem a bátyádot
Ha egy éjjel veled hálok!
Fejír Anna ne hálj vele!
Mer elveszi szüzességed!
Szüzességedet elveszi,
A bátyádnak fejit veszi!
Megyen, megyen Fejír Anna
Horvát Ferdi ablakára,
Ablakáru rostélyára,
Lefekszik a nyoszolyára.
Fejír Anna nem nyughatott,
Mer nagy ágyuzörgést hallott.
Aluggyá má Fejír Anna,
A bátyádnak vége vala!
Úgy átkozza Fejír Anna:
Verjen meg az egek ura!
Sár előtted felfakadjon!
Víz előtted megállhasson!
Víz előtted megállhasson,
Lovad lába megbotolljon!
Lovad lába megbotolljon!
Mosdóvized vérré vállyon!
Mosdóvized vérré vállyon!
Törülköződ lángot hánnyon!
Hamupipőke
/Berze-Nagy János gyűjtéséből. 1904. március, Gyűrő Klári parasztasszonytól/
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn egy ember, annak a feleségi mehhalt, egy kis lyánya maratt csak, ezt Hamupipőkének hítták. Asszon nékű nem tudott lennyi az ember, mehházasodott újra. Így mostoha kerűt a házba, a ki még felű rája két lyánt hozott magával. Lehet gondolnyi, hogy rossz helyi vüt szegén Hamupipőkének!
Eccer az apjok elment a vásárra, megát a három lyánya előtt, oszt asszonta: „no! Lyányaim! Mit hozzak én nektek a vásárrú?” A két mostohalyány asszonta, hogy nekik szép ruha kell! De a maga lyánya, Hamupipőke asszonta, hogy hozza el neki azt a gallyat, a ki a kalapjába letelősször megakad!
Meg is hozta az ember a két mostohalyányainak a vásárfiát, a maga lyányának meg az agacsgallyat, a ki a kalapjába letelősször megakatt. Azt kivitte Hamupipőke az annya sírjáho, ott kikelt. Nemsokára rászát két madár, ott ült reggeltű estelyig.
Abba a várasba lakott egy királyfi, az báldot tett. A Hamupipőke két testvérit a mostohája eleresztette a mulaccságra, de őt nem. Kéreczkedett pegyig, de nem eresztették, ha elejbe tettek egy tá lencsét hamuval összekeverve, azt kellett vóna neki egész éccaka vályogatnyi. De ő kikönyökölt az ablakba, szomorkodott. A hogy ott búsút, búsút, odaszát a két madár, asszongyák neki: „mi bajod van, hogy így búsúsz?” Hamupipőke elmondte, akkor a madarak elkezték kiabányi: „Galambok, madarak, gelliczék! Gyertek! De javát a begrébe, rosszát a begyébe!”
Odagyűt sok madár, Hamupipőke allyig nézett szét, má a lencse ki vót válogatva.
Másnap megint csak lencsét adtak neki, mos má egy szakajtóval, hamuval keverve szintazonszerint, de a madarak egy félóra alatt azt is feltisztították.
Harmadnap má nem tuttak mibe akadályoskonnyi, asszonták neki, hogy „mibe menné te el, te! Isz’ ruhád sincs, a kit felvegyé arra a báldra! Jobb lesz, ha itthon maraccz!”
A szegény lyány mit csinát vóna erre a szavakra? Rítt, mint a záporeső. Azúttánn kiballagott a temetőbe, ledőt az annya sírjára, ott rítt ej jó sort. A fárú ezt látták a madarak, kérdezték tülle: mi baja? Elmonta, hogy nincs ruhája, a kibe elmehessék a báldra, ő meg szeretne elmennyi! A két madár elszát, mingyá hozott neki egy ezüst- meg egy aranyruhát. Mingyá vót a lyánnak mit felvennyi!
Aznap estére má ott is vót. Az ezüstruhába olyan szép vót, hogy a királyfi rögtön megszerette. Mikor meg beszényi akart vele, Hamupipőke úgy odalett, mintha ott se lett vóna. Másnap is az aranyruhába csak ott vót Hamupipőke, de a kiráfi nem beszélhetett vele.
De harmadnapra má eszelt ki valamit a kiráfi. Kiöntette a garádicsot szurokkal, úgy, hogy a mikor Hamupipőke haza akart mennyi a báldbú, a garádicsonn a félcipéji leragatt. Hamupipőkének kíntelen vót félcipével hazamennyi.
A királyfi mikor kereste, rögtön eszrevette, hogy hazament má az ő szívi választottya, mer az arancipe oda vót ragadva a szurokba. Kihúzta onnat mingyá, oszt feltróbáta a város valamennyi lyányának a lábára. Otthon a Hamupipőke két testvéri egészenn lefaragta a lábát, hogy ráférjék a cipe. Úgy is vót. Az egyik lyány lábára végtelen nagy nehezenn felment a cipe, de nagyon szoros lehetett neki, mer allyig tudott benne lépnyi. Úl láttam, mint most.
A kiráfi akkor a lyánval ment vóna haza Hamupipőkéékhe, de a hogy elmentek a temető mellett rájok kiátott a két madár az agacsfárú:
Zúg-búg, rossz idő.
Csupa vér má a cipő!
Szűk a cipő, szűk nagyonn:
Nem az igaz menyasszony!
Hallották ezt sokann, a királyfi is figyelmezett a szóra. Mikor hazaértek, meglátta Hamupipőkét is, a hoyg súrolt valamit. Odahítta magáho, felpróbáta neki a cipét, hát arra csudállatosann rápasszolt, pegyig Hamupipőke a lábát se faragta. Megörűt a kiráfi nagyonn oszt ő is csak akkor vette eszre Hamupipőkét felültették egy szép lóra, a két mostoha testvéri meg mellette ment. Mikor a temető mellett mentek, a két madár a fán megint elkezte:
Zúg-búg, jó idő
Vér nékű van a cipő.
Jó a cipő, jó nagyon:
Ez az igaz menyasszony!
Mikor ezt elmonta a két madár, odaszát a két lyány vállára, oszt a széső szemeiket mind kivagdosták. Mikor at esküvőrű gyüttek vissza, a két madár meg a megmaratt szemeiket szette ki. A gonoszságoké vak lett mind a kettő.
Hamupipőke meg kiráné lett, boldog lett, még most is él, ha men nem halt.
Falucsúfolók:
A besenyőtelkiek így csúfolták Poroszlót: „Poroszló-rossz ló!”
A poroszlóiak így vágtak vissza: „Besenyő!
El se kerű, be se győ!
Ott lakik a nemesség,
Kiben nincsen emberség!”
„Akit Besenyőn meg nem vernek, Dormándon meg nem lopnak, az átmehet az egész világon, nem lesz semmi baja.”
Néphit:
Berze Nagy János gyűjtései alkalmával számos babonás eljárást, népi gyógymódot, hiedelmet is lejegyzett Besenyőtelekről. A boszorkányok alakjához kapcsolódott a legtöbb hiedelem. Ők voltak azok, akik az akkori elképzelések szerint rontással betegséget, szerencsétlenséget hoztak a házra. A boszorkány felismerésére számos praktikát ismertek. Például: Ha valakiről azt gondoljuk, hogy boszorkány, megfordítva a lába nyomába kell lépni. Ha valóban boszorkány az illető, visszafordul, és az ujjával megfenyeget…
A boszorkány alakja mellett a tüzes ember és a barboncás hiedelemlényeket is ismerték Besenyőtelken.
Hiedelmek kapcsolódtak az egyes naptári napokhoz, a családi élet eseményeihez is (Szent György napja előtt való éjjel járják a mezőn táncukat a boszorkányok. S ahol másnap egy darab helyen van a fű letaposva, ott ment végbe a dínom-dánom.).
A tolvajt rostaforgatással próbálták megkeresni. A rosta kávájába ütötték be az olló két hegyét, aminek két végét a két gyanúsított ujjára akasztottak. A vádló megkérdezte: „Szent Péter! Szent Pál! Mondd meg a szent igazat: ki vitte el a tyúkomat?” A hitük szerint, amelyikük felé fordult a rosta, az volt a tettes.