A II. József rendeletére 1782-ben készült úgynevezett Pfarr-Topographie egyházmegyei összeírás adatai szerint a településen a vallási hovatartozás vonatkozásában a lakosok csupán 30,9 százaléka tartozott a katolikus egyházhoz. Vagyis a 188 lélekből csupán 58 fő. A többiek a megreformált hitet vallották. A plébánia majdhogynem egy óra járásra volt a falutól, a titulusa Tanító Krisztus volt. 1936-ban Juhász Alajos igazgató-tanító Tiszahalász történetét megörökítő leírásában a település hitéletéről pedig a következőket írta le: „Két felekezet volt. Papjuk bizony egy sem volt, így is megfértek egymás mellett békességben. Olyan a magyar, mint a nyárfatőke. Nem hasad az ketté, ha éket nem vernek közé… Templomuk is csak afféle vályogviskó volt, de a buzgóság annál nagyobb.” A Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére 1863-ban készült települési helynévvizsgálat alkalmával Saáry Ágoston jegyző egzaktabb adatai szerint a falu „lakossága 370 lélekből áll, ezek között 250 római katolikus, 120 református vallású. Templom nincs. Egyházilag az elsők Sarud községhez, utóbbiak Poroszló mezővároshoz tartoznak. Iskolája mindkét vallásfelekezetnek van.”
Az 1881-re „felépült új falu” lakosai a 20. század elején kezdtek el azon gondolkodni, hogy saját templomuk legyen.
Református templom
1903
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Tervezte: Mátray Sándor egri építész
Harangja: 1764. Josep Steinstock (Tiszaszőlős korábbi harangja)
Először a reformátusok vállaltak nagy áldozatot, hogy az új faluhelyen végre felépüljön templomuk. A 18. századi források utaltak rá, hogy 1675-ben már állt egy „gerendából készült imakunyhó”, melyet a megreformált hitre áttértek használtak. Feltehetően ez volt az az imahely, melyet 1739-ben a katolikusoknak átadtak, s amely 1752-ben életveszélyes állapota miatt használhatatlanná vált. Tiszahalász pusztulása után, az új falu felépítésével egy időben, a reformátusok azonnal hozzáláttak a templomalap gyűjtéséhez. Ez meglehetősen lassan gyarapodott, az 1884-es presbiteri gyűlés leltárjegyzéke szerint az ingóságok mellett ekkor „negyven darab kötvény, az egyház kamatra kiadott tőkepénzéről” létezett. Az újlőrincfalvi református egyház felszerelése a kor hasonló gyülekezeteihez képest igen gazdag volt, s többségük még az áttelepedés előtt készült. Az énekeskönyvek, az ón kanna (18. század), két kancsó, melyből a szőlőlevelekkel és kancsóval díszített 1856-ban készült. Felirata: „Tisza Halászi Eklézsija számára készítetet Tisza Füreden Kesz nyuzó Gáspár 1856dik évb.” Vagya magyar mester által készített aranyozott és ezüstözött réz úrvacsorapohár a 16. századból, illetve a török motívumokkal díszített 17. századi ezüstözött úrvacsoratányér érdemel említést.
A presbitériumi iratok szerint 1891-ben már 2287 forintja és 58 krajcárja volt a közösségnek, s már felvetődött bennük, hogy az ideiglenes segédlelkész helyett lelkésztanító őrködjön a katolikus tengerben élő kevés számú református lélek és a materiális gyülekezeti vagyon felett. A leendő lelkésznek 41 hold szántót, egy „tisztességes házat 900 négyszögöl telken” és 558 forintos fizetést ajánlottak.
A templomépítés az 1898. december 27-i presbitériumi gyűlésen fogalmazódott meg. Béky János lelkészre és Nagy János gondnokra hárult a feladat, hogy alkalmas időjárás lévén a kőszállításra, kérjék meg az esperesi beleegyezést, s kezdjenek tárgyalásokat Mátray Sándor egri építésszel. Az 1899. januári tanácskozáson kiderült, hogy az esperes nem ellenzi a templomépítést, de felhívta a figyelmet az iskola és a lelkészlak tetőszerkezetének rossz állapotára, és bővítésének szükségességére is, s emellett aggodalmát fejezte ki, miszerint az építkezés „igencsak próbára teheti majd a kisszámú közösség teherbíró képességét”.
Mátray Sándor 1899. április 9-én mutatta be az épület terveit a gyülekezetnek. A költségek magasnak mutatkoztak, mégis elkezdődött az építkezés. Az alapozási munkák után 1902. július 28-án kötötték meg a szerződést a poroszlói Vörös János téglamesterrel 100.000 első és másodosztályú tégla elkészítésére. A hívek közmunkával járultak hozzá a templomépítkezéshez, bár voltak olyanok, akik a rájuk eső kötelező részt megtagadták. 1903. március 30-án döntött a presbitérium a tisza-szőlősi harang átvételéről, amit Hőnig Frigyes az egyházuk javára felajánlott. A harang felirata: „Tisza Szőlősi reform. szt. eklezsia tsinál 1764. Josep Steinstock”. A harang átalakítása 140 koronába került, s az egyháztagok egyöntetű döntése alapján saját maguk vásárolták meg hitelből, „2-3 év tőkekamat kitörlesztéssel”. A második harangot 1936-ban vásárolták meg gyűjtésből. 1903 májusában kapta meg munkájáért Mátray az utolsó részletet, 3000 Ft-ot. A teljes vállalt összeg 10.000 forint volt.
1903. október 18-án avatták fel az egyszerű, homlokzati tornyos templomot.
RÓMAI KATOLIKUS TEMPLOM
1938
Titulusa: Kisboldogasszony
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Építtette: Szmrecsányi Alajos egri érsek
A templom építésére vonatkozó iratok nem ismertek, néhány adatból mégis felvázolható a római katolikus hívek templomának létrejötte. A falu 19. század végi áttelepítésekor egy 600 négyszögöles területet jelöltek ki a leendő templom számára, de az építkezés az elszenvedett árvízkárok után természetesen nem kezdődött el. 1890 áprilisában a sarudi plébános, Újhelyi Alajos a következőket írta le: „A lőrinczfalvi római katolikus hitközség a kitelepítéskor igen mostoha sorban részesült, sem a templom, sem az iskola egy talpalatnyi birtokot nem kapott, úgyhogy csupán a 600 négyszögöl templomhelye és szikes-rossz talajú temetője van. Mindezek dacára ez évtől a templomnak két forint másodosztályú adót kell fizetni, jólehet annak 600 négyszögölnyi templomhelyét bérbe nem vette senki, mert köztéren, kerítetlenül lévén nem használható. A temető csekély évi haszna az iskolára, mint imahelyre fordíttatik.” A lőrincfalvi katolikusok tehát iskolájukban kialakított imahelyet voltak kénytelenek használni. Harangot 1899-ben rendelték a budapesti Pocdech József utódainak harang- és ércöntödéjétől, melyért 22 forint 85 krajcárt fizettek.
A templom megépítését szolgáló gyűjtés csak 1901-ben indult el. Egy országos gyűjtés segítségével az első világháború előtt már 29-30.000 korona állt rendelkezésükre, amit takarékbetétbe és hadikölcsönbe fektettek. A pénz elértéktelenedése folytán a háború után ismét ott álltak a katolikusok vagyon nélkül, reményük ismét elveszett, mely helyzetet jól mutatja, hogy a pusztán álló területet 1926-ban átengedték a Levente Egyesület részére gyakorlótérül. „Lelkük mélyéből fakadó óhajuk, hogy a községben katolikus templom épüljön” Szmrecsányi Alajos egri érsek Őeminenciája segítségével teljesült, aki 25. éves érseki főpásztori jubileuma alkalmából és emlékére építtette fel az újlőrincfalviak templomát dr. Glattfelder Gyula csanádi megyéspüspök indítványozására. A templom felszentelése a szent évben, 1938. szeptember 8-án történt Kis-Boldogasszony tiszteletére.
Az újlőrincfalvi katolikus közösség 1940-ig a sarudi plébánia fíliája volt, az egri érsek az év február 27-én emelte plébánia rangra, ellátása azonban ezután is Sarudról, majd Poroszlóról, később Tiszanánáról történt.
Az Óhalászi (Tiszahalászi) emlékkereszt
1848 – 1989-ben helyreállították
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Temetőkereszt
1882
Műemléki felügyelet alatt nem áll
1882. március 21-én Bárány Ferenc azzal a kéréssel fordult az érsekséghez, hogy főpásztori engedélyt kérjen a temetőben egy kereszt felállítására. Leveléből kitűnik: „Az áttelepített halászi (Tiszahalász) róm. kath. hívőknek új és körülhatárolt temetője mindeddig nem lévén fölszentelve és így tulajdonképpen temetkezési helyök sem lévén (…) az árvíz sújtott lakosság áldozathozatalra nem lévén képes, abból mindaddig hiányzik isteni Megváltónk jelképe a Feszület.” A plébános a templom pénztárában meglévő 105 forint „felülbevételt” szánta a faragott kereszt és a temetőkapu elkészítésére, melyre engedélyt kért. Schlauch Lőrinc püspök természetesen beleegyezett a kérésbe.
A temetőben 1882-ben állították fel a feszületet.
Kereszt
1893
Műemléki felügyelet alatt nem áll
Faluközpont
Az árvíz sújtotta Tiszahalászról való áttelepítés 15. évfordulójára állította a falu közössége ezt a keresztet a település központjában. A tulajdonképpeni hálaadás, az életbenmaradás és a biztos Isteni segítséggel megvalósuló jövő szimbóluma lett. A keresztalapításhoz való tőkét a hívek még Tiszahalászról hozták magukkal, mint azt az új sarudi plébános, aki a falu katolikus lakosságának a lelkipásztora volt, 1892-es levelének sorai mutatják. „Lőrincfalva fiókegyházában a hívek a községi elöljárósággal egyeztetve egy kőkeresztet óhajtanak községükben felállítani. Hogy dicsérendő czéljokat könnyebben elérhessék, segélyül fel ajánlottam a régi elpusztult Tisza-halász községben létesített Barta-féle 10,50 forint kereszt-alapítványi tőkének az alapítványi hivatalnál 1886-ban elhelyezett 20 forint ipartőkének és mindkét tőkének ez év végéig kamatait.” Ezt a 32 forintot a sarudi plébános sajátjából még 20 forinttal ki is egészítette. A kereszt-alapítványi tőke egy 1811-ben Tiszahalász elején állított pléh-Krisztusos fakereszté volt, melyet az árvíz elpusztított, ám a fenntartási összeg még létezett. Újhelyi Lajos plébános tehát felhatalmazást kért és kapott a kereszt felállítására, mely a lakosok közös akaratából a falu védelmére fel is állíttatott és fel is szentelttetett.
Életfa – Óhalászi emlékoszlop
1994
alkotó: Huber András és Varga Géza
A falu szimbólumává vált, az ágakat, fatörzseket közvetlenül felhasználó, illetve a fa ember által átalakított elemivel, jelesül fazsindely-szerű lapocskákkal beborított faszobor: Életfa-szobor. E mű átmenet az élő és az élettelen tárgy, a természet és az ember alkotta mű között. Valójában műtárgy, de benne sűrűsödik mindaz, amit az organikus világ megtartó erejéről vallunk. Szimbóluma a pusztulás utáni feltámadásnak, az élni akarásnak – tehát az árvíz által elpusztított falu újjáéledésének. A műalkotás táblája szerint a község kitelepítésének 116. évfordulójára állíttatta a helyi önkormányzat 1994-ben. Az Országos Szerencsejáték Alap támogatásával Tisza-Halász emlékére alakították ki azt a parkot, amelyben a 11 és fél méter magas Életfa áll.