Árpád-kor

Az Árpád-korból a településhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.

Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077). E hadmozdulatok valószínűleg elkerülték Tarnaszentmiklóst, Győrffy György szerint egykori nevén Ényt.

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Bizonytalan, hogy a pusztítás a Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvő Árpád-kori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. Mivel viszonylag nagy távolságra volt a hadiúttól, a Tisza-menti vízi világ pedig egyébként is nehézzé tette megközelítését, elképzelhető, hogy Kapolcs kunjainak színét sem látták, a hírek azonban minden bizonnyal ide is eljutottak a falutól északra fekvő, a portyát megszenvedő települések lakosaitól, a hirtelen támadt veszedelemről. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá)

A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Tarnaszentmiklós/Ény területén fekvők is (Türügy, Hajóuta).

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaszentmiklóstól/Ény északkeleti irányban elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban, az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Tarnaszentmiklós/Ény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.

Az Árpád-kor utolsó éveiben nem tudunk olyan hadi eseményről, amely a települést közvetve-közvetlenül érintette volna.

Török hódoltság

1548-ban a falu desertaként szerepel a dézsmajegyzékben. 1549-67 között török összeírások is lakatlan helyként jelölik. 1576-83 között lakott hely volt, de a későbbiek során a 16. század végétől a 17. század első negyedéig újra puszta. 1635-ben lakott hely. 1685-ben Mercy tábornok sarcoltatásai miatt a helység elpusztult és 1751-ig lakatlan.

Rákóczi-szabadságharc

Miután 1685-1751 között lakatlan a falu, a Rákóczi-féle szabadságharc idején nem létezett a település.

1848-49-es szabadságharc

Az 1848-ban 39 nemeztőrt soroztak be a faluból:

Balázs József Szétsi József 30 éves
Balogh Ambrus Szétsi Mihály
Birinyi István Toth Albert
Dutkai János Toth András ifj.
Gulyás Ignác Toth Gazsi József
Gulyás Pál Toth I. Ferenc
Kállai János Toth I. István
Kállay Ferenc Toth I. József
Kiss Ferenc Toth István
Kiss György Toth Jakab József
Kontra Pál Toth Matyo József
Kréter Mátyás Toth Pál János
Nagy Pál Toth Simon Pál
Nagy Pál István Törőtsik Donát
Nagy Pál Mihály Törőtsik P. József
Szabó Zsigmond Újvári András
Szétsi Gábor Újvári Ferenc
Szétsi István Újvári Gábor
Szétsi János Újvári Ignác
Szétsi József 28 éves

Az I. világháború hősi halottai 

Balogh Pál Nagy Dezső Tóth Károly
Bukus Károly Nagy Ignác Tóth Mihály
Garcsik Vince Nagy József Tóth Miklós
Gulyás Gábor Nagy József Tóth Pál
Gulyás G. János Pintér Gábor Tóth P. Sándor
Gulyás János Szécsi Ambrus Tóth Zs. Lajos
Gulyás Jenő Szécsi Mihály Tóth Zsigmond
Gulyás Lajos Szőke Elemér Törőcsik Béla
Gulyás László Tóth Elemér Törőcsik Béla
Gulyás Zsiga Tóth István Törőcsik János
Helle István Tóth István Törőcsik László
Jenei József Tóth I. István Törőcsik László
Kiss József Tóth János Törőcsik Miklós
Kontra Zsiga Ujvári Ignác

A II. világháború áldozatai

 

 
Ancsa Miklós Majoros István Törőcsik Lipót
Bakos Mihály Nagy B. László Újvári Béla
Bartók János Pataki József Újvári István
Garancz Lajos Szécsi András Szabó Péter
Gulyás Ágoston Tóth Imre Szécsi Antal
Gulyás Elemér Tóth László Szécsi László
Kiss István Tóth Péter szv Szécsi Miklós