Árpád-kor
Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Tarnaméra minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette.
1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan hadiúton haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Méra területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták, miután a hadiút itt is elhaladt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tarnamérát is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaméra területén lévő településeket (Vécsfölde, Ányástelek), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaméra mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaméra területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaméra mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, újra elpusztultak az itteni települések.
Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnaméra vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt, pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.
Török hódoltság
A falu 1550-ben már hódolt terület. 1554-56-ban lakják, 1596-ban a falu pusztán áll. 1642-ben és 1687-ben ismét lakatlan, közben 1647-ben vannak lakói. 1687-ben – Eger várának visszavételekor – Méra elpusztult. 1696-ban is néptelen még a falu. Az Almásyak 1702-ben népesítették be a települést.
Rákóczi-szabadságharc
1705-ben Rabutin labanc generális a labancok zsoldjában álló rácokkal együtt elpusztította a falut, 1706-ban pedig a délvidéki rácok miatt pusztult el. Méra 1711-ig lakatlan, azt követően népes.
1848-as szabadságharc
1848-ban a faluból 69 nemzetőrt soroztak be. A szabadságharc alatt kettő mérai honvéd vett részt a harcokban Temesvárnál: Zsákai János és Majzik Ernő közlegények.
Az I. világháború hősi halottai
Balogh József | Katona János | Rácz Sándor |
Bártfay Lajos | Keresztesi Sándor | Robotka István |
Berta György | Kiss János | Tari Ferenc |
Csáki István | Kovács József | Tímár Sándor |
Cseplye János | Lengyel János | Tóth Péter |
Fodor András | Mahunka István | Varga András |
Gyurcsik Lajos | Ózsvári János | Varga Balázs |
Hopka Pál | Pintér Mihály | Varga József |
Juhász Sándor | Pósa István | Varga Mihály |
Katona István | Pukli Vilmos | Zsákai Sándor |
A II. világháború áldozatai |
|
|
Almádi István | Juhász Sándor | Pári László |
Balogh János | Kakuk Lajos | Pintér András |
Balogh János | Kelemen József | Polgár Béla |
Barócsi András | Keresztesi János | Rácz Béla |
Birkás Imre | Keresztesi József | Somodi Gáspár |
Bodó Dezső | Kota József | Suri János |
Gábor Géza | Kovács Béla | Szabó János |
Gál Gyula | Kovács József | Szanyi Béla |
Hegedűs Béla | Lengyel László | Szekeres István |
Holló Endre | Lőrincz András | Szekeres János |
Juhász András | Lőrincz Béla | Tari János |
Juhász János | Molnár József | Tóth Béla |
Juhász József | Nagy János | Tóth Ferenc |
Juhász Kálmán | Papp István | Turi Béla |
Juhász Mátyás | Pári András | Víg György |