Árpád-kor

Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falu életére, vagy akár a puszta létére. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.

Tarnaméra minden bizonnyal a hevesi királyi udvarházhoz tartozott, szolgáltatásait oda teljesítette.

1071-ben a fiatal magyar állam sokadik trónviszálya kezdődik. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől a Heves–Hatvan hadiúton haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László (a későbbi Szent László király) herceg csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, így a Méra területén élők a tél végén az üldözőt és üldözöttet egyaránt láthatták, miután a hadiút itt is elhaladt. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál legyőzte Salamont, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Tarnamérát is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a mai Tarnaméra területén lévő településeket (Vécsfölde, Ányástelek), az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá.)

A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott a kifejezetten kedvező időjárás is, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra, melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Tarnaméra mellett is elhaladva érte el a nagy hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érte el Isaszeget, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy apja szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort. Mivel Tarnaméra területe ezen az útvonalon fekszik, feltételezhető, hogy a kun pusztítás itt sem múlt el nyomtalanul.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Tarnaméra mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, újra elpusztultak az itteni települések.

Az Árpád-kor utolsó éveit és a 14. század első két évtizedét hadtörténeti szempontból a királyi hatalom és a tartományurak közti küzdelem jellemzi, amely során Tarnaméra vidéke a jelentős utak közelsége miatt időnként a hadak felvonulásának terepe volt, pl. 1294-ben, amikor III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen, de a csatározások főhadszínterei ettől jóval távolabb húzódtak.

Török hódoltság

A falu 1550-ben már hódolt terület. 1554-56-ban lakják, 1596-ban a falu pusztán áll. 1642-ben és 1687-ben ismét lakatlan, közben 1647-ben vannak lakói. 1687-ben – Eger várának visszavételekor – Méra elpusztult. 1696-ban is néptelen még a falu. Az Almásyak 1702-ben népesítették be a települést.

Rákóczi-szabadságharc

1705-ben Rabutin labanc generális a labancok zsoldjában álló rácokkal együtt elpusztította a falut, 1706-ban pedig a délvidéki rácok miatt pusztult el. Méra 1711-ig lakatlan, azt követően népes.

1848-as szabadságharc

1848-ban a faluból 69 nemzetőrt soroztak be. A szabadságharc alatt kettő mérai honvéd vett részt a harcokban Temesvárnál: Zsákai János és Majzik Ernő közlegények.

Az I. világháború hősi halottai 

Balogh József Katona János Rácz Sándor
Bártfay Lajos Keresztesi Sándor Robotka István
Berta György Kiss János Tari Ferenc
Csáki István Kovács József Tímár Sándor
Cseplye János Lengyel János Tóth Péter
Fodor András Mahunka István Varga András
Gyurcsik Lajos Ózsvári János Varga Balázs
Hopka Pál Pintér Mihály Varga József
Juhász Sándor Pósa István Varga Mihály
Katona István Pukli Vilmos Zsákai Sándor

A II. világháború áldozatai

 

 
Almádi István Juhász Sándor Pári László
Balogh János Kakuk Lajos Pintér András
Balogh János Kelemen József Polgár Béla
Barócsi András Keresztesi János Rácz Béla
Birkás Imre Keresztesi József Somodi Gáspár
Bodó Dezső Kota József Suri János
Gábor Géza Kovács Béla Szabó János
Gál Gyula Kovács József Szanyi Béla
Hegedűs Béla Lengyel László Szekeres István
Holló Endre Lőrincz András Szekeres János
Juhász András Lőrincz Béla Tari János
Juhász János Molnár József Tóth Béla
Juhász József Nagy János Tóth Ferenc
Juhász Kálmán Papp István Turi Béla
Juhász Mátyás Pári András Víg György