Árpád-kor
Az Árpád-korból a mai Sarudhoz és akkor a – mai területén lévő – településekhez (Déd/Déltelek/Décse, Hídvég Kétpókere, Apuchalama, Hídvég, Magyarad) köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig, ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Sarudtól és Halásztól (Újlőrincfalva) délnyugatra, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. Sarud, Halász és a fentebb felsorolt egykori falvak nem igen láthatták a seregek vonulását, miután Abádról a hadiút közvetlenül Heves felé vitt. 1074. március 14-én Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Sarudot és a területén lévő egykori településeket is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így Sarud és a fent említett egykori települések is. IV. Béla 1261-ben kelt oklevele „helyreállítani és támogatni” kívánja a tatárjárás alatt elpusztult egri püspökséget, e célból megerősíti birtokaiban, többek közt Újlőrincfalva „ősét”, Óhalászt (Halasz in Chereukoz) is említve. Az ebben az oklevélben említett kitétel, miszerint az „…egri egyházat teljes egészében lerombolták és felégették…” egyaránt vonatkozhat az Egerben lévő püspöki központ feldúlására és a püspökséghez tartozó birtokok elpusztítására is.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, Hídvégen áthaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Sarud, Hídvég, Halász és a többi – Sarud mai területén elhelyezkedő falu – viszonylag közel esett a feltételezett felvonulási útvonalhoz, nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki; a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a települések sorsát, de joggal feltételezhetjük, hogy védett helyzetüknél fogva épségben átvészelték a támadást.
Török hódoltság
A mohácsi csata után (1526 ősze) a törökök rablóportyákat indítottak Eger környékére is, de Sarudot ekkor még nem érte támadás.
1542-ben Ferhát aga csapata már Sarudot is feldúlta. Ezt az eseményt Tinódi Lantos Sebestyén is megemlíti históriás énekében:
„Egrőt hogy megszállja minden hadával
Deli Perhát agát Pestről kibocsátá.
Az Hidvégöt, Halászt, Sarudot dúlá,
Tiszttartóit Varkucsnak ő elfogá.”
1544-től (Hatvan eleste) Sarud is a török által ellenőrzött hódoltsági terület lett.
1548-ban magával Dobó Istvánnal is meggyűlt a bajuk a sarudiaknak, aki az egri vár hadi felkészítése okán személyenkénti adót vetett ki a falu lakóira is, – miután a várhoz tartozó püspöki birtokok megadóztatására jogot nyert. Az adó elleni sarudi tiltakozást Dobó nem fogadta el.
Az 1549-ben megjelent török-tatár rablócsapatnak Sarud megtagadta az adófizetést, akik a falu kirablása után vonultak el. Ez után a falu teljesen lakatlan lett. 1549-53 között a település elnéptelenedett, 1554-től kezdett benépesülni. 1596-tól végleg török fennhatóság alá került a falu, de már 1552-től a töröknek is adózott. Sarud 1604-től közel 90 évig újra lakatlan. A falu 1690-93 között települt be a környékbeli falvakból, főleg Tiszanánáról.
Rákóczi-szabadságharc
A Rákóczi-szabadságharc idején Eger kuruc főhadiszállás volt (1705-10). Minden településtől katonai adót hajtottak be, így Sarudon is. 1708-ban a sarudiak panasszal fordultak a vármegyéhez, hogy az adót a Csáky-ezred katonái erőszakkal hajtották be. Ugyanakkor 1709-ben hajdúkat toboroztak a faluban a kuruc haderő számára.
1709-11 között pestisjárvány pusztította az egész környéket, haláleset is volt Sarudon, de néptelenné a lakosok elkötözése miatt vált a település. 1712-ben kezdett ismét benépesülni a falu.
1848-49-es szabadságharc
A jobbágyság kötelékeit a faluban is ’48 forradalma oldotta fel. Az 1848-49-es szabadságharcban több sarudi honvéd harcolt, többek között;
Árva Balázs, Bukta Gábor, Csörgő Miklós, Demeter József, Gaál István, Gaál József, Kovács Gáspár, Madarász János, Malik Gergely, Pásztor András, Palicz Pál, Pócs István, Sebestyén János, Sebestyén József, Seres János, Szabó Vince, Szőllősi István gyalogos közlegények, foglalkozásukra nézve földművesek. Méhi József, Molnár János, Nagy S. István, Pócs Bertalan, Sebestyén H. Ignác, Seres Imre huszárok. Összességében a szabadságharc éveiben a faluból 107-en védték a hazát.
Az I. világháború hősi halottai
| Antal Benedek | Mazug Vendel | Izrael György |
| Antal Imre | Méhi Károly | Sebestyén József |
| Ballók István | Méhi László | Sebestyén Pál |
| Besenyei György | Méhi Mátyás | Sebők István |
| Beszedits István | Mező János | Seres Gábor |
| Bóta József | Molnár György | Seres István |
| Bukta Mihály | Molnár József | Seres Pál |
| Csőke Pál | Molnár Mihály | Soltész Károly |
| Csörgő Albert | Nagy András | Szabó Imre Pál |
| Csörgő András | Nagy Flórián | Szabó János |
| Csörgő András | Nagy József | Szabó Vilmos |
| D. Csörgő András | Nagy József | Székely András |
| Csörgő Gábor | Nagy Pál | Szisszenhofer János |
| Csörgő István | Nemes József | Szőllősi András |
| Csörgő József | ifj. Német György | ifj. Tajcs Kálmán |
| Csörgő József | id. Német György | id. Tajcs Kálmán |
| Csörgő Péter | Német Sándor | Takács András |
| Dege András | Német Sándor | Takács János |
| Demeter Károly | Nyeste Bertalan | Takács József |
| Gál András | Nyeste György | K. Takács József |
| Gál István | Nyeste Imre | Takács Lajos |
| Gazsó Albert | Nyeste József | Tóth Antal |
| Guba Péter | Nyeste József | Tóth Ignác |
| Hanus Pál | Nyeste Kálmán | Tóth János |
| Illés Pál | Orosz László | Tóth József |
| Kalló Mátyás | Palitz Ágoston | Tóth Mihály |
| Kerekes Mihály | Palitz György | Török Gyula |
| Kocsis Lajos | Palla Ferenc | Török Lajos |
| Kormos Albert | Papp Dezső | Turcsák János |
| Madarász András | Pásztor József | Varga Gábor |
| Madarász János | Polgár József | Varga János |
| Madarász Mihály | Pócs József | Vas János |
| Malik Vendel | Pócs Mihály | Vas Lajos |
| Mazug András | Rédei István | Vizes Albert |
| Mazug József | Sebestyén István | Vizes Vince |
| Zombori István | ||
|
A II. világháború áldozatai |
|
|
| Antal Ferenc | György Béla | Pásztor András |
| Bán Géza | Illés Károly | Pásztor József |
| Bercsényi Lajos | Kovács Endre | Pataki János |
| Berecz Zoltán | Kozma László | Pócs Elemér |
| Bessenyei Jenő | Köles István | Pócs Gyula |
| v. Bessenyői Márton | Madarász Mihály | Pócs Jenő |
| Bódi András | Madarász Pál | Pócs László |
| Boros József | Malik András | Pócs Mátyás |
| Csőke Ambrus | Malik András | Sebők József |
| Csörgő Ernő | Malik Béla | Seres Géza |
| Csörgő Ferenc | Malik Béla | Seres István |
| Csörgő György | Malik József | S. Nagy Béla |
| Csörgő István | Méhi József | S. Nagy József |
| Csörgő János | Molnár Ágoston | Szabó Géza |
| Csörgő József | Molnár György | Széplaki István |
| Csuhai György | Molnár Mihály | Szikszai Kálmán |
| Csuhai József | Nagy Bálint | Sz. Tóth József |
| Daragó István | Nagy Béla | Takács Balázs |
| Dege Béla | Nagy Ferenc | Takács István |
| Dege József | Nagy Gyula | Talmács Antal |
| Dege Mátyás | Nagy István | Tamasi András |
| Demkó János | Nagy János | Tóth András |
| Demeter Balázs | Nagy József | Tóth György |
| Faragó András | Nagy Kálmán | Tóth László |
| Ficsor Ferenc | Nagy Vilmos | Török Ferenc |
| Ficsór Imre | Németh József | Turcsák Dezső |
| Ficsór József | Pál László | Turcsák József |
| F. Nagy Béla | Pállai Géza | Varga Pál |
| Gál József | Pállai György | Veres Lajos |
| Gazsó Pál | Pállai József | Vizes Albert |
| Gyimesi József | Vizes József |