Árpád-kor

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.

Poroszlón, a dél-hevesi térségben ritkaságszámba menő módon, már az Árpád-korban vár állott. Közismert – feltételezhetően – III. Béla (1172-1196) névtelen jegyzőjének, Anonymusnak az a kitétele, miszerint: „Árpád vezér és övéi megindulván az Egur [Eger patak] vizéig jövének […] s táboruk az Ustoros [Ostoros] vizétől Purozlou váráig terjedt…” Ennek a várnak a nyomai máig megtalálhatók a településen, bár avatatlan szem nehezen fedezi fel a térszín különbségeiben az egykor volt földvár sáncait.

Az Anonymus által „castrum Poruzlou” néven említett földvár mai vélemények szerint 10-11. századi eredetű, amely a korabeli vízrajzi viszonyok közt az Ős-Rima (!) árterének egyik kiemelkedő pontján épült. Az erődítés alapja kb. 11 m szélességű, erre húzták a kb. 2 m széles rekeszes szerkezetű sáncot. Az 1978-ban és 1983-ban, Szabó J. Győző által végzett ásatások kiderítették, hogy a földvár valószínűleg tűzvészben pusztult el a tatárjárás során, vagy az ezt követő időszakban.

A vár ellenőrizte a fontos királyi átkelőhelyet, szedte a vámot és, feltehetően, a népesség kötelezettségei közé tartozott a Poroszló–Szihalom–Eger, valamint a Heves felé vivő út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.

Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve Poroszló, vagy az abádi rév felől, haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Poroszló területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával, mint említettük, a poroszlói földvár felégetése is feltehetően hozzájuk fűződik (magához a muhi csatához Hídvégen biztosan átvonultak a mongolok, e település Poroszló közelében volt).

1262. december 5-én IV. Béla (1235-1270), a köztük lévő hatalmi harcot lezárandó, itt kötött békét fiával, István ifjabb királlyal (1270-1272).

1264-ben újabb belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a település mellett elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Poroszló mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.

1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez.

Török hódoltság

1550-ben már hódolt település volt. A település határában esett török fogságba 1553. október 18-án Bornemissza Gergely. 1553-54-ben Veli bég végigpusztította Poroszlót és környékét.

Az itt lévő bencés monostor 1639-re elpusztult, a templom átvészelte ezt az időszakot. 1672-ben Barkóczy lévai kapitány felégette a település, templomával együtt. 1676 körül lassan újranépesült Poroszló.

1685-ben a császári generális megparancsolta a poroszlóiaknak, hogy a szolnoki várhoz palánkfát hordjanak, ugyanakkor a török basa ennek megtétele esetén a hét év feletti személyek kivégzését helyezte kilátásba. 1686-87-ben ismét elpusztul a település. 1689-ben kezdenek a lakosok újból visszatérni.

Rákóczi-szabadságharc

1707-ben 16 poroszlói katona szolgált a kurucok Csáky-ezredében, egy a karabélyos-ezredben, egy Deák Ferenc ezredében. 1709-ben a kurucok új hajdúkat soroztak Poroszlón.

1848-49

A szabadságharc alatti harci esemény, mely érintette Poroszlót 1849. februárjában volt. A II. magyar hadtest Szekulits-hadosztályához tartozó Patay-dandár Poroszlót és Tiszafüredet megszállva tartotta (február 24.).

1849. február 26-27-én Kossuth Lajos – az ország kormányzója – a településen tartózkodott. Az emlékezet úgy őrzi, hogy a katolikus templom mellett a fülét a földre szorítva hallgatta a Kápolnán dübörgő ágyúk messzire gyűrűző hangját.

Krasznai Péter volt 1848/49-es honvéd altiszt – aki Egerben volt joghallgató -, „Naplójegyzetei”-ben azt írta, hogy Szekulits ezredes osztályába beosztva 1849. februárjában Poroszlóról egy század Würtenberg huszárral Mezőkövesdre mentek.

Az 1849. március 1-én vívott farmosi ágyúcsata után – Dembinski utasítására – Klapka elrendelte a Poroszlóra való visszavonulást. Ugyanakkor március 1-én Ladislaus Wrbna altábornagy az osztrákok II. hadtestének parancsnoka Egerfarmosról utasította Shwarzenberget, hogy március 2-án Füzesabonyról Tárkányon át Poroszlóra vonuljon.

Március 16-án Ramberg altábornagy császári hadosztálya megszállta Hevest, innen küldött portyázó különítményeket hírek szerzésére Poroszló felé.

1849. március 17-én a Ramberg császári altábornagy által Átányba kiküldött hírszerző azt az információt adta, hogy Poroszlót magyar csapatok szállták meg.

1849. március 18-án (?) Görgei megszállta a falut, hogy fedezze a magyar fősereg három hadtestének átkelését Poroszlónál (több esetben itt vonultak át a Tiszán a honvédek az hadmozdulatokhoz).

1849. március 18-án Braun alezredes, Jablonowski császári vezérőrnagy utasítására, Tenk-pusztára vonult, innen küldött egy századot Besenyőre és Poroszlóra.

Március 20-án Ramberg császári tábornok jelentése szerint a magyarok lovas és gyalogos katonái Hevesről nagy létszámban érkeztek Poroszlóra.

Március 21-én Bruderman százados Átányból jelentette Rambergnek, hogy Poroszlót a magyarok kiürítették.

1849. július 25-26-án Korponay honvédezredes foglalt védelmi állást Poroszlónál 2500 katonájával, Gorcsekov 12000 főnyi cári seregével szemben.

Az I. világháború hősi halottai Poroszlón:

Bogár János Hugyik János Orosz Gábor
Bogár József Kiss Bálint Rezső Lajos
Botos Imre Koncz István Rezső Sándor
Fazekas István Koppán István Sajtós Bálint
Fekete Imre Lénárt Vince Sárándi Lajos
Gál Imre Lovász József Sinka József
Gál Sándor Márki Ferenc Sinka Vince
Hajdu Kálmán Nemes László Suszter Antal
Halász Bálint Nemes Sándor Szabó Béla
Halász Lajos Nemes Sándor Szűcs János
Halász Sándor Oláh Vince Vester Sándor

A II. világháború áldozatai 

 

 
Arany Sándor Herpai Mihály Pintér Imre
Csala Géza Kalmár Balázs Pongrácz Károly
Dobos Imre Kiss Károly Sallós M. János
Dósa István Kiss Lajos Sipos István
Dósa Lajos Kiss Vince Cs. Szabó Imre
Farkas Lajos Koppán Károly Szabó István
Fazekas János Korsós Sándor Szántai Lajos
Fehér Gyula Kovács Benjámin Széles Lajos
Gacsal József Kovács Imre Tomai József
Hajdu István Kovács Sándor Tóth Lajos
Halász Borbála B. Nagy Károly Varga Gyula
Halász Ernő Nemes Sándor Zolnai István
Halász Sándor Oláh Lajos Zolnai Sándor