Árpád-kor

Munkánkban a vizsgált települések vélhető keletkezési idejét figyelembe vettük. Ezen túlmenően figyelembe vettük, hogy az adott települések jelentős része területileg nem volt kontinuus (folyamatosan egy helyen), ill. nem volt folyamatosan lakott.

Az Árpád-korból a település mai területéhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, ugyanakkor egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban joggal feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással volt a falu életére, vagy akár a puszta létére.

Szemere Árpád-kori települése a korszak első felében minden bizonnyal a szihalmi földvárhoz tartozhatott. Mivel közel feküdt a Poroszló–Szihalom–Eger között húzódó úthoz, ezért a népesség kötelezettségei közé tartozhatott az út érintett szakaszának felügyelete, rendben tartása, valamint a várnépi szolgálat. Mivel a korszakban rendkívül kevés volt a minden évszakban egyaránt jól járható, nagyobb seregek gyors haladását is biztosító karbantartott út, így a meglévők kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak, nemcsak katonai, de kereskedelmi szempontból is.

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás a Szemere területén fekvő Árpád-kori települést is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk. A váratlan megrázkódtatást gyorsan kiheverte az ország, mivel I. (Szent) László a Temes mentén rajtaütött a hazafelé tartó kunokon, megsemmisítő győzelmet aratott, a rabságba esetteket kiszabadította, és a zsákmányt is visszaszerezte. Így a keleti országrész jelentős emberveszteség nélkül élte túl a kun betörést.

A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette a települést, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatti magyar tábor kikémlelése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. Településünknek minden bizonnyal nem volt esélye a megmenekülésre.

1278-1281 között IV. (Kun) László (1278-1290) és András egri püspök viszálya, valamint az őket sújtó rendelkezések miatt fellázadó kunok támadása pusztította a környéket.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi/hadi út északi oldalán. Forrásaink az ország teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. Mivel Szemere mellett a megye egyik legjobb minőségű útvonala haladt, elképzelhető, hogy a mongol támadás során, legalább részben, újra elpusztultak az itteni települések.

1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromolt Feneshez. Településünket esetleg ezek az események elkerülhették.

Dózsa-féle parasztháború

A Dózsa György-féle parasztháború néhány hónapig tartó (1514. április 9.–1514. július 15.) véres megmozdulás volt Magyarországon. A Bakócz Tamás esztergomi érsek által a törökök ellen összehívott paraszti keresztes sereg, a háború beszüntetése és a korábbi kizsákmányolás miatt, a saját nemessége ellen fordult. A felkelés vezére Dózsa György székely katona volt.

Magáról a parasztháború dél-kelet Heves megyei eseményeiről keveset tudunk. Egy Heves Megyei Levéltárban található térkép beírása a Verpelét alatti harcokról tudósít. 1514. június 21-én a Hevesről kiinduló parasztsereg – Egert célzó – hadmozdulatai érinthették a feltételezett felvonulási út mentén lévő településeket, így Bodot (Tarnabod), Kált, Kompoltot, Kápolnát, Tófalut, Debrőt (ma: Feldebrő) is. Ugyanakkor a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. A két csapat Debrő táján találkozott egymással.

Két hét alatt az urak két ízben (Maklár környékén is) győztek a keresztesek felett, Heves megyében. A maklári események kapcsán, érintett lehetet Szihalom, Szemere, Farmos is.

A háborút követően a nemesség megtorlásul az 1514. évi törvényekben teljes és örökös röghöz kötöttség állapotába helyezte a parasztokat. Az 1514. évi 47. megtorló törvénycikk előírta, hogy a háború idején nemes asszonyokkal erőszakoskodó, szüzeket szeplőtlenítő parasztok közül senkit sem szabad megválasztani sem bíróvá, sem esküdtté, sem földesúri gondviselővé. A 60. törvénycikk kimondta, hogy a puskával járó paraszt jobb kezét le kell vágni. A törvényekben kimondottak hatására bővült a jobbágyokra kivethető bírságok köre.

Ezt követően az 1517-ben kiadott Werbőczy István-féle Hármaskönyv (Tripartitum) évszázadokra megpecsételte a jobbágyság sorsát.

Török kor

1552-ben a török elpusztította a falut, és hosszú ideig puszta maradt. 1594-ig nem szerepel neve a dézsmajegyzékekben.

Rákóczi-szabadságharc

A települést – közlekedés-földrajzi helyzete miatt – érinthette a Rákóczi szabadságharc, így a labanc-rác portyázások és a harcok nyomában járó pestis is.

1848-49-es szabadságharc

1848-ban itt 100-an jegyeztették be magukat nemzetőrnek.

1849. március 1-én – az egerfarmosi ágyúcsata kapcsán – Máriássy hadosztálya délután Szemere és Tárkány felé előőrsöket állított. Délután 3 óra körül a császáriak Szemeréről Tárkány felé tartottak. A rossz terepviszonyok miatt azonban nem nyomultak tovább előre, ágyúharcba kezdtek.

Az I. világháború hősi halottai

Bak János Homonnai Frigyes Kovács Gábor
Bartók Miklós Horváth Boldizsár Máté Boldizsár
Biró Bálint Horváth Lajos Molnár Donáth
Bíró Boldizsár Jakab Boldizsár Nagy József
Bíró Lajos Jakab Lajos Németh Antal
Bukta Antal Jakab Miklós Németh Lajos
Bukta Barnabás Jakab Simon Németh Miklós
Bukta Barnabás Juhász József Papp Barnabás
Bukta Gábor Kelemen Albert Papp Bertalan
Bukta Imre Kelemen Ágoston Poczok Antal
Bukta Lajos Kelemen Boldizsár Poczok Antal
Bukta Lukács Kelemen Boldizsár Poczok Joachim
Bukta Tibor Kelemen Lajos Szarvas József
Erdélyi Aladár Kovács Barnabás Tóth Albert
Erdélyi Károly Kovács Barnabás Tóth Imre
Hideg Boldizsár Kovács Barnabás Tóth József
Hideg József Kovács Boldizsár Tóth Lajos

A II. világháború áldozatai

Bak János Weisz Ervin Kelemen Gábor
Bartók Miklós Weisz Ágnes Éva Kovács Barnabás
Bíró Boldizsár Brüll Lajos Máté Boldizsár
Bukta Barnabás Brüll Lajosné Weisz Aranka Németh Lajos
Bukta Gábor Brüll Sándor Németh Miklós
Bukta Lajos Erdélyi Aladár Pap Barnabás
Verny István Horváth Boldizsár Poczok Antal
Ungár Hermina Homonnai Frigyes Poczok Antal Tibor
Pollak Miksáné Ungár Gizella Jakab Lajos Poczok Joachim
Weisz Sándorné Pollák Margit Juhász József