Árpád-kor

Az Árpád-korból a mai Hevesvezekényhez köthető konkrét hadtörténeti eseményt nem ismerünk, de egyes, a forrásokban fellelhető regionális, illetve országos jelentőségű történésekkel kapcsolatban feltételezhetjük, hogy közvetlen hatással voltak a falvak létére, más esetekben pedig ezen történések valamely mozzanata zajlott a tágabb környezetében. A következőkben ezeket az eseményeket vesszük sorra.

Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a mai Hevesvezekény mellett, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).

1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevesvezekényt is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.

1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva értek Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)

A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak, így a mai Hevesvezekényt is.

1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre, a mai Hevesvezekénytől északkeleti irányban elhaladva érte el a fő hadiutat, amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.

1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Vezekény területe viszonylag közel esik a feltételezett felvonulási úthoz, a környékbeli falvakhoz (Pély, Tarnaszentmiklós/Ény, Köre) hasonlóan nem tudjuk, hogy a kun csapat feldúlta-e a területet, vagy érintetlenül hagyta.

Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a település sorsát.

Török hódoltság

1548-ra a település deserta. A következő évben újranépesül (1549). A település lakossága már 1550-ben adózott a török földesúrnak is. 1567-ben a hatvani bég kegyetlenül elpusztította a többi környékbeli településsel együtt (ekkor megsemmisül a falu temploma is). Az 1570-es adóösszeírás alapján megállapítható, hogy újra benépesült a település. Ezt követően újabb pusztítás érte a falut, majd 1589-90-ben ismét újjáépült. A 17. században lakott település volt, kivéve a század végét, 1685-1710 között a település puszta.

Rákóczi-szabadságharc

A Rákóczi szabadságharc idején 1705-ben a rácok elől az alföldi Túrból elmenekült lakosok Vezekényen és a környéken találtak menedéket. 1709-ben a faluban is pusztított a pestis. 1710-ben a kurucok között két vezekényi katona harcolt a Csajági ezredben; Molnár András és Nagy Mihály, ők azonban megszöktek.

Az eredeti faluhelyen lévő temploma minden bizonnyal a török alatt vált rommá (az 1746-os egyházlátogatási jegyzőkönyv utal a romos templomra, az 1733-as összeírásban Vezekény Pély filiája).

1848-49-es szabadságharc

A faluból a szabadságharc alatt nemzetőrnek besorozottak névsora (a falu nemeztőreit az I. zászlóaljhoz osztották be):

Bagó József ifj. Vratarits László
Horváth Béla Vratarits Pál
Lukáts Albert Vratarits Sándor
Lukáts Péter Zbiskó Gábor
Mezei Lőrinc Zbiskó Ignácz
Mlinkó Lajos Zbiskó István
Rottenstein Pál Zbiskó János
Szabó Antal Zbiskó Pál (46 éves)
Vratarits Ferenc Zbiskó Pál (34 éves)
Vratarits Imre  

Vezekényről minden nemzetőr kisnemes volt. A lakosság az élelmezés terén csak részben szenvedte meg a szabadságharcot, legfőképpen azért, mert a szabadságharc évei alatt a termésmennyiség jócskán meghaladta az átlagot.

Az I. világháború hevesvezekényi hősi katonái

 
Balogh János    
Tóth Zsigmond    
Vitkóczki József    

 

A II. világháború hevesvezekényi áldozatai

 
Balázs György Dékány Ferenc Rédei Miklós
Balogh János Kalmár László Süveges Ferenc
Balogh József Kiss János Tóth József
Barna Lajos Kovács Sándor Tóth Pál
Bódi Ferenc Kristály László Turó István
Bódi József Nagy Károly Veres Miklós
Bodnár Miklós Nagy Lajos Zbiskó Lukács