Árpád-kor
Az Árpád-kori Heves története mindmáig történészi viták tárgya, mivel a megyének is nevet adó település tárgyalt korszakunkban központi szerepet töltött be a térség életében, ugyanakkor rendkívül csekély azon tárgyi és írásos emlékek száma, amelyek konkretizálhatnák jelentőségének részleteit.
A kutatók egy része feltételezi, hogy az Árpád-korban ispáni vár (földvár) állt itt, Fodor László régész szerint még 1358-ból is van okleveles adat az erődítés létének igazolására. 1864-ben Hubert András, Heves bírája írja Pesty Frigyes számára készült jelentésében, hogy „…hajdan egy földvár is létezett, melyben a vármegye székhelye volt.”1913-ban Soós Elemér a mai Hevestől mintegy 3 km-re keletre, a Hanyi-ér mellett, a Fácános nevű határrészen vélte felfedezni a vár nyomait, s ezt a későbbi szakirodalom hosszú ideig elfogadta anélkül, hogy bármely konkrét régészeti, vagy történeti adat alátámasztotta volna. 1969-ben Gömöri János vállalkozott a régészet eszközeivel bizonyságot szerezni a Hanyi-ér partján fekvő várról, ásatásai során azonban nem sikerült perdöntő bizonyítékokat feltárnia. 1981-ben Major Ernő arra a következtetésre jutott, hogy az ispáni vár a mai város belterületén helyezkedett el, de ő sem tudott egyértelmű tényeket felsorakoztatni állítása mögé. Nem sokkal később Fodor László 1986-1987-es kutatásai sem vezettek eredményre. A kudarcok alapján nem meglepő, hogy 1995-ben Bóna István már egyértelműen tagadja a 11-12. századi vár létét, s a 13-14. században is bizonytalan egy közigazgatási központként is funkcionáló erősség megléte. Mi áll mégis a mérleg másik serpenyőjében? Többek között az, hogy pl. egy 1264-es oklevél említi a hevesi várjobbágyokat (iobagionum castri Heues), vagy az, hogy már a 10-11. századtól jelentős utak keresztezték itt egymást, amelyek mind kereskedelmi, mind katonai-politikai szempontból stratégiai jelentőséggel ruházták fel a helyet. Elképzelhető tehát a hevesi várispánság megléte, talán az (Aba)Újvári várispánság részeként, mint a hevesi területek királyi kezelésű birtokainak gondozója. Mivel nem tisztünk dönteni a kérdésben, a továbbiakban a Heves történetét is befolyásoló jelentősebb hadtörténeti események bemutatására szorítkozunk.
Az I. (Szent) István halálát (1038) követő időszakot szokás a trónviszályok korának is nevezni. Alig több mint három évtizeddel első királyunk halála után, 1071-ben már az ötödik trónharc teszi próbára a fiatal magyar állam erejét. A főszereplők ezúttal: Salamon király (1063-1074) és unokatestvére, Géza herceg, I. Béla (1060-1063) fia. 1074. február 26-án Kemej vármegyében (a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyének kb. a Zagyva-torkolattól a Hortobágyi pusztáig elterülő része), feltehetően a mai Nagyiván környékén Géza herceg csatát veszített Salamon király túlerőben lévő seregeivel szemben. Serege maradékával a befagyott Tiszán átkelve az abádi rév felől, a Heves–Hatvan útvonalon haladt Vác irányában, ahol egyesült testvére, László herceg (a későbbi Szent László király) csapataival. Üldözője, Salamon, valószínűleg szintén erre vonult hadával, hogy utolérje, és döntő csatára kényszerítse unokatestvéreit. 1074. március 14-én azonban Géza és László Mogyoródnál döntő győzelmet aratott Salamon felett, aki ezzel elvesztette a trónt, utóda pedig Géza lett (1074-1077).
1091-ben egy portyázó kun sereg tört az országba Kapolcs vezetésével. A bihari és nyíri részek feldúlása után a kunok átkeltek a tokaji réven, majd nyugatnak fordulva, két nagyobb csapatban Újvár vármegyének a királyi/hadi út mentén fekvő településeit prédálták. Nem zárható ki, hogy a pusztítás Hevest is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
1241-ben az Árpád-kori magyar állam legsúlyosabb katasztrófáját szenvedi el a köztudatban tatárjárásként élő támadás során. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető királyi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én. Ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése és a Pest alatt gyülekező magyar had erejének kikémlelése volt az elsődleges feladata. (A mongol üldözők a korabeli viszonyok közt szinte hihetetlenül gyorsan, napi 90-100 km-t haladva jutottak Pest alá, a menekülő Dénes nádor még ennél is gyorsabban, napi kb. 125 km-t megtéve ért a magyar táborba.)
A második átvonulás már jóval jelentősebb veszteségeket okozott emberéletben és anyagiakban egyaránt, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar települések elpusztításával. Ebben segítséget nyújtott számára a kifejezetten kedvező időjárás, ugyanis rendkívül meleg és száraz tavasz köszöntött az országra (Rogerius magister, a tatárjárás szemtanúja és elszenvedője, „szerfölött nagy hőség”-ről ír), melynek következtében könnyen járhatóvá váltak azok az utak, amelyeken keresztül még a mocsarak, patakok és folyók által védett dél-hevesi falvak is megközelíthetőek voltak. Feltehető, hogy amennyiben állt Hevesen földvár ebben az időben, azt a mongol hadak ugyanúgy felprédálták, mint a többi, környékbeli települést.
1264-ben belháború robbant ki a tatárjárás után az országot újjáépítő IV. Béla (1235-1270) és fia, István között, aki az ország keleti felét birtokolta, mint „Magyarország ifjabb királya és a kunok ura”. IV. Béla kezdeti sikerei után István átvette a kezdeményezést, 1265 elején Poroszlónál átkelt a Tiszán és Heves irányában nyomult előre a nagyúton (királyi/hadiút), amelyen nyugat felé fordulva, március első napjaiban érkezett Isaszeghez, ahol nagy győzelmet aratott apja hadai felett. Ezzel biztosította a maga számára a keleti országrész uralmát, és elérte, hogy IV. Béla szabadon engedje a (Sáros)Pataknál még az előző esztendőben fogságba esett családtagjait.
1280-ban, a helyzetükkel elégedetlen, bajaik fő okát az egyházban látó kunok fellázadtak, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg a legrövidebb útvonalon, az abádi réven átkelve, megtámadták, kifosztották és megrongálták a kompolti bencés monostort. Bár Heves területe a feltételezett felvonulási úton feküdt, mégis megkockáztatjuk a kijelentést, miszerint a kunok nem támadták meg a települést, ugyanis itt, közigazgatási központ jellegéből adódóan, jelentősebb létszámú katonaság állomásozhatott. Ha egy kisebb erődítés meglétét is feltételezzük, akkor egyértelmű, hogy a portyázó had nem töltötte idejét annak elfoglalásával, mivel az számára jelentős időveszteséggel, s ezáltal kockázattal járt.
Öt évvel később újabb megpróbáltatás érte a dél-hevesi részeket. 1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ezt nevezzük a „második tatárjárás”-nak). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi enyhe és nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Forrásaink a keleti országrész teljes érintett területére adnak meg összesen 7000 fős emberveszteséget, amelynek túlnyomó részét Sáros, Abaúj, Borsod és Hevesújvár adta. A korábban említett kun portyához hasonlóan, régészeti és írott források hiányában itt sem ismerjük a konkrét helyi eseményeket.
1294-ben III. András (1290-1301) hadjáratot indított a hatalma ellen lázadó tiszántúli Borsák ellen. Joggal feltételezhető, hogy seregének egy része, vagy akár egésze Hevesen áthaladva, a korábban már említett Poroszlónál kelt át a Tiszán, mivel a Borsák bihari fészke erről volt a leggyorsabban elérhető, s innen lehetett legkönnyebben eljutni a váradi püspökségbe és a lázadók által ostromlott Feneshez.
Dózsa-féle parasztháború
Heves vármegyében a parasztok a hevesi táborban június második felében is szervezkedtek. Június 21-én Hevesről a lázadó parasztok a Csörsz árkán keresztül Eger ostromára készültek, miközben a nemesek a Hatvan-Gyöngyös-verpeléti úton nyomultak előre. Debrő (a mai Feldebrő) táján találkoztak egymással a csapatok, ahol vár védelmezte a falut.
Török hódoltság
A török hódítás idején a település – amiatt, hogy Heves és környéke a megye éléstárát képező síkságon feküdt (gabona, állatállomány), ezen túlmenően a hadak vonulásának útjába is esett – a legnagyobb veszélynek volt kitéve.
1550-ben már hódoltságban élt a település. 1557-ben a budai basa Eger bekerítése céljából palánkvár felépítését határozta el Hevesen (a vár 1583 után épül fel). A török 1558-ban bevette a várost. 1567-ben a hatvani bég dúlta fel, templomát elpusztította. 1596-ban III. Mohamed szultán a hevesi palánkvárat is felégettette, mert eleddig a török őrségnek állandó harcban kellett állnia a végvári vitézekkel. 1596 után (Eger eleste) Heves katonai véghely lett, a lakosok kimenekültek eddigi mezővárosukból, keletre, Kishevesre. „Nagyhevest az egri török élte.” A város az Eger körül kialakított vilajetbe került. A megmaradt és régi helyükről kiköltözött lakosokat a járványok és a zaklatások megtizedelték.
Magáról a hevesi várról 1605-6. évben van szó, a védősereg hiányos listája kapcsán (22 fő, ha az őrség teljes volt 57 fős volt). A várparancsnok személye nem ismert, helyettese Ali fia Szulejmán volt. A várőrség létszáma a későbbiek során növekedhetett.
1685 őszén a törökök újra elpusztították a palánkvárat, mely tartós ostromot nem bírt volna ki. A törökök egy része elmenekült, de elvonulóban a várost felégették. Így a város és a vár harc nélkül került a császáriak kezére 1685. október 19-én. A fogságba esett törökök száma 200 fő volt. Az események elől Kisheves lakói a Jászságba menekültek. Akkor szivárogtak vissza, amikor Egert 1687. december 17-én a törökök átadták a császáriaknak.
1698-99 között a szomszédos településekről népesült be újra a város. Nem kevés lakos volt közöttük rác/horvát.
Rákóczi-szabadságharc
A török után meginduló fejlődést, és a népességszám növekedését a Rákóczi-féle szabadságharc megállította Hevesen is. Elsősorban a szerbek és a hajdúk pusztításai vetették vissza a stabilizációt.
1705-6-ban a Dél-Magyarországról (Szeged és környéke) felvonult labanc-rác portyázó bandák elpusztították a települést. Összesen 14 családfőt, több nőt és gyermeket öltek meg, többen pedig pestisben haltak meg: Bala Péter, Besenyei Márton, Czékmány János, Csizy János, Dégi Pál, Deme Márton, Demeter Márton, György János, Katona István, Király István, Kiss István, Kiss János, Koos Mihály, Kovács István, Kovács Péter, Nagyuti István, Nagyuti Mátyás, Német István, Öttvös István, Pázmándi Benedek, Pelyvás András, Szalóki András, Szaniszló Gáspár, Szaniszló Gergely, Szaniszló Mihály, Szécsi Pál, Totth András, Totth György, Török Pál, Turay György, Varga András, Vona Mátyás. A pestisben elhaltak közül a nők és a gyermekek nem kerültek összeírásra.
Hevesen nem kevesen álltak a kurucok mellé. 1707-ben a kuruc ezredekben szolgáltak hevesiek, így a Károlyi-ezredben Fogarasi János, a Csajági ezredben Bene Demeter, Baláti György és a Csáky-ezredben egy Juhász nevű férfi.
1710-ben a pestis tovább szedte a településen az áldozatait.
A szabadságharc alatt a település birtokosa gr. Károlyi Sándor volt.
1848-49-es szabadságharc
Heves megye lakosai – így Heves városa is – a március 20-ra összehívott kisgyűlésen értesültek az 1848. március 15-ei eseményekről. Itt Blaskovits Gyula másodalispán ismertette a pesti forradalom eseményeit, valamint beszélt a cenzúra eltörléséről. Ismertette Batthyányi Lajos körlevelét, melyben a hatóságokat a közrend fenntartására utasította.
Április 10-én szintén Blaskovits Gyula számolt be az utóbbi hetek eseményeiről és a Heves megyei történésekről. Ezekben az eseményekben Heves városa nem vett részt.
A május 1-ei közgyűlésen kihirdették az áprilisi törvényeket és megkezdték az országgyűlési választások előkészületeit. Heves mezőváros a tarnai járás tiszanánai kerületébe került. A június 26-ra kiírt választásokon a hevesi születésű Német Albertet választották meg képviselőnek.
A nemzetőrség összeírásával kapcsolatban a besorozottak felfegyverzését csak a megbízható településeken javasolták, ide tartozónak ítélték Hevest is. Az önkéntesen nemzetőri szolgálatot vállalókat augusztus 1-ig írták össze, a végleges összeírásokra október végén került sor. 1848-ban a nemzeti őrseregbe Hevesről is besoroztak 280 személyt. A nemeztőrök összpontosítását Hevesre jelölték ki (innen egyenesen a bácskai hadszíntérre indultak a nemzetőrök). Sikertelen ténykedésük után a megyébe szeptember 8-a körül értek vissza (a nemzetőrök szállításában Hevesnek is 10 szállítókocsit kellett biztosítania). Hevesen vonultak át Sáros megye és Eperjes város önkéntesei Szolnokra, szeptember utolsó napjaiban.
A Hevesről kiállított önkéntesek szeptemberben valószínűleg a Jellačićhot üldöző sereghez kerültek.
A szeptember közepén megindított újoncozás eredményeként október 14-ig felállították a 26. honvédzászlóaljat, melyben a hevesiek is szolgáltak. Őket a Felső-Magyarországra betört – Schlik altábornagy vezette – osztrák támadók ellen vetették be.
Decemberben a dunántúli mozgó nemzetőrség 2. (pesti) zászlóaljába is kerültek hevesiek, a 71. honvédzászlóalj, melybe szintén voltak Hevesről, 1848 december végétől a komáromi várőrséghez tartozott.
1849. március 1-én Windisch-Grätz tábornagy vezérkari főnöke utasította Schwarzenberg altábornagyot, hogy hadosztálya Bellegarde-lovasdandárát Hevesre küldje. Bellegarde vezérőrnagy Hevesről terjesztette fel kitüntetésre dandárja arra érdemes katonáit kitüntetésre, akik Kápolnánál, Kálnál harcoltak.
Március 2-án a Poroszlónál lévő Görgei vezette VII. hadtest egyik huszárjárőre Heves környékén foglyul ejtett pár császári és királyi dzsidást, és egy Wrbna altábornagynak szóló levelet találtak náluk. Tartalma az volt, hogy a Hevesen álló ellenség nem Poroszló felé vonul tovább.
Március 4-én Wrbna altábornagy II. császári hadteste érkezett meg Hevesre, a Wyss-dandár is Hevesen volt ekkor.
Március 5-én a Franz Deym vezérőrnagy vezette császári dandár szállta meg Hevest, de másnap el is hagyta a várost.
1849. március 15-én császári horvát határőrök vonultak be a városba.
Március 16-án Ramberg altábornagy hadosztálya szállta meg Hevest.
Március 18-án Görgei 5000-8000 fő közöttire becsülte a Hevesnél álló ellenséget.
Március 20-án Ramberg azt jelentette, hogy a magyarok előőrsei egy mérföldre vannak Hevestől.
Március 21-én Ramberg délelőtt 11 órakor elhagyta Hevest.
Március 22-én Baumbach főhadnagy (Hortról!) közölte Ramberggel, hogy Hevest elfoglalták a magyarok (Görgeivel az élen a főhadiszállás Hevesre került, a magyar gyalogság Heves előtt ütött tábort).
A szabadságharc védelmére újabb újoncokat Heves 1849. május 22-re állított ki. Heves honvédtisztekkel is kivette részét a küzdelemből; Németh Albert honvédőrnagy, Bernát(h) Albert, Soldos Sándor, Tilling Antal századosok, Bereczky Pál és Ürmény Lajos főhadnagyok különböző alakulatoknál szolgálták végig a szabadságharcot.
A tavaszi hadjárat után Heves az újonnan szervezett csapatok átvonuló- és állomáshelyévé vált. A nyár folyamán Hevest a hadiesemények elkerülték. Görgei felvidéki hadjárata miatt Heves megmenekült az orosz megszállástól, miután a cári csapatok, Egerből nem dél felé hanem, északra, Görgei megtámadásra indultak.
A megye végleges megszállására 1849. július végén került sor, ugyanekkor szállhatták meg Hevest is a császári csapatok.
Heves szerepe a szabadságharcban nem volt túl jelentős. Ezzel indokolható, hogy a megtorlás csak három hevesi személyt (Németh Albert, Töltényi Miklós, Smoling Ferenc) érintett.
|
Az I. világháború hevesi hősi katonái
|
||
| Bagi Imre | Hager József | Nagy Mátyás |
| Balázs Benedek | Hajdu József | Nagy Ny. István |
| Bálint János | Hoffer József | Nagy Pál |
| Balog János | Horváth Lajos | Nagy Zsigmond |
| Balog János | Horváth László | Ozsvári András |
| Balogh Ernő | Kalicz Zsigmond | Pataki István |
| Balogh György | Kaszab Imre | Rab József |
| Bárdos János | Kecskés Ferenc | Rab József |
| Barna István | Király Sándor | Sinkovics János |
| Barna László | Kohut Dezső | Sinkovics Mihály |
| Bencsik Lajos | Kovács Gusztáv | Stander György |
| Berecz Kálmán | Kovács István | Szabó Antal |
| Berta Ferenc | Kozik József | Szabó Antal |
| Besenyei Dezső | Kökény Géza | Szabó Mihály |
| Besenyei Ferenc | Lájer Ferenc | Szatló József |
| Besenyei Gyula | Lájer György | Szatló László |
| Besenyei János | Lájer János | Szedlák András |
| Besenyei László | Lászka János | Szedlák Ferenc |
| Besze József | Lászka József | Szedlák László |
| Boros András | Liptoczki József | Szilágyi Sándor |
| Boros Mihály | Lólé János | Szuromi Ferenc |
| Cseh István | Lökös Zsigmond | Szücs János |
| Cseh József | Maczky Géza | Tari Kálmán |
| Csepcsányi Gábor | Magyar Ferenc | Torba János |
| Cserven Lajos | Magyar József | Tóth József |
| Csipcsányi András | Mészáros Sándor | Török Ferenc |
| Darázs Éliás | Mezei László | Tuza János |
| Dobrova Illés | Mihály Zsigmond | Valyon László |
| Erős Sándor | Mikus Ferenc | Varga István |
| Fazekas Pál | Mikus Kálmán | Varga József |
| Ficsor András | Molnár Jenő | Veres János |
| Forgács János | Molnár László | Veres László |
| Forgács József | Morvay Mihály | Vincze József |
| Gál László | Mukrányi László | Virág István |
| Géczi István | Nagy Illés | Vona Lajos |
| Guba Lajos | Nagy János | Vona László |
| Gyetvai András | Nagy László | Weisz Jenő |
| Győr János | Nagy László | Weiszman Bálint |
| Győri István | ||
|
A II. világháború hevesi áldozatai
|
||
| Árvai István | Kiss Gáspár | Persze Mihály |
| Auer József | Kiss István | Pikula József |
| Balázs Benedek | Kókai György | Sági József |
| Balázs József | Kolozsvári Benedek | Sallai József |
| Balázs Pál | Kovács Miklós | Sári János |
| Balogh János | Kovács Rudolf István | Semfén András |
| Balogh László | Kovalcsik István | Simon István |
| Bartus Sándor | Kozik József | Sinkovics Ferenc |
| Bencsik Imre | Kőműves Benedek | Smidelik László |
| Besenyei Gusztáv | Laboda Mihály | Solymosi Dezső |
| Besenyei István | Laboda Pál | Straub István |
| Besenyei István | Lajer István | Stupek Zsigmond |
| Besenyei József | Lakó Flórián | Surányi József |
| Besenyei Pál | Maczky Emil Lajos | Szabó István |
| Bettembuk Pál | Maczky György Zsigmond | Szabolcsi Kálmán |
| Blaskó János | Macskás Sándor | Szatló Gusztáv |
| Csomós János | Magyar József | Szilágyi János |
| Darázs János | Majoros Ferenc | Szombati Géza |
| Darázs Kálmán | Majoros József | Szőke István |
| Fábián András | Marosi István | Sztanek János ifj. |
| Farkas Miklós | Marosi József | Szuromi István |
| Fehér László | Mezei József | Szuromi Lajos |
| Fehér Pál | Mihályfi Kálmán | Tajti József |
| Ferenc Lajos | Mihics Mihály | Tajti József |
| Ficsór János | Misi László | Toldi János |
| Ficsór Sándor | Molnár János | Tóth Benedek |
| Ficsór Zsigmond | Molnár Lajos | Tóth Illés |
| Forgács Sándor | Molnár Pál | Tóth István |
| Fülep László | Nagy András | Tóth József |
| Fülöp László | Nagy Béla | Tóth Lajos |
| Gál János | Nagy Benedek | Tóth László |
| Gál Lajos | Nagy Gábor | Tóth László |
| Góbor József | Nagy Gábor | Urbán János |
| Gór György | Nagy Gáspár | Urbán László |
| Guri János | Nagy Illés | Valovics László |
| Gyarmati János | Nagy István | Varga József |
| Gyetvai László | Nagy József | Varga László |
| Háger József | Nagy Lajos | Varga László |
| Hajdu István | Nagy László | Varga Miklós |
| Halász László | Nász János | Vereb László |
| Hamburger András | Németh József | Vereb Mihály |
| Holló Lajos | Ollári József | Veres József |
| Holló Sándor | Orosz Lajos | Viczán József |
| Kalmár István | Ötvös Sándor | Viczán Sándor |
| Kalmár László | Pabar János | Vigh János |
| Kán József | Palla József | Vigh S. Ferenc |
| Kárpáti János | Palla Sándor | Vona János |
| Kilczin László | Pataki Lajos | Vona László |
| Kiskartali Zsigmond | Pataki Miklós | Zámbó József |