Árpád-kor
Az államszervezés és a kereszténység felvételének időszakában a település, a régió többi falujához hasonlóan kimaradt azokból a megrázkódtatásokból, amelyeket a lázadó törzsfők leverése jelentett. Aba Sámuel (Debrő ura) bölcs előrelátással István mellé állt ezekben a harcokban, amelynek köszönhetően az uralma alatt álló területek békében élhették mindennapjaikat. Az első trónviszályok annyiban érintették a területet közvetlenül, hogy maga Aba Sámuel az Orseolo Péterrel a királyságért folytatott harcban feltételezhetően Debrőtől nem messze lett áldozata a trónviszálynak, 1046-ban (egyes források szerint holttestének első nyughelye a feldebrői monostorban volt). Ugyanakkor (Füzes)Abony környéke is lehetett halála helyszíne.
Az 1091-es kun portyázás – Kapolcs vezetésével – nem zárható ki, hogy Debrő területét is elérte, noha ennek tényéről egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk.
A következő eseménysor, amely bizonyosan érintette Debrőt, az 1241-1242. évi tatárjárás volt. A mongol sereg rövid időn belül kétszer is végigpusztította a Vereckei-hágótól Pest felé vezető, az előzőekben már említett, királyi/hadi út mentén fekvő területeket. Első alkalommal azt követően, hogy Tomaj nembeli Dénes nádor hadait megfutamították az országhatárnál (gyepűnél) 1241. március 12-én, bár ekkor még minden bizonnyal kisebb kárt okoztak, mivel Sejbánnak, a mongol előőrs vezetőjének a menekülők üldözése volt az elsődleges feladata. A második átvonulás már jóval jelentősebb károkat okozott, mivel a muhi csatát (1241. április 11.) követően a mongol haderő módszeres, rendkívül kegyetlen és alapos munkát végzett a védtelenül maradt magyar falvak elpusztításával. A tatárjárást követő várépítési hullám eredményeképpen épülhetett meg Debrőtől délre, a mai Aldebrő területén Csalivár/Csalavár/Cselivár, amelyről azonban, jelenlegi ismereteink szerint, csak 1417-ben születik az első írott forrás. A vár szerepét abban láthatjuk, hogy képes volt a kisebb helyi konfliktusok esetén védelmet nyújtani a környék lakosságának, így a debrőieknek is.
1280-ban az őket sújtó törvények miatt fellázadtak a kunok, s végigpusztították a Tisza–Körös–Maros vidéket, valamint, valószínűleg az abádi réven átkelve megtámadták és elpusztították a kompolti bencés monostort is. A tőle kevesebb, mint 10 km-rel északabbra levő Debrőről viszont nem ismerünk hasonló korabeli tudósítást. A kérdés az, hogy miért? Azért, mert állt Csal vára, amely védelmet nyújtott dél felől, vagy azért, mert ekkor már csak körülárkolt temploma volt Debrőnek, bőséges zsákmányt ígérő monostora megszűnt? (Mivel a 13. század közepe táján a templomot bővítik: háromhajós, hosszházas plébániatemplommá, feltehető, hogy talán a tatárjárás alatt elpusztult monostor köveit használják az építkezések során.)
1285. január végén, vagy február elején Telebuga és Nögej kán vezetésével mongol had tört az országba (ez volt az ún. második tatárjárás). Helyzetük több okból is nehezebb volt, mint az 1241/42-es hadjárat mongol seregeinek, ezek közül csak egyet emelünk ki: a tél végi nedves időjárás miatt a folyó menti területek nem tudtak kiszáradni. A hadi úttól délre a Tiszáig nyúló vidék az enyhülés, a felváltva hulló hó és eső, valamint a kisebb-nagyobb vízfolyások kiöntései miatt lényegében járhatatlanná vált. A pusztítás mértéke ennek megfelelőn csekélyebb volt Újvár/Hevesújvár vármegye délkeleti harmadában, mint a királyi út északi oldalán. Mivel Debrő a hadi úttól északra volt, magasabb térszínen helyezkedett el, nem a Tisza kiöntései és egyéb vízfolyások által védett mélyebb régióban, ezért jelentős esélye van annak, hogy a portyázók rátaláltak erre, az országúttól valamivel távolabb eső településre és ki is fosztották.
Debrő Árpád-kori hadtörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a területen inkább a békés viszonyok, mint a hadak gyakori vonulása volt a jellemző. A Szent Istvántól az utolsó Árpád-házi uralkodóig, III. Andrásig terjedő háromszáz évben mindössze négy jelentős hadi eseményről tudunk számot adni (1091, 1241/42, 1280, 1285), amely súlyosan érinthette (de, az 1241-1242. évi tatárjárás kivételével csak feltételesen!) a település életét.
Dózsa-féle parasztháború
Drágfy Bertalan erdélyi vajda 1493-ban lett a debrői váruradalom birtokosa. Az ő fia Drágfy János volt, aki az egri püspök csapatainak élén 1514. június végén (21-én) Debrő váránál (Debrő és Verpelét között) a Dózsa-féle parasztháborúban felkelt 7000 fős csapatot szétverette. A parasztsereget Bács Barnabás szerémségi ferences pap vezetette. A Bornemissza János budai várnagy vezette 1200 fős, jól felszerelt nemesi csapat, a parasztsereget tönkreverte.
Török hódoltság
1550-ben már a töröknek is adózik a falu. Eger 1552-es ostromakor egy debrőit ismerünk Gárdonyi Géza Egri csillagok c. regénye alapján; a várvédők egyik kocsmárosa Debrői György volt (vélhetően legalább az ősei debreiek voltak). 1552-60 között a török lerombolta a debrői várat (feltételezhetően azonos Csal/Cseli várral). 1596-ban, az egri vár ostromakor Debrő is lakatlan lett. 1686-87-ben Eger hosszas blokádja idején a falu – kilakoltatás miatt – szintén elnéptelenedett. A lakosság 1692-ig részben visszaköltözött.
Rákóczi-szabadságharc
A faluban a Rákócziak is birtokosok voltak, így II. Rákóczi Ferenc. Birtokát 1710-ben elkobozta a Habsburg császári udvar, hűtlenség okán.
Az 1848-49-es szabadságharc
1848. május 7-én a faluban felállítandó nemzetőrcsapatot felfegyverzésre javasolták.
A faluból a szabadságharc elején 24 honvéd került besorozásra:
| Bodnár György | Pál János |
| Boros György | Pacza József |
| Gáspár Mátyás | Próczai János |
| Kerékgyártó Zsigmond | Próczai Mihály |
| Kiss István | Pek Antal |
| Kovács János | Pócsos György |
| Kovács Márton | Rika János |
| Mata Mátyás | Szabó Gáspár |
| Mata Mihály | Szabó József |
| Nagy Antal | Szepessy János |
| Nagy András | Takács János |
| Pál Ferenc | Tuncsik Gergely |
A nemzeti őrsereg létszáma a továbbiakban 92 főre bővült.
A kápolnai csata keretében 1849. február 25-én a Görgei-hadtest Poeltenberg ezredes vezette hadosztálya a falunál foglalt állást.
Február 26-án Poeltenberg a Kápolnán állomásozó Máriássy támogatására Feldebrő felől a Tarnán átkelve nyomult előre. Velük szemben a császári Csorich-hadosztály Colloredo-dandárja indított támadást. Délután az aldebrői erdőért folytatott csatát elvesztve, a magyar csapatok a császári ütegek tüzében vonultak vissza. Az 1. zászlóalj Feldebrőn keresztül vonult vissza Kerecsend felé, nélkülözve a Tarna-hidakat, melyeket maga Poeltenberg romboltatott le. Ez délután 17 óra tájban volt.
Másnap (február 27.) Dembinski azt az utasítást adta Poeltenbergnek, hogy vonuljon vissza Fel- és Aldebrőre. A magyar csapatoknak délután 2-3 óra körülig sikerült feltartóztatni az osztrákokat, majd kénytelenek voltak visszavonulni, ha nem akarták, hogy az ellenség elvágja a visszavonulás útját, Tófalu felől.
Az elesett katonák közül többet Feldebrőn temettek el; február 26-án az aldebrői szőlők fölött találtak egy honvédet agyonlőve. Február 28-án 15 magyar, ill. osztrák elesettet szedtek össze a határban, akik 27-én estek el. Március 1-én egy osztrák kadétot – Brandestein Ottó – találtak meg, akit szintén eltemettek a feldebrői temetőben.
Az I. és a II. világháború áldozatai
A kutatómunka megkezdésekor azt tűztük ki célul, hogy elsősorban levéltári, az MNL Heves Megyei Levéltárának dokumentumaiból állítjuk össze a veszteséglistákat, feltételezve, hogy az így nyert adatbázis lehet a legteljesebb, szakmailag a legkorrektebb. Legfőképp a halotti anyakönyvek tüzetes átnézésére gondoltunk és természetesen a korabeli községi iratokra. Sajnos azzal szembesültünk, hogy ez utóbbi rendkívül töredékes, a megmaradt iratokból lényegében csak az rekonstruálható, hogy milyen nyilvántartások, adatszolgáltatások készültek, készülhettek az I. világháború után a ’20-as, ’30-as években.
Az egyik adatgyűjtést 1922-ben indította el a „Nagy Háború Magyar Hősei Képben és Írásban” Kiadóbizottsága, mely – a belügy- és a honvédelmi miniszter támogatását is bírva – Heves Vármegye Alispáni Hivatalának 11420/1922. számú rendeletével juttatott el kitöltendő kérdőíveket a településekre. Az alispáni hivatal 1925-ben újabb körrendelettel sürgette meg az adatgyűjtést, mert több járásból, illetve Egerből egyetlen kérdőív sem érkezett be. Valószínűleg ez után indulhatott el az adatszolgáltatás, mert két község (Kál és Kápolna) 1925-ös iratai között megtaláltuk az ominózus kimutatást. Tudomásunk szerint a kiadóbizottság csak két általános tematikájú emlékkötetet jelentetett meg, de azok a kötetek, amelyek kizárólag az áldozatok személyi adatait tartalmazták volna, nem készültek el.
A másik adatgyűjtést 1930-ban rendelte el a belügyminiszter (száma: 101.495/1929.) az 1914–1918. évi világháborúból (hadifogságból) vissza nem tért egyének összeírása céljából. Az adatszolgáltatást a települések anyakönyvvezetőinek kellett elvégezniük néhány hét alatt. A kimutatást a főszolgabírókon keresztül a megye alispánja gyűjtötte, majd továbbította, így az alispáni aktában csak a kísérőlevelek maradtak meg. A községeknél is csak Kál iratai között találtunk nyomát a helyi adatgyűjtésnek, tehát az értékes megyei összeírás a helyi levéltárban nem lelhető föl. További kutatást igényel, hogy a Magyar Országos Levéltárban ez esetleg megtalálható-e?
A két világháború közötti községi iratok között találtunk néhány háborús emlékmű állítására vonatkozó dokumentumot. Az emlékművek készítése során nagy valószínűséggel a fentebb említett összeírások során keletkezett veszteséglistákat használták fel. Ezt egyértelműen a kápolnai emlékmű támasztja alá, bár a két lista néhány személy vonatkozásában eltérést mutat.
Ezzel a kutatómunkával párhuzamosan néhány községnél (ezek között szerepelt természetesen Kápolna és Kál is) elvégeztük az áldozatok halotti anyakönyvi adatgyűjtését is. A halotti anyakönyvek feldolgozása során mindkét világháború esetében a kutatást 1980-ig kiterjesztettük, ugyanis több esetben előfordult, hogy a holttá nyilvánítási eljárást évtizedekkel az eltűnést követően végezték el, s az anyakönyvvezető csak ezután, a bírósági határozat kézhezvételével, arra hivatkozva jegyezte be a halál tényét az aktuális esztendő anyakönyvébe. Az alapos, időigényes munka meglepő eredményt hozott: nagyságrendi eltérés mutatkozik az emlékműveken szereplő áldozatlisták, illetve az anyakönyvekben bejegyzettek között. Kápolnánál a hivatalosnak tekinthető veszteséglistán 63 fő szerepel, míg a halotti anyakönyvekben (1980-ig!) csak 31 bejegyzést találtunk. Kálnál még rosszabb az arány: az emlékművön 106 név van feltüntetve, míg az anyakönyvekben csupán 48. Ebből azt a következtetést vontuk le, hogy az a kutatás elején felállított prekoncepciónk, hogy a halotti anyakönyvekből rekonstruálhatók a háborús veszteséglisták, nem állja meg a helyét. Úgy tűnik, hogy az I. világháborús emlékműveken szereplő listák, amelyek egyrészt a korabeli hivatalos összeírások, másrészt a közösség emlékezete révén keletkezhettek, még mindig a legmegbízhatóbb adatokkal szolgálnak az áldozatok személyét illetően.
Talán még fontosabb a helyi közösség emlékezete a II. világháború áldozatainak az esetében, mert a kommunista diktatúra időszakában nem respektálták a világháború(k) katonai áldozathozatalát. Ez a tény nem csupán a hivatalos regisztrációt nehezítette, de még a tragédiáról való nyílt, őszinte beszédet, az emlékezést is. „A diktatúra évtizedei a harctereken hősi halált halt katonákról való közgondolkodás terén súlyos torzulásokat okozott, emlékük teljes feledésre ítéltetett, a magyar hadisírokról való gondoskodást tekintve pedig szándékos mulasztást valósítottak meg. Az 1950-es évektől szisztematikusan számolták fel a magyar hősi halottak sírjait vagy hagyták, hogy az enyészeté legyenek.”
Így forrásként szinte kizárólag az érintett községekben található háborús emlékművek listáit használtuk. Itt jegyezzük meg, hogy a rendelkezésünkre álló községtörténeti munkákban sem találtunk alaposabb kimutatást a háborús áldozatokkal kapcsolatban. (Kivétel Kápolna községmonográfiája.) De nem csupán a helytörténészek, a téma legszakavatottabb kutatói, a hadtörténészek is nehézségekbe ütköznek. Tájékoztatásuk szerint a kutatást és adatbázis-építést nehezíti, hogy a Magyarországon is rendelkezésre álló első világháborús veszteségi nyilvántartásokat az 1950-es években megsemmisítették, így azok csak Bécsben, a Kriegsarchiv-ban érhetőek el.
Reméljük, hogy az I. világháború centenáriumi évfordulója, illetve a holokauszt 70. évfordulója kapcsán születnek olyan új kutatási eredmények, amelyek pontosítani tudják az eddigi adatainkat.
|
Az I. világháború feldebrői hősi katonái
|
||
| Andrási Gyula | Kis András | Nagy Sándor |
| Asztalos György | Kis András r. | Német Pál |
| Asztalos János | Kis Dezső | Pál Flórián |
| Bódi Mátyás | Kis e. Sándor | Pál István |
| Bódi Sándor | Kis Flórián | Pál József |
| Bodnár Dezső | Kis György s. | Pál József r. |
| Bodnár János | Kis József u. | Pál Mihály |
| Bogdán György | Kis Mátyás | Paróczai János |
| Bóta Sándor | Kis Mátyás uv. | Paróczai Mátyás k. |
| Csadó András | Kis P. Mátyás | Paróczai Sándor cs. |
| Csadó József | Kis P. Sándor | Petró József |
| Csomós Sándor | Kis Sándor a. | Pocsai János |
| Domoszlai Imre | Kovács Béla | Preczner Mihály |
| Farkas György | Kovács György u. | Riba Dezső |
| Fazekas György | Krausz Lajos | Rózsa Rudolf |
| Fazekas József | Lemperger Miklós | Sándor István |
| Fazekas Kálmán | Lemperger Sándor | Stáhl Aladár |
| Fazekas Sándor | Lénárt János I. | Szakács György |
| Gáspár András | Lengyel István | Szalai Mátyás |
| Gáspár János | Lengyel József c. | Szőke Alajos |
| Gazics János | Lengyel Sándor | Szőke József |
| Grósz Jenő | Lusztig Jakab | Szőke Mihály |
| Gulyás József | Macz Mihály | Takács Dezső k. |
| Herman Mátyás | Maruzs Gergely | Takács János III. |
| Katona József III. | Mata Mátyás | Takács József |
| Katona Márton I. | Milibák András | Tanner József |
| Katona Mihály III. | Milibák János | Tóth János |
| Katona Sándor I. | Molnár András k. | Tóth Márton |
| Katona Sándor III. | Molnár István | Tóth Pál |
| Kecsmár Márton | Molnár József | Varga János |
| Kecsmár Mihály V. | Nagy György k. | Várkonyi János |
| Kis András | Nagy István r. | |
|
A II. világháború feldebrői áldozatai
|
||
| Bata Mihály | Kerekes József | Paróczai Gyula |
| Bocsi Béla | Kerékgyártó István | Paróczai József |
| Bodnár Mihály | Kincs István | Paróczai József |
| Bogdán István | Kiss Béla | Pék János |
| Boncsér Károly | Kovács Géza | Riba János |
| Bordás Mihály | Kovács György | Rózsa Flórián |
| Bőte István | Kovács István | Szabó György |
| Csőke János | Kovács József | Szabó István |
| Donevál Sándor | Kovács Sándor | Szabó József |
| Dorogházi István | Kovács Sándor | Szabó József |
| Farkas János | Lénárt Andor | Szabó László |
| Gál Márton | Lénárt János | Szendrődi István |
| Gáspár Pál | Lénárt József | Szitár Márton |
| Gecse József | Maruzs András | Tanner Pál |
| Godó Ferenc | Maruzs László | Tuncsik László |
| Herman Mátyás | Nagy Sándor | Varga Mihály |
| Juni György | Pál Emil | Varga Mihály |
| Kása János | Pál Jenő | Vass József |
| Kása József | Paróczai György | Verebélyi Fábián |
| Kecsmár József | ||